-Várj, ne rohanj el! Damiano kérlek! Mi a bajod velem??? Egyik pillanatban beszél hozzám a tekinteted, sõt könyörög, hogy legyek kicsit a közeledben, hogy magányos vagy. Beszélj, hozzám kérlek. Ne menekülj! Én szívesen meg hallgatlak  – kérlel engem, mikor utolér, kifelé menet a klubból. Próbálom lerázni, hogy ne közeledjen hozzám, de szinte lehetetlenség.

-Ha nem akarsz visszamenni, sétálhatunk is egyet. Van itt a közelben egy csodálatos park. Kérlek… Ne akard ezt az éjszakát egyedül eltölteni… - kérlel. Még ha akarnék se tudnék neki válaszolni, mert megfogva a kezemet, maga után ráncigál. A sötét sarokban levõ árnyak utánam kapnak, nem akarnak ereszteni, de valamiért el már nem érnek. Pedig eddig egyszer sem tudtam leállítani õket, ha nagyon, nagyon, nagyon akartak valamit. Már pedig most engem akartak megállítani. Remélem, Casiopea, vagy hogy hívják nem vette észre õket. De akkor is, hogy hagyhatják, hogy ez az ismeretlen fiú maga után ráncigáljon? Lehet, hogy mégsem olyan gyenge ember ez a srác…? De miért pont engem nézett ki? Nincs rajtam semmi különös. Nem vagyok se helyes, se különleges. Õ viszont olyan, mint egy csábító angyal, aki bárkit megkaphatna, mégis tiszta és ártatlan. Lehetséges, hogy valaki ennyire kettõs legyen?! Csábító, mégis ártatlan? De a fõ kérdés még mindig az, hogy vajon mit akarhat tõlem…

Egy közeli parkba vezet, vagy inkább ráncigál. A legközelebbi pad felé veszi az irányt, ahová aztán lehuppan. Nekem semmi kedven leülni, de õ mindenképpen azt akarja, hogy leüljek mellé, így azt a kezemet, amit még mindig fog, megrántja, és mivel nem voltam rendesen kiegyensúlyozva, az ölébe esem.

-Jaj, bocsi néha olyan béna tudok lenni. De téged meg folyton nógatni kell..és most itt már nem zavar minket senki. Kérlek, beszélgess velem! Mondjuk ammm… - hadarja. A végén elgondolkozik, legalább addig is csönd van. Én addig föltápászkodom az ölébõl, és ha már ennyire akarja, mellé ülök. - Miért rohantál el??? – teszi fel kérdését, miközben gyönyörû, smaragdzöld szemeit az enyémbe mélyeszti. Olyan… Ártatlannak tûnik.

Válaszolja neki? Minek… Többet úgysem fogunk találkozni. Akkor? Hazudjak? Hazudok. Vagyis… Nem hazudok, csak nem mondom el a teljes igazságot.

-Nem akartam, hogy a közelemben legyél – mondom a tervezettnél bunkóbban. Nem akarom látni, hogy milyen képet vág erre, ezért csak fölpattanok, és elhúzom a csíkot. Remélem, megértett engem, és soha többet nem jön a közelembe.

Hazafelé sétálok, immár az árnyaimmal karöltve. Mihelyst kikerültem a srác látókörébõl, visszatértek az árnyak, bár meglepõen szelíden. Ilyenkor minimum kétszer agresszívnak kellene lenniük. Na, nem mintha annyira bánnám, hogy nem azok, de ez akkor is fura. De én csak örülök neki. Vagyis… Örülnék, ha nem gyanítanám, hogy ennek valami köze van a padon hagyott sráchoz. De most meg érdekel. Most, perpillanat csak örülök, hogy nincsen velük semmi gondom.

A lakótömb közelébe érve elõkapom a kulcsom. Addigra sikerül is „elõkapnom”, mire odaérek a kapuajtó elé. Behelyezem a kulcsot a zárba, és kinyitom az ajtót. Belépve az elõtérbe, megnézem, kaptam-e levelet, de szokás szerint csak szórólapokat tömtek bele a postaládámba. Mivel azok nem érdekelnek engem, fogom magam, és fölslattyogok a második emeletre. Ott az elsõ ajtón levõ zárba belehelyezem a kulcsot, elfordítom és már nyílik is az ajtó.

Végre itthon. A mai nap igazán leszívta az összes erõmet. Annyira hullafáradt vagyok, hogy lekapkodom magamról a ruhákat, és egy szál semmiben, zuhanyzás nélkül bezuhanok az ágyba, és már alszom is.

---*---*---*---

Kopp-kopp. Kopp-kopp-kopp.

Börömbölnek. Arra ébredek, hogy dörömbölnek. Mégis ki, és mi a francért?! Ember, ilyen korán… Azt sem tudom, mennyi az idõ, de mivel nem ébresztett az órám, tuti, hogy kibaszottul korán van. Ki a franc kereshet ilyen korán? Egyáltalán ki a franc keresne engem egyáltalán?!

-Nyitom már! – kiáltom ki kissé kásás hangon. Kivonszolom magam az ágyból, és útközben egy alsónadrágot fölkapva, az ajtóhoz sétálok. Franc, ilyenkor kéne egy kémlelõ lyuk, hogy megtudjam, ki van kint, de persze ezen a rohadt ajtón nincs olyan.

Igen, igen, reggelente nem vagyok éppen fényes hangulatban. Igazából sosem vagyok, de az részletkérdés. A stílusom elemezgetése helyett inkább kitárom az ajtót, és… Egy baromi nagy meglepetésben lesz részem.

-Te meg mit keresel itt?! – kérdezem kiakadva, ugyanis a tegnapi srác áll itt teljes pompájában. Hogy talált rám?!

Körülvesz a sötétség. Érzem, hogy mindenfelõl bekerít, szinte már fojtogat. Ha így folytatják az árnyak, az én izgatott árnyaim, akkor meg fogok fulladni! – gondolom kétségbeesetten, miközben a bolt raktárának padlóján próbálok levegõért kapkodni. Próbálok hatni az árnyakra, hogy ne fojtsanak meg, de nem sikerül, nem figyelmek rám. Mikor már csillagokat látok a levegõhiánytól, és úgy tûnik, hogy földi pályafutásom itt ér véget, mintha visszavonulna a sötétség. Egyre oszlik szét körülöttem, majd egy utolsó szorítás után elengednek engem.

Majdnem meghaltam. Ilyen módon rég vesztettem már el az uralmat az árnyak fölött! És most sikerült annyira földühítenem magam, hogy majdnem megöltem valakit. Ha nem rohanok be ide, azt a bosszantó vásárlót öltem volna meg, így viszont majdnem magamat sikerült megfojtanom. Vigyáznom kell legközelebb, nem szabad ennyire feldühítenem magam! Pedig ezt már igazán tudhatnám!

Ma este el kell mennem kicsit lazítani! Régen voltam valakivel, most le kéne vezetnem a felesleges feszültséget. Találnom kell majd valakit, aki lesz olyan részeg, hogy helyesnek lát engem. Lehet valaki ennyire részeg? Igen, ahogy a tapasztalat is bizonyítja…

Közben föltornázom magam a földrõl, és – kissé még kábán az átéltektõl – kitántorgok a raktárból, útközben felkapva azt, amiért elvileg berohantam. A pultnál álló, idegesítõ vásárló orr alá dugom azt a kalapot, melyet oly nagy elánnal keresett pár perce a pult mögött, és miután fizetett, szinte kirugdosom a boltból. Ehh, tényleg jobb lesz, ha ma este elmegyek, feszültséget levezetni. Még a végén rosszabb is történne, mint ami most történt.

---*---*---*---

Belépve a kedvenc szórakozó helyemre, egybõl megcsap az erotikától és emberek sokaságától fülledt levegõ, és a hangos zene. Jó kis hely ez, itt szerencsére nem csak disco zenét játszanak, hanem metált, és más, kissé dallamosabb rockot is. Padlón heverõ önbizalmam összes apró morzsáját összeszedem, és megpróbálok magabiztosan végigmenni a táncparketten, egész a pultig. Ott kérek egy tequilát kezdésnek. Az nem üt fejbe, csak megadja a kezdõ lökést a bulihoz. Lenyalom kezemrõl a sót, fölhörpintem az alkoholt, majd beleharapva a citromba, élvezem az ízeket. Miután ezt a rituálét végig csinálom, megfordulok, és a táncteret kezdem el pásztázni. Az emberek még túlságosan józanok ahhoz, hogy megnézzenek maguknak. Ilyenkor még túlságosan jól érzékelik a belõlem áradó fenyegetést…

Gondolkozás közben megakad a szemem egy fiún, akinek a mozgása valami baromi szexi. Jó pár számot végig táncol, én meg folyamatosan nézem õt. Nagyon tetszik nekem, az árnyaimnak viszont annál kevésbé. Nem tetszik nekik, hogy egy ilyen vidám teremtés tetszik nekem, akibõl szinte árad a világosság. Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy észre sem veszem a fiú eltûnését, és már csak arra eszmélek, hogy letámad kérdéseivel.

-Szia… Engem Casiopeának hívnak és téged? Jól érzed magad? Kicsit olyan mintha bánatos lennél… - kérdezi édesen mosolyogva. Pillanatra nem is tudok ráfigyelni, annyira bediliznek az árnyékok, és még az a szerencse, hogy annyira már tudom õket irányítani, hogy ne látszódjanak ilyenkor. Mikor úgy-ahogy megzaboláztam õket, visszafordulok a mosolygós fiú - Casiopea? – felé.

- Szia – köszönök neki halkan. Nem igazán értem, hogy miért engem támad le, de azért illik válaszolni. Csak azért válaszolok. Nem hinném, hogy túlságosan olyan srác lenne, aki könnyen odaadja magát másnak, szóval tényleg csak az illem miatt válaszolok, szemeimmel – bár vonzza a srác a tekintetemet – más, könnyen kapható fiú után nézek. – Damianonak hívnak. Persze, jól érzem magam, semmi gond! – hazudom.

- Naaa, ne hazudjál! – nyafogja. Hm? Hogy ne hazudjak? Ki õ, hogy megmondja, mit tegyek?

 - Semmi bajom nincs – morgom neki, és ellépek a közelébõl. Nem akarom, hogy a közelemben legyen, túlságosan könnyen belém lát. És valamiért úgy érzem, könnyen bizalmamba tudnám fogadni. De én nem akarom! Nem akarom, hogy bárki is közel kerüljön hozzám!

Hazudok magamnak, tudom jól. Hiszen kinek ne kellenének szerettek? De nem gond. Jól van ez így – mesélem be magamnak ezredjére is.

A pulttal szembeni falszakaszhoz tülekszem, és onnan nézem, ahogy az elõzõ srác ismét beleveti magát a táncba. Igazán jól néz ki, és bármennyire is próbálom távol tartani magam tõle, nem megy, és egyszer csak azon kapom magam, hogy ismét elõtte vagyok, és egymás szemébe mélyedve táncolunk, szinte már vonaglunk a zenére.

Ki lehet ez a srác, aki egy pillanat alatt így elvarázsol?

Nem érdekel! – jön elõ a hidegebbik énem, és ismételten otthagyom egyedül a srácot, és kisietek a klubból. Azt hiszem, mára ennyi elég volt ebbõl a helybõl!

Mikor már végre az erdõnkben haladunk, Cal a fákat fürkészi. Úgy tûnik, tetszik neki a hely. Majd megérkezünk a házhoz és boldogan ugrom ki. Cal azonban benn marad, nem akar kiszállni. Nem értem, mi baja lehet.

- Mi az? – kérdi Lucas.

- Gyere nyugodtan – noszogatom, de nem mozdul.

- Ti.. ti nem érzitek? – kérdi, de nem érzünk semmit. – Nem akarok oda ki menni – mutat az erdõ belseje felé.

- Cal, ne csináld ezt, nincs ott semmi, csak más állatok – Lucas hangja komoly, de a tündér a fejét rázza. Valamitõl nagyon fél.

- Állatok? Én már ezer éve nem láttam állatot az én erdõmben. Egyedül voltam… De… de ez más… - suttogja remegve. Hangja reszket és mi is hangokat hallunk. Valaki jön. A szaga ismerõs és hamarosan fel is bukkan Gregori. Szemei zöld ékkõkként világítanak a sötétben.

- Ez csak Gregori – mosolyog rá Lucas Calra, de õ bezárja magát a kocsiba – Na, ne csináld! Gyere ki, õ velünk van.

- Na, szép estét! – mondja Gregori és letérdel Lucas elõtt.

- Ugyan barátom, hagyd ezt. Em, szedd ki a kocsiból Cal-t és nyugtasd meg, hogy sûrûn fogunk járkálni az erdõben – mondja nekem Lucas, én meg bólintok. – Jól ment minden? – hallom még Lucas kérdését, és valami idegességet érzek Gregori felõl. Ugye nincs valami baj? Hallgatózom, mialatt megpróbálom meggyõzni Calt, Gregori nem fogja megenni vacsorára.

- Miután elutaztál Em-el, Jacob hordájából, többen is csatlakozni akartak. Tudom, hogy én voltam az ideiglenes fõnök, de senkit nem fogadtam be. Tudtam, hogy te sem tennéd egybõl, ha még is, majd te megteszed, ha visszajöttök. Rengetegen vannak. Sub-hímbõl meg aztán van szarásig. Fogalmam nem volt, hogy mit tegyek. Ezért nemet mondtam nekik egyenlõre. Nem maradtak a szállásunkon, és beköltöztek ide az erdõbe.

- Az baj…

- Miért? – kérdi gyorsan.

- Mert Cal, egy erdõ tündér. Azért hoztuk el, mert épp most dózerolják az ottani erdõjét. Em rávett, hogy hozzam ide az erdõbe, hogy itt jobb lesz neki, de ez változtat a helyzeten. Francba vele!

- Ahogy elnézem, a tündér nem éppen van az ínyedre - állapítja meg gyorsan. Nem mondott újat, mégis fáj, hogy nem kedveli Calt. Habár azok után, hogy majdnem megölt, nem csoda.

- Hát nem, de majd elmesélem – mondja Lucas, nekem meg végre sikerül kiszedni Calt a kocsiból. Remélem Lucas nem jön rá, hogy hallgatóztunk. – Em! Menjetek fel a szobádba, majd értetek megyek, ha végeztem egy-két dologgal.

- Rendben, vigyázz magadra! – mondom halkan és felmegyünk.

~*~

Nem vagyok teljesen nyugodt, és Cal is fél. Halkan elmesélem neki, ki is volt ez a Jacob, mire Cal szemei elkerekednek. Azt hiszem megérti, miért is félek én is annyira. Sok a sub-hím, és sokukat Jacob pont úgy kezelte, mint engem, bár közel sem volt velük olyan durva. A többiektõl jobban félek, habár a sub-hímek sem voltak velem sosem kedvesek. Megvetettek, és ha megtudják, hogy most az Vezér szeretõje vagyok, félek, hogy még jobban fognak gyûlölni. Vagy félni fognak tõlem, hiszen azt fogják hinni, bármikor szólhatok Lucasnak, hogy végezzen velük. Nagyon félek, mi lesz ezután. Nem mintha ki akarnám õket dobni, de azt sem akarom, hogy itt maradjanak.  Végül Lucas jó fél óra elteltével jön be. Cal már nyugodtabban ül az ágyamon, én azonban még mindig félek.

- Talán volt valami baj? – kérdem azonnal, ahogy belép. Megölelem és õ visszaölel.

- Lesz egy kis változás. Ülj le, kérlek! – utasít, amit meg is teszek. Tudom, mit akar mondani, fõleg, mikor elém guggol és megfogja a kezem. - Jacob, hogy meghalt a falkája nagy része ide akart csatlakozni, Gregori elutasította õket, amíg odavoltunk. Állításuk szerint békével szeretnének csatlakozni. Kevesebben vannak, mint mi, ezért nem is félek, hogy csatába bontakozunk, de nem hinném, hogy öngyilkosságot akarnának elkövetni. Talán csak boldogan akarnak élni. Vannak, akik még halála után is hûségesek Jacobhoz, õk vannak úgy ötvenen, õk ott maradtak a régi szállón – csendben hallgatom, amit mond. A dolog egyáltalán nem lep meg, sokan fanatikusan imádták Jacobot. – Ne félj kicsim, nem fognak bántani. Õ már nincs, már csak én és te vagyunk. Egy ideig azért kerüld el a hátsó két szárnyat, mert oda telepítettük be õket. Vannak olyanok, akiken még mindig ott a szaga annak a mocsoknak, azokat õrizet alá helyeztem hátul egy nagyobb helységben. Õk sem fognak gondot okozni, ha mégis, meghalnak. Esküszöm kincsem, nem hagyom, hogy bántsanak. Oké – ül mellém az ágyra és megölel. Hozzábújok. Fura, félek, a dolog mégis kevésbé lep meg, mint hittem volna. Tudtam, hogy sokan akartak szabadulni Jacobtól, de nem mertek elmenekülni. – Közel negyven Sub-hímet költöztettem ide be a nagy házba most percekkel ezelõtt. Talán van olyan is köztük, akikkel ismertétek egymást, nem?

- Nem… nem voltak akkoriban barátaim… - suttogom halkan. Hogy is lettek volna? Jacob tett róla, hogy senki se akarjon velem barátkozni.

- Jól van, nincs semmi baj – simogatja a hátam. - Cal, még ma este nem tudsz kint aludni az erdõben. Sokan vannak, akik most csatlakoztak hozzánk, el fog tartani egy darabig. Ezért arra kérlek, aludj itt Em szobájában – azután ismét hozzám fordul. - Te pedig velem alszol a biztonság kedvéért. Calt majd holnap bevisszük az erdõbe. Rendben?

- Jól van – bújok még jobban hozzá. Nem félek, bár az a tény, hogy Jacob volt bandájának egy része itt van, némi idegességgel tölt el.

- Kicsim, én még szétnézek, mielõtt lefekszünk, hogy minden rendben van-e. Vacsorát hozok fel mindkettõtöknek. Egyenlõre maradjatok itt a szobában. Majd jövök érted – megpuszil, majd megölel és elmegy.

Csendesen ülök az ágyon. Cal sem szólal meg, õ is érzi, hogy ideges vagyok. Késõbb Lucas enni hoz, de nem tudok enni, és éjjel nem tudok aludni sem. Túl hirtelen történt mindent. Nem félek, inkább ideges vagyok. Tudom, hogy Lucas megvéd, de a gondolat, hogy ismét olyanokkal kell együtt élnem, akik lenéztek, megvetettek, megaláztak, undorral tölt el. Nem akarom még egyszer azt megélni.

~*~

Reggel fáradtan és kialvatlanul ébredek. Lucas már nincs ott, és mikor felkelek, majd mosdás után felöltözöm, már Gregori áll az ajtóban.

- Jó reggelt! – köszönt. – Lucas kért, hogy kísérjelek le reggelizni. Azt mondta, biztonságban leszel, ha velem vagy. Ne félj, senki sem mer majd hozzád nyúlni.

- Értem – suttogom. Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet, de követem Gregorit.

Ahogy vártam, sokan vannak lenn. Mindenki eszik, Lucas pedig nincs benn. Gregori mellém ül, hogy védjen, míg én Lucas helye mellett foglalok helyet, ahogy a nimir-raj párjához illik. Néhány régi sub-hím ismerõs is ott van Jacob volt falkájából, akik most ferde szemmel, kissé idegesen és riadtan néznek rám. Talán már tudják? Biztos érzik a szagot rajtam. Enni kezdek, majd nemsokára bejön Lucas is, a háta mögött pedig Cal. A tündér láttán mindenki elhallgat, majd Lucas intésére folytatják az evést. Ahogy Lucas leül mellém, minden idegességem elpárolog, és már bátrabban eszek. Végignézek a termen. A subhímek is tudják, most, hogy én lettem a nimir-raj párja, nekik is be kell hódolniuk nekem. Bár én sosem használnám ki az elõnyömet, nem vagyok gerinctelen.

- Minden rendben, Em? – kérdi Lucas.

- Miért engedted be õket? – kérdem válasz helyett. – A subhímekre gondolok.

- Mert õk nem tettek semmi rosszat. De ha feszélyez a jelenlétük, kiküldhetem õket – mondja, és már állna fel. Azonban visszahúzom, és a fejem rázom.

- Nem, semmi baj, csak… azt hiszem, félnek tõlem – Lucas értetlenül néz rám. – Én vagyok a nimir-raj párja, igaz? És te sokkal erõsebb vagy mint Jacob volt. Szerintem azt hiszik, meg akarom torolni, ahogy velem bántak annak idején. A subhímek sem voltak kedvesebbek velem, mint Jacob – mondom halkan. – Leköptek, belém rúgtak, lökdöstek, ócsároltak, lenéztke és megvetettek, hiszen nem voltam természetes úton született leopárd – látom, hogy Lucas összehúzza a szemét. – De nem neheztelek rájuk. Azt tették, amit láttak, amibe belenevelték õket. Szerintem attól tartanak, bosszút akarok állni rajtuk. Érzik rajtam a szagodat.

- Tehát nem haragszol rájuk? – Cal hangja csodálkozó. Ránézek és elmosolyodom.

- Nem, nem haragszom. Hiszen csak azt tették, amire nevelték õket. Nem gonoszok, de sosem láttak mást, csak hogy engem bántottak. Azt hiszem, a saját sérelmeiket rajtam torolták meg, mint az egyetlen személyen, aki elérhetõ közelségben volt, és gyengébb volt náluk. Jacob velük sem bánt jobban, mint velem. Sokukat kényszerített prostitúcióra, és sokan még mindig a bordélyokban lennének, ha Jacob élne. Nem egyet rendszeresen vertek, vagy kábítószerrel fertõzték, vagy még rosszabb, mert a kuncsaftok némelyike szerette az ilyet – mondom. – Én örülhetek neki, hogy csak Jacob kínzott, szerencsésnek mondhatom magam. A többieknek sokkal keményebb életük volt. Nem csoda ha… olyanok lettek, amilyenek lettek – suttogom. – Ezért nem tudok rájuk haragudni.

- Te túl vajszívû vagy – jegyzi meg Cal. – Bár erre rájöttem, mikor megmentettél attól, hogy Lucas megöljön.

Lucas csak sóhajt, szerintem õ is túl jószívûnek tart. De nem tehetek róla. Õk nem éltek ott, nem látták, hogy Jacob mi mindenre volt képes azokkal a subhímekkel. Én viszont láttam, és bár õk rajtam töltötték ki a dühüket, nem tudtam gyûlölni õket. Ma sem tudom. A többiekkel más a helyzet.

~*~

Reggeli után a többiek tekintetétõl kísérve hagyjuk el az étkezõt. Senki sincs kinn, így Lucas, Cal és én nekivágunk az erdõnek. Cal egészen magánkívül van, amikor körbenéz, és ide-oda rohangál. Madarak énekelnek, mókusok futkároznak a fákon, és egy-egy õz, vagy szarvas is kidugja a fejét a bokrok között. Calnak tetszik a látvány, hát még mikor egy kis patakhoz érünk, amely mellett egy megfelelõ magasságú fa van.

- Úgy látom, elnyerte a tetszésed – mondja Lucas. – Mi havonta csak egyszer jövünk ide vadászni, mindig teliholdkor. Olyankor ne zavarj minket, mert könnyen támadunk. Itt ellehetsz, és ez a fa alkalmas egy ház építésére is.

- Köszönöm! – hajol meg Cal. – Nem is tudom, mivel érdemeltem ki.

- Köszönd Emnek! – mondja. – Ha õ nincs, te sem lennél itt.

- Én… - kezdené, de leintem.

- Nem szükséges megköszönnöd – mosolygok rá. – A lényeg, hogy érezd magad otthon, és bármire szükséged van, tudod, hol találsz.

Cal bólint, és már ugrál is el, szökell, boldogan, nevetve. Én is nevetek, õszintén, szívbõl. Olyan jó õt boldognak látni. Lucas ezzel szemben még mindig bizalmatlanul nézi, de én csak megfogom a kezét és elindulunk visszafelé. Tudom, hogy még sok dolga van, sokan akarnak csatlakozni, és tudja, hogy engem ez mennyire idegesít. A félelmem már elpárolgott, de azért maradt bennem némi félsz még. Ahogy a házhoz közeledünk, Gregori tûnik fel egy subhímmel együtt. A hajam egybõl égnek mered. Megismerem, õ Alan, aki szintén hasonló sorsra jutott, mint én. Õ volt Jacob másik ágyasa, akit akkor döngetett, amikor engem félholtra vert és ott feküdtem a vackomon. Lucas is idegenkedve nézi, fõleg, mikor megállnak tõlünk pár lépésre és Gregori megszólal.

- Azt mondta, beszélni akar Em-el – mondja. – Gondoltam, megkérdem, szabad-e.

- Em?  - néz rám Lucas. – Ha nem akarod, nem muszáj. Már nem tartozol nekik semmivel.

- Semmi gond – rázom a fejem. – Beszélek vele, ha a közelben maradtok. Bár nem hinném, hogy bántani akarna.

Lucas bólint, de látom, hogy nem igazán ért egyet az ötlettel. Tudom, hogy félt, de Alan egymaga nem nagyon tud ártani nekem. Fõleg, hogy valószínûleg már behódolt Lucasnak. Elindulok felé, és látom, hogy zavarban van, vörösesbarna haja hosszú és rendezetlen, ráférne egy vágás. Arcán néhány sebhely, biztosan a Jacobhoz hûek bántották, amikor úgy döntött, elmegy. Alig öt lépésre állok meg tõle. Rám emeli sárgászöld szemeit, amelyekben félelem, bizonytalanság és némi remény is lapul. Nem tudom, miért hívott ide, miért akar beszélni velem, velem, akit mindig is megvetett és akit mindig megalázott a többiekkel együtt. Végül megszólal, hangja remeg.

- Én… sajnálom Em – mondja. – A többiek is, hogy úgy bántunk veled.

- Sajnáljátok? – kérdem. A hangom valamivel hidegebb, mint amilyennek szántam, hiszen hiába nem gyûlölöm õket, akkor is fáj, amit tettek. – Azokat a dolgokat sajnáljátok? Érdekes, hogy mindenki, mégis, csak te jöttél ide. Hol vannak a többiek?

Érzem, hogy Lucas közelebb lép, úgy tûnik, õt is érdekli a dolog. Nem akarom bántani õt, de a keserûség, a fájdalom, a megaláztatás, amit ott éreztem, úgy érzem, kezd feltörni bennem. Nem akarok ártani neki.