Hűvös tekintetem a távolba mered, majd lassan szemem elé emelem távcsövemet.
- Kapitány... mi legyen? - kérdezi navigátorom, aki a kormány mellett áll velem együtt.
- Huszonöt fok balra - válaszolom mély hangomon, kifejezéstelenül. Át kell még gondolnom. A királynő utasítása egyértelmű volt, a holland kereskedelmi hajókat ki szoktuk fosztani, de ez most egy rendkívüli eset. Egy angol kereskedelmi hajót épp lerohan egy holland kalózhajó. Megvédeni már nem tudjuk, de menthetjük ami még menthető.
- Várunk még, amíg el nem kezdődik az ostrom. Akkor nem figyelnek, és könnyebb rajtuk csapni. Hátuk mögött közelítsük meg őket. Még húsz fok balra!
Összecsukom a távcsövemet, és kapitányi kalapomat megigazítom a fejemen.
- Ágyút tölts!
Gond nélkül elsüllyesztjük a Holland kalózgályát. A kereskedelmi hajón elszórtan fekszenek a holttestek, még néhány kalóz van életben, de hamar legyűrjük őket. Mellkason szúrom az utolsót is aki rám ront, majd körbesétálok. Sajnos sok a civil halott. Még a hajó kapitánya is odaveszett.
- Túlélők? - fordulok első tisztemhez.
- Arra...
A mutatott irányba indulok, és a hajó végében álló kisebb társaság felé fordulva megtorpanok. Nem messze tőlük a hajó korlátjának támaszkodó, a padlón térdelő alakra leszek figyelmes. Ruházata alapján egy elegáns hölgy. Elé lépek és kifejezéstelen tekintettel mérem végig. Mit keres egy úrihölgy egy kereskedelmi hajón? Talán elszökött otthonról?
Felemeli fejét, és elakad a lélegzetem.
Ez egy ifjú hölgy, de nem is ez a legkülönlegesebb, hanem... azok a gyönyörű szemek, melyekben ragyognak a könnycseppek. Soha életemben ilyen szép lányt nem láttam még. Puha, világosbarna haja selymesen csillog, bőre akár a nemes porcelán, ajkai duzzadtak és teltek. Sötétrózsaszín ruhakölteménye csak kiemeli a szépségét, akár egy drágakövet az aranyfoglalat. Elbűvölő és lélegzetelállító jelenség.
- Kérem ne bántson! - mondja ő, hangja akár egy lágy dallam. Apró kezeibe rejti előlem szép arcát. Testem magától mozdul, közelebb lépek, lehúzom kesztyűmet, lehajolok és felé nyújtom kezemet.
- Nem bántom. - Csodálkozva pislog fel rám, karcsú ujjait tenyerembe csúsztatja. Egyszerre rándulunk össze az érintéstől, látom rajta és magamon is érzem. Finoman megszorítom kezét és gyengéden felsegítem a földről.
- Kö... köszönöm - töri meg a csendet finom hangjával. - Megmentette az életem... Hiszen ön vérzik!
Követem tekintetét, és a fájó bal karomra pillantok. Vér áztatja sötétszürke zubbonyomat.
- Csak parancsot teljesítettem, kisasszony. Ne aggódjon, csak egy karcolás.
- Kérem... hadd segítsek! Engedje meg, hogy megháláljam a segítségét, Uram!
Végigpillantok rajta. Alacsony, törékeny hölgy, de formás és vonzó. A kalóz életnek vannak előnyei, határozottan állíthatom.
- Kegyed nyilván nincs tisztában a helyzetével, ezért tájékoztatom ha megengedi. Morgan kapitány vagyok, az pedig az én hajóm - mutatok egy irányba. Ő követi ujjamat, és a hajóm tetején lobogó kalóz zászlót meglátva elsápad.
- Maga... maga kalóz? - Bólintok. - De... de akkor miért...?
- A Holland kalózhajóra vadásztunk már három napja, és épp utolértük amikor megtámadták önöket. Ennyi. Mivel ez angol kereskedelmi hajó, ezért nem fosztjuk ki, csak távozunk.
- Sorsunkra hagynak bennünket itt a tengeren? - lép mellénk egy másik utas, egy középkorú férfi. - A kapitány halott... ki vezeti el a hajót?
Első tisztem lép mellém, és kardját a tolakodó férfi torkának szegezi.
- Mocskos, hálátlan kutya! - morogja.
- Elég legyen - szakítom félbe a vitát, és a remegő hölgyre pillantok. - Önt szívesen elviszem egy darabig.
Embereim felnevetnek mögöttünk, obszcén megjegyzések repkednek a levegőben, így már egyértelmű a hölgynek miről is van szó. Mélyen elpirulva hajtja le a fejét, majd szoknyájához kap és elővesz egy borítékot.
- Kérem olvassa el ezt - mondja finom hangján, és felém nyújtja. Nem mer rám nézni, remeg a keze is. Bizonyára még szűz. Még. Igazán finom falat lesz ma éjszakára nekem... Elveszem a papírt, és a pecsétet látva elkomorulok. Ez bizony a királynőé. Feltöröm és elolvasom. A papír fölött komoran nézek bájos arcába, hűvös tekintetemmel.
- Ez igazán meglepő fejlemény - szólalok meg halkan -, Lady Gray.
- Segít nekem?
Intek egyet, és embereim visszamásznak a mi hajónkra. Kissé meghajolok és a kezemet nyújtom neki.
- Oltalmazom Önt mától Lady Gray, amíg be nem teljesíti a királynő óhaját. Felajánlom szerény hajómat és kardom erejét.
- Köszönöm... Morgan kapitány.
Érzem ahogy puha keze az enyémbe simul és elindulok vele a pallóig. Ott csak könnyedén a karjaimba kapom őt, átsétálok vele a keskeny deszkán. Érzem ahogy ijedten kapaszkodik a nyakamba, finom illata orromba kúszik. Forró vágy csordul szét ereimben, testem minden porcikáját izzítva a hévvel. Még nem reagált a testem ilyen intenzíven egy nőre sem, még... őrá sem. A keserű emlék azonnal kijózanít, és amikor átérünk a hajóm fedélzetére, gyengéden leteszem őt. Matrózaim füttyögése közepette vezetem őt a kabinomba, az ajtóban még visszafordulok feléjük.
- A hölgy mától a vendégem, elvárom a tisztességes hangnemet és viselkedést. Aki megszegi parancsomat, a halak vacsorája lesz.
- Igenis, kapitány! - zengik kórusban. Bólintok és becsukom az ajtót. A kabinom elegáns és egyszerű berendezésű. Egy széles ágy, rögzített asztal néhány székkel, a fal mellett egy másik, amin térképek sorakoznak, mellette pedig egy nagy utazóláda amiben ruhák és könyvek vannak. A kerek kis ablakból látni a tenger ragyogó kékjét.
- Foglaljon kérem helyet, Lady Gray. Megkínálhatom valamivel?
- Előbb a sebét had lássam el, kérem - válaszolja. Mintha csak egy varázsszó lett volna, azonnal meg is fájdul a karom amit eddig nem is éreztem. Kalapomat az asztalra teszem, levetem zubbonyomat, és az átázott, véres ingem ujját lehasítom. Nem vetkőzhetek le félmeztelenre egy finom hölgy társaságában, inkább az ingem bánja mint a jó modor. Leülök az ágyamra és hagyok neki helyet magam mellett. Így kényelmesebben tud ellátni, arról nem is beszélve hogy az ablakon beszűrődő napfénynek köszönhetően jobban tudok gyönyörködni a szépségében.
- Abban a ládában talál tiszta kötszert és pálinkát a sebfertőtlenítéshez - mutatok egyik fal mellett álló ládára.
A Nap magasan jár még fenn az égen, a friss, illatos szellő meglebegteti kibontott hajam, erősen kapaszkodom Üstökös kantárjába, így szeljük a métereket a kis mezőn. Igazán örültem már ennek a kis szabadságnak; az utóbbi időben sosem volt alkalmunk kijönni ide, pedig nagyon szeretek lovagolni. Természetesen őfelsége óhajainak kell először eleget tennünk.
- Hó! – állítom meg a fekete lovamat – melyet még nemrégiben kaptam ajándékba a királynétól -, és a mellettem elsuhanó Kate után kiáltok. Hátrafordul, kisvártatva ő is lassít, és visszaüget felénk a csodaszép, hófehér paripájával.
- Mi történt, Anne?
- A Nap állásából ítélve már délfelé jár az idő. Ha megint elkésünk az ebédről, a királynő nagyon meg fog haragudni – emlékeztetem. És ha őfelsége egyszer megorrol valakire, akkor jaj annak, nem ússza meg a nádpálcát. Jobbik esetben. Felelőtlen magatartásért könnyen leváltás is járhat.
Kate becsmérlőn húzza össze a szemöldökét, ahogy végignéz rajtam.
- Neked nem kell aggódnod emiatt, nemde? – Hangjából talán irigység érződik, de megpróbálok nem szentelni rá figyelmet.
- Én miattad aggódok... – mondom halkan, kissé előrebiccentett fejjel, halványsárga ruhám apró gyűrődéseit nézegetve. – Nem szeretnélek veszélybe sodorni, elvégre én vetettem fel az ötletet, miszerint jöjjünk ki ide.
Harsány nevetése visszhangzik a kis réten, melynek okát magam sem értem.
- Már megint csak másra tudsz gondolni. Rendben van, menjünk. – Bólintok.
~*~
Hála az Úrnak, még épp idejében érkeztünk vissza a palotába, és még az átöltözésre is maradt időnk. Az étkezés már megszokott rituáléként folyik le: futárok tömkelege áramlik be az ebédlőbe, hogy jóval-rosszal egyaránt szolgáljanak őfelségének, valamint a tanácsadók szorgos méhekként suttognak Erzsébet fülébe. Ezen a téren kissé szánom a királynőt, igazán nincs egy nyugodt perce sem.
Az ebéd végeztével a szolgák elpakolják előlünk a tányérokat és evőeszközöket.
- Köszönöm! – kiáltom az egyik cselédlány után, aki megszeppenve fordul vissza, majd kedves mosolyra görbülnek ajkai. Mindig is furcsálltam, hogy ami nekem ennyire természetes gesztus, az másnak különleges kegyként formálódik. Valószínűleg ezt sosem szokom meg igazán.
- Kérem, mindenki térjen vissza a feladatához! – fagyasztja csenddé a zsibongást őfelsége határozott hangja, így társnőimmel együtt megbontjuk a hatalmas asztalt, hogy visszamehessünk a hálókörletünkbe. Ha egy kis szerencsém van, Erzsébet ma már nem óhajt sétálni, viszont ha igen, akkor el kellesz kísérnem. Mindig engem kér fel, bár nem egészen értem, hogy miért. Viszont rendkívül megtisztelő, ez tény.
- Anne, gyermekem! – Úgy tűnik, ma a szerencse elhagyott engem. De nem akarok telhetetlennek tűnni, már az a pár óra lovaglás is nagyon boldoggá tett.
- Parancsol, felség? – pukedlizek az etikettnek megfelelően, majd intésére díszes széke elé vonulok, és ismét kifejezem tiszteletem iránta.
- Lenne egy feladatom a számodra. – A kíváncsiság izgalommal vegyülve árad szét bennem, úgy pillantok fel hideg, sötétkék szemeibe. Vörös, göndör haját szokásához hűen most is feltűzte, ezüstös selyemruhája egyszerűen káprázatos rajta. – Kézbesítened kellene egy levet... de szigorúan titkos az ügy – suttogja el a mondat végét.
- Hogyne! – egyenesedek fel, talán egy kis hévvel. Nagyon.. nagyon megbízhat bennem, ha egy ilyen fontosságú feladattal bíz meg engem.
- Hajóúton kell majd menned, így légy óvatos, gyermekem. Az úti cél Hollandia. Elkerekednek zöld szemeim, még a púderréteg alatt is lesápad a bőröm. Ho-Hollandia? De hát... ott rendkívül veszélyesek a vizek a kalóztámadások miatt... Megilletődöttségem ellenére a királynő folytatja mondanivalóját:
- Naarden városában fog kikötni a hajó, ha megérkezel, csupán a helyi laktanyába kell elmenned. Beletörődve hajtok fejet ismét. Nem mondhatok ellent neki, nem lenne értelme sem. Kézbesítenem kell azt a levet, bármi áron!
- Értettem! – veszem át tőle az apró borítékot, melynek alján a királyi bulla lóg le.
- A hajó ma délután indul. Azonban... ha bármi történne az úton... – Érdeklődve pillantok kesztyűs kezére, melyben egy újabb levél ékeskedik. – Ez legyen nálad. Nos, igen. Hallottam már ilyen esetről még régebbről. A kézbesítőnek mindig adnak egy második értesítőt, amit viszont támadás esetén be kell mutatnia a hajó kapitányának, miszerint védjék meg a „küldöncöt”. Bár, ha egy egyszerű szállítóhajón utazok, erre igen csekély az esély. De ez most mind mellékes. Nekem az életem árán is kézbesítenem kell őfelsége bizalmas levelét!
- Értettem. Nem fogok csalódást okozni, megígérem, királynőm.
~*~
Tévedtem. Egy kereskedőhajón kaptam helyet, de ettől a tudattól csak még jobban szorítja a kis, fagyos gombóc a torkomat. Egy viszonylag egyszerű, sötétrózsaszín ruhában jöttem el, a hajamat is leengedve hagytam, nehogy feltűnést keltsek. A két levelet egyszerűen elrejtettem öltözékembe, így kizártnak tartom, hogy bárki is észrevenné. Elmélyülten gondolkodva figyelem a tengert, a sós szél eléggé irritálja bőrömet. Ködbe burkolódzik a táj, ezzel egyre inkább előidézve félős mivoltomat.
- Osztán’ nem unatkozik kegyed itt egyedül? – lép elém hirtelen az egyik matróz. Nem látom tisztán a ködtől, de azt hiszem nagyon mustrálóan bámul rám. Elpirulva adom meg neki a válaszom:
- Nem. Köszönöm, hogy így odafigyel rám. – Tekintetemmel még mindig a vizet kémlelem.
- Ugyan galambom, egy ilyen gyönyörű hölgyre csak az nem figyel föl, akinek nincs szeme. – Ahogy hirtelen közelebb lép, ugyanolyan vadásztekintettel, ijedten hátrálnék a fafedélzeten, de csupán egy másodperc, még látom, ahogy a nyakából vér spriccel ki, majd hangos dörrenés rázza meg az eddigi nyugalom felszínét. Felsikoltva kapom kezem a szemeim elé, de még hallom az idegen férfi testének csapódását a kemény fán.
- Kalózok! – ordítja hirtelen valaki elölről.
- Mi az Isten? Honnan jöttek ilyen hirtelen?
- A ködtől nem láttuk őket! Csapóhidakkal átjutottak! Csupán töredékek jutnak el tudatomig a mondatokból. Úristen, Úristen! Meg fogunk halni! Mindannyian!
A pánik teljesen úrrá lesz rajtam, felpattanva rohannék valamerre, ám a sűrű, gomolygó ködtől nem látván, egyenesen egy testnek csapódok, s a következő pillanatban már kés szorul a nyakamnak.
- Segítség! – sikítok rögtön, ám kérésem elnyomja egy mély, öblös hang.
- Találtam egy nőt! Mi legyen vele?
- Hozzátok! – hallatszódik valahonnan a hajó széléből. Mi-miért? Segítség! Vissza akarok jutni Londonba! És.. és vajon a kereskedők..? A matrózok...? Könnybe lábadnak szemeim, rögtön a legrosszabb gondolatok furakodnak be elmémbe, majd hirtelen érzem, hogy az engem ráncigáló idegen hirtelen elereszt, és káromkodva szorítja karjára a kezét.
- A francba! Angol kalózok! – ordítja az orr irányába, és meglepve kapom fel a fejem. A-angolok? Akkor talán mégis megmenekülhetünk? Leejtett kése belefúródik a fába, és rögtön le is hajolok érte, amíg nem figyel rám a férfi. Nem.. én képtelen lennék... nem tudnék embert ölni! A ködtakaró lassan tisztulni látszik, így már kikörvonalazódik a másik két hajó is, így a korláthoz szaladok, hogy az éles fegyvert a tengerbe dobhassam. Legalább ezzel már nem árthat senkinek...
Zihálva támasztom meg hátam a hajó falának, és fülemre szorítom a kezem, hogy a fájdalmas kínhangok ne jussanak át kétségbeesésem falán...
***
Nem tudom, mennyi idő telt el, de amikor kinyitom a szemem, csendre leszek figyelmes. Ijedten rezzenek össze, amikor hirtelen lépések zaja üti meg fülemet. Lépéseké, amelyek egyenesen felém közelednek. Remegő kezeimet a szám elé szorítom, úgy tekintek fel az előttem megálló alakra. Könnybe lábadt szemeim döbbenten kerekednek el. Egy nagyon termetes férfi áll előttem, elegáns, angol viseletben, oldalán lógó kardján vörös vér folyik végig... Kék szemei hidegen pillantanak le rám, karizmatikus arcán semmi érzelem nem látszik...
- Kérem, ne bántson! – temetem arcomat tenyereimbe, könnyeim végigfolynak arcomon. Ha most meghalok... nem tudom beteljesíteni az ígéretem... Egy erős kéz ereszkedik látókörömbe, és döbbenten tekintek fel ismét a hideg íriszekbe, melyek ezúttal nem eresztik el tekintetem.
- Nem bántom. Hangja olyan mély és karcos, hogy minden porcikám megremeg, tarkómon az apró pihék most az égre meredezhetnek.. Félve csúsztatom kezem a tenyerébe, mely meglepően meleg, és határozottan szorítja meg vékony kacsóm, így felsegítve.
- Kö.. köszönöm! Megmentette az életem... – Tekintetem levándorol egyik karjára, melyen a ruha lassan vörös folyadéktól ázik át. Ledermedek. – Hiszen ön vérzik! – nézek a szemeibe hirtelen felindulva.
- Csak parancsot teljesítettem, kisasszony. És ne aggódjon, csak egy karcolás.
Nem.. ez egy hősi seb, annak bizonyítékaként, hogy az életét kockáztatta!
- Kérem.. hadd segítsek! – tekintek rá könyörgően, és csak most veszem észre, hogy barna haja összekötve a háta közepét verdesi. – Engedje meg, hogy megháláljam a segítségét, Uram!
