Karakter: Alejandro Pravo
Megjegyzés: (baccanak és Adriaennek)
Szar nap virrad ránk. Pontosan tudom. Ha a Nap a szemembe süt, az mindig rosszat jelent. Ki volt az a hülye, aki elfelejtette összehúzni a függönyöket?! Jaaaa… nagy valószínűséggel én voltam. A sok pia, meg pia… aha, nem kellett volna olyan későig maradni abba a discoba. De azok az idióta Alexék már megint csontra leitattak, komolyan mondom, egyszer még kinyírom őket!
Bah… fel kéne kelni. De fáj a fejem! Gh, és ma lesz az a jótékonysági koncert, vagy mifene! Ne csináld már, és pont most kell másnaposnak lennem?! Alejandro, te barom… te jóképű barom.
Persze mint minden buli után, most is fekszik mellettem egy csaj. Nem új… ez is valami üresfejű prosti. De tuti, hogy nem kellett érte fizetni, mert akkor nem hoztam volna el. Na ennyi baj legyen. Mellesleg kicsit zavaró, hogy tökre nem emlékszem, mikor feküdtem le aludni. Mármint miután vele megvolt, hehhe… hány óra is van? Nézzük.
Nagyot ásítva feltápászkodom az ágyban, majd a földön heverő ruháim között a Nooka órámat kezdem keresni. Remélem, nem nyúlta le senki, míg be voltam baszva. Túlságosan szerettem azt a kütyüt. Még a testhőmérsékletem is mutatta! Ha az átlag fölé ment, jelzett. Biztosan ezért is kellett levennem. Kibukott tőlem a mérője.
Végre megtalálom a gatyám zsebébe, és kómás képpel nézem a kijelzőn lévő számokat.
15:07… MI?!
Negyed négy? Úr isten! Apu négyre vár abba a koszos vöröskereszt kecóba! Fenébe is, innen egy óra alatt nem érek oda!
Kipattanok az ágyból, felöltözök, majd a ribit is felverem, hogy ideje hazamenni, vége a mókának. Kissé ideges, hogy csak így elküldöm, de nem nagyon tud érdekelni. Mit vár tőlem? Nem mondtam, hogy feleségül is veszem egy alkalom után. Még csak a barátnőm se lesz, bár gyanítom, erre számított. De nincs nekem időm a kapcsolatokra. Egy éjszaka, ennyi nekem bőven elég. És mindig megkapom, amit akarok.
Miután elzavarom a csajszit villámgyorsan belövöm a séróm, aztán valami visszafogottabb dzseki felvétele után indulok is a koncertre.
A lifttel lefelé menet az órámra pillantok, de nem kellett volna, mivel ellen hatására még jobban ideges leszek. 15:20 van, akárhogy siettem, és ez nem jó. Ráadásul apám tuti nem küldetett értem limuzint, tudja, hogy a saját kocsimmal jobban szeretek jönni, de ezzel is csak egy gond van… hát az, hogy a hétre kölcsönadtam a verdát Alexéknek. Grr, kezdenek nagyon feldühíteni ezek a drága haverok… soha de doha nem iszok a közelükben, főleg akkor nem, ha éppen munka után vagyok! Az a baj, hogy ezt tulajdonképpen nem tehetem meg. Alex egy csomó fellépést szervez nekem, és az apjának számos discoja van, amiket majd az a félnótás örököl. Ha nem szállok be a kasszába legalább pár pohár valamivel, a végén még megharagszanak rám, és akkor ugrott a partyface állásom. Szar ez a mókuskerék.
Szóval kocsival nem jutok oda, éljen a tömegközlekedés. Szerencsére ebben a gatyámban van elég pénz (sőt, több is) metrójegyre, úgyhogy a legközelebbi aluljáróhoz császkálva szépen váltok is egyet. Csodálkozva látom, hogy most nem őrzi senki az aluljárót. Na mi van, szabit vettek ki az ellenőrök? Nekem végül is nem fáj.
Éppen ajtó csukódás előtt érek le a metróhoz, és fellélegezve konstatálom, hogy igen, ha nem lesz semmi fennakadás, talán még időben oda is érek.
Az idopomat a fülembe dugva hallgatom a zenét, szinte nem is érzékelem a körülöttem lévő világot. Az utasok szépen lassan szivárognak be, minden egyes megállóval egyre többen leszünk. Én a végállomásig megyek, tehát unatkozhatok itt még egy darabig.
Ahogy nézek ki a fejemből, hirtelen megpillantok egy srácot, aki épp most lép be a nyíló ajtón. Fehér haja szépen keretezi sovány arcát, és úgy az egész megjelenésében van valami különös. Ha nem egy metrón lennénk, szerintem simán lánynak nézném, de ebbe a fehér fénybe akaratlanul is kihangsúlyozódik, hogy alkatilag egyáltalán nem lányos. Nem tűnik sokkal idősebbnek tőlem, csak pár év lehet. De van benne valami vonzó. A kisugárzása, vagy én nem is tudom, de…
Egy valami biztos. Kell nekem. És meg is fogom szerezni.
Elég feltűnően vizslatom tovább, és biztos, hogy észrevette, de nem reagál rá. Csak ül tőlem nem messze, és a földet bámulja. Így, hogy majdnem egy vonalban vagyunk, még jobban tetszik. Vajon melyik megállóig utazik? Biztos nem az utolsóig… ezért minél előbb oda kéne menni hozzá. Majd eljátszom a tipikus „leejtettem a memókártyám, nem láttad véletlen?” és ha ránézek azzal a gyönyörű szép szememmel, tuti, hogy belém habarodik. Ennyi épp elég is lesz. Nem hibázhatom el. Winning lesz, és kész!
A metró épp ekkor áll meg, én pedig el is indulok a srác felé, átverekedve magam a leszálló embereken, csakhogy hirtelen megtorpanok. Nocsak, mit látok. Ellenőrök.
Persze, egyszer szállok metróra, és egyszer látok meg egy ilyen cuki gyereket, de akkor már rögtön ellenőröket is kapok a nyakamra… nem beszélve arról, hogy elaludtam. Mért ilyen balszerencsés a napom?
- Jegyeket, bérleteket! - darálja el az egyik pasi a jól ismert, monológ szöveget, én pedig a zsebemhez nyúlva előszedem a jegyem… vagyis csak szedném, de nincs nálam. Lemondóan sóhajtok egyet. Kész. Ez a nap már biztos, hogy ellenem van. De szitkozódás helyett inkább csak annak szurkolok, hogy mire ideérnek a bácsikák, megérkezzünk a kövi megállóra. Akkor tuti, hogy leszállnak majd jó páran, így a drágáknak nem fog feltűnni, hogy van még, akit nem néztek át. Mellesleg az ilyenek szerencsére csak egy megállót vannak egy vagonban, utána tovább mennek. Nagyon szorítok magamnak… de ha észrevesznek is, akkor sincs baj. Van elég lóvém.
A pasik lassan haladnak, én pedig ez alatt unott képpel vizslatom tovább a fehér hajú srácot, aki mintha most még komorabb lenne. Valami van a tekintetében, ami kicsit nyugtalanít. Na de várjunk csak… nála sem láttam jegyet!
Az egyik faszi épp most ér oda hozzá, és várakozón néz le rá. Ő nem mozdul.
- Nincs jegyed, fiú? - kérdi meg, de semmi reakció. Már éppen nyúlna a kis fehér karjáért, mikor hirtelen egy egész jó ötlet villan be az agyamba. Nem engedhetem, hogy elvigyék előlem a kis aranyost, mert akkor soha nem ismerhetem meg! De ha sikerülne azonnal bevágódni nála…
Hirtelen robbanok be mellé, és még szerencse, hogy nem volt messze, tekintve a metrón való járkálás érdemességét.
- Áh haver, hát te vagy az? Igazán rám köszönhettél volna! - karolom át a vállát, mintha már régóta ismerném, és még jobban tetszik az érintése. Ezt nem hagyhatom elszökni, az egyszer biztos!
- Együtt vannak? - vonja fel a szemöldökét az őr, mire bólintok, a srác meg csak komoran pillant rám, de nem cáfolja meg. Szerintem kíváncsi rá, mit akarok csinálni. Hát, az már megvan, hogy mit kéne, csak jöjjön is be.
- A barátjának nincs jegye.
- Tudom, nekem sincs. Az ellenőrzés valamiért hiányos volt pár megállón, ezért hát nem is vettünk, tudja, elsiklottunk felette! Ugye? - pillantok a mellettem lévőre, megerősítést váróan.
- Igen - nyugtázza le a dolgot. Hm, de édes hangja van…
- Most az egyszer elnézhetné nekünk - vigyorgom a férfira, de az ilyen böhöm könyörtelen állatokat még nekem sem sikerül meghatni.
- Az sajna nem fog menni. Kérem, jöjjenek velem - utasít minket, közben a haverja már végignézte a többi utast, így mind a ketten ránk koncentrálnak. És hiába vagyok irigylésre méltóan bátor, valahogy ezekkel itt nem merek szembeszállni… egy kényszervigyor kíséretében leszállunk a metróról, a két állat pedig felzárkózva egy-egy oldalra, jönnek mellettünk. Egészen jól érzem magam, hogy fehérke mellett mehetek, aki mellesleg úgy vizslatja a padlót, mintha csak gyémántból lenne. Apropó gyémánt. Minden gyémántot megadnék azért, ha most egy kicsit megállíthatnám az időt! De sajnos nem úszom meg… miután lement ez a hajcihő, kénytelen leszek felhívni aput, hogy kések. Nem fog neki örülni, de hát ez van. Próbáljon meg ő tömegközlekedéssel utazni!
°$°
A muksók a legközelebbi jegyváltóhoz vezetnek, és közlik velünk, hogy vagy kifizetjük a jegy árát, vagy nagyobb pénzbüntetést sóznak ki ránk. Milyen kedvesek, hogy így elnézték nekünk ezt a kis hibát!
Szerencsére van nálam elég pénz, hogy kifizessem az én és fehérke jegyét is, aki mellesleg mintha megnémult volna, úgy áll mellettem. Közbe apám is hív, és közli, hogy a koncert csúszik, mivel az egyik fontos emberke tárgyalása tovább tartott. Remek, végre egy jó dolog a mai napon… Miután a fazonok megkapják a zöldet, elmennek, én pedig fellélegezve fordulok a srác felé.
- Ez meleg helyzet volt - mosolygom rá, ő pedig bólint, de nem ájul el a szép szemeimtől. Kissé csalódott vagyok. Ez a kedvesség egy lányt ezer százalékra lehengerelt volna!
- Az. Mért segítettél? - rögtön a lényegre tér, ezt már szeretem!
- Nem tom - vonok vállat. - Csak úgy!
Komor képpel bámul rám, mintha nem hinne nekem. Uh… talán ennyire átlátszó lennék? Lehetséges.
- Kösz - fordul meg hirtelen, és már menne is. Na neee, ne csináld ezt velem! Nem azért fizettem érted, hogy faképnél hagyj!
- Várj! - iramodok mellé, mire félig rám pillant.
- Szeretnél még valamit?
Szeretnék én, csak… hirtelen nem tudom, mit mondjak. Ez a különös aura, ami körüllengi… mintha egyenesen az anyámba kívánna vissza. És akkor még szépen mondtam. Wow, nem semmi ez a gyerek. Engem eddig még SENKI sem utasított vissza! De ezzel is csak egy valamit ér el.
Azt, hogy most már még jobban meg akarom szerezni…
- Csak meg akartam kérdezni, hogy ne kísérjelek-e haza? - mondom kedvesen, de ő továbbra is rideg. Kemény dió, like it!
- Nekem nincs otthonom. Az utcán élek.
Először csak elképedten nézek rá, nem hiszem el, amit mond. Ha így akar lerázni, az már igen rossz álláspont!
- Ne viccelj - legyintek, de még mindig komoly.
- Nem viccelek.
Igaz is. Kétlem, hogy tud egyáltalán viccelni. Hirtelen kissé kellemetlenül érzem magam. Tényleg egy ilyen tetszett meg? Uh… gondolom, meg is látja az arcomon ezt a gondolatom, mivel megfordul, és zsebre tett kézzel elindul. Gondolkodva pillantok utána. Nos ja, igaz, hogy ezek szerint utcakölyök, de ettől függetlenül valahogy még mindig úgy érzem, hogy kell. Végre valami, ami nem hullik csak úgy az ölembe, hanem küzdenem kell érte. Nem hagyhatom, hogy egy ilyen kis semmiség elriasszon!
- Várj - kiáltok utána, mire ő megfordul. Komolyan nézek vissza rá. - Ha tényleg nem viccelsz, akkor szeretnék adni neked valamit - elé lépek, és a dzsekimbe nyúlva előszedek egy jegyet a jótékonysági koncertre, amit még apámtól csórtam el anno. Nem hittem, hogy használom még valamire, csak a színei tetszettek. De ilyen a sors. Kiszámíthatatlan.
- Mi ez? - pillog rá a jegyre, én pedig felé nyújtom.
- Jegy egy jótékonysági koncertre. Lesz ott ingyen kaja is, pia is, minden. Hat órakor kezdődik - Látszik rajta, hogy kissé habozik, elvegye-e vagy sem, végül a kezébe nyomom a papírt. - Gyere el, nem bánod meg! - mosolygom rá, aztán, hogy ne tudja visszaadni a cuccot, elviharzom.
Bah, ezt a nyálförgeteget. Ilyen Rómeó is csak a legutolsó esetekben vagyok már. Ha nem jön el a koncira, nagyon nagyot fogok csalódni magamba, úgyhogy inkább jöjjön el.
Mellesleg most, hogy a rendezvény csúsztatva lett estére, ki kell találnom valamit, amivel elütöm az időt. A közelben van egy pláza, de nekem meg nincs több manim. Anélkül meg semmit sem tudok csinálni. Gah, asszem mégiscsak apám elé kell járulnom… isten, légyszi, csak most gyorsítsd fel egy kicsit az időt!
|
