- Hagyja! – szólok közbe, mielőtt a helyzet kezdene eldurvulni. Nem szeretném, ha Ryoku-sama megütne valakit. Nem akarok balhét. – Már megszoktam. Nem érdekes az egész. Én sem akarok velük lakni, ők sem akarnak engem. Szerintem itt le is rendezhetjük.
- Az első értelmes gondolatod – szólal meg apa, mire összerezzenek. Habár ő sosem bántott, de ő sem szeretett soha. – Nos, hol írjuk alá a papírt? Sietnünk kell, az ügyfelek várnak.
- Erre tessék! – invitál be minket a szőke férfi és látom, hogy Ryoku-sama legszívesebben leütné őket.
Az ügyvezető anyáék elé tol egy papírt és figyelmezteti őket, hogy ha aláírják, akkor bekerülök a rendszerbe és nem fognak tudni visszaszerezni. Úgy látom, nem izgatja őket, hamar túlesnek a procedúrán. Nekem is jobb így, nem kell a stressz, meg a bíróság, hogy elválasszanak tőlük.
- Nos, akkor magukkal ennyi lett volna – rendezi le az ügyintéző, majd anyáék távoznak is egy lesújtó pillantás keretében. Én szorosan Ryoku-samához bújok, nagyon félek, habár anyáék már nem árthatnak nekem. - Akkor most szeretném Akemi-sant meghallgatni. Kérem üljenek le, s ön pedig mondjon el mindent amit a fiúról és Kitsu-sanról tud – mondja Akemi-samának, aki mindent elmond rólam az elejétől. Én nem szólok közbe, hiszen minden igaz, amit Akemi-sama mond. - Rendben. Ezek szerint tényleg ez az igazság, s nem is kételkedem magukban azok után, ahogy Tomoya szülei viselkedtek. Valószínűleg a Gyámügy feljelentést fog tenni ellenük… - az utolsó pár szó hallatán megremegek. Én ezt nem akarom. Nem kell!
- Nem szükséges… - szólalok meg pár másodperc után. Hiszen valóban nem ezt akarom. – Nem tennék feljelentést, még azok után sem, amit velem tettek. Éljék az életüket, és én is élem a sajátomat.
- Biztos ezt akarod? – kérdi Akemi-sama komolyan.
- Biztos – bólintok határozottan. Hadd éljenek úgy, ahogy akarnak, nekem úgyis jobb lesz így. Nekik is.
- Igen végül is, semmit nem tehetünk, ha Tomoya nem tesz ellenük feljelentést. Hiába kiskorú, de az ő szavai kellenének hozzá – mondja a szőke férfi, én pedig tökéletesen egyetértek vele. – Jól van. Akkor, holnap jöjjön vissza Kitsu-san. Tomoya-val most aláíratok pár papírt, miszerint önnel szeretne lakni, és beleegyezik, hogy örökbe fogadja. Holnap pedig jöjjön be, aláírja a papírokat, hogy örökbe fogadja és kész. Tomoya az adataidat már felvettük tegnap, szóval most már törvényesen benne vagy a rendszerben. Személyit és igazolványt, majd szíveskedjenek csinálni, mert gondolom még a fiút iskoláztatni kell.
- Igen. Mármint erről még nem beszéltünk, de úgy gondolom, hogy majd megfelelő tanításban kell részesíteni – Ryoku-sama bátorítóan simogatja meg a kezem.
- Rendben. Akkor majd azokat később megcsináltatják. Tomoya itt írd alá – tol elém egy papírt. Nagy nehezen aláírom, mert írni nem igen tudok, nem gyakorolhattam eleget. – Jól van – vizsgálja meg a papírt, majd Ryoku-samához fordul. – Akkor holnap várom magát.
-Rendben, és nagyon szépen köszönünk mindent – mindannyian meghajolunk, majd távozunk.
~*~
Hamar otthon vagyunk. Még hazavittük Akemi-samát. Nagyon hálás vagyok neki, amiért ennyit segített nekünk. Ha ő nem lett volna, már régen halott lennék.
Mikor belépünk a lakásba alig veszem le a cipőm, Ryoku-sama átkarol. Érzem, hogy reszket, a kezei remegnek, amikkel engem tart és mintha sírást is hallanék.
- Ryoku-sama… - suttogom és megfordulok, de ő lehajtja a fejét. Sír. Mindjárt én is sírva fakadok, mert nem akarom őt így látni. Ilyen sebzetten, védtelenül, gyengén. Nem tudom, hogy segíthetnék rajta, de mindent meg fogok tenni, hogy többé ne sírjon.
- Csss… - remegő hanggal próbál csitítani, de inkább ő szorulna rá. – Csak egy kicsit… hadd … öleljelek - térdre borul és arcát a hasamba fúrva ölel tovább. Nekem is elerednek a könnyeim, már nem bírom tovább. Ha ő sír, én is sírok. Hosszú idő után áll fel és néz rám. Az arca még maszatos a könnyektől, én pedig képtelen vagyok abbahagyni a sírást. - Ne sírj, kincsem! – hajol le és törli le a könnyeimet. Olyan puha az érintése. – Már túl vagyunk rajta. Most pedig szerintem mindkettőnknek jólesne egy kis pihenés, úgyhogy menjünk és aludjunk. Vagy ha gondolod tévézhetsz nyugodtan – mondja, de megrázom a fejem.
- Én is álmos vagyok – szipogom halkan. Amúgysem szeretek tévézni, semmi jó nincs benne.
-Jól van, gyere! – fog kézen és bevisz a hálószobába.
Én azonnal elfekszem az ágyon, ruhában, ahogy vagyok és halkan szipogok még akkor is, amikor Ryoku-sama befekszik mellém. Érzem, hogy odabújik hozzám és simogatni kezdi a hajam. Szeretem őt, de… nem merem neki elmondani, mert akkor a gyámügyes bácsi elvesz tőle és nem lehetek többé vele. Nagyon félek, hogy kiderül, hogy szeretem, és akkor nem kellek majd neki. El fog dobni, mint mindenki más is. Lassan mégis sikerül megnyugodnom és elaludnom.
~*~
Másnap reggel ébredek. Ezt onnan tudom, hogy kávé illata kúszik be a hálóba és Ryoku-sama reggel szokott kávézni. Lassan nyitom ki a szemem és emelem fel a fejem. Az órára nézek és megállapítom, hogy reggel hét óra van. Korán van, mégis kipihentnek érzem magam. Lassan felkelek és kióvakodok a konyhába. Ryoku-sama a konyhaasztalnál ül egy bögre kávé társaságában, és egy újságot olvas. Nem akarom megzavarni, mert illetlenség valakit újságolvasás közben zargatni, ám amikor meghall egyből leteszi az újságot és rám néz.
-Jó reggelt, Ryoku-sama! – hajolok meg. – Jól aludt?
-Jó reggelt, kicsim! – válaszol Ryoku. – Én jól. És te? Kipihetned magad?
-Igen. Készítek reggelit. Mit szeretne enni? – lépek a hűtőhöz, de megfogja a kezem.
-Nem a szolgám vagy – int finoman. – Ülj le szépen, majd én gondoskodom a reggelidről.
Csak bólintok. Nem tudom mire vélni a dolgot. Az én dolgom őt kiszolgálni és ez a helyzet még mindig nagyon új nekem. Nem szoktam hozzá, hogy más csináljon meg helyettem dolgokat. De engedelmesen helyet foglalok, míg Ryoku-sama a reggelivel bíbelődik. Hamarosan rántotta kerül elém egy bögre kakaó társaságában. Illedelmesen megköszönöm és megvárom, míg Ryoku-sama is leül, majd nekilátunk a reggelinek. A rántotta finom, egyszerűen mennyei, ilyen finomat még sosem ettem. Reggeli után elmosogatok, mert Ryoku-samának fontos dolga van. Azt mondja, dolgozni megy az iskolába. Szeretném megtudni, milyen lehet az iskola, ahol tanít, de én túl buta lennék oda.
-Yukiyo! – szólít meg, mire odakapom a fejem. – Lenne kedved ma velem jönni?
-Hová? – kérdem, mert nem értem a dolgot.
-Az iskolámba. Ha sikerül, akkor oda fogsz járni, jó? – kacsint rám, mire elvörösödöm.
-Én… nem hiszem, hogy… jó ötlet – malmozok az ujjaimmal. – Csak… négy osztályt jártam ki… azt se teljesen… és…
-Semmi baj – nevet. – Majd fogadunk magántanárt. Még van elég időd behozni a lemaradást és tavasszal majd a többiekkel tanulsz.
-Buta vagyok – jelentem ki.
-Nem vagy az – jön oda hozzám és simogatja meg az arcom. Olyan jó lenne neki hinni. – Jössz?
Bátortalanul bólintok, bár nem tudom, akkor ki fog takarítani. Talán egy napot kibír a lakás koszosan, majd holnap takarítok. Átöltözöm egy egyszerű kék farmerbe és puha fehér pulcsiba, majd mikor Ryoku-sama is végez mindennel, elindulunk. Már lassan nyolc óra, sietnünk kell.
Az iskola elé érve nem merek kiszállni, így Ryoku-samának kell segítenie és bíztatnia, nem lesz semmi baj. Már el is felejtettem, mennyi diák jár egy iskolába. Ez egy felső-gimnázium, és a kapuban diákok tucatjai álldogállnak, beszélgetnek, sokan most sétálnak be. Köszönnek Ryoku-samának, engem pedig jól megnéznek, hogy vajon ki is lehetek. Összehúzom magam és már nem is találom olyan jó ötletnek, hogy eljöttem. Otthon kellett volna maradnom. Minden diák olyan okosnak néz ki, az egyenruhájuk pedig nagyon tetszik. Vajszínű zakó, fehér ing, vajszínű nyakkendő. A fiúknak szürke nadrág, a lányoknak ugyanilyen színű szoknya fehér zoknival és fekete cipővel. Nyakukban világossárga sál, hátukon fekete, vagy sötétkék táska. Olyan elegánsak és gyönyörűek. Szájtátva nézem, mint egy pici gyerek, hiszen nekem sosem volt részem ilyen csodában. Alig merek menni, de Ryoku-sama megszorítja a kezem és kissé magabiztosabb leszek. De félek. Mindenki engem bámul. Nem szeretem, ha bámulnak.
Mikor megérkezünk és kiszállunk, nem merek mozdulni a kocsi mellől, csak bámulom az épületet. Nagyon félelmetesnek tűnik, nem hiszem, hogy be merek oda menni. Azonban Ryoku-sama azonnal mellettem terem és megfogja a kezem. Kicsit megnyugszom, mert ha ő velem van, nem lesz semmi baj. Fura, hogy ilyen rövid idő alatt mennyire meg tudok benne bízni. Ez már önmagában is furcsa, mert alapvetően nem szeretem az embereket.
- Ne aggódj! Rendben lesz minden – bíztat, de én csak bizonytalanul bólintok, majd elindulunk befelé.
Bemegyünk. Benn rengetegen vannak, főleg fiatal gyerekek, szülők, meg mindenféle ember, gondolom a gyámügyesek. Ryoku-sama az egyik irodához megy, majd egy kedves nő segít nekünk. Leültet, és jó fél órával később egy hosszú szőke hajú, kék szemű férfi köszönt minket. Körülbelül egymagas lehet Ryoku-samával, de nagyon ijesztően néz ki, úgyhogy össze is húzom magam. Ryoku-sama elmagyarázza, miért is vagyunk itt, miközben én igyekszem egészen észrevétlen maradni. Ez a férfi félelmet kelt bennem, hiába barátságos a modora. Félek tőle.
- Rendben, jöjjenek beljebb! – hangja mély és rekedtes, amitől még ijesztőbb. Látom, hogy még Ryoku-sama is megremeg a hang hallatán. Bevezet minket egy irodaszerűségbe. Csak egy asztal és öt szék van, semmi más. – Nos, foglaljanak helyet! – mutat az asztal túloldalán levő székekre, mi pedig helyet foglalunk. Félősen összehúzom magam. – Szeretném, ha elmondanál mindent, de most először is felvesszük az adataidat – fordul hozzám a férfi, én pedig bólintok, mialatt elővesz valami papírt. – Neved? Korod? Lakcímed? Szüleid neve?
- Sa..Sakamoto Tomoya. 18 éves vagyok. La..lakcímem… - itt Ryoku-sama észrevetlenül megfogja a kezem, de a fickó hála égnek nem látja.
- Tulajdonképpen ezért vagyunk itt – mondja.
- Ezt, hogy érti? – húzza össze a szőke a szemét, majd vet rám egy pillantást. Mintha a lelkembe akarna belelátni.
- Yu… Tomoya-nak jelenleg nincs állandó lakcíme. Jelenleg velem lakik, de ezt jobb ha ő mondja el – válaszol Ryoku-sama és rám néz.
- A szüleim 10 éves koromban kidobtak az utcára. Ekkor talált rám Takahashi-sama és elvitt a klubjába – magyarázom halkan. Utálok erről beszélni.
- Milyen klubja volt ennek a Takahashi-samanak?
- Ho…host klubja.
- Kényszeríttettek, hogy ott dolgozz?
- I.. igen – mondom halkan, és Ryoku-sama megszorítja a kezem. Kissé jobban érzem magam, de a múltamról való beszéd eléggé felzaklat. Még soha senkinek sem meséltem erről. - E… egy éjszaka elhagyott az egyik vendégünk engem, és akkor találkoztam Ryoku-samával.
- Ön mit keresett ott a klubban? Szórakozni ment?
- Nem – rázza meg a fejét a gazdám. – Egy csöppet sem. Az egyik kollégám pultosként dolgozott abban a klubban és neki vittem be a kijavítani való dolgozatokat, amiket véletlen az iskolában hagyott. Ugyanis mind a ketten tanárok vagyunk.
- Értem. Kérlek folytasd Tomoya… - fura a nevemet hallani. Nyolc éve nem hívtak Tomoyának, így most nehezen szokom meg.
- Egy férfi megtámadott az nap este és Ryoku-sama mentett meg. Azután pedig, hogy nem tudta, hová valósi vagyok, nem mert az utcán magamra hagyni. Így hát hazavitt… - itt elmondok mindent attól kezdve, hogy Ryoku-sama hazavitt, egészen addig, amíg Takahashi-samát lelőtték. Az utóbbiba még mindig beleborzongok. Bármennyire féltem tőle, bármennyire gyűlöltem is, sosem kívántam a halálát.
- Értem. És most pedig az a helyzet, hogy a Klubban nem maradhatsz és szeretnéd, ha Kitsu-sanhoz kerülnél. Meg fogom nézni, hogy mit tehetek az ügyben, de először is értesítem a szüleidet. Joguk van tudni, még ha el is dobtak. Ez nem egy egyszerű dolog. Ha akarják visszavehetnek.
- Nem fognak - vágok közbe. - Anyám sosem akart igazán engem. Többször bántalmazott, majd kidobott.
- Mindenesetre szólok nekik, aztán pedig mindent megbeszélünk. Akkor semmi esetre nem szeretnél akár egy másik családhoz költözni?
- Ne…nem. Ryoku-samaval szeretnék lakni! – jelentem ki határozottan, mire Ryoku-sama elmosolyodik.
- Még valamit meg kell kérdeznem. Milyen kapcsolatban állnak egymással? Testi kapcsolat volt e maguk között?
- Nem volt. – válaszol Ryoku-sama, mert én a kérdés hallatán teljesen lefagyok. Sosem gondoltam úgy a gazdámra, mint akivel valaha is lenne testi kapcsolatom. – Soha nem nyúltam Yukiyo-hoz egy újjal sem, ilyen, vagy esetleg rossz szándékkal.
- Ez igaz Sakamoto-kun?
- Igen. Ryoku-sama nagyon rendes velem. Sokat törődik velem. Sosem kért semmit tőlem, sem szexuális, vagy esetleg más téren. Nagyon kedves és gondoskodó.
- Rendben. Kellene még valaki, aki mindezt tanúsítja, aki ismeri magukat. Van ilyen ember?
- Igen Akemi-san. Ő a jelenlegi tulajdonosa a klubnak.
- Értem. Holnap jöjjenek be. Addig is szólok Tomoya szüleinek, hogy igényt tartanak e a fiúra, vagy sem, azután pedig meghallgatom ezt az Akemi-sant is.
-Rendben. Köszönjük, hogy időt szánt ránk – áll fel Ryoku-sama, majd meghajol, és én is így teszek. – Akkor holnap – mondja, és elköszönünk, majd kimegyünk.
Végre kinn vagyunk, habár én egyáltalán nem vagyok nyugodt. Ahogy látom, Ryoku-sama sem, mert azonnal hazamegyünk, és még aznap fel is hívja Akemi-samát, hogy holnap jöjjön el. Ahogy hallom, kedvező választ kap, bár én inkább egy bögre tea elkészítésével foglalkozom, igazából azért, hogy eltereljem a gondolataimat. Valahogy összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, holnap ismét látom a szüleimet. Épp cukrot teszek a teába, amikor meghallom Ryoku-sama lépteit, de annyira el vagyok merülve a gondolataimban, hogy csak akkor eszmélek fel, amikor már ott áll mellettem és megfogja a karomat. Felnézek és mosolyog.
-Mégis hány kanál cukrot teszel a teába? – kérdi nevetve, majd a bögrére mutat.
-Ajjaj! – bámulok a mondott dologra, mert való igaz, vagy a fele dobozt beleraktam már és a bögrében több a cukor, mint a tea. – Azt hiszem… kissé elbambultam. Elnézést! – hajolok meg, majd kirántom magam Ryoku-sama kezéből és bemenekülök a hálóba.
-Yukiyo! – kiált utánam Ryoku-sama, de én úgy teszek, mintha nem hallanám.
Most szükségem van egy kis magányra. Rádobom magam az ágyra és a hasamra fordulok. Ekkora szégyen is régen ért már. Elbambultam és elrontottam a teát. Ryoku-sama biztosan mérges, én meg el is rohantam. De most nem akarok senkivel sem beszélni. Biztos vagyok benne, hogy nem a teát akarta megbeszélni, hanem valami mást. Biztos anyámékat, de amíg nem látom őket, nem akarok rájuk gondolni sem. Elegem van abból, hogy nem tudok tőlük szabadulni. Ha esetleg most akarni fognak, akkor a bíróság talán nekik ítél, hiszen így szokott lenni. Bárcsak inkább a klubban maradtam volna. Kissé dühös vagyok magamra, meg anyáékra is, meg mindenkire, amiért ilyen helyzetbe hoztak, és most döntenem kell. Lassan sírni kezdek. Nem tudom, Ryoku-sama mit akar, de legalább van benne annyi tapintat, hogy nem jön be. Végül belealszom a sírásba. Olyan nyomorultul érzem magam.
~*~
Mire felébredek, már reggel van. Valaki éjjel levetkőztetett és ágyba dugott, tehát később Ryoku-sama valószínüleg bejött a szobába. Ám amikor felkelek és egy köntösben kimegyek a nappaliba, nemcsak Ryoku-samát találom ott, hanem Akemi-samát is. Talán Ryoku-sama áthívta. Akemi-sama a szőnyegen ülve nézi a tévét, míg Ryoku-sama még a kanapén alszik.
-Jó reggelt! – szólal meg Akemi-sama, mikor meglát. – Jobban vagy?
-Jó reggelt, Akemi-sama! – hajolok meg. – Ön mit keres itt?
-Kitsu-san hívott át – mosolyog. – Azt mondta, tegnap igencsak feldúlt voltál. Mi a baj?
-Nem tudom – suttogom és érzem, hogy mindjárt megint sírni fogok. Akemi-sama azonnal odajön hozzám és átölel, majd kivezet a konyhába. Leültet egy székre. – Olyan… nyomorultul érzem… magam… - sírok, miközben, belekapaszkodom Akemi-sama ingébe. – Sajnálom…
-Semmi baj, kicsim! – simogatja meg a hátam. – Csinálok neked egy jó reggelit, aztán minden rendben lesz.
Bólintok. Ő pedig nekilát főzni. Mindig tudtam, hogy jó szakács, sokszor csinált nekem ennivalót, amikor megsérültem, vagy megvertek. Azt hiszem, ő csak így tudja kifejezni az érzéseit. Hamarosan Ryoku-sama is felkel, és megreggelizünk, bár egyikünk sem eszik valami sokat. Én alig bírok magamba erőltetni pár falatot. Hamar túl akarok lenni mindenen, elegem van mindenből. Alig fél órával később már menetkészen állunk. Egyszerű ruhát veszek fel, egy zöld pólót és egy farmert, hogy ne keltsek botrányt a kimonóval, vagy yukatával. Akemi-sama vezet, mert látom, hogy Ryoku-sama túl ideges most hozzá. Akkor én mit szóljak?
Mikor megérkezünk, már nagyon ideges vagyok, így Ryoku-sama ismét megfogja a kezem. Ez jó is, mert különben a lábaim lehet összecsuklanának. Mikor bemegyünk, a szőke fickó épp tárgyal valakivel, így nekünk várnunk kell egy kicsit. Rettegve ülök az egyik széken és egészen Ryoku-samához húzódom, mintha el akarnék tűnni. Hirtelen két alak, egy férfi és egy nő jelenik meg, mire halálsápadtra válok és igyekszem nagyon apróra összehúzni magam. Sose gondoltam volna, hogy tényleg eljönnek. Ryoku-sama hol rám, hol a házaspárra néz és azt hiszem, megérti, mit is jelent ez. Látom, hogy legszívesebben nekik ugrana, keze erősebben fogja az enyémet, mire kicsit fel is szisszenek. Erre enyhül a szorítás. Akemi-sama nem mond semmit, ő pontosan tudja, hogy ezek az emberek a szüleim, hiszen egyszer már meséltem neki róluk. Nem tudom, megismernek-e, hiszen nyolc év telt el. Végre a szőke is végez és először a szüleimhez megy.
-Sakamoto házaspár? – kérdi, mire anyám bólint. – Jöjjenek velem! – int és odavezet hozzánk. – Kitsu-san, ők itt Sakamoto-kun szülei. Sakamoto Yukiro és Sakamoto Kenji – mutatja be őket.
-Örvendek! – morog Ryoku-sama és felállva meghajol. – Szóval maguk dobták ki Tomoyát?
-Látom, van még, akinek kell ez a kis görény – szólal meg anyám, mire a torkom összeszorul. Tudtam, hogy rühell, de hogy ennyire, azt nem. – Mindenesetre, nekünk nem kell. Jobb ha tudod, Tomoya – fordul felém. – Sose akartam gyereket. Te csak egy baleset vagy! Jegyezd meg!
-Hogy merészeli?! – kel ki magából Ryoku-sama, de a fejem rázom.
-Hagyja – mondom halkan. – Már megszoktam. Nem érdekes az egész. Én sem akarok velük lakni, ők sem akarnak engem. Szerintem itt le is rendezhetjük.
-Az első értelmes gondolatod – közli apám. – Nos, hol írjuk alá a papírt? Sietnünk kell, az ügyfelek várnak.
-Erre tessék! – mondja a szőke, mire követjük.
Látom, hogy Ryoku-sama még füstölög és szívesen szólna pár keresetlen szót a szüleimhez, de jobban teszi, ha nem teszi. Csak nekem okozna vele gondot. És így legalább gyorsabban vége lesz mindennek. Remélem.
- Ryo… - reszketek és rekedt vagyok a sírástól. Félek. Rettenetesen félek.
- Mi az kincsem? Mi a baj? – kap fel. Én pedig arcomat nyakába fúrva, kezeimmel, lábaimmal átölelem. Annyira félek, hogy elvisznek. Ő megölel és leül egy székre. – Mi az kicsim… mondd el…
- A rendőr azt mondta, hogy majd…. – próbálom elmondani, de ismét elkap a sírás, ha arra gondolok, mi várhat rám.
- Yukiyo… - simogatja nyugtatólag a hátam. - nyugodj meg… Vegyél egy mély levegőt aztán fújd ki. – megteszem amit kér, és ez úgy tűnik, örömmel tölti el. - Szóval?
- Azt mondta… - szipogom a szemeim törölgetve. – hogy a sorsom felől… - szipogok - a gyámhivatal dönt majd…
- Mi? Azt nem! – mondja meghökkenve Ryoku-sama. Mintha nem akarná, hogy elmenjek. De mit számít neki? Én csak egy szajha vagyok, nem számítok senkinek. Sosem számítottam.
- De én se anyáékhoz…. Se árvaházba… vagy más családhoz nem akarok menni… - sírom el magam arra a gondolatra, hogy ez bekövetkezhet.
- Miért nem akarsz a szüleidhez hazamenni? – kérdi meglepve, hiszen ő nem ismert azelőtt. Nem tudja, miken mentem át.
- Mert Yukiyot a szülei, 10 éves korában kidobták – mondja Akemi-sama csendesen.
- Hogy micsoda???? – kérdi feldühödve a gazdám, én pedig még jobban húzódom hozzá, arcomat teljesen belefúrva a ruhájába, és reszketek.
- Így van. Yukiyo nekem mindent elmondott. Tulajdonképpen Takashi-sama akkor talált rá az utcán és hozta ide…
- Úristen! – suttogja Ryoku-sama. – Ezt eddig miért nem mondtad el nekem? – fog meg és tol el magától, mire becsukom a szemem. Nem akarok beszélni. – Ha kidobták, a Gyámhivatal nem fogja visszaküldeni a szüleihez.
- Így van. Viszont ezt Yukiyonak majd el kell mondania a gyámhivatalban.
- Yukiyo… - ráz meg gyengéden, mire végre kinyitom a szemem és ránézek. – El kell majd mindent mondanod a gyámhivatalban. Oda nem mehetsz vissza…
- De akkor… - szipogom sírva.
-Én magamhoz veszlek! – jelenti ki határozottan. – Velem élhetsz. Én a gondodat fogom viselni. De nem akarom, hogy olyan emberek közé kerülj, akik már egyszer eldobtak maguktól. – ölel magához, én pedig még mindig írok. - Mondd Yukiyo… Szeretnél velem lakni? Velem élni? – suttogja halkan, arcát a hajamba temetve.
Nem tudom, mit válaszoljak. Még nem bízom benne teljesen, pedig erősen próbálkozik. De nem tudom. Még túlságosan félek attól, hogy ismét csalódni fogok. Viszont se anyáékhoz, se intézetbe nem akarok menni. Se családhoz. Még mindig Ryoku-sama a legjobb választás. Vagy itt maradok, és együtt élek Akemi-samával és a többi fiúval, aki már nagykorú. Mégis tudom, mi a helyes válasz. Szajha vagyok, tudom mit kell válaszolnom a gazdámnak. Lassan abbahagyom a sírást, letörlöm a könnyeimet és elhúzódom gazdámtól. A szemébe nézek és nagy levegőt veszek. Muszáj, mert ezt várja el tőlem.
-Én… - kezdem, és megállok egy pillanatra, hogy összeszedjem a gondolataimat. – Szeretnék Önnel maradni, Ryoku-sama.
-Ezt komolyan gondolod? – kérdi Akemi-sama. Ő ismer, tudja, hogy nem igazán vagyok biztos benne.
-Igen – bólintok. – El akarom mondani nekik is. A Gyámügynél.
-Tudod, hogy kérdezgetni fognak, felveszik az adataidat, talán a szüleidet is értesítik – adja tudtomra, mire elsápadok, de bólintok.
-Nem fogom hagyni, hogy elvegyék! – jelenti ki határozottan Ryoku-sama. – Ha megpróbálják, lesz hozzájuk pár szavam, az tuti!
Akemi-sama bólint. Lassan lenyugszom, és már van annyi erőm, hogy leszálljak Ryoku-sama öléből és a saját lábamra álljak. Lassan összeszedelőzködünk, a rendőrök is elmennek, de megígérik, még visszajönnek. Akemi-sama kikíséri őket. Most már övé a hely. A kiskorú fiúk rémültek, nem tudják, mi vár rájuk. Sokan az utcáról, vagy árvaházakból kerültek ide, sokakat meg elraboltak, vagy megvásároltak. Aki már betöltötte a huszadik évét, nem aggódik, őket nem fogják összeszedni.
-Mi lesz velük? – kérdem a visszatérő Akemi-samát.
-Aki még kiskorú, azt elviszik a Gyámügyhöz, felveszik az adataikat, és akit lehet, hazavisznek, értesítik a családokat. Akinek meg senki sincs, az állami gondozásba kerül. Ez nagyjából 120 fiút érint – magyarázza, mire Ryoku-sama szemei elkerekednek.
Megfogom a karját, mielőtt bármit mondana. Nincs szükség több beszédre. Megérti, hogy nem akarom ezt tovább feszegetni, így elköszönünk és elindulunk haza. Haza! Ez a szó idegenül, mégis már ismerősen cseng, jóleső érzéssel tölt el. Nem kérdezem meg, hogy van az anyukája és a testvére, már megtanultam, hogy nem szabad a gazdákat zaklatni. Főleg nem ilyenkor.
Hamar hazaérünk, én pedig kissé idegennek érzem a lakást, pedig alig két napot töltöttem távol. Ryoku-sama fáradtan ereszkedik le a kanapéra, én pedig jó állatkához méltóan a konyhába vonulok, és főzök neki egy teát. A legtöbb vendégem szerette a teát. És amíg ezzel vagyok elfoglalva, addig sem foglalkozom a saját gondjaimmal. Hallom, hogy gazdám telefonál, talán az anyukáját hívja. Halványan elmosolyodok. Fáradt vagyok, kimerült, de némileg boldog, hogy azért minden rendbejött. Csak az a kérdés, mit mondjak a gyámügyeseknek, hol voltam nyolc teljes évig. Jobb az igazat mondani, mert ha a többi fiú is odakerül, a zsaruk beszélni fognak. Bár saját tapasztalatból tudom, a fiúk nem fognak mondani semmit, részint félelemből, részint szégyenből. Én is ezért nem mondtam semmit. A tea végre megfő, kitöltöm, tálcára teszem a bögrét és beviszem. Ryoku-sama a tévét bámulja, de úgy, mint akit egyáltalán nem érdekel az egész. Leteszem a bögrét az asztalra, mire rám néz, és megrázza a fejét.
-Köszönöm! – válaszolja. – De nem kell ezt csinálnod. Nem vagy a szolgám.
-Láttam, hogy kimerült. Csak kedves akartam lenni – válaszolom enyhén meghajolva. A megrögzött szokásoktól nem tudok szabadulni.
-Aranyos vagy – mosolyodik el, és elveszi a bögrét, majd kortyol egyet. – Finom.
Halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Örömet szereztem neki, aminek nagyon örülök. Kisurranok a konyhába, hogy valami ehetőt is összeüssek. A nap nyugodtan telik.
~*~
Másnap reggel idegesen kelek. Ryoku-sama mellett aludtam az ágyban, és egyáltalán nem volt kellemetlen, főleg mert nem nyúlt hozzám, egészen az ágy szélére húzódott. Mire felkelek, már fennvan és reggelit készít. Gyorsan megmosdok, felöltözök. Ezúttal egy sötétzöld pulcsit és kék farmert kapok magamra. Hajamat összekötöm. Szeretnék jó benyomást tenni a gyámügyesekre. Ryoku-sama fáradt mosollyal üdvözöl.
-Jó reggelt, Ryoku-sama! – köszöntöm és leülök az asztalhoz.
-Jó reggelt, Yukiyo! – viszonozza. – Ideges vagy?
-Kicsit – vallom be, és az eddigi kevés jókedvem is elpárolog. – De… menni fog. Ne aggódjon!
Bólint, de látom, ő is fél. Nem bízik benne, hogy megnyerjük a Gyámügy bizalmát. Mi lesz, ha nem találják megfelelőnek arra, hogy magához vegyen? Azt még én is tudom, hogy ez nem megy egyik napról a másikra. A reggeli csendben zajlik, sem ő, sem én nem beszélünk. Látom, hogy rosszkedvű. Végül hamar befejezzük a reggelit. Nem sok étvágyam van, alig eszek, csak tologatom a kaját a tányéron. A gyomrom görcsben áll. Végül felállok. Nem bírok már ülni. Alig negyed órával később már indulunk is.
Ryoku-sama távozása után csak ülök az ajtóban és nem mozdulok. Nehéz a szívem, hiszen tudom, hogy soha többé nem látom őt viszont. Meg fogják ölni és utána értünk is eljönnek. Mi sem ússzuk meg. Sem én, sem Yaki-kun, sem Ryoku-sama anyukája. Sírni kezdek. Hiányzik, de nem értem, miért. Nem kötődöm hozzá, nem szeretem őt, nem hiányozhatna. Nem félthetném, mégis… félek, hogy baja esik.
-Yukiyo-chan – lép oda az anyukája. – Nem lesz semmi baj, ne félj! Ryoku tud magára vigyázni.
-Nem hiszem – suttogom, mire ő kiváncsian néz rám. – Én ott éltem nyolc évig. Tudom, hogy onnan az emberek nem szoktak csak úgy kisétálni.
Később Yaki-kun elhív játszani. Tudom, hogy ő nem tudja, mi folyik itt. Még túl kicsi, de érzi, hogy valami baj van. Épp a nappaliban autózunk, amikor hallom, hogy valaki berúgja az ajtót és emberek egy csoportja lép be. A szívverésem is eláll, a vér kifut az arcomból, amikor meglátom Takahashi-sama embereit. Az egyik elkapja a konyhából kilépő asszonyt, kettő pedig felénk tart. Magamhoz ölelem Yaki-kunt, aki sírva bújik hozzám. Reszketek, halálra vagyok rémülve és a sírás kerülget.
-Ha jó kisfiúk lesztek, nem bántunk titeket – szólal meg az egyik hústorony. – Takahashi-sama látni akar téged, Yukiyo-chan. Ha velünk jössz, senkinek sem lesz baja.
Remegve bólintok és felállok. Egyikük azonnal megragad engem, a másikuk Yaki-kunt, aki kapálózni kezd. Erre a férfi egy kendőt tart az orra elé. Altató lehet, mert Yaki-kun elalszik. Halálra váltan bámulok rá.
-Ne félj, nem lesz baja, kis ribanc – lök az ajtó elé az engem tartó férfi. – Mozgás! A kis haverod biztos engedelmesebb lesz, ha meglát.
-Mit… mit csináltak… - kezdeném, de pofon vág. Nagyon fáj, de elhallgatok.
-Kussolsz, ringyó! – ordít.
Kivisznek minket egy kocsihoz és betuszkolnak. Yaki-kun alszik, Ryoku-sama anyukája pedig zavartan, összetörten néz rám, majd a férfiakra, akik megkötöznek minket. Aztán indulunk. Tudom, hová megyünk. Útközben minket is elaltatnak.
~*~
Mikor magamhoz térek, egy székhez vagyok kötve. Mellettem a másik két széken Ryoku-sama anyja és öccse. Az ő szájuk fel van peckelve. Előttem pedig… Ryoku-sama. Köpni-nyelni nem tudok. Átvertek minket, de ezt előre tudtam. De ő életben van. Talán a szemem előtt akarják megölni. Félek. Yaki-kun sír, anyukája is halálra van rémülve. Hirtelen egy kopasz férfi lép be. Takahashi-sama egyik smasszere. Az egyik, aki annak idején rendszeresen vert engem.
- Te szeméth… láda – alig bír beszélni, teljesen meztelen és ki van kötve. Ha mások lennének a körülmények, talán elidőzne rajta a tekintetem. De így inkább fájdalom szorítja össze a torkom.
- Oh csak nem felkeltél virágszálam? – jön oda a kopasz férfi. - Nem tán fáj a kis buksid? – megszorítja a tarkóját, mire gazdám felnyög. Fáj látni.
- Ha.. hagyjátok – szólalok meg halkan és sírva. – Vissza… vissza jövök… csak hagyjátok… - hajtom le a fejem sírva. Igen, miatta képes lennék rá.
- Te fogd be a szád – jön oda hozzám és markol bele a hajamba, fejemet felrántva. Hangtalanul tűröm, hiszen már hozzászoktam ehhez. Már nem is fáj annyira. Csak őt ne bántsák – Nem kellesz már nekünk!
- Így van! – hallom meg Takahashi-sama hangját és összerezzenek.– Nem kellesz már nekem, csak azért hozattalak vissza, hogy egy jót szórakozzunk.
- Döh… dögölj meg – préseli ki magából a szavakat Ryoku-sama. Újra elerednek a könnyeim.
- Oh, Ryoku úrfi, csak nem tompultak az érzékei? – nevet fel hangosan Takahashi-sama – Eleget belenyomtatok?
- Igen. Majdnem két dózist. Egy ló is kidőlt volna tőle, de ez még mindig magánál van.
- Erős akaratúak vagyunk, nem de Ryoku úrfi? – markol bele a hajába. – Hozzátok a gépet…
- Nee – sikítok. Én tudom, mire készül. És azt nem fogja túlélni. Sírok, ahogy Yaki-kun is. Az anyja pedig döbbenten ül, szóhoz sem jut.
- Az öcsémet…. – motyogja halkan gazdám.
- Oh az öcsédet életben hagyom, s ugyan olyan sorsra juttatom, mint Yukiyot – mondja vérszomjasan
-Ne … ne merészelj… hozzá nyúlni… - néz rá, látom, minden erejére szüksége van.
Hamarosan behozzák a gépet, amitől minden host retteg. Nekem is volt már dolgom vele, így pontosan tudom, mi fog most történni és halálra váltan várok. Féltem őt, túlságosan is. Bár inkább velem tennék. Ő nem érdemli meg, de én igen. Én vagyok a rossz, miattam került Ryoku-sama ebbe a helyzetbe.
- Ha kibírod egy hang nélkül, a gépet, akkor elmehetsz – vigyorog Takahashi-sama. De én nem hiszek neki. – De ha csak egy hang is kijön a szádon, ez a kis dög azonnal meghal. – egy fegyvert tart a fejemhez. Tehát én vagyok a csalétek. Minden csak játék volt, egy terv része. És ő nyert.
- Felkészültél nyuszi? – az egyik férfi mögéigazítja a gépet és bekapcsolja.
Felsírok a látványra, Ryoku-sama rám néz, de nem tudok szólni. Végig kell néznem, nem merem elfordítani a fejem, mert félek, akkor megölik. Látom, hogy ő is sír, arcán végigfolynak a könnyek. Szólni akarok, de a számon nem jön ki hang. Túlságosan sokkban vagyok. Én sosem bírtam ki hang nélkül és ő sem fogja. Senki sem bírja ki sóhaj nélkül, vagy ordítás nélkül. Én mindig ordítottam, ha ezzel kínoztak, vagy mutattak be a vendégeknek.
Aztán hallom, hogy halkan sóhajt egyet. Minden reményem elveszett és lehajtom a fejem. Tudtam, előre tudtam, de most meg fogok halni. Én önnel, Ryoku-sama!
-Sajnálom... én megmondtam – szólal meg Takahashi-sama. – A végén elnyögted magad.
Hallom, ahogy a fejemnél kibiztosítja a fegyvert. Becsukom a szemem. Nem félek. Őt féltem. Én úgysem érek semmit, csak egy rongy vagyok. Nem számít az életem, hiszen előbb vagy utóbb így is úgy is megöltek volna. Legalább vége.
-NEEEEEEEEEEEEEEE!!!!!!!!!!!! – hallom Ryoku-sama ordítását, majd egy pisztolylövést és egy tompa puffanást.
Kinyitom a szemem. Életben vagyok. A lábaimnál Takahashi-sama fekszik nyitott szemmel, kezében a revolverrel, teste körül egyre terjedő vörös folyadékkal. Halott? Halott. Meghalt. De… hogyan?
- Yu… Yukiyo… - hallom Ryoku-sama suttogását, ő még nem látja mi történt. Sír. Már szólnék, mikor betörik az ajtót és emberek rontanak be.
- RENDŐRSÉG – kiáltják, mire Ryoku-sama kinyitja a szemét. Én még a földön fekszem.
Lassan felülök, majd felállok. Lábaim remegnek, de sikerül odatántorognom Ryoku-samához és eloldoznom. Akemi-sama is bejön és mikor látja a főnökét holtan, mintha megkönnyebbülne. A rendőrök intézkednek, kiszabadítják a másik két foglyot. Yaki-kun sír, az anyja még mindig dermedten ül, őket a rendőrök kiviszik, majd engem és gazdámat vesznek kezelésbe. Én nem akarom, hogy hozzámérjenek, de Akemi-sama közbelép. Őt elfogadom. Hagyom, hogy kivigyen onnan.
-Nem lesz semmi baja – suttogja. – Minden rendben lesz.
-Mi lesz a klubbal? – kérdem. Hiszen ez fontos. Sok fiú van itt, akiknek nincs hová menniük.
-Megoldom – válaszolja. – Akit lehet, hazaviszünk a családjához. A többiek meg ha akarnak maradnak. Majd átalakítom a klubot. De csak azután, ha a rendőrség már nem zaklat minket. Itt vizsgálat lesz, talán téged is faggatni fognak.
-Miért? – kérdem. – Nem értem. Takahashi-sama meghalt. Nem értem, mit akarnak még a rendőrök.
Akemi-sama nem válaszol, csak a régi szobámba kísér. A fiúk is tudnak a dologról, néhányan hallották a lövést, látták a rendőröket. A klub olyan, mint egy megbolygatott hangyaboly. Mindenki ideges, fél, mi lesz velük. Sokan engem kérdezgetnek és amit tudok, el is mondok. De nagyon fáradt vagyok és aggódom gazdám miatt. Vele mi lehet? Akemi-sama később fürdeni visz, majd hoz enni.
-Hogy van Ryoku-sama? – kérdem. – És a többiek?
-Jól vannak – válaszolja. – A rendőrök faggatják a gazdádat, de azt mondták, téged holnapra hagynak. Felforgatják a klubot és letartóztatták akit lehetett. Engem is le fognak, hiszen itt dolgozom.
-Minket is? – kérdi az egyik fiú.
-Nem tudom – rázza a fejét. – Most pihenjetek! Ez parancs!
~*~
Másnap reggel kialvatlanul, fáradtan és idegesen ébredek. A fiúk is félnek. Nem tudjuk, mi vár ránk. Engem is elvehetnek Ryoku-samától és visszaküldhetnek haza. Nem akarok hazamenni és ha erre gondolok, jeges rémület szorítja össze a szívem. Hamarosan bejön Akemi-sama és szól, készüljek, a rendőrök beszélni akarnak velem. Bólintok és követem. Egyenesen Takahashi-sama irodájába vezet, ahol már két férfi vár.
- Köszönöm, Akemi-san! – hajol meg az egyik, majd egy székre mutat – Ülj le!
Engedelmeskedem és leülök. Fura itt lenni annyi idő után, de még furább, hogy nem Takahashi-sama néz rám az asztal túlfeléről és vigyorog rám. Az emlékre összeugrik a gyomrom. A férfiakra nézek. Az egyik olyan a negyvenes éveiben járhat, fekete ballonkabátot visel, arca megviselt, nyúzott, haja kefefrizura, szemei mélyen ülő, jóságos szemek. A másik férfi fiatalabb, talán harminc éves lehet, sötétszürke öltönyt visel, haja szépen fésült, félhosszú, arca fiatal, szemei mandulavágásúak és kifejezéstelenek. Ők is végigmérnek engem, nem tudom, miért. Talán nem tetszem nekik.
-A nevem Aoyama nyomozó – szólal meg az idősebb reszelős hangon. – Ő a társam, Shibata nyomozó. Lenne pár kérdésünk hozzád, Yukiyo.
-Értem – bólintok komolyan.
Kérdezgetni kezdenek Takahashi-samáról, a klubról, a fiúkról, Ryoku-samáról, én pedig válaszolok. Azt hiszem, a válaszaim tetszenek nekik, mert elégedetten bólogatnak.
-Most elmehetsz – mondja Shibata-san.
-Megkérdezhetem… velem mi lesz? – kérdem óvatosan.
-Majd eldöntjük – válaszol Aoyama-san. – Vagy inkább eldönti a gyámhivatal.
A Gyámhivatal szóra összerezzenek. Kiskorú vagyok, tehát ha a szüleim nem akarnak, a gyámügy gondjaira bíznak. De mivel már tizennyolc éves vagyok, így nem tudom, mi lesz velem. Meghajolok és elhagyom a szobát. Odakinn Ryoku-samába botlok és a karjaiba vetem magam. Nem tudok beszélni, csak ölelem őt és sírok. Félek! Rettenetesen félek.
- Köszönöm – suttogja halkan, mire megremegek. Nem vártam ezt tőle. Hiszen nem az utasításainak megfelelően jártam el. És még soha senki sem mondott nekem semmiért sem köszönetet. – Nagyon örülök, hogy kitakarítottál. Ügyes vagy. – simogatja meg a hátam és a fejem. Érzem, ahogy ujjai hajamban matatnak és ettől jóleső érzés fut végig rajtam. A végén megkedvelem, pedig minden erőmmel ezellen küzdök. - Nem haragszok a tegnapiért! – összerezzenek. Nem hiszek neki. Be akar csapni. – Tényleg nem! – nyom egy puszit a fejem búbjára, amitől elpirulok egy kicsit. Nem szoktak velem kedvesek lenni az emberek. De ő... olyan... más... – Ne érezd magad hibásnak, csak kellett egy kis idő míg feldolgoztam azokat. De most már minden rendben… - hajol el tőlem és a szemembe néz. Értetlenkedve nézek rá, nem tudom, mit akar. Végre elenged és reménykedem, hogy abbahagyja, de nem. Állam alá nyúl és felemeli a fejem. Lábujjhegyre kell állnom, ő olyan magas, de megteszem, mert meg akar csókolni. Talán végre megjött hozzám a kedve és nem okozok kudarcot neki. – Higgy nekem! – suttogja az ajkaimra, de nem csókol meg, csak egy apró puszit kapok a szám szélére. Kissé elvörösödöm. – Gyere! Hoztam neked valamit. – a konyhába megy, én pedig kutyamód követem, hiszen ez a dolgom. Látom, hogy kipakol valamit egy szatyorból, majd felém nyújt egy fura kerek tárgyat. Nyalóka. – Tessék! – nyújtja oda, mire értetlenül bámulok az édességre, de elveszem. Nem eszem meg, mire elveszi tőlem és leveszi róla a papírt, majd visszaadja. Nem értem. Egyem meg? Ez az enyém? Nem hiszek neki, ez egy újabb trükkje lehet. – Ez nyalóka! Cukor! Csak kapd be! – mondja, mire fülig pirulok, ő meg elneveti magát. Tényleg idióta vagyok és legszívesebben a föld alá süllyednék a szégyentől. – Csak rajta. Finom! Látod, nekem is van egy!? – ő is kivesz egyet a táskájából, kibontja és bekapja.
Végül én is hajlandó vagyok rá, mert ezek szerint tényleg nekem hozta. Vannak még csodák a világban. Kóla ízű. Finoman bekapom és először csak ízlelgetem, majd elégedetten nyalogatni kezdem. Azt hiszem, most boldog vagyok. Ránézek gazdámra, és látom, hogy mosolyog. Ha ő boldog, akkor én is, hiszen az én életem akkor nyugodt, békés, ha gazdám elégedett velem. Tehát ma nem fog megbüntetni. Azt hiszem, megnyugszom és inkább leülök a székemre, míg Ryoku-sama a vacsorával foglalkozik. Elégedetten szemléli az üres dobozt, amibe az ebédemet tette. Talán mégsem rossz ember.
~*~
Lassan letelik a másfél hét, amíg gazdámnál vagyok. Tudom, hogy közeleg a nap, amikor ő egy éjszakát tölt majd el az Aka Yuriban. Nincs szívem megmondani neki, hogy Takahashi-sama nem szavatartó ember, és nem egy éjszakáról lesz ott szó. Talán többé nem látom. Közben egy kissé fesztelenebb lettem. Már csak Ryoku-samának hívom, de ő mondta hogy hívhatom Ryokunak is simán. Azonban az nem tisztességes. Ő a gazdám, én csak a megtűrt szajhája, akivel azóta sem feküdt le. Közben minden nap kitakarítok. Ryoku-sama megmutatta hogy működik a hifi és a tévé. Ezeket sosem használhattam odahaza, vagy a bordélyban, hiszen tilos volt. De már megtanultam, hogy ezeket szabad használni. Így többnyire meséket és ismeretterjesztő műsorokat nézek a tévében. És néha hallgatom Ryoku-sama CD-it. Főleg a jazz és blues zenék tetszenek. Azokra jól lehet táncolni. Bár nem tudok táncolni. Ryoku-sama jól bánik velem, kedves és megértő, de nem bízom benne, viszont ha kérdez, válaszolok. Már tudja, hogy nem volt jó kapcsolatom a szüleimmel, de nem mondtam el neki mindent. Még nem állok rá készen, hogy kitálaljam neki, hogy is mentek annak idején a dolgok. Majd ha bebizonyította, hogy visszajön hozzám. Talán akkor. De tényleg beszédesebb lettem egy kicsit.
Hallom, ahogy Ryoku-sama mosogat. Én éppen a kedvenc animémet nézem, a Kirari Revolution-t. Bár Kirari hangja néha az idegeimre megy. Gazdám befejezi a mosogatást és bejön. Ahogy leül mellém a szőnyegre, azonnal ránézek, rendezve arcvonásaimat. Lekapcsolom a tévét, hiszen gazdám beszélni szeretne velem. Ezt látom rajta. Várok, nem szólalok meg, ahogy belém verték. Nem lehetek szemtelen és neveletlen.
- Yukiyo – fordul felém. – Szeretném veled megbeszélni a holnapot. – a szemeim elkerekednek, testem megmerevedik. Nem felejtettem el a holnapot, hiszen másfél hét alatt minden pillanatban az eszemben volt. – Holnap kell elvinnem nekik a pénzt! Reggel elviszlek a családomhoz. És szeretném, ha addig, amíg vissza nem térek, velük lennél. – Megfogja a kezem. Reszketek, hiszen tudom, többé nem látom… - Anyáméknál, tudom, hogy jó helyed van, és az öcsém, teljesen odavan az ötletért. – mosolyog rám, de én csak még idegesebb vagyok. Egy idegen családdal együtt, akik valószinüleg utálni fognak és lenéznek majd. – Édesanyám tud mindenről, és nem bánja, ha ott vagy velük.
- Ry.. Ryoku-sama – szólalok meg halkan, de aztán elhallgatok. Nem, nem szabad kérdeznem, az felesleges. Gazdám döntött, nekem engedelmeskednem kell.
- Mondd nyugodtan.
- Azt… azt is tudja… hogy.. én… mit…
- Igen tudja, de ő neki ez nem számít! Teljesen egyet ért velem, hogy ezt megtettem érted. Tudod… Édesanyám, rendkívül rendes ember… de ezt majd meglátod te is. – megborzolja a hajam és már állna fel, amikor megfogom a kezét és visszahúzom. Rám néz. Sírok. Olyan nyomorultul érzem magam.
- Mi a baj? – ül vissza mellém és megsimogatja az arcom, majd megölel. Én sem tudom, mi van velem. Olyan elesettnek érzem magam. Félek. Igen, nagyon félek.
- Ne… nem akarom… én.. – sírok – hogy… Ryoku-sama… elmenjen o..oda… - suttogom halkan, sírva. Nem akarom, hogy odamenjen. Nagyon féltem őt. Maayan kívül senkit sem féltettem még ennyire az életben.
- Ne sírj… cssss – csitítgat csendesen és még jobban ringat, hogy megnyugodjak. De nem tudok. Nagyon jól tudom, mit fognak vele tenni. Bántani fogják, mint engem. – Nem lesz semmi baj! – hallom a hangját, de nem tudok neki hinni. Pedig szeretnék. Igazán szeretnék, de nem tudok.
Elhúzódik tőlem és ránézek. Nem tudom mit akar. Nem értem őt, de szeretném. Félek. De nem magamat féltem, hanem őt. Óvatosan törli le a könnyeimet és nem húzódom el. Erre ő közelebb hajol és lágyan megcsókol. Nem csókolok vissza, nem merek, nem akarok, nekem nem szabad, de nem is erőlteti. Ezért roppant mód hálás vagyok neki. A karjaiba vesz és addig ringat, míg el nem alszom.
~*~
Reggel korán kelünk, vagy talán csak nekem tűnik korainak az időpont, mert úgy érzem, alig aludtam az éjjel. Gazdám már felöltözve vár, mire kikászálódom az ágyból. Tudom, hogy sietnem kell, ha nem akarok neki gondot okozni. Így gyorsan kiugrom az ágyból, megmosdok és felöltözök. Ezúttal kivételesen nyugati stílusú ruhát húzok, egy halványzöld pólót, kék farmert és fehér pulcsit. Nem szeretem a nyugatias ruhákat, de nem akarok gazdám szülei előtt úgy kinézni, mint egy ringyó. Akkor sem, ha tudják, hogy mi vagyok. Nem tudom, milyen érzésekkel fognak fogadni. Ryoku-sama hiába nyugtatott meg, túl sok rossz tapasztalatban volt már részem ahhoz, hogy elhiggyek bármit is, amit csak úgy mondanak. Megfésülködöm. Gazdám reggelit is készített, de alig pár falatot tudok legyűrni, azt is csak erővel.
-Ne félj! – nyugtat Ryoku-sama – A családom szeretni fog téged és ott jó helyed lesz, amíg nem leszek veled. Holnap reggel már ott is leszek érted, rendben?
-Igen – bólintok. Nincs szívem megmondani neki. Amúgysem tudok beszélni, a torkomban egy hatalmas gombóc van. – Értem… Ryoku-sama.
Látom, hogy összeráncolja a szemöldökét. Nem tetszik neki, hogy ilyen engedelmes vagyok. Tudom, hogy holnap reggel hiába fogom várni, nem jön el. Most látom utoljára és éppen ezért, valahogy fáj. Azt hiszem, hiányozni fog, ha elmegy, pedig nem érzek iránta kötődést. Semmit, amit normális esetben éreznem kéne. Ő jó ember, ezt tudom, de a jó emberek is tesznek rossz dolgokat. Nem tudom, mi lesz, de ha ő ott marad, Takahashi-sama emberei eljönnek értem és visszavisznek. Ezzel tökéletesen tisztában vagyok, és valahogy nem is fáj. Tisztában vagyok a sorsommal. Meg fogok halni.
Jó fél órával később Ryoku-sama int, hogy induljunk. Csak két nagyobb táska van nála. Az egyikben, mint később megtudom, az én holnapi ruhám van, a másikban az övé. Úgyis adnak neki ruhát, hiszen előírás. Fura, hogy a kimonóimat odaadták velem együtt. Már akkor tudnom kellett volna, hogy valami nincs rendben.
Cipőt és kabátot veszek, aztán indulunk is. Beteszi a cuccokat a kocsiba, majd beültet és beköt az anyósülésre. Mereven ülök, érzelemmentes arccal, ahogy megtanultam. Nem akarom, hogy aggódjon miattam, bár tudom, hogy félt. Meg akar védeni, de nem tudom miért. Nem vagyok rá méltó. Ő is beül, rám néz és megsimogatja a fejem. Nem húzódom el, hiszen tudom, hogy ezzel örömet okozok neki. És még élvezem is titokban az érintését, hiszen tudom, soha többé nem fogom érezni. De erősnek kell maradnom. Tegnap este túlságosan közel engedtem magamhoz, ami nagy hiba volt. De legalább egyszer éreztem, milyen az, ha nem azért ölelnek, mert meg akarnak dugni, hanem mert féltenek.
Végre elindulunk. Nem tudom, merre megyünk. Az utcák havasak, de nem esik a hó. Minden fehér és gyönyörű, mintha a házak cukormázzal lennének bevonva. Ha nem lenne ekkora zavar a lelkemben, még élvezném is. De így csak bámulok ki az ablakon és nézem a havat. Nem tudom, mennyi idő múlva állunk meg egy nagyobb ház előtt. A szívem a torkomban dobog, amikor Ryoku-sama leállítja a motort és kiszáll, majd engem is kienged, és kiveszi a csomagokat.
-Gyere, megjöttünk – fogja meg a kezem, én pedig bénultan követem.
Próbálom szemügyre venni a házat. Gyönyörű. Sokkal szebb, mint a szüleimé volt, amikor még otthon laktam. Kovácsoltvas kapun megyünk be, a házhoz kövekből kirakott utacska vezet. Kétoldalt bokrok és a hó alatt talán fű, vagy virágok nyugszanak. Néhány nagyobb fát is látok. A ház maga egy emeletes és nagynak tűnik. Gyönyörű halványsárga fala van és hatalmas ablakai. A vér az arcomba tódul, amikor megérkezünk a házhoz és Ryoku-sama becsenget. Ledermedek, amikor lépéseket hallok. Nyílik az ajtó és középkorú nő nyit ajtót.
-Ryoku! – öleli meg gazdámat – Hát megjöttetek? – aztán rám néz. – És te vagy Yukiyo-chan, igaz? Isten hozott! – kapok én is egy nagy ölelést, mire meg sem tudok mukkanni. – Gyertek be, mert megfagytok odakinn.
-Rendben – szólal meg gazdám. – Gyere, Yukiyo!
Beinvitál minket a házba. Alig merem a lábam betenni, és gyorsan leveszem a cipőmet, majd kapok papucsot is. Puha és meleg, fehér bolyhos. Tetszik. Ryoku-sama anyukája, mert mint később megtudom, ő az anyja, sürög-forog. Hamarosan egy kisfiú ront ki, mialatt Ryoku-sama megmutatja a házat. A fiúcska haja fekete, szemei csillognak. A fia lenne? A gyerek egyenesen Ryoku-samához fut és megöleli.
-Nii-chan! – nevet rá, én meg elkerekedett szemekkel bámulom.
-Szia Yaki! – kapja fel gazdám a gyereket. – Ő Yaki, az öcsém – mutatja be. – Yaki, ő itt Yukiyo. Ma itt marad nálatok jó? Légy vele rendes, ok?
-OK – bólint Yaki. Gazdám leteszi, mire azonnal megfogja a kezem. – Gyere! Játszunk! Megmutatom a játékaimat.
-Ryoku-sama… - nézek bizonytalanul gazdámra, de ő csak mosolyogva int, hogy menjek.
Bólintok, és hagyom hogy Yaki maga után hurcoljon. Vajon Yaki-samának kell őt hívnom? Azt hiszem nem. Talán nála a Yaki is megteszi. Maga után húz az emeletre és benyit egy szobába. Körülnézek egy kicsit. Igazi gyerekszoba, amilyen nekem sosem volt. Az ablaknál hatalmas ágy terpeszkedik, a falon mindenféle képek mesehősökről, meg animefigurákról. A fal szép halványkék. A polcokon rengeteg játék, mesekönyv, kifestő, plüssállat. Egy nagy pandamacit az ágyon is látok. Az ablak hatalmas, a függöny sötétkék, rajta apró törpékkel és állatkákkal. Igazán szép szoba, meg kell hagyni. Én is mindig ilyet szerettem volna, de nem lehetett. Yaki közben elfoglalja magát, előszed pár játékot, nézegeti őket, majd egy társasjátékot nyújt felém. Bólintok, hogy az jó lesz, mire boldogan szedegeti elő a figurákat, kockákat, a pályát. Leülünk játszani.
Nem is tudom miért, de jól érzem magam vele. Olyan aranyos és ő nem ítél el, mint mások. A gyerekek olyan ártatlanok, viszont nagyon őszinték.
-Hány éves vagy Yukiyo-kun? – hallom meg hirtelen vékonyka hangját.
-Tizennyolc – válaszolom. – És te?
-Öt – mondja büszkén és ki is húzza magát. – Hamarosan már iskolás leszek. Bizony! – bólint komolyan.
-Várod az iskolát? – kérdem udvarisan. Nem tudom, mit kezdjek egy gyerekkel.
-Nagyon! – lelkendezik – De már tudok egy kicsit írni. Megmutassam?
Bólintok, mire feláll és előkap egy papírt, meg egy ceruzát és ír rá valamit. Kiváncsi vagyok, mit, de nem mutatja meg, nagyon nagy munkában van, amin akaratlanul is halványan elmosolyodom. Régen mosolyogtam ilyen önfeledten, de Yaki mellett minden félelmem elillan. Annyira ártatlan és tiszta és ő valószinüleg semmit sem tud arról, hogy mi is vagyok. Hamarosan kész van az írással és megmutatja a művet, amin az áll: „Minden rendben lesz, Yukiyo-kun. Vigyázunk rád és szeretünk.” Nem tudok rá mit mondani, csak megölelem. Még ő is tudja, hogy valami baj van, hogy félek, de nem hiszem, hogy tudná, hol éltem és mit csináltam eddig.
Egész jól elvagyunk egész nap. Yaki megmutatja a házat, aztán kimegyünk hógolyózni és hóembert építeni. Én még sosem csináltam hóembert, de Yakival együtt ez is egy új és remek szórakozás. De a félelem attól, hogy mi fog történni, mégis árnyékot vet a gondolataimra. Ahogy egyre jobban múlik az idő, egyre jobban félek tőle, hogy utoljára látom Ryoku-samát. Vacsoránál mellette ülök és igyekszem jól megfigyelni még így utoljára. A légkör feszült, egyedül Yaki vidám. Ő nem tud semmit. Ryoku anyukája nyugtatni próbál, míg apukája halkan kérdezget, de csak tőmondatokban válaszolok. Nem tudok beszélni, nem tudok enni, nem tudok lélegezni. Halálra vagyok rémülve.
És hamarosan eljön a búcsú ideje is. Ryoku-sama feláll, kabátot és cipőt vesz, fogja a táskáját. Megölel és megcsókolja a homlokomat.
-Ne félj! Reggel itt vagyok. A szüleim vigyáznak rád, jó helyed lesz itt ma éjjel – mondja és már indulna, de megfogom a kezét.
-Én… - el kell neki mondanom. Muszáj! – én… tudom, hogy… - nagy levegőt veszek – ön többé nem jön vissza… - lehajtom a fejem.
-Visszajövök – hallom a hangját. – Ígérem, Yu-chan.
Felemelem a fejem. Hinni szeretnék neki, de nem megy. Nem tudok hinni. Yu… chan… így hívott az előbb. De csak nyugtatni próbált, semmi mást. Elengedem, és ő távozik. Még sokáig nézem az ajtót, mígnem Ryoku-sama anyukája odajön és elirányít a fürdőbe.
-Visszajön – mondja kedvesen. – Fontos vagy neki.
Ránézek az asszonyra. Kedves ember, de korlátolt. Nem tudja, mi folyik a mi világunkban. Nem érti. Nem tudja felfogni. A szívem nehéz, de tudom, hogy így jobb lesz. Holnap értem jönnek és visszavisznek az Aka Yuriba.
Hirtelen megáll, én pedig egyből ránézek. Tudom, hogy rosszat tettem, de nem merek megszólalni, csak bűnbánóan nézek a szemeibe. Annyira sajnálom, amiért bánatot okoztam neki. Nekem nem ez a dolgom. Nekem örömet kéne okozni Ryoku-samának, nem pedig a saját piti kis problémáimmal terhelni. Elhozott moziba, erre én hálátlan korcs dögként elszomorítom. Meg sem érdemlem, hogy törődjön velem. Nem érdemlek mást, csak büntetést.
Hátrál pár lépést és lerogy egy padra. Én még mindig állok. Egyik kezem még az ő kezében, a másikkal lehajtott fejét támasztja meg. Sajnálatra méltó látvány, én pedig nyomorultként érzem magam. Hasznavehetetlen kis szajha vagyok, aki még arra sem képes, hogy hazudjon. Hazudnom kellett volna, de olyan buta szamár, hogy elfelejtettem.
Sírni kezd és megrázkódik, én pedig megdermedek, megremegek. Sír. Sír, mert szomorú. Miattam. Meg kell vigasztalnom. Muszáj, hiszen ezért vagyok itt. Ezért vett meg, hiába mond mást.
-Ry…Ryoku-sama – suttogom, mire felnéz. Meglep, hogy egy felnőtt férfi sír, ugyanakkor hatalmas bűntudatom van, amiért szomorú. – Úgy… saj… - kezdek bele, de én is sírva fakadok. Ez a legrosszabb, amit tehetek. Már várom a pofont, ami helyreigazít, megmutatja, hol a helyem. De ő inkább átölel, magához húz, fejét a vállamba fúrja. Ez olyan más. Furcsa és kényelmetlen, de nem emelek szót ellene. Nem tiltakozom.
-Ne sírj… Nem a te hibád… - könnyei a yukatámra folynak, de nem törődik vele. Én sem. Kit érdekel? – Csak…csak egyszerűen nem bírom megérteni, hogy-hogy lehettek veled ilyen kegyetlenek….- magyarázza halkan,majd a szemeimbe néz. Ledöbbenek. Nem hiszek neki.
Ülve pont egymagas velem. Hirtelen homlokon csókol, majd egyik kezével letörli könnyeimet. Megremegek, összerándulok, de nem húzódom el. Nem is lenne hová. Még mindig fogja a kezem, nem is tudnék menekülni. Ráadásul azzal csak még nagyobb bajba sodornám magam.
- Esküszöm… - néz a szemeimbe – hogy én….boldoggá teszlek Yukiyo! Ígérem! – mondja.
Hirtelen több érzelem dúl bennem. Szeretnék hinni neki, igazán, de nem tudok. Nem szabad, mert akkor megint minden ugyanolyan lesz. Ha nem bízom benne, később sem érhet csalódás. Így inkább nem hiszek, de engedelmesen bólintok. Mint egy baba. Hiszen az vagyok. Egy baba, amit mindenki megkaphat. De öreg vagyok, agyonhasznált, lestarpált, kiégett. Nem érdekel, mi lesz velem addig, amíg ő boldog. A saját életem, a vágyaim, a boldogságom, érzéseim nem számítanak. Nem léteznek. Csak gazda létezik, csak az ő szolgálata fontos. Fontos, hogy jól érezze magát velem.
Nem tudom, meddig ülünk ott, de már erősen esteledik, mire végre Ryoku-sama összeszedi magát és feláll. A kezemet nem ereszti el, mikor elindul és a parkolóba vezet az autóhoz. Azt hiszem, holnap nem jövünk moziba. Túlságosan is elszomorítottam. Ki kell engesztelnem, de én semmihez sem értek. Semmihez a világon, a szexet kivéve. De amíg ő nem óhajt engem, én nem tehetek ajánlatot. Nem mutathatom ki még tekintettel sem, hogy akarok bármit is. Beülünk a kocsiba és egyenest hazahajtunk. Egész úton nem szólal meg, amit nem tudom, jó, vagy rossz előjelnek vegyek-e. Eddig ha egy vendégem nem beszélt hozzám, az mindig rosszat jelentett. Így azt hiszem, ez most rossz dolog. Összehúzom magam az anyósülésen, és próbálom az utcákat figyelni, de nem megy, mert a gondolataim folyton a saját bűnöm körül forognak. Hibáztam. Ismét.
~*~
Végül hazaérünk. Szó nélkül lépünk be a lakásba, majd Ryoku-sama egyből a konyhába indul. Talán vacsorát készít magának. Én pedig az ajtóban álldogálok. Nem mondta, hogy mit csináljak, így nem tudom, mi a dolgom.
- Gyere, ülj le az asztalhoz! - szól ki gazdám a konyhából, én pedig utána megyek.
Leülök a székemre és nem mozdulok, csak meredek magam elé. Nem tudom, hogyan engesztelhetném ki, hiszen haragszik. Tudom, hogy haragszik és csalódott bennem akkor is, ha nem mutatja ki, vagy nem teszi szóvá. Én pedig okosabbnak vélem csendben maradni. Jobb, ha befogom a szám, különben tényleg komoly bajban leszek. Gazdám valamit készít, mert finom illatok kezdenek terjengeni. De nem figyelek oda, nem az én ételemet készíti, és nekem tilos is szóvá tennem, hogy a popcorn és a cola után bizony megéheztem és megszomjaztam. Mozdulatlanul ülök, mint a virág a cserépben. Mintha ott sem lennék. Végül Ryoku-sama egy tányér ételt tesz elém, majd egy másikat az ő helyére és leül. Nem merek addig enni, míg ő nem kezd neki.
- Ittadakimasu! - mondja és enni kezd.
- Ittadakimasu! - utánzom halkan és engedelmesen, majd mikor gazdám már eszik, én is nekikezdek.
A vacsora finom, és csendes. Talán még mindig szomorú. Vagy dühös, de nem hozza a tudomásomra. Mindenesetre, többet ilyet nem tehetek, ha nem akarom magamra haragítani. Csendesen és elegánsan próbálok enni, és elég gyorsan ahhoz, hogy gazdámnak ne kelljen várnia rám. Majd gazdám megszólal.
- Holnap délelőtt nem leszek itthon. Dolgozom - mondja.
- Igen, Ryoku-sama - hajolok meg enyhén, és kiváncsian várom, mond-e még valamit.
- Holnap, amíg haza nem jövök, azt csinálhatsz, amit szeretnél, jó? - a hangja kedves. Nekem túl kedves, mint amikor valaki titkol valamit.
- Értettem, Ryoku-sama - válaszolok illedelmesen, ahogy belém verték.
Látom, hogy árnyék suhan át az arcán. Talán nem tetszik neki, amit mondtam? Nem értem ezt az embert. Ő a gazdám, örülnie kéne, hogy engedelmes vagyok. Az utolsó mondatát nem értem, de nem kérdem meg, mit ért alatta. Nem akarom felhergelni, így inkább tudomásul veszem, hogy holnap dolgozik.
Vacsora után fürdeni küld, amit meg is teszek. Gondosan lecsutakolom magam a zuhany alatt, mindenemet megmosva, főleg a hátsó bejáratomat, hátha használni óhajt. Mire kijövök, ő a tévé előtt ül és egy filmet néz. Int hogy üljek oda mellé, én pedig a lábaihoz kuporodom a padlóra. Csak egy fehér köntös van rajtam, alatta semmi. Ő nem szól, hogy üljek fel, én pedig nem tiltakozom a szőnyeg ellen. A film nem túl érdekes, alig értem, miről szól. Sosem néztem filmeket, így nem is tudom, hogy most ez mi. De engedelmesen nézem, mert Ryoku-sama ezt akarja.
~*~
Másnap reggel gazdám korán ébred. Együtt aludtunk az ágyában, de nem nyúlt hozzám. Még mindig nem, ami kezd aggasztani. Tehát tényleg túl öreg vagyok neki. Amikor felkel, vele együtt én is feltápászkodom az ágyból és felöltözöm, hogy mire elmegy, én is készen álljak, ha esetleg valami feladatot akarna adni nekem. Hamar reggelizik, amit vele együtt fogyasztok el, majd valamit a hűtőbe tesz. Egy dobozt. Szép nagy. Biztos a vacsorája lesz, ha megjön.
- A hűtőben levő dobozban van az ebéded, Yukiyo - magyarázza, én pedig értetlenül döntöm félre a fejem. - Edd majd meg, jó? Én csak estefelé jövök haza és nem akarom, hogy addig éhezz. Használtál már mikrót?
- Igen - bólintok. Az Aka Yuriban néha használtam, tudom hogy működik.
- Légy jó, és vigyázz a lakásra, ok? - borzolja meg nevetve a hajam, mire összerezzenek - És nyugodtan csinálhatsz bármit, amihez kedved van.
- Itteikimasu! - nevet és cipőt, kabátot húz, táskát kap fel a kezébe, majd már el is robog.
Egyedül maradok, és hirtelen rámszakad a hatalmas lakás. Eddig sosem voltam egyedül, mindig volt velem valaki. Még akkor is, ha valaki egy időre magával vitt. Most pedig hirtelen megrémülök, hogy senkitől sem kapok utasítást, mit is csináljak. Egy ideig állok és várok, majd úgy döntök, ideje jóvá tenni, amit tegnap elkövettem. Gazdámnak nem kellett a testem, de talán ha kitakarítok, annak örülni fog. Egyik vendégem megtaníttatott takarítani, és ennek most hasznát veszem. Ugyan időbe telik, mire megtalálom a porszívót és rájövök, hogy is működik, de utána már minden megy, mint a karikacsapás. Remélem, elég tiszta lesz a lakás, ha végzek. Kiporszívózok, port törlök és fel is mosok, sőt, ahogy tudom, még az ablakokat is lemosom és kitakarítom a fürdőt. Remélem, nem lesz mérges érte. Aztán a kötélen lógó ruhákat is leszedem és összehajtogatom. De nem tudom, hogy az ő ruháit hová is tegyem, így azokat az ágyon hagyom a hálóban. Aztán megebédelek és kitakarítok a konyhában. Éppen végzek, amikor hallom, hogy a kulcs megcsörren a zárban. Gyorsan elpakolom a takarítószereket és az ajtóhoz sietek, majd illedelmesen letérdelek és meghajolok Ryoku-sama előtt.
- Okaeri nasai, Ryoku-sama! - szólalok meg.
- Tadaima, Yukiyo! - hallom meg a hangját - Állj fel, ez elég kényelmetlen - nevet rám, mire felállok. Körbenéz és elcsodálkozik. - Ezt... te csináltad?
- Igen, Ryoku-sama - mondom halkan. - Elnézést... ha... ha nem jó, de... ami tegnap történt... én... én csak...
Nem merek ránézni. Olyan kínos. Nem tetszik neki és most haragszik rám. Biztosan haragszik, én pedig ott állok megszégyenülve, lehajtott fejjel. Ostoba voltam.
--A héten nosztalgia van a moziban - mondja, mikor beülünk a kocsijába. Természetesen mellé ülök, mert így kivánta. - Ma az Oroszlánkirály első része megy. Disney rajzfilm. Te láttad már? - kérdi kedvesen.
- Még nem gazdám - válaszolom halkan, és megrázom a fejem.
- Figyelj Yukiyo - sóhajt. Ajjaj, ebből baj lesz, érzem. - Én nem vagyok a "Gazdád". - néz rám, mire értetlenül bámulok rá. Nem értem, amit mond. Ő a gazda. - Nyugodtan szólíts Ryoku-nak. Vagy ahogy szeretnél, csak ne így. Nem azért vettelek meg, hogy uralkodjak feletted. Nem is lennék rá képes. Soha. Érted? - simogatja meg az arcom. De én nem akarok hinni neki. Túl sokan akartak már behálózni a mézesmázos szavaikkal, és mindig ugyanaz lett a vége. Mindig bedőltem és mindig átvágtak, aztán röhögtem rajtam és kihajítottak. - Megértem, hogy neked ez így hírtelen sok és, hogy engedelmeskedni akarsz, de nyugodtan mondd el a véleményedet, mindig. Nem fogok haragudni, nem foglak megütni. Soha nem tudnálak bántani! Én nem olyan vagyok, mint a főnököd volt. - félredöntöm a fejem, mint aki nem hisz neki, mert valóban nem hiszek. És a felét nem is értem, amiket mond. - Na szóval akkor kezdjük előlről. - mosolyog rám. - Láttad már az Oroszlánkirályt? - kérdi, mire észbekapok és lázasan agyalok egy elfogadható mondaton, amiben nincs benne a gazdám és nem hangzik szemtelenül sem.
- Nem. - mondja halkan - Még nem láttam, Ryoku-sama.
- Na látod megy ez neked - simogatja meg a fejemet és el is neveti magát.
Mintha kinevetne, ami rosszul esik. De talán nem is rossz ember. Nana, Yukiyo! Csak nehogy megbízz benne! Első az óvatosság és a szolgálat! Attól, hogy nem akarja, hogy gazdának hívd, ő még a gazdád, ne feledd!
Beindítja a motort és lassan elindulunk. Én egész úton nem szólalok meg, csak bámulok kifelé. Sok az ember az utakon és ha belegondolok, hogy talán a moziban is sok ember lesz, összerázkódom. Nem szeretem a tömeget.
~*~
Végül megérkezünk valahová. Egy hatalmas épülethez és leparkolunk. Tényleg hatalmas, még én is izgatott vagyok és visszafogom magam. Kiszállunk és bemegyünk az épületbe. Azonnal megcsap a tömeg szaga és én közelebb húzódom a gazdámhoz. Ő a kezemet fogja, ahogy áthaladunk egy hosszú utcaszerűségen. Sok-sok bolt és üzlet van, ahol ruhákat, cipőket, játékokat és más egyebeket árulnak. Gazdám lassan sétál, és így van alkalmam nézelődni. Rájövök, hogy egy bevásárlóközpontban vagyunk. Egyszer titokban eljöttem ide, amikor még otthon éltem. Sose felejtem el azt az estét, amikor apa véresre verte a seggem és egy hónapra a szobámba zárt. Pedig nyár volt. Az egész nyári vakációt a szobámban töltöttem. A hely azt juttatja eszembe, de biztos vagyok benne, ez nem ugyanaz a bevásárlóközpont. Nagyon sokan vannak, én pedig utálom a tömeget. Végül úgy tűnik, megérkezünk, mert beállunk egy hosszú sor végére. Nem merek kérdezni, mert nem akarok butának tűnni a többi ember előtt, így inkább csak érdekes és gyönyörű képeket nézegetem. Meg is pillantom az Oroszlánkirály plakátját. Azt hiszem, tetszeni fog.
Végül Ryoku-sama maga után húz egy másik sorhoz és vesz valamit. Étel, de nagyon apró, amiről megtudom, hogy popcorn. Ilyet már ettem, mert az egyik fiú egyszer hozott az osztályba és megkóstolhattam. Azt hiszem ízlett. Meg vesz innivalót. Cola! Istenem! Azt még sosem ittam. Otthon kizárólag vizet kaptam, de az Aka Yuriban már teát és gyümölcslét is. Üdítőt sosem ihattam, mert azt mondták káros és hízlal.
Végül ismét elindulunk valahová. Egy csinos hölgy felé, aki elveszi és kettétépi a papírokat, amiket Ryoku-sama a kezében tart. Nem tudom, miért tette. De meg fogom kérdezni.
- Jó estét! - hajol meg a hölgy. - Rendben. Jó szórakozást kívánunk! Az Északi oldalra tessenek bemenni.
- Köszönjük - mondja Ryoku-sama és elindulunk befelé.
Egy hatalmas teremben vagyunk, ahol sok-sok szék és egy hatalmas vászon van. Azt hiszem, talán azon lehet majd látni a filmet. De nem vagyok benne biztos. Már sokan ülnek benn, főleg kisgyerekek a szüleikkel, és pár korombeli is. De félhomály van, így nem zavar a tömeg. Ryoku-sama maga után von egy felső sorba és megáll. A székek fel vannak hajtva, és nem tudom, hogy kell beleülni. Én ehhez béna vagyok.
- Ezt így le kell hajtani látod? - mutatja, és utána csinálom, majd óvatosan ráülök a székre.
Kényelmes és puha. Aztán Ryoku-samára nézek. Ő kényelmesen elhelyezkedik és a popcornt az ölébe teszi, a colát meg egy kis tartóba, ami a széke karfáján van. Érdekes dolog. A tekintetem a vetítőre tapad. Mindenféle reklámot, meg előzetest adnak. Jórészt rajzfilmeket. Ryoku-sama halkan magyaráz, én meg bólogatok. Végül csak megkérdem, ami az oldalam fúrta.
- Ga... Ryoku-sama, kérdezhetek? - szólalok meg félénken, hiszen hozzá vagyok szokva, hogy engedély nélkül nem szólalhatok meg, csak ha bocsánatot kérek.
- Kérdezz csak - fordul hozzám mosolyogva.
- A... az a nő, miért tépte szét a papírt? - kérdezem egy szuszra, mire gazdám halkan felkacag.
- Azzal érvényesítette a mozijegyeket, érted? - néz rám, mire fülig vörösödöm. Milyen buta vagyok. Tényleg egy buta szamár vagyok. - Semmi baj, Yukiyo, nem tudhattad. Nem haragszom, neked pedig nem kell szégyellned magad.
Aprót bólintok. Aztán hirtelen elsötétül a nézőtér és elkezdődik a film. Én csak ámulva nézem a kezdőképeket, és máris imádom az Oroszlánkirályt. Gyönyörű a kezdődal, és amikor előtünnek az állatok, az maga a csoda. Ryoku-sama középre teszi a popcornt, így bátran csemegézhetek belőle. A film nagyon érdekes és szép, és szomorú. Sírok, amikor Simba apukája meghal. Ryoku-sama megölel, és megígéri, hogy majd a vége happy end lesz. Könnyes szemmel bólogatok és tovább nézem a filmet.
~*~
Igaza volt, a vége nagyon jó lett. Kifelé menet nem szólok, még túlságosan tele vagyok élményekkel ahhoz, hogy beszélni tudjak. Gazdám csendesen jön mellettem. Alig érünk ki a moziból, máris a tömegben találjuk magunkat. Sokkol a rengeteg ember, és közelebb bújok a gazdámhoz, aki mintha megérzné a félelmem, kézen fog és átvág velem a tömegen, fel egy lépcsőn. Végül kivisz a tetőre. Hajamba belekap a hűs szellő és megtáncoltatja tincseimet. Olyan jó itt fenn és hatalmasat szippantok. Már nem feszélyez a tömeg, helyette egy parkszerűség terül el előttem. Hatalmas, rengeteg fűvel és padokkal mindenfelé. Ryoku-sama kézen fog és elindulunk. Sétálgatunk, szépen, lassan. Már nincs tömeg, csak mi ketten, és még néhány járókelő, akik alaposan megbámulnak. Normális esetben nem érdekelne, de most feszélyez ez is. Lehajtom a fejem, hajam arcomba hullik. Nem akarom, hogy lássák, nem akarom, hogy esetleg valaki felismerjen, ha netalántán egy régebbi vendégem erre találna járni. Most már gazdám van, nem szeretném, ha bárki tudná, hogy itt vagyok, mert az nekem is és gazdámnak is kellemetlen lenne.
Most jut eszembe, hogy még azt sem tudom, mit csinál a gazdám. Nem tűnik túl gazdagnak a lakását elnézve, így biztos vagyok benne, hogy nem lehet magas beosztású munkás. Talán valami vállalatnál dolgozik, mint titkár, vagy ilyesmi. De nem merem megkérdezni, mert illetlenség lenne és lehet, hogy megharagudna rám. Érzem, hogy beszélgetnem kéne, de nem tudok felhozni semmi jó témát. De hála égnek ő szólal meg.
- Tetszett a film? - kérdi, mire ránézek hajam függönye mögül.
- Igen - válaszolok halkan és illedelmesen, ahogy belém verték. - Nagyon tetszett.
- Majd eljövünk máskor is. Mondjuk holnap. A 101 kiskutya fog menni, szintén Disney. Gondolom, azt sem láttad.
- Nem - rázom a fejem. - Nekem... - nem tudom, elmondjam-e, de végül mégis elmondom - tilos volt... tévét néznem. Vagy bármit, ami... szórakoztató.
- Jézusom! - kiált fel, de úgy, hogy összerezzenek. Megáll és rám néz. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. De, hogyhogy nem nézhettél semmit? Soha?
- Soha - bólintok. - Az elvonta volna a figyelmem a munkámról.
- Ez... borzalmas! - suttogja és a szemei tágra nyílnak. Nem tudom, mire vélni. - Sosem szórakozhattál? Se zene, se tévé, se mozi, se könyvek?
Bólintok. Pontosan így volt. Azth hiszem, ő most kezdi felfogni azt, hogy nekem milyen életem volt. Nem mintha érdekelne, felfogja-e, vagy érdekli-e, mert ő a gazdám. Azért jöttem el vele, mert ő akarta, de végül én is jól éreztem magam annak ellenére, hogy nekem ez tilos lett volna. Most bűnt követtem el. De gazdám akart elhozni ide, hogy jól szórakozzam. Nem értem a dolgot, őt magát pedig még inkább nem. Minden olyan fura, minden kusza és a régi világom, amely tele volt szenvedéssel és verésekkel, mégis stabil és biztonságos volt. Mindig tudtam, mikor mi következik, de itt nem tudom. Itt minden új és meglepetésszerű, nem kiszámítható. És ez engem megriaszt, amit nem mutathatok ki, ha nem akarom őt feldühíteni.
Végül megfogja a kezem és újra elindulunk. Nem szól hozzám, és ahogy ránézek észreveszem, hogy lesokkoltam. Talán jobban, mint ő engem. Nem kellett volna megmondanom neki. Egyáltalán nem kellett volna. Nem lett volna szabad. Most miattam boldogtalan, pedig az én dolgom az, hogy boldoggá tegyem a gazdámat. Nem sikerült. Nem ment. Csak lépdelek mellette némán, mint egy báb.
- Tszö.. - hallom gazdám hangját, amikor elenged, én pedig majdnem elesek, de sikerül megtámasztanom magam. Érzem, ahogy Ryoku-sama letérdel mellém.
- Jól vagy? - kérdi, de én csak bólintok. Természetesen nem nézek rá. - feláll, aztán már csak egy szót hallok - Mennyi?
Tehát valóban meg akar venni. Nem tévedtem, de nem is értem, miért érdekel ez engem. Új gazdám lesz. Ennyi. Lehajtva tartom a fejem, de minden szót hallok.
- Hát fiam! Nem olcsó... - mondja Takahashi-sama, miközben hallom, hogy szivarra gyújt.
- Azt kérdeztem mennyi! - Ryoku-sama hangja ingerült, mire összerezzenek. Rávág az asztalra. Félek.
- 1 millió lenne...de mivel már úgyis lejárt lemez a fiú..... 800 ezerért a magáé. - mond egy árat. Nem tudom, ez mennyi pénz, de leendő gazdám hangjából ítélve, sok lehet.
- Rendben - mondja végül.
- És! - mondja gazdám - egyszer... egyszer a mi szolgálatunkra kell legyen egy éjszakára.
- Nee! - sikkantok fel rémülten. Ezt nem teheti. Ezt nem. Ezt nem. Felállok és belé kapaszkodom.- Ne... azt ne... értem...értem ne tegye! - hajtom le a fejem sírva. Én nem érdemlem meg, hogy áldozatot hozzon értem. Nem érek ennyit.
- Sajnálom akkor nincs üzlet - jelenti ki Takahashi-sama és úgy hallatszik, tetszik neki a dolog.
- Megcsinálom! - jelenti ki határozottan Ryoku-sama és mielőtt szólhatnék, elnémít. Nem értem, miért csinálja.
- Jöjjön be - szólal meg Takahashi-sama, mire Akemi-sama lép be. - Csomagoljon be mindent egy bőröndbe Yukiyo-nak és vigye majd ki az előtérbe! - látom, ahogy Akemi-sama meglepetten bámul ránk, de bólint és távozik. - Adok egy kis időt, hogy összeszedje a pénzt! - folytatja vigyorogva, én pedig nyüszítve rángatom Ryoku-sama ruháját, de ő ezt látszólag nem is érzi. - De csak 2 hetet! 2 hét múlva itt legyen mind a 800ezer.
- Rendben - bólint.
- Azt az egyszeri alkalmat pedig ugyan az nap intézzük el amikor elhozza a pénzt is, vagyis 2 hét múlva.
Kimegyünk az előtérbe és Akemi-sama is hamarosan felbukkan egy hatalmas bőrönddel a kezében. Inkább tolja maga előtt, mint emeli, olyan nehéz. Sok ruhám van és a kimonók nagyon nehezek. Én értetlenül bámulok Ryoku-samára. Nem értem a viselkedését, de őszintén szólva, nem is nagyon érdekel az egész. Ő is használni fog, mint mindenki, aztán eldob, vagy elad valaki másnak, ha már nem lesz szüksége rám.
- Nyugi.. - fogja meg a kezem, mire megremegek - nem lesz semmi baj. - másk kezével megérinti az arcomat. Egy könnycsepp csordul le, amit letöröl. - Ne sírj! Mostmár minden rendben lesz! - nem sírok. Félek.
- Meghoztam Yukiyo úrfi holmiját! - mondja Akemi-sama szomorúan mosolyogva. Látszik, hogy hiányozni fogok neki. Ő is nekem. Ő az egyetlen, aki hiányozni fog. - Szia kicsikém! Vigyázz magadra - mosolyog rám. - Maga is vigyázzon rá! - néz komolyan Ryoku-samára.
- Úgy lesz! Köszönjük. - hajol meg Ryoku-sama és elindulunk kifelé.
Kézen fog, én pedig belecsúsztatom ujjaim a kezébe. Mosolyog, de nem értem, miért. Szobormerev arccal, jó állatkához méltóan hagyom, hogy taxit fogjon, majd beültessen. Nem igazán érdekel, mi lesz velem. Hozzá tartozom, aminek ő nagyon örül. Mindig örülnek, ha egy időre megvesznek, de utána csalódnak. Mert már túl idős vagyok, és nem sokáig veszik már hasznomat. Néhány év, és halott leszek.
Nem figyelem az utat, nincs értelme. Nem táplálok hiú reményeket sem. Talán figyelmeztetnem kéne Takahashi-sama alkujára. Az az egy éjszaka könnyen lehet, hogy nem egy éjszaka lesz. De nem teszem, nincs jogom hozzá.
~*~
Hazaérünk. Haza. Ez a szó nem jelent nekem semmit. Kiszáll és kienged, majd pénzt ad a taxisnak és kiszedi a bőröndömet. Még ő is alig bírja el. Pedig erősebbnek látszik, mint Akemi-sama. Remélem, ő jól lesz. Kézen fog és bevezet a jól ismert házba, végig a folyosón, a lakásig. Kinyitja és maga elé enged. Engedelmesen lépek be és veszem le a lábamról a getát és álldogálok az ajtóban, várva, hogy utasítást adjon. Mint egy szobor. Olyannak kell lennem, mint egy tárgy, mint egy szobor. Nem beszélni, csak szolgálni.
Ryoku-sama beviszi a bőröndömet a hálóba. Tehát vele kell majd aludnom és minden éjjel a szolgálatára kell állnom.
- Fürödj meg, addig készítek enni - mondja kedvesen. - Biztos éhes vagy.
- Igen, gazdám - bólintok és elindulok a háló felé, hogy magamhoz vegyek egy kimonót és a cuccaimat.
Bevonulok a fürdőbe és levetkőzöm. A tegnapi kimonót muszáj lesz tisztítóba vinni, nem szabad mosógépben mosni. Kényes anyag. Végigsimítok rajta. Az egyik kedvencem. Óvatosan kiterítem a mosógép tetejére. Jobb lenne felakasztani. Muszáj lesz kiszedni a többit is a bőröndből, mielőtt összenyomordnak és hordhatatlanok lesznek. Majd ha gazdám megengedi.
Beállok a zuhanyzóba és megengedem a vizet. Finom, meleg. Gondosan fürdöm, minden testrészemet alaposan megtisztítom, különös tekintettel hátsó bejáratomra és hímtagomra. Hiszen biztosan használni óhajt, ha már ennyit fáradozott értem, hogy megvegyen. A hajamat is megmosom, finom, citromillatú samponnal. Ez az idei divat. Citromillat. Kellemes és friss. Még én is elégedett vagyok magammal, ami a tisztaságot illeti. Legalább egy órát töltök a zuhany alatt, mire végre teljesen tisztának érzem magam. Kimászok és megtörülközöm, majd megszárítom és megfésülöm hosszú, fényes, dús hajamat. Természetesen kibontva hordom. Hamarosan vágatnom kell, mert már lassan töredezik a vége. Remélem, gazdám nem fog haragudni. Már azért is szégyent hoztam rá, mert kiborultam a bordélyban. Több hibát nem követhetek el, ha nem akarok menni. De vajon maradni akarok? Nem tudom, nem is érdekel. Maradok, amíg ő ki nem dob.
Gyönyörű, fekete kimonót veszek fel, amelyet vörössel festett virágok és madarak díszítenek. Hozzá vörös obit kötök, melyre fekete kígyókat hímeztek. Gondosan igazgatom el a ruhát magamon, obimat természetesen elöl kötöm meg, hiszen nem szeretném ha bosszúságot okozna neki a hosszas bajlódás az övvel. Övcsatot természetesen nem hordok. Nem tudom, Ryoku-sama szereti-e a sminket, így inkább nem sminkelem ki magam.
Végül kilépek és a konyha felé veszem az irányt. Mikor belépek, gazdám elámul és szemei elkerekednek. Ezt jó előjelnek veszem.
- Gyönyörű vagy - mondja elismerően, amire csak bólintok, de érzelmet nem mutatok. Nem szabad, hiszen a bók nem nekem szól, inkább a ruhának. - Ülj le!
- Igen - válaszolom és leülök a nekem kijelölt helyre. Gazdám pedig hamarosan elém is tesz egy tányért, amin számomra ismeretlen étel van.
- Currys csirke - mondja. - Remélem, ízleni fog. Jó étvágyat! - azzal ő is leül.
- Jó étvágyat! - ismétlem gépiesen és megvárom, míg gazdám enni kezd. Én csak azután kezdhetek neki.
Az étel furcsa, de nem rossz. Másra számítottam. A curry csípős, de nem panaszkodom, nem akarom magamra haragítani. Olyan gyorsan eszem, hogy ne kelljen rám várnia. Nem akarok neki gondot okozni. Sikerül vele egyidőben végeznem, aminek nagyon örülök.
- Éhes lehettél - jegyzi meg, pedig ez nem igaz. Nem voltam éhes. Talán egy kicsit. - Most azt csinálhatsz, amit akarsz - mondja, mire értetlenül meredek rá. Nem értem a mondatot. - Tudod mit? Ülj le a nappaliban a kanapéra, mindjárt megyek.
Bólintok és felállok. Bemegyek a nappaliba. Nem túl nagy, de nem is túl kicsi. Kényelmesen el lehet férni benne. Engedelmesen leülök a kanapéra és várok. Nem tudom, mit óhajt velem tenni, de remélem, meg fogok felelni az elvárásainak. Hamarosan fel is bukkan két tányérral a kezében, amin számomra eddig csak kirakatokban látott étel található. Azt hiszem, süteménynek hívják, de én sosem kóstoltam ilyesmit. Az egyiket leteszi az ölembe, a másikkal pedig ő maga telepszik le mellém. Értetlenül nézem az ételt, de mikor bólint, hogy megehetem, engedelmesen nekilátok. Nagyon finom. Később megtudom, hogy citromtorta. Ez kissé meglep. Talán érezte az illatomat. Elmosolyodik, ahogy látja, eszem. Nem értem, mi van ezen mosolyognivaló.
- Yukiyo, ha megetted, mi lenne, ha csinálnánk valamit? - kérdi, mire engedelmesen bólintok. Tudom, mit ért a "valamit csinálni" alatt. De ekkor valami egészen különlegeset mond. - Mi lenne, ha elmennénk moziba? Lenne kedved?
- Ha gazdám óhajtja - bólintok.
- Én igen, de te szeretnél jönni? - kérdi ismét.
- Ha gazdám szeretne - válaszolok engedelmesen.
- Akkor menjünk - mosolyog, de úgy, mint aki tisztában van vele, úgysem húz ki belőlem más választ. És ebben igaza is van.
Megesszük a tortát, majd Ryoku-sama elmosogat, kabátot és cipőt vesz, megvárja míg felveszem a getám és elindulunk. Sosem voltam moziban, a szüleim még az óvodával és az iskolával sem engedtek el. Nem is tudom, milyen lehet egy mozi. Azt hiszem, kicsit kiváncsi vagyok, de ezt igyekszem nem mutatni.
Egy ideig haladunk, majd megállunk és Ryoku-sama elengedi a kezem. Nem mozdulok, hiszen nem mondta, hogy mit csináljak. Elindul egy autó felé, majd megáll és rám néz. Nem értem. Autóval megy haza? De én mit csináljak? Végül visszajön, kézen fog és az autóhoz kísér. Tehát engem akar hazavinni. Azt hiszem, kissé félek, de nem merem kimutatni. Ő még ismeretlen. Bár nem mintha a vendégeim nem lennének idegenek, hiszen nem ismerem őket, nem tudom, valójában kik is ők. Csak elvisznek, aztán visszavisznek. Közben meg megdugnak. Megállok az autó mellett és Ryoku-sama kinyitja az anyósülés ajtaját. Értetlenül nézek. Várom a parancsot. Bár tisztában vagyok vele, hogy úgyis megtalálnak, és engem megbüntetnek, őt pedig minimum megverik, de most jó így. Biztos kifizettetik vele az időmet.
- Ülj be kérlek! - a hangja udvarias, nem parancsolgató, ami meglep. Kissé bizonytalanul szállok be, majd becsukja az ajtót és beül mellém.
Elindulunk. Nyugodtan, némán ülök, hiszen nem kaptam engedélyt a beszédre, és nem is kérdeztek tőlem semmit. Néha Ryuga-samára pillantok, de amikor rám néz, elkapom a tekintetem. Nekünk tilos a gazdára, vagy a vendégre nézni engedély nélkül. De ő egyik sem. Ő... ő nem tudom mi. Végül úgy döntök, hogy vendég. Tehát nem nézek rá. Van egy olyan érzésem, hogy a bordélyban már tudják, hogy eltüntem. Takahashi-sama valószinüleg az egész várost felforgatja értem, hiszen szerinte nagyon értékes szajha vagyok. Szép állatka, akit hatalmas pénzekért lehet eladni egy-egy éjszakára, vagy akár hosszabb időre is.
~*~
Végül megérkezünk valahová és Ryuga-sama leparkol. Érdeklődve figyelem a garázst, mialatt ő kiszáll, majd az ajtót én felemen is kinyitva kezét nyújtja. Megfogom és kisegít. Szerintem már rájött, hogy utasítás nélkül nekem nem megy. Túlságosan is belém van verve.
Felsétálunk egy nagy házba. Talán egy tömbház. Igen, csak az lehet. Ilyenben éltem én is annak idején. De nem szeretek rá gondolni. Mindig kiráz a hideg. Ő végig fogja a kezem, hogy ne maradjak el, én pedig apró léptekkel követem őt. Kimonóban meglehetősen strapás dolog a lépcsőn járni. De végül felérünk valahányadik emeletre. Később megtudom, hogy a harmadikra. Végigmegyünk egy folyosón. Mindenhol ajtók. Már régen elszoktam az ilyesfajta házaktól, hiszen a kuncsaftjaim mind nagyon gazdagok, elegáns környékről valók. A tizenhármas ajtó előtt állunk meg, majd kinyitja az ajtót és maga elé tessékel. Átlépem a küszöböt és egy apró nappaliban találom magam. Még vannak halvány emlékeim ilyen lakásokról, hiszen párszor titokban, talán nyolc évesen átmentem pár osztálytársamhoz játszani. Ők nem gúnyoltak ki az arcom miatt. De anya mindig elnáspángolt ha rájött, és bezárt a szobámnak csúfolt lyukba, úgyhogy egy idő után már nem volt kedvem átmenni senkihez. És egy idő után már senki sem erőltette. Azt hazudtam, hogy anyukám nagyon szigorú és senkinek sem engedi, hogy átjöjjön és én sem mehetek sehová. És pár hónap után már kerültek. Furcsa voltam. Azt hiszem, akkor váltam nagyon csendessé.
A nappali ízléses, de nem nincs tele drága cuccokkal. Mindössze egy kanapé, egy asztalka, két fotel és egy szekrényke árválkodik benne. Végigfuttatom a szemeimet a bútorokon, míg ő is belép és leveszi kabátját, majd a fogasra akasztja. Aztán cipőjét papucsra cseréli. Én is leveszem a getámat és zokniban ácsorgok a nappali bézs színű szőnyegén. Puha és meleg. Kellemes érzés.
- Hát ez lenne az én lakásom! Nézz körül nyugodtan! - hallom a kedves hangot, de csak értetlenül nézek. Nem értem a mondatot. Végül sóhajtva kézen fog és elkezdni megmutatni a lakást.
- Itt szemben ha megyünk itt a konyha. - néz rám, mire bólintok, hogy megértettem. Ő ezután egy jobbra nyíló ajtóhoz vezet, amit kinyit.
- Ez itt a fürdőszoba és a mellékhelység egyben! - újra bólintok. - Jól van látom nem vagy a szavak embere Yukiyo, de még így is aranyos vagy! - lehajtom a fejem és elpirulok. Mindig elpirulok. Még megmutatja a hálót, a tévézős szobát és az erkélyt. Nem olyan nagy lakás, de azokhoz képest, amiket gyerekkoromban láttam, nagynak mondható. - Nem vagy éhes? - kérdi, de megrázom a fejem. Még mindig émelygek kicsit, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne ennem, kivéve ha muszáj. - Rendben! Akkor szerintem fürödjünk le! Későre jár már! Alszunk aztán reggel kiötlünk valamit! - meglep. Nem akar használni? Vagy... talán fürdés után akar használni? Esetleg... de nem tudom. Nem tudom kitalálni mit akar. Ő teljesen más, mint a többi vendégem. A szekrényhez megy, majd egy pizsamával és törülközővel tér vissza. Tíz éves korom óta nem volt rajtam pizsama, hiszen mindig meztelenül alszom, vagy maximum yukatában, ha a vendég engedi. - Tessék! Ezeket használhatod! A fürdőben mindent megtalálsz, de ha mégsem kiálts és jövök.
- Kö..köszönöm. - mondom halkan, lehajtott fejjel. Az állam alá nyúl, amitől megdermedek és felemeli a fejem, hogy a szemembe nézzen.
- Nagyon szivesen.. Yu-ki-yo - mondja mosolyogva, de a nevem hallatán kirántom magam a kezéből és bemenekülök a fürdőbe. Ez még nekem is sok.
Még mindig remegek, amikor kilépek a fürdőből, immáron pizsamában. Nem is kényelmetlen. A kimonómat szépen kiterítem egy fotelben. Ki kell majd tisztíttatnom, elvégre ezt nem lehet mosni. Ezt még egy olyan buta szajha is tudja, mint én. Befekszem az ágyba és várok. Nem sokkal később Ryoku-sama is elkészül és bemászik mellém, hátat fordítva nekem. Megnyugszom, tehát ma este nem fog senki sem bántani. De előre félek a holnaptól. Mégis sikerül valahogy elaludnom.
~*~
Reggel hatalmas ricsajra ébredek és azonnal felülök. Valakik döngetik az ajtót és én azonnal tudom, hogy értem jöttek. Reszketve nézek Ryoku-samára, aki bosszus képpel kel fel, majd húz köntöst és megy ajtót nyitni. Istenem! Ne! Ne nyissa ki! Hallom, ahogy a cipők dobognak, majd valaki bejön a hálóba. A vér kifut az arcomból és a hányinger környékez. A hatalmas, háromajtós szekrény Takahashi-sama egyik embere. Egyszer volt dolgom vele, amikor gazdám megveretett vele. Odalép az ágyhoz és karomat megragadva kirángat.
- Na megvagy te kis kurva! - ordítja, és rángat kifelé a szobából. Pedig erre nem lenne szükség, tudom a dolgom. Ő is tudja, de szerintem attól fél, meg találnék szökni, holott tisztában van vele, nincs ellene esélyem.
Kiérünk a nappaliba és meglátom Ryoku-samát. Ahogy meglát, látom, hogy dühös. Takahasi-sama négy embere bepréselte őt a falba. Ám megfogja az egyik fickót és kivágja a konyhába. Az enbem tartó elengedi a kezem, de eszemben nincs elfutni. Reszketve lapulok a falhoz, moccanni sem merek, sem sírni. Ryoku-sama egy kést szegez a fickó torkának, és kijön vele. Félek. Ryoku-sama félelmetes így.
- Azonnal engedjétek el Yukiyo-t! Vagy megölöm! - elenged, tényleg elenged, én pedig a sarokban keresek menedéket. - Mit akartok? - Ryoku-sama hangja halálosan komoly.
- Érte jöttünk! Ő nem a Te tulajdonod! - mutat rám a pasas. Azt hiszem, Saito a neve.
- De nem is a tietek! Mi közötök van hozzá?
- Látom, hogy neked halvány lila fingod sincs, hogy kit hoztál haza! - látom, ahogy mosolyog. Jaj, ne! - Ez itt a Aka Yuri legnagyobb szajhája! Vágod? Vagy ragozzam még?
Azt hiszem, nem hiszi el, de aprót bólintok. Minek hazudjak? Úgysem használna. Úgyis elvinnének. Ő pedig gyűlölni fog. Mindegy, elvégre mindig én szívom meg, én, akinek joga sincs élni. Hogy is képzelhettem, hogy ő megvéd? Ostoba voltam. Csak egy ostoba kis ringyó. De legalább észhez tértem.
- Nagyon is vágom, de... ez nem változtat azon a tényen, hogy ha így bántok vele, nem engedem, hogy elvigyétek! - ez meglep. Meg akar védeni? Engem?
- Na ne röhögtess!! - kacag fel a másik, aki Saito mellett áll. - Ha nem is most, de biztos lehetsz hogy hazavisszük a drágát!
Bénultan ülök a sarokban. Igazat beszélnek. Ha nem most, majd valamikor. Nem! Nem engedem, hogy bántsák. Felállok és némán Saito mellé állok. Azt hiszem, megérti. De Ryoku-sama nem hisz a szemének.
- Yukiyo! Mit csinálsz?! - néz rám. - Csak nem mész velük.
- Hé! Van fogalmad róla, mibe kerül ez itt? - mutat rám az egyik kopasz - Nem olcsó a kis riherongy.
- Nem érdekel! Meg akarom venni őt! - jelenti ki határozottan, ami meglep. Még soha senki sem akart örökre megvenni.
Végül Saito bólint, de kijelenti, hogy ezt Takahashi-samával kell megbeszélni. Ryoku-sama beleegyezik. Én csak bénultan állok. Nem értem ezt az egészet. Én nem értek semmit. Miért akarna bárki is megvenni? Pár hét után úgyis rámun és visszavisz. Nem baj. Már nem ringatom magam hamis illúziókba, hogy bárki is szerethet engem. Engedélyt kérek, hogy felöltözhessek. Saito velem jön és végig bámul, amíg felveszem a kimonómat. Tudom, hogy szívesen megdugna, de az ellenkezik a szabályzattal. A személyzet nem léphet szexuális érintkezésbe a hostokkal, kivéve, ha erre parancsot kapnak. De nem kaptak. Ezúttal nem, aminek örülök. Ő már járt bennem egyszer. Fájt. Napokig. Talán egy hétig. Magamon érzem a kéjsóvár pillantását, de ezúttal próbálom kizárni. Bár, már régen immunis vagyok az ilyen tekintetekre.
Végül indulunk. Nem engedik, hogy Ryoku-sama kezét fogjam. Ketten közrefognak, a másik három férfi Ryoku-samát kíséri. Szerintem nem akarják, hogy útközben az eszébe jusson valami. Azt tudják, hogy önszántamból sose szöknék meg. Ennyire ismernek, hiszen az Aka Yuri az otthonom. Nincs hová mennem.
Kocsiba ülünk és elhajtunk az Aka Yurihoz. Ahogy megpillantom a hatalmas épületet, kiráz a víz. Félek, hogy Takahashi-sama szemébe kell néznem, még akkor is, ha nem az én hibám, hogy eltüntem. Bár az enyém is, hiszen buta szamár létemre is lehetett volna annyi eszem, hogy megkérek valakit, hívja fel az Aka Yurit, hogy Koba-sama lelépett, én meg ott ragadtam. De túlságosan pánikban voltam. Most már mindegy.
~*~
Bent egyből Akemi-sama gondjaira bíznak. Ő Takahashi-sama jobbkeze és az egyetlen ember, aki sosem bánt senkit. Ő csak hozza-viszi az utasításokat és gondoskodik róla, hogy minden rendben legyen a bordélyban. Látom, ahogy Ryoku-sama aggódó pillantásokkal kíséri távozásom, de nem kell félnie.
- Jó kis kalamajkába keveredtél, Yukiyo-chan - rázza a fejét Akemi-sama, amikor a szobámba kísér. - Miért nem hívtál fel minket?
- Fé... féltem - suttogom.
- Megértem - veregeti meg a vállamat -, de ilyet nem csinálhatsz. Most másokat is bajba sodortál.
- Bo... bocsánat - sírom el magam. - Én nem... nem akartam.
- Tudom, te kis butus - simogatja meg a fejem. - Most pihenj. Majd szólok, ha Takahashi-sama látni akar. De jobb ha felkészülsz, hogy nem lesz jó kedvében.
Bólintok és lefekszem. Akemi-sama kimegy, én magamra maradok. Félek. De nemcsak magam miatt. Ryoku-samát is féltem, mert félek, nincs annyi pénze, amennyit én érek. Fogalmam sincs, mennyit is érek pontosan, de Takahashi-sama mindig azt mondja, többet, mint amennyit megérdemelne egy ilyen korcs, mint én. Nem sírok, ahhoz túlságosan is sokkban vagyok. Tudom, hogy megint meg fognak verni, erre felkészültem. Nem is ez a baj. Ryoku-sama nem látszik rossz embernek, és nem akarom, hogy őt is bántsák.
Végül végtelennek tűnő idő után Akemi-sama jelenik meg. Némán állok fel és követem őt Takahashi-sama irodájába.
~*~
Ahogy belépek, megpillantom Takahashi-samát, aki nagyon bosszús, mérges képpel ül asztala mögött. Letérdelek a földre, fejemet természetesen lehajtva és várom a dörgedelmet, a büntetést szemtelen és merész tettemért. Hiszen az ő szemében én megszöktem. Vagy inkább próbáltam. Megpillantottam ám Ryoku-samát is, aki fehérre vált arccal nézi, hogy fejet hajtok gazdám előtt. A szívem úgy dobog, hogy talán látni is, de ezt nem merem megnézni.
- Nos tehát, Yukiyo-chan - szólal meg Takahashi-sama, és nekem a hideg fut végig a hátamon -, ez az ember azt állítja, hogy elszállásolt és nem rabolt el, te pedig nem akartál megszökni. Igaz ez? Válaszolj, szajha!
- Igen, gazdám - válaszolom engedelmesen. - Igaz.
- Meg akar venni téged, tudsz róla? - kérdi, mire bólintok. -És te mit szólsz ehhez?
- Ha gazdám el akar adni, akkor elad - mondom halkan.
- Úgy döntöttem, eladlak. Hamarosan úgyis túl öreg leszel, habár még elég szép vagy - ragadja meg a hajam és emeli fel a fejem. - De hamarosan semmi hasznodat nem fogom venni. Most hoztak egy fiút. Máris jobb nálad, nekem pedig te nem kellesz.
Megremegek. Nálunk a hasznavehetetlen hostokat lelövik, nem pazarolva rájuk több pénzt. Látom, ahogy Ryoku-sama odajön hozzám és valamit mond Takahashi-samának. De nem hallom. Az eszem egy dolgon jár. Élni fogok. Élni! De kérdés kivel. És hogyan.
Csendesen ülök. Nem szeretem az ilyen lármás helyeket, de a vendégem mindenáron ide akart jönni. Egy szórakozóhelyre. Nem is értem, miért hozott el. Engem nem szokás kihozni az Aka Yuriból. Feszült vagyok és lehajtott fejjel ülök az asztalnál, miközben Koba-sama élénken beszélget a többiekkel az asztalnál. Jócskán felöntött a garatra. Közben a többiek elég mocskos ajánlatokat tesznek nekem, de nem reagálok. Pedig felfordul a gyomrom, de nem mutathatok érzelmeket. Az tilos.
- Na mi az, Yukiyo-chan, te nem akarsz inni? - kérdi részeg hangon, és odanyújt nekem egy poharat. Elborzaszt a bűz, így inkább a fejem rázom. - Jól van, akkor megiszom én, szépségem - nevet fel és ledönti a nem is tudom már hányadik adagot.
Rettenetesen érzem magam, de ezt természetesen nem mutathatom ki, hiszen akkor még a végén megharagszik és visszavisz. Én pedig örülök, ha nagy néha kiszabadulhatok a bordélyból. Émelygek a tömény alkoholszagtól, amit el kell viselnem, de egy szót sem szólok. Inkább lehajtom a fejem és próbálok nem gondolni semmire. De a hányingerem kezd egyre erősödni. Végül mégis halkan megkérdem, kimehetek-e a mosdóba.
- Menj csak nyugodtan, de siess vissza! - mondja Koba-sama, én pedig meghajolok és már megyek is.
Odafelé sokan megnéznek, bár tudom, hogy ez szokásos. Sokak szerint nagyon szép vagyok, de én nem így gondolom. Csak egy host vagyok, semmi több. A dícséretek a külsőmnek szólnak, nem nekem.
***
Végül kiérek, még épp idejében, mielőtt elhánynám magam. Nem bírom az alkoholt, de a vendégeim jó része szeret inni. Bár ritka köztük, aki ennyire részegre issza magát. Rettenetesen érzem magam, így jó sok időt töltök a mosdóban, mire össze tudom szedni magam. Azt hiszem, a tegnapi reggeli is kijött belőlem. A lábam remeg, és szédülök, a fejem is fáj, de muszáj visszamennem, nem hagyhatom ott a vendéget. Az nem illő. A mosdóhoz lépek és belenézek a tükörbe. Sápadt vagyok. Megmosom az arcom, valamennyire rendbeteszem a kimonóm - világoskék alapon fehér hópelyhek és jégvirágok vannak rajta a téli divatnak megfelelően -, majd visszatámolygok a vendégtérbe.
Az asztalhoz érve azonban megdöbbenek. Koba-sama nincs ott. Körülnézek, de sehol sem látom. Talán... itthagyott? Nem! Az nem lehet! Akkor most mi lesz? Hogy találok vissza? És mit fog szólni Takahashi-sama? Úristen, agyon fog verni, ha nem talál! Pánikba esve rohangálok a teremben. Elég nagy, és talán Koba-sama csak táncolni ment, vagy valami. Pedig még nincs is olyan későn, alig múlt este tíz, tehát nem valószínű, hogy hazament volna. Ám úgy tűnik, mégis. Talán annyira részeg volt, hogy elfeledkezett rólam? De akkor hogy találok vissza a bordélyba? Az utat nem ismerem, kocsival jöttünk idáig. Olyan ideges vagyok, hogy ahogy átvágok az asztalok között, véletlenül meglökök valakit és már csak egy csattanást hallok, ahogy egy üveg földetér és eltörik.
- Hé, nem tudsz vigyázni? - ragadja meg a karom egy férfi, mire páni félelemmel nézek rá. Nagyon magas és erősebb mint én. - Mégis mit gondolsz, ki fogja ezt kifizetni, virágszálam? He?
Reszketek a félelemtől. Még mindig kicsit rosszul érzem magam, de a pánik rosszabb. Az elnyomja a rosszullétet. Szabadulni akarok, de nem tudok. Túl erősen fog, ráadásul az egyik kezét meglendíti. Behúnyom a szemem. Félek. Nagyon félek. Meg fog ütni. Szabad karomat védekezően emelem az arcom elé, hogy legalább ne azt üsse. Az arcom a védjegyem. Anélkül senkinek sem kellek. Ám a fájdalom nem érkezik meg, helyette csak azt érzem, hogy a férfi szorítása gyengül, majd mintha valaki lefejtené a kezét a karomról. De nem merek felnézni. Egy hangot hallok.
- Nem szép dolog a gyengébbet bántani! - mondja egy idegen, kellemes bariton hang.
- Mi közöd hozzá, haver? - kérdi a férfi, aki megfogott. - Talán a pasid, mi? - hallom hogy felröhög.
- Nem. De nem szeretem, ha a kisebbet bántják. Húzz el innen!
- Akkor fizesd meg a sörömet, köcsög!
Hallom, hogy elmegy. Talán megkapta a pénzét, de én még mindig nem merek megmozdulni, vagy kinyitni a szemem és leereszteni a kezem. A bal karom iszonyatosan fáj ott, ahol az az állat megfogta. Ekkor gyengéd érintést érzek a karomon. Megremegek és lekuporodom. De aztán hajlandó vagyok felnézni az illetőre. Magas férfi áll előttem, hosszú fekete haja van, zöld szemei és igazán csinos arca. Elegáns fehér inget és szürke nadrágot visel, valamint egy szürke zakót. Kabátját a kezében fogja és jóindulatúan néz le rám. Mintha még aggodalmat is látnék a szemében. Igazán jóképű. Gyorsan rendezem az arcvonásaimat, amikor megszólal.
- Jól vagy? - kérdi, mire bizonytalanul bólintok. - Egy ilyen szépségnek nem lenne szabad errefelé járkálnia. Hol laksz? Hazaviszlek.
Nem merek válaszolni. Nem mondhatom meg neki, hogy egy bordélyban lakom Kabukichoban. Akkor biztos egyből szajhának, kurvának, lotyónak, hímribancnak titulálna. Nem mintha nem szoktam volna meg, de azok az emberek a vendégeim. Ő pedig egy idegen, és ahogy látom, nem elég gazdag ahhoz, hogy megengedhesse magának az Aka Yurit. Lehajtom a fejem.
- Nincs hová menned? - kérdi végül, én pedig jobb megoldást nem tudva, a fejem rázom. - Szegénykém. Hogy hívnak? Az én nevem Kitsu Ryoku.
- Yu... Yuki... yo - mondom csendesen, bár nem tudom, ebben a hatalmas hangzavarban egyáltalán hallotta-e. Nem is érdekel. Ryoku-sama. Milyen szép név.
- Szép neved van, Yukiyo-kun - mondja, majd a kezét nyújtja felém. - Gyere! Ha nincs hová menned, eljöhetsz hozzám is. Van elég helyem.
Felnézek rá. Ezt komolyan gondolja? Nagyon drágán fog fizetni érte, ha rájönnek, hol vagyok. Nem akarom őt bajba keverni, mert nagyon rendes pasasnak látszik. Bár, ha nem az, az sem érdekel. Az sem nagyon fog érdekelni, ha csak megdug és utána kidob. Az is elég nagy baj, hogy Koba-sama itthagyott. Ha rájönnek, hogy eltüntem, és megtalálnak, nekem végem. Takahashi-sama minimum félholtra fog verni, és utána egy hétig nem fogok tudni dolgozni. De nem számít.
Végül nagyon lassan és óvatosan a jobb kezem nyújtom neki. A bal még mindig sajog. Óvatosan talpra segít és kivezet.
Az utcán havazik, igaz, alig. Valahol Shinjukuban lehetünk, ennyit tudok, de kívül Kabukichon. A helyet nem ismerem, semmi sem ismerős. Hópelyhek kullanak a kimonóm ujjára. Fehérek és puhák. Érzem, ahogy Ryoku-sama megfogja ép kezem és vezetni kezd. Nem szólal meg, talán nem akar beszélgetni, ami jó is. Nem hiányzik most a beszélgetés, amúgysem tudok társalogni. Nem arra képeztek ki. Érdekes, de nem félek tőle. A szemei melegséget árasztanak, nem hideget, vagy kéjes vágyat, mint a többieké, akikkel dolgom volt eddig. Ő olyan... nyugodt és kiegyensúlyozott. Hagyom, hogy vezessen a havas utcán. Bár nem tudom hová is megyünk. Vajon hová megyünk? Hol lakhat és ki ő? Sosem érdekeltek az emberek, de ő valami egészen más, mint a vendégeim, vagy Takahashi-sama. Bár, ettől nem bízom benne jobban.
