|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Calael | 2012. 09. 12. 18:58:01 | #23408 |
Karakter: Aizawa Rowen
Megjegyzés: [ Sznalinnak ]
Kopp-kopp-kopp. Szezám, tárulj.
Az ajtó kinyílik, majd egy fül alá érő, szőke hajú srácot pillantok meg a háttérből. A szemét innen is jól látom, hiszen a konyha fénye rá vetül: gyönyörű szép zöld árnyalatú. Majdnem egyforma magasságú vendégemmel, de a többi apróságot - hogy milyen ruha van rajta, milyen a testalkata - már nem tudom kivenni, hiszen a kép köpeny erősen takarja. Ezzel szemben a kaja illata beszivárog a lakásba a dobozokon át.
- Te vagy Voinor Blackwind, a híres állatvédő? - rövid csend áll be a kérdés után, de a vörös üstök mozgásából leszűröm, hogy igenlő választ kap. - Minden filmet megnéztem, amiben szerepeltél, és nagy rajongód vagyok. Kaphatok majd egy autogrammot?
- Persze.
Elgondolkodva nézem a kék alakot, ahogyan hátrafordulva a pizzát nyújtja felém. Lennék olyan peches, hogy egy viszonylag híres embert emeltem ki a tömegből? Ráadásul egy olyan helyről, amit ha megtudnának róla, simán kiröhögnék? Na ne... Valamiért mégis elvigyorodom a gondolaton, hogy a csuklójának a belső felére tetoválhatnék álmában egy csillogó pónit. Kétlem, hogy értékelné, de mekkora lenne...!
Motozás, toll suhanása a papíron, legalábbis a hangok alapján erre tudok következtetni. Kicsit gyorsabban, olyan jó illata van, hogy mindjárt eláztatja a nyálam a kartont, annak meg nem lesz jó vége.
- Tedd el a visszajárót, az a tied. Tessék itt van az autogramm is.
Erősen meglepődök, amikor a szőke hajú srác fejét pillantom meg Voinor jobb válla fölött. Az arcvonásait így jobban ki tudom venni, mint ezelőtt pár másodperce. Teljesen hétköznapi, se nem csúnya, se nem ragyogó. Borostát nem látok az állán, lehet, hogy még nem kezdett el nőni neki? Azt hiszem, legközelebb külön kérni fogom, hogy ő hozza ki a rendelésem.
- Köszönöm szépen, annyira boldog vagyok hogy találkozhattam veled.
Nem pedig velem, ez kicsit csalódottá tesz. Talán nekem is kellene készítenem valami tévéműsort, amiben a tetováló szalonomat mutatják be. Na sebaj.
A srác eltűnik a nagyvilágban, az ajtó pedig bezárul. Végre.
- Nem gondoltam volna, hogy híres vagy - jegyzem meg valami komolyabb arckifejezést erőltetve az arcomra.
- Csak néhány dokumentum filmben szerepeltem, amit a menhelyről készítettek, ahol dolgozom. Na de együnk. Mindjárt éhen veszek.
Ezzel én is pont így vagyok, úgyhogy rövid távon beköltözünk a konyhából. Veszek elő kést és villát is, sajnos nem mindig sikerül jól a pizzák szeletelése.
Az első szeletet kérdés nélkül tömöm magamba, finom kis hawaii, ananásszal meg sonkával. Meg a ráolvadt sajt a tetején... A másodikkal már nagylelkűbb vagyok, hiszen a nyáltermelésem végre csökkent, így a saját gyomromon kívül másra is tudok gondolni.
- Megkóstolod?
- Persze. Te is kóstold meg az enyémet.
A csere után más ízvilágot ismerek meg, és nem is olyan rossz. Ezt is gyorsan eltűntetem, mivel az energia-utánpótlás nagyon fontos számomra, főleg a munka miatt majd holnap reggel.
- Ez finom, nem gondoltam volna, hogy ez ilyen finom.
- Ugye? A tied is finom, de asszem inkább megmaradok a megszokottnál - felelem, megnyomva az f betűs szót.
A maradék hat szeletet kényelmes tempóban faljuk be.
- Minden okés? - kérdem Voinorra emelve a pillantásomat. Túl csendes, ez eddig nem volt jellemző rá.
- Aha, csak gondolkozom, hogy hogyan tovább.
- És hogyan tovább?
- Egyetlen éjszka alatt képes voltál olyan érzéseket kiváltani belőlem, mint azt ahogy eddig senkinek sem sikerül. Most először érzem azt, hogy megtaláltam azt a személyt, akivel életem végéig lenni akarok, de tudom, hogy neked én csak egyéjszakás kaland vagyok, és nem várhatom el, hogy te is így érezz irántam. Csak tudod, azért mondtam el neked, hogy tisztában legyél a dolgokkal. Megérteném, azt ha most elzavarnál, vagy kinevetnél. Akkor nem történne semmi, én holnap szépen, mintha nem történt volna semmi sem, élném tovább az eddigi életemet, de nagyon örülnék neki, ha másképp döntenél.
- Aha - nyögöm ki, majd felállok a székből, és a háló felé veszem az irányt. Előkaparok egy szál cigit, majd kimászok a tűzlépcsőre. Odakint a csillagok fényesen szikráznak fölöttem, én pedig gyufával begyújtom azt, amit kell. A hátam a falnak vetem, ahogy leguggolok, majd hagyom, hogy a felfele száló füst kitöltse a gondolataimat.
Mit lehet ezzel a kijelentéssel kezdeni? Az egy éjszaka, mint olyan, hát legyen több, annyival könnyebb lesz szórakozást találni estére. De ahogy arra gondolok, hogy hozzám költözzön, kiráz a hideg, pedig eléggé meleg van még most is kint.
Le kellene feküdni aludni, holnap nagyon morcos leszek. Biztosan elmúlt már éjfél, a csütörtök pedig munkanap, még nálam is. Tízre be kellene érni. Meg ha tetkót akar, őt is be kellene rángatni.
Elnyomom a csikket, majd visszamászok a szobába. Voinort már az ágyon találom a köntöse nélkül. Fapofával nézem, lekapom a pólómat, majd én is felmászok az ágyra.
- Ugye nem akadtál ki?
Felnevetek, de nem sok örömet találok benne.
- Áh, dehogy, véletlenül se.
Az irónia olyan kivehető belőle, hogy nem kérdez vissza semmit. Hason nyúlok el a takaró tetején, és lecsukom a szemeimet. Próbálom lecsitítani a gondolataimat, és nem arra figyelni, ami a szemem előtt játszódik: gerincre vágni kedves vendégemet, újra megdöngetni, majd utána békésen aludni.
Az első részén valahogy túl leszek, és sikerül elaludnom, de ritka pocsékul megy. Nem egyszer felkelek, forgolódok, majd újra elalszom. Reggel hét körül kipattannak a szemeim, pedig az ébresztőórám kilenc körül szokott kelteni. Voinor szerencsére békésen alszik, így a lehető leghalkabban megyek ki a fürdőbe zuhanyozni. Nem hat rám valami ébresztően, így miután végigdörgölöm magam, egy szál alsóneműben megyek ki kávét főzni. Az egészséges étkezés jegyében a kávémat felöntöm tejjel, majd előbányászok egy hamutálat. Inkább itt szívom el a szokásos elsőt a mai napomon, és hagyom aludni a társaságomat. A vörös parázs a végén mintha valamit üzenni szeretne nekem, de rohadtul nem fogom fel, hogy mit.
Nyolc után pár perccel bemegyek hozzá kávéval a kezemben, de ahelyett, hogy a kezébe nyomnám, az éjjeli szekrényre rakom. Még alszik, ráadásul a hátán, mintha fel akarná kínálni nekem magát. Meggyanúsítanám azzal, hogy ébren van, de a légzés sebességét figyelve biztosra veszem, hogy alszik. Farka félig mereven mocorog, amin elvigyorodom.
Nem is olyan rossz a helyzet. A legtöbb srác, akit felhozok, az reggelente nem így szokott kinézni, ha úgy döntenek, itt alszanak. A szempillái olyanok, mint egy nőnek...
Puhán nyúlok szerszámához, majd óvatosan cirógatni kezdem. Nem kel fel rá, nem is baj. Nemsokára nyöszörögni kezd, a tenyeremben pedig érzem, hogyan lesz egyre keményebb. A számba veszem, kedveskedve szívogatom, majd megérzem a kezét a fejemen. Valamiért az jut az eszembe, biztos azt álmodja, hogy ez történik, csak a jó érzés nem akar jönni magától.
Mély sóhajt hallok a párnák felől, biztosra veszem, most már tényleg felkelt. Nem hagyom abba, pedig már a saját farkam is csúnyán feszít az izgatottságtól. Arra gondolok, hogy ő is ezt csinálja nekem, így gyorsítok a tempón. Sós áradat tölti meg a számat, amit nagyon gyorsan le is nyelek, mielőtt jobban megérezhetném az ízét, és hányinger törne rám.
- Szép reggelt - suttogom felemelve a fejem, a szemeibe nézve. - Hoztam kávét, ha reggelizni akarsz, ki kell menned a konyhába.
Mivel eddig az ágy mellett térdeltem, elnyomódott térdekkel kászálódok fel, de ahogy felül Voinor, elkapja a kezem, és ahogy visszahúz, lecsüccsenek az ágyra.
- Akarom... - nyöszörgi álmos hangon, miközben az alsónacim nézi.
- Pontosan mit? - kérdezek vissza, nem mintha a végeredményen változtatna.
- Magamban is.
Hasra fordul, én meg kissé szerencsétlenül veszem le a csepp ruhadarabot, ami eddig takargatta férfiasságom. A tágítással nem sokat szórakozok, ahhoz még mindig túl korán van. Nem sokáig húzom ki, hamar elélvezek benne, a szopogatása túlságosan meghaladta az ingerküszöbömet.
- Majd lassan el kéne indulni a szalonba, a többiek megnyúznak, ha nem megyek be.
- De te vagy a főnök - jegyzi meg két korty kávé között.
- Igen, pont azért.
|
| Calael | 2012. 01. 11. 15:46:39 | #18479 |
Karakter: Aizawa Rowen
Megjegyzés: [ Sznalinnak ]
Nem habozik egy másodpercre sem, amivel kiváltja a tiszteletemet bizonyos fokig.
- Hát ez még gimiben kezdődött. A szobatársam meleg volt, és belém zúgott. Mindenáron meg akart szerezni magának. Szilveszterkor hát... egy kicsit többet ittunk a kelleténél, és elkezdett simogatni, persze én meg eleinte ellenkeztem, majd mikor megcsókolt, én sem tudtam már visszafogni magam. Itt volt az a pont, amikor már nem akartam, hogy abbahagyja. Többet és többet akartam, kívántam a srácot, s mikor már bennem volt, elszállt belőlem, minden kétség. Akkor rádöbbentem, hogy szeretem ezt az érzést, és hogy a fiúkat szeretem. Másnap, mikor végre kijózanodtunk, ő vagy ezerszer bocsánatot kért, én meg mondtam neki, hogy élveztem az egészet, és hogy szeretnék még több ilyen alkalmalmat. Azóta van ez így. Később meg ezzel kerestem magamnak pénzt, így kerültem abba a klubba, ahol találkoztunk. Ugyebár én host lennék, de be szoktam állni a pultba, ami ugye plusz pénz, meg néha a főnök is igénybe veszi a szolgáltatásaimat, ami szintén plusz pénz. Élvezem a szexet, és még fizetnek is érte.
A szilveszteri jelenetet végig látom magam előtt. Ahogy a fiatalabb kiadása nyúl a poharak meg az üveg után, hogy közelednek hozzá, és meg akarják csinálni... Majd ahogy beadja a derekát, de tapasztalatlan fejjel nem tudja az első másodpercekben, hogy mit is akar pontosan, aztán rákap az ízére, és egyre magabiztosabbá válva irányítja az eseményeket... Persze lehet, hogy ez nem pontosan így volt, de az elmondottak alapján erre tudok gondolni. Valamiért egy fürdőszoba képét látom magam előtt helyszínként, de mindez semmit sem garantál a valóságból.
Apró kordulást hallok bentről, de mivel nem teszi szóvá, úgy döntök, én sem emlegetem fel neki a dolgot. Mikor megfordul és bentebb sétál, újra megcsodálom a gerincének a vonalát a kinti lámpák beszűrődő fényében, majd lentebb pillantok. Valahogy az agyamba beszivárog, hogy a lába is tök jól néz ki, szép kondiban tarthatja, a napi melóval meg minden mással. Vagy csak a főnök miatt lenne, meg a többi kuncsafttól? Te jó ég, remélem, azért tőlem nem vár semmi pénzt, de ha igen, akkor kifizetem, annyi baj legyen, csak szarul esne az egómnak. Kurvára szarul.
Újabb cigire gyújtok rá, mikor észreveszem, hogy a falra ragasztott kis cigisdobozomban még van pár szál. Ezt hívják isteni mázlinak. Lehet, hogy a pia miatt nem maradt meg a fejemben, hogy óvintézkedés gyanánt a kis fémdobozt úgy ragasztottam fel ide, hogy stabilan megállja a helyét az ilyen vészhelyzetekben. Lehet, nem ártana csavarral odarögzíteni, de hát az eső soha nem szokta csapkodni ezt az oldalt. Meg nincs is valami nagy ára.
Mozgó fénypont közeledik, majd Voinor alakja is kitűnik a sötétségből. Időközben rájövök, hogy a mobilját tartja a kezében, és eléggé arra koncentrál, hogy mozgás közben el tudja olvasni annak a tartalmát.
- Sms-t kaptam, hogy nem kell bemennem holnap a menhelyre. Amúgy hogy hívnak?
- Aizawa Rowen. - Közben pedig arra gondolok, hogy mindezt nyugodtan elolvashatta volna a bejárati ajtón, bár lehet, akkor még ennek nem tulajdonított akkora jelentősséget. - Menhelyen? Milyen menhelyen dolgozol?
- Állatmenhelyen. Van, amikor bent a menhelyen segítek ellátni az állatokat, van, amikor kimegyünk a házakhoz, és elhozzuk a megsérült, megkínzott, meggyötört állatokat.
Megborzongok, mert nem egy ilyen képet láttam már a valóságban. Tévékben néha összegyűjtik az ilyen eseteket, hogy egyszerre tudják bemutatni azokat a szerencsétlen állatokat, kidörzsölt, véres nyakkal, csomókban összeállt szőrrel, vagy ugyanilyen módon hiányzó, csupasz foltokkal teli állattestekkel. Gyerekkoromban nekem is volt egy kutyám, amit elcsaptak, és neki volt az alakja olyan, mint amiket bemutatnak, csak neki a csontjai sem álltak úgy, ahogy az övék még áll.
- Arra gondoltam, hogy rendelhetnénk valami kaját, a költségeket én állom, a klubbéli főnököm egy kisebb összeget adott nekem.
- Okés, ha szeretnéd, akkor fizesd, bár te vagy a vendég, és nem én.
Azzal elnyomom a maradék szálam, és visszamászok a lakásba. A pólót magamon hagyom, hiszen mikor át kell venni a kért élelmiszer jellegű dolgokat, akkor nem árt, ha van rajtam valami ruha. Bár, ha meleg srácról van szó, még be tudnánk csábítani harmadiknak. Ezen elvigyorodom, és le se térek a kiszabott útról.
A konyhában a hűtő oldalához sétálok, ellenőrizve, ott vannak-e a szórólapok. Találat, úgyhogy felkapcsolom a kislámpát, ami a pultba van beszerelve. Voinor is megérkezik, majd a lehető legkedvesebbnek szánt mosolyommal nézek felé.
- Pizzát szeretnél, esetleg más főtt kaját, kínait, vagy egyéb?
- Ez esetben pizzát kérnék - válaszolja, de valamiért elfintorodik a válaszadásnál. Talán a kínai volt a rossz szó?
- Ismerem a srácokat, akik csinálják, nem vetemednének olyanra, hogy általunk nem elfogadott állatokból csináljanak kosztot.
- Én azért inkább nem kockáztatok, és nem támogatom őket.
Bólintok, és elfogadom az álláspontját, és ebből kifolyólag valami azt súgja, hogy maradjak én is a hagyományos rendelős kajáknál.
Amíg várakozik a pultnak támaszkodik, én pedig az egyik mágnest megemelve leszedem az egyik szórólapot a helyéről. Pár percre van a hely tőlünk, hamar kihozzák a megrendelést, főleg, ha gyorsan is választunk.
- Tessék - nyomom a kezébe a lapot, majd értetlenkedve néz rám.
- Te nem választasz?
- Bejáratott kaját kérek, hawaii pizzát. A megszokás, hogy sós és édes íze keveredik.
- Aha - néz rám mindemellé úgy, mintha nem lennék normális. Talán van benne valami.
Mikor választ, bepötyögi a pizzéria telefonszámát, elmondja a rendelést, majd mikor a címhez ér, felém fordul. Szépen elmondom neki, hogy hova is kérjük pontosan a kaját, ő pedig ügyesen visszaismétli a telefonvonalba.
- Fél óra, és itt lesznek.
Bólintok, de nem kerüli el a figyelmemet az a hamiskás fény, amit a szemében látok.
- Na, van még egy kis erő benned, amit szeretnéd, ha kikefélnék belőled?
Elvigyorodik, és közben mintha már emelkedne is a farka. Én meg tudom magamról, hogy egy gyors menetre mindig kapható vagyok, a testem pedig akkor szokott csak cserben hagyni, ha túl sokat ittam előtte. Ez nem mondható el rólam a mai nap-este folyamán, úgyhogy már szépen közeledem is felé.
- Fordulj meg - dorombolom felé, mire lepillant a lábaim közé, és újból elvigyorodik.
- Ezzel még nehezen fogsz megdugni - jegyzi meg gonoszkásan, de egyáltalán nem rosszindulatúan.
- Emiatt nem kell aggódnod, mire odaérek, már rendben lesz.
Nem tudom, hogy ez agyának tetszett-e, amit mondtam, de hogy a farka még jobban megindult felfelé, mindössze a szavaimtól, az már biztos. Megfordul, én pedig gyorsan segédkezek magamnak abban, hogy megfelelő merevedéssel álljak oda mögé és kezdjek neki a szétkúrásához, ha annyira élvezi. Persze nem erőszakosan, de annál kielégítőbben...
Szabad bal kezemmel simítok végig az oldalán, fel a gerincén, majd szorítom meg finoman a nyaka és a válla között, mintha csak masszírozni akarnám. Közben a jobbommal elengedem magam, a seggét szépen a tenyeremmel megdörzsölöm, majd előre nyúlok. Szépen megkeményedett, az tuti, és nem is sokat kellett tennie érte. A kis perverz, de ha ezt erősnek érezzük, akkor csak jó a fantáziája a szentemnek. Miközben simogatom, és kapaszkodok belé, a farkamat a farpofái közé nyomom, és mozgatom óvatosan, hadd gerjessze be az érzés, hogy ne kelljen tágítanom ezúttal. Elengedem a nyakánál, és megnézem, mi a helyzet odalent, és elsőre meg is állapíthatom, hogy elértem a célom. Kicsit hátrébb lép a pulttól, hogy a felsőtestével rá tudjon feküdni, és utat engedjen nekem. Óvatosan belevezetem a farkam, közben jobb kezemmel a heréivel játszadozok egy sort, ahogy elkezdek mozogni benne. Kéjes nyögések hagyják el itt-ott a száját, és nagyon reménykedem, hogy ezzel nem az én érzékeimet akarja átverni, hanem tényleg élvezi. Egyre mélyebbre merészkedem, és egyre ügyesebb kézmozdulatokat vetek be ebben a harcban. Nem egyszer érzem azt, hogy megfeszül a teste a kéjtől, és ilyenkor mindig lassítok, hogy ne menjen el olyan hamar, hanem élvezkedjen csak tovább, meredező férfiasságával. Egy kellemes tíz percet tudok kihúzni úgy, hogy ne menjek el, de már pokolian kívánom a megkönnyebbülés érzését, a feszülést az izmaimban, a pillanatnyi mámort, ami minden problémámat a perifériába söpri. Ezúttal én megyek el hamarabb, de pár másodpercre rá ő is követ engem, élvezete pedig a fiókokra csapódik, hogy onnan szépen lassan a föld felé csorogjanak. Majd feltakarítom, kit érdekel most a takarítás...
Lihegek, mert az utolsó két-három percet pár másodperces szünetek elteltével igen szépen megküldtem teljes izomzatból. Ő is liheg, főleg, hogy nem egyszer megakadályoztam abban, hogy elmenjen, de ahogy elnézem, bejött neki a dolog. Nincs is szebb érzés annál, mikor valaki a csúcs bejáratánál álldogál, és az eszét veszti, hogy nem megy el.
Amíg pihegünk, egyszer csak a mikró órájára nézek. Pár perc, és itt lesz a futár.
- Kapj fel magadra valamit, hogy át tudd venni a rendelést. Ha szeretnéd, adok egy köntöst, jó lesz rád.
- Az pont jó lesz.
Még mindig pólóban a fürdőbe megyek, és ha már ott járok, megmosom a kezem. A köntöst leemelem az akasztóról, mélykék színű, kicsit el fog ütni a hajától, de annyi baj legyen. Nem ő tehet a hajszínéről.
- Tessék. - Adom a kezébe a kék anyagot.
Biccent, majd a köntösben bemegy a hálóba, és látom, hogy a zsebe dudorodik, valószínűleg a pénztől és a mobiljától. Hamarosan meg is csördül, a pizzás hívja, hogy a ház előtt van, de nem tudja, melyik kapucsengőt kell benyomnia. Elmondja a számot, majd az ajtóban álldogál, hogy meghallja a kopogást, és átvegye a kiérdemelt vacsoráját.
|
| Calael | 2011. 11. 20. 22:58:42 | #17798 |
Karakter: Aizawa Rowen
Megjegyzés: [Sznalinnak]
Szavaim hatására egyből a nadrágjába akasztja a kezét, majd kívánatos mozdulatokkal letolja magáról - bár amilyen állapotban vagyok, még azt is kívánatosnak látnám, ha csak úgy sitty-sutty a sarokban kapná le magáról és szégyenlősen oldalogna elém, hogy akkor ez most itt ő, és ne harapjam meg a kis buksiját. Ahogy a nadrágomra csúsztatja a kezét, még keményebbnek érzem magam, ami már egyszerűen nem állapot. Ha nem kezdek vele valamit az elkövetkezendő egy percben, annak beláthatatlan következményei lesznek, annyi szent. Szerencsére mintha ezt ő is érezné, mert amint szabaddá válok odalent, egyből letámadja a farkam hegyét. Ahogy a meleg puhaság végigsiklik rajta, az összes idegem egyből küldi a jelet az agyamba, hogy igen, ebből még többet szeretne, és nagy szerencséjére kap is. Ahogy cikázik a nyelvével a merevedésemen, és az ajkai finoman csúszkálnak fel és alá rajta, még nagyobb lázba hoz, és érzem, hogy már az én nedveim is kezdenek elszabadulni, hiába nem járok még az élvezés közelében. Vagy egy percig csinálja, majd elhúzódik tőlem, és a hátát, valamint a hátsóját mutatja felém. A gerincének az ívét figyelem meg először, majd úgy követem végig hátát a csípőjéig. Könyökre támaszkodik, ez által sokkal magasabbra kerül a hátsó fele, szabadabb utat nyújtva nekem. Szívem szerint egyből betolnám a farkam, de semmi okom megkínozni szegénykémet és padlóra küldeni egyből, így az ujjaimat vetem be először. Miután egy gyors pillantással megnézem a körmeim, hogy egyik sincs beszakadva, már be is tolom a kis lyukba. Ösztönösen feszül rá először, majd ahogy előbb csak óvatosan ki-be mozgatom, majd leheletnyit behajlítva kezdem el belül dörzsölni, aminek a hatására a záróizom is kezd lazábbá válni, és a hátizmai is elkezdenek játszadozni Voinornak. Borzongás fut végig rajtam, hogy ilyen hatást tudok kiváltani belőle, egyszerűen túl jól esik az egómnak, hogy ilyen jót is tudok adni az embereknek, ha úgy állnak hozzám. Mikor már magam előtt látom, hogy fogom megdugni, azon nyomban kihúzom az ujjam belőle, és a tettek mezejére lépek. Bénázástól mentesen veszem le a nadrágom, majd térdre ereszkedem, és a farkamat a megfelelő irányba állítva belé hatolok. A meleg és forró segge úgy öleli körbe a farkam, mint ahogy eddig még nem éreztem. A legtöbben még alig vannak benne a dolgokban, és nem bírják azt, hogy egyből tövig beléjük nyomjam méretes szerszámomat. Előbb a derekát fogom meg, majd mikor megvan az alapritmus, és ő is igazodik ehhez, előrébb dőlök, hogy tudjam kényeztetni elől is. A csípőm automatikusan növeli a tempót, nekem pedig nincs más feladatom, mint arra az egyre figyelnem, hogy a nagy hévben ne csússzak ki véletlenül belőle. A hajam töve érzem, egyre nedvesebb, és az arcom is valószínűleg enyhén meg van pirulva, de kit érdekel, ez az érzés bőven felér azzal, hogy ne törődjek azzal, hogy friss és üde hatást keltsek. Mikor már szinte elérem a teljesítményem határait, érzem, hogy remeg meg a farka a kezemben, hogyan lüktet, mikor elélvez, elborítva az ágyam és a nadrágja oda lógó szárát fehér spermájával. Még lökök rajta párat, mikor hasonló extázist élek át, mint ő, bele engedve mindent, ami összegyűlt az együttlétünk alatt a heréim és a farkam hegye között. Mikor az ágyra dőlünk, még mindig hallom a hangját, ahogy elért a csúcsra, és az én nyögésem is mintha ott visszhangozna mellette. Ez kurvára jó menet volt, ismétlést neki! Csak előtte kapjak egy kis levegőt, szívjak el egy cigit, igyak egy kis piát, és - basszus, holnap meló, ahhoz meg aludni is kellene! Csessze meeeeg...
- Téged szoktalak látni az egyik tetováló szalonban, amikor megyek hazafelé az állatmenhelyről. Te ott dolgozol?
Egy pillanatra fel se fogom a kérdést, az agyam még mindig el van kábulva a felszabaduló adrenalintól.
- Igazából nem, én működtetem a helyet, de be szoktam állni én is melózni, mert kevesen vagyunk. Miért kérded?
- Igazából a tetkóidról jutott az eszembe. Saját készítésűek? - kérdezi érdeklődve, félig felém fordulva. Elmerendek, majd felkönyöklök, és közben az éjjeli szekrényen a doboz cigimet keresem a tekintetemmel, de sajnos nem találom, így inkább a kérdésre válaszolok.
- Én terveztem őket, de a kivitelezés az egyik alkalmazottamé. Kivétel ez. - Azzal felemelem szabadon lógó jobb kezemet, hogy ő is lássa. - Őt én voltam olyan hülye, hogy belevéstem a kezembe. Szerinted is szar?
Elvigyorodik, de nem válaszol rá semmit. Ha nem, hát nem, én bizony nem bántódtam volna meg rajta. Ha egyszerűen az, nem kell letagadni, én se teszem. Az oldalára engedem a karom, a kezem pedig a hasa felé lóg. Elég kellemes elhelyezkedés, ha már lusta vagyok felállni és kimenni a dohányárumért.
- Gondolkodom egy tetkón - jegyzi meg csak úgy magának.
- Milyenen?
- Fogalmam sincs, nem akarok valami nagyot, de ötletem nincs hozzá.
- Ha szeretnéd, holnap bejöhetsz velem, van pár katalóguskönyvünk az eddigi munkáinkból, hátha valamelyik megtetszik, vagy ötletet tudsz meríteni belőle.
- Az király lenne. - Hallom a hangján, hogy tényleg örül az ötletnek. Én is így gondoltam, nem sok embernek mutatom meg, hogy hol dolgozom. Főleg a tetkósoknak nem, nehogy odaszokjanak és zargassanak egy újabb este reményében. Ő legalább csak most kezdi a varratást, nem lesz gond belőle, szinte biztosra veszem.
Öt percen át csöndben fekszünk egymás mellett, majd csak ráveszem magam arra, hogy felálljak, és kisétáljak a konyhába. Kihúzva az egyik fiókot megtalálom benne a félig üres kartont benne, és kiveszek belőle egy bontatlan dobozt. Gyufásdoboz is van mellette, így azzal együtt sétálok vissza a szobába.
- Kérsz egy szálat? - kérdezem meg csodálkozó tekintete láttán, hogy mi a jó istenért voltam képes kimászni mellőle az ágyból. - Nekem nehezen megy nélküle az élet.
- Pár slukk elég lesz belőle, nem kérek egy egész szállal.
Letépem a fóliát róla, majd a zárjegyet felhasítom a körmömmel, hogy szépen nyíljon ki a doboz. Leszedem az ezüstös papírt, majd kihúzok két szálat egyből, és az egyiket odanyújtom neki.
- Ha nem kéred az egészet, óvatosan nyomd el, erre az egyre kérlek. Majd elszvom reggel, ha nem kívánod.
- Okés, de hol képzelted el? Bent szoktál füstölni?
- A fenét, az erkélyen - vigyorodom rá, és az ablak felé mutatok. - Van egy tűzlépcső, itt szoktam kimászni rá.
- Te nem vagy normális - válaszolja, de látom rajta, hogy sehol sem gondolja komolyan. Felkapom az otthoni pólómat, majd már nyitom is az ablakot, és mászok kifelé cigivel a számban. Ő is felkel az ágyról, de ő megáll az ablakban. Nem kezdem el piszkálni, hogy másszon ki, kinek kell az, hogy véletlenül átforduljon az egyébként biztonságosnak kinéző, ám picit rozsdásodó korláton. Felveszem a hamutálat a rácsos talapzatról, majd az ablakpárkányba teszem. Végighúzom a gyufát a dobozon, majd tartom Voinor felé a kis fadarabot. Mikor látom, hogy izzik, egyből a sajátom elé dugom, és mikor megérzem a füst aromáját a számban, egyből eldobom az utca felé. A levegőben egy másodperc alatt elalszik, majd eltűnik a sötétségben.
- Mióta cigizel? - kérdezi, ami elég békés kérdés annak a tudatában, hogy egy szál pólóban, lógó fasszal álldogálok három emelet magasságában.
- Asszem tizenkilenc éves korom óta. Te mióta kezdesz pasikkal? - kérdezek vissza hamisan kacsintva felé, kíváncsian várva a választ.
|
| Calael | 2011. 10. 24. 00:00:57 | #17404 |
Karakter: Aizawa Rowen
Megjegyzés: [Sznalinnak]
Az aranyszínű folyadék állandó sugárban dől a két pohárba, és egy csepp sem megy félre. Így az igazi. A jég gyorsan lehűti az italt, én pedig boldogan elfogadom, miután még két újabb jégkockát pakol bele.
- Én benne vagyok, nem kell kétszer mondani! Bár majd csak ha vége a munkaidőmnek, mert a Főnök megesz vacsorára, ha lelépek idő előtt. Bocs, mindjárt visszajövök.
Felemelem a poharat, majd a jégkockák között figyelem az ital hullámzását, majd egy távolabbi pontra összpontosítok, pontosabban a pultos srácra. Voinor... Ilyen nevet se hallottam még.
Lassan kortyolgatom az italt, hagyom, hogy elbódítsa a fejem, és kevésbé érezzem a meleget elviselhetetlennek. Simítást érzek a hátamon, mire hátrafordulok. Azt hittem először, hogy a vörös hajú srácom tért vissza, de ez egy másik. Viccesen a bordáim felé bök a mutatóujjával, ami elől sikeresen el tudok lépni, de így kilöttyen az italom fele.
- Baszd meg! - kiáltok fel teljesen kikelve magamból, és már nyúlnék is szabad bal kezemmel a srác ujjai felé, hogy szilánkosra törjem.
- Hé, bocsi! Azt hittem, h -
- Mit hittél? Takarodj innen! Majd ha meghívsz valamire is, akkor megengedem, hogy kilöttyintsd, de ez az én pénzem és az én estém, tűnj innen!
Rettegés ül ki a srác arcára, majd a tömegen átfurakodva eltűnik a szemem elől. Visszafordulok a pult felé, hogy látta-e az akciómat, de szerencsére nincs a közelben. Nem tudom, hogy meglépett-e, vagy vissza akar jönni, de a lelkesedéséből kiindulva csak visszajön majd hozzám. Különben is, ha az első pár szavamra szinte eldobta magát és igent mondott, akkor ennyitől miért lépne meg? Elvégre semmit nem tett ellenem.
Tovább várakozok, magamba döntöm a maradék whiskyt, és a lábammal taposom az ütemet. Előhalászok egy újabb szál cigit, és mivel elsőre kitapintom a gyújtómat, azt is előveszem. A füstcsíkot, ami felfele száll, inkább csak sejtem, mint látom, és már a felét elszívom, mire visszatér Voinor a hátsó régióból. Először a másik pultoshoz lép oda, és vele beszélget valamiről, de ha akarnám, se hallanám meg, hogy miről. Végül elindul felém, leginkább fapofával, de a szeme az másról árulkodik.
- Figyelj, menj és várj meg kint, én elkérezkedek, okés? - kérdezi olyan hangerővel, hogy én még éppen meghalljam.
- Rendben - válaszolok rá, és bólintok is a biztonság kedvéért, hogy biztosan eljusson felé az információ.
Átverekedem magam a tömegen, szerencsére sérülésmentesen. Igazából nem magam miatt aggódok, hanem azok miatt, akik a közelembe vannak, amíg szívom a cigimet.
Ahogy kiérek, teljesen az az érzés fog el, hogy megsüketültem. Általában mikor kijövök egy ilyen helyről, van mellettem valaki, és nem igazán foglalkozunk azzal, hogy halljuk-e a másikat. Elég változó a felhozatal belőlük; van, amelyiket úgy kell lecibálnom a számról, hogy erre nem vagyok kíváncsi, van, amelyik konkrétan már az utcán letépné rólam a ruhát, de én meg túl kényelmes van; meg akadnak olyanok, akik szinte ráncigálnak, vagy hozzájuk, vagy a kocsijukhoz, de a lényeg, hogy próbálkoznak a karom letépésével. Kíváncsi vagyok, ezúttal melyik lesz.
Előbukkan Voinor is az ajtóban, egy pillantást sem szán a csókolózó párocskára a bejárat mellett, hanem egyenesen felém jön.
- Bocs, ne haragudj, hogy ennyit kellett várnod. Hova menjünk? Hozzád vagy hozzám?
Egy pillantást vetek a cuccos táskájára, majd válaszolok is.
- Hozzám. Van fent pia, reggel meg mennem kell dolgozni.
Mást nem fűzök hozzá, hanem csak elindulok. Ő sem tétovázik, kapásból odajön mellém, és csak néha néz rám vigyorogva, de nem szólal meg, és ezért nagyon hálás vagyok. Bár lehet, beszél, az utcához méltó hangerővel, csak én nem hallom meg. Végül is, ha itt szeretne hagyni, megbökne, és felhívná a figyelmem arra, hogy ő most el. Na már most, ő most nem el, legalábbis nem itt, és nem most. Egyelőre hagyom, hogy csak az alkohol duruzsoljon a véremben, és minden más ösztönömet lecsitítsa. Semmi kedvem nincs az utcán kefélni, főleg, hogy a rendőrök állandó jelleggel cirkálnak a meleg szórakozóhelyek környékén. Sajnos nem mindegyik olyan kulturált, hogy keressen egy csendes zugot, amit tuti, nem néznek meg. Vagy mennek el szobára.
Tíz perc alatt érünk el hozzám, beleszámítva a lépcsőzést a harmadik emeletre. Négy emeletes az épület, amiből két lakást vettem meg, miután lett elég pénzem arra, hogy hitelt vegyek fel a másodikra. Egybe nyitottam a kettőt, a kijáratát pedig befalaztam belülről. Kívülről ajtónak tűnik, és ez így van jól. Egyetlen gyenge pontja a levélbedobó, ahol a belső falon is hagytam rést, hogy ne visszafele essenek a küldemények, amiket véletlenül oda próbálnak betuszkolni.
Felmerül a kérdés, hogy minek, de fogalmam sincs... Ki is kérdezte ezt, Joe? Akkor vigyorogva rávágtam, ha valakinek menedék kellene. Igazából galériaként üzemel, az összes képem ostoba paravánokra raktam fel. Ebből áll az egész csatolt lakás. Persze az én lakásomban is van pár kép a falakon, leginkább a hálószobában. Ceruzával rajzoltam őket, fekete tussal áthúzva az éleket. A legtöbbje meztelen pasikat ábrázol művészien, ahogy egymást kefélik, szopják, vagy csak egyszerűen csókolgatják. Ha heteró lennék, még őrültnek is néznének, de ez nem így van. A durvább képek persze a galériában vannak, szögekkel és kikötözési rajzokkal tarkítva.
- Na, ez az én lakásom - szólalok meg először azóta, hogy felértünk a lépcsőn, és beletaláltam valahogy a kulcslyukba. Nyitom az ajtót, majd előre engedem.
Az előszoba egészen kicsi, ahonnan két ajtó nyílik: az egyik a konyhába, a másik az étkezőbe. Az étkezőből három ajtó ugyancsak: egy a fürdőszobába, egy abba, ahol a kellékeimet tartom, míg az utolsó a saját szobámba. Itt vertem át a falat a másik lakásba, de már azt is rendbe raktam, így egy ajtókeret díszeleg ott, nem pedig roncsolt vasbeton szerkezet.
- Hülye egy elrendezése van. Ki hallott már olyat, hogy az ebédlőből vezet egy ajtó a fürdőszobába? - jegyzi meg, miután szétnézett felszínesen.
- Nekem így tetszik - vonom meg a vállamat, majd a hűtő felé veszem az irányt. - Kérsz inni?
- Jöhet! - hangzik a felelet a hátam mögül.
Kiveszem a hűtőből a jeget és a bekészített üvegemet, majd jön a két pohár is. Kitöltöm a piát, majd a lassan mögém settenkedő Voinor kezébe nyomom.
- Egészéségedre - emelem meg felé a poharat, majd magamba döntöm a tartalmát egy húzásra. Hasonlóan cselekszik, és nem kerüli el a figyelmem, hogy az apró konyhában szinte már majdnem hozzám simul.
- Bocsi, a szokás, hogy szex előtt iszok, nehezen küzdhető le.
- Nem akarlak siettetni - vágja rá, de a szeme teljesen mást mond. Elvigyorodom, majd ügyelve a ruhájára, elkezdem kicsomagolni a borításból. Egy pillanatra sem ellenkezik, majd mikor a hideg falhoz nyomom, akkor látom először azt rajta, hogy vannak határok. Tehát nem szereted a hideget, akkor marad a pihe-puha ágyikó, ami minden, csak nem puha, még ha a takaró eléggé pihés is.
Már csak nadrág van rajta, mire beérünk a szobámba. Kíváncsian méri végig a testemet az atléta alatt, amit gyorsan lekapok, hogy ne csak azzal foglalkozzon. Elfektetem az ágyon, majd fölé térdelek, majd végigsimítom a felsőtestét az ujjbegyeimmel. Kicsit megremeg, én pedig azon kezdek el parázni, hogy most pontosan miért. Nem ezt akarja, vagy máris a lényegre térne? Mikor a lábaim közé nézek, a nadrágból készült sátor miatt nem látom, hogy ő jelenleg milyen izgalmi szinttel rendelkezik, így kicsit lentebb csusszanok az ágyon. Elvigyorodom, mert ő sincs teljesen rendben odalent. Megszabadítom a nadrágjától, de csak annyira, hogy hozzáférjek a farkához. A combjára nehezedem félig-meddig, majd a kezemmel kezdem el simogatni, majd egyre erősebben szorítok rá.
- Első alkalommal nem szopok le senkit, bocsessz - vágok elébe annak, hogy megszólaljon, pedig már nyílt el a szája, hogy megjegyezzen valamit.
Vagy két perce kényeztetem, amit egész jól visel, vagy csak nagyon vissza akarja fogni magát, hogy ne menjen el már ennyi után. Talán bizonyítani akar, hogy nem olyan passzív, mint amilyennek kinéz, vagy mi van?
- Megfogsz ma még dugni? - kérdezi, vigyorogva, mire én is hasonlóképpen cselekedem.
- Akkor meg fordulj szépen hasra, és terpessz, amint letépem rólad a nadrágot.
Szerkesztve Calael által @ 2011. 10. 24. 00:14:03
|
| Calael | 2011. 10. 08. 14:29:19 | #17182 |
Karakter: Aizawa Rowen
Megjegyzés: [Sznalinnak]
Drága szerda estém, imádlak! A sok televarrt idióta után egy kis szórakozás, egy kis alkoholos mámor, egy jó szex mellé, és máris visszazökken a lelki egyensúlyom. A mai hisztis kis ribanctól már a falra másztam, pedig én biz' isten nem szoktam ilyet tenni. De az a nyavalygás, amit levágott, kibírhatatlan! "Ez fáj, nagyon fáj!" Abbahagyjuk? "Nem, én szeretném ezt a rózsát a vállamra." És megint sikít... Még jó, hogy megszoktam a dübörgő zenét, máskülönben tuti, hogy belelépek a szájába, azzal a felordítással, hogy ez nekem is fáj.
A mai esti célpontom egy újonnan nyílt hely, még egyszer sem voltam bent. De mi különbség van az ilyen helyekben? Annyi, hogy a legtöbben egyből lejön, hogy hetero párocskák vagy melegek vannak. Ritka, hogy egy helyen mind a kettő megtalálható legyen, mert fúj, mocskos kis buzi, ide ne gyere hozzám. Pedig nem sokban különbözünk tőlük, bár mondom én a biszexuálisnak nevezett életvitelemmel. Igaz, a csajok közül egy éjszakánál többször nem fekszem le, pasiknál más a helyzet. Ők sokkal jobban bírják a csak szex és más semmi felkiáltású mondatot, és mikor párkapcsolatért jönnek oda könyörögni hozzám, rövid távú koppintás. Egyik sem ideális rá, de mégis megpróbálják. Holott nem vagyok adonis, csak az ágyban, az életben meg... Lehet, jó ez így nekem, szórakozni, bulizni, közelebbi barátok nélkül. Ed és Joe bőven jók a barátnak nevezett szerepre, bár inkább haver és munkatárs mind a kettő. De lehet rájuk számítani, ha nagy gebasz történik velem, és jönnek felkelteni, hogy "Hé, főnök, nyitni kéne az üzletet!"
Este tizenegy van, mire odaérek a bejárathoz. Bentről üvölt a zene, és ömlik ki a füst. Éljen, bent nem tilos a dohányzás! Gyorsan csengetem ki a belépő árát, majd hagyom, hogy felrakják a kezemre a karszalagot. Ahogy belépek, egyből előhúzok egy szál cigit és a számba nyomom.
- Hé, tüzet tudsz adni? - kérdezem a legközelebbi sráctól, aki rám mosolyog, majd már veszi is elő az öngyújtóját. Kattanás, majd az apró lángba nyomom a kis rudat, hogy boldogan szívhassak bele. Egy biccentéssel köszönöm meg, a kis barna hajú meg úgy mosolyog, mintha az istent látta volna meg bennem. Annyira nem rossz, még lehet, elviszem egy körre, ha mást nem találok.
A dübörgő zene és a táncoló fiatalok látványa engem is hévbe hoz, bár ez köszönhető talán annak, hogy már alapoztam, mielőtt ide jöttem. Fiúkat-lányokat egyaránt nézek, ki lenne érdemes arra, hogy a mai estém fénypontja legyen. Pár sráccal leállok táncolni, akiken látszódik, hogy az érdeklődési körük nem olyan beszűkült, mint a legtöbbnek. Az egyik rövid hajú szöszke srácot elrángatom magammal, mégpedig a pulthoz. Véknyabb nálam, és nem is olyan kidolgozott a felsőteste, de attól még nem rossz. Tipikus kis passzív, vagy ha nem, akkor majd mellettem megtanul annak lenni.
Vörös hajú pultos sráchoz megyünk oda, aki hasonló hajjal rendelkezik, mint én. De nekem akkor is sokkal jobban áll, mint neki, bár lehet, csak az egóm és az alkohol beszél belőlem.
- Két whiskyt kérek, Johnnie Walkert.
- Jéggel? - kérdez vissza szinte ordítva, hogy eljusson a hang a fülemig. Sietősen bólintok, majd már csapódik is a pulton a két pohár, hogy aztán a srác megtöltse az arany színű folyadékkal. Előkaparom az árát, kultúrált borravalóval együtt, és a kezébe nyomom. Mire felemeljük újdonsült párommal a poharainkat, már a pultos kezében is van eggyel. Rám vigyorog, majd felém emeli a poharát. Viszonzom a gesztust, majd a szöszkére nézek. Jobb kezében tartja a poharat, és mintha kissé ledermedt volna, de egy pillanatra rá a baljával már a hátamon simít végig és próbál átkarolni. Elfintorodom és arrébb lépek. Nehogy már itt akarjon engem tapogatni és úgy tenni, mintha valami komolyabb kapcsolat lenne köztünk! Ha ennyire problémázik, akkor inkább most küldöm el a francba, és a kicsit harciasabbnak tűnő pultost viszem el a mai estére fel a lakásomba. Újra megemelem a poharat, és a maró érzést könnyedén elfeledve húzom le a pohár tartalmát. Mire visszatér a fejem a vízszintes síkba, lecsekkolom, melyikük hogy áll a piával. A pultos pohara üres, míg a szöszkéében egy centis mennyiség maradt.
- A mai este győztese, az ismeretlen nevű, vörös hajú srác! Szöszke, búcsúzom tőled, majd legközelebb, ha nagyobb lesz a torkod.
- Nem baj, a piáért megérte - vágja rá, majd a poharával együtt visszasétál a kis csoportjához. Megvonom a vállam, érdekli a hóhért, majd találkozok még vele, de abban nem lesz köszönet.
- Kit tisztelhetek benned? - hajolok a pult fölé, hogy kevésbé kelljen megerőltetni a hangszálaimat.
- Voinor.
- Nos, Voinor, szeretnél egy szép estét?
- Miért is ne? - vigyorog rám, majd nyúl a whiskys üvegért, hogy újabb adagot öntsön.
|
| Andro | 2011. 09. 12. 14:32:36 | #16653 |
Karakter: Yukiyo
Megjegyzés: (Ryoku-samának) VÉGE!
Közös megegyezéssel vége. :(
|
| Andro | 2011. 07. 23. 12:11:08 | #15310 |
Karakter: Yukiyo
Megjegyzés: (Ryoku-sannak)
Szép lassan nyitja ki a szemeit, miközben én aggódva nézem. Aztán mikor próbál felkelni, leesik az ágyról. Azonnal rohanok, hogy segítsek, de visszautasít. Jobb is, mert így undorodom tőle.
- Nem kell, megy magától is… - mondja lehunyt szemmel, majd a fürdő felé veszi az irányt. Ám átesik a kis kályhán, ami a nappaliban van, így hangos puffanással esik el a padlón. Azonnal sietek utána.
- Ryoku-sama! Jól van? – kérdem aggódva, de nem merek hozzáérni. Volt már dolgom erőszakos részeggel, és azóta igencsak félek.
- Rendben, persze semmi baj, csak gondoltam megnézem, mennyire tiszta a padló… - húzza el a száját. – Teljesen rendben vagyok… - motyogja összeszorított fogakkal, ám én hirtelen meglátom, hogy vérzik a csípőjénél. Felsebezte a kályha.
- Ryoku-sama! Vérzik! Gyorsan hozok valamit – mondom, de elkap, mielőtt elsiethetnék.
- Csak le akarok fürödni, nem olyan súlyos – nyugtat, mire kétségbeesetten szabadulnék. Nem akarom, hogy hozzám érjen.
- De utána, bekötözöm a sebét, nincs apelláta! – morranok rá, mire elenged, és bemegy a fürdőbe. – Addig főzök, gyógyteát! – kiabálok utána, amit helyesel.
Gyorsan a konyhába sietek, ahol főzök egy jó erős gyógyteát. Jó lesz a sebre. Éppen forralom, amikor Ryoku-sama is kijön a konyhába.
- Majd engedj hozzá egy kis hideg vizet, hogy le tudjam borogatni a sebem – mondja, mire meglepetten nézek rá. Felül nincs rajta semmi, és picit elpirulok. Pedig nem kéne, hiszen számtalan férfit láttam már meztelenül is.
- Rendben, menjen csak be a szobába – mondom, érzem, hogy a hangom zavart –, majd viszek sebtapaszt is.
- Jól van – mondja, és szót is fogad. Hamarosan kész a tea, viszek be egy tiszta kendőt is, meg sebtapaszt. A teát leteszem az éjjeliszekrényre, mellé a sebtapaszt. - Meg tudom csinálni én is, ha zavar, hogy csak egy törölköző van rajtam – mondja hirtelen, mire újra zavarba jövök. Nem értem, miért. Nem ő az első férfi, akit ilyen öltözékben látok. Mégis… most kissé zavar a dolog.
- Nem, megcsinálom, és nem zavar, csak furcsa – mondom, mire elmosolyodik. – Dőljön hátra, hogy szépen meg tudjam csinálni – utasítom, mire azt csinálja, amit mondok. A teába tettem alkoholt is, ami fertőtlenít. Kitisztítom a sebet, majd leragasztom. Nem hosszú művelet, és látom, hogy Ryoku-sama elég jól bírja a dolgot.
- Yukiyo! - szólalok meg halkan. – Bocsánatot kérek, hogy csak úgy magatokra hagytalak, és hogy olyan állapotban jöttem haza. Ne haragudj, nem akartam ezt, csak… nem tudom. Muszáj volt. Ne haragudj!
A kendőt a tea mellé teszem, és nem válaszolok egy ideig. Mit mondhatnék? Hogy minden rendben? Tudom, hogy ő a gyámom, és sosem bántana, de bennem van még az, hogy engedelmeskednem kell. Én pedig ráripakodtam Ryoku-samára. Örülhetek, hogy még nem vert meg, habár lehet, hogy csak azért, mert megsérült. Végül nagyot sóhajtok, felveszem a tálcát, és elindulok az ajtó felé. De mielőtt kimennék, visszafordulok.
- Undorodom a részegektől – mondom őszintén. – Egyszer az egyik vendégem részeg volt. Megvert és megerőszakolt, amikor felvitt magához. Senkinek sem szólhattam, és egész éjjel mellette kellett aludnom. Bűz volt, és horkolt is, és rám feküdt. Nem tudtam mozdulni, majdnem megfulladtam. Ő is azt mondta, hogy muszáj volt innia – nézek rá vádlón. – Miért muszáj valakinek részegnek lennie, Ryoku-sama? Önnek miért volt muszáj? És neki? Meg a többi vendégnek, akik részegen fogdostak, meg csókolgattak minket? Nekik miért volt muszáj? – remeg a kezemben a tálca. – Undorodom attól, ha valaki részeg! – ordítom, majd a földre vágom a tálcát, és kirontok a szobából.
Hallom, hogy Ryoku-sama utánam kiabál, de én addigra már felkapom a cipőm, és kirohanok a lakásból. Nem akarok most itt maradni. Nem érdekel semmi, hagyjon most békén. Azt sem tudom, hová futok, de aztán eszembe jut a park, és Maaya. Talán nála meghúzhatom most magam a munkahelyén, ha a főnöke nem bánja.
~*~
Hamarosan a parkban vagyok, és egyenesen Maaya munkahelye felé veszem az irányt. Szerencsém van, akkor nyitnak. Maaya ott szorgoskodik egy férfival együtt, aki valószínűleg a főnöke lehet. Beszélgetnek, nevetgélnek, én pedig majdnem elszégyellem magam, amiért olyan apró gonddal zavarom, mint hogy megharagudtam Ryoku-samára, és elrohantam otthonról. De Maaya az egyetlen, aki megért engem. Olyan, mintha a testvérem lenne, aki sosem volt. Habár, néha vannak halvány emlékeim egy fiúról, aki kiskoromban velünk élt, de egy nap eltűnt. Talán volt egy bátyám? De megrázom a fejem, most ez nem fontos. Az a fontos, Maaya mit fog szólni hozzá, hogy itt lát, ilyen állapotban. Végül összeszedem a bátorságom, és közelebb megyek. Mikor már elég közel vagyok, Maaya megpillant, és mond valamit a férfinak, majd elindul felém.
- Yukiyo! Mi történt? Mit keresel itt? – lép oda hozzám, majd mikor meglátja, milyen állapotban vagyok, megölel. – Ryoku-samával van valami? Mondd, mit csinált veled? Bántott?
- Nem – suttogom. – Én tettem valami szörnyűt. De ő is, én pedig… én pedig…
Elmondom neki, hogy Ryoku-sama részegen jött haza, én pedig ma reggel nem bírtam tovább, kiabáltam vele, és elrohantam. Maaya megértően simogatja a hátam, nyugtatgat, majd megígéri, hogy itt maradhatok, ha meg Ryoku-sama felbukkan, beszél vele. Odavezet a férfihoz, aki tényleg a főnöke, Ayakawa Makotonak hívják, és nagyon rendes ember. Barátságosan köszönt, majd ingyen csinál nekem egy hotdogot. Igazán kedves tőle, meg is köszönöm, majd egy asztalhoz ülve eszegetni kezdem. Nemigen van étvágyam, de nem akarom megbántani Ayakawa-sant és Maayát. Maaya mellettem ül, Ayakawa-san megengedte neki, míg ő a már érkező vendégeket szolgálja ki.
- Rosszul tettem? – teszem fel a kérdést Maayának, aki nem szól először egy szót sem. – Nem akartam megbántani. Ha lenyugodtam hazamegyek, és bocsánatot kérek tőle. Szerintem ma nem ment dolgozni, biztos aggódik miattam.
- Szerintem nem tettél semmi rosszat – mondja végül Maaya. – És meg fogja érteni, ha tényleg olyan, amilyennek mondtad. De lenne még valami.
- Mi az? – kérdezek rá kíváncsian.
- Azt mondtad egyszer, hogy szerinted van egy bátyád, aki eltűnt mikor kicsi voltál – mondja, nekem pedig megáll a kaja a kezemben. – Nem gondoltál még rá, hogy megkeresd?
- Nemigen – vallom be. – Azt sem tudom, létezett-e a bátyám, vagy sem. Nem sokra emlékszem belőle.
- Egy próbát megér – mondja, én pedig kénytelen vagyok neki igazat adni.
Még egy ideig beszélgetünk, majd lassan úgy döntök, ideje hazaindulnom. Nem akarom, hogy Ryoku-sama aggódjon miattam, mert akkor megint én leszek bajban.
~*~
Mikor hazaérek, tudom, hogy Ryoku-sama nem ment el, mert a cipője a helyén van. A nappaliban találok rá, a kanapén ül, és mered maga elé. Halkan lépek be, és mikor meglát, mélyen meghajolok.
- Sajnálom, amiért kiakadtam reggel, és elrohantam. Nem volt hozzá jogom, elnézést kérek – mondom halkan.
- Én voltam a hibás – hallom a választ, mire meglepetten nézek rá. Még senki sem mondott nekem ilyet. – Direkt nem mentem utánad. Nem akartalak még kényelmetlenebb helyzetbe hozni téged. Bocsáss meg nekem! – néz rám bűnbánóan.
- Semmi baj, Ryoku-san – ülök mellé, és hozzábújok. – Már elment magáról az alkoholszag, és már nem részeg. De ígérje meg, hogy soha többé nem fog inni! Rendben? Ígérje meg!
- Soha többé, ígérem – nyom egy puszit a fejem búbjára, mire megnyugszom. Talán most kéne neki megmondanom.
- Tudja… azt hiszem, van egy bátyám – vallom be, mire megremeg. – De nem tudom biztosan. Néha felvillannak emlékképek, de nem tudom, hogy valóban a bátyám volt-e. Még kicsi voltam, olyan négy, vagy öt éves, mikor anyáék elvitték magukkal, és nem hozták haza.
- Kidobták? – kérdi hitetlenkedve, amit nem értek. Engem is kidobtak, nem kéne ezen fennakadnia.
- Nem tudom. Lehet – mondom. – Vagy otthonba vitték, vagy nem tudom. De… szeretném tudni, hogy igaz-e, hogy volt testvérem.
- Nem tudod, hogy hívták? – kérdi, én pedig összeráncolom a szemöldököm.
- Azt hiszem… Shinyának – mondom bizonytalanul.
- Megkeressük, jó? – veregeti meg a hátam gyengéden.
Hozzábújok még jobban. Annyira hálás vagyok neki. Olyan nagyon hálás, hogy nem is tudom, mit mondjak. De azt hiszem, ő így is tudja.
|
| Andro | 2011. 05. 18. 12:28:46 | #13667 |
Karakter: Yukiyo
Megjegyzés: (Ryoku-samának)
Végül megkapjuk az ételünket, és egy kis asztalhoz ülünk enni. Ahogy látom, Ryoku-sama féltékeny, pedig nem kéne annak lennie. Semmi olyan nem történt soha Maaya és köztem.
- Gondolom nagyon jóban voltatok régen, ez látszik is – mondja evés közben.
- Igen, éjjel-nappal együtt voltunk a bordélyban régen. Maaya nagyon rendes volt, vigyázott rám, volt olyan is, hogy engem védett, hogy ne verjenek meg, s azért csúnyán ellátták a baját szegénynek. Utána egyszer csak eltűnt és azt hittem meghalt – suttogom. Ryoku-sama megfogja a kezem. Nagyon jólesik, most nagy szükségem van a támogatására.
- Nyugi. Láthatod, hogy él és virul. Semmi baja. Ahogy látom kiszabadult a régi körökből és normálisan éli az életét.
- Honnan gondolod ezt Ryoku-sama? – nézek rá kíváncsian.
- Onnan, Kicsim, hogyha még mindig azt dolgozná, mint régen, nem lehetne most itt. Ezt te is tudod.
- Igen, értem – suttogom. – De legalább most már tudom, hogy életben van.
- Fúh! – éles hangot hallunk. Maaya az. – Pont végeztem a műszakkal – mondja táskával a hátán megállva mellettünk. – Jó étvágyat! – hajol meg, Ryoku-sama pedig hellyel kínálja.
- Gyere, ülj le! – mondja, mire Maaya helyet is foglal mellettünk. – Yukiyo most mesélte, mennyire védelmezted, és vigyáztál rá a bordélyban. Ezt köszönöm neked – mondja, mire Maaya értetlenül pislog rá.
- Ezt, nem kell megköszönnie. Szívből tettem. Yukiyo nagyon kedves volt velem az első pillanattól kezdve, és tudtam, hogy Ő gyengébb nálam, ezért védtem annyira. Meg azért is, mert a barátom volt. És még most is az – mosolyog rám. Visszamosolygok rá. Olyan jó megint a közelemben tudni őt.
- Ryoku-sama – szólítom meg halkan az apámat.
- Igen?
- Nem lehetne, hogy vacsorára eljöjjön hozzánk Maaya? Én… szeretnék vele majd beszélgetni. Majd én megfőzöm a vacsorát. Annyi mindent akarok neki mesélni. Lehetne? – nézek rá kérlelően. Szeretném, ha Maaya velem lehetne. Kíváncsi vagyok, mi minden történt vele az elmúlt években.
- Rendben. De akkor finomat főzzél! – neveti el magát, mire én is nevetni kezdek, majd Maaya is. Ryoku-sama elmondja Maayanak hol lakunk, majd ő lassan távozik is.
Lassan mi is elindulunk hazafelé. Fel vagyok dobva, teljesen odáig vagyok attól, hogy megtaláltam Maayat és hogy eljön hozzánk vacsorára. Annyira boldog vagyok, és remélem, Ryoku-sama sem neheztel rám. Elvégre, Maaya olyan, mintha a bátyám lenne.
~*~
Pontosan este hét előtt öt perccel csengetnek. Ajtót nyitok, kötény van rajtam, hiszen főzök még. Az ajtóban Maaya áll elegáns világoskék ingben és fekete nadrágban. Azelőtt sosem hordhatott ilyesmit, csak kimonót és yukatát, mert a vendégek azt szerették. Beengedem.
- Isten hozott, Maaya. Gyere beljebb! – int Ryoku-sama, mire Maaya leveszi a cipőjét és a tévézős szobába megy.
- Már készen van a vacsora, a levest most raktam oda, előmelegíteni. – mondom, mikor leveszem a kötényt és Maaya mellé ülök.
- Biztos vagyok benne, hogy nagyon finomat főztél, Yukiyo – mondja Maaya, mire elpirulok. Sosem volt alkalmam még így főzni, szóval
Pár perc múlva átmegyünk az étkezőbe. Már megterítettem és tálalok is. Miso levest csináltam és avokádós, füstölt lazacos sushitekercset, mellé sültkrumplit. Várok, míg mindenki megkóstolja az ételt, és várakozástelien nézek rájuk. Remélem, nem lett rossz. Mikor megdicsérik, boldogan kezdek el enni. Nem sokat beszélgetünk vacsora közben, hiszen senki sem akar kényes dolgokat szóba hozni. Vacsora után elmosogatok, és tudom, hogy beszélnem kell Maayaval. Vannak dolgok, amik csak ránk tartoznak, és Ryoku-sama nem értené őket. Így odaállok Ryoku-sama elé.
- Ryoku-sama! Elmosogattam, és azt akarom kérdezni, hogy nem-e lenne baj, ha Maaya-val kettesben beszélnék a szobában – mondom. Látom, hogy kissé ideges, de próbálom nem észrevenni. Csak nem félt?
- Persze menjetek csak! – mondja, mire magammal húzom Maayat a tévézős szobába.
~*~
Az ajtó becsukódik és leülök a kanapéra. Maaya mellém telepedik, és sokáig nem szólunk semmit. Igazából, nem kezdhetjük egy „Hogy vagy?”- al, mert az túl személytelen lenne. Nem tudom, mit mondhatnék, de muszáj lesz beszélnem. Végül Maaya töri meg a csendet.
- Rég láttalak. Jól nézel ki, boldognak tűnsz, elégedettnek – mondja.
- Boldog vagyok. Ryoku-sama örökbe is fogadott, vigyáz rám, megmentett és megtanított rá, hogy én is érek valamit – mondom csendesen. – Szeret engem, és én is kedvelem őt. Ő jó ember, nagyon jó ember.
- Örülök neki – mosolyog rám. – És mi minden történt? Úgy értem, hogy jutottál idáig?
Mesélni kezdek neki. Mesélek mindenről, ami történt, arról, hogy találkoztam Ryoku-samával, hogyan vitt haza, hogyan vállalt minden veszélyt, hogyan nevel, és még azt is, hogy iskolába is fog járatni. Maaya kíváncsian hallgat, csak néha szúr közbe egy-egy kérdést, vagy megjegyzést. Azt hiszem, örül neki, hogy jó dolgom van, jó helyem, szerető gyámom, aki gondoskodik rólam. Maaya három évvel idősebb nálam, még legfeljebb két-három éve lehetett volna hostként, mielőtt megölik. Nem merem feltenni neki a kérdést, hogy ő hogy él, hogy maradt életben, és hogy sikerült munkát szereznie. De magától is mesél, azt mondja, de nem most. Végül jó két óra elteltével dönt úgy, hogy mennie kell.
- Ne haragudj, de holnap dolgozom és korán kelek – mondja, és feláll.
- Kikísérlek – ajánlom fel.
Mikor kimegyünk, egy levelet találunk az asztalon. Ryoku-sama kézírása.
„Elmentem, beszélgessetek csak, majd jövök. Ryoku-sama”
Tehát sétál egyet, nem baj, majd hazajön. Elvégre még csak tíz óra van. Kikísérem Maayat, aki megígéri, legközelebb ő hív meg minket vacsorára. Elkéri a számunkat, amit meg is adok neki, majd távozik. Ahogy elmegy, üres lesz a lakás. Leülök tévét nézni, de semmi érdekes nincs a tévében, így inkább olvasgatok a nappaliban. Lassan éjfélre jár az idő, de Ryoku-sama még nincs itthon. Kezdek aggódni, de talán csak összefutott pár ismerőssel és elmentek inni egyet. Remélem, nem hulla részegen jön haza. Gyűlölöm a részegeket.
~*~
Kulcs zörgésére ébredek, a könyv leesik az ölemből. Az órára nézek. Hajnali fél három van. Álmosan pislogva botorkálok ki az előszobába, ahol meglátom Ryoku-samát. Érzem, hogy ivott, az alkohol bűzét érzem, így eltakarom az orrom. Mi a fenét csinált? Rám néz. Nem hulla részeg, de ittas, azonban azt hiszem, magánál van még.
- Megjött végre? – kérdem kissé szemrehányóan. – Tudja, hány óra van, és mióta várok magára?
- Mi a baj? – kérdi. – Hány óra?
- Hajnali fél három múlt – mondom halkan. – Este tíz óta várom Önt, hogy hazaérjen. Mégis hol járt?
Nem válaszol, szerintem nem is tud. Nagyot sóhajtok, majd segítek neki bemenni a hálóba. Levetkőztetem, és az ágyba tuszkolom. Azonnal horkolni kezd. Én meg kivacakolok és a nappaliban alszom a díványon. Csak egyszer aludtam részeg kuncsaft mellett, amikor az egyik elvitt annak idején magához, mert berúgott és nekem kellett hazakísérnem. Egész éjjel nem tudtam aludni és hányingerem volt. Bár bűntudatot érzek Ryoku-sama iránt, amiért nem alszom vele, de nem akarok megint a mosdóba járni egész éjjel. Ha kialussza magát, talán jobban lesz. Ennek ellenére sokáig nem tudok elaludni.
Reggel a szokott időben ébredek. Ryoku-sama még nincs fenn és ahogy az órára nézek rájövök, még csak hat óra. Akkor lesz idő reggelit készíteni és Ryoku-samának is obentót, hogy elvihesse magával. Felkelek, megmosdok, aztán beosonok ruháért. Ha elment, majd lefürdök. Már nem horkol, de a takaró alatt szuszog és még mindig rémes szag van a szobában. Nem értem, hogy az embereknek miért jó, ha részegek.
Kimegyek a konyhába és nekilátok kávét főzni, meg reggelit készíteni. Van még egy kis miso leves, megmelegítem, majd sütök mellé tojást, csinálok uborkasalátát, rizst és halat is készítek. Meg néhány savanyított retket is kiteszek. Az obentóba teszek rizst, tojást, polipformára vágott kolbászkákat, meg minden földi jót. Kitálalok, majd bemegyek, hogy felébresszem Ryoku-samát. Ideje felkelnie, mert már fél hét van.
- Ryoku-sama! – szólítom meg. – Fél hét van, ideje felkelnie! – az ágy felől álmos morgás hallatszik. – Kelljen fel, nem hallja? – mondom méltatlankodva. – Csináltam reggelit!
Végül egy álmos fej jelenik meg a láthatáron, és Ryoku-sama felül. Nem megyek túl közel, még mindig félek a részegektől, mióta az a vendégem durván megerőszakolt és megvert. Azóta van bennem némi félsz még akkor is, ha tudom, ő nem bántana.
Szerkesztve Andro által @ 2011. 05. 18. 12:29:06
|
| Andro | 2010. 12. 28. 13:32:32 | #10084 |
Karakter: Yukiyo
Megjegyzés: (Ryoku-samának)
Mikor hazaérünk Ryoku-sama egy szót sem szól, én pedig nem faggatom, hiszen majd elmondja, hogy mi a baj. Én továbbra is azon az alakon tűnődöm. Túlságosan hasonlított Maayara, ami persze képtelenés, hiszen egy halott nem sétálgathat csak úgy az emberek között. Talán nem is ő volt, csak nagyon hasonlított rá. Beülök a szobába tévézni, de igazából nem nagyon figyelek a filmre. Maayan jár az eszem, és csak akkor ocsúdok fel, amikor Ryoku-sama halkan szól, hogy kész a vacsora.
Kimegyek a konyhába, de nem igazán vagyok ma jó beszélgetőpartner, de amint látom, Ryoku-sama is töpreng valamin, így nem zavarom meg. Jó étvágyat kívánunk egymásnak, majd enni kezdünk. Nagyon finom az étel, mint mindig, és éhes is vagyok, mert mindent megeszek, ami a tányéromon van. Vacsora után tévézni megyünk, megköszönöm Ryoku-sama főztjét. Leülök a földre, hátamat a kanapénak döntöm. Mesét nézünk, ami nekem nagyon tetszik, és csillogó szemekkel nézem, közben néha megrázom a fejem, amikor a hajam a szemembe hullik. A mese vége után elmegyek fürdeni, míg Ryoku-sama megcsinálja az ágyat.
Sokáig vagyok a fürdőben. Nem tudom, mi van ma velem, de igen szórakozott vagyok, mert kis híján a tusfürdőt használom sampon helyett. Talán csak amiatt, amit láttam, vagy amit Ryoku-samának mondtam. Vajon jó ötlet lesz megváltoztatni a nevem? Tökéletesen tisztába vagyok vele, hogy Ryoku-sama milyen szemekkel néz rám, mit akar tőlem, de ha a fia leszek, akkor nem lehetek az övé. Akkor az a fajta dolog majd tiltott lesz, különben a gyámügyes bácsi el fog vinni innen, és Ryoku-samát még meg is bünteti. Azt pedig nem szeretném. Végül lassan kész vagyok, megfésülöm és megszárítom a hajam, megtörlöm magam, és felveszek egy gyönyörű, halvány rózsaszín yukatát, amelyet ezüstszínű obival kötök meg. Végül kilépek, és mikor Ryoku-sama felém fordul, az utolsó reményem is elillan, hogy úgy néz rám, mintha rokonok lennénk. De nem szabad hogy lássa, ideges vagyok, nem szabad kimutatnom. Nem tudom, mit is érzek iránta, de olyan fura érzés. Szeretek vele lenni, és hiányzik, ha nincs velem, de nem tudom megmagyarázni az érzést. Félek tőle.
- Khmm… Ryoku-sama… - köszörülöm meg a torkom, arcomon szégyenlős mosoly terül szét. Tudom, hogy Ryoku-sama szépnek talál, kívánatosnak. Hiszen ki ne találna engem annak?
- Bocsáss, meg, de egyszerűen gyönyörű vagy ebben a rózsaszín yukata-ban. Nem bírok betelni a látványoddal. – mondja, mire elpirulok. Zavarba hoz. Felül, majd megpaskolja a helyet maga mellett, én pedig felülök. – Szeretnék veled komolyan beszélni, Yukiyo – lassan végigsimít az arcomon, én pedig csillogó szemekkel nézek rá, pedig tudom, hogy nem szabadna engednem. . – Nem akarom tovább elrejteni, nem vagyok rá képes… - közel hajol hozzám, homlokát az enyémnek dönti, én pedig megremegek. Ettől féltem. – Szeretlek, Yukiyo. Nem tudom magamban tartani már… - hajol el tőlem, és a szemeimbe néz. Nem tudom, erre mit szokás mondani. Nem szerethetem, én nem tudom. Képtelen vagyok rá. – Szeretlek, és nem csak azért mondom ezt, hogy megkaphassalak. Azért mondom, mert tényleg így érzem. – végigsimít a combomon, mire visszatartom a levegőt. Majd megfogja a kezem, ami nem is tudom miért reszket, és a mellkasára teszi. Érzem a szívverését. Gyors és ütemes. – Érzed milyen gyorsan és vadul ver? Érzed? Csakis érted ver így a szívem. Csak utánad, és a szerelmedért. Szeretlek….
Nem válaszolok. Nem tudok erre mit mondani. Amit most mondott, az nagyon veszélyes dolog, és ha én engedek, akkor abból megint rossz dolgok lesznek. Szeret? Nem is tudom ezt mit jelent. Mi az a szerelem? A szót ismerem, néha hallottam már, de nem tudom mit is jelent. A fura érzés a mellkasomban megrémít, és nem tudom, mit kéne erre válaszolnom. Végül lassan kihúzom a kezem a kezéből és a szemébe nézek. Ha most nem mondom meg neki, akkor soha. És ő őszinte volt velem, akkor nekem is annak kell lennem, ez így tisztességes.
- Sajnálom – suttogom. – De én… azt sem igazán értem, hogy ön mit mond. Nem értem a szavakat. Nem értem mi az a szerelem. Az egy szó, de nem értem a jelentését.
- Ez azt jelenti, hogy semmit sem érzel irántam? – kérdi döbbenten.
- Nem erről van szó – mosolyodok el halványan. – Fura érzés van bennem ön iránt, de amiket ön mond, az irracionális. Ön is tudja, hogy ezt nem szabad, mert ha a gyámügyes bácsi idejön, és rájön hogy van köztünk valami, ami nem helyes, akkor elvesznek öntől és önt meg fogják büntetni. És ha az ön munkahelyén járok iskolába, ott sem szabad majd, hogy tudjanak bármit is, mert akkor megint rossz lesz, és fájni fog – suttogom halkan. – Nem akarom önt bajbasodorni.
- Engem ez nem érdekel! – fakad ki. – Majd elköltözünk, elmegyünk messzire és…
- A gyámügyes bácsi azt mondta, hogy fél évig még néha eljön. Addig nem mehetünk el – rázom a fejem. – Azt mondta, hogy különben nagy baj lesz.
- Ez igaz – bólint Ryoku-sama. – Akkor mi legyen?
- Én sosem mondtam, hogy nem érzek semmit Ryoku-sama iránt – váltok vissza az előbbi témára. – De… nem tudom szavakba önteni. Fura érzés van a mellkasomban és jó ha önnel vagyok és rossz ha nem. Azt hiszem, ezt hívják kötődésnek. De még nem vagyok kész rá, hogy… hogy továbblépjek. Adjon nekem időt míg rájövök, mit is érzek. Mert… szeretnék önnel maradni.
Félrefordulok. Nem akarom látni őt. Mindjárt sírok. Aztán két erős kart érzek meg a derekamon, ahogy Ryoku-sama magához húz, én pedig nem ellenkezem, csak hagyom, hogy erős mellkasához húzzon. Hozzábújok. Nem sírok, de félek, megrémít az, amit érzek, mert nem tudom mi is az. De azt hiszem, ő tudja, mert halkan nyugtatni kezd. Ő okos felnőtt, ő mindent tud, de én buta vagyok. Észre sem veszem, mikor alszom el.
~*~
Másnap reggel az ágyban ébredek és Ryoku-sama nincs mellettem. Viszont a konyha felől finom illatokat érzek, így felkelek és kimegyek. A yukatám van rajtam, de most az egyszer nem érdekel különösebben. Mikor kiérek, Ryoku-samát pillantom meg a tűzhelynél. Az asztal már meg van terítve, és ő éppen valamit süt. Az illatából ítélve omlett lehet az. Halkan a hűtőhöz osonok és narancslét veszek elő, majd töltök, és leülök a helyemre. Amikor Ryoku-sama megfordul, meglepetten néz rám.
- Jó reggelt! – mondja. – Mikor keltél fel?
- Most pár perce! – kuncogok. – Jó reggelt, Ryoku-sama! – hajolok meg. – Öntöttem narancslét.
- Kis kópé – neveti el magát. – Olyan halk vagy, mint egy kisegér. Mit szólnál, ha elmennénk sétálni? Szép idő van, és gondoltam a park jó hely lenne. Ehetnénk fagyit is.
Bólintok. Szeretek sétálni menni. Gyorsan megreggelizünk, majd megyek átöltözni. Egy nagyon szép sötétvörös kimonót veszek fel, amin aranyszállal átszőtt levelek vannak. Obim aranyszínű, bordó rácsmintával. Hála égnek, ezek a kimonók nem olyan nehezek, egyedül is fel tudom venni őket. Mikor kilépek a nappaliba, Ryoku-sama kis híján hátraesik a döbbenettől. Először azt hiszem, hogy rossz ruhát választottam, de aztán mikor szól, hogy nagyon tetszik neki, megkönnyebbülök. Megfésülködöm, kikészítem magam egy kicsit, majd mikor Ryoku-sama is kész, egy lakkozott vörös zoriba bújok, majd elindulunk.
Az utcán mindenki megbámul, de már megszoktam. Nem tehetek róla, nincsenek hétköznapi kimonóim, és majd meg kell kérnem Ryoku-samát, vegyünk párat, ami nem ennyire feltűnő, mint amiket hostként hordtam. Ha valaki meglát, egyből az jut róla eszébe, hogy prostituált vagyok. Engem nem zavar, de Ryoku-samát rosszul érintheti.
Rövid séta után érjük el a parkot, ahol gyönyörű virágok nyílnak. Ide-oda nézelődöm, futkározom – már amennyire ezt kimonóban lehet -, és ahogy látom, Ryoku-sama nem bánja. Olyan jó vele lenni, de a kezét nem fogom, meg, mert félek, hogy az emberek rondákat mondanának, ha meglátnák. Ő sem erőlteti. A tegnap este után kissé felszabadultabb vagyok, hiszen végre elmondtam, ami a lelkemet nyomja. Igaz, most sem igazán értek mindent, de tudom, hogy fontosak vagyunk egymásnak, és ő nem hagyná, hogy bajom essen.
Délfelé egy kis falatozónál állunk meg, ahol hotdogot lehet kapni. Beállunk a sor végére – jó hosszú sor -, és csak lassan araszolunk előre. Közben sokan megbámulnak, és mintha Ryoku-samának ez kellemetlen lenne. Ám amikor felajánlom, álljon ki, majd én vásárolok, ő a fejét rázza. Aztán végre mi is sorra kerülünk.
- Mit parancsolnak? – kérdi az eladó, nekem pedig tátva marad a szám. Az a hang…
- Maaya?! – nézek az eladó fiatal arcába, mire a szemei kerekre tágulnak.
- Yu-chan! – kiált hangosan, és kirohan a pult mögül, majd már csak azt érzem, hogy két kar a derekamat öleli. – Yu-chan, tényleg te vagy az?! Azt hittem… de hát… hogyan kerülsz ide? Ki ez az ember? Ő…
- Ő Kitsu Ryoku, és ő a pártfogóm – válaszolom. A host és a gazda szót kerülni kell az emberek között. – Ryoku-sama, ő itt Maaya az én régi barátom onnan, ahol én is voltam – mutatom be őket egymásnak.
- Örvendek! – hajol meg Maaya. – Nagyon köszönöm, hogy vigyáz Yu-chanra. Ugye jól bánik veled? – kérdi aggódva, mire bólintok. – Akkor jó. Ja, a rendelés – csap a fejére. – A főnök megöl, ha nem dolgozom. Ne félj, rendes fazon, csak nem szereti ha sokat beszélek – nevet.
Tehát ő is boldog. Én kuncogok. Maayat sosem láttam boldognak, hiszen mindig ő mentett meg attól, hogy megverjenek. De úgy tűnik, mégis él. Ryoku-sama pedig csak ide-oda kapkodja a fejét. Azt hiszem, ideje mesélnem neki magamról és Maayaról.
|
| Andro | 2010. 09. 17. 16:59:55 | #7871 |
Karakter: Yukiyo
Megjegyzés: (Ryoku-samának)
Bemegyünk a főbejáraton az épületbe. Mindenki nagyon barátságos velünk, én azonban nagyon félek. Régen nem jártam már iskolába és nem láttam tanárokat. Így Ryoku-samához húzódom és nem is merek mellőle mozdulni. Főleg akkor nem, amikor az igazgatóhoz megyünk. Az igazgató szó nekem rosszat jelent. Ám amikor meglátom a középkorú, barátságos arcú férfit az irodában, még én sem félek annyira.
- Jó reggelt, Ryoku-san! – az igazgatónak mély hangja és barátságosan csillogó szemei vannak. Megnyugtató jelenség. – Szóval ő lenne a kicsi Tomoya?
- Jó reggelt! – hajolunk meg mindketten.– Igen, Tomoya, ő itt Kazuo-sama az igazgatónk – mutat be neki Ryoku-sama, mire félénken bemutatkozom.
- Mikortól fog bejárni hozzánk? – kérdi Kazuo-sama barátságosan.
- Egyenlőre most, csak behoztam, hogy körül nézhessen. Ha nem bánja, ma egész nap velem lenne az óráimon.
- Szívesen látunk itt Tomoya – fordul felém az igazgató úr, mire félénken bólintok egyet. Azért még meg vagyok szeppenve.
- Ezen kívül, azon gondolkoztam, hogy egyenlőre még magán tanárokat fogadunk, s majd csak tavasszal jönne be, hogy megszokja az osztálytársait és a tanárjait, hogy a következő évfolyamban, már újult erővel jöhessen iskolába – magyarázza Ryoku-sama.
- Rendben. Akkor majd légy szíves Ryoku-san szólj, ha beíratod Tomoyat – teszi az igazgató úr Ryoku-sama vállára a kezét, mintha régi jóbarátok lennének.
- Rendben. Nagyon szépen köszönünk mindent – hajolunk meg mindketten.
Épp becsengetnek, amikor beérünk az első órára. Ryoku-sama hátraültet, hogy tudjak figyelni. Bár nem sok mindent értek, mégis nagyon érdekesen magyaráz. A diákok egy ideig kiváncsian bámulnak, hiszen új vagyok, én pedig picit feszélyezve érzem magam, de az óra végére egészen megszokjuk egymást. Csak négy óránk van, így hamar végzünk és az ebédszünetben Ryoku-sama már pakol is. Érdekes a suli, szívesen fogok idejárni, mert mindenki kedves és tisztelettudó.
A kocsiban Ryoku-sama mosolyogva faggat.
- Hogy tetszett az iskola? – kérdi.
- Hát… nagyon jó volt. Bár… kicsit sokan voltak odabent az iskolában… - mondom félénken, mire Ryoku-sama elneveti magát.
- Igen láttam, hogy meglepett a nagy tömeg, de hidd el, jó lesz itt neked. A diákok nagy többsége nagyon kedves és jótanuló. Kevés az olyan diák aki trehány és rendbontó, és ez Kazuo-samanak köszönhető. Nagyon rendes nem?
- De az – mosolygom el magam. Valóban kedves dolog tőle hogy enged majd odajárni iskolába. Minden vágyam végre normálisan élni, hogy meg tudjam hálálni Ryoku-sama jóságát.
- Mit szólnál, ha most nem haza mennénk? – kérdi, mire pislogva nézek rá. Nem haza? Akkor hová. – Elmehetnénk a vidámparkba.
- Té… tényleg? – kérdem izgatottan, de azonnal moderálom magam. Ha látja, hogy örülök neki, a végén nem visz el. Még mindig van bennem egy kis ilyesfajta félsz a jó dolgoktól, ő azonban megnyugtat.
- Igen – simogatja meg a fejem. – Ott eszünk is valami gyors kaját, meg felülünk pár dologra. – magyarázza, miközben az utat figyeli.
~*~
Mikor megérkezünk a Vidámparkba, ámulva nézek körül. Minden színes,minden mozog és érdekes, izgalmas. Rengetegen vannak, főleg kisgyerekes családok és fiatal párok. Ryoku-sama kézen fog és a kasszához vezet, ahol vesz két jegyet, majd bemegyünk. Azt se tudom, hová kapjam a fejem, hiszen még sosem voltam vidámparkban. A többiek ugyan meséltek róla, ilyenkor én irígykedve hallgattam. Vendégeim sosem vittek el ilyen helyekre, hiszen nem voltam rá méltó, szüleim pedig sosem törődtek velem. Így most ez az első alkalom, hogy ilyen helyen vagyok. Ide-oda rángatom Ryoku-samát, mindent egyszerre akarok megnézni és mindenre fel akarok ülni. Ő pedig birkatürelemmel és mosolyogva tűr mindent. Először egy körhintára ülünk fel, aztán meg egy vizes csúszdára, amelynél csónakokban utazunk. Én kacagok mindenen. Kapok vattacukrot, ami színes és nagyon édes és hamar olvad a számban. Később megebédelünk egy étkezdében. Sültcsirkét és szalmakrumpit eszek és kólát is kapok hozzá.
- Köszönöm, hogy elhozott ide – szólalok meg hirtelen. – Én… sosem voltam még ilyen helyen.
- Gondoltam – bólint. – Tetszik itt, igaz?
- Nagyon szép. És szeretnék oda felülni! – mutatok az óriáskerékre. – Szabad?
- Természetesen – borzolja meg a hajam, mire jókedvűen felkacagok. Régen voltam ilyen felszabadult. Talán soha. – Menjünk, jó? Onnan sok mindent látni.
Jókedvűen kacagva követem őt kézen fogva, ahogy az óriáskerékhez vezet. Nem sokan állnak sorba, így hamar kapunk egy helyet. Izgatottan szállok fel, és Ryoku-samával szemben foglalok helyet a kis üvegajtajú kabinban. Kiváncsian nézelődöm kifelé, főleg akkor, amikor elindulunk felfelé. Az ülésre térdelek, mint valami kisgyerek és úgy nézelődöm. Minden egyre kisebb, ahogy felfelé megyünk. Apró házak, autók, buszok, vonatok és emberek. Mint a hangyák. Mosolyogva integetek nekik, amit Ryoku-sama kuncogva tűr, de nem szól le. Azt hiszem, egész eddigi életem során most vagyok először igazán gyerek, habár a gyermekkorom már véget ért. Körülbelül négy kört teszünk meg így és én minden alkalommal új és új dolgokat fedezek fel. Nem szeretnék még kiszállni, de mikor meglátom a kinn várakozó hosszú sort, mégis megteszem, hiszen mások is szeretnének felülni az óriáskerékre.
- Majd legközelebb is eljövünk – ígéri Ryoku-sama, mire bólintok. Megértem én, hogy most nem lehet többet, hiszen mások is szeretnének szórakozni.
- Rendben van, Ryoku-sama – mosolygok, majd eszembe jut valami. – Nem lehetne, hogy inkább Yukiyonak hívjanak a suliban is és ne Tomoyának?
- Sakamoto Yukiyonak? – kérdi.
- Nem – rázom hevesen a fejem. – Hanem Kitsu Yukiyonak. Elvégre Ön az én gyámom, nem? Tehát akkor a családnevem is az ön családneve, nem?
- Yukiyo… - áll meg Ryoku-sama és valahogy furán néz rám. A hangja is fura. Aztán megölel. – Köszönöm!
Nem értem, mit kell ezen megköszönni. Hiszen csak az igazat mondtam. Szóval nem értem ezt a fura dolgot. De hagyom. Hagyom, hogy öleljen, habár sokan, akik elmennek mellettünk, furán néznek ránk, mutogatnak, vagy elfordulnak tőlünk. Hirtelen egy ismerős alakot pillantok meg az egyik standnál. A felismerés szinte mellbevág, de csak egy pillanatra látom. Viszont az lehetetlen! Maaya?! De hát ő… ő… meghalt. Megölték, mert öreg volt már hostnak. De akkor… Nem merem kimutatni az érzéseimet Ryoku-samának, hátha csak egy tévedés volt. Ryoku-sama végül elenged, de valahogy a tekintete más. Olyan… talán apás, azt tudnám mondani.
Szerkesztve Andro által @ 2010. 09. 17. 17:01:22
|
|
