|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| linka | 2014. 01. 15. 11:35:18 | #28926 |
Karakter: Dmitrij
Megjegyzés: Izumo-sannak
Tudom, hogy várnak rám. Azt is tudom, hogy az, amit most készülök tenni egy emberi életbe fog kerülni. De ez az ő kérése. Megtorpanok az ajtó előtt és csak állok. Soha sem voltam még ennyire bizonytalan.
- Gyere be Gyimka – becenevem hallatán elmosolyodom. Ő az egyetlen aki így hív engem. Halk kérésére engedelmeskedem és belépek a félhomályban lévő szobába. Marianne hálásan pislog fel rám, pedig még semmit sem tettem. Rámosolygok, és közelebb lépek hozzá.
- Nem kell ezt tennie – nézek rá lehúzva bőrkesztyűmet. Adok időt neki az ellenkezésre. Csak egy szavába kerül és én elmegyek.
- Jobb lesz így mindenkinek. Te vagy az egyetlen aki látogat engem – motyogja, arcán a redők elmélyülnek szemeiben pedig könnycseppek csillannak meg.
- Biztos benne? - tudakolom óvatosan. Lehet ez csak pillanatnyi fellángolás nála. Hiszen ki akarná a saját halálát? Kérdésemre bólint. Hát mégis csak ezt akarja. - Kérem hunyja le szemeit – utasítom kedvesen. Úgy tesz ahogy mondom, teste megfeszül a félelemtől. Hűvös ujjaimat kézfejére teszem. Érintésemtől megremeg, de nem mond vagy tesz semmit.
- Gyimka? - néz fel rám szemhéjai alól.
- Próbáljon megnyugodni – suttogom halkan. - Bízik bennem?
- Igen – leheli.
- Semmit sem fog érezni – nyugtatom meg kézfejét megsimogatva. Mit tehettem, hogy elnyertem egy ennyire kedves nő bizalmát? Éppen most készülök megfosztani őt az életétől, és ő mégis mosolyog. Szemeit újra lecsukja, már nem feszült. Remegni sem remeg. Egy bicskát veszek elő zsebemből aminek éles pengéjével megszúrom hüvelykujjamat. Kicsorduló véremmel egy jelet festek a nő homlokára. Távolabb lépek az ajtótól és várakozva szemlélem művemet. Vérem halvány parázslásba kezd, aztán szépen lassan beleivódik bőrébe a jel. Mellkasa megemelkedik, szíve dobban egy utolsót aztán mindennek vége. Feje oldalra billen és a nő meghal. Visszamegyek hozzá a takarót pedig sietve arcára húzom. Megállok pár pillanatig, csak amíg realizálódik bennem a tettem. Megöltem egy ártatlant. Habár mindezt ő kérte, de lehetett volna ennek más befejezése is. Valami jobb, amiben nem szerepel a halál. Gyors léptekkel szaladok le a bérház lépcsőin, velem szemben egy lány jön. Kikerülöm őt, de vállammal még így is sikerül nekiütköznöm.
- Bocsánat – hadarom ránézve. Kék szemei rám villannak, töretlen mosollyal néz rám és megrázza a fejét.
...ooOoo...
- Dmitrij szakácskönyvet vegyél. Ne felejtsd el – vigyorogva nézek anyámra. Könyv nélkül semmire sem megy, de a puskát meg a régi házban hagyta. Véleményem szerint, nem is akarta elhozni onnan őket, mert rossz emlékeket idéztek volna fel benne.
- Úgy gondolod, ha azt lapozgatod, majd megtanulsz főzni? - ez gonosz volt. Nagyon, nagyon gonosz. De ő nem bántódik meg rajta, inkább felnevet. Rég hallottam már, ennyire boldogan nevetni őt. A kötözködéssel járó macerák és a gyász minden erejét elvette.
- Menj már te lökött – elmosolyodom gyors puszit nyomok arcára és előkapom a térképemet. Már egy hónapja itt élünk, de én még most sem tudok eligazodni itt. Csak azt találom meg mindig, amit tényleg én keresek. Kocogva fordulok be néhány utcán majd a sarkon álló könyvesboltba megyek. Kellemes dallamú csengő szólal meg az ajtónyitódásra. Mélyet szippantok az új könyvek félreismerhetetlen illatába. A pultnál ismerős arcot vélek felfedezni. Ő az a lány akit a lépcsőházban is láttam.
- Szia – köszönt kedves mosollyal. Ránézek, biccentek és a polcokhoz sétálok. Leguggolok és minden egyes könyv gerincén végigsimítok közben gyorsan elolvasom a címeiket. Itt én teljesen elfogok veszni.
- Elnézést. Segítenél? - nézek, vállam felett hátra rá.
- Persze, mit keresel?
- Valamit, aminek köze van a sütéshez – mosolygok rá és tovább kotorászok a könyvek között.
- Azt a másik sornál keresd – javasolja. Már is értem, hogy miért nem találtam itt meg.
- Köszönöm – állok fel és megyek amerre vezényel engem. Ennyit az én zseniális tájékozódási képességemről. Elveszem a könyvet és a pulthoz megyek. Pontos összeget adok a lánynak, hogy ne kelljen számolással bajlódnia.
- Téged láttalak tegnap – nem néz rám, de nekem szánja mondatát. Rajtam kívül senki más nincs idebent. Csak ő és én.
- Nem kizárt – simítok végig kezemmel az asztal felületén.
- Meghalt egy nő – nem hiszem, hogy felkeltettem nála a gyanút. Hangjából semmi konkrétra nem következtethetek.
- Azt hiszem mi most végeztünk – nézek szemeibe. Tekintetemtől nem hőköl hátra úgy mint más emberek. Érdekes. Viszont, most nem érek rá ezen is agyalni.
- Mi a neved? - tétova kérdésére újra rá kapom szemeimet. Ő csak egy közönséges eladó. Miért érdekelné, pont az én nevem?
- Dmitrij – bizalmatlanul nézek rá.
- Az enyém Emily Cox.
- Örültem az ismerkedésnek Emily Cox – biccentek és otthagyva őt a pult mögött kilépek az ajtón. Mellkasomhoz húzom a könyvet és újra kocogni kezdek.
|
| oosakinana | 2011. 02. 05. 19:11:21 | #11113 |
Karakter: Lynett Hagara
Megjegyzés: (Katonámnak~ húgocskámnak)
Elszed a falról, majd az ágyra lök. Lefogja a kezeimet és csókol vadul és durván, de a lábaimat összeszorítom. Elkezdi melleimet masszírozni, ami valljuk, be jól esik, de nem akarom, hogy jól essen. Gyűlölöm ezt a férfit. Lejjebb siklik és melleimet kényezteti ajkaival. Iszonyatosan jól esik, de nem akarom. Sóhajok történek fel belőlem, de vissza fogom, magam nem fogok megszólalni. Előveszi a kését és levágja rólam a ruhát így most már csak a bugyi van rajtam, ami takar egyáltalán. Amint ajkaimat elengedi, megint kiáltozni kezdek, és azt akarom, hogy békén hagyjon végre.
- C-c-c. Eddig rendes voltam veled, de látom nem díjazod. – mondja, majd egy kendőt elővéve a számra köti, hogy egy hangom ne legyen.
Könnyeim kezdenek el folyni. Hát tényleg így kell elveszítenem a szüzességemet, hogy megerőszakolnak? Rám ül és megérzem farkát, amitől kétségbe esek, és csak még jobban elkezdek ficánkolni, de leginkább kezemet próbálom szabadítani.
- Próbálhatsz menekülni, de semmi értelme cicám. Úgy is megfog történni ha akarod ha nem. – mosolyog rám, bár inkább mondanám vigyornak. - Inkább élvezd. –ördögi vigyor. Éppen vetné rám magát, mikor végre sikerül kiszabadítanom a kezemet és próbálnám a szél segítségét hívni, de lefogja a kezemet és visszakötözi erősebben.
Tényleg minden remény elveszett. Előveszi a kését, majd elvágja fehérneműm utolsó darabját. Szétfeszíti a lábamat és teljes rálátása van ágyékomra és látom, élvezi a dolgot. Leszedi a nadrágját, meg mindenét, majd felé emelkedik, és egyből belém vágja hatalmas farkát, amire felsikítok. Iszonyatosan fáj és egyből irtózatos tempót kezd el diktálni. Nagyon fáj könnyeim folynak és sírok. Nem élvezem egyáltalán, de ő igen
Nem sokkal később érzem, hogy elélvez bennem. Nem védekezünk nekem meg nincs senkim. Mi van, ha terhes leszek? El fogom vetetni nem, kell egy olyan köcsögtől gyerek soha. Legördül rólam, mikor elsült.
- Hmmm. Cicám nagyon jó vagy. – terül el az ágyon.
Szusszant egy kicsit felém fordul, majd mellém könyököl. Letörli a könnyeimet, bár én legszívesebben leköpném, de mivel be van, kötve a szám nem tehetek semmit. Elkezd simogatni, majd kopogást hallunk. Biztos a megmentőim. A férfi viszont nem foglalkozik vele, csak engem simogatni. A faszomba nyisd már ki.
Elkezd egyre jobban dörömbölni, amire ő is megunja, feláll és ajtót nyit. Én addig ideirányítom a kését a széllel, majd kivágom magam. Kinyitom az ablakot és amilyen gyorsan tudok, elszelelek.
Sietek, ahogy csak tudok, bár fáj mindenem. A fejem is vérzik kicsit. Az ágyékom is fáj meg vérzik a csuklóm, meg teljesen ki van horzsolódva. Mind egy hadi rokkant úgy nézek ki. Szerencsére el tudtam hozni annak a fickónak egy két ruháját és nem kell, meztelenül sétálgatnom. Egy parkba érek, ahol leülök egy eldugottabb részen. Megölelem magam teljesen és elkezdek sírni. Soha nem csináltak még ilyet velem. Elegem van, abból, ahogy velem bánnak.
Ahogy sírok és kezdek, teljesen kiakadni érzem, hogy a hatalmam felett is elveszítem az irányítást. Teljes szélörvény keletkezik, ami felemel magával. Ebből nagyon rossz dolog fog kisülni, ha valaki nem állít meg. Istenem. Valaki segítsen rajtam.
Csak zokogok, és egyszerűen képtelen vagyok abba hagyni a sírást. Ez már nekem is túl sok volt. Erős vagyok, de nem ennyire, hogy mindent elviseljek. Tovább zokogok és az örvény, csak egyre jobban munkálkodik körülöttem, addig, amíg el nem indulunk. Nem észlelek semmit, csak azt, hogy pusztítok, de nagyon. Hozzám nem érhet senki és engem nem bánthat senki, amíg itt vagyok.
Egyszer csak érzem, hogy egy meztelen felsőtesthez szorítanak és hangokat is hallok, de képtelen vagyok felfogni, bár nem is akarom. Nem enged el egy pillanatra sem. Nem tudom, mennyi ideig zokogok, és menni ideig pusztítom a várost, de utána elájulva hullik szét minden én meg nem emlékszek semmit.
~*~
Mikor magamhoz térek, egy ágyon fekszek. Még is hol vagyok és ki mentett meg. Felülök, és a fejemet fogom, mert nagyon fáj. A csuklóm be van kötve a fejemmel együtt. Ahogy lenézek, látom, hogy bár férfiruha, de még is van rajtam ruha. Nem értek semmit össze vagyok kavarodva.
Ajtónyitódást és egy férfi lép be rajta ugyan az a férfi, aki megerőszakolt. Nagyon félek és egyszerűen rettegek tőle. Felsikítok, majd felállva egyből a messzebb lévő sarokba ülök, miközben a fejemet fogva próbálom védeni magam.
- Hagyjon békén. Gyűlölöm magát. Takarodjon az életemből. – mondogatom folyamatosan.
- Állítsd már le magad. Inkább egyél, ha már hoztam neked kaját. – mondja ridegen, majd leteszi a kaját és engem néz.
- Csak hagyjon békén. – mondogatom halkabban és még mindig a fejemet fogom. Egyszer csak karokat érzek meg a csuklómon és felránt, de úgy hogy kicsit kiugrik a kezemet is, amire felsikítok. Az ágyhoz visz és ledob. Tudtam, tudtam, hogy ez lesz.
- Fogd be a szád. – förmed rám. – Hol az a vadmacska, akivel tegnap szeretkeztem? – teszi fel a kérdést.
- Vagy akit megerőszakolt inkább. – rivallok rá.
- Így is lehet fogalmazni, de látom, még benned van. – elvigyorodik, én meg vissza akarom szerezni a vadabbik énemet, bár meg is van, csak most az érzékenyebbik részem van előtérben.
- Takarodjon. – mondom neki és megpróbálom eltolni, de fél kézzel nem tudom.
- Már unalmas ez a lemez. Tegyél már fel másikat. – mondja unottan.
- Leszarom nem érdekel. – vágom neki, majd felpofozom és adnék neki még egyet mindenért, de megfogja a kezemet a második pofon előtt és az ágyra nyomja megszorítva, ami nagyon fáj.
- Ne bosszants fel, mert rosszul fogsz járni. – vágja a fejemhez, de olyan kegyetlenséggel, hogy ez nem is ember, csak egy gép.
- Nem érdekel. Ölj meg inkább, azzal mindenki jobban járna. – vágom neki oda. – úgy sem érdekel senki, csak az, hogy neked mindened meg legyen, és hogy meg kapd, amit akarsz. Miért pont egy senkivel foglalkoznál, akit csak azért kaptál, hogy egyszer kiélhesd magad? Szánalmas vagy. – mondom neki mindent a fejéhez vágva, mire egy akkora hatalmas pofont kapok, hogy a szám is kicsattan és elkezd folyni a vérem már megint. Visszanézek rá és látom, hogy nagyon forrong, és bármelyik pillanatban megkaphatom a nekem szánt lecseszést. Már alig várom.
|
| oosakinana | 2011. 01. 04. 22:11:06 | #10273 |
Karakter: Lynett Hagara
Megjegyzés: (Katonámnak~ húgocskámnak)
Nagyon jól élünk szüleimmel, annak ellenére, hogy ők nem szeretnek engem. Egyik nap a suliba megyek, de egy fekete kocsi elkezd követni, amire nem tudom, mit csináljak és nem is tudok mit kezdeni vele, de iszonyatosan idegesít.
Egyszer csak megáll, mellettem én próbálok elsietni onnan, de nem sikerül mögém kerülnek, és egy ruhadarabot szorítanak az arcomhoz, mire acetont öntöttek. Túlkésőn veszem észre, mert már kezdem elveszíteni az emlékezetemet.
~*~
Mikor felébredek, annyit látok, hogy egy motel szobában lehetek és egy lég érdekes ruhában vagyok. Valami selyem szerűség lehet, és ami a legfelbosszantóbb, hogy fehérnemű és vörös. Ezt nem hiszem el. Felállok és elkezdem keresni a ruháimat, de nem találom semerre sem.
Egyszer csak ajtónyitódást hallok, amire megijedek, majd egy fehér hajú kis katonát látok meg, amire megnyugszok.
- Végre maga jött innen ki engedni? – kérdezem szokásos hangnemembe.
- Nem éppen. – vigyorodik el, ahogy végig néz rajtam. – Inkább te vagy az én fizetségem. – válaszolja, amire kinyílik a szemem.
- Meg még mit nem. Soha nem leszek senkinek a fizetsége. – mondom komolyan és hátat fordítok neki.
- Dehogy nem leszel. – hallom meg a hangját, szinte már a hátam mögött, majd a kezeit érzem meg és elkezd simogatni. Lezárom a kezét, majd szúrós szemekkel nézek rá.
- NE merj még egyszer hozzám érni. – mondom komolyan és elég durván.
- Végre tudtak hozni nekem egy értelmes kis vad cicuskát. – mondja vigyorogva, amire inkább nem válaszolok semmit.
Csak mosolyogva néz engem, végül odajön és megpróbál megcsókolni, de nem hagyom neki, ellököm magam a képességem segítségével, majd egy pofonban is részesítem, ami a lehető legnagyobb, amit adni tudok.
- Meg mondtam, hogy hagy békén.
- Túlságosan is feltüzeltél kis cica. Nem fogom annyiban hagyni. – vigyorog még mindig, majd lefogja a kezemet és a falhoz nyom teljesen és elkezd, csókjaival terrorizálni. Próbálom ellökni magamtól meg küzdeni ellenne, de ahogy küzdök egyre szorosabban nyom a falnak és már nagyon fáj a csuklómat is jobban szorítja, ami nagyon-nagyon fáj a szorítása miatt.
- Hagyjon békén. – üvöltözök és elkezdek sikítozni ráadásul a fülébe, hogy még meg is süketüljön.
- Fogd be a szád. – ordít rám ő is, majd az ajkaimra tapadva vágja neki a falnak a fejemet, hogy le tudjon teljesen szorítani, de ennek köszönhetően kicsit felszakad a fejem és elkezdek vérezni.
|
| timcsiikee | 2010. 12. 30. 23:25:50 | #10169 |
 Karakter: Dave Silas
Megjegyzés: ~ Vége
Közös megegyezés alapján vége
|
| timcsiikee | 2010. 05. 11. 12:15:48 | #4939 |
Karakter: Dave (Hiyámnak~F107)
Dave:
Kis kezei megtalálják vállamat, s amikor belekapaszkodik kellemes borzongás fut végig testemen. De amikor elkezd eltolni magától ölelés helyett, inkább fagyos kést érzek szívemben. Miért tol el?
- Na álljon meg a menet, Rómeó! Mi ez a társ dolog? – kérdi durcás arccal, s döbbenetemből egy kis kuncogással mászom ki. Igazán édes, már látom is, hogy a szörnyem mit látott benne. Édes teremtés. Úgy veszem észre, nem sokat tanulhatott erről, talán ezért nem érti.
- Úgy látom, te még nem nagyon tudsz erről. Egy vérfarkas életében a társ, egy olyan személy, akivel élete végig élni fog szoros kötelékben. Olyasmi, mint a házasság, csak épp sokkal erősebb a kötelék a két személy között – magyarázom meg tömören, tenyeremet még hátánál tartva.
- Oh, ezzel eddig nekem sem volt semmi bajom, szépfiú! Erről már kiokítottak párszor. A nagymamám pedig párszor az orromra kötötte, hogy ne engedjek minden hősszerelmes tökfilkónak! – újra döbbeneten a sor, és ezt még tetézi, amikor orromra koppint és feláll, ölelésem óvásából kimászva. Értetlenül nézek fel szép arcára.
- Talán... talán mondtam valami rosszat? – kérdem mentegetőzve. Nem hiszem, hogy mondtam volna bármit is, de ugye a nőknél soha nem lehet tudni.
- Te? Dehogy. Te tökéletesen felfogtad a helyzetet, azonban én nem hiszek ebben a társ-dologban! – nem hisz benne? De hát az előbb mondta, hogy tanították már erről. Bár azt a nagymamás részt nem értettem. Akkor most mi van?
Látom szemem sarkából, hogy kifelé veszi lassacskán az irányt, de mielőtt eltűnne, elkapom vékony csuklóját, amin könnyedén körbeér mancsom. Legalább azt tudom kéne, hogy mit is tegyek, mert erre igazán nem figyelmeztetett senki.
- Ezt, hogy érted? Hiszen te is érzed, nem? – kérdem újra. Persze, hogy érezte, hisz Ő maga kérdezte meg az előbb.
- Talán – kacsint rám a szemüvege mögül, amitől félig fagyi effektust kapok és olvadozni kezdek, csak a jelét nem mutatom ki, hisz épp aggódás közepette vagyok. Nem hagyhatom elszökni A Társamat! – De attól én még mondhatok ellent, nem? – kezdem egyre jobban nem érteni.
- De mégis miért? Mit kéne tennem? – kérdem lassan már kétségbeesett hangon. Nem szeretném, ha itt hagyna.
- Miért nem kérdezel meg valaki olyat, aki tudja? Mondjuk az egyik alfát... én nem tudhatom, mi ilyenkor a teendő. Légy jó, szépfiú… - puszit hint orromra, és megint végigfut testemen a kellemes borzongás, már csak ettől is. Most még az sem érdekel, hogy kicsusszant előlem, és már csak az ajtóból figyel, végül eltűnik.
Sóhajtva dőlök neki a falnak, karjaimat a fejem alá gyűrve, apró mosoly szökik arcomra.
Azt tudtam, hogy az embereknél is elég nehéz az effajta párválasztás, de hogy a farkasoknál is… Pedig mikor erről kezdett el tanítani a Segítőm, azt hittem, hogy sokkal könnyebb dolgom lesz.
Na de… talán ez még ad nekem egy érzést ahhoz, hogy ne feledjem valahol én még ember vagyok.
Mélyet szippantok a levegőből, ahol még az ő édeskés illata kering, és lehunyom szemem. Sharise. Úgy érzem bármit megtennék, hogy megszerezzem, pedig csak most láttam először életemben. Olyan furcsa ez a társ dolog. EL sem bírtam képzelni, és most itt van. Vajon Mona mit fog majd szólni?
~*~
Tanácstalanul baktatok a folyosókon, s épp azt próbálom kitalálni, hogy vajon mit is tehetnék. Talán tényleg jobb lenne erről egy alfát megkérdezni. Királyunkat nem merném, bár ő is ilyesmi cipőben jár, pont a nővéremmel. De a különbség az, hogy amíg Mona nem tudja mi ez még, addig Sharise, az én farkaskám viszont pontosan tudja, de ellent mond neki. Hahh…
Fárasztó ez, de hát… Így izgalmas az élet nemde?
Nos Armand kizárva, amúgy sincs itthon. Brandon… hátm… Talán őt nem kéne a Társ-dologról kérdezni, főleg azok után, amit hallottam róla. Akkor marad a másik alfa, Damian, ha jól emlékszem. Egyszer megjelent a taníttatásomnál is, be is segített kicsit. Már akkor tudtam micsoda hatalma van, és nem csak az erejére gondolok, hanem magára az aurájára is.
Ő lesz az én emberem.
S mintha csak teljesülne a gondolatom, épp a folyosó végén látom meg, épp kényelmesen bandukolva. Talán nincs jobb dolga? Akkor hát lefoglalom. Hehe.
- Damian! – kiáltok utána, és mire felém fordul, addigra már mögé is futottam.
- Na mi van fiú? Mi az a sietség? – érdeklődi, kényelmes vigyorral, és vállamra teszi a kezét.
- Tanácsot szeretnék kérni – mondom komoly mégis felderült arccal.
- Mondd csak, épp van időm – veszi le rólam kezét, és elégedett arckifejezéssel néz rám.
- Van egy lány… - kezdenék bele, de azonnal közbevág.
- Ó, ez hosszú lesz – vigyorodik el, szemei csak úgy csillognak – Gyere, menjünk a nagyterembe, ott kényelmesebb is lesz.
Szótlanul követem, a teremben vannak páran, de mi egy szabad párnás sarokban foglalunk helyet, és én vele szembe ülve hajtom össze lábaim, törökülésbe.
- Na, most már mondhatod – kényelmesedik el, én meg veszek egy mély levegőt.
- Nos tegnap találkoztam egy lánnyal, és úgy érzem, hogy Ő a társam – meglepetten figyel, de továbbra is mosolyogva hallgat – Azt mondta, hogy Ő is érezte, de utána tiltakozott és eltűnt. És nem tudom, hogy most mit is kéne tennem.
- Érdekes. Ritka eset, hogy egy nőstény ellentmondjon ennek. Érdekes teremtés lehet.
- Igen az – mosolyodom el – Csak én nem tudtam, hogy ilyen is van. Mit kéne tennem?
- Mesélj nekem arról a lányról.
Ohh…
- Hát alacsonyabb, rövid haja van, szép arca, barna szemei, mindig szemüveget hord, és…
- Ő az? – szakítja félbe áradozásomat, és tekintete valamint ujja irányába figyelek. Az tényleg Sharise!
- Igen – válaszolom elbambulva. Mindig ezt a hatást fogja kiváltani belőlem?
Megpaskolja vállamat, már nem is figyelek rá, csak a szépségemre.
- Nincs más dolgod, mint meghódítani. Beveted a legnagyobb csáberődet, becsábítod a szobádba, és onnantól nyert ügyed van. Csak ne hagyd menekülni. Ez a legfontosabb.
- Mi? – pillantok rá egy fél másodpercre meglepetten, de nem ugrat, ezt látom az arcán. Na jó… Ha ő ezt mondja, akkor ezt fogom tenni. Vagyis megpróbálom.
Felállok, és kiszemeltem felé vegyem az irányt, de amikor megfordulva kislisszol a nagyteremből, gyorsítok lépteimen. Nem bújhat el, hisz az illatát bárhol felismerem, bármikor megtalálom.
Kilépek a folyosóra és nem csak érzem, hanem hallom is, hogy merre van. Azonnal sarkon fordulva, felé veszem újra az irányt, és meg is látom egy folyosókanyarulattal arrébb.
- Sharise! Várj! – szólok utána, de csak még jobban futni kezd. Fenébe…
Bevetem minden erőmet, és tovább futok utána, szerencsére nem kell sok, és máris utolérem, elkapom csuklóját, és azonnal magam felé fordítom, puhán a falnak támasztom hátát, hisz nem szeretném bántani, másik kezemet a feje mellé támasztom a falon.
- Ne fuss el előlem – mondom lágyan, elengedem csuklóját, és állát fogom közre óvatosan, hüvelykujjammal arcát cirógatom meg, szíve, csak úgy kalimpál… Forró a vérem, és bizsereg a bőröm, ha csak a közelében vagyok.
Lassacskán közel hajolok hozzá, a feszültség csak úgy pattog a levegőben, már zsibbad az ajkam és előre érzem az ízét képzeletemben.
- Várj! – szakít félbe éles hanggal, és alig pár milliméterre állok meg arcától, résnyire nyitott ajkakkal, akár csak az övé. Nem bírom… alig bírom. Nem kínozhat így meg. Ilyen közelségben megállni a legrosszabb, szinte fáj, hogy nem érhetek hozzá. Mégis megálltam, csak azért mert Ő maga kért meg rá. Senki másért nem tettem volna meg. Nem szól semmit, csak lecsúszott szemüvege mögül pislog rám gyönyörű szemeivel, puha lehelete cirógatja számat és egyszerre perzseli is. Nem… nem bírok magammal.
Halkan felmorranva csókolom meg, nem törődve halk sikkantásával, s ösztönből szinte azonnal viszonozni kezdi, amitől hatalmas elégedettség árad szét testemben, a vágy csak fokozza a forróságot bennem, és magamhoz ölelem puha kis testét, nem akarom elereszteni.
Viszont oda a boldogságom, mikor vállaimra feszíti kis kezeit, és toló mozdulattal próbál ellökni magától. Megértem a mozdulatait és elválok tőle, mielőtt drasztikusabb dolgokkal próbálna elválasztani magától.
- Nah… jóh… – lihegi, mikor eleresztem, és megigazítja édesen félrecsúszott szemüvegét – Most hagyjuk abba szépfiú, mielőtt sikerülne beváltanod Damian tanácsát – mosolyodik el még mindig lihegve, és már mellkasomra feszítve tenyerecskéit tol el még messzebb magától. Érzi milyen gyorsan ver a szívem, és talán pont ezért nem veszi le onnan a tenyerét. Vagy csak folyamatosan távol akar tartani? Nem tudom. De látom arcán, hogy észrevette a lüktetést a mellkasomban.
- Te mondtad, hogy kérdezzek egy alfát – kezdek mentegetőzni, hanyagul megemelve, majd visszaejtve karjaimat.
- És ha azt mondom, hogy ugorj ki az ablakon és igen mondok, azt is megteszed? – kérdezi ingerültebb kifejezéssel, oldalt megfogva szemüvegét. S míg igazgatja addig végiggondolom.
- Még azt is – válaszolom őszinte kifejezéssel, mire meglepetten pislog egyet, de ahogy meglátja utána mosolyomat is, megkönnyebbül. Viszont komolyan mondtam. Még azt is képes lennék megtenni. Valami folyamatosan arra ösztönöz, hogy legyek a közelébe, hogy magamhoz tartsam, és nem tartom ezt rossznak… Nagyon is vágyom rá én is.
- Na jó, ez így nehéz lesz – fordítja oldalra fejét, és vesz egy nagy levegőt, majd visszanéz rám, egyik tenyere még mindig a mellkasomnak támaszkodik, a távoltartás végett – Hogy ti pasik milyen együgyűek vagytok – sóhajt csalódottan, de erre nem válaszolok semmit, csak ábrándozva figyelem. Úgy szeretném magamhoz ölelni – Oké, én mondtam, hogy kérdezz egy alfát, de nem hittem volna, hogy pont Damianhoz fordulsz – sóhajt lemondóan.
- Akkor mégis mit tegyek? Mit szeretnél? – kérdezem halkan, reménytelt szemekkel nézve le édes alakjára, majd kezére teszem a sajátomat. Egy ideig tétován figyeli mancsomat, de végül kihúzza onnan sajátját, és csalódottan nézek utána.
- Miért kell nektek pasiknak mindent a szájába rágni? – kapja le szemüvegét, és azzal kezd inteni, finoman a halántékához kocogtatja – Biztos van egy kis sütnivalód, szépfiú – kacsint rám, és ettől máris egy kis mosoly bujkál arcomon, főleg a megszólításra – Találd ki! – mosolyodik el végül, majd visszateszi kecsesen a szemcsit, és búcsú puszit fújva tenyeréből felém a távolból köszön el, és kényelmesen sétálva eltűnik a folyosó végén. Most nem megyek utána, talán azért megy ilyen nyugodtan, hisz az előbb nagyon futott.
Találjak ki valamit mi? Könnyű azt mondani, főleg hogy azt sem tudom mit szeret. Hahh…
Elmosolyodva gondolok vissza a rövidke csókra, amit sikerült elcsalnom tőle. Milyen finom íze van…
~*~
Tanácstalanul fekszem az ágyon, fejem alá hajtva kezeimet, és a plafont figyelem az éj sötétjében.
Hahh…
Találjam ki. De mégis mit? Oldalra fordulok, és felsóhajtok, az ablakból figyelem a susogó fákat. Orromat megcsapja egy édes illat.
Virágok.
Hm. Lehunyom szemem, és visszaemlékezem akkorra, amikor még a családommal éltem. Az erdőben sétáltunk, sokféle állat és virág között. Mona és anya mindig szerették, ha vittem nekik akár csak egy szálat is. Ez az!
Felülök az ágyon, magamra kapok egy nadrágot, majd kitárom az ablakot, és könnyedén kipattanok rajta. Csak az első emeleten vagyok, és így is ruganyosan fél térdre érek földet, jobb vagyok, mint egy macska. Hehe… Én mondtam, hogy akár ezt is megteszem.
Kiszimatolom a virágok helyét, és az erdő sűrű rejtekébe vetődve összeszedek egy egész csokorra valót. Egy fűzfa szálával összekötözöm őket, és elégedetten pillantok a csokorra. Remélem, hogy ez megteszi a hatását. Tudom ettől nem fog azonnal a karjaimba omlani, de legalább meglesz az első lépés ahhoz, hogy sikerüljön magamhoz csábítani úgymond.
Akkor a következő lépés az, hogy találjam meg a lakhelyét. Az persze rögtön logikus, hogy abban a szárnyban kell keresnem, ami az ellenkező oldalra esik, valamint a női lakrész. Már csak azt kéne kitalálni, hogy vajon a sok-száz ajtó közül, melyik az övé.
Ahogy a levegőbe szagolok, azonnal megérzem halványan azt a sajátosan édes illatot, és követni kezdem, ösztönömre hallgatva, teljesen rá hangolódva lépek a sugallat után, végül megállok egy ajtó előtt. Ez lesz az. Érzem.
Izgatott vagyok. Sosem volt még ilyen.
Leteszem a küszöbre a virágot, és bekopogok, majd szélsebesen a folyosó végére slisszolok, és a fal takarásából a lehető legnagyobb óvatossággal figyelem. Tudom nem a legjobb dolog ezt mind éjszaka közepén csinálni, de… nem bírtam megállni.
Lassacskán, nyekeregve nyílik ki az ajtó, és meglátom Őt, ahogy álmoskásan, kis pizsiben a szemét dörzsölgetve hajol ki. Istenem milyen szép még így is… Gyönyörű.
Kijjebb lép egyet, és megbotlik a virágomban, félre is ver egyet szívem. Vajon mire gondolhat?
Felveszi magához, beleszagol, de sajnos kissé messze van, nem látom tisztán az arcát. Fenébe. Látni szeretném a mosolyát, azt az édes mosolyt.
Körülnéz, és ekkor pont visszarejtőzöm a fal mögé. Mire visszahajolok, már be is csapódott az ajtó, de a virág sehol. Tehát bevitte magához, csodás.
Csak remélni tudom, hogy örült neki.
Megkönnyebbült sóhajjal térek vissza a szobámba.
~*~
Reggeli frissítő kis zuhany után ráveszem magam, és elindulok az étkezőbe, reggeli reményében. Persze nem csak a reggeli érdekel, hanem szeretném Őt is megtalálni. Mikor leérek már ki van tárva az ajtó, vannak egy páran, de tekintetem csak egyetlen személyre kíváncsi.
Mikor végre megtalálom egy másik lány társaságában beszélgetni, azonnal felé veszem az irányt, magamhoz veszek egy tányért, és mellé huppanok le a hozzám ragadott étellel.
- Jó reggelt! – mondom kedvesen, és mikor épp felém fordul, a másik lány azonnal feláll, gondolom végzett a reggelijével.
- Én azt hiszem megyek – jegyzi meg mosolyogva, és Sharise visszafordul felé – Sziasztok! – köszön el, és már ott sincs.
- Megkaptad? – kérdezem kíváncsian, kis cinkos mosollyal, majd egy villányit a számba tömök a reggeliből, de elfintorodom, és jól megsózom. Azt hiszem soha nem fogom megszokni, hogy mindent ennyire sósan kell ennem.
- Sejtettem, hogy te voltál – lágy mosoly kúszik arcára, és szívem felderül, ahogy arcom is. Tehát örült neki, igazán boldoggá tesz – De ne hidd, hogy ezzel azonnal leveszel a lábamról – varázsol arcára azonnal fegyelmet, de szeméből egészen mást olvasok ki.
- Meg sem fordult a fejemben – mondom mosolyogva továbbra is, és oldalt felkönyökölök az asztalra, Őt nézve. Nem közeledem mindaddig, míg nem fogja engedni, ezt már megtanultam. Erőltetés nuku, mert mint látszott hiába szeretné az ösztöne, Ő maga nem. Ezért is mondta, hogy Damian tanácsát ne fogadjam el.
Figyelem ahogy eszik, és persze a saját reggelimet is fogyasztom közben. Szeretnék beszélgetni vele, de… most az egyszer semmi sem jut eszembe. Pedig ez most nagyon is jól jönne.
- Jó reggelt, kicsi Sharise! Jól aludtál? – pattan a másik oldalára egy hím kaján vigyorral, és olyan közelségbe ül, mintha már régóta ismernék egymást.
De ez nem érdekel…
Megáll a kezem a mozdulatban, teljesen ledermedek, majd szúrós tekintetemet a számomra idegen pasasra emelem, és halkan morogni kezdek démonom hangján, akár egy farkas, csak épp emberi alakban vagyok. Senki nem érintheti meg az Én Társamat!
|
| Hiyahiya | 2010. 04. 15. 22:22:01 | #4684 |
Karakter: Sharise (timcsemnek)
- Meggyőztél – adja be a derekát, miután meggyőző válaszommal elragadtattam, nem meglepő módon, ugyan is valamilyen különös női praktikákkal megoldott módon, mindig könnyen kihúzom a hímneműekből, amit tudni szeretnék... s hogy az információszerzés még kényelmesebb legyen, pozícióba küzdöm magam, mint egy hírre éhes riporter, s lábaimra csücsülve, érdeklődve, pillázva kényszerítem a választ... gyerünk szépfiú! Nyisd a szád és regélj nekem!
Várok pár percet, de miután tevékenysége kimerül abban, hogy zöld szemeivel engem vizslat, mint farkas Piroskát, így elérkezettnek látom az időt, hogy találkozásunknál is bevált módszerrel hívjam vissza a valóságba. Ó tudom n, hogy meglepően sokat tudok fecsegni, s hogy ez elsőre nagyon rémisztő egy szituáció, de attól még az alapvető kommunikációs készségedet igénylem, kisszívem...
- Szóóóvaaal? – rángatom vissza a kegyetlen vallatás valóságába, ám ahogy eddigi kedves mosolya csupán még jobban megerősödik, kezd az a sanda gyanúm beállni, hogy nem bambul ő csak úgy ki a fejéből, hanem valami egészen másra készül, aminek tutit köze van ahhoz, a furcsán bizsergető érzéshez, amit a közelében érzek... nőstényördögöm mélyen bennem mozgolódik, úgy ahogy egy szörnyhöz illik, azonban most nem úgy mint máskor... izgatott... vagy valami hasonló... azt hiszem ez nem jó jel. Még a végén vacsira is itt maradok, csak épp őt eszem meg...
- Kérdezz egyszerre egy valamit, és arra válaszolok. – köti ki, s számomra máris nyilvánvalóvá vélik, hogy mi okozza azt a problémát, ami hátráltatja a válaszadásban. Bahh... férfiak... hogy is felejthettem el, hogy egyszerre csak egy dologra tudnak figyelni... Chris is mindig így van ezzel. Nem tudja egyszerre a mókust is és engem is kergetni...hehe... bár valószínűleg ez az egyetlen dolog, ami megment attól, hogy kiharapjon egy darabot belőlem...
- Hahh… pasik… - legyintem sóhajtva egyet, melyből jól lejön azért az, hogy a pasik eme hiányosságit jól kiszúrom, ám eme reakcióm csupán további jókedvre ösztönzi. Mély hangján nevet fel hirtelen, s én reflexből villantok egy huncut mosolyt, hadd jöjjön bele a dologba miután kényelmessé vált a helyzet, és nem érzi, hogy vallatni készülnek...– Na jó… akkor… hmm –böködöm meg koncentrálva karcsú ujjammal számat, sorrendben a legfontosabb kérdéssel támadjam meg, amit persze örömmel fog nekem megválaszolni. Hát hogy a francba ne tenné? Nagyon drága ez a pasi, ergo dalol, mint a pacsirta. És remélem gyorsan is, mert minél előbb lelépek, annál előbb múlik el az a meglehetősen feszéjező érzés a mellkasomban, amit nem tudok hova tenni... talán jobb lenne nem is foglalkozni vele...- Hogy ismerkedett meg Armanddal?
- Látod rajtam a kötéseket? –tapogatja meg gézzel elfedett mellkasát, s én az izmok domborodása helyett arra a nyilvánvaló tényre összpontosítok, hogy igen látom, mint a jó kislányok. És? Gyerünk... dalolj gerlice, mert madárkaját tömök beléd, hogy gyorsabban menjen!– Tudod nem rég volt egy kis puccs a közelben, amikor a Handor klán szórakozott.
- Persze, hogy tudom, én mindent tudok –dugom ki nyelvem szemtelenül, csak hogy tudassam vele, hogy hé picinyem, itt nincs olyan dolog, amiről Miss. Fulton ne tudna! Bájosan kacsintok rá békítésképp, nehogy a végén hími erejét fitogtatva itt leharapja nekem, a nyelvem... különben is, mindig mutatok valamit, amiért érdemes engem sértetlenül hagyni... vagy legfeljebb gyorsabban futok...
- Ott sérültem meg, és a városhoz közelebb kerültem, mint a klán területéhez. Ekkor elmentem Monához. A királyunk jött utánam, és ekkor – magyarázza nekem, s az én lelkei, romantikára éhes szemeim előtt rögtön megjelenik a kép, ahogy az a nagydarab szőke pasi meglátja szegény végtelen, törékeny lánykát, s erős kezei közé kapva azonnal letámadja annak és módja szerint... egyszerre sokkoló és édes...
Tudom, hogy királyunk milyen régóta mereszti a vadászszimatot a társa után, kisebb fajta kincsesbányát kuporgatott össze, ahol egy gyűrű is többet ér mint mindkét vesém együttvéve, és azzal is tisztában vagyok, hogy minden este eddig a falat kaparta annyira oda volt, hogy nincs kivel csapd lecsacsizni éjszakánként... hahh... milyen cuki pár lesznek...
- De aranyos… és láttad? – villantom rá kíváncsi barna íriszeimet ugyan is engem a szaftos kis titkok is érdekelnek ám... ugyan már! Egy hét múlva már csak a lányka illat repertoárjából tudni fogom, hogy mit csináltak édes kettesben... neeem... egy kicsit sem vagyok ám kíváncsi... neeeeem...
Ám mikor csak egy fejrázást kapok, egy perce elcsüggedek... pedig még arról is kiinformáltam volna magam, hogy királyunk milyen arckifejezést vágott, mikor meglátta élete egyetlenjét... érdekes lenen annak a hatalmas, erős alfának az arcán gyengédséget látni egy romantikus mosollyal megtoldva... hehe... nevetnem kell olyan aranyos...
- Nem, akkor én egy másik szobában voltam – magyarázza meg végül, ám ahogy elnézem ő nem a szememmel keresi a kontaktust, hanem a melleimmel és egyéb szemrevaló domborulataimmal, de olyan éhesen, hogy a helyemben már egy darab hús is sikítva rohanna el... ez a pasi... ez a pasi miért bámul engem így?
Láttam már jó pár tekintetet szerény szappanopera gyanús hajlékunkban, és általában mindig egy kiadós lepedőgyűrés lett a vége... az ilyen pillantások ásza Damian, ugyan is akivel egyszer szemez egy finomat, azt legalább egyszer becsavarja a matracba... na de Dave? Nem tűnik annak a „hűdeizzikagalagonyaagatyámban” típusnak...
Vagy tán csak azért merül fel bennem eme röpke gondolat, mert menten kigyulladok a tekintetétől? Perszer tartom magam, mert egy igazi nő nem árulja el, hogy épp sikítva szaladna, amiért a furcsa szörnymozgató érzés mellé betársul zavar is...
- É-és hol tanul most? Vagy dolgozik? Mit csinál? – szedem össze maga, s energiatúltengő lelkesedéssel bombázom a kérdésekkel a likantrópok gyöngyét, aki férfias mentalításához hűen úgy sem tudja huzamos ideig követni a sebességem. Nem is baj, jó féle a pasi, így megbocsájtjuk neki, hogy ilyen birka szegényke... hihi...
- Nos… Ritka, hogy tudok vele beszélni, de azt tudom, hogy állatorvosnak tanul egy jó egyetemen. Biztosan jól tanul, mindig is szerette az állatokat – húz szájára egy lágy kis mosolyt elrévedő tekintettel, amiből saccperkábé leszűröm, hogy milyen nehéz neki erről beszélni, de engem ezzel nem szerel le senki. Vagyis... amíg nem jön a lelki-depi része a dolognak, addig maradok, és rossz szokáshoz híven faggatom, hadd legye meg a napi adagom...
Ohh... Állatorvos a drága? Talán még ól fog neki jönni egyszer Armand mellett...hehe... ez most nagyon off volt, de ha egyszer így van... bár az is igaz, hogy a leírás alapján egyre szimpibb a lányka, és ha nem leszek elég indiszkrét, akkor magam keresem fel, mikor mézes-kettesben romancicának itt, és kivallatom királyunk szennyeséről... érdekel, milyen lovag a pasi, ugyan is legtöbbször valami egészen elképzelhetetlen a szőke herceg hozzá képest... pedig szőke is... majdnem herceg is... egy fehér lovat már nem is gond leakasztani valahonnan.
- És mi a véleménye a linaktrópokról? – folytatom egy percnyi felkészülést sem hagyva neki, csak túráztatom tovább, ugyan is ez a legjobb módszer arra, hogy közben ne tudjanak elgondnokozni azon, hogy mit is kérdezget itt ez a csaj ilyen dolgokról... tudom, mindenkinél beválik... legközelebb Brandonnál fogom kipróbálni, hogy kitudakoljam, milyen szálak is fűzik ahhoz a cukorfalathoz, akit nem rég hoztak ide... komolyan mostanában úgy pörög itt az élet, mint egy felspeedezett karácsonyi partin...eddig is volt eksön, repkedtek az ingóságok, törtek a szívek és forrongott a légkör, na de most! Késsz szappanopera az egész, ahol két szobánként hárman párbant játszanak, hogy a végén még több pletyi forrást adjanak nekem...
- Nem tudom. Ezt még sosem kérdeztem tőle. – rázza fejét lelkesen, amivel nem elégíti ki kéjváncsiságom, sőt! Még inkább feltornázza az érdeklődésem mércéjét, amitől rögtön vagy ezer lehetséges feltételezést állítok fel magamban... nyilván megbékélhetett velük, mert az öccse is egy ordas, na de... smerve Armandot, úgy rohanta el pár száz évnyi nő elvonás után, mint egy kis fiút a papok, így nem kizárható, hogy megijedt... meg persze, ha egyszer beteszi ide a lábát, és meglátja a sok éles fogú, hörgő, morgó i.z.é.-t avagy ismeretlen zavartkeltő életformát, még jobban beparázik szegény... bár ha szereti az állatokat... mit számít az, ha felének ember formája van csak túl szőrős hozzá?
- Érdekes… És mit szeret? Vagy mi a hobbyja? Minden érdekel ám!- mosolyodom el huncutul igazam bizonyításaképp, ugyan is valljuk be, én egy olyan nőstény ördög vagyok, aki imád képben lenni, és csámcsogni mások magánéletén, mert neki nincs és boldog vele... tulajdonképpen lehet, hogy ez az oka amiért mások szerelmi színein nyáladzok. De komolyan, nincs pasim, és rögtön ugrok másokat kukkolni. Gyógyítható lenne, de nem bírom, ha valaki kisajátít... én magam szeretek hova tartozni, de valamiért mikor valaki ragaszkodik hozzám, inkább szabadulni és menekülni akarok az érzelmek és komoly előtagú cselekvések elől. Mint például komoly kapcsolatot folyat, komolyan szerelmes, komoly a ragaszkodás stb. Talán csak nem vagyok hozzászokva, ugyan is életem során kevés embernek sikerült kibírnia mellettem és felvenni a versenyt az idővel és pörgésemmel...sőt! Amióta idekerültem, még csak a fejemben sem fordult meg a gondolat...
Igen! Ez lehet az oka, hogy most hogy kábé fél méterre ül tőlem egy jóképű, szexi ordas, félmeztelenül (!) máris beindul az ösztöngépezet, és párzási módra kapcsol.. igen... ez lehet az oka, hogy kis híján a nyelvem harapom ettől a furcsa érzéstől...
- Túl sokat kérdezel, ugye tudod? – mutat rá a lényegre csökkentve a köztünk lévő biztonságos távolságot ajkain olyan mosollyal, amitől még a jégkockának is hirtelen hőemelkedése lenne... ennyi elég is, hogy éles szaglásommal kiszimatoljam azt a finom férfias illatot, ami belőle árad, s szinte tompítja az érzékeim... ajajj... ennyire csak nem lehetek szeretethiányos...
- Perszem hogy tudom, de én ilyen vagyok… na… válaszolj – nevetek halkan, szemtelen kis kifejezéssel pofimon, mogyoróbarna szemeimmel ellenállhatatlanul pillázva, s hogy ezt a meglehetősen izgató közelséget csökkentesem, még izmos vállát is böködni kezdem mutatóujjammal, hogy rábírjam a távozásra... persze nem jó ötlet, mert ennyitől érzem, hogy bőre forró, akár csak a legtöbb likantrópé, s szinte magára vonzza mancsomat... a bőre barna, alatta kemény izmok húzódnak meg, melyekből árad a biztonságot adó erő... komolyan kezdek elveszni a részeltekben...
Mikor halk sóhajjal hagyatkozik inkább a nosztalgiára, egy cseppet szusszanok csak, hogy egy percenként felmerülő elkalandozásiamból végre kikerülve tudjak az infóra is koncentrálni, ami megjegyzem meglehetősen nehezen megy... pedig általában egy szempillantás alatt kicsalok minden piszkos kis titkot bárkiből...
- Amikor még egy családban éltünk… Sokat túráztunk együtt… sétáltunk. Monával sokszor mentünk el menhelyekre játszani, állatokkal foglalkozni. Mint mondtam, nagyon szereti az állatokat. A természetet… olvasni…- halkul el, mély hangja megtelik fájdalommal, s ahogy már a sóhajtásnál jár kezdem egy cseppet megsajnálni... biztosan nehéz lehet neki. Esélye sincs, hogy láthassa, főleg most! Armand úgy harapja át a torkát, mint kis kutya a gumicsontot, ha egyszer a közelébe verődik és testvéri szeretetét megmutatva hozzá ér... szegény ordas...
Ahogy arcát elrejti hatalmas tenyereiben, úgy érzem elérkezett az idő, hogy lelépjek. Tudom, hogy egy farkasnak ilyenkor nem arra van szüksége, hogy magár hagyják, de nem létezik, hogy én őt megvigasztaljam... nem azért mert épp gonoszkodni támad kedvem, hanem pusztán azon indokból, mert egy érintés, és kis híján versenyt ver a szívem az idővel...
Különben is. Egy vadidegen jeány vagyok neki, akinek némileg semmi –vagyis minden- köze van a magánéletéhez, s hiába érző lélek és sajnálás, együttérzés ide vagy oda, nekem akkor sem kéne a depizésében megzavarni...
Mikor idekerültem, engem sem vidított fel a gondola, hogy dajkát fogadnak mellettem, aki ráadásul még pesztrálni is akart, mikor egy percre nem felfelé görbült a szám... jobb ilyenkor egyedül lerendezni a dolgokat...
Én, egy nagyon önző és menekülés mániás nőszemély vagyok. Szörnyű...
- Bocsánat… inkább… én megyek – tápászkodok fel az ágyból, hogy erős vállát biztatóan megszorítva magára hagyjam, mikor is igazi farkas módjára elemi reflexszel kapja el vékony csuklómat, hogy könnyedén tereljen ölébe...
Erős testéhez szorít, szinte beleprésel, érzem minden egyes porcikáját, bőre forró bizsergetését, hogy még ruháján és ruhámon keresztül is belém sugározza a belőle áradó kellemes hőt... kesernyés, férfias illata betölti orromat, képtelenség onnan elkergetni, betölti még tudatomat is... de... talán nem is akarom, hiába futnék el legszívesebben...
Csupán kitágult szemekkel, egyre nagyobb zavarral hagyom, hogy tenyere derekamra simuljon, erős ujjai csuklómat tartsák biztosan, hogy még véletlenül se tudjak elillanni a közeléből... a bennem tömörülő furcsa érzés, pedig csak nő és dagad, szörnyem izgatottan mocorog, mint még soha eddig...
- Öhm… - köhintek egyet, mihelyt sikerül valamelyest összeszednem magam, s elterelnem cifra gondolataimat a biztonságot adó karok melegéről, és arról az izmos testről, ami szinte parancsszóra ébreszti fel bennem a szexuális vágyat ordas komám irányában... nnnaa neeee... azért nem gabalyodunk egymásba az első kérdezz-felelek után!
- Bocsánat…- húzza el nyakamtól arcát, ajkait, ami eddig forró leheletével cirógatta kiélezett, érzékeny bőrömet... na basszuskulcs... szépen nézek ki! 10 perc sem kellett, és máris egy pasi ölében nyaralok vígan... ilyen az én formám... kell nekem ilyen cukinak lenni? Hát rögtön ölelgethetnékje támad, annak akihez két méternél közelebb vándorlok... de azért megbocsátok neki. Tudom én, hogy csak magányos vagy és egy cseppet lelki beteg, kisszívem! Senki sem hibáztat azért, ha egy kis szeretetre vágysz... én sem. Sőt! Ha már itt vagyok, akkor megérdeklődöm te is olyan érdekesen érzed magad, mint én!
- Kérdezhetek még valamit? – emelem rá barna szemeimet, bátrabban mégis ellenállhatatlan kíváncsiskodó tekintettel, hadd legyen meg már a sikerérzet... ezt az egyet még kihúzom belőle, aztán hellosziaszevasz. Felhúzom a nyúlcipellőt, mielőtt a végén olyan dolgok történnek, amire túl fiatal még a kapcsolatunk... azért egy farkas klánban is van erkölcsi morál... nagyjából annyi, hogy amíg nem szaglászott meg eléggé, addig nuku bugyi nézés, mert rögtön falka cafkának állítanak be... ami annyit jelent, hogy minden hím rácuppan, mint jégkrém a hűtőre...
- Persze – válaszol kedvesen, és az az olvasztóan gyengéd mosoly, amit szájára kanyarít, egy percre még a lelki jelenlétem és elkergeti nagyon messze... hogy tud valaki ilyen édesen mosolyogni? Biztos direktből megy a dolog, az száz. Vagy csak szimplán ilyen romantikus hőslovag beállítottsága van... ha igen akkor végem van, mint a botnak.
- Mi ez a furcsa amit érzek most a közeledben? Te biztosan tudod. Te is érzed? Mi ez? – nyögöm ki végül egy szuszra ledarálva az összes bennem lakozó, kétségbeesett kérdést, ami már azóta nyomja szívecskémet, amióta először megpillantottam a küszöbön. Biztosan tisztában van vele, hogy miről kotyogok itt neki, másképp nem lenne így meglepődve azon, hogy nekem fogalmam sincs, mi a hézag... de ezek szerint nem csak né vagyok egyedül a lepkécskékkel a hasban, hanem nála is bulit rendeztek a nektárt szívó kis szörnyetegek... viszont. Ha ő is érzi, akkor ott már gáz van...
- Hát nem tudod? – szünteti meg végleg a köztünk a biztonságos távot, orrával finom játékossággal piszézi meg nózimat, amitől, ha lehet még inkább összezavarodom... Mit nem tudok? Tudnom kéne? Ha tudnám nem kérdezném... hahh.... pasi logika... – Te vagy a társam…- jelenti ki lágyan, meleg tekintettel méregetve egy cseppet még fáziskésés alatt álló pofimat, amire végül is úgy két perc után még a döbbenet is kiül a falfehér és a vérvörös színek váltogatásában...
Na ez jött most úgy, mint derült égből a pofán csapás... mindenre számítottam, csak arra nem hogy kiderül, hogy az a meglehetősen röpke kis érzés, ami bennem tombol vadul, az a társ jelző szolgáltatás, ami rögtön kapcsolt, mikor megpillantottam...
Halvány fogalmam van arról, hogy mi ez a társ dolog, hogy örök életre szól, kábé olyan mint a házasság, sötöbö nade... nem korai ez egy kicsit? Mármint... ez így valamiért nem túl korrekt dolog. És különben is! Most, hogy szembesítettük egymást, rögtön jön a boldogon a sírig? Nem hinném... nem is ismerem, ráadásul frászt kapok a kötöttségtől és az érzelmek erős függésétől, most meg se puszi se pá, máris kapok egy férjjelöltet? Nem túl korai ez egy kicsit... egyáltalán van ebbe valami beleszólásom? Mert az addig oké, hogy bezsongok, amint hozzám ér, na de jelenti-e ez azt, hogy nekem egy perc alatt karikagyűrűt kell magamra aggatni?
Hát nem! Én legalábbis, mint határozott nőstény, nem hagyom magam ilyen könnyen elkötelezni! Elég nekem az, ha mások romantikus lelkiéletét kémlelem...
Egy szempillantás alatt támasztom csöpp kis kezeimet széles vállaira, hogy szemöldök ráncolva tolhassam némileg farkasszemnéző közelbe, hogy tudassam a kis cukorfalattal, mi is a nagy büdös helyzet itt. Túl fiatal vagyok én ehhez...
- Na álljon meg a menet, Rómeó! Mi ez a társ dolog?- érdeklődöm szemöldök felhúzva, ajkaimmal durcás és felháborodott kíváncsisággal csücsörítve, melytől először meglepődik, úgy ahogy hirtelen jött tiltakozásomon is, majd halkan felkuncogva cirógatja meg pofimat, szőke tincseimet kisöpörve pofimtól... jól sejtem, hogy poénra veszed az egészet, igaz-e nagyfiú? Pedig nem kéne, mert én ha kérdezek, és fel vagyok háborodva roppant egy agresszív teremtéssé változok, ami neked nem feltétlenül kedvező helyzeteket fog eredményezni...
- Úgy látom, te még nem nagyon tudsz erről. Egy vérfarkas életében a társ, egy olyan személy, akivel élete végig élni fog szoros kötelékben. Olyasmi, mint a házasság, csak épp sokkal erősebb a kötelék a két személy között. - magyarázza türelmesen, én pedig hátra dőlve, hála nagy tenyere támasztásának biztosan állva pillanthatok rá cinikusan. Na ne mondd, szépségem! Erről már eddig is volt fogalmam, nekem csupán az ellen van kifogásom, hogy ilye hamar, ilyen könnyen megállapodjunk ebben... jelenleg semmi okom összeszűrni a levet senkivel sem. Nem szeretek bekasznizva lenni...
- Oh, ezzel eddig nekem sem volt semmi bajom, szépfiú! Erről már kiokítottak párszor. A nagymamám pedig párszor az orromra kötötte, hogy ne engedjek minden hősszerelmes tökfilkónak!- pöccintem meg orrát halvány szemtelen kis mosollyal, s kezeit szépen és hatékonyan leválogatva magamról állok fel, hogy ruhámat megigazítva pillanthassak le barna szemeimmel ugyan azzal a lelkesedéssel, mint amivel eljöttem, csak épp ez az energia most a távozáshoz kell, és ahhoz a lendülethez, hogy kislisszolhassak ebből a szobából, mielőtt idő előtt beadom a derekam és ellentmondok magamnak...
Úgy bizony... nagyi mindig is azt mondta, egy férfi csak azt becsüli, akiért vért izzad, mert legalább annyi esze lesz, hogy ne engedje el hosszas kínzás után....
Meglepetten pislog fel rám gyönyörű zöld szemeivel, arcáról lerí, hogy nem érti, miért nem rendezem le a dolgot egy laza igennel, s élünk mindjárt boldogan,. Nyilván neki meg azt tanították, hogyha ez egyszer tisztázódik, akkor rögtön nászéjszakára huppanunk... na de az élet sosem ilyen egyszerű... nem bizony! Főleg egy olyan szörnyű perszónával, mint én! Hehe...
- Talán... talán mondtam valami rosszat? – kérdezi értetlenül, göndör barna tincseibe túrva, én pedig szemüvegemmel fejére koppintva öltöm ki rá nyelvelem édesen. Látom, azért a gyorsaság nem a te váll fajod, kisszívem. Na de sebaj! Nő vagyok, ezért kell nekem az észnek lennem!
- Te? Dehogy. Te tökéletesen felfogtad a helyzetet, azonban én nem hiszek ebben a társ-dologban! - rázom meg fejemet tiltakozásom bizonyításaképp, s napszemüvegemet egy elegáns mozdulattal orromra ültetve tekintem lezártnak a vitát, hadd őrlődjön magában a jómadár, ha ennyire Teddy macira vágyik. És persze, az sem utolsó kifogás, a szoba elhagyására, hogy itt a légkör szerelem-szagú, amitől bármely nőnemű egy perc alatt úgy zsong be, mint hercegnő a szőke hercegtől. Engem pedig úgy neveltek, hogy ne adjam magam könnyen! Hadd szenvedjen, utána majd úgyis rajtam a sor...
Már épp indulnék az ajtó irányába könnyed, csípőringató mozdulatokkal, mikor is csuklómat orozza el ismét, hogy elillanásomat megakadályozva maradásra bírjon még párpercig. Tudom én, hogy nehéz tőlem megválni, szépségem, de hogy ennyire?
- Ezt, hogy érted? Hiszen te is érzed, nem? – áll fel ős is, s maga felé fordítva ragadja meg erős, hosszú ujjaival vállamat, hogy azoknál fogva kényszerítsen a szemkontaktusra, amit én szíves örömest adok meg neki, bájos kis mosollyal. Ugyan gumicukor... ha nem érezném, nem lennék ilyen sietségben, és te sem boncolgatnád a mindhalálig témát. Itt csak az a bökkenő, hogy én megrémülök a komoly kapcsolatoktól, és nem hiszem, hogy most fog épp lankadni a veszélyérzetem...
- Talán. – tolom le szemüvegemet orrom hegyére, hogy egy cuki kacsintással oldjam a feszültséget, mait a túldramatizálása hozott a kis szoba légkörébe. – de attól én még mondhatok ellent, nem?
- De mégis miért? Mit kéne tennem? – folytatja harapófogós válaszkihúzást a kis drága, nekem pedig hirtelen nagyon mehetnékem van. Tudom, dög dolog egy ilyen melankolikusként végződő kérdezz-felelek után még jobban húzni szegény agyát, de jobb előbb letisztázni a dolgot, még mielőtt bele éli maggát abba, hogy hirtelen csaj van...
Nah, most akkor adjunk neki tanácsot, hogy utána megnyugodva kajtasson válaszokért. Ennyit megtehetek érte, azt hiszem. Nem az a célom, hogy eltántorítsam magamtól, vagy ép lekoptassam. Neeeem... én csupán meg vagyok ijedve, és épp futni akarok, a többi már az ő rámenősségén múlik...
- Miért nem kérdezel meg valaki olyat, aki tudja? Mondjuk az egyik alfát... én nem tudhatom, mi ilyenkor a teendő. Légy jó, szépfiú...- hintek egy futó puszit orra hegyére felpipiskedve hozzá, s mozdulatom hirtelen jötte miatt elgyengült karjaiból kifordulva indulok az ajtó felé, hogy még egy utolsó küszöbből való visszatekintés és kacsintás után elhúzhassam a csíkot. Persze arra még hagyok időt, hogy szabályosan édes és meglepett arcán kuncogjak egyet, mielőtt becsukom az ajtót a hátam mögött... ugyan is mikor ez megtörténik, kigyulladt arccal, szám elé szorított kezekkel, és remegő gyomorral indulok el a folyosón visszafelé, a zavartól és a bennem kavargó kis pillangóktól, melyek lelkesen feszítik pocimat...
Ez most tényleg meredek volt... foggal körömmel tartottam a pimaszságom, de ahogy kiszabadultam onnan, máris elveszett a határozatságom... és most itt rohanok lehajtott fejjel, fülig pirulva a fejleményektől...
Chris mindig is mondta, hogy egyszer a kíváncsiságom lesz a vesztem, és igaza lett... mert most nem hogy információ híján tértem vissza, de még egy pasit is találtam... néha tényleg hallgatnom kéne másokra is, magamon és a női megérzéseimen kívül... hahh...
*
Érdeklődve szaglászok, mintegy kutyus s keresem új áldozatom, egy kis vallatásra, hadd szedjek ki belőle még több infót drága királyunk újdonsült feleség jelöltjéről... a tegnapi kis kommunikációs zavar nem volt épp táptalaj az adatgyűjtésnek, így most arra kell, hogy szoruljak, hogy keressek valaki kedvesebbet, aki hajlandó nekem elszórni néhány szaftos kis titkocskát... ugyan is mint minden igazi hölgyeményt, engem is a legeldugottabb kis szennyesek izgatnak, mert azokban leli az ember minden apró kis örömét... bezony, bezony...
Magas sarkúm vígan kopogva hívja fel rám a figyelmet, ahogy illik, hogy a rám szegeződő sok kicsi tekintet közül ki tudjam rögtön szúrni azt, akit épp nyúzni fogok. Bogyós, fekete fülbevalóm vígan hintázik fülemben, csupán még tökéletesebbé téve kisugárzásom, mely már így is sokak figyelmét felkelti, kiknek 90 %- át már ismerem egy ideje, többnyire faggatások és pletyizés útján... még a hímeket is... hát honnan tudják a drágák kik a leglengébb csajok a klánban, hmm? Hát tőlem... hehe...
Hmm... kit is kéne megkérdeznem? Bradon felejtős, mert most az újdonsült cukipofit tanítgatja, Armand maga lenne a halál, Mona pedig még nincs felkészülve arra, hogy én terrorizáljam... amúgy sem hiszem, hogy a mostani cseppet keveredett helyzetben hasznát venné annak, hogy egy ordas néni épp az intim titkait akarja kihúzni belőle... Nos... akkor marad, Damian... bár őt kockázatos megkérdezni, ugyan is ha a nők olyan szeszélyesek, mint a tenger, akkor a drága ebben a tulajdonságba fel ér legalább öt tucattal... nekem pedig jelenleg nem biztos, hogy hiányzik az, hogy még ős is kiscserkész túrába kezdjen... ő az itteni non-stop Casanova...de áldozatokat kell hozni!
Most hogy már meg van az úti célom, rögtön célzom az emberkéket kik kedvesen igazítanak útba, hogy holt találom a szívtörés királyát, néha-néha megfurcsállva vajon egy olyan pöpp kis lánykának, mint nekem mi dolog egy olyan pasival, aki egy harapásra felfalja... nos az esetben egyet lehet találni és nem sz-szel kezdődik...
Mihelyt a nagy terembe érkezek, ahova igazítottak kitárom a hatalmas ajtót, s a küszöbön megállva nyújtózkodom, hogy megkeressen tejföl szőke áldozatom...nem kell sok, egy kis csimpaszkodás után ki is szúrom az egyik párnás rengetegben ücsörögni, társaságában egy feszülten üldögélő pasival, ki figyelmesen fülel arra, amit Damian bácsi igeként szór... vajon megint kit taníthat rosszalkodni? Ejnye-bejnye ne tessék a fiatalságot megrontani...
Ki az a csávesz vele? Olyan ismerősnek tűnik... kicsi kacsómat szemem fölé biggyesztve, pár lépést benyomulva tanulmányozom őket érdeklődve, hogy vajon ki lehet a szegény, akit klánunk gonosz farkasa épp megrontani készül, mikor is az emlegetett szamár felém fordul, s szőke haját hátradobva, kék szemeivel fölényes cinkossággal rám függesztve mutat az irányomba... jól tévedek, hogy most le füleltek?
S láss csodát, milyen igazam is van a mellet társalgó is felém kapja fejét, s nagy zöld szemekkel skubizza, ahogy én kukkolom őket, majd elképedek, ahogy leesik ki is az a nagylegény, aki épp Damiannal traccs partizik... Dave... ez most tényleg megfogadta, amit mondtam neki? Tényleg tanácsot kér? Mert ha igen, és attól aki épp mellette vigyorog vígan, akkor nekem most húzták el a nótámat...
A szőke alfa csupán megveregeti vállát, s fejével felém intve bírja felállásra, hogy határozott léptekkel indulhasson le szerénységemet becserkészni, én pedig reflexből fordulok sarkon, hogy kimenekülhessek mielőtt az újdonsült, meglehetősen rossz tanácsokkal ellátott ordas koma belém haraphasson...
Sietősen, kopogva indulok el, hogy még véletlenül se tudjon utol érni, persze érzem, hogy követ, még hozzá nem kis sebességgel...
Ajjaj... kell nekem tanácsokat adni, mikor úgy is tudom, hogy mindig fordítva sül el, mint ahogy épp akarom? Sosem fog benőni a fejem lágya... talán épp ezért menekülök most is... hahh....
|
| timcsiikee | 2010. 03. 11. 17:06:11 | #4177 |
Karakter: Dave (Hiyámnak~F107)
Dave:
Kilépek a kitárt ablakba, mélyet szippantok a természet levegőjéből, majd bezárom, és visszafekszem ágyamba. Karjaimat tarkóm alá terelem, és lehunyom szemem. Fárasztó a felépülés egy ilyen sérülés után. Elmosolyodom, ahogy Monára gondolok. Annyi év után végre láthattam, akkor is, ha csak kis időre. Úgy szeretném, ha tényleg ő lenne királyunk társa. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen dolgok történnek majd körülöttem, amikor idekerültem.
Farmer van rajtam semmi más, felsőtestem kötések fedik. Jó idő van, így nem is kell több ruházat, bőven elég ez is. Ha tehetném beszélnék Monával, de nem tehetem meg. Ez egy olyan dolog, amire magától kell rájönnie, nem lehet befolyás alatt döntenie.
Kopogtatás töri meg nyugalmamat, s először csak az ajtó felé kapom tekintetem. Nem jön be, így bizonyára nem egy felsőbbrendű farkas. Felállok és azonnal megcsap egy kellemes lágy illat. Egy nő áll az ajtóm előtt… vagy lány. Vajon mit akar?
Odasietek ahogy erőmből telik, s amint kinyitom az ajtót, gyönyörű látvány fogad, szívem azonnal heves dobogásba kezd, és eláll a lélegzetem.
Mi ez a furcsa érzés, ami belőlem akar kitörni? Egészen a szörnyemből árad.
„Ha rátalálsz a táradra, azonnal tudni fogok ki az, s neki is ugyan ezt kell éreznie, ekkor biztos lehetsz benne, hogy Ő az” – elevenednek fel bennem régi Segítőm szavai.
Ő lenne az? De hát sokszor évtizedeket, évszázadokat várnak erre a pillanatra, lehetetlen, hogy én máris megtaláljam.
- Hali! Te vagy Dave, igaz? – kérdi kellemes hangon, még a lábam is beleremeg. Szemüvegét igazgatja integetése után, én pedig megnyikkanni sem vagyok képes… nagyon szép, de vajon mit keres itt? És honnan tudja a nevem?
- Hahhóóóóóó!!!! – egyenesen arcomba lebegteti szemüvegét, én pedig a józanodás céljaképpen rázom meg fejem. Még pislogni sincs időm, megpöccinti orromat - Úgy látom legalább a nevedbe beletrafáltam! – még a kuncogása is édes, ahogy az egész megjelenése - Sharise vagyok! – mutatkozik be kedvesem, s jobbját tartja felém, kedves gesztusként.
- Ö… örvendek… - makogok valami válasz félét elfogadva mancsát. Pici és kényelmesen elfér a markomban… Olyan törékenynek néz ki. Ahogy hozzám ér felerősödik az előző érzés, és rajta is a meghökkenés uralkodik el… Ő is érezte, nem csak én… akkor… akkor valóban… ő az…
Kis kezét magához szorítja, arán rózsás pír telepszik meg, és még aranyosabb mint az előbb…
Ő a társam…
Elmosolyodom a gondolatra is. Milyen véletlen, mintha mostanában minden csak e körül a dolog körül forogna. Köhécsel egyet, majd mintha mi sem történt volna, ugyan úgy kezd beszélni, mint ahogy beköszönt hozzám.
- Te ugye a király párjának az öccse vagy, igaz? – már szinte vártam ezt a kérdést. Mostanában elég sok mindenkit foglalkoztat ez a téma, és mivel közeli kapcsolatom van…
Van egy olyan érzésem, hogy nem lesz nyugtom. De még mindig egy gondolat foglal le…
Mit kell tenni az után, hogy megvan a társam?
Talán ő biztosan jobban tudja.
- Igen – zavart nevetéssel próbálom meg elfedni kósza gondolataimat, ami nem könnyű. Vállammal támasztom meg az ajtófélfát, sokadszorra mérem végig, de egyszerűen nem bírok betelni vele - Mostanában sokszor hallom ezt a kérdést...
- Azt nem csodálom, ezentúl nagy népszerűségnek fogsz örvendeni, azt garantálom. Akinek köze van a királyunkhoz, annak ez mindig kijár. Az is lehet hogy alfa leszel, ordas! Na de... – még hogy én? Alfa? Képtelenség…
kettőt pislogok már az arcomba van hajolva kis pipiskedéssel, és csak meglepett tekinteteket meresztek rá.
- Mesélj, kisszívem, mit lehet tudni a nővéredről! Honnan jött? Mikor ismerkedett meg Armanddal? MI lesz ha nagy lesz? Hol tanul? Mit szeret? Milyen? Mikor született? Volt már pasija? Hogy jön ki Armanddal? Mi a véleménye a likantrópokról? És a többi... de egyenlőre ennyivel is beérem... – eszméletlen a csajszi, a kérdések felét meg tudtam jegyezni, de máris válaszokat vár tőlem. Azt sem tudom miért, vagy hogyan, vagy minek… Megint belém reked a szó.
- Azt hiszem zen nem leszünk túl egy hamar, szóval bemegyek! – jelenti ki egyszerűen, szívem megint zakatolásba kezd, mert nem akarom hogy szörnyem meginduljon bennem. Mosolyától ellágyulok, és nem tudok nemet mondani, s nagy meglepetésemre a bennem lévő démon szerű lény, meg sem moccan, sőt mintha ugyan azt érezné amit én. Ez is azt bizonyítja, hogy a legelső feltételezésem helyes.
- Szép szobád van! – jegyzi meg amint belépett és körbekémlelt - Látom az otthonos dolgokat szereted!
- Igen – válaszolom halkan. Nos igen, legalább ezekre az egyszerű dolgokra tudok válaszolni még, ha egyesével teszi fel. Bezárom a szoba ajtaját, és máris érezhetem azt, hogy teljesen kettesben vagyunk. Kellemes, igazán.
Megtalálja a régi családi képemet, s erről is beszélgetünk egy kicsit.
- Na dalolj, madárkám! Szeretnék róla tudni, mindent! – jelenti ki újra, én pedig helyére teszem a képet, elmosolyodva. Van egy olyan érzésem, hogy nem fogok tudni elmenekülni előle akkor sem, ha akarnék. Olvasztó mosolyomtól zavartan pillázik fel, majd csak ráreppen az ágyamra, ami rugózik keveset, és tovább bombázva követelőző tekintetével vár.
- Rendben, rendben – huppanok mellé a kényelmes ágyon halkan nevetve. Megadom magam - Azért egy kérdésre válaszolj, mielőtt kiadom a nővérem minden titkát. Miért akarsz róla ennyi mindent tudni?
- Oh, hát ez meglepően egyszerű! – igen? kíváncsi vagyok - Mert én egy nagyon kíváncsi nőstény ördög vagyok, aki szeret jól informált lenni! – szinte pont ezt a választ vártam. Ismét megmosolyogtat, igazán aranyos, akkor is, ha első látásra zavarónak tűnik. A bája segít neki abban, hogy bárki bármit megbocsájtson neki, és ezt látom benne… és a szemében.
- Meggyőztél – mondom mosolyogva, és figyelem hogy feltérdel az ágyon, rácsüccsen bokáira, és kezeit a combjára támasztva figyel rám.
- Szóóóvaaal? – húzza el a szót, mire csak kiszélesedik mosolyom.
- Kérdezz egyszerre egy valamit, és arra válaszolok.
- Hahh… pasik… - sóhajt egyet lemondóan, de csak halkan nevetek reakcióként, mire mosolyt csalok arcára. Igazán szép – Na jó… akkor… hmm – édesen biggyeszti ajkait, rá támasztva egyik mutatóujját, végül elégedett kifejezéssel néz vissza rám.
- Hogy ismerkedett meg Armanddal? - teszi fel az első kérdést.
- Látod rajtam a kötéseket? – teszem tenyeremet a mellkasomra, mire bólogat – Tudod nem rég volt egy kis puccs a közelben, amikor a Handor klán szórakozott.
- Persze, hogy tudom, én mindent tudok – kacsint rám picit nyelv öltve. Nagyon tetszik nekem a jelleme.
- Ott sérültem meg, és a városhoz közelebb kerültem, mint a klán területéhez. Ekkor elmentem Monához. A királyunk jött utánam, és ekkor – fejezem be a rövidke mesét.
- De aranyos… és láttad? – csak megrázom a fejem.
- Nem, akkor én egy másik szobában voltam – észre sem veszem már megint idomait, körvonalait figyelem árgus szemekkel, nem is ügyelve arra, hogy talán ezzel zavarba hozhatom.
- É-és hol tanul most? vagy dolgozik? Mit csinál? – érdeklődik tovább, teljesen belelendülve.
- Nos… - kicsit az ablak felé fordulok elgondolkodva, majd vissza rá – Ritka, hogy tudok vele beszélni, de azt tudom, hogy állatorvosnak tanul egy jó egyetemen. Biztosan jól tanul, mindig is szerette az állatokat – ábrándos tekintettel mosolyodom el.
- És mi a véleménye a linaktrópokról? – úgy kérdez, mintha csak egy riporter lenne, én meg egy sztár menedzsere. Elég vicces egy felállás.
- Nem tudom – csóválom meg picit fejem – Ezt még sosem kérdeztem tőle.
- Érdekes… És mit szeret? Vagy mi a hobbyja? Minden érdekel ám!
- Túl sokat kérdezel, ugye tudod? – nézek rá mosolyogva, s közelebb hajolok. Nagyon vonzz a közelsége, főleg hogy érezhetem illatát, hogy aurájából sugárzik az a bizsergető érzés.
- Perszem hogy tudom, de én ilyen vagyok… na… válaszolj – cinkos mosollyal kuncog, és vállamat kezdi el egy ujjal böködni, ezzel is unszolva a válaszadásra. Felsóhajtok mosolyogva, majd végiggondolom.
- Amikor még egy családban éltünk… - kezdem melankolikussá váló hangon – Sokat túráztunk együtt… sétáltunk. Monával sokszor mentünk el menhelyekre játszani, állatokkal foglalkozni. Mint mondtam, nagyon szereti az állatokat. A természetet… olvasni…
Felsóhajtok keservesen, tenyereimbe temetem arcomat, és a térdeimre könyökölve görnyedek kicsit meg.
Úgy hiányzik… egyedül érzem magam, hiába van itt rengeteg hozzám hasonló…
- Bocsánat… inkább… én megyek – ráteszi kezét vállamra, azonnal csuklója után kapok, ölembe rántom, nem törődve sikkantásával, és magamhoz ölelem.
Nem szeretem ezt, de teljesen megnyugtat, mindezt csak az ösztönöm hozza ki belőlem… Franc… Már csak ösztönösen tudok viselkedni, mindig elfelejtem… De megnyugtat az érintése… az illata…
- Öhm… - halkan köhécsel is egyet, és csak ekkor kapok észbe.
- Bocsánat… - hajolok fel tőle, még mindig az öleben van, egyik kezemmel az övét fogom, a másikkal a hátát tartom.
- Kérdezhetek még valamit? – mondja halkan, felpillázva rám. Már kezdtem megijedni, hogy megharagszik rám, de biztos ő is rájött, hogy csak az ösztönöm vezérelt.
- Persze – mosolyodom el lágyan… bármire válaszolok neki.
- Mi ez a furcsa amit érzek most a közeledben? Te biztosan tudod. te is érzed? – meghökkenek egy pillanatra, de ugyanakkor hevesebben kezd verni a szívem – Mi ez? – pislog fel rám továbbra is. Lehet ő még nem tudja ezt?
- Hát nem tudod? – kérdem halkan susogva, közelebb hajolva arcához. Annyira vonzz magához, de nem támadom le, csak orrommal az övét piszézem meg, majd kijelentem – Te vagy a társam…
|
| Hiyahiya | 2010. 03. 09. 22:11:07 | #4153 |
Karakter: Sharise (Timcsemnek)
Szemüvegemet megigazítva haladok végig határozott léptekkel a díszes folyosón, hogy a nagy terembe tartva beszerezhessem napi pletyi adagomat ugyan is hiába vagyok egy vérfarkas klánban, a nőstények itt is ugyan olyan pletykás társadalmi réteget képviselnek, mint az embereknél... ez van! Kell egy kis szaftos sztori, hogy feldobjuk a napot és tudjunk csámcsogni a hímeken, na... van ez így. Nem mintha itt lenne valakinek is magánélete...
Elég ha egy kicsit dörgölőzik oda az ember valakihez, mint egy szeretethiányos macska, és máris mindenki azt szaglássza vajon eljutottatok-e az ágyig vagy a szőnyegen kapott el a nyuszihév... ha belegondolok, a hímek kotnyelesebbek, mint a többi nőnemű... ejnye-bejnye, vénasszony effektusú ordasok...
Azonban most sok hasznát fogom venni a nyanya hajlamú férfi népnek ugyan is azt az infót amit jelenleg ÉN akarok tudni, csak ők tudják a rendelkezésemre bocsátani, ugyan is engem drága királyunk párja érdekel... az addig tiszte, hogy ember, mert messziről érezni az illatát, és a többi? Ki Ő? Honnan jött? Milyen? Hogy néz ki? Tetszik-e neki a királyunk? Vagy épp halálra rémül tőle?
Nagydarab pasi, én is kis híján magam alá piszkítottam mikor először megláttam... jajj...
Bár szó mi szó, jó féle... hehe...
Magas sarkúmban járkálva kopogok elég indiszkréten a folyosón, felverve az ott császkálók békéjét, amiket az ember alakban tunyulók csak integetéssel és halk köszönéssel a farka salakban lévők pedig valami ugatás szerűvel honorálnak... na igen.... Lehet, hogy olyan hely, mint egy menhely, de attól még szeretem... jó tudni, hogy van egy családom, akikhez tartozhatok. Ugyan is vihar idején nincs kihez bújnom...hehe... jó kifogás sosem rossz.
Ha nem lennének körülöttem ennyien, tuti begolyóznék a bennem motoszkáló valamitől... első körben széttépnék egy zöldségárust, mert ugye az diétás kaja, másodikban elmennék az oviba gyereket enni, mert abban kicsi dolgokban kevesebb a kalória, harmadikban meg kiakasztanának egy vadászház falára...
Első látásra kiszemelem magamnak kezdő informátoromat, egy magas pasast név szerint Christ, akit zsenge kölyök koromból ismerek, avagy együtt kerültünk ide, és együtt szenvedünk még máig is, azzal a különbséggel hogy ő meri az őzike nyakát átharapni, én mega attól is sírógörcsöt kapok és feléled bennem az környezetvédelem, ha nyuszira nézek...
Mint egy macska úgy lopózom a háta mögé, észre sem vesz csak dumál egy másik hímmel, kinek karcsú ujjammal csendet intve jelzem huncut mosollyal, hogy tessék falazni, vagy faron lesz harapva nagyon gyors ütemben... Persze cinkos fény villan szemeiben, ahogy az megszokható ha a láthatáron vagyok, s mikor egy nagyon hangos és magas hangú „BBÚÚÚÚÚÚ”-val kis híján kiugrasztom haveromat bőréből ő nevetve rázza meg fejét látva, hogy a célszemélyt olyannyira meglepte kis osonási kísérletem, hogy kis haján a saját arcával nyalta fel a padlót...
Igazából ez a klán egy komoly szervezet, de valamilyen oknál fogva, ha én megjelenek máris lazul a légkör, és hirtelen sokkal otthonosabbá válik a helyzet...
- Szép jó napot! Csak nem megijesztettelek, Chris? Ejnye hát hova lett az őzike szenzorod?- tolom le orrom hegyére szemüvegemet játékos kis mosollyal, elégedetten konstatálva, hogy akcióm ismét sikeres volt, úgy ahogy az lenni szokott. Eközött a sok komoly emberke között nem nehéz mókázni... hát na, szeretem feldobni a hangulatot, mert a lapos dolgok unalmasak!
- Az erdőbe hagytam azt hiszem...- fújja ki magát miután rendezte vonásait, hogy aztán meglehetőse rosszalló tekintettel mérhessen végig sötét szemeivel. Na... tudom én hogy tetszett... buksz te az adrenalinra, nagyfiú! Csak úgy csillog a szemed, mikor farkasként mókust kergetsz...hehe... azok a mások által nem látott pillanatok. Hogy lesz belőled így alfahím... hehe...- Szeretnél valamit, Sharise?
- Hozom rád én a szívbajt ok nélkül? Hát már hogy a francba ne szeretnék! – csettintek karcsú ujjaimmal két prédámat végig mérve alaposan, mint egy lézeres szenzor, mint aki épp azt szimatolja, hogy birtokában vannak-e azoknak a dolgoknak, amit én szeretnék tudni... nos ha annak nem is, akkor egy női parfümnek igen...hehe...- Csak nem randizgatsz, újfent? – ledöbbenés, majd halk sóhaj, hisz tudja, hogy én bármit kiszagolok, ha kell... legalább ez az egy előnye van annak, hogy bundás állatka lettem...- Csupán annyit regélj nekem, hogy ki a jövendőbeli királynőnk, és máris békén hagylak!
- Neked miért kell mindent tudnod? – vonja fel szemöldökét szemrehányóan, én pedig halkan kuncogva pöccintem meg orrát, amin csak morgolódni tud férfiatlanul, mint egy kutyus, aki nem kapta meg a vacsiját... kábé olya agresszív is kaja előtt... igazi pasi...
- Még szép! Na dalolj madárkám! – támasztom apró tenyeremet széles vállának, hogy elcsimpaszkodva ösztönözzem még inkább az érétkes információ kicsikarására, s ahogy realizálja, hogy nincs más esély, egy megadó sóhaj keretében adja fel a titkolózási próbálkozásokat. Helyes! Tudod, mi a dörgés!
- Én semmit nem tudok, azonban az öccsét meginterjúvolhatod. Dave-nek hívják, menj és inkább őt terrorizáld.- rázza meg fejét egy halvány mosoly kíséretében, amit azért még is csak sikerült kicsikarnom belőle, mert ügye egy ilyen cuki lány, mint én miért ne tudna... hahh... jobb vagyok, mint egy plüss állatka...
Ohh... szóval az öccse vérfarkas... hmm... helyes, helyes... kukuku...
- Köszi!- küldök neki egy puszit mutató és középső ujjamat ajakimhoz cuppantva, hogy aztán szemüvegemet a helyére igazítva kopogjak el faképnél hagyva a fejét nagyban rázó Christ, hadd följön a saját levében...persze nem kell aggódnia, amint meg tudok mindent őt nem említem, mint segítő társat...nagyon...
Barátságosan körbe kérdezgetve tudakolom meg, hogy hol tartják királyunk jövendőbelijének öccsét, hogy terror alá vonva szedjek ki belőle mindent, amit csak tudni érdemes a hölgyikéről... én mindent tudni akarok, sőt, ha egészen pontos akarok lenni, még a melltartó méretét is kiszuggerálom, olyan ügyes okos és lelkes vagyok... kis kutya szemek 100 %-ra és máris beindul a kicsi kori édifaktor, aminek egy pasi sem tud ellenállni!
Persze mindenki segítőkészen útba igazát, ám ahogy lépek kettő, máris hallom, ahogy összesúgnak a hátam mögött, és azt latolgatják vajon mi dolgom nekem a Dave nevű sráccal, ugyan is az én klánom annyira szereti a románcokat, hogy nem is kell kábel tévét mert élő szappanoperát rendeznek... a féltékeny hímek és a féltékeny nőstények egymásnak esnek, repül a váza és az ingóságok döntő többsége, amit körbe rajong mindenki és felváltva drukkol, attól függően kinél van több váza... hahh... de legalább jól lehet szórakozni, noha legtöbbször mindenki fegyelmezett, tisztelettudó, és király lojálisan sznob módon viselkedik, azért ha nincs a közelben egy fontos emberke szabadjára indulnak a harcok... a dominanciáért, a nőért, a férfiért, a zuhanyzóért, a lábtörőért... hahh...
Nem sokára a labirintust rejtő folyósok között megérkezem ahhoz az ajtóhoz, ami elvileg Dave szobájához vezet, és remélhetőleg még benne is tartózkodik, mert ha nem bevackolok, és megvárom míg vissza tolja a hátsóját, hogy jól megbillentsem a magas sarkúmmal...
Könnyedén kopogtatok a vastag tölgyfa ajtón, s hajamat megigazítva, nagy karika fülbevalómat megpöccintve várok, hogy a halkan csoszogó léptek felerősödése után a kincs elnyomódjon, s feltárja előttem azt a tömény sötétet, ami mint valami füst tárul elém a szoba barlang jellegéből...
Várok egy percet, mire egy bekötözött mellkasú magas egyén lép elém, s fel nézve rá kapom le szemüvegemet, hogy barátságos mégis kotnyeles kis mosollyal inthessek neki finoman apró kacsómmal, köszönésképpen.
- Hali! Te vagy Dave, igaz? – érdeklődöm rendületlenül mosolyogva, s mikor percek multán a beállt csend után, még mindig nem érezik épkézláb hangfélét, érdeklődve pillantok csoki barna íriszeimmel az engem bambán figyeli zöld szemű férfira, ki nem úgy tűni, mintha valamit is szándékozna kommunikálni velem... hmm... jóképű gyerek, de ha bután néz, az nem áll jól neki. Nap barnította arcán érdekes kifejezéssel támaszkodik meg az ajtó félfában, hogy mélyen szemeimbe nézve növelje azt a furcsa érzést, ami hirtelen nagyon eluralkodik benne, a kisebbségi érzés és a furcsállással egy időben... lehet, hogy néma? Activitizzek neki?- Hahhóóóóóó!!!! – integetek arca előtt szemüvegemmel, s mikor végre fejét megrázva szánja rá magát a korához és szellemi szintjéhez megfelelő viselkedésre, újfent elmosolyodva pöccintem meg orrát játékosan.- Úgy látom legalább a nevedbe beletrafáltam! –nevetek fel halkan, s kezemet nyújtva nyilvánítom ki, hogy most ismerekedés jön, s ildomos lenne kezet fogni velem, ha szeretné... muszáj lesz... hehe...- Sharise vagyok!
- Ö...örvendek...- makogja mély hangján kedvesen, én pedig kuncogva fogadom el hatalmas markát, amiben kis kezem kis híján elveszik, de azért megtalálja az erős és helye szorítást. Ahogy bőrünk összeér, mintha egy konnektorba nyúltam volna, elektromos kis hangyácskák ugrándoznak végig karomon, furcsa, csábító, kellemes bizsergést maguk után húzva, amitől vezérelve villámgyorsan rántom el kacsómat, mintha épp parazsat simogattam volna...
Hatalmas szemekkel pillázok fel rá kezecskémet mellkasomhoz szorítva, elnyílt szájjal döbbenve, szinte követelve a választ arra, hogy mi a jó fene volt ez a „megrázlak de azonnal, hogy bizseregj, mint aki beszívott” dolog...
Ahogy látom, ő is legalább ugyan úgy meglepődött a ténytől, miszerint ez a kézfogás egy cseppet félre sikerült, ám ahogy megpillantja az arcomra telepedő zavart pírt, máris barátságos és szívdöglesztő mosoly költözik pofijára, mint aki pontosan tudja mi a fészkes fene volt ez az imént... tudom, hogy tudod... és hidd el, ha nem érdekelne jobban a nővéred kihúznám belőled, akár egy fogok összes fajtájával!
Egy zavart köhintéssel rendezem vonásaimat, s ismét huncut mosollyal lépek közelebb hozzá, finom illatát magamba szívva véletlenül... mentolos tusfürdő, leheletnyi vér és a saját pasi illata... te jó isten... vérszemet kapok... na jó, fogalmam sincs, hogy ami a pálya, de jobb lesz ha gyorsan informálódom, aztán eltűnök, mielőtt még csinálunk pár kölköz a jövő nemzedéknek...
- Te ugye a király párjának az öccse vagy, igaz? – fogok egy szőke fürtöt hajamból, s azt tekergetve pillantok fel rá ellenállhatatlan tudásra éhes szemekkel, amire ő csak egy először meglepett, majd kedves mosollyal reagál, amitől meglepőem jóképűvé válik... vagy beképzelem vagy tényleg valami nem csekkol vele... talán kezdek a túl sok tudástól egy cseppet paranoiás lenni? Talán, de csak talán abba kéne hagynom és egy sarokban kéne elvegetálnom nyugodtan. Persze ez lehetetlen, de azért próbáljuk meg...
- Igen. – nevet fel halkan, s tarkóját megvakarva támaszkodik az ajtó félfának, hogy kihajolva jobban szemügyre vehessen vakítóan zöld szemeivel, amikhez hasonlót még csak nem is láttam... ahogy pásztáz testemben furcsa bizseregés árad szét, mintha a tekintetével letapogatna, vagy ilyesmi.... ez egyre furább... na jó, két perc és lelépek.- Mostanában sokszor hallom ezt a kérdést...
- Azt nem csodálom, ezentúl nagy népszerűségnek fogsz örvendeni, azt garantálom. Akinek köze van a királyunkhoz, annak ez mindig kijár. Az is lehet hogy alfa leszel, ordas! Na de...- elővillantom legkíváncsibb és leghuncutabb mosolyom, hogy szőke szépen ívelt szemöldökömet felhúzva hajoljak szinte arcába, mintegy kiváltó okot produkálva a szó áradat megindulására... mindent kiszedek belőled, cukorfalat! Mindent....muhahaha.... – Mesélj, kisszívem, mit lehet tudni a nővéredről! Honnan jött? Mikor ismerkedett meg Armanddal? MI lesz ha nagy lesz? Hol tanul? Mit szeret? Milyen? Mikor született? Volt már pasija? Hogy jön ki Armanddal? Mi a véleménye a likantrópokról? És a többi... de egyenlőre ennyivel is beérem...
Szemei nagyra tágulnak, szemöldökei felszöknek homloka közepére, olyan arcot vág, mint akit épp most akar felzabálni egy farkas, vagy mintha épp Piroskát akarna imitálni. Látszik rajta, hogy cseppet összezavarodott a kérdés áradatomtól, ami meglehetősen sokra és elsőre befogadhatatlannak tűnhet, ezért csak halkan felkuncogva csippentem meg barna bőrű pofiját, fehér kis kacsómmal meglehetősen éles kontrasztot képezve vele. Most kifejezetten cuki arcot vágott! Egyem a szívét, hogy még életében nem támadott re egy olyan agresszív nőszemély sem, mint én! Pedig ezentúl bármi infót tudni akarok, őt fogom zaklatni! Mihelyt elmúlik ez a fura érzés...
- Azt hiszem zen nem leszünk túl egy hamar, szóval bemegyek!- mosolygok fel rá, s mivel nem mutatja ellenállás és agressziót aziránt hogy betolakodjak a területére a saját megjelölt terébe, ezért nyugodt szívvel hidalom át szobájának bűvös határát, hogy a félhomályhoz hozzá szokva égre tájékozódni s kíváncsian körbe szaglászni is tudjak... hmm... nagy szoba! Attól nem félek, hogy kidob, mert ha nem akarná, hogy itt legyek, be sem enged.- Szép szobád van! Látom az otthonos dolgokat szereted!
- Igen...- vakargatja meg tarkóját halkan sóhajtva, az ajtót lassan becsukva, s ahogy elnézem azért szemem sarkból nincs annyira ellenére, hogy kettesben maradjon velem, ami egy cseppet furcsa...mármint oké, hogy könnyen barátkozom, na de hogy ilyen könnyen! Gyorsabban megy a dolog, mint egy társkeresőn!
Érdeklődve, mit sem törődve a magántulajdon és a személyiségi intimszféra létezésével és fogalmának fontosságával battyogok az éjjeli szekrényhez, hogy az ott kiszúrt képet vehessem karcsú ujjaim közé óvatosan... hmmm... a srác ő, a felnőttek a szülők, és a lány.... régi kép, de még így is látszik, hogy szép darab a lány! Barna szemek, sötét haj... hahh.. Armand biztos boldog lehet! Egy ilyen csajjal megfogta az isten lábát! Mármint, tényleg szép... méltó a királyunkhoz... azt hiszem... azért a hímek dolgaiban nem vagyok ennyire otthon...
De azt el kell ismerni, hogy tényleg gyönyörű fiatal nő. Hahh... milyen mázlija van! Nem kell olyannak lennie, mint én! Na nem mintha nem örülnék, hogy van egy új giga nagy családom, de attól még a bennem feszítő szörny ott marad... és ott is lesz örökre. Szerencsés, bár nagy veszélynek van kitéve. A klán vezér párjának enni nem leányálom, főleg, hogy Hardor bagázs nagyon szereti húzni a gyufát... ki tudja mikor használják fel a királyunk ellen! Bár az nem fordulhat elő... Armand erős, és előbb őt kell legyűrni... ami lehetetlen!
- Nagyon szép, nővéred van! – fordulok felé mosolyogva, mutatóujjammal a képen vidáman integető lánykára bökve, s ő nosztalgikus kis arckifejezéssel hunyja be szemit, s bólint rá beleegyezően. Kiveszi kezemből a képet, s elmerengve simogatja meg a sima kép üvegét, szemeiből olyan melegség árad, miből tisztán lejön, hogy mennyire oda van érte. Szerencsés... Bár elég ramaty érzés lehet, hogy nem láthatja. Régen azért, mert a klánt elhagyni nem lehet egy könnyen,most meg azért mert ha a királyunk meglátja a közelében, hiába rokon vagy testvér, hím és ezért felnyársalja, mint vajat a meleg kés... – Na dalolj, madárkám! Szeretnék róla tudni, mindent!
Lassan fordítja csak felém homályossá vált zöld íriszeit, s ahogy realizálja, hogy hol is van és hogy én állok előtte, fejét megrázva teszi vissza a képet, oda ahonnan én gazul eloroztam, hogy aztán minden figyelmét és olvasztó mosolyát nekem szentelve váltsa ki kettőnk között azt a furcsa bizsergető aurát, ami itt ebben a zárt helyiségben, az ő szagával elborítva ha lehet még ijesztőbben erősebb... olyan... olyan furán néz le rám, és olyan hirtelen nagyon közel kertül hozzám, hogy kényszeredettnek érzem, hogy hátrálva egy lépést, aztán kettőt az ágyra huppanva meneküljek el nagyon gyorsan...
Mégis ujjacskáimmal szemüvegemet piszkálva, hol hajamat eltűrve sikerül visszanyernem huncutul hideg vérem, s mihelyt ismét helyre állt a lelki békém, ismét higgadtan egy cseppet szökési kényszerrel küszködve ugyan, de koncentrálhatok „feladatomra”...
- Rendben, rendben.- nevet halkan, s meglehetősen közel huppanva mellém szegezi rám érdeklődő tekintetét. Oké...oké.... nagy levegő...szuuuuszááá.... hát nem fog megenni! Akkor meg mitől pánikolokén itt? Kedves, helyes, okos és aranyos! Nem fog bekapni... talán...- Azért egy kérdésre válaszolj, mielőtt kiadom a nővérem minden titkát. Miért akarsz róla ennyi mindent tudni?
- Oh, hát ez meglepően egyszerű! Mert én egy nagyon kíváncsi nőstény ördög vagyok, aki szeret jól informált lenni! – kacsintok rá játékos vigyorral, mutatóujjamat meglengetve orra előtt.
Bezony, ám! Sőt, hogy most már az öregedés sem fenyeget, csak még hiperaktívabb lettem! Csak épp időm nincs sok... főleg itt... kezdem magam nagyon klausztrofóbiásnak érezni... fura a helyzet. Hogy miért, azt nem tudom, de van az a sanda gyanúm, hogy hamarost választ kapok rá...
|
|
