-Tallulah, ne császkáljál el úgy, mint legutóbb! – figyelmeztet drága tanítóm, Merlin, fölkapva nagy táskáját. Persze, ne császkáljak el, mi? Nem vagyok gyerek, hogy úgy viselkedjen velem! Azt csinálok, amit akarok. Ezt õ is nagyon jól tudja. Mégis minden egyes kibaszott alkalommal muszáj neki ezt a lelkemre kötni. Kissé kezd szenilis lenni az öreg… Na jó, ez nem igaz, baromi nagy arc Merlin, de akkor is! Igazán ismerhetne már, hogy engem nagyon nem hat meg egy kis figyelmeztetés. Még egy záró varázslat sem tarthatna vissza attól, hogy elmenjek pár napig világot látni, nem hogy pár szó…!

-Ahha… - válaszolom kicsit flegmán, amit egy gyilkos pillantással tolerál. – Azaz… Nyugodj meg, Merlin, jó fiú leszek – javítom ki magam. Nem is hazudok. Éppen csak nézõpont kérdése, hogy kinek mit jelent az, hogy „jó fiú”. Nekem pl azt, hogy nem fogom magam életveszélyes helyzetekbe kavarni. Merlinnek meg… Azt, hogy itt fogok ülni a fenekemen, és várom, hogy a sült galamb belerepüljön a számba. Vagy éppen azt, hogy elmegyek a kolostorba, hogy a barátok megint teletömjék a fejemet mindenféle marhaságokkal. Na jó, nem mindig gondolkozok így, csak most ilyen nap van. Reszkessetek, emberek, Tallulahnak nincs jó kedve! Merlin meg eközben vesébe látó pillantásokkal pásztáz, de nem mond semmit, hiszen tudja, ennél neki tetszõbb ígéretet nem fog tudni kisajtolni belõlem, ami még nem hazugság. Így hát rám is hagyja a dolgot.

- Nekem most mennem kell. Gondolom hiába kérnélek meg rá, hogy ne kövess, igaz? – kérdezi, bennem meg egy pillanatra megáll az ütõ. Hogy…? Tudott róla?! A francba… Bár végül is, õ a legnagyobb élõ mágus, persze, hogy tudott róla. De azért ez így már nem vicces! Azt hittem, legalább sikerül egyszer valami olyat csinálnom, amit nem vesz észre.

- Hisz ismersz… - mondom vállat vonva. De aztán nem bírom ki, és muszáj megérdeklõdnöm, hogy hogy szúrt ki, hiszen legjobb tudomásom szerint eltüntettem magam. – Hogy szúrtál ki?

- Nehéz volt. Legutóbb jöttem rá, de csak azért, mert gondolom túlságosan elbíztad magad, hogy ha láthatatlanná válsz, akkor nem látlak meg, és nem bújtál el. Akkor éreztem meg a mágiádat – Ó, a francba! Gondolhattam volna… Basszus, tényleg nagyon elbíztam magam. Eddig mindig ellepleztem az erõmet is, és pluszban még el is bújtam a fák között, úgy követtem, de két hónapja csak láthatatlanul követtem. Ekkora figyelmetlenséget…! – Nyugalom, más viszont biztos nem vett volna észre. Még egy kis gyakorlás, kicsit több figyelem, és senki sem fog téged észrevenni – mondja, mire elvigyorodok. Akkor hajrá, gyakorolni!

Kifelé igyekszünk a házikóból. Az ajtónál magam elé engedem Merlint, aki a zsákját vállára vetve kisétál a kis ajtón. Kicsit mindkettõnknek be kell húzni a fejünket, mert vagy az ajtót méretezték törpékre, vagy mi vagyunk ilyen magasak, de az biztos, hogy alapból egyikünk sem fér ki az ajtón, ha meg kihúzzuk magunkat – mert az az illõ tartás -, akkor meg fõleg nem. Nem szoktam görnyedni, mert az ronda, és különben is, egy harcos csak húzza ki magát, de azért alap állapotban nem olyan szálfaegyenes a hátam, mint kellene. Hát igen, a kor meghajlítja az ember hátát… Ja, az a kemény tizennyolc év…

-Úgy gondoltam, kapsz egy kis elõnyt, nem megyek egybõl utánad. Hogy azért kevésbé figyelhessél föl rám – mondom, mire bólint, hogy õ is így gondolta. Akkor jó, ezt megbeszéltük… Egy baráti hátlapogatás után szépen el is indul. Fölbaktat a házunktól nem messze levõ dombra, amelynek a túloldalán egy nagy, sûrû, sötét erdõ terül el. A domb tetején még visszafordul, és egy intés után lefelé sétálva kezd eltûnni. Elõször csak a lába, aztán a felsõteste, végül a feje. A domb azon az oldalon elég meredek, épp azért jó ott szórakozni. Na de a gondolkozásra most nincs idõ, gyorsan követnem kell, hogy mire én fölérek a dombra, õ ne tûnjön el az erdõben, mert akkor már tényleg elég korán a nyomát veszthetném.

Egy kis koncentrálás után érzem az erõm bizsergetését, és tudom, hogy más szemeknek láthatatlan vagyok. Kicsit nagyobb varázserõ kifejtés után már nem is érzõdik a varázserõm, így már útnak is tudok indulni.

Mire felérek a dombra, még épp látom, ahogy eltûnik az erdõ fái között. Háhá! Látom azokat a sanda hátrapillantásokat! Nem vette észre, hogy hol vagyok! Gyorsan lefutok a domboldalról, ami bár nem épp a legjobb ötlet a gyorsulás miatt, de így érek le leghamarabb, hogy ne tûnjön el, mire leslattyogok. Az erdõ fái közt gyorsan haladok, azt már úgy ismerem, mint a tenyeremet. Pillanatok alatt utolérem, és mellette sétálok, de azért nem közvetlenül mellette, hanem azért pár fa van köztünk, hogy ne legyek annyira feltûnõ. Néha érzem az erejét, ahogy kiterjeszti az én mágiám keresésére, de úgy érzem, nem ismeri föl az enyémet, tehát most jól csináltam. Az erdõbõl kiérve nagyon kell vigyázni, mert egy ingoványos talajú, süppedõs mocsár van. Sok-sok kelta kereszt látható, belesüllyedve a lápba, ami régen talán egy temetõ lehetett. Bármerre néz az ember, csak barna iszapot, pár fûcsomót, kereszteket és ködöt látni. Itt szoktam mindig szem elõl téveszteni Merlint. Mint ahogy most is! Egyik pillanatban még itt volt, a másikban meg már sehol. Mágiámmal többször is átvizsgálom, hogy mit csinálhatott, de igazából semmit sem találok. Egyedül egy gyönyörûen megmunkált, közepén vörös rubinttal díszített kelta kereszt elõtt érzek valami halvány mágia foszlányt, de az is hamar elillan. Van itt valami. De hogy mi…? Azt nem tudom. Fogalmam sincs. És ez irritáló!

Ismételt kudarcomtól leverten indulok visszafelé, de az erdõbe érve nem észak felé haladok, a ház felé, hanem nyugat felé. Még nem voltam az arra levõ falukban. Már nagyjából föltérképeztem az egészet, de a faluba még nem merészkedtem be. Nem tudom, miért. Valamiért mindig visszatartott valami. Talán egy védõ varázslat volt a falun?

Nem tudom, de az biztos, hogy most nincs. Mert simán bemegyek a falu õrizetlen kapuján, és a legközelebbi kocsma felé veszem az irányt. Megszomjaztam. És a kocsmákban mindig jó kis verekedéseket lehet szítani!

Nem kell sokat menni, hogy rátaláljak a falu ivójára, ahová be is sétálok. Érkezésemre minden szem rám pillant, egyedül öt szempár nem. Gyorsan felmérem, hogy egy pimasz, mégis kegyetlen mosolyú, vörös szemû, fekete hajú férfi hergel négy eléggé részeg fickót. Hm.. Hát most nem nekem kell szítanom a harcot? Nekem az is jó… Csak legyen még pár ember a vér szín szemû ellen, és én is szívesen beállok népet gyepálni. Még akkor is, ha neki nem kell a segítség. Mert hát nem úgy néz ki, mint a ki egy elkényeztetett úri fiú lenne. Bár nem éppen kigyúrt alkat, én egybõl érzem, hogy erõs. Nagyon erõs. És edzett. No meg mágiában jártas… Ezeket nem sokan látnák rajta, csak az olyanok, akik hasonlítanak rá. Mint én… Engem is mindig alá becsülnek. Kíváncsi vagyok, mi fog ebbõl kisülni. Hiányzik a harc, még akkor is, ha Merlin tegnap pirkadattól alkonyatig hajtott, akkor is. Itt meg egyre növekszik az agresszivitás szint. Ha meg nem sikerül a férfinak kiborítani a részeg fickókat, majd én besegítek. Csak történjen már valami, ne csak álljanak ott egymást bámulva!

- Nem, de akkor ezt most bóknak veszem - felelem, s hagyom, hogy birtokba vegye ajkaim, kezdeményezve. Megdobogtatja a szívem intenzív bujasága, s bennem is könnyedén feléled a láng. Lassan veszem át az irányítást, fölé hajolva csókolva, s helyezkedve.  Mikor már “kézre” esik, elhagyom ajkait, s nyakát veszem célba, amelyrõl úgy rémlik múltkorról, erogén zónája lehet, s simogatva szabadítom meg puha bõrét a fojtogató ruhaanyagtól, s közben hagyom, hagy tegye velem ugyanezt. Meztelenségemben kedves ismerõsként köszönt teste melege, bõre finom cirógatása. Ha módom lenne rá, elkényeztetném pillanatok alatt. De türelmetlenebb nõstény õ annál, hogy hagyja magát, lábait a derekam köré fonva pillant rám  olyan tekintettel, hogy ha akarnám, sem tudnám figyelmen kívül hagyni. A szívem gyorsabb ütemre kapcsol, s a vérem felbuzdul ösztöneim éledésével és tombolásával. Magam igyekezve fékezni hatolok belé, hogy eggyé válva lépjünk át fizikai és ésszerû határokat, megízlelve a mennyország gyümölcseit.

Utunk egész nyugodt, míg az elfek területén járunk, minden a természeté, varázslatos erdõk, hangulatos ligetek, barátságos emelkedõk és lejtõk sorjáznak elõttünk, s a nap már túlhaladt az ég zenitjén, s beköszöntött a délután. Siethettünk is volna valamerre, de nincs dolgunk, így mikor egy csodás tóba botlunk, megpihenünk a partján. Ahogy megszabadulunk a cuccoktól, Serena heves ellenkezése ellenére emelem karjaimba, s nemes egyszerûséggel belerohanok a tóba, elmerülve vele, a hûs habokban.

- Ahh, te aljas! - alig bukkant fel a vízbõl, máris kioszt, én meg csak huncutul mosolygom csendesen, hogy aztán egy kézmozdulattal fröcsköljem felé a vizet játékosan. A helyzet hamar “durvul” vízicsatává, s sikongatva, ordítozva, nevetgélve csapkodjuk egymásra a vizet, s szaladgálunk fel-alá, teljesen kifárasztva magunk. Végül én kérek tûzszünetet, s metérdelve trükközöm, míg vállamra nem kaphatom, épp úgy kicipelve a vízbõl, ahogy becipeltem.

Gyengéden teszem le a fûbe, s leheveredek mellé, kapok jutalmul pár gyengéd mellkasboxolós öklöst, majd hozzám bújva heveredik mellém. A nap a vége felé közelít, nagy valószínûséggel ma már nem megyünk tovább, hanem itt táborozunk le. Ideje lenne valami kaját is keríteni.  Szerintem majd fogok valami vadat sárkány alakban, itt még lehet.

- Holnaptól azért lesz dolgunk rendesen - szólalok meg, megtörve a csendet.

- Mire gondolsz? - pillog rám.

- Szembe kell nézni az élettel, amit kinn hagytunk - felelem kissé komolyabban, de aztán a rám jellemzõ, mindig biztató derû ismét visszaköltözik az arcomra. - Nem maradhatunk adósok, nekem tisztára kell mosni a nevem, és hátsón billenteni azt a  Max fickót, neked pedig ideje kiiktatnod a rólad leszakadni nem tudó, idegesítõ exed.

Vidáman és gondtalanul adom elõ a dolgot, mintha ez nem lenne olyan egetrengetõ feladat, s talán így is gondolom. Mégis, ahogy az elfek sem szeretnek adósok maradni semmivel, én sem szeretem, ha lezáratlanul maradnak mögöttem dolgok, s úgy hiszem, mindkettõre ideje pontot tenni végre.

Nem lep meg, hogy a férfi kitér a fekete tûzgömb elõl, de legalább nem szívja tovább Serena vérét. S ez a kis idõ, amit nyerek, elég, hogy eredeti alakomban pompázhassak az alkonyati napfényben.

- Egy sárkány? - tör elõ a férfibõl a meglepõdés. Na igen, nem vagyok átlagos jelenség, ezt én is tudom, de “csodálatod” nem fog megmenteni haragomtól. Hatalmas pofám óriásira tátom, hegyes fogaim elõvillannak, de sokkal pusztítóbb támadást intézek azzal, hogy fekete lángok oszlopát okádom feléjük közvetlenül a talaj felett növesztve a még így is méteres lángcsóvát. A férfi elengedi a lányt, hogy menekülhessen, félig nevetve, félig megilletõdötten zihálva. Kis pondró, hiába vagy gyorsabb, erõsebb mint az emberek, közel sem érsz fel hozzám. Nevetve taposlak a porba!

- Hmm, hamarabb megölted, mint én tettem volna - állapítja meg gúnyosan, ahogy nyugodalmasan földet ér végre, én pedig orromból füstöt eregetve, morogva pillant rá, a farkam a földnek szegve.

Nem vagyok hülye - felelem telepatikusan, s valóban, ahogy elül a por és a lángok alább hagynak, homokból üveggé kristályosodott természetes homokfuvallatnak tûnõ kupola csillan meg Serena körül. - Csak te hitted, a tûz pusztít, pedig az emberknek s az emberszármazékoknak kellene a leginkább tudniuk, nem minden tûz pusztít - oktatom ki. Nem véletlen indítottam a földhöz lapított fejjel a támadást, a láng, a lehelletem ereje felkorbácsolta a könnyû homokot, amely megolvadva tökéletes védelmet biztosít annak, akit szeretek, s elriasztotta azt, aki a zsákmányom lesz. Elvogyorodom fölényesen, már amennyire egy sárkány vigyorogni képes, majd meglendítem a farkam, folyamatosan sorozva. Mert õ is tudja, hiába a kardja, hiába meghosszabbodott, karomszerû körmei sora, hatalmas, izmos farkam olyan fegyver, amely elõl csak hátrálva van esélye. Dühös, érzem, hogy õ is dühös, mégis hideg fejjel tér ki a támadásaim elõl, s mivel apróbb, sokkal nehezebb eltalálnom, fogaimmal megragadni meg szinte lehetetlen. Így inkább egész testtel kezdek támadni, csapkodni, taposni, tüzet okádni, de nem számítok azzal, hogy épp erre várt egészen idáig. Kisebb port kavarok, s voltaképp semmit sem látok, csak neszeket hallok, s mielõtt reagálhatnék, a szemem elõtt bukkan fel, kardja a magasban, s már le is sújt, szemhéjamba marva, de szerencsémre a szemem nem sérti fel. Felordítva csapok a szememhez a farkammal, s már nincs ideje elmenekülni. Érzem, ahogy a test egy pillanatra belesüpped a pikkelyeim ágyába, aztán a lendületnek köszönhetõen tarolja végig a terepet. De hiába, a vér, amely a szemembõl szivárog, nagyban korlátozza a látásom. Így már feltápászkodott, mire meglelem tekintetemmel.

Ahogy oldalát tapogatja, gúnyosan nyalja végig mosolyba húzódott alsóajkát: - Még nem jött el a mi idõnk, de ne lankadjon a figyelmed, visszajövök érte - mételyezi a szívem, majd denevérré válva old kereket.

Hogy eltûnik, nem is tétovázom sokáig, karmos lábammal feltöröm a kis üvegkupolát, s Serena testét óvatosan felnyalábolva kitárom szárnyaim, hogy biztos helyre vihessem.

* * *

Sümiälin varázslatos, épp azért, mert terhes a levegõ az itt elrejtve mûködõ mágiáktól. Kevesen ismerhetik, én is csak véletlenül kavarodtam ide, s bíztam benne, hogy most is beengednek. Szerencsém volt, hogy a bashintukelaiból kapott pénz java része még megvolt. Meg hogy Estelin felismert annak ellenére, hogy már vagy 10 éve is volt, mikor megmentettem.

Fáradtan fekszem az ágyon, mellette, piros fonal fut kisujjamról az övére, a mágikus kötést elõsegítendõ. Szemem bekötözték, s õt is ellátták. Nagyobb problémája, hogy mentálisan adta fel... Hogy képes ilyen egyszerûen eldobni az életét, mikor még annyi minden áll elõtte?

Lassan kezd mocorogni, melyre ösztönösen végigsimítok az arcán, s ezzel kivívom figyelmét.

- Jó reggelt, álomszuszék! - mosolygok rá, de tekintete még elárulja, nem igazán érti, hol is van,mi történik körülötte.

- Ryu? - hangja még erõtlen, gyenge.

- Minden rendben van - felelem, mire felemelné bal kezét, de megilletõdik a piros fonal láttán. Magyarázkodni kezdek: - Egy elf kórházban vagyunk. Mivel úgy tûnt, a lelked nem hajlandó küzdeni az életben maradásért, pedig a sebed és a vérveszteség még nem volt végzetes, egy varázs segítségével a “minai-rikeid” lettem - nem nagyon érti ezt sem, kissé zavarba jövök, és félrepillantok. - Ez azt jelenti, hogy az én életenergiám és immunrendszerem összekapcsolaták a tiéddel, és így átvállaltam a gyógyulás egy részét, vagy valami ilyesmi, én sem értettem igazán Estelint teljes mértékben.

Arca olyan kiismerhetetlen fénybe öltözik, félek, megint bolondságot csináltam...

- A szemed? - simít azonban végig a kötésen dühroham helyett, amire elpirulok. Komolyan, lassan azt kellene hinnem, hogy a természet rendje ellenére én vagyok a feminim...

- Nem súlyos, csak egy vágás, valószínûleg megmarad. Olyan vagány leszek majd, mint a kalózok, csak egy kendõ kell, és már nyomhatom is az ipart - próbálok viccelni, mire csak megcsóválja a fejét.

- Ne légy ilyen szigorú, sárkány vagyok, az eszem diónyi, viszont minden bunyóba kötelezõ belépõm van - vigyorgok rá, persze ez koránt sem ilyen egyszerû, fõleg az én esetemben, de mégis, nem szeretném, ha hibáztatná magát. Inkább, hogy még a lehetõségét is elvegyem annak, hogy ezen gondolkodjon, átkarolom, s magamhoz húzom. - Megígértem, hogy vigyázok rád, és megmutatom, hogy kell élni. De most pihenned kell, az a legfontosabb. Az a fickó elmenekült, és minden bizonnyal nem most találkoztunk vele utoljára. Neked pedig készen kell állnod. Készen kell állnod arra, hogy szembenézz és leszámolj vele magadban. Másképp nem szabadulhatsz, másképp sosem szabadulhatsz a múlttól, amely annyira nyomja a lelked. De ne aggódj, még ha nem szeretnéd is, ott leszek melletted, és max. én rúglak hátsón, ha még egyszer ilyen könnyelmûen feladod az egészet! Mert nekem már szükségem van rád, felelõsséggel tartozol értem, és élned kell miattam, érted? - a végét már csak motyogom. Az eset óta egy hunyásnyit sem aludtam, mert ébren akartam lenni, mikor felébred, de most, hogy látom, jobban van, most már jól lesz, a fáradtság elemi erõvel szippant magába, ahogy én is az õ illatát, mert körbeölelem, magamhoz vonom, s tudom, nem engedem el, nem engedem sehova magában többé.

- Sajnálom Max. Ezt a poharat annak a hülyének szántam ott a háta mögött - kér azonnal bocsánatot. De mi az, hogy Max? Csak így egyszerûen Max! Nem ön, nem magam, nem te utolsó aljas féreg, de még csak nem is Maximilien, hanem csak így lazán Max! Még csak másodszor látja, nekem meg egy csomót kellett küzdenem , mire egyáltalán létezõként kezelt, nem hogy a nevemen hívott! Ez most piszkosul rosszul esett...

- Semmi gond - bájolog a díszökör is. Megnézném, mennyire vigyorogna, ha magamra ölteném a valódi alakom.

- meghoztam az italt. igya meg, és akkor rendbe is fog jönni - leteszi a poharat, majd ki is lép, és bevágja az orrom elõtt az ajtót.

- Most hagyjuk pihenni! - vonna magával, de ellenségesem tépem ki magam ragacsosan undorító ujjai szorításából.

- Majd én eldöntöm, mihez kezdek, köszönöm - felelek erélyesebben. Szemeim ösztönösen felizzanak, de azonnal le is hût, hogy zavarbaejtõen közel hajol.

- Igazán érdekesek a szemei - jegyzi meg, s hangja felborzolja az idegeim. Egyszerre nyájas, hízelkedõ s végtelenül rideg, már-már valami perverzitásba forduló, sötét izgalom járja át, mint a kéjgyilkosét, mielõtt beléd mártja a nagykést...

Jó konfliktuskerülõként húzódom messzebb félrefordulva, s kvázi megadva magam: - Engedelmével sétálok egyet...

- Hagy tartsak önnel - felel kaján vigyorral, s ekkor már tudom, túl nagy védtelen felületet villantottam fel, s most, hogy megtapinthatta a gyengepontom, nem ereszt, míg ki nem csinál...

Nyúzottan jártam a folyosókat, hogy visszatájoljam magam útitársnõmhöz. Ez a pasas, én kezdek aggódni miatta. Egész végig azon volt, hogy újra kihozzon a sodromból, és láttam - mert hülye sem vagyok annyira, mint amennyire látszik - hogy egész végig a szemeim figyeli. Azt hiszem, ki akarta deríteni, miféle lény lehetek, és van egy olyan érzésem, azért is lenne rá roppant kíváncsi, mert szeretné tudni, beleillek-e a gyûjteményébe, vagy sem. Ha tudná, mennyire vágyik rám abba a bizonyos gyûjteménybe!... El kell tûnnünk innen. Minél elõbb, annál jobb!

Hogy juthatott ilyen piszok messzire? Ez a gondolat lüktet bennem, miközben illatát követve loholok keresztül az erdõn. Igaz, néha elbizonytalanodtam és nyomát vesztettem rövid idõre, de még így is iszonyat sok idõnek tûnik, amit a keresésével kellett idáig eltöltenem, és még mindig nincs meg. De most legalább egyértelmû az illat útja.

Nem is kell csalódnom orromban, egy barlanghoz kavargok, s éles szemeimnek hála, már látom, hogy benn jól ismert alak fekszik összegubózva és iszonyatosan reszket. Belépve azonnal elõkotrom a takaróm a hátizsákomból, s ráterítem, mire felpillant. Nem akartam felébreszteni, de mondjuk számíthattam volna rá, hogy éles érzékeivel még betegen is fel fog.

- Te? Hogyan? - értetlenkedik harmatgyenge hangon.

Gondterhelten huppanok le mellé. Haragszom, amiért ilyen iszonyat felelõtlen, de komolyan!

- Elég jó nyomolvasó vagyok - felelem, de még csak nemlétezõ közömbösségem látszatát sem tudom fenntartani: - Aggódtam miattad. Miért mentél el? Miért nem szóltál? - rovom meg és vonom kérdõre egy levegõvel.

- Ne haragudj - teljesen átlagos válasza abszolút meglep, mert neki nem szokása átlagosan lereagálni semmit. Így kissé megilletõdötten, és haragom letört szarvaival vonulok vissza.

- Semmi gond. Pihenjél, addig rakok tüzet - szédelegve állok fel, és szabály szerûen kimenekülök a barlangból tanácstalanul, hogy gyûjtsek egy kis tüzelõnek való fát.

Barangolhattam volna, ameddig akarok, akkor sem tudtam volna napirendre térni, így felesleges húznom az idõt, egy szép halomnyi fával indulok visszafelé. Fázik, beteg, nem hagyhatom, hogy egyedül tengõdjön. Végtére is, lehet, hogy kezd megkedvelni. Hiszen megígértem, hogy bebizonyítom neki, hogy érdemes bízni. Talán hatott a kis beszédem, és máris a javulás útjára lépett. Igen, minden bizonnyal ennyirõl van szó. Én pedig már kezdtem mindenféle buta gondolatot kergetni a fejemben. De bolond vagyok!

Ahogy visszaérek, lehalkítom lépteim, mert úgy tûnik, talán elaludt. Azonnal nekiállok a tûz csiholásának. Persze egyszerûbb lenne, ha csak lehelni kellene egyet és már lobogna is a láng, de az még így is könnyen egyenlõ lehetne az öngyilkossággal, így kénytelen vagyok a hagyományos utat bejárni. Szerencsémre hamar megadja magát, és belobban a tábortûz, rövid idõ alatt befûtve a barlangot, persze csak annyira, amennyire lehetõsége van rá.

- Ryu - a nevemre ösztönösen odafigyelek. Ahogy felfogom, hogy szemei nyitva vannak, azonnal érdeklõdni kezdek: - Fáj valamid? Hozzak neked valamit? - de csak a fejét rázza nemlegesen. - Akkor mi az? - kérdezem kissé megszeppenten.

- Kérlek, gyere ide - bizonytalanul lépek közelebb hozzá, azért valljuk be, ravasz is tud lenni, és könnyen elõfordulhat, hogy most kapom meg az elmaradt tombolást. Össze is rezzenek, hogy védekezni tudjak, mikor megmozdul, de döbbenetemre csak a takarót emeli meg: - Ide - mutat maga mellé, és hirtelen melegem lesz, de nem a tûz miatt... Én... így... most... hogy is mondjam, nem biztos, hogy fel vagyok készülve arra, hogy, hát hogy... szóval ne lépjek át bizonyos határokat...

- Serena biztos? - kérdezek rá, hátha töketlenkedésem miatt elmúlik a lehetõség, és megszûnik a kellemes nyomás és bizsergés a mellkasomban.

De a nõkben sosem lehet bízni...

- Kérlek szépen. Annyira hiányoztál, amíg nem voltál velem. Legalább most had érezzelek teljesen, hogy velem vagy. Ölelj magadhoz, kérlek  - ragadja meg a kezem, és komolyan, visítva kellene messzire szaladnom, de nem tudok. Szüksége van rám...

Lassú mozdulattal adom meg magam, és fekszem mellé, s megdermedek, ahogy hevesen a felsõmbe markolva bújik hozzám. Ha menekülni akartam, immáron késõ. Olyan, mint a nõstény sárkányok párzáskor, karmait mélyen belém mélyeszti, s bûvkörét kiterjesztve tart, s esélyem sincs már visszakozni, ösztöneim sem engednék... Óvatosan ölelem meg, a hátát simogatva, s érzem, hogy ez így nem lesz jó, mégsem mondok vagy teszek semmit, csak abba a halvány reménysugárba kapaszkodom, hogy visszatér a régi Serena, és jól kupán vágva rúgdos ki a barlangból. De ez a Serena most egészen más. Ahogy tekintete elkapja az enyém, szinte perzsel a benne égõ valami, ami eddig határozottan nem volt ott, valami ami arra készteti, hogy egyre közelebb hajoljon feromonos bódulattal kábítva.

- Serena - utolsó reményvesztett próbálkozás sóhaja szakad fel belõlem, hogy meggátoljam az elkerülhetetlent, de letorkollnak.

- Csss. Csak engedd el magad - tapasztja ajkait az enyémekre. Dermedtségem a tetõfokára hág, majd el is oszlik, ahogy íze átjárja a pórusaim, s felébred bennem egyfajta eleddig mélyre ásott “vadállat”, a természetes ösztön. A kábulat egy csettintésre múlik el, hogy átadja helyét a vágynak, s együttmûködésemnek köszönhetõen elmélyülhessen a csók, melyet õ kezdeményezett, de már én fejezek be szorosan magamhoz ölelve. Ujjaim önállósodva barangolják végig hátát, oldalát, hogy végül utat találjanak a felsõ alá, megérezve a bõrének selymes melegét, miközben élvezem cirógatását, s játékos csókcsatát vívunk megfeledkezve a józan ész által felsorolt minden ellenérvrõl. Mégis, a ködös ösztönzuhatag mögül is felsajog valami odabenn, aminek hangot is adok, megszakítva az édes csókot, megpróbálva minimálisan lenyugodni, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

- Serena. Szerintem te nem ezt szeretnéd - a terv az volt, hogy kissé drasztikusabban tolom el magamtól, de ahogy kipirult arcára téved a tekintetem, képtelen vagyok megtenni.

- Most ne gondolkozz - tolja félre újfent ellenérzéseim fekete fellegeit könnyedén egy újabb csókkal, megölve bennem minden “emberit”, hogy ne maradjon más, csak a kiéhezett, fajfenntartásra berendezkedett ösztönlény. A hátára fektetve “teperem” le ismét megostromolva ajkait, s õ sem rest, nem csak hajam, de érzelmeim is felborzolja kellemes simogatásával. Mégis megcsalom ajkait, hogy buja örömökben részesíthessem kacér és kívánatosan hófehér nyakhajlatát, amelyben élettelin lüktet verõere, egyenletes dallammal szédítve sárkányösztöneim. Már nem gondolkodok, csak gyengéden megszívom a finom bõrt, vörös foltot hagyva nászunk bizonyítékaként, majd lefejtem róla a felesleges ruhadarabokat szépen sorjában. Elõször a felsõ, majd a melltartó repül ívesen a barlang egy tetszõleges pontjára, amelyekhez hamarosan társul az én felsõm. Egy egészen rövid pillanatig megpihentetem tekintetem vágytól kipirult arcán, majd elõször vállára, majd kulcscsontjára s végül gömbölyû melleire lehelek apró csókokat, utam vékony nyálcsíkkal jelölve meg. A mellbimbóinál különösképp elidõzöm, s boldog-izgatott mosoly kúszik ajkaimra halk nyögése nyomán, amely egész izgalomba hoz odalenn, nem mintha komolyabb problémáim lettek volna eddig is. De ennyi koránt sem elég, még túl sok a felesleges “akadály”, s ezeket elhárítandó már foglalkozom is a “megoldás kulcsával” a nadrágot egybe fogó gombot iktatva ki épp, hogy aztán elhajolva tõle a segítségével megváljunk a nadrágtól is “örökre”.Kissé oldalra fordulva simogatom mohón, míg kibontja az övet, s szinte beleremegek a forróságba, amelyet ujjai rajzolnak óvatlan mozdulatukkal férfiasságomra. Az érzelmek árja immáron vadul csapkod bennem egyre türelmetlenebbül, így ideje a lényegre koncentrálni.

Ingerlõ gyengédséggel simítok végig lányokhoz képest izmos és kívánatosan feszes hasfalán, majd tovább siklok a szeméremdombján át egész a mennyország kapujáig. Gyengéd mozdulatokkal simogatva izgatom, nyelvemmel közben körkörös mintákat rajzolok ziháló lélegzetétõl hullámzó melleire, varázslatos melódia hangjait csalva elõ belõle. Teste meg-megremeg, jelezve, nem csak én, õ is mohóbbá válik, s egyre többet és többet szeretne, amelyet nem tagadhatok meg tõle, így engedelmeskeden a kimondatlan kérésnek, s elõször csak az egyik ujjam csúsztatom belé, majd kis idõ múlva még egyet, gondosan készítve fel kívánatos testét. S ugyan szenvedélyes nyögései egyre inkább az õrület széle felé sodornak, egyfajta büszkeségtõl vezérelve váratom, s érzi õ is pontosan, nem hiába húz fel magához csók után áhítozva. Ám ezzel még nem érhet célt, ahogy azzal sem, hogy ostromló mozdulatokkal kezdi kényeztetni férfiasságom, nekem hallanom kell! Nem is kell sokat tûrnöm, elégedett vigyorral zsebelem be vágyakozó sóhajként elrebegett varázsszót: - Akarlak.

Fölé helyezkedem óhajának megfelelõen, majd mély csókkal tapasztva le ajkait, hatolok belé a bennem dúló ösztönállathoz képest gyengéden, mégis talán durván. Mégis kéjesen nyög bele a csókba, amely megnyugtat. Hajába simítva, átszellemült arcában gyönyörködve kezdem mozgatni a csípõm, mindkettõnk a fellegekbe repítve egyre gyorsuló és vaduló vágtával. A szívem vadul kalapál, és azt hiszem, sosem leszek képes vele betelni, sóhajaival, nyögdécselésével, gyönyörû teste minden porcikájával. Azonban a pillanat, bár csodálatos, épp ezért olyan rövidnek tûnik, alig hogy belekóstolhattam a “tiltott gyümölcsbe”, teste máris megfeszül az orgazmus intenzív érzésétõl, s magával ránt engem is, hangos morranással érem el én is a csúcsot, hogy pihegve, karomba zárva “zuhanjak” vissza a valóságba kába fáradtsággal.

Ahogy visszatalálok magunkhoz, kihúzódom belõle a földre heveredve. Hozzám bújik szorosan, s én átölelve szívom magamba illatát, s hallgatom egyenletessé váló szuszogását, miközben a falat bámulva mélyet sóhajtok. Nem mintha megbántam volna, de azt hiszem, ennél nagyobb hülyeséget nem követhettem volna el még ha akarok sem. Sárkánynász egy emberrel, ráadásul ilyen hirtelen, mindenféle megfontolás nélkül... Talán nem olyan nagy baj, hiszen olyan boldognak érzem magam, s õ is mosolyog álmában. A takaróval takarom be mindkettõnket, s magamhoz ölelve, állam a fejének támasztva merülök végül én is álomba.

* * *

Mikor felébredek, azonnal õt keresem tapintásommal, de sehol sem találom, így felülök, de a cuccai még itt vannak, így õ sem mehetett messzire. Kavargó gondolatokkal szedem össze a ruháim, s öltözök fel, rendbe hozva magam valamennyire. Valahogy megnyugtatóbb lett volna a tegnap után úgy ébredni, hogy itt van még mindig mellettem. a tûz kialudt romjait nézem, a hamut, mely már egész megszürkült, az ágakat, amelyek feketés-szénes torzókká olvadtak a hõben, amely este még vörösre izzította õket. Szorongás. Ez volt az enyém, csak ez maradt velem a barlangban várakozva rá. Mégis, ahogy meghallom puha lépteit, mosolyt erõltetek az arcomra, s nagyot sóhajtva hajtom el a negatív gondolatokat, hitelesítve a mosoly mosoly jellegét, s ahogy felbukkan a barlang szájánál, elé is sietek, de arca merev és távolságtartó, ahogy szavai is.

- Egyél. Utána meg, ha ennyire velem akarsz jönni, akkor induljunk - veti oda foghegyrõl, s hirtelen érzem, magam is elszenesedett fadarab lettem, amit túlhevített, megrágott, majd torzójában elfeledett a tûz, mely elõzõ este még oly virgoncan táncolt körbe nászával.

- Serena. Mi történik most itt? Velünk? - nem is tudom, miért kérdezem meg a nyilvánvalót, talán könnyebb elfogadni, ha hallom, mint hogy ha csak fáj, és üresség tesz.

- Semmi nincs közöttünk. Semmi nem lehet közöttünk... - feleli, eltaszítva, de mégis, meghagyva a reményt, csalfán magához láncolva. Nem értem õt, de mindegy is. Hogy belementem, magam kötöttem gúzsba, de nem mondhatom el neki. Akkor sok mást is el kellene mondanom, amelyek egyelõre nem tüntetnének fel jó fényben, pedig ártatlan vagyok, minden ellenem felhozott vádban ártatlan.

- Ha elkészültél, indulunk - szól még, majd ismét kimegy a barlangból. Nem szólok utána, csak összeszedem a cuccom csendesen.

* * *

Szótlanul követtem, s meglepõen jó tempóban értük el a falucskát, ahol most megpróbál valakit szóra bírni, de a falubeliek bizalmatlanok, és folyamatosan az eget bámulják rémülettõl reszketõ szemekkel. Magam részérõl letelepedtem az egyik tornácra, és most onnan szemlélem alakját. A falu nem nagy, az orrom semmiképp nem fogja “szem” elõl téveszteni. Ahogy a helyiek, én is az eget bámulom annyi különbséggel, hogy én meg vagyok róla gyõzõdve, onnan az ég adta egy világon semmi nem fog jönni. Azért kíváncsi lennék, az a féreg hogy szervezte meg, hogy a falusiak sárkányt lássanak. Nem létezik semmilyen olyan emberi szerkezet, amely imitálhatna ilyesmit, azt meg nem hiszem, hogy rá tudott volna venni akár egy sunkrit is, hogy adjon át neki mûszaki információkat. A sunkrik annál nehezebben elfoghatók, s ha mégis elfogott egyet is, ha a “lakatot” leverte a szájáról, akkor esküszöm, hogy leborulok nagysága elõtt, és még orálisan ki is elégítem, pedig nem érdeklõdöm a saját nemem iránt. Ha egy sunkri beszélne a titkaikról, összedõlne a világ, mintha a némát akarnád beszédre bírni. Nem, ezt mindenképp kizárhatom. Más lényekrõl meg nem tudok, akik rendelkeznének megfelelõ tudással. Valamiféle érzéki csalás lenne? Mégis miféle? Végtére is, ha a félelem meggyökerezett, már nem nehéz, de a félelmet nem lehet csak úgy elültetni. Persze vannak babonások, de mindig akad legalább egy kételkedõ, aki beleköp az ember és az illuzionista levesébe

Márpedig meg vagyok róla gyõzõdve, hogy hamarosan mi is szemtanúi lehetünk annak a bizonyos sárkánynak. Pontosan tudja, hogy ide tartunk, így elõ fogja adni a kis mûsorát. De mi lehet a célja? Talán az, hogy ide vonzzon engem, az igazi egyedet azzal, hogy bemocskolja a nevem? Nem értem, az biztos, hogy a kísérleti laborjában látna a legszívesebben, de honnan tud rólam, honnan tud egyáltalán bármit is ahhoz, hogy elegendõ illúziót keltsen. Lehet, hogy a pénze is hozzásegítette? Lefizetett volna valakiket?

Egy biztos, agyafúrtabb és kreatívabb lehet, mint én, mert egyszerûen elképzelésem sincs, hogy csinálhatja. Ahogy arról sem, mi a valódi célja, pedig a kastélyában is megfordultam. Semmi gyanús, semmi átkozott apró nyom arról, mi folyhat ott, csak az ösztön, hogy még a pikkelyeim is felállnának a hátamon, ha ismét a közelében kellene tartózkodnom.

A robbanás, a vele járó minimális földrázkódás, majd a feketén felcsapó lángok váratlanul, a semmibõl csapnak le. Azonnal felpattanok, és a szemeim elkerekednek. Ez lehetetlen! Azonnal a füstfelhõ irányába iramodom, miközben a falusiak sikoltozva menekülnek. Hamarosan megpillantom pár lépésnyivel elõttem Serenát. Kicsit csalva gyorsítok lépteimen, majd mikor utolérem, hozzálassulok. Nem nézek rá, nem szólok hozzá, felesleges lenne, csak biztosabb az oldalamon tudni.

Nem kell sokat futni, máris a falu szélén vagyunk, ahol három ház is a lángok martalékává vált pillanatok alatt, ahogy az a fekete tûzre valóban jellemzõ. Szemeim egyre inkább kitágulnak, és egyszerûen képtelen vagyok hinni a saját szememnek, ez nem lehet! Lehetetlen!

Serena egy sérültet próbál szóra bírnia történtekrõl, én meg csak állok földbe gyökerezett lábakkal. Gyermeksírás üti meg a fülem, s ez térít végre magamhoz. Az egyik, még összeroskadni csak készülõ házból jön. Azonnal nekiiramodom, s köpenyem magamra terítve hatolok be az épületbe. A lángok eszméletlenül perzselnek, de számomra nem olyan végzetes, mint egy ember számára lenne. A bõrömön, még ha bele is kap valahol a láng, kihuny, s csupán vörös foltot hagy maga után, vagy még azt sem. A füst pedig tisztább levegõ számomra,mint az, amit odakinn szívok: ha belegondolok, jó ideje nem volt részem hasonló, már-már vulkán belsejéhez hasonló klímához. A gyermekre egy asztal alatt bukkanok, fájdalmában és félelmében ordít és kis híján szétkarmol, ahogy váratlanul felkapom, de nem törõdöm vele, csitítva ugrok az ablakon át a szabadba.

A hûvös levegõ szinte bánt, és hirtelen a légzés is nehezebbé válik, ahogy megszédülök. A gyermek rokonai, vagy szomszédok, vagy ki tudja, kik, azonnal hozzánkszaladnak, és kiveszik a gyermeket a kezembõl, aláfestõzeneként a ház reccsenve megadja magát és magába roskadva pattog tovább.

A hatalmas árnyékra egyszerre leszünk figyelmesek az égen Serenával, aki immáron egy másik ház mellett áll, ki tudja miért. Ahogy felpillantok, látom cikázását, megfeszülõ szárnyait, de valami bántja a szemem, de egyelõre nem tudok rájönni mi is az. Ahogy azonban ismét elsuhan felettünk, s újabb lánggömbök csapódnak a földbe, futásra késztetve mindenkit, s elvágva Serenától, rádöbbenek: a testmérete nevetségesen kicsi!

- Mindenki fedezékbe! - ordítok fel, hiszen én a füst okozta “ködön” keresztül is tökéletesen látom, ahogy megfordul, és újabb, de sokkal komolyabb támadásra készül. Magam azonban nem fedett terep vagy az erdõ felé szaladok, hanem az egyik ház elõtt terebélyesedõ, megperzselõdött gyümölcsfára kapaszkodom. Látnom kell még közelebbrõl!

Mikor elsuhan mellettem - már ez is gyanús, egy sárkány nem ereszkedik ilyen alacsonyra, mert levinné a fél berendezést lábaival, izmos testével - elrugaszkodom, és a hátára érkezve kapaszkodom belé. Meglepi a szituáció, és azonnal cikázva próbál lerázni magáról, ami viszonylag könnyen is megy neki, hiszen mikor megpillantom arcát, iszonyodva hõkölök vissza, s ennek köszönhetõen egy faágnak csapódva zuhanok a földre. Fáj, de közel sem annyira sokkoló az élmény, mint az arca, amely leginkább valamiféle torzszülöttre emlékeztet, sem sárkány, sem semmi más, hanem valami elcseszett hibrid. S akkor bevillan a kép a farkasról korábban, amely megsebezte Serenát. Nem láttam pontosan, mert minden hirtelen történt, de az sem megszokott példány volt!

- A rohadt életbe! - sziszegem, ahogy kezd összeállni a kép a Wallensheim-házban feltételezett kísérletekkel kapcsolatban. Feltápászkodom, és meglepõdve tapasztalom, hogy az erdõben landoltam, kissé arrébb sodródva, a következõ pillanatban azonban riadtan, fegyverem, egy kisebb, fekete pengés tõrt elõrántva pördülök meg tengelyem körül, ahogy meghallom hangját.

- Kár, hogy ilyen hamar rájöttél - Maximilien bukkan fel mögöttem a fák közül. Szemeim dühösen szûkülnek össze, s izzanak fel vérvörös fénnyel. - Pedig, ha ilyen sokat tudsz róluk, biztos elvezettél volna legalább egyhez - néz rám élvetegen. - De nem baj, te is épp eléggé felkeltetted az érdeklõdésem. Mondd csak, milyen szörnyeteg vagy valójában?

- Fogalmam sincs, mirõl beszélsz - préselem ki a fogaim közül fenyegetõn, de csak mosolyog, s mosolya még szélesebbé válik, ahogy körülöttünk árnyak jelennek meg. Egy egész falkányi mutáns “farkas” vadul morogva és vicsorogva.

Egy intés, ennyibe került számára, s az egyik fenevad máris nekem ugrik, csak sárkányokhoz méltó, embereknél jelentõsen, mintegy tízszeres gyorsaságomnak köszönhetem, hogy ki tudok térni elõle, de még így is megcakkozza a köpenyem szélét, s máris fordulna vissza, de egy penge mélyed a vállába, mire felvonyít eszeveszettül.

- Serena - kiáltok a felbukkanó lányra. Hogy lehet ennyi esze, hogy idejön, ráadásul közbeavatkozik? Megbolondult?! - tûnj innen! Semmi esélyed!

- Neked lenne? - kérdez vissza csípõsen, azonban egy farkas nekilendül.

Minden szemrebbenésnyi idõ alatt történik, nem gondolkodom, csak cselekszem, cselekszem, ahogy az ösztöneim vezérelnek, hiszen nekem természettõl elrendelt kötelességem násztársam védelmezni, így ajkaim közül lángok törnek elõ, amelyeket  a pillanat tört része alatt formázok közepes gömbbé, és hajítom a farkas felé, amely felnyüszít, pedig csak felületesen perzseli végig. A következõ pillanatban reccsenés hangja tölti be a levegõt, a ruháim fokozatosan adják meg maguk fülsiketítõ sikoltással, ahogy tagjaim pikkelyesedni és nõni kezdenek, hogy végül tíz tonnás behemótként bömböljek fel mély hangomon. A megilletõdött csapatot izmos farkam egy mozdulatával seperem félre, majd méretes lábaimmal megragadom Serenát, s szárnyaim kitárva, egyet ugorva röppenek fel, hogy biztonságos helyre menekítsem mindkettõnket.

* * *

Egy közeli tisztáson ereszkedem le ismét, s eleresztem elkezdve a visszaalakulást. Alakom lassan nyerem vissza, s fedetlen testtel nézek immáron ismét egy magasságból szemeibe. Íriszei örvénylenek a zavarodottságtól.

- Serena... - szólok halkan, de hevesen kezdi rázni a fejét, jelezve, nem akarja hallani.

Hamar megérkeztünk, sokkal hamarabb, mint számítottam rá. De nem csak ez nem került bele az elõzetes tervekbe. Ez akkor realizálódik bennem, mikor arra eszmélek, Serena az ájulás határán van, a teste lángol, s bár épp most érzem sárkányszemmel normál testhõmérsékletûnek, azt már rég tudom, hogy az régen rossz, ha valakinek annyira tüzel a homloka, hogy kellemes melegnek érezzem.

- Hé, minden rendben van? - kérdezem aggódva de nem jön válasz, amely még nagyobb aggodalommal tölt el.

- Serena - szólongatom, de ahogy jobban megnézem, a helyzet még súlyosabbnak tûnik, mint gondoltam. - Gyorsan vigyük valahova - kezdek pánikolni, s lepattanva a lóról a karjaimba emelem. Valamit tennem kell, nem halhat meg! - Nagyon beteg - már szinte sírva könyörgök.

Egész éjszaka mellette virrasztok, és szó szerint lesem minden lélegzetvételét. Sosem reagáltam jól a betegségekre, talán mert mi sárkányok nem vagyunk azok a beteges fajták, és ha valaki ágynak esett, az jobbára nálunk halállal végzõdött, és ez óhatatlanul beleégett a tudatalattimba, és minden egyes alkalommal szorongással töltött el, ha betegeket láttam magam körül. Túl hosszúéletû lény vagyok ahhoz, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljek a rövidebb életû lényeket utolérõ halállal. Túl sokat és sokfélét láttam ahhoz, hogy teljesen elborzasszon, pedig normál esetben az én idõm még sokáig ketyeg, mielõtt bemondaná az óra az unalmast.

Talán ezért is sóhajtok fel egy cseppet engedve a minden izmom megfeszítõ feszültségbõl, mikor felnyitja szemeit.

- Hol vagyok? - kérdezi, s bár hangja gyenge, legalább valóban észnél van.

- A Wallensheim birtokon - felelem azonnal, mire felém fordítja tekintetét. -Hogy érzed magad? - érdeklõdöm a lehetõ legtöbb pozitív energiát összpontosítva a kérdésembe, hogy feltöltõdhessen. Tudom, egyesek szerint ez csak amolyan bugyuta babona, hogy ez bármit is számít, de én szeretnék hinni benne, hogy segít.

- Még mindig fázok és szédülök is - elfintorodom. Nem, ez cseppet sem hangzik jól. - Wc-re kell mennem - fûzi még hozzá, majd felül, hogy nekiindulhasson, de már ez is nagyon nagy küzdelmébe kerül, s láthatólag egész el is fárad benne. Azonnal pattanok készségesen.

- Várj, segítek! - segítem álló helyzetbe, s ahogy a talaj éri a lábát, már erõsködne...

- Menni fog egyedül is.

Megrovón pillantok rá, mivel elég közel vagyunk egymáshoz, ezt könnyedén tudom kombinálni mélyreható pillantásommal.

- Ugye ezt most te sem mondtad komolyan? - kérdezek vissza jelezve, hogy kérését nem hogy nem teljesíthetem, még csak komolyan sem vagyok hajlandó venni. Talán a kérdés, talán más, de valami hatására sóhajtva hódol meg, belátva, hogy egyedül valóban nem lesz képes boldogulni. Ketten viszont hatékonyan fogjuk megoldani a helyzetet, határozottan érzem.

Nem akartam ennyi idõt a palotában tölteni, számomra roppant veszélyes, mert bármikor leleplezõdhetek. Ugyan a házigazdával még nem sikerült tárgyalni, ami talán nem is baj, mert õ lehet, hogy ismer, végtére is van személyleírásom, más kérdés, hogy úgy megcsonkítottak, hogy a saját apám is csak a szagom alapján ismerne fel, mégis, napról napra jobban hasonlítok a régi önmagamra, legalább is én látom magamban magam, és ez egyre aggasztóbb érzéseket generál bennem. Jó, oké, az hogy fél centit se nõtt a hajam, meg hogy egy-két sebem már haragoslilából lilászöldbe olvadt, nem sok változás, és valószínûleg az egész csak a szorongatott helyzet paranoiája, de akkor is. Óvatosnak kell lennem. Nem szeretnék lebukni, már csak azért sem, mert Serena nagyon rosszul van, és nem tudnám magammal vinni, itt meg nem hagyhatom, mert ki tudja, mit tennének vele, mert azt hinnék, ismer, és tudja, hova tûntem. Nem tudnám cserben hagyni. Az nem az én stílusom.

Meg aztán, olyan változás állt be, amirõl álmomban sem mertem volna reménykedni. Én az utált kis béka, szép lassan, de véleményem szerint biztosan szintet léptem Serena státuszlistáján, mert az egy hét alatt, amit eddig végigbetegeskedett, rengeteget beszélt hozzám, én meg jószerivel igyekeztem elfogadható választ adni mindenre, és nem magamra haragítani. S le sem tagadhatom, boldog vagyok emiatt. Bár azt megtanultam, hogy más emberekhez fûzõdõ viszonyairól nem hajlandó beszélni. Talán õ is egyedül van valami olyasmiért, amirõl azt hiszi, szégyellnie kellene, és amiért kiközösítették, mint engem, csak õ így éli meg, nem úgy, ahogy én. Vagy nem tudom. Egy biztos, az arca mindig elkomorul erre a témára, és a szíve visszahúzza maga köré a kemény tüskés falat. Talán épp ezért izgat annyira, mert már annyifélét elképzeltem, mi is történhetett, de valahogy magamból kiindulva egyik végén sem sikerült odáig jutnom, hogy ilyen ellenségessé váljak. Bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy én sosem tudnék ilyen ellenségessé válni, s a kiskutya itt van elásva, és nem a képzelõerõm szegényességében.

Mindenesetre ma sem bírtam ki anélkül, hogy erre ne tereljem a szót, és ha hiszi, ha nem, valóban akaratlan volt, de már szinte éjt nappallá téve ezen, meg azon töröm a fejem, miért körözhetnek valójában.  De ugyanabba a falakba ütközöm, mint máskor, olyannyira, hogy teljesen elnémul és bevágja a szokásos védekezõ hadmozdulatot: a durcát.

- Miért nem akarsz beszélni róla? - de tényleg, azt mondják, ami fáj, ki kell beszélni magadból, és rögtön jobb lesz. Ez esetemben eddig bevált, bár az is igaz, hogy már az enyhítette a kesergésem, ha találtam valakit, aki meghallgatott. - Mert a végén még tudnék is neked segíteni? - komolyan, lassan verbális fegyvertáram minden eszközét bevetettem, ha most sem töröm meg, komolyan feladom. Valójában már akkor feladtam, mikor belekezdtem, talán azért is lep meg, mikor mégis élesen pendül a hangja.

- Azt akarod tudni, miért nincs párkapcsolatom, és hogy miért nem beszélek róla? - dühös, és kezdek rettegni. Nem akartam felbosszantani, csak menthetetlenül kíváncsi vagyok, mert meg akarom érteni az emberek érzéseit. Annyira mások, mint én, és épp ezért borzasztóan érdekesek. - Azért - folytatja döbbenetemre, mert valahogy arra készültem, hogy valamit menthetetlenül hozzám vág, arra viszont nem, hogy vallani fog. - , mert az egyik barátom, akibe nagyon szerelmes voltam, kiirtotta az egész családomat a szemem láttára. Egyedül engem hagyott meg, mert szeretett. Gyûlölöm a férfiakat és megfogadtam magamnak, hogy addig fogom edzeni magam, amíg meg nem találom és a saját kezemmel meg nem ölöm.

Csak pislogok, és be kell látnom, nem, valóban nem elég élénk a fantáziám. Nézem, ahogy megfordul, és válla megrázkódik a feltörõ zokogástól. Érzéketlen vagyok, vájkálok a múltjában tudatlanul, nem is sejtve, mit kapargatok lépten-nyomon.

Másrészt az információ felháborít. Hogy lehet valaki?... Mi vihet valakit ilyen borzasztó?... Körbeölelem magam, hogy enyhítsem a körém gyûlt magányt, amely egyszeriben megfojt. Egyszerûen nem tudok mit kezdeni az információval. Még sosem szégyelltem magam semmiért, de ebben a percben gyûlöltem férfi lenni, s most, szintén rám nem jellemzõen, undorodtam attól az ismeretlen férfitõl, bárki is volt az. Mert aljas a fajtám, érzelmek nélkül rombol le egész falvakat, fal fel életeket, álmokat, hagy maga mögött keserûséget és fájdalmat. De sosem furakszik be sehova alattomosan, hogy aztán vírusként fészkelve pusztítson el belülrõl mindent, sosem bújik meg alattomosan, hogy aztán hátba támadva nevessen megvetõn a képébe áldozatának, az én fajtám mindig nyíltan támad, és felvállalja, hogy áldozata esetlegesen visszatámadva végez vele. Egy ilyen tett, fõleg a mi klánunkban, megvetendõ, és még sokkal alantasabb lenne még az emléke is, mint az enyém, aki csak a gyilkolást tagadtam meg.

- Sajnálom, hogy minden egyes alkalommal, mikor ezzel a  témával zavartalak, erre a borzalomra emlékeztettelek akaratlanul. Nekem sejtelmem sem volt, hogy az emberek lehetnek ennyire... - nem tudom befejezni, a lepergõ sós könnyek elnémítanak. Tekintetem egész elkomorul, s eddig nem ismert harag kerít hatalmába. Hangom megrendíthetetlen élû, már-már rémisztõen hasonlít apám mély zengésû, ellentmondást nem tûrõ baritonjára. - Nem hagyom, hogy egy ilyen féreg járjon-keljen a világban, és több életet tönkretegyen! - ebben a pillanatban nem Serenáról volt szó, valóban úgy éreztem, ahogy mondtam. Nem éreztem korábban hasonlót, de ezt a férfit, akárki is legyen, meg akartam ölni, érezni a karmaim között a reszketõ testét, a szíve heves és egyenetlen kalapálását, ahogy fölé hajolva rá vicsorítom tûhegyes fogaim, beszívni a megperzselõdött fehérje illatát, miközben ordít a fekete tûz emésztõ lángjaitól szenvedve, tehetetlenül. Mert a pusztító, pokoli fekete lángok nem olthatók el könnyedén, nem szabadulhat meg tõlük az ember vízzel, vagy a homokban meghempergõzve.

Révületszerûségembõl az ébreszt fel, hogy a körmöm olyannyira a tenyerembe vág, hogy az vérezni kezd, pedig még így sem olyan vékony a bõröm, mint egy átlagembernek. Nagyjából ezzel egyidejûleg jut el az agyamig az is, hogy talán kezdenem kellene valamit azzal, amit mûveltem, és valamilyen módon vigaszt kellene nyújtanom. Már ha képes vagyok ilyenekre...

Gondolkodás nélkül - mert ugye az minek? - lépek elé, majd leguggolok, hogy arcunk nagyjából egy vonalban legyen, és rámosolygok, nem lesajnálón, nem megértõn, hiszen hol vagyok én ahhoz, hogy egy ilyen jellegû fájdalmat teljes egészében megértsek, csupán együttérzõn.

- Hé, tudod, nem érdemel annyit az a szemét, hogy miatta egész befordulj, és elfelejts élni. Mad én bebizonyítom neked, hogy még akkor is érdemes bízni másokban, ha utólag pofára ejtenek, mert azok a pillanatok, amiket kaphatsz tõle közben, míg minden tökéletes, azok megfizethetetlenek és megismételhetelenek, azoktól lesz belõlünk az, akik vagyunk, ez az erõt, persze néha ezek döntenek romba, de enélkül nem tudnánk ismét megújulva felállni, és dacosan a világ szemébe nézni.

Nem volt idõm jobban kifejteni, neki sem lehetõsége arra, hogy a véleményét megossza velem, az ajtó hirtelen vágódott ki, és a figyelmem azonnal a belépõnek szenteltem felegyenesedve. A férfi ismeretlen volt, igen elegáns ruhát viselt, fiatalos arcán szemüveg csücsült, egyfajta intelligenciát kölcsönözve neki már ránézve. Ösztönösen úgy helyezkedem, a férfi elé lépve, hogy ha szükség van rá, védjem a lányt, aki egyelõre akkor sem feltétlen lenne képes megvédeni magát, ha akarná, olyan gyenge.

- Elnézést, hogy csak így önökre rontok, nem akartam udvariatlan lenni - visszakozik is két lépést. - Bemutatkoznék, a nevem: Maximilien Wallensheim.

Ezzel a két mondattal eléri, hogy én a zavar totális mélységeibe zuhanjak, amiért kis híján rátámadtam a házigazdára, Serena pedig kisebb arcberendezés-igazítás után felüljön, és figyelmét teljes egészében az új belépõnek fordítsa.

- Nem, én voltam faragatlan - szabadkozom azonnal kezet nyújtva, de belül a gyomrom öklömnyire szorul össze. Egyáltalán nem emlékszem rá, fogalmam sincs, mit árthattam neki, amiért a vérdíjat a fejemre tette... - A nevem Ryuhanto Kaen - itt is csak reménykedem, hogy a nevem nem lesz gyanús. Az átható pillantás, amit vet rám, arra késztet, hogy nyeljek egyet, de végül viszonozza a kéznyújtást, így magamban egy egészen kissé fellélegzek.

- Úgy hallottam, érdeklõdnek a sárkányunk után - ja, hogy már a sárkányuk vagyok... de “édes”.

- Eléggé figyelemfelkeltõ az összeg - igyekszem közömbösségbe rángatni arcvonásaim.

A férfi enyhén elmosolyodik: - Sejtettem. De szabad verseny van, elõfoglalást nem tudok elfogadni.

- Információkért jöttünk - csendül keményen Serena hangja, mintha az elõbb semmi sem történt volna, de nem viszonozza fél pillantásom. Ha ezzel azt szerette volna felelni, hogy felejtsek el mindent, és szálljak le róla, hát valóban nem ismer, mert csak megerõsített elhatározásomban, hogy segítenem kell neki feldolgozni a történteket, amelyek napról-napra kísértik a múltból.

- Illetve felkeltette pár dolog az érdeklõdésünk - teszem hozzá a magam részérõl.

- Értem - mosolyodik el a férfi, majd beengedi végre magát, és lehuppan a szoba egyik székére. - Körülbelül egy hete láttuk utoljára, és sejtéseink szerint még mindig a környéken lófrálhat - egy hete, egy hete... szinte kigyulladnak, olyannyira forognak az agykerekeim, de a bashintukelaival elszórakoztam vagy két hetet, biztosan nem jártam erre, vagy kamuzik, vagy valaki a falkánkból erre tévedt. De egyedül? Nem, senkit nem tagadtak volna ki úgy, mint engem, hiszen senki nem adott rá okot, meg aztán végtére is, az én esetemben is én döntöttem így, és választottam az üldöztetést, mert világot szerettem volna látni. Egyszerûen nem látok rá reális lehetõséget, hogy egy hozzám hasonló éjsárkány csak úgy erre kolbászoljon teljesen egyedül. - A legutóbbi rajtaütésén magával vitt egy tekintélyesebb méretû élelmiszerrakományt, úgy sejtjük, addig nem támad, míg az kitart, vagy másra nem lesz szüksége.

- Pontosan hol látták utoljára, és merrefelé vesztették nyomát - kéri, és kapja is az infókat. Mindent megtudhattunk, amit akartunk. Ryut, azaz engem állítólag egy hete látták utoljára egy közeli, Miwö nevû falucskában, ahonnan megfújt egy adag kaját, és romba döntötte az egész falut, onnan dél-délnyugati irányba távozott sárkányszárnyon - nem majd gyalogol... - és hogy eddig már öt alkalommal tette ugyanezt. Milyen kegyetlen vagyok, magam is meglepem. Most vagy a fószer van berúgva, vagy nekem van egy titkos énem, amely pusztít míg én elvileg alszom, de mivel nem kénköves a lehelletem, kötve hiszem, hogy túl sok tüzet okádtam volna az elmúlt idõszakban. Különben is, fertelmes íze van... Aztán persze kaptunk még egy rahedli piszlicsáré adatot, ez így nem sebezte meg, az úgy nem használt stb, stb... Fárasztó hallgatni. Meg aztán eddig Serena kérdezett, és épp hogy nem pattant ki az ágyából - valószínû a lelkesedését a fizikai állapota lohasztotta le, amire hõscincérünk már fel is ajánlotta, hogy hoz majd valami csodalöttyöt. Most azonban én jövök, és én jobban megizzasztom, nem fogadok el hülyeséget válaszként.

- Elnézést az akadékoskodásért, de talán hasznunkra lehetne még pár információ - hívom fel magamra a figyelmet, mert idõközben szinte ki lettem túrva, mert a kis Maxunk ránézésre is elég egyértelmûen rányomult Serenára. A jelek szerint elég kelletlenül, de méltóztat rám figyelni.

- Magyarázatot tudna adni arra, miért pusztítana errefelé teljesen egyedül egy fekete éjsárkány. Ebben a fajtában még erõsebben zubog a klánegység, és a “család” gondolata, mint bármely más sárkányklánban. Feltételezhetõ, hogy valóban egyedül van, vagy lehetnek vele még más példányok is. Valljuk be, nem mindegy, hogy egy vagy öt sárkánnyal néz szembe az ember.

Újabb vizslató tekintet a jutalmam, ami ismét felborzolja a nem létezõ szõrt a hátamon. Ez az ember egyre inkább irritál.

- Biztosan ez az egy példány járja a környéket, az indok pedig egyszerû, kitagadták.

Na itt hatalmasat nézek. - Kitagadták? - kérdezek vissza döbbenten. Még jó, hogy ez illik a szituációhoz egyébként is, de azért nem gyengén mellbe vágott, hogy ezt tudja. Mármint a tényt egyáltalán, hogy ilyen létezik.

- Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de igen.

- Már miért tagadták volna ki?  - próbálom visszaterelgetni magam a logikus idióta szerepbe, amit kitaláltam magamnak - legalább nem kell sokat színészkedni...

- Ezt sajnos magam sem tudom...

Na itt vágok a férfi szavába: - Akkor honnan veszi, hogy kitagadták?

- Ha hagyna válaszolni - torkoll le, amire kissé visszább veszek a verbális agaraimból. - Amikor felbukkant, olyan jellegû sérülései voltak, amelyet csak egy sárkány képes okozni egy másiknak, de ez a heg mára egész begyógyult, viszont még sosem láttunk vele senkit, se közel, se távol. Mi másra gondolhatnánk?

Valljuk be, a maga nemében, és annak türkében, hogy az emberek mennyire nem ismernek minket, logikusnak tûnt a válasz.

- A papíron az áll, hogy élve óhajtja, nem gondolja, hogy ez egy kicsit … hogy is fogalmazzak: szóval nem ért velem egyet abban, hogy baromi nagy felelõtlenség lenne egy ilyen dögöt ide hozni?

- De, valóban az - mosolyog rám, amitõl ismét kiráz a hideg. - Azonban a csalódom hasonló fajokra specializálódott, tudnánk kezelni a kicsapongásait, és talán sikerülne több ismeretre szert tenni velük kapcsolatban.

- Szóval kísérleti patkány - mormogom magamban, mire összébb szûkíti a szemét, és rám pillant. - Tessék? Nem értettem - kérdezi, mire csak zavartan nyelek egyet.

- Semmi, az égadta egy világon semmi - legyintek. De egész közel lép, mintha ki akarna lépni mellettem az ajtón, de egy pillanatra megtorpan, majd halkan még intéz hozzám pár keresetlen szót. - Te sem emberi lény vagy, igaz?

Nyelek egyet összébb szûkítve a szemem, s csak akkor nyugszom meg némileg, mikor kilép mellettem az ajtón intve még Serena felé egyet egy mosollyal megspékelve, majd bezáródik mögötte az ajtó. Ez a fickó... Nekem itt ez az egész cumó egyre jobban bûzlik.

- Nem gondolod, hogy ez a hapek gyanús. Szerintem az a szerencsétlen pára vagy nem is létezik, vagy ártatlan, csak mivel gyanús fajból származik, rá lehet húzni a vizes lepedõt. Meg aztán, téged is valami különös farkas támadott meg, arról meg egy árva szót sem ejtett, pedig olyat sem minden nap látni.

- Nem érdekel - jelenti ki talán neheztelve rám, és még mindig kerülve a tekintetem.

- Jaj, ne legyél már ilyen, szerintem igen is fontos, hogy az ember megbízzon abban, akinek dolgozik - lépek közelebb, hogy leüljek az ágya szélére, ahogy újabban mindig, de rám ordít vérmesen.

- Ne gyere közelebb, maradj tõlem távol!

Megrázom a fejem, és már csak azért is közelebb lépek, sõt, konkrétan ütõtávon belülre merészkedek. Persze résnél vagyok, nem vagyok én mazochista.

- Kár ismét ezt a kemény burkot magadra erõltetned - hajolok egész közel, és érzem rajta, számára ez kellemetlen, de majd idõvel megszokja, tõlem úgysem menekül. -, de megmondtam, amit megmondtam, megtanítalak ismét élni, mosolyogni, és bízni - egész hirtelen hajolok az arcához, és nyomok puszit a homlokára, kihasználva, hogy reakcióidejét jelentõsen meghosszabította a betegség, én pedig gyorsabb vagyok, mint egy átlag ember. A vihar kitörését azonban nem várom meg, villámgyors léptekkel rohanok az ajtóhoz kuncogva, mert már hallom is, hogy emeli az elsõ muníciót, ami a keze ügyébe került. Épp sikerül bevágnom magam mögött az ajtót, mikor hallom is a csörrenõ koppanást. Ez biza fájt volna...

Maxika drága viszont gyorsnak mutatkozott, mert ekkor bukkan fel ismét a folyosón egy adag valóban gusztustalannak tûnõ löttyel a kezében. Az ajtóhoz érve várakozón pillant rám, majd ahogy nem reagálok, verbálisan is tudtomra adja nyûgjét.

- Beengedne, uram?

Már épp szóra nyitottam volna a szám, hogy annyira nem ajánlatos most a belépés, mert egy õrjöngõ sárkány lepkesuhintás ahhoz képest, amilyen fúria most odabenn tevékenykedik, de végül meggondolom magam, ajkam gonosz mosolyra húzódik, és egy Persze kíséretében szélesre tárom az ajtót.

Aztán vígan nézem az ajtó fedezékébõl, ahogy a jókedélyû házigazdánkat képen törli egy méretesebb bögre, amiben én hoztam inni még talán reggel Serenának.