|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| yoshizawa | 2010. 06. 15. 14:25:50 | #5477 |
Karakter: Nara Yuichi (Nariyama Hikarunak)
Hmm... És már most érzem, hogy valahol közöttük rózsák vannak. Hiszen ez az illat... Az asztalomon illatozó virágokéra emlékeztet...
Igen... Eltaláltam. Rózsák, és mellettük... Tulipánok, és nárciszok... És... És egy csomó olyan virág, amit nem is ismerek...
Ráadásul a fák is, amik alatt sétálunk... Nem elég, hogy hatalmasok... Egyszerűen mesébe illőek.
Nem is értem, hogy eddig hogy nem találtam rá erre a helyre. Tényleg ennyire leköthetett az új társulatom, és a munka???
- Sokszor ki szoktam ide jönni – szólal meg hirtelen, nosztalgikus emlékeivel kicsit megrémítve. Így nem is csoda, hogy már megint nem tudok neki normálisan válaszolni, csak dadogni:
- Értem Én... én nem igazán járok el. Le... lefoglalnak a próbák. – igen ügyes vagy Yuichi... Szerintem még egy ilyen felelet, és biztosan hazaküld...
- Ma is lesz előadásod? - ohh... Hát igen... Holnap lenne, de még az se biztos, hogy mostanában lesz egyáltalán olyan, amiben részt vehetek a tegnapi miatt...
Fejrázva, kurtán felelek gyönyörű mosolyába, annyit, hogy csak holnap. Majd elfordulok, hogy ne lássa meg még véletlenül sem a szemembe gyűlő könnycseppeket.
Amik azért szerencsére hamar elillannak csak Hikaru közelsége, valamint a körülöttünk lévő nyüzsgés hatására...
Minden olyan érdekes... Úgy érzem, még ha a holnapi nap nyomasztó, és rossz is lesz, se leszek annyira lehangolt, csakis azért, mert ma itt voltam...
Megint teljesen belefeledkezem a környezet szépségébe. Olyannyira, hogy csak egy halk kuncogás térít ki a nézelődésből.
Hikaru-kun... Nevet rajtam... Bár azt nem is tudom, hogy miért. Vörös, bűnbánó arccal fordulok felé, hogy megkérdezzem tőle, mi rosszat tettem. De amikor észreveszi kétségbeesésem megnyugtat, nem rajtam nevetett, hanem azon, ahogy forgolódtam...
Vagyis... Várjunk csak... Az nem azt jelenti, hogy mégiscsak rajtam nevetett???
Mindegy... Ezt nem kérdezem meg tőle. Nem akarok vele veszekedni. Inkább tovább követem a fák között, egészen addig, amíg el nem érünk egy gyönyörű tavat...
Ahol... Egyszerűen lesokkolok, egy helyben, és csak nézem a vizet, és a rajta úszkáló madarakat... Akik... Nem is riadtak el a látványunktól. Sőt... Mintha közelebb jöttek volna, amikor megláttak minket...
Ilyen nincs... Mintha nem a városban lennék...
- Veszek perecet és megetetjük a madarakat, jó? Ha éhes, vagy szomjas vagy, csak szólj nyugodtan, ok? – ez a mosoly...
Bólintok, és a beleegyezésem adom. Bár azt nem tudom, hogy hogyan tudják majd a hattyúk, és a kacsák a perecet elrágni...
Még akkor is ezen gondolkozok, amikor Hikaru visszaér, és a kezembe nyomja az egy, kezében tartott sós rágcsát . Melyik madárnak adjam??? És hogyan???
Tanácstalanul nézek Hikaru kékeszöld szemeibe, és tudom, ha most elkezdene nevetni, el is sírnám magam. Bár ezt legnagyobb döbbenetemre nem teszi. Nevetés helyett inkább a mindent tudók mosolyával tör le egy kis darabot saját perecéből, és dobja azt a vízbe, hogy az éhes jószágok rávethessék magukat.
Szóval így... Vigyorogva utánozom le mozdulatait, és dobálom a perecet az éhes madaraknak.
Egész jól belejövök, de azért ezt az egyszerű feladatot se tudom hiba nélkül megtenni. Az egyik hattyút például akkora lendülettel próbálom etetni, hogy sikeresen fejbe találom közben.
Még szerencse, hogy nem olyan kemény a perec, és nem történik nagy baja szegénynek.
Sokáig adogatjuk nekik az ételt, jókat nevetve, bolondozva közben, de sajnos pereceink nem tartanak örökké... Amikor elfogynak, magunk mögött kell hagynunk a még mindig éhes, és újabb falatokat követelő társaságot.
Ami nagyon nehezen megy, mert még közöttük lennék, és etetném őket továbbra is. Hiszen olyan aranyosak...
Végül... Azzal nyugtatva magam hagyom ott őket, és fogom meg Hikaru kezét, hogy nem örökre megyek el innen.
- Gyere, menjünk, harapjunk valamit, biztos éhes vagy.– szólal meg egy újabb pár perc séta után Hikaru, megint kitalálva a gondolataim.
Igen. Pont most szerettem volna megkérni arra, hogy keressünk valami harapnivalót. Csak azt nem tudtam még, hogy hogyan.
Ugyanis már nagyon éhes vagyok, hiszen otthon se ettem sokat.
- Egy kicsit. – válaszolom neki kurtán. Majd... Miután a gyomrom leleplez, szégyentől vörös arccal kérek tőle bocsánatot.
Nem igaz... Egyszerűen nem hiszem el, hogy nem bírta kihagyni a hangadást... Hiszen máskor nem szokott korogni, még akkor sem, ha két egész nap nem eszek semmit.
Akkor meg most miért???
- Semmi gond. Mit szeretnél enni? – micsoda??? Még azt is megengedte, hogy én válasszak???
Remélem, nem bánja meg... De ha már én dönthetek, szeretném kedvenc ételeim egyikét kérni:
- Hmmm... Egy kis rament.
Miért gondolkodott el ennyire??? Nem szereti a rament???
- Akkor gyere, tudok egy jó helyet - mi??? Ja... Megyek...
Huhh... Úgy nézem, megint túlreagáltam azt, hogy nem válaszolt egyből.
Mosolyogva követem, mint ma egész nap. Szólni azért nem szólok, mert nem tudom, hogy tehetném fel kérdéseim. De már nagyon izgatottan várom, hogy odaérjünk, és én is lássam azt a jó helyet. Hiszen nem sok olyan ramenboltban jártam, ami el is nyerte tetszésem.
***
Ez az az épület??? Megdöbbentően tiszta, és takaros... És ezek az illatok is... Hmm... Nagyon kellemesek...
Csodálkozásom is csak még tovább fokozódik, amikor belépünk. Itt, az étterem belsejében is minden olyan jól néz ki... A berendezés, a terítékek, a díszek...
Ohh a fenébe... Már megint milyen gyomorhangokat adtam ki magamból... Elvörösödött fejjel sandítok Hikarura, de úgy tűnik, ő nem hallotta...
Huhh... Végre... Talán mellém áll a szerencse... Megnyugodva, és mosolyogva nézelődök tovább, amíg el nem érjük asztalunk.
Ahol, amint leülök Hikaru mellé, már veszem is kezembe az étlapot. Keresnem kell gyorsan valamit, mert belehalnék a szégyenbe, ha újra hallaná gyomorkorgásom.
Igen... Csak én hittem azt, hogy gyorsan tudok választani. Nem tudtam, hogy itt ennyi étel közül lehet... Azt meg még inkább nem sejtettem, hogy sok kedvencem is szerepel az étellistán.
Hosszas gondolkozás után végül mosolyogva kérek egy tenger gyümölcseivel készült rament. Végülis... Mégiscsak ez a kedvencem...
Alig kezdek el nézelődni, amikor a kedves pincér már elém is tesz egy hatalmas adag rament.
Amit... Döbbentemben nyitva maradt szájjal nézek meg közelebbről is. Ezt nem hiszem el... Nem délibáb, és nem is az éhségem tréfája... Ez tényleg egy óriási adag.
Hmm... És az illata...
Az íze is ilyen jó lehet??? Le kell tesztelnem. Megfogom pálcikáim, és bekapok egy falatot.
Egyből elvigyorodok, amikor a leves íze szétrobban a számban. Még sose ettem ilyen finomat.
- Ez isteni! – jegyzem is meg, amikor lenyelem.
- Ez természetes, fiatal barátom. Nálam csak elsőrendű ramen kapható. – igen... Ebben, miután én is ettem belőle, biztos vagyok.
- Taki-san, elkényeztet minket – szóval Taki-sannak hívják...- Még ideszoktatja a gyereket. – gyerek??? Nem vagyok már gyerek! De ami fontosabb... Nem kell ideszoktatni. Ide magamtól is szívesen eljövök máskor is.
Bár... Csak Hikaruval. Hiszen nélküle nem lenne ugyanekkora a hely élménye úgy érzem...
- Annál jobb, minél többször jön ide – elpirulok, és inkább tovább folytatom az evést. Tényleg milyen jó is lenne többször eljönni vele ide... Hiszen az már olyan lenne, mintha járnánk.
Szépen lassan eszem ezt az Isteni csodát, amit kaptam. Nem is bírnám gyorsan, mert még forró.
Bár... Ha tudnék, se sietnék, hiszen már nagyon késő van. És Hikaru biztos hazafelé visz már csak, ha ramenem elfogy.
Úgyhogy húznom kell az időt, hogy minél tovább lehessek vele.
Ez a tervem egész jól működik. Legalábbis addig, amíg nem kezdenek el a boltba szálingózni az emberek. Mert amikor többen vagyunk, igyekszek a lehető leggyorsabban belapátolni minden még tányéromon lévő falatot, azért, hogy kimehessünk innen.
Hiszen... A tömeget legalább annyira nem bírom, mint a sötétet.
Késsz vagyok, mindent megettem. Úgyhogy... Mivel Hikaru már régebben végzett, talán indulhatunk is.
Félve nézek rá, de mivel egész eddig engem nézhetett, nem kell megszólalnom. Mosolyogva áll fel.És miután leteszi a Taki-sannak szánt pénzt az asztalra, már a hátunk mögött is hagyhatjuk a zajos forgatagot... És kimehetünk a szabadba... A sötét éjszakába... He???
A fenébe! Félve bújok Hikaruhoz közelebb... Miért nincs itt rendes közvilágítás??? Olyan sötét van... És olyan gyanúsan mozog néhány árny...
- Mondd, nem lenne kedved legközelebb moziba jönni velem? – tereli el figyelmem a szörnyek, és a gonosz tolvajok figyeléséről.
Vele??? Újra??? Bárhova, bármikor...
- De igen! – bólintok rá vigyorogva ajánlatára.
- A jövő hét szerdán, ha neked is jó. Akkor van szabadnapom – igen. Úgy emlékszem, akkor nincs előadásunk, így beleegyezően bólintok egyet megint, mielőtt válaszolnék, hogy jó lesz...
Miközben sétálunk tovább házam felé, még a mobilja számát is megadja nekem, hogy tudjak neki szólni, ha mégse érek rá. Én pedig természetesen a kicsi lapot mosolyogva veszem át tőle, és a lehető legjobb helyre, az obimba teszem, mielőtt átnyújtanám neki a saját számom.
Bár... Nem csak akkor szeretném felhívni, ha nem érek rá, hanem akkor is, amikor anyukámék nem lesznek otthon velem, és mégis szükségem lesz valakire. Mint például holnap...
De... Nem tudom, ez zavarná e... Mert ha igen, akkor talán mégse kéne...
Megkérdezni meg most hogyan kérdezzem meg erről???
Hosszas vívódás után, végül mégiscsak úgy döntök, megtudakolom:
- Hikaru- kun... Izé...
- Igen? Mi a baj? – fordul felém a gyönyörű mosolygós arc, amitől tetőtől talpig elpirulok.
- Csak... csak azt akartam megkérdezni, hogy nagyon zavarna e, ha... Ha nem csak akkor hívnálak, ha nem érek rá szerdán, hanem mondjuk akkor amikor egy kicsit beszélgetni szeretnék veled? Nagyon akadályoználak a munkádban, ha keresnélek mondjuk akár holnap is? – hurrá... Ezt aztán jól összeraktad! Ennél értelmesebben nem is lehetett volna beszélned, de tényleg...
Torkomba dobogó szívvel várom a válaszát, de úgy tűnik szavaim nagyon elgondolkodtatták. Vagy az értelmük összerakni tart neki ennyi ideig??? Vagy csak megint túlreagálom???
- Nem. Nyugodtan hívj, ha valami gondod van az időponttal, de akkor is hívhatsz természetesen, ha beszélgetni akarsz. Nem is értem, miből gondoltad, hogy nem örülnék neki. – hívhatom... Ettől most olyan jó kedvem lett... Megengedte...
- Bár ha valami bánt, azt most is megbeszélhetjük... – mi az??? Miért méreget??? Ennyire látszik rajtam, hogy bánt valami???
- Ööö... Nem, nincs semmi... Csak gondoltam megkérdem...
- Rendben. – vigyorodik el végre újra. - Örömmel várom a hívásod bármikor. Ha ráérek, beszélhetünk.
- Köszönöm! – hálálkodok neki a legszélesebb mosolyommal.
***
Sajnos túl hamar értem haza, és váltam el Hikarutól este, de nem lehetek ez miatt ennyire elkenődve még most is. Hiszen mással kell foglalkoznom. Egy olyan nagy gonddal, amit egyedül kell megoldanom, a saját, nem létező erőmre támaszkodva...
Bár eddig simán ment. A színházik legalábbis el tudtam jönni. A belépés és a szembenézés rendezőmmel már gyerekjáték lesz...
Na jó... Nem, de akkoris túl kell esnem rajta. Nem futhatok el. Egyszerűen nem lehetek annyira gyáva... Legfeljebb csak kirúg, és nem lehetek színésznő...
Nagy levegőt veszek, és mivel két társam is most érkezett meg, velük beszélgetve teszem meg a további lépéseket a színpadig.
És... Igaz, hogy vidám hangon társalgunk egymással, de rossz érzésem egyre csak fokozódik, attól, amiket elmondanak és lábaim remegése se igazán szűnik szavaiktól.
Barátaim... Vagyis azok, akiket eddig annak hittem most cserbenhagytak... Nem szóltak, hogy előbb kezdődik a próba, csak azért, mert a rendezőnk azt mondta nekik, majd ő értesít.
Ráadásul... Amikor meglátják az emlegetett személyt, vagyis főnökünk, és a mellette lépkedő Ainát, hirtelen el is kell sietniük átöltözni.
- Áhh Yuichi! Végre itt vagy! – indul meg felém egy gyönyörű álvigyorral, és haragtól csillogó szemekkel.
- Sajnálom, hogy késtem sensei! – hajtom meg előtte fejem, udvariasságot, és alázatot színlelve. Hiszen nagy színész vagyok.
- Semmi gond! – karol át, hogy további, halkabb szavait a színpadra visszatérők ne hallhassák. – Beszélnünk kell, méghozzá most, úgyhogy gyere velem az irodába. – igen... Kezdődik...
- Addig majd Aina átveszi a helyedet, mint ahogy azt egész délelőtt tette, amíg te minden bizonnyal édesen aludtál még azután is, miután értesítettelek a megváltozott időpontról. – ezt már újra hangosan mondja, ezért a színpadon állókból, és Ainából is kitör a nevetés.
- Rendben. Megyek sensei! – sóhajtom, és elindulok vele.
- Hopp... – veszi le a vállamról a kezét hirtelen. De úgy, mintha parázshoz ért volna. – elfelejtettem, hogy nem szabad hozzád érnem, mert bevitetsz azzal a rendőrrel.
Újabb nevetés tör ki a színpadon, én pedig ökölbe szorított kézzel, és vörös arccal igyekszem azon, hogy könnyeim ne buggyanjanak ki.
Tűrnöm kell. Hiszen ha elsírnám magam, vagy tényleg idehívnám Hikarut, akkor vesztenék ellene.
***
- Tessék ez a tied. – nyújt át egy borítékot, amikor az irodába érünk.
- Felmondólevél??? – kérdem halálsápadtan, de mielőtt válaszolna, rágyújt egy szivarra. Grr... Tudja, hogy nem bírom a füstjét.
Fulladozva hallgatom beszédét tovább, amit émelyítően nyálas hangon ad nekem elő:
- Nem, holott megérdemelnéd! Ez az az előleg, amit még a múltkor kértél anyukádnak. Ezt is elintéztem, hogy megkaphasd, mint sok minden mást, úgyhogy nem fogod megúszni egy egyszerű felmondólevéllel. Dolgozni fogsz rajtam, hogy kimutasd, mennyire hálás is vagy. – hogy mi??? Nem, és nem és nem és nem. Arra már igazán nem kényszeríthet. Akkor már inkább visszaadom a pénzt és én magam mondok fel.
- Ne is gondolj arra, hogy lelépsz, még akkor se, ha a pénzt itthagyod. – miért nem? Rosszallóan nézek rá. Mivel tarthatna vissza pont ő?!
- Mert akkor mi lesz, ha megteszem? – kérdezem meg torkomban dobogó szívvel. De attól, ahogy felnevet, az egész hátamon feláll a szőr.
- Csak annyi, hogy az a rendőrficsúr, vagyis az a Nariyama Hikaru megtudja, hogy az anyukád épp emberölés miatt szeretnék lecsukni. – he? Mit ér ez azzal, hogy ezt elmondja neki??? – És nem tudom, tudod e, de az a rendőr utálja a bűnözőket. Így azok családjait is... – na ne...
- Ez... Ez igaz? – kérdem meg félve, de már kezdem unni a nevetését. És... Valahogy a szivarfüsttől, és az előbb hallottaktól az agyam le is tompult egy kicsit. Ezt nem hiszem el. Csak azért utálna engem is, mert anyukám meg akart védeni???? Ne... Könyörgöm... Ez nem lehet igaz...
- Kipróbálhatjuk, ha annyira akarod! – nyúl telefonjához, de egy nee sikollyal ott termek, és kezeimmel fogom le kezeim. – kérem ne. Megteszek bármit, csak ne mondja el neki! - már könnyeim se tudom visszatartani. Megállíthatatlanul folynak, jelezve főnököm felettem aratott sikerét.
- Bármit? Rendben, ezt akartam hallani Yu- chan. Akkor szopogasd egy a nyalókámat! – húzza elő szerszámját, és vezeti rá kezeim. – Ha jól dolgozol, nem fog semmi olyat megtudni, ami miatt megutálhatna... Bár nem is értem, mi tetszik neked egy ilyen alakba. Mibe jobb mint én??? – mindenben...
Nem válaszolok, csak megtörten veszem a számba farkát, hogy ezen az egészen hamar túllegyek.
***
Végre itthon. Le se fürdök, csak sokkos állapotban dőlök le ágyamra. Eddig kibírtam a színháztól, de most újra szakadni kezdenek könnyeim. Nem igaz... Egyszerűen nem hiszem el, hogy képes volt így megzsarolni.
És ráadásul... Igaz, hogy most egy hetes pihenőt adott, de jövőhét szerdán újra látni szeretne. Csak akkor már mást is szeretne velem kezdeni, ahogy ő fogalmazott...
Mit kéne tennem??? Hagyjam neki, hogy felfedezze, nekem is lóg virsli a lábam között??? Ami ráadásul nagyobb, mint övé???
Vagy szóljak Hikarunak, hogy nem hagy, felvállalva azt, hogy megutál, amikor meghallja, hogy anyám ölt már embert???
Valaki! Segítsen Yuichinak, a fiatal színésznek!!!
Tompa hang jut el a fülemig, amikor már kicsit kezd múlni zsibbadtságom.
- Haló? – szólok bele telefonomba fásultan. Hiszen biztos vagyok abban, hogy anyukámék keresnek, csinálj vacsorát, vagy sajnáljuk, de később jövünk, ne várj meg minket kéréssel.
- Szia Yuichi-kun! Mi van veled? Nem hívni akartál ma? – jaj ne... Ez a vidám hang... Nem lehet, hogy Hikaru...
- Haló ott vagy???
- Igen, igen! – játszok meg egy élettel telibb hangot. – Bocsánat, csak nagyon elfáradtam a próbán, és hamar lefeküdtem aludni. – könnyeim már megint eleredtek... Ezt nem hiszem el... Miért??? Miért pont vele zsarolnak???
- Értem. Jól vagy? - Most hogy hallak? Csak még zaklatottabb lettem.
- Igen, de lenne egy kérdésem... – nevetés... És egy beleegyezés, vagyis egy kérdezz csak bátran válasz.
- Mennyire utálod a bűnözőket??? – ekkora sóhajt... Ezek szerint igaz volt, amit sensei mondott róla...
- Miért érdekel ez pont most? Történt valami? – ha te azt tudnád...
- Nem, semmi... Nem is fontos! Szerintem le is fekszek aludni, mert fáradt vagyok. Szia, majd holnap beszélünk!– nyögöm ki, mielőtt leraknám a telefont, de hangom már reszket mondandóm végére, annyira ki akar belőlem törni a zokogás.
|
| Andro | 2010. 04. 25. 17:33:57 | #4805 |
Karakter: Nariyama Hikaru (Nara Yuichinak)
- Tényleg észrevette, hogy én... hogy én nem vagyok lány, és ezeket – ránéz a rózsákra, majd vissza rám. Úgy néz ki, mint aki mindjárt sírva fakad. Szegénykém, pedig igazán nem akartam megríkatni. – Még-még így is nekem szánta???
- Igen. – nézek rá, és most ismét ő az, aki igencsak meglepődik. – De ebben mi olyan meglepő?
- Nem tudom... Vagyis... Izé... – kezd zavartan malmozni az ujjaival. Igazán bájos kis teremtés. Finom és elegáns, mint aki nem erről a világról való. - Igazából össze vagyok zavarodva... Ugyanis még soha nem találkoztam egy olyan emberrel se, aki anélkül is tudta volna, hogy fiú vagyok, hogy látta volna igazolványom. Olyannal meg végképp nem, aki tudva az igazságot is ilyen tekintettel nézett rám, mint most te. – mindezt olyan halkan mondja, hogy alig hallom, inkább csak sejtem.
Olyan vörös szegénykém, hogy mindjárt meggyullad. Már épp válaszolnék, amikor köhécselő hangot hallok. A sofőr az, aki még nem kapta meg a pénzét és mérgesen, türelmetlenül várakozik a kocsiban az út szélén. Igazán bosszantő jelenség, meg kell mondjam. Végül bosszúsan odanézek. A tag már kihajol az ablakon.
- Nem akarom ezt az ifjú párt zavarni, de maga fiatalember – mutat rám -, vagy üljön vissza, és mondja be a másik címet, ahova menni akart, vagy fizessen ki, és hadd menjek a dolgomra. Úgyis van elég. Ráadásul... Inkább a feleségem rikácsolását hallgatnám, mint ezt a nyálas bájcsevelyt.
Micsoda tapló. Undorító egy féreg. Látom, hogy Yuichi már a pénztárcája után kotorászik. Nem hagyom, hogy ő fizesse az utat, inkább leállítom egy szelíd kézmozdulattal, mire meglepetten néz rám. Tudok én úriember lenni, ha akarok. És előtte az akarok lenni. Olyan törékeny kis szépség. Mint egy angyal.
- Majd én! – teszem hozzá határozottan.
Ő csak bólint, amikor odamegyek a sofőrhöz. Az már dühödt pillantásokkal méreget, de amikor ránézek amolyan "ha még egyszer félbeszakítasz öreg, letépem a fejed és a seggedbe nyomom" nézéssel, egyből megjuhászkodik. Megvetően adom oda neki a pénzt, és már pucol is. Tahó barbár söpredék. Nem tudott volna még várni pár percet, mielőtt beszólogat nekem.
Aztán visszamegyek Yuichihez, aki érdeklődve várakozik rám. Már mosolygok. Nem akarom őt megrémiszteni. Olyan aranyos.
- Bocsi az előbbi kis kellemetlenségért. – nézek rá mosolyogva, amitől megkönnyebbül. – De nem akartam, hogy te fizess. Pláne nem egy ilyen udvariatlan tuskónak. Szóval... - nézek rá jelentősségteljesen. - Akkor hol is tartottunk Yuichi-kun?
Látom, hogy szép lassan hátrálni kezd, de nekem még nincs kedvem befejezni a beszélgetésünket. Olyan jó vele. Így megfogom a kezét és magam felé fordítom a fejecskéjét. Egészen elpirult.
- Igen, megvan. Éppen azt akartam mondani, hogy akkor eddig csak idiótákkal találkoztál. – ezen már ő is elneveti magát. Jó pont. - Bár azt nem értem, hogy a tekintet alatt pontosan milyen tekintetre is gondoltál - látom, ahogy arca ismét szép vörös színt vesz fel.
- Izéé... – habozik, de én türelmesen megvárom. Zavarban van, valószinüleg még sosem beszélgetett senkivel igazán azelőtt.
- Igen? – hajolok közelebb, mire hátrálna, ha nem fognám a kezét. Pedig nem szorítom, alig érek hozzá.
- Nem is tudom, igazából... Vagyis... Nem nagyon tudom megfogalmazni milyen, de nagyon tetszik... – néz rám halovány mosollyal, mire elengedem és elnevetem magam. Igazán édes. - Bocsi... – próbál mentegetőzni, de nem kéne neki. Semmi butaságot nem mondott.
- Nyugi. Már megint fölöslegesen kértél bocsánatot - borzolom meg a haját. – Erről szokj le érted?! – kérem viccelődve, mire halkan elneveti magát.
- Igen saj...
- Itt állj! – teszem ujjamat pici ajkaira, majd mindketten elnevetjük magunkat. - Na gyere. Már biztos fáradt vagy. – karolom át. Ő pedig hozzám bújik, jó szorosan, mintha még több időt szeretne velem lenni. Igazság szerint, én is szívesen töltenék még el vele egy kis időt.
- Köszönöm szépen a segítséget még egyszer - hajol meg, mikor a bejárathoz érünk. – És ezeket a szép virágokat is köszönöm. – húzza magához a csokrot.
- Ugyan, ne hálálkodj - cirógatom meg gyengéden az arcát. – Nem azért tettem.
- Izé... Hikaru- san... – kezd neki, mire közbevágok.
- Szerintem tegezz, nem vagyok olyan öreg!
- Uhh... Oké... Szóval akkor Hikaru... Izé... Csak azt akartam megkérdezni... Hogy... Hogy... Esetleg... – dadogja félve, de nem vágok közbe, mondja csak ki, amit szeretne. Én megvárom.
– Esetleg ha ráérsz, nem lenne e kedved holnap is találkozni velem? - kérdi félénken a szemeimbe nézve.
A pofija inkább már egy gyönyörű vörös rózsára hasonlít. És mik jutnak eszébe. Hiszen én is erre gondoltam. Nem válaszolok azonnal, hanem nevetni kezdek. Úgy tűnik, egy rugóra jár az agyunk, mert ugyanazt szeretnénk. De ő előbb mondta ki. Félénken és szemlesütve áll előttem. Talán azt hiszi, őt nevetem ki, pedig erről szó sincs. Már el is fordul, hogy bemenjen, amikor megállítom.
- Bocsáss meg, nem téged nevettelek ki! – fordítom vissza magam felé a pofiját, és mosolygok. – Csak olyat javasoltál, amit én is akartam - magyarázom. - Holnap mikor? Kettő után valamikor jó lesz?
Nem válaszol, teljesen sokkban van, így csak bólint egyet.
- Akkor ne tervezz semmilyen más programot, háromkor találkozunk, és kiruccanunk egy kicsit - mondom, ő pedig elmosolyodik és ismét bólint.
- És hova... Vagyis... Izé... Merre tervezted a kiruccanást??? Már ha nem sértő a kérdésem... – kérdi félénken és halkan.
- Hmm... Merre is? – kezdek el járkálni, majd felé fordulok. - Elég, ha én tudom, az neked legyen csak meglepetés. Szia, jóéjt, pihend ki magad holnapig, mert kell az erő! – indulok el, és a kapuból még küldök felé egy búcsúpuszit.
Ez a gyerek teljesen elbűvölt. Épphogy elkapom a megállóban álló buszt, amikor már csukódnak is az ajtók. Keresek magamnak egy helyet és leülök. Csak mosolyogni tudok. Boldog vagyok, hogy holnap ismét láthatom majd őt.
~*~
Hazaérve még mindig az ő emléke él bennem. Olyan gyönyörű, elegáns, kecses kis jószág. Szívesen meghódítánám, majd magamévá tenném, de vele óvatosan kell eljárnom. Nem bánthatom, olyan törékeny és finom fiúcska. Úgy nézett ki, mint aki azt sem tudja, mit kell csinálni egy másik emberrel. De majd én kezelésbe veszem. Hirtelen megfájdul a fejem és érzem, hogy gyógyszer kell, mielőtt leverek vagy széttörök valamit.
- Átkozott betegség! - sóhajtom a fürdőbe lépve és elővéve a gyógyszereimet.
Holnap semmiképpen sem történhet semmi. A gyógyszereket magammal viszem és ha szükségem lesz rájuk, majd beveszem őket. Hamar hatnak és pár perc után a roham és a fájdalom is elmúlik. Gyűlölöm, és most már nincs senki, aki lenyugtatna, aki megölelne és akinek mindent elmondhatnék. Kazunak menyasszonya van, Ichirou pedig... Megrázom a fejem. Nem! Nem gondolhatok örökké rá! De nagyon szerettem őt. Ő volt nekem minden, és... Leülök a nappaliban a fotelbe és a plafont nézem. Ez a legjobb módja annak, hogy megnyugodjak. Már jól elmúlt éjfél, de nem tudok aludni. Egyre Ichirou és Yuichi jár az eszemben. Vajon Ichirou mit szólna hozzá? Vajon jóváhagyná? Biztos ő is azt akarná, hogy boldog legyek. Végül a fotelben nyom el az álom.
~*~
Pontban délután háromkor érkezem Yuichiék házához és csengetek. Pillanatokkal később már hallom is apró lépeit, majd nyílik az ajtó és mosolyogva kirohan. Olyan boldog, mint egy tinédzser az első randiján. Lehet, hogy neki tényleg ez az első randija?
- Szia! – köszön mosolyogva, majd folytatja is. – Itt vagyok, kész is vagyok, mehetünk.
- Szia Yuichi! - nevetve köszönök vissza, majd a buszmegállóra mutatok. - Busszal megyünk. Gyere!
- Ahhá... Akkor legalább már azt tudom, mivel megyünk célunkhoz! – mondja magabiztosan, mire elmosolyodom. Olyan kis lelkes.
Először busz, aztán séta, és metró. Látom, hogy kezd unatkozni, de ahová megyünk, biztos felvidul majd. Én garantálom. Látom, hogy már nem olyan izgatott, de hamarosan leszállunk a metróról, és mikor felérünk a mozgólépcsőn, csak akkor szólalok meg.
- Ittvagyunk. – állok meg hirtelen, neki pedig tátva marad a szája. Egy gyönyörű park szélén állunk. Nem olyan nagy, mint a Shinjukuban vagy Uenoban levő parkok, de igazán gyönyörű.
- Ez... Ez... Mesés! Ide jöttünk???
- Igen. Ezt a helyet mindenképp meg szerettem volna mutatni. Úgyhogy ne is álldogáljunk itt tovább, induljunk. – fogom meg a kezét és magam után húzom a hatalmas fák közé.
Gyönyörű és meleg idő van. Szeretek ide jönni, itt minden olyan békés. Ichirouval is gyakran sétálgattunk itt, és most elöntenek a régi emlékek. De nem hagyom, hogy ez meglátszon rajtam. Végignézek Yuichin. Gyönyörű, halványrózsaszín, lepkemintákkal díszített kimonót visel, obija lila, és apró virágok díszitik. Haját összefogta és csak néhány tincs leng szabadon csinos, apró arcocskája körül. Tényleg úgy néz ki, mint egy gyönyörű fiatal lány. Senki sem mondaná meg róla, hogy valójában fiú. Élvezettel nézelődik, fedezi fel a parkot, mint egy kis mókuska. Igazán bűbájos teremtés. Mindent megtennék azért, hogy jó legyen neki. Óvatosan fogom picinyke, törékeny kezecskéjét, nem akarok neki fájdalmat okozni. Ő pedig engedelmesen jön mellettem.
- Sokszor ki szoktam ide jönni - töröm meg a közténk telepedett csendet.
- Értem - bólint. - Én... én nem igazán járok el. Le... lefoglalnak a próbák.
- Ma is lesz előadásod? - érdeklődöm kedvesen, mire megrázza fejecskéjét, hogy két kis szabad tincse ide-oda repked.
- Csak holnap - válaszolja és az útra terelődik a figyelme.
Sokan vannak kinn. Kisgyerekes családok, szerelmespárok, baráti társaságok, idős házaspárok és kutyás gazdik. Yuichi ide-oda forgatja a fejét, hogy mindent egyszerre láthasson. Akaratlanul is halkan felkacagok, mire elvörösödve fordul felém, de megnyugtatom, nem rajta nevettem, csak annyira aranyos, ahogy a fejecskéjét tekergeti.
Végül elérünk egy kis tóhoz, ahol kacsák és hattyúk úszkálnak. Ha gondoltam volna rá, vehettem volna kenyeret, hogy megetethessük őket. Ám szerencsémre, éppen akkor jön arrafelé egy perecárus.
- Veszek perecet és megetetjük a madarakat, jó? - mosolygok rá, mire bólint. - Ha éhes, vagy szomjas vagy, csak szólj nyugodtan, ok?
- Oké - mosolyog rám. Gyönyörű mosolya van. Igazán igéző. Nem lennék meglepve, ha sokan keresnék a kegyeit.
Hamarosan visszaérek és az egyik perecet - jó nagyok - Yuichi kezébe adom, aki láthatóan nem tudja, mit kezdjen vele. Végül nekem kell megmutatnom, hogy kell kacsát és hattyút etetni. A végén egész jól szórakozunk, főleg, mikor a kacsák kitotyognak a partra és jönnek utánunk, még több kaját követelve. Yuichi nevet, amitől nekem is jó kedvem támad. Annyira nem akarok tőle elszakadni, de azért este hazaviszem, nehogy a szülei aggódjanak érte. Aztán a vége az lenne, hogy többé nem engedik sehová. Azt igazán nem akarnám.
A végén azt veszem észre, hogy már sötétedik.
- Gyere, menjünk, harapjunk valamit - fogom kézen. - Biztos éhes vagy.
- Egy kicsit - vallja be, de ebben a pillanatban a gyomra akkorát kordul, hogy szerintem a szomszéd megyében is hallották. Elvörösödik. - Bocsi...
- Semmi gond. Mit szeretnél enni? - kérdem kedvesen.
- Hmmm... Egy kis rament - mondja félénken.
- Akkor gyere, tudok egy jó helyet - indulok el, ő pedig engedelmesen, a kezemet fogva jön mögöttem.
~*~
Valóban kedves kis helyet találtam még pár éve. Tiszta, rendes, és a kiszolgálás első osztályú. Gyakran járok ide, úgyhogy Taki-san - a tulaj és egyben a szakács és pincér is - már a szokásos helyemre vezet minket. Én persze a szokásosat kérem, de Yuichi hosszasan tépelődik, míg végül egy tenger gyümölcseivel készült rament választ. Amíg várunk hagyom, hogy nyugodtan végignézzen mindent. Úgy veszem észre, tetszik neki a hely, tehát még el fogom ide hozni, ha az étel elnyeri a tetszését. Nem is kell sokáig várnunk, Taki-san hamarosan felbukkan két hatalmas tányér gőzölgő ramennel. Yuichinak az adag láttán a szája is tátva marad. Hát igen, nem kismadárnak való adag, az biztos. Hősiesen belekóstol és elmosolyodik.
- Ez isteni! - ujjong.
- Ez természetes, fiatal barátom - nevet ránk Taki-san. - Nálam csak elsőrendű ramen kapható.
- Taki-san, elkényeztet minket - vigyorgok rá az ötvenes éveiben járó férfira. - Még ideszoktatja a gyereket.
- Annál jobb, minél többször jön ide - véli a férfi.
Yuichi csak mosolyog és eszik. Ízlik neki, amit jó pontnak könyvelek el. Én hamarabb végzek, mint ő, de nem siettetem. Hadd egyen a saját tempójában. Közben kezdenek szállingózni a vendégek, és a hely hamarosan megtelik. Nagy a forgalom, és látom, hogy ez idegesíti Yuichit. Nyilván nem szokta meg, hogy ennyi ember között legyen. Igyekszik végezni, majd félénken néz rám, jelezve, hogy menjünk. Én pedig felállok és pénzt teszek az asztalra. Senkinek sem lenne bátorsága ellopni. Taki-san kedves ember, de a tolvajokkal szemben kemény. Majd megfogom Yuichi kezét és gyengéden kivezetem az étteremből.
Odakinn már leszállt az este, sötét van, csak az utcai lámpák adnak némi fényt. Yuichi hozzám bújik, mitn aki fél, hogy bántani fogják, vagy a sötétből szörnyek tűnhetnek fel. Vagy talán csak nem szereti a sötétet. Nem tudom, nem ismerem még. De jó érzés, hogy nálam keres menedéket. Teste puha, vékony és rugalmas. Kényelmesen sétálgatunk az utcán, de tudom, ideje lesz hazavinnem, mert holnap én is dolgozom.
- Mondd, nem lenne kedved legközelebb moziba jönni velem? - kérdem hirtelen.
- De igen! - feleli lelkesen.
- A jövő hét szerdán, ha neked is jó. Akkor van szabadnapom - mondom, mire bólint.
- Azt hiszem, az jó lesz - válaszolja.
Megadom neki a mobilszámom, hogy felhívhasson, ha mégsem jó az időpont. A kis papírkát úgy teszi az obijába, mint valami féltve őrzött talizmánt. Csak nem tetszem neki?
Szerkesztve Andro által @ 2010. 04. 25. 17:35:56
|
| yoshizawa | 2010. 04. 18. 08:38:00 | #4708 |
Karakter: Nara Yuichi (Nariyama Hikarunak)
- Ha nem... nem zavarja... – teszem hozzá halkan. Hiszen nem szeretnék tolakodó lenni. Ha nem szeretné látni ezt a darabot, vagy engem nem kell eljönnie a színházba. Akkor majd kitalálok valami más módot hálám kimutatására.
- Dehogyis – hallom meg válaszát, amitől nagyot dobban a szívem. Ezek szerint... Szívesen lenne ott este ő is a közönség sorai között??? És... Ami fontosabb... Nézni fogja az én játékom is, ha tudok neki jegyet szerezni...
Zavaromban csak még lejjebb hajtom pipacsszínbe öltözött arcomat. Azaz... Csak hajtanám, ha az előttem álló, jóképű illető nem fordítaná maga felé fejemet, hogy üdítő vigyorával bemutatkozzon:
- Nariyama Hikaru vagyok. Örvendek. – késsz. Most ment el a maradék bátorságom, és sajnos vitte magával a hangom is.
- Én... én... is... - mármint én is örvendek, de egyszerűen nem bírok rendesen beszélni. És ez egy nagyon különös érzés... Ilyen még nem is fordult elő velem. Miért vagyok a közelségétől ennyire lámpalázas???
- Na... Na... Nara Yui...chi vagyok – vagyis az az idióta színészpalánta, aki még beszélni se tud normálisan.
- Tudom. – ja tényleg... Hiszen a nevem szerepelt szövegkönyvemben... - Na és hánykor lesz az előadás? – hogy mi? Ja hogy az...
Már ég a szégyentől egész arcom. Miért járatom le magamat így előtte??!!
- Hét... hétkor a... a... Nemzeti Színház... ban... - préselem ki magamból a választ, még mindig elég nehézkesen.
És... Reménykedem abban, hogy nem most ment el mégiscsak a kedve a darabtól. Hiszen a színpadon tényleg jó vagyok... Még akkor is, ha a nézőtéren sokkal többen figyelnek.
Legalábbis... Remélem, hogy jobb leszek, mint most, mert már ezek után abba se vagyok biztos...
- Ott leszek. Alig várom, hogy lássalak, Yuichi-chan - cirógatja meg arcomat. Méghozzá... Olyan tekintettel... Amitől egyből elköszönés nélkül slisszolok be a házba, jószerivel az orrára csukva az ajtót.
Te jó ég...
Az a tekintet, amivel rámnézett... Komolyan megrémültem.
Így rámpillantani eddig csak az a szemétláda pillantott.
Az, aki egészen addig állította azt, hogy szeret, amíg meg nem tudta, hogy a lábaim között bizony nekem is lóg valami, nem csak neki.
Brr... Az az eset... Nekem egy életre elég lecke volt arra, hogy miért is nem szabad senkit közelebb engednem magamhoz.
Lehet, hogy Hikarunak tetszek úgy, mint nekem ő, de nem szeretnék kockáztatni. Sokkal jobb lesz, ha a ma esti előadás után elfelejt.
Hopp tényleg... Az előadás...
Kapkodva rohanok fel szobámba, és kezdek el készülődni. Hiszen már rég a próbán kéne lennem. És... Ha nem érek oda hamarosan a rendező biztosan helyettesemnek fogja adni Ophelia szerepét estére, akármennyivel is vagyok jobb annál a kis ribinél.
Aki nem csakhogy rosszul játszik, egyenesen undorítóan is viselkedik.
Ugyanis úgy próbálja meg a fontosabb női szerepeket megkaparintani magának, hogy mindig alátesz annak a színésznőnek, akit helyettesítene.
És ezt a színtársulatban mindenki tudja, de mivel a rendező utánam őt kedveli a legjobban, nem hagyja Miatta... Az elmúlt időszakban nem egy balesetem volt nekem is. De szerencsére elég szívós vagyok, és nem sérültem meg komolyabban.
***
Sikerült, ideértem. És... A rendező amint meglátott le is küldte Ainát a színpadról. Igen, most némiképp szerencsés, hogy engem jobban kedvel, mint azt a kis cafatot.
Bár... A zaklatásai nem tetszenek. Hiszen napról napra többször teszi, és egyre erőszakosabban. Ráadásul a múltkor már majdnem meg is csó...
Brr... Mindegy... Most gyakorolnom kell, nem szabad arra gondolnom.
Gyorsan át is öltözök, és felmegyek a színpadra, hogy teljes lényemet beleadva játszhassam el a tragikus hősnő sorsát.
A beígért színházjeggyel se kell sokat bajlódnom. Csak megmondom a teremőröknek, ki is a vendégem, kit kell beengedniük, és már biztosítva is van jótevőmnek a hely.
Egészen addig próbálunk, amíg nem megy zökkenőmentesen a darab mindenkinek. Vagyis majdnem az előadás kezdetéig. De... Úgy érzem, megérte sokat gyakorolnunk. Hiszen tökéletesen, és jól játszunk, ha lehet ilyet mondani.
És igen. Nem csak én gondoltam így, hanem a közönség is. Nem is emlékszem arra, hogy tapsoltak volna már vissza minket ennyiszer...
Nevetve hajladozunk, és futkározunk vissza, teljesítve kérésük, de csak egy bizonyos darabig. Hiszen az egész társulat elfáradt, és menne haza pihenni. Most holnap úgyse lesz előadásunk, legközelebb majd holnapután, ugyanígy este lépünk színpadra.
Jó kedvem akkor száll el, amikor, meghallom, hogy öltözőm ajtaja megnyikordul. Vagyis valaki bejött hozzám... Én idióta... Akkor megint elfelejtettem bezárni az ajtót.
Még jó, hogy nem kezdtem el visszaöltözni. Vagyis... Ááá... Ez a szuszogás... Nem lehet, nem lehet...
Riadtan nézek ki a fülkéből, és félelmem egyből beigazolódik sajnos. Tudom, hogy így csak a rendezőnk tud lihegni, de reménykedtem abban, hogy mégse őt hallom.
Azt hittem, van annyi eszem, hogy el tudom őt kerülni, vagyis ki tudom játszani azt, hogy ne maradjak vele kettesben, de ezek szerint mégse.
- Kérem menjen el, nem láthat elfolyt sminkkel. – próbálom meg kiküldeni, de vigyora arról árulkodik, hogy ez most ez az elterelésem nem lesz nála hatásos.
- Te így is gyönyörű vagy, gyere a karjaim közé egy csókra! – jön közelebb hozzám. Vagyis jönne, de én ügyelek arra, hogy kettőnk között elég távolság maradjon, még akkor is, ha az ajtóhoz semmi esélyem nem lesz eljutni.
- Kérem ne mondjon ilyen zavarba ejtő dolgokat, és távozzon! – vetem be a szabadulásba minden színészi tehetségem, de ez az ember... Szerintem már túlontúl sokat ivott ma...
- Csak egy csókot, Yu-chan - nem, nem akarom!
Bár... Most van esélyem. Mivel felém csücsörít, megindulok felé. Majd... Egy hirtelen mozdulattal megkerülve őt kirohanok az öltözőből, hagyjon békén kiáltással.
És... Áldom a szerencsém, hogy ha már nem zártam be, a kulcsot azért nem hagytam benne az ajtóban.
- Hagyjon... már! – kiáltok megint, amikor megindul újra felém, egy tank sebességével.
- Nem hagyhatlak! Szeretlek, hát nem érted? – fog meg. Én pedig nem tudom, a többiek miért nem jönnek. Ilyenkor már rég itt szokott lenni legalább egyikük, hogy tisztelt főnökünk leszedje rólam.
- Engedjen... kérem! - könyörgök kétségbeesetten. Nem hiszem el. Egyszerűen nem hiszem el, hogy nincs itt senki. Vagy megint az egész társaság részeg lehet?
- Engedje el! – hallok meg hirtelen egy nyugodt hangot. Végre... Imáim meghallgattattak.
Megkönnyebbülve nézek megmentőmre, aki Hikaru???
Mit keres itt??? Azt hittem, el se jött, mert nem is láttam.
- Maga ki a fene? – kérdi meg tőle rendezőnk, miközben még mindig elég erősen tart ahhoz, hogy kezeim ne tudjam kitépni övéi közül.
- Nariyama Hikaru, nyomozó, Gyilkossági osztály – mutatja felé jelvényét. Én pedig lesokkolok. Kétszeri megmentőm egy rendőr??? Ráadásul a gyilkossági osztályról??? - Vagy elengedi, vagy muszáj lesz magát bevinnem zaklatásért és testi sértésért.
Te jó ég...
Már megint mibe keveredtem...
- Ugyan, ugyan, drága biztosúr. – engedi el végre karomat. Amit kihasználva közelebb húzódok Hikaruhoz. Itt biztonságosabb.
- Hát csakmeg tudunk egyezni Mennyit óhajt? – grr... Vagy mégse???
Kétségbe esetten nézek rá, de megnyugszom, amikor undorral tekint az előtte állóra.
- Semennyit uram. Sajnálatos módon, nem vagyok megvesztegethető. – én ennek csak örülni tudok. - De ha most távozik, Nara-kun nem tesz feljelentést, igaz? – bólintok.
Ellene??? Még ha akarnék se tehetnék semmiféle feljelentést, mert kirúgna. Mondjuk... Ha hagynám magam, és rájönne, fiú vagyok is...
Rendezőnk azért nem adja fel egykönnyen. Hiszen ha részeg, akaratosabb, mint egyébként. De... Ahogy látom, Hikaru is elég szilárdan tartja magát elveihez. Bár ez, most, hogy rólam van szó, nagyon jól esik.
Mosolyogva gyönyörködök arcában, nadrágjában, ingjében...
Egészen addig, amíg részeg főnököm el nem vonul.
De az.. ahogy káromkodik... Iszonyatos... Mi az, hogy menjek a halálnak a kékeresére???? És mi az, hogy holnap erről még beszélni fogunk??? Tényleg ki akarhat rúgni???
Nem tudom visszatartani könnyeim. Sírva hagyom azt is, hogy Hikaru magával húzzon. Hiszen úgy érzem, már minden mindegy.
Leültet, és a kezembe ad egy hatalmas csokor vörös rózsát... Amitől hirtelen... Még könnyeim is megrekednek. Ez meg mi??? Nekem szánta???
- Az enyém? – kérdem is meg tőle egyből, az óvatosság kedvéért. És ha igen, akkor miért???
- A tiéd. – válaszol nevetve, majd, mintha a fejembe látna folytatja mondandóját, válaszolva ki nem mondott kérdésemre is:
- Nagyon tetszett a játékod, gyönyörű voltál ma este a színpadon, habár én nem vagyok az a színházba járós ember. Most már jobban vagy? – mit is mondott??? Mert mosolya miatt nem tudtam szavaira figyelni, és biztos, hogy rosszul hallottam. Én mint gyönyörű???
- Igen – jobban vagyok. Bár a beszéd még mindig nem megy a közelségedtől. Bár... Nagyon remélem, emiatt tényleg nem nézel idiótának... -Köszönöm, hogy... megmentett.
- Semmiség. Ez a dolgom. Régebb óta zaklat? – hjajj... Amióta idekerültem ehhez a társulathoz.
- Néhány hónapja. De... nem mertem... szólni senkinek. Olyan gyáva vagyok. – ráadásul idióta is, amiért még nem mentem el innen, de hát ez a színház az egyik legjobb. Ha itt abbahagynám, másikba nem biztos, hogy felvennének.
- Ha megint zaklatja, szólj nekem és azonnal beviszem. Most pedig fogok neked egy taxit és hazaviszlek. Ezután az incidens után nem hagylak magadra, míg biztonságban nem mész be a házba. Rendben? – beleegyezek.
Most tényleg nincs kedvem sétálni, hiszen előfordulhat, hogy rendezőm még itt van valamerre a közeli parkban. Ráadásul... Hiába tudom, ha titkom kiderül, annak nagy ára lesz, de még egy kicsit szeretnék Hikaruval maradni... Immár még magamnak se tudom annak az ellentétét bebizonyítani, hogy nagyon megkedveltem.
Ünnepélyesen magamra hagy, amíg öltözök, én pedig igyekszem sietni, hogy ne kelljen rám sokat várnia. Hiszen biztos lenne más dolga is, mint az, hogy engem kísérgessen.
És igen... Tényleg pillanatok alatt megvagyok, hála a sok jelmezes próbának. Hamar, két perc után ki is lépek már az öltözőből, ami előtt Hikaru mosolyogva fogad.
Egyből szégyenlősen lesütöm a fejemet. Hiszen... Ez a gyengéd tekintet, amivel figyeli mozdulataim...
Átadja a csokrot is, majd mintha nem is érdekelné lassan már állandósult zavarom indul meg velem a hátsó kijárat felé.
Követem, és közben a most kapott rózsáim színében, illatában gyönyörködöm... Hiszen... Mennyeivé teszik ezt a már amúgy is gyönyörű álmot.
A taxiban majdnem még itt, álmomban is elalszok, amikor elindulunk, hiszen fáradt vagyok. Valahogy túl sok minden történt egyszerre.
A lelket egyedül Hikaru közelsége tartja bennem hazáig. Hiszen... Olyan jól esik nekidőlni egy-egy kanyar hibájából...
De... Sajnos nagyon gyorsan elértünk házamig. És nem is tudom, láthatom e őt újra valahol valamikor. Vagy itt van a vége az álomnak...
Kicsit elcsigázottan mászok ki a kocsiból, de amikor Hikaru megszólal, egyből magamhoz térít a jeges rémület:
- Nem is tudtam, hogy egy fiú is lehet ilyen jó színésznő – hogy mi??? Honnan mikor?
- Maga... tudja hogy én... fiú vagyok? - nézek rá kétségbe esve. Leskelődött??? Én marha... Tudhattam volna, hogy ez az egész nem tarthat sokáig, de akkor miért érzek ekkora csalódottságot...
- Elég egyértelmű és nem vagyok vak – válaszol flegmán, majd látva, hogy mennyire elkenődtem, sietve hozzáteszi:
- Nem mintha zavarna. – hogy mi??? Nem zavarja???
- Tényleg észrevette, hogy én... hogy én nem vagyok lány, és ezeket – itt a rózsákra nézek, majd vissza rá. Könnyeim pedig mindjárt folynak. – Még-még így is nekem szánta???
- Igen. – néz rám. És most úgy érzem rajta a csodálkozás sora. – De ebben mi olyan meglepő?
- Nem tudom... Vagyis... Izé... – kezdek el malmozni ujjaimmal. - Igazából össze vagyok zavarodva... Ugyanis még soha nem találkoztam egy olyan emberrel se, aki anélkül is tudta volna, hogy fiú vagyok, hogy látta volna igazolványom. - ráadásul... - Olyannal meg végképp nem, aki tudva az igazságot is ilyen tekintettel nézett rám, mint most te. – teszem még hozzá, annyira halkan, ahogy tudom, bár nem is értem, miért mondtam ki, amire gondoltam.
És sajnos meg is hallotta. Hiszen hiába is fordítottam el arca felől vörös fejemet, szemem sarkából még így is látom, ahogy szólásra nyitja száját.
Bár... Mielőtt akár egy szót is szólhatna, a taxis kezd el mérgesen köhécselni. És... Hangjától egy kicsit össze is rezzenek. Ő is hallhatta szavaim???
Grr... Ez még akkor is bosszantó, ha tudom, miatta maradt félbe kissé kínos témába átmenő beszélgetésünk:
- Nem akarom ezt az ifjú párt zavarni, - hogy micsodát??? - de maga fiatalember – itt Hikarura mutat - vagy üljön vissza, és mondja be a másik címet, ahova menni akart, vagy fizessen ki, és had menjek a dolgomra. Úgyis van elég. Ráadásul... Inkább a feleségem rikácsolását hallgatnám, mint ezt a nyálas bájcsevelyt.
Igazi tapló... Nagyot sóhajtva kezdem el előbányászni pénztárcám, hiszen nem szeretném, ha Hikarunak kéne fizetnie az én utamat is, de az említett megállít azzal, hogy lefogja kezemet.
- Majd én! – teszi hozzá, de olyan hangon...
Hogy egyből bólintva eresztem le kezeim, és hagyom, hogy kifizesse utunk, valamint elküldje a sofőrt.
Aki most, így, hogy pénzét megkapva már távozik is.
De olyan gyorsan hogy még...
Mit mondott neki Hikaru??? Megint arra hivatkozhatott, hogy rendőr???
És ami fontosabb. Ő hogyhogy nem ment vele? Miért maradt itt??? Hiszen már itthon vagyok, nem kell megvédenie.
- Bocsi az előbbi kis kellemetlenségért. – néz rám sugárzó mosollyal. – De nem akartam, hogy te fizess. Pláne nem egy ilyen udvariatlan tuskónak. – hmm... Ezt értem. Bár... Azt még mindig nem, hogy az előbb miért beszélt úgy, ahogy... És azt se, hogy miért maradt még mellettem.
Ennyire folytatni akarja a beszélgetést, amit elkezdett velem???
- Szóval... Akkor hol is tartottunk Yuichi-kun? – ijj... Ezek szerint igen. Kellett örülnöm annak, hogy erre nem kerül sor.
Most aztán megkaptam.
És... Szégyen a futás, ezért szépen, lassan, komótosan hátrálnék csak. Ha nem ragadta volna meg újra a kezemet, és fordította volna maga felé fejemet azért, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Igen, megvan. Éppen azt akartam mondani, hogy akkor eddig csak idiótákkal találkoztál. – ezen muszáj elnevetnem magamat. Az lehet. - Bár azt nem értem, hogy a tekintet alatt pontosan milyen tekintetre is gondoltál. – ezt miért hallotta meg.
- Izéé... – most hogy magyarázzam meg neki? Olyan idióta vagyok... Miért nem bírtam befogni?!
- Igen? – hajol hozzám közelebb. Én pedig... Hiába is próbálok kezei közül szabadulni, nem tudok. Pedig... Nem szorít erősen. Legalábbis... Úgy érzem, még szorítása is gyengéd.
- Nem is tudom, igazából... Vagyis... Nem nagyon tudom megfogalmazni milyen, de nagyon tetszik... – nézek rá újra, halovány mosollyal. Már mindegy. Ha elkezdtem, akkor folytatnom kellett.
És ebben igazam van. Tényleg nem szoktak ennyi gyengédséggel rám nézni még szüleim se.
Elenged, és elneveti magát, amitől csak még vörösebb leszek.
- Bbocsi... – próbálok meg mentegetőzni. Bár tudom, a hülyeségeimre nincs mentség. Sajnos ez vagyok én...
- Nyugi. Már megint fölöslegesen kértél bocsánatot. Borzolja össze hajamat. – Erről szokj le érted?! – kéri viccelődve. És emiatt megint mosolyognom kell.
- Igen saj...
- Itt állj! – teszi ujját a számra, amitől mindketten elnevetjük magunkat.
- Na gyere. Már biztos fáradt vagy. – karol át. Bólintok, és hozzá bújok, hogy a bejáratig az utat vele együtt, vagyis a lehető legközelebb mellette tehessem meg.
- Köszönöm szépen a segítséget még egyszer. – hajolok meg előtte, amikor a bejárathoz érek. – És ezeket a szép virágokat is köszönöm. – húzom magamhoz közelebb csokrom.
Bár... A kezemben lévő, gyönyörű növényeknek szépségénél is szebb Hikaru mosolya, amivel megajándékoz most is, és amitől még a vörösnél is vörösebb leszek megint.
- Ugyan, ne hálálkodj. – cirógatja meg megint az arcom. – Nem azért tettem. – valahogy érzem... És így, hogy nem is zavarja, hogy nem vagyok lány, szívesen találkoznék vele többször is. Pesze csak tényleg akkor, ha ez őt nem zavarná.
Úgyhogy... Úgy érzem, meg kell kérdeznem, nem e érne e rá valamikor. Hiszen... Ha nem muszáj, nem akarom őt elveszíteni. Akkor már inkább jobban meg szeretném ismerni.
Hátha... Most az egyszer tényleg egy nagyon jó emberrel hozott össze a sors.
- Izé... – kezdem el kérésem, bár nem hiszem, hogy Hikaru hallotta mondandóm, mert szinte velem egy időben szólalt meg. Valami olyasmit mondott, hogy figyeljek, de az az igazság, hogy nem értettem tisztán.
Nevetni kezdek, ahogy ő is. Majd amikor kikacagtuk magunkat, megkér arra, hogy mondjam először én el azt neki, amit mondani akartam. És... Hiába rázom a fejem, és hiába is erősködöm, nem enged.
Úgyhogy erőt gyűjtök ahhoz, hogy újra elő merjek állni gyagya kérésemmel:
- Izé... Hikaru- san... – kezdem el, de nevetve vág közbe:
- Szerintem tegezz, nem vagyok olyan öreg!
- Uhh... Oké... – bátorság, bátorság... – Szóval akkor Hikaru... – de furcsa ezt így mondani... – Izé... Csak azt akartam megkérdezni... Hogy... Hogy... Esetleg... – nem vág mondandómba, türelmes mosollyal figyel.
Pedig... Már én is unom, hogy ennyire nem tudom elmondani neki amit szeretnék. – Esetleg ha ráérsz, nem lenne e kedved holnap is találkozni velem. – sikerült.
Már vörösségem tényleg nem tudom semmihez se hasonlítani, de megtettem. Megkérdeztem. Innentől már az ő válaszától függ minden.
Amit... Kíváncsian várok, de szigorúan becsukott szemekkel, és lefelé fordított fejjel. Hiszen... Nem merek az arcára nézni. Főleg azért, mert nevetni kezdett, amikor befejeztem a mondandóm.
Úgyhogy... Nevetésével már lehet, hogy válaszára, vagyis egy határozott nemre akart utalni...
- Bocsáss meg, nem téged nevettelek ki! – fordítja vissza maga felé arcomat, hogy újra rálátásom legyen mosolyára. – Csak olyat javasoltál, amit én is akartam. – hogy mi??? Ő is ezt akarta kérdezni tőlem??? Ezt el se hiszem...
- Holnap mikor? Kettő után valamikor jó lesz?
Nem bírok megszólalni, csak bólintok egyet, és továbbra is meredek rá, tátva maradt szájjal.
- Akkor ne tervezz semmilyen más programot, háromkor találkozunk, és kiruccanunk egy kicsit. – újra láthatom őt...
Kábán elmosolyodom, és újra bólintok. Majd, hogy el ne menjen a kedve tőlem, megpróbálok értelmesebben is társalogni:
- És hova... Vagyis... Izé... Merre tervezted a kiruccanást??? Már ha nem sértő a kérdésem... – kezdek el megint szöszmötölni.
- Hmm... Merre is? – kezd el járkálni, majd színpadiasan hajol hozzám közelebb.
- Elég, ha én tudom, az neked legyen csak meglepetés. – hogy mi??? Na ne...
- Szia, jóéjt, pihend ki magad holnapig, mert kell az erő! – küld felém egy búcsúpuszit, de már a kaputól. És utána el is fut egy a közelben lévő buszmegálló felé. Ráadásul... Hogy még csak véletlenül se tudjak utána futni, és ellenkezni vele, fel is száll az éppen akkor odaért járatra.
Én pedig itt maradtam. És azt se tudom, pontosan mi is vár rám holnap...
Kétségbeesetten nézem a távolodó járművet, egészen addig, amíg az el nem tűnik a szemem elől, de ezután muszáj bemennem. Hiszen hideg van itt, kint, fázom is egy kicsit.
És... Úgy erre az egész napra jót is tenne egy meleg fürdő.
- Sziasztok! Hazaértem! – köszönök szüleimnek, de csak egy cetli fogad a konyhában, a letakart vacsorám mellett:
„ Drága kicsi Yuichim!
Anyucit elvitte apuci valami újabb idióta kivizsgálásra, úgyhogy nem tudjuk, mikor érünk haza.
Amíg nem vagyunk itt, légy jó.
Pussz! És tudod, szeretünk kicsi csillagom!”
Igen... Pontosan tudom, hogy értem még ölre is mennél anyukám...
Nagyot sóhajtok, majd keresek egy vázát, amibe beleteszem a Hikarutól kapott rózsákat. Hiszen amíg lehet, meg akarom őket őrizni.
Mivel így, a társaságukban... Az egész világ sokkal kellemesebbnek tűnik. Vagy csak akkor van ez, ha illatukról eszembe jut a nyomozó úr mosolygós arca???
Komolyan nem tudom, de tényleg nagyon tetszik ez az egész...
És... Ha rá gondolok... Már a holnapi találkozónk is egyből nagyon izgatottan, szinte sózott popsival várom. Amiről anyuéknak színész létemre sem tudom még azt, hogy hogyan is kéne beszámolnom...
Talán... Igen. Talán az lesz a legjobb, ha lefekszem, és alszok. Hiszen már éjfél van, nem lenne csodának nevezhető az, hogy agyam se forog úgy, mint ahogy kéne forognia.
Így hát felkelek az asztaltól, nem dörzsölgetem tovább halántékom gondolkodást mímelve, és elmosogatom az edényeim.
Majd... Felvonulok a szobámba, fürdeni, és átöltözni. És... Lehet, hogy idióta vagyok, de ezt mind vázával a kezemben teszem. Hiszen nem szeretnék egy percre sem a Hikaru virágai nélkül lenni.
Bár jelenlétük a lefekvésnél nem kivitelezhető.
Muszáj beérnem azzal, hogy az éjjeliszekrényemre teszem őket, és így próbálok meg aludni.
Ami... Hiába győzködöm magam, hogy mihamarabb szükséges lenne, nem megy olyan gyorsan.
Hiszen... Amikor leoltom a lámpát, a rózsáknak csak az illatát érzem. De látni nem látom őket, és hiányoznak.
Végre, azért nagy sokára győz elég erősen pörgő tudatom felett a fáradtság, és elnyom az álom, az égve maradt kislámpám mellett...
Amiért reggel anyukámtól, amikor ébreszt, meg is kapom a szidást. „Ezt mégis hogy képzelem, és hogy erre nevelt e, stb...”
Bár szerencsére haragja, mint mindig hamar el is száll, amikor bocsánatot kérek tőle.
Egész délelőtt segítek neki, hogy jóvátegyem hibámat. Mondjuk... Amennyire elememben vagyok, még így, minimális alvással is, jobb, hogy lekötöm magam.
Legalább nem pazarlódik el a bennem fölöslegesen felgyűlt energia.
***
Amikor Hikaru csenget pedig még mindig ugyanakkora örömmel, és lelkesedéssel szaladok ki elé, ajtót nyitni. Hiszen már sikerült meg is egyeznem kedvenc szüleimmel, elmehetek egyet csavarogni. Egyedül annyi kikötésük volt csak, hogy ne reggel érjek haza.
- Szia! – köszönök neki mosolyogva, majd már folytatom is mondandóm. – Itt vagyok, kész is vagyok, mehetünk. – de még milyen kész... Főleg, ha az ő közelében ennyire folyékonyan tudok beszélni...
Nevetve köszön vissza, mielőtt megragadná kezemet, és magával húzna az éppen indulni készülő buszra.
- Ahhá... Akkor legalább már azt tudom, mivel megyünk célunkhoz! – lépek fel mögötte magabiztosan.
Bár... Összezavar azzal, hogy két megálló után leszállít, hogy egy kis gyaloglás után egy Metróra üljünk. Majd egy újabb gyaloglás, és újabb buszozás következik.
Izgalmam is kezd elröppenni, de mintha ő jót derülne továbbra is türelmetlenségemen.
- Ittvagyunk. – áll meg hirtelen. És... Attól a tájtól, amit mutat, visszatér az összes életkedvem. Hogyhogy ezt a gyönyörű parkot, ami itt van velünk szemben még nem láttam eddig???
- Ez... Ez... Mesés! Ide jöttünk???
- Igen. Ezt a helyet mindenképp meg szerettem volna mutatni. Úgyhogy ne is álldogáljunk itt tovább, induljunk. – fogja meg kezem, és húz magával a túloldalon lévő hatalmas fák felé.
Hmm... És már most érzem, hogy valahol közöttük rózsák vannak. Hiszen ez az illat... Az asztalomon illatozó virágokéra emlékeztet...
|
| Andro | 2010. 03. 28. 07:40:02 | #4402 |
Karakter: Nariyama Hikaru (Nara Yuichinak)
Szabadnapom van. Jobb napot el sem tudnék képzelni. Csak délután kell mennem a pszichiáterhez, így a délelőttöt egy kis sétára használom fel. A kirakatokat nézegetem, az embereket. Gyönyörű idő van, régóta nem járkáltam már kinn így szabadon, így el is felejtettem, milyen jó érzés idekinn sétálni, gondtalanul. Kazu a menyasszonyával van, így egyedül sétafikálok.
Éppen egy könyvesbolt környékén járok, amikor valaki hatalmas erővel belém rohan és kis híján le is dönt. Könnyű test csapódik nekem, és még épphogy sikerül talpon maradnom. Az alak azonban elesik. Én pedig azonnal a segítségére sietek.
- Segítek! – szólalok még a kezét megfogva húzom talpra.
- Köszönöm. Bár egyedül is... – néz rám, nekem pedig elakad a lélegzetem.
Gyönyörű fiú áll előttem, kissé kipirulva. Hosszú kékesszürke haja a derekáig ér, gyönyörű zöld szemei zavartan néznek rám. Arca mint egy angyalé, bőre hófehér, termete vékony, kecses, törékeny, mint egy fiatal lányé. Csodás, színes, virágmintás kimonót hord, hozzá sárga obit. Első látásra lánynak nézném, de a hangja alapján egyértelmű, hogy fiú. Milyen szép és ártatlan. Mint egy gyönyörű virág.
- Tényleg nagyon sajnálom, de most... Mennem kell! Örvendtem! – rohan el.
- Várjon! - kiáltok utána. - Elejtette a könyvét! - veszem fel és lobogtatom utána, de már eltűnt.
Kiváncsian nézem meg. Hamlet. Tehát szereti a színházat. Kiváncsian nyitom ki és meglátom a könyvtári jegyét. Nara Yuichi. Szép neve van. Ott van a címe is. Majd később visszaviszem, ha végeztem a dokinál. Igazán szép ez a gyerek és a neve is gyönyörű.
~*~
- Hogy érzi magát? - kérdi Ayakawa-sensei, mikor már nála ülök, egy órával később.
- Ugyanúgy - válaszolom. - Semmi változás.
- Nos, ez legalább azt jelenti, nem érzi magát rosszabbul - véli.
- Néha azért nem tudom magam kontrollálni. Erősebb nyugtató kell - mondom.
- Erősebb? A múltkori is ledöntene egy elefántot - a doktor a fejét csóválja.
- Nem használ - sóhajtom.
Végül mégis felír nekem egy erősebb adagot. De tudom, hogy nem örül neki és erősen ellenzi. De hát ha már a múltkori sem hat, mit csináljak? Egyre többször törnek rám rohamok. Csoda lesz, ha a jövő hétig nem török össze valamit, vagy sebesítem meg egy munkatársam. Ez az, amitől a legjobban félek. Nem akarok megint leszíjazva feküdni, vagy kényszerzubbonyban ülni egy gumiszobában. Nem akarom, hogy sajnáljanak. Elhagyom a rendelőt és kiváltom a gyógyszert. Aztán eszembe jut, hogy vissza kell vinnem a könyvet a tulajdonosának, hátha hiányolja.
~*~
A ház egy külvárosi részben van, elég sokáig tart, mire megtalálom. Egész szép, nagy ház, emelettel. Biztos módos család lakik itt, ha futja nekik egy ilyen házra. Még egyszer ellenőrzöm a címet, majd becsengetek. Kisvártatva lépéseket hallok.
- Nyitom! – hallom meg az ismerős hangot, majd Yuichi jelenik meg az ajtóban. Amikor meglát, felkiált. - A szövegkönyvem!
Udvarisan nyújtom át neki, ő pedig kikapja a kezemből és magához öleli, mint egy rég elveszett kincset. Milyen aranyos. Elmosolyodom.
- Nagyon szépen köszönöm, hogy elhozta! Hol találta meg?! És mivel tartozom az elhozásáért?!? - kérdezi egyszuszra.
- Akkor ejtetted le, amikor összeütköztünk. Csak hiába szóltam utánad, nem hallottad meg. – vigyorodom el, mire ő belepirul. Milyen ennivalóan aranyos. Mint egy szende szűzkislány. – Nem tartozol semmivel. Inkább én neked egy bocsánatkéréssel, azért, amiért magammal vittem, de mégse tudtam hozzád előbb eljuttatni egy pár feladatom miatt.
Teljesen zavarban van és lehajtott fejjel köszöni meg, hogy visszahoztam. Mintha ezzel fáradtságot okozott volna. Amúgyis szerettem volna látni ezt a szépséget, tehát semmiféle gondot nem okozott. Végül kiböki, hogy szívesen kárpótol egy jeggyel az esti elóadásra.
- Ha nem... nem zavarja... - motyogja.
- Dehogyis - mosolyodom el és álla alá nyúlva felemelem fejecskéjét. - Nariyama Hikaru vagyok. Örvendek.
- Én... én... is... - suttogja édesen elpirulva. - Na... Na... Nara Yui...chi vagyok - dadogja.
- Tudom. Na és hánykor lesz az előadás? - faggatózom tovább kedvesen mosolyogva, gyönyörű bíbor arcszínt kölcsönözve neki. Kis híján elnevetem magam.
- Hét... hétkor a... a... Nemzeti Színház... ban... - nyögi ki végül.
- Ott leszek. Alig várom, hogy lássalak, Yuichi-chan - simítok végig lágyan az arcán, mire azonnal berohan a házba és becsapja az ajtót.
Halkan elnevetem magam. Kis szégyenlős teremtés. De azonnal megakadt rajta a szemem. Majd én kikupálom ezt a szende kis tündért. Elindulok hazafelé, hiszen még meg kell fürdenem, ki kell készítenem magam és át kell öltöznöm, ha színházba megyek. Hazafelé veszek egy tucat vörös rózsát, gondolván arra, hogy majd meglepem vele az előadás után.
Hazaérve gondosan megfürdök, majd kiválasztom a megfelelő ruhát. Egy sötétszürke nadrág, hozzávaló zakó és vajszínű ing mellett döntök. Vannak nagyon elegáns ruháim is, amelyeket pont ilyen alkalmakra tartogatok. Végül megfésülködöm, picit sminkelek, magamhoz veszem a virágot - előzőleg tettem a száruk végére vizes zsepit -, és már indulok is.
~*~
Pontosan fél hétkor érkezem meg a színházhoz. Már rengeteg ember van itt, mindenki, aki számít. Amikor megmondom, a nevem, szó nélkül beengednek. Úgy tűnik, Nara-kun tényleg foglalt nekem helyet. Kedves volt tőle, hogy nem csapott be. Ritkán járok színházba, nincs sok időm rá, és én inkább moziba járós vagyok, mint színház-kedvelő. De természetesen, nem hagyok ki egy ilyen eseményt, ha újra láthatom őt. Valami megfogott benne. Talán az az egyedi báj és kecsesség, amit eddig egy fiúnál sem tapasztaltam, akivel randiztam. Kivéve persze... őt. Ichirou emlékére elönt a fájdalom, de gyorsan megrázom a fejem és a nézőtér felé veszem az irányt.
Beülök a helyemre és izgatottan várom az előadást. A kezdésig hátralevő időben a nézőket figyelem. Mind puccosan kikente-kifente magát, a hölgyek gyonyörű, divatos estélyiben, rengeteg sminkkel és pazar frizurákkal, a férfiak a legjobb ötlönyeikben feszítenek. Jórészt idősebbek nálam, korombelit nem igen látok.
Végre felhangzik a jel, elsötétül a nézőtér és elhúzódik a függöny. Kezdődik az előadás.
Nagyon jó volt. Még mindig a hatása alatt vagyok, ahogy engedélyt kapva sietek végig az öltözők hosszú sora mellett, keresve az övét. Meg is találom és már nyitnék be, amikor veszekedés hangja csapja meg a fülemet.
- Csak egy csókot, Yu-chan - hallom egy férfi hangját.
- Kérem... hagyjon békén! - hallatszik Yuichi hangja, majd kivágódik az ajtó és ő rohan ki rajta. - Hagyjon... már!
- Nem hagyhatlak! - rohan utána a férfi, egy idősebb, kopaszodó, pocakos alak - Szeretlek, hát nem érted? - kapja el Yuichi kezét.
- Engedjen... kérem! - már közel áll a síráshoz és próbál szabadulni. Muszáj közbelépnem.
- Engedje el! - mondom nyugodt hangon, mire a fickó megfordul és megvetően végigmér.
- Maga ki a fene? - kérdi flegmán.
- Nariyama Hikaru, nyomozó, Gyilkossági osztály - veszem elő a jelvényemet és mutatom meg neki.
- Vagy elengedi, vagy muszáj lesz magát bevinnem zaklatásért és testi sértésért.
- Ugyan, ugyan, drága biztosúr - hangja egyből nyájassá válik, amiből tudom, hogy meg akar vesztegetni. - Hát csak meg tudunk egyezni - engedi el a fiút. - Mennyit óhajt?
- Semennyit uram - rázom a fejem. Undorító, ocsmény féreg. - Sajnálatos módon, nem vagyok megvesztegethető. De ha most távozik, Nara-kun nem tesz feljelentést, igaz?
Látom, hogy Yuichi aprót bólint. A férfi még próbál alkudozni, de amikor látja, hogy nálam nem ér célt, válogatott sértéseket vágva a fejemhez távozik. Olyan obszcén szavakat használ, amiknek hallatán Yuichi befogja a füleit és még el is pirul. Szegénykém. Odamegyek hozzá, mikor a férfi végre eltávozott és gyengéden megérintem a vállát. Végre kinyitja a szemét, de egész testében reszket, szemecskéi könnyesek. Biztos nem először zaklatta ez az alak. Ha megint megteszi, nem érdekel, mennyi pénze van, beviszem és olyat varrok rá, hogy a világ legjobb ügyvédje sem viszi ki
Bemegyünk az öltözőbe és leültetem egy székre. Aztán, mikor már kicsit megnyugodott, odaadom neki a virágot.
- Az enyém? - kérdi kerekre tágult szemekkel.
- A tiéd. Nagyon tetszett a játékod, gyönyörű voltál ma este a színpadon, habár én nem vagyok az a színházba járós ember - mosolyodom el halványan, mire mélyen elpirul. - Most már jobban vagy?
- Igen - suttogja halkan. - Köszönöm, hogy... megmentett.
- Semmiség. Ez a dolgom - válaszolom. - Régebb óta zaklat?
- Néhány hónapja - mondja halkan és szégyenkezve. - De... nem mertem... szólni senkinek. Olyan gyáva vagyok.
- Ha megint zaklatja, szólj nekem és azonnal beviszem - ígérem. - Most pedig fogok neked egy taxit és hazaviszlek. Ezután az incidens után nem hagylak magadra, míg biztonságban nem mész be a házba. Rendben?
Aprót bólint, ahogy látom megnyugtatta, hogy egy rendőr fuvarozza haza. Megvárom, míg átöltözik és csak azután veszi magához a csokrot. Kinyitom neki az ajtót és kikísérem, természetesen a hátsó kijáraton, hogy ne kelljen egy rakás emberen átverekednie magát. Végül taxit is sikerül fognom és még előre is engedem. Az utat némán tesszük meg, látom, hogy még ideges és talán fáradt is. Hiába, egy ilyen előadás kimerítő lehet. Sosem voltam oda Shakespeare műveiért, de a Szentivánéji álom és a Hamlet tetszett. Azokat szeretem.
Végül nagy sokára megérkezünk a házuk elé és természetesen kisegítem.
- Nem is tudtam, hogy egy fiú is lehet ilyen jó színésznő - mondom kedvesen, mire tágran nyílnak kis szemecskéi.
- Maga... tudja hogy én... fiú vagyok? - kérdi döbbenten.
- Elég egyértelmű és nem vagyok vak - vonok vállat. - Nem mintha zavarna.
Látom, hogy ezzel mélyen megdöbbentettem. Csak nem titkol valamit?
|
| yoshizawa | 2010. 03. 22. 19:54:02 | #4344 |
Karakter: Yuichi
Örömmámorban úszva megyek, vagyis inkább szökdelek a könyvtár felé. Szükségem van Shakespeare remekművének újbóli elolvasására ahhoz, hogy alakításom hiteles legyen.
Megkaptam... Megkaptam életem legelső komolyabb szerepét.
Én, mint Ophelia...
Hihi... És... Igaz, hogy ehhez a szerephez egy kitömött melltartót is fel kell vennem, hogy ne látsszak annyira laposnak. De meg fogja érni. Ezért a szerepért mindenképp... Még úgy is, hogy kimondottan gyűlölöm hordani azt a ruhadarabot...
***
Zárásidő, de legalább végigolvastam. És a szövegemmel is egyeztettem a darabot. Immáron élethű Opheliát tudok majd holnap játszani… Ha még egy kicsit gyakorlok otthon is.
Elégedetten nyújtózok egyet, mielőtt visszavinném a könyvet a helyére, majd elindulok kifelé. Haza. Hiszen... Otthon még, ha már nem is annyit, de még gyakorolnom kell.
„És szentesíté ajka vallomását az Ég majd minden...” minden... A fenébe... Ez nem lehet igaz. Pedig alig egy perce olvastam.
Előszedem újra szövegkönyvem, hogy még most, menet közben lapozhassam fel a hibásan mondott részt. Nem igaz, hogy elfelejtettem azt a pár sort...
Áhh, itt is van... „fogadásival” Ezután pedig atyám jön.
Igen. És utána a következő mondatom itt kezdődik, hogy...
Aú... Valaminek nekimentem, és a földön kötöttem ki.
Pedig... Hányszor figyelmeztettek már, hogy járás közben ne olvassak... Megtapogatva fájós alfelem átkozom halkan szitkozódva ügyetlenségem. Vagyis... Jajj, ne... Előttem határozottan két lábat látok... Úgy tűnik, hogy inkább valakinek ütköztem...
Félve hebegek el egy bocsánatot, majd megpróbálok felkelni. Nem merek a végtagok tulajdonosára nézni. Egyszerűen... Annyira szégyellem magam...
- Segítek! – szólal meg az idegen, miközben már el is kapja a kezem, és talpra ránt.
- Köszönöm. Bár egyedül is... – rá nézve nem tudom folytatni...
Ez a férfi...
- Tényleg nagyon sajnálom, de most... Mennem kell! Örvendtem! – vágom ki magam a további beszélgetésből, és megkerülve őt már futok is, egészen hazáig, az ismeretlen „Várj!” kiáltásával se törődve.
Itt is hamar kimentem magam szüleimtől, hogy a szobámba zárkózzak. Vagyis szeretnék innen is gyorsan elmenni.
De csak azután tudok, miután elmesélem szüleimnek, hogy milyen szerepet is kaptam, és meghallgatom gratulációik, valamint anyám „Én megmondtam, hogy a lányunkból még híres színésznő lesz...” (ha fiú, akkor hogyhogy a szüli lánynak mondják?)kezdetű, nem 2 perces monológját.
Belépve biztonságot nyújtó kuckómba a lábaim kicsúsznak alólam, és leroskadok. Nem igaz... Egyszerűen nem hiszem el, hogy nem tudtam másnak nekimenni...
Miért pont neki kellett?!
Vagyis... Inkább ne ütköztem volna senkivel, de akkor is...
Most az a férfi biztos haragszik rám, pedig nagyon szívesen találkoznék vele újra. Alakja... És haja... És szemei... És... Áhh... Az egész lénye olyan tökéletes volt...
Bár... Az is igaz, hogy az ilyen srácok inkább a lányokat szeretik. Vagyis... Lehet most kedves volt velem, de ki tudja, hogy mit tenne, ha kiderítené, hogy nem épp a gyengébbik nemhez tartozom, hiába is kevés az erőm.
És nem is akarom megtudni. Sőt... Ha szerencsém van, többet nem is látom. Úgyhogy inkább fontosabb dolgokkal kellene foglalkoznom.
Igen... Még gyakorolni akartam.
Nincs itt... Már lassan az idegbaj kerülget hiányától, de hiába. Immáron biztos az, hogy a szövegem a könyvtárban maradt...
Hiszen... Az ütközés előtt a kezemben volt. Utána meg nem rémlik, hogy fölvettem. Mondjuk... Akkor le voltam foglalva mással...
Most... Csak annyit tehetek, hogy lenyugszom, és elmegyek fürdeni, majd utána egyből aludni is, mert hiába nincs késő, ha ébren maradok, csak emésztem magam.
De... Az már biztos, hogy holnapi utamat a könyvtárban kell kezdenem. És... Csak reménykedhetek abban, hogy ő nem lesz ott.
Megeresztem a vizet, és vetkőzni kezdek. Bár ezt a műveletem, amikor apám berobog azzal a hírrel, hogy ők elmentek a tárgyalásra, egyből félbehagyom.
Komoran bólintok.
Igen, én is tudom. Ma akarják kideríteni azt, hogy anyám mennyire volt épelméjű, amikor meggyilkolta orvosom, azért mert az azt mondta neki, hogy fia van, és nem lánya, és azt, hogy ezért milyen súlyos büntetést kaphat.
Erre a tárgyalásra szívesen elmennék én is, de nem tehetem. Anyám ügyvédje szerint drága szülőm labilis idegállapotának nem tenne jót, ha engem mások is fiúnak mondanának, és azoknak a személyeknek ott, a bíróság előtt is nekiesne.
Ebben pedig sajnos igaza van. Habár kicsi ennek a kockázata, jobb a békesség. Inkább itthonról támogatom, amíg apám fogja a kezét. Így is elég rossz, hogy miattam bántott valakit. Azt nem bírnám elviselni, ha megint megtenné.
- Sok szerencsét! – mosolygok apámra. Ő visszamosolyog rám, és bólint. Majd kimegy végre a fürdőből.
Nem tehetek róla, de nagyon idegesít, hogy soha sem kopog, mielőtt belépne. Pedig tudja, hogy mennyire szégyenlős vagyok...
Ledobom a pólót, amit eddig magam elé fogtam, de tovább vetkőzni csak akkor vetkőzök, amikor csukódik utánuk a garázskapu.
Remélem, most is megússza anyukám egy gyógykezeléssel, ugyanúgy, mint azt a múltkori esetet.
Ugyanis ha lecsuknák, a börtönben hamar kikészülne, vagy ami még rosszabb lenne, saját magában is kárt tenne.
Bár... Az a bizonyos nyomozó neki és apámnak is megmondta, hogy azt tűzte ki céljául, hogy rács mögé juttassa. Ugyanis szerinte anyám tudatában van annak, amit tesz, és a gyógykezelés, vagy egy intézetbe zárás enyhe büntetés lenne neki.
Nagyot sóhajtva ereszkedek a vízbe. Nem tudom, milyen ember lehet az ilyen, vagy azt, hogy ő mit tenne a helyemben, ha egy hasonló esetbe kerülne, de reménykedek abban, hogy csak miatta nem találják anyámat egészségesnek.
***
Csengettek...
- Majd én nyitom! – állok fel anyámék mellől, és elsietek az ajtó felé. Ha megint valami riporter az, akkor jobb, ha nem ő, vagy apám mennek ki. Egy bájos pislogás, egy „Kérem szépen, hagyják anyukámat”, és már el is széledtek tőlünk.
- Nyitom! – tárom szélesre az ajtót, majd egy pillanatnyi döbbenet után boldogan kiáltok fel:
- A szövegkönyvem! –amikor azt a velem szemben álló férfi felém nyújtja.
- Nagyon szépen köszönöm, hogy elhozta! – veszem át tőle.
El se hinné, ha elmesélném neki, hogy ezt a vacakot ma hány helyen kerestem, még a próbáimat is lemondva.
Legszívesebben most a nyakába ugranék örömömben, holott az előbb, amikor megláttam, döbbenetemben szóhoz se jutottam.
Azt hittem, álmodom azt, hogy ő áll itt előttem.
- Hol találta meg?! És mivel tartozom az elhozásáért?!?
- Akkor ejtetted le, amikor összeütköztünk. Csak hiába szóltam utánad, nem hallottad meg. – hoppá... Akkor tényleg kiabált utánam. De muszáj ezt olyan vigyorral közölnie, mint amilyennel azt teszi?? Egész belepirulok. – Nem tartozol semmivel. Inkább én neked egy bocsánatkéréssel, azért, amiért magammal vittem, de mégse tudtam hozzád előbb eljuttatni egy pár feladatom miatt.
Tétován nézek rá, és megpróbálom kitalálni azt, hogy erre mit is mondhatnék. Áhh, igen... Úgy érzem, megvan...
Lehajtott fejjel zavartan köszönöm meg neki még egyszer, hogy visszahozta, és megnyugtatom, hogy nagyon is jó volt így, majd megkérdezem, hálából nem szerezhetnék e jegyet neki a premierre, vagyis, hogy lenne e kedve ahhoz, hogy megnézze előadásunk.
|
|
