- Elkísérlek - feleli a valamire. Azt hiszem, elfelejtettem, mit is mondtam... meg is illetődöm rendesen, ahogy ujjait egybefűzi az enyémekkel, s rám mosolyog. Basszus, tuti valami überbrutálul hatásos csajozós dumát nyomtam le, és én botor elfelejtettem! Áhh, olyan reménytelen vagyok! Na de vissza kellene térni a fő problémára: mit is akartam csinálni, ahova elkísér? Lehunyom a szemem, majd bólintok egyet, ahogy cicus eszembe juttatja a kis zugom, az egy jó hely, még ha nem is arról hablatyoltam... Ahogy ismét felnyílnak íriszeim, már tudom, csak megyek előre, vezetem bele a semmibe. Minek cél? Sodor az élet arrafelé, amerre menni kell. - ÉLJEN AZ IFJÚ PÁR! - hangzik fel, mire körbenézek, de mivel nem látom, milyen párról is beszélnek, csak rázok egyet fejemen, s kitárom az ajtót. A hűs levegő kellemesen bizserget végig, ahogy beáramlik a tüdőmbe, s eszembe juttatja, mennyire kellemes tud lenni egy alkoholmámoros éjszakai séta, amikor anélkül párolog el belőled az alkohol, hogy fel kellene ébredni a kábulatból. Aprót szorítok kezén, majd cinkosan mosolyogva iramodok neki, először csak lassan, aztán ahogy felveszi a tempót, egyre gyorsabban és gyorsabban. Türelmetlen szívem visz előre, de nem hagynám el semmi pénzért. Valahogy vele olyan teljes lesz még az is, ami korábban már darabokra tört egyszer. Amilyen messze repít szívem, olyan hamar állok is meg, hogy pár ágat elhessentsek az útból. Eleinte tényleg csak hessegetésnek tűnhet, ahogy próbálom definiálni, hol is vannak voltaképp, de ahogy megvannak, már semmi sem akadályozhatja meg, hogy feltárjam a holdfénytől ezüstösen ragyogó tisztás titkait. Kíváncsian lép be, és elégedett boldogsággal konstatálhatom, hogy lenyűgözi a látvány, így nyugodt szívvel adom át magam én is a táj festői, de rejtett gyönyöreinek. A természet mocskosul tehetséges művész, az ember csak áll, és folyamatosan fejet hajt nagysága előtt, s érzi, a nyomába sem érne, bármivel próbálkozna. - Az ember - töri meg hirtelen a csendet, hirtelen pislogok egyet, ahogy megpróbálom összeszedni koncentrációm maradékait is, mert valami különös oknál fogva szeretném magamba szívni minden egyes szavát. Valamiért annyira fontosnak tűnik. - néha elgondolkodik azon, hogy mi lehet a csillagokon túl, mi vár rá az életben - felnézek az emlegetett apró fénypontokra, próbálva messzebb látni rajtuk, megérteni a mögöttük megbúvó végtelenséget. - Sokan hiszik, hogy a csillagok nem mások, mint kapuk, amelyek az Édenbe vezetnek. Mások szerint csak azért vannak, hogy magát a Reményt képviseljék az elkeseredett embereknek, és az eltévedteknek megmutatja az igaz utat... - lenyűgözve nézem a pontocskákat. Sosem gondolkodtam funkciójukon, az a fajta voltam, aki csak szimplán örült szépségüknek, a bennük rejlő misztikus titokzatosságnak, és a pontokat folyton alakzatoknak kötögettem össze nevetve, mennyi lehetőséget rejtenek. Csak arra figyelek fel, hogy lehuppan a fűbe, s szinte azonnal követem példáját. Utálok mások fölé tornyosulni, az olyan... eltávolít... nem szeretek messze lenni másoktól, már nem... - Gyermekkoromban mindig azt játszottam, hogy megfogom őket, és a markomba szorítom - imitálja is a megszokott mozdulatot, s elhiszem, ha akarja, valóban eléri őket, s markába szorítva őrzi fényük magába szívva. Mert ő is egy apró csillag itt a fűben, s a Hold fénye csak kiemeli sápadt, de puha és meleg bőrét. - Elképzelem, hogy meleg, és lüktet a kezemben. Akárcsak egy apró szív. Az univerzum szívei. Fénye beragyogja az arcom, s földöntúli boldogságot, örömöt hoz. Bár lehetnék az a csillag ott a kezében! dorombol fel bennem a vágy, amely csak úgy jött valahonnan, miközben Cicuskám elheverészik játékosan, s nevetve kacsint: miért ne lehetnél? Igaza van, mi is tart vissza? Kinyújtom kezem, előrébb hajolva, akarva-akaratlanul is hozzádörgölőzve egy egészen kicsit, majd kezem kezébe fésülöm, mintha adtam volna bele valamit: saját lüktető csillagom, amelyet immáron ketten őrzünk. - Apa erre csak annyit mondott - folytatja kicsit zavartabban, mint korábban, de töretlenül, s én ugyanilyen meggyőződéses elszántsággal figyelek. -, hogy ez arra mutat, hogy nagyratörő álmaim lesznek, s némi segítséggel valóra is válthatom azokat - kis szünetet tart, majd mondandója átfolyik valami másba, már nem emlékezik, már nem a múltban jár, a jövőt definiálja, a saját vágyait önti szavakba észrevétlen váltva. - Mindig legyen egy társam, aki mindenen átsegít és támogat. Aki hisz bennem. Aki elfogad az álmaimmal. Hiszem, hogy valami nagyra születtem, mint mindenki más. Hiszem, hogy várnak még rám kalandok az életben, és hiszem, hogy valamire mindenki el van hivatva, származás, vagy vagyon figyelembevétele nélkül.
Elhallgat, s nem tudom, mit mondhatnék, úgy hallgatnám még a gondolatokat, amelyek önkéntelen törnek fel belőle, olyan mélységeket rajzolva elő, amelyeket csak lassan és nehezen lehet összeszedegetni az emberekről. S amilyen könnyen megnyílt, most olyan gyorsan zárná be maga körül ismét a kört, de mohó vagyok, s meggátlom karom gyengéden fűzve dereka köré, visszahúzva. Önző udvariatlanság, de arcom hajába fúrva lélegzem be selymes illatát, Cicuska csak dorombol elégedett vigyorral a mocskosul perverz és erőszakos pofáján. Ahogy ajkaim félig kinyílnak, már majdnem megízlelném, mikor észbekapok, s mintha villám csapott volna belém, fordítom el a fejem megremegve. Cica felpattan és nem boldog, ahogy én sem...
- Sajnálom, hogy a hülyeségeimmel terheltelek - suttogja halkan, bocsánatkérőn. Szívem szerint fejbe nyomnám, de akkor nem hinné el, hogy nem bánom, ha ilyenekkel “terhel”.
- Gyönyörű szavak voltak - felelem inkább félmosollyal az arcomon.
- Fáradt vagyok - közli témát váltva, önkéntelenül váltva ki belőlem, hogy közelebb vonva próbáljam meg megvédeni a nem is létező hűvöstől. Aztán Cicuska pöccint egyet rajtam, s engedve neki heveredek el a fűben, magammal rántva őt is.
- Pihenj hát - simítok végig az arcán jétákosan ujjbegyemmel, a vágy csak úgy mögém oson, észre sem veszem, míg Cicuska nem súg a fülembe: Mire vársz még? Alkoholtól iszapos fejjel pillantok a kívánatos ajkakra, amelyek egyre közelednek és közelednek.
Az utolsó pillanatban fékezem meg magam, magamban szinkronmordulva Cicussal. Túl korai. Túl hagymázas... Így kelletlenül, de eltépem magam az ajkak varázsától, s homlokára nyomok tolvaj csókot, s átölelem, ahogy hozzám bújik. Alig fél lélegzetnyi idő, s már alszik is, szerencsés, én képtelen vagyok, úgy zubog a fejemben a vér lüktetve, s Cicuska belül szétkarmol: Címeres barom vagy! Tudom...
De nem marad más, be kell érnem a csillagokkal, illata bódító töménységével, s békés, halk szuszogásával.
* * *
Úgy tűnik, valamikor mégis csak sikerült elaludnom, de még mindig korán lehet, hiszen épp hogy szürkül. Talán, ha pár órácskát szunnyadhattam, s ahogy felülnék, valami “akadályba” ütközöm. Alkohol utóhatásaitól zavaros fejjel pillantok a mellettem fekvő alakra, s azonnal beugrik minden. Mélyet sóhajtva eresztem fejem vissza a földre, csak felsőm cipzárazom ki halkan, majd óvatos mozdulatokkal, minimális mozgással emelem le magamról, hogy kibújva a felsőmből, ráteríthessem a meleg anyagot. Ahogy megszabadulok “súlyomtól”, üresség érzete tölt meg, de legalább megengedhetek magamnak egy tisztességes ásítással kombinált nyújtózkodást, csak úgy ropognak bele elgémberedett csigolyáim. Aztán álmosan dörzsölgetem meg szemem, meg úgy vele az egész arcom szinte. Meg kellene mosakodni... Vajon “baszott hideg” a víz, vagy csak “azt a kurva de hideg”?
Amíg nem próbálom ki, nem fog kiderülni. Lelkes kedvtelenséggel lépdelek a kacsingató vízfelülethez, majd beledugom az egyik ujjam: frankó: baszott hideg... Nagy levegőt véve merítem meg két tenyerem, majd az arcomhoz emelem. Majdnem meggondoltam magam, de erőt véve végül csak megmosom az arcom, de utána lett volna kedvem nyávogni egy sort. Na jó, nem, mert a hang is belém fagy, utálom a 22 foknál hidegebb vizet... Talán mert magányos és értelem nélküli napok emlékét festi elém mindig. Na de - csapkodom meg kicsit arcom, hogy észhez térjek rendesen - nézni kellene valami gyors kaját, ergo valami olyat, ami itt a környéken elérhető. Nincs kedvem visszavánszorogni a faluba. Bossra meg most nem számíthatok, hogy eszébe jut, nekem ennem kellene, szerintem részegen fetreng valahol, esetleg még nagyban óbégat. De őt sem hagyhatom csak úgy itt, hogy nézne már az ki?
A kérdésre hatalmasat tüsszentek, na tessék, ennyire azért nem kellene magammal egyetértenem. Ha így áll a dolog, nincs mit tenni, vonom meg a vállam, és visszatelepedek mellé, átkarolva alvó, törékeny alakját.
* * *
Az idő ismét ugorhatott, arra ébredtem, hogy mocorogni kezd karom alatt. Álmoskásan emelem le róla a karom, majd elnyammogok egy Jó reggelt!-et a bajszom alatt, jól megrágva minden szótagot, hogy aztán, mint aki jól végezte dolgát, nyújtózzak egy nagyot.
- Jól aludtál? - leszek már ettől a kis mozgástól kommunikatívabb.
- Ühm - feleli szűkszavúan, lehet, hogy a reggel nem az ő napszaka, vagy csak nem aludt eleget. Esetleg sokat ivott tegnap ő is, és kínozza a másnapos macska, gondolom végig a lehetőségeket.
- Nem vagy éhes? - teszem fel a számomra második legfontosabb kérdést. Bólint, még szerencse, nekem speciel már kilyukad a gyomrom...
Egymás mellett lépdelve sétálunk némán, engem mégis megnyugtat, mert - bár lehet, az érzés egyoldalú ilyen mélységben - kötelékeket érzek kettőnk között, olyanokat, amely egyben tart embereket, kapcsolat, amelyet nem egyszerű eltépni. Hiszen titkos gondolatokat kaptam, apró kincseket belőle, lényéből, és azt hiszem, bizalmából.
- Mily nagy meglepetés, nem gondoltam volna, hogy máris ágyasoddá teszed a foglyot - zendül fel egy hang a hátunk mögött, amelynek elég, hogy megpendüljön, hogy felálljon a hátamon a szőr.
Yüäme votl az, a Nimir-raj örököse egy olyan klánban, ahol még érvényesül a trónért versengők életre-halálra menő versengése. Még csak örökös, de már több testvére vére tapad mancsához. A legundorítóbb, hogy büszke rá. Ha legalább a feje lágya benőtt volna, de csak türelmetlensége lett nagyobb az évek múlásával, bölcsessége, politikai érzéke nem.
- Nincs jobb dolgod, mint badarságokat beszélni? Ő nem a foglyom - vezetném tovább Sheilát, jobb ha nem hagyjuk, hogy felhúzza valamelyikünket kora reggel. Ekkora örömet nem fogok adni neki.
- Ugyan, engem valóban érdekelne, hogy mit tud a kis vadmacska - ereszt meg egy perverz oldalpillantást a lány felé. Ha szemmel ölni lehetne, most benne lennék életem legnagyobb diplomáciai slamasztikájában. - Ugyan - néz rám provokatívan. - , csak egy fogoly, mégis sajnálnád szövetségesed fiától egy éjszakára?
- Takarod innen! - tör fel belőlem a fenyegető morgás oly elsöprően, hogy még Sheila is hátrál mellőlem pár lépést.
- Csak ugratlak - nevet sötéten, majd Sheila felé fordul. Minden mozdulatát követik vészesen összevont szemöldökeim alatt megülő, dühtől lángoló íriszeim.
- Engedd meg, hogy bemutatkozzam - ragadja meg a lány kezét. A késztetés, hogy közbeavatkozva a kezére vágjak, akkora, hogy a testem már mozdul, egy lépést előrébb is lépek, mire fékezni tudom magam, ő pedig természetes mozdulattal emeli ajkaihoz a puha kezet, s lehel rá könnyed csókot. - A nevem Yüäme - szegény lány első körben nem nagyon tud mit reagálni, annyira ledöbben a férfi egyértelmű pofátlanságán, csupán a kezét húzza ki az idegen mancsok közül.
- Mennyiért lennél ágyasom egy éjszakára? - teszi fel pofátlanul a kérdést, végigsiklatva ujját Sheila arcán. Az a valami, ami eddig visszatartott elpattan, de a csattanás megelőz. A mozdulatba beledermedve lehetek szemtanúja annak, hogy a lány minden különösebb gond nélkül vágja úgy pofán Yüäme-t, ahogy azt illik, az pedig csak bámul nagyra tágult szemekkel. Ahogy a pillanat megfagyott, úgy indult be újra iszonyatos pörgéssel, s a felbőszült állat már emeli is a kezét, hogy lesújtson, de megragadom, s kicsavarva rántottam el tőle, a földre taszítva. - Ne merj még egyszer hozzáérni! - mennydörögtem, majd védelmezőn vontam magammal a lányt, hogy elvigyem onnan, hagyva Yüäme-t forrni a saját levében, de nem adta fel. Üvöltve pattan fel, és indul meg felénk, fogai, karmai előbukkannak, ahogy testét átjárta a fene nagy “igazság”érzete. Bár jók a reflexeim, még így is végigkarmol az arcomon, apró vércsíkokat hagyva karmai nyomán, hogy végül elterülve kezdjünk bírkózni a földön fenyegető morgások közepette.
A tömeg hirtelen nő körénk, de a legtöbben csak megdöbbenten nézik, ahogy immáron leopárd formába fordult alakunk marja a másikat. Igaz, legendás hófehér bundám sem látták még sokan. Hatalmas mancsommal nem kímélem ellenfelem, az a valami, ami az előbb elpattant, most végleg cicus irányítása alá került, mert az én agyam elborította a vörös köd.
Boss kerül elő a tömegből, nyomában Mömeii, s csak közbelépésüknek köszönhető, hogy nem mentünk vérremenően ölre. Erős karjai között lassan kezdek észhez térni, s ezzel párhuzamosan nyerem vissza emberi alakom. Hirtelen dühömnek köszönhetően tönkre ment az egyik kedvenc felsőm... Ahh, tiszta szívás.
Boss gondos apukaként terelgetett el kettőnket a helyszínről, s egy asztalhoz ültetett a nekünk fenntartott vendégrészben, majd jobbára magunkra hagyott. Kellemetlenül éreztem magam, na meg kényelmetlenül is, mert hiába láttam korábban Sheila másik alakját, valahogy ez nem feledtette velem azokat a gátlásokat, amelyek fiatal koromban nőttek belém fehér bundám miatt. Meg aztán, ilyen szinten még sosem vesztettem el a fejem...
- Sajnálom - töri meg a csendet, de nem hagyom kibontakozni, hisz nem az ő hibája.
- Ne kérj bocsánatot, nem a te hibád. Yüämevel sosem volt felhőtlen a viszonyunk, ha nem beléd, másba kötött volna bele, hogy felhúzzon. Jól behúztál neki - szalad félmosoly a szám szélére, ahogy visszaidézem a képet. - büszke vagyok rá, hogy a védencem vagy. Arra viszont nem, hogy hagytam, hogy ilyen helyzetbe hozzanak.
Aztán a kezébe nyomok egy tányért - Tessék, inkább egyél! Kell majd az energia a hosszú útra, hiszen több mint két nap az út hazáig - simítok végig a feje búbján, majd ujjammal az egyik tincsét kezdem birizgálni, belefeledkezve tekergetve, ahogy ráeszmélek, mit is teszek, zavartan függesztem fel. - Sajnálom, önkéntelen mozdulat volt - kezdek mentegetőzni, de aztán ráébredek, hogy ez úgy hangzik, mintha olyan ledér lennék, hogy mindenkivel ezt csinálom. - Mármint nem csinálom mindenkinek csak úgy... hogy is mondjam.... azt hiszem, ebből már nem jövök ki jól... - pánikszerű kérdést teszek inkább fel, hogy eltereljem a gondolatokat. - Remélem, vendégemnek tudhatlak majd a saját hazámban is - nem, ennél cifrábban nem lehet valakit meginvitálni háztűznézőbe.
Szerkesztve ef-chan által @ 2010. 11. 06. 03:03:18
A válasz egy rövid fújtatás, s hosszú, ruganyos lépteit kisebbekre veszi, hogy követni tudjam. Arcán egy szelíd, de mindent tudó mosoly ül, ami még kisfiúsabbá varázsolja arcának férfias vonalait.
- Nem válhatsz senki hasznára, amíg nem fogadod el, hogy cserébe a terhére kell lenned. Nem minden teher átkos – furcsa szavai lassan ereszkednek elmémből a szívemig, leheletnyi megnyugvást adva, de mégis, az az érzés, hogy tartozom... Szörnyen zavar. Engem sorolna a nem átkos kategóriába? Hisz, végül is, ha megfelelő szempontból nézzük, Ő maga jött fel értem, hagyhatott volna Sorsomra is...
Ez viszont egyet jelent azzal is, hogy valami konkrét célja van velem.
Vajon mit akarhat? Hogy szolgálni tudjam, ahhoz... Nekem idő kell. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ennyi figyelmet és törődést kapjak egyszerre. Az előző falkában inkább csak incselkedtek velem, cukkoltak, vagy átnéztek rajtam, mivel egy nagy tüske voltam a szemükben.
- Ráérsz akkor aggódni, ha a képedbe törlik, hogy elhúzhatnál már a sunyiba, addig meg minek aggódni. Carpe diem, kislány! - meghökkent könnyed stílusa, egy ilyen komoly témával kapcsolatban, és még nagyobb meglepetés, mikor felpattan a lépcsőkorlátra.
- Aki utoljára ér le, iszik velem valamit, ami először az utunkba kerül és alkoholtartalmú! - felénk fordul, és ránk kacsint, én pedig ekkor döbbenek rá, hogy mellettem csak az óriási testőr van. Látatlanban teszek oldalra egy lépést. - Bízom benne, hogy egyszerre értek le!
És elrikkantva magát tényleg lecsúszik a korláton, majd egy kecses szaltóval próbálja magára vonni a figyelmet, de végül egy másik hím nyakában köt ki, és ívesen elterülnek a padlón. Ajkaimra lemondó mosoly kerül fel, bár nem szabadna megítélnem ezalatt a pár perc alatt. Testőre mellettem bosszankodva csóválja a fejét, és egy biccentéssel arra ösztönöz, hogy lelépdeljek a lépcsőn. Szinte mindenki hahotázásba kezd, a jókedv hangjai feltörnek az előcsarnokban, ahol valamikor, régen, az élve felkoncolás volt ilyen mulattató és vicces.
Mikor leérünk a lépcső aljára, összefonom mellkasom előtt a kezem, mintha ezzel jelezném, hogy zárkózott hangulatban vagyok, és ha lehetséges, ne szóljon hozzám senki. Félve pillantok körül, mivel több szempár mered rám, mint amennyit életemben el kellett viselnem. Visszanézek, nem sütöm le szemeimet.
- Hölgyem – néz a férfi a terem egyetlen nőstényére, aki felé biccentéssel fordul -, uraim, engedelmetekkel bemutatom új védencünket, ööö...
Kishíján újra elmosolyodtam esetlensége láttán. Most direkt teszi a bolondot, hogy kissé jobban érezzem magam, és eléggé sivár lelki állapotomba egy oázist keltsen, vagy...
- Izé... - pillant felém esdeklőn, hátul felnevetnek páran, mire Ő kínosan elhúzza a száját.
- Sheila – mutatkozom be, végül is, épp ideje volt, hogy udvariatlanságom csorbáján kalapáljak egy kissé. Tekintetem hátulra réved, ahol többen kuncogással értékelték vezérük pipogyaságát, de mikor a sarokba tekintek... Ujjaim megremegnek, testem csak azért nem követte az automatikus reakciót, mert karjaim túl szorosan fontam magam köré, megakadályozva a reszketés nyilvánvaló jeleit.
Ott van...
Ott fekszik...
Még mindig...
Nyelek egyet láthatatlanul, de mindhiába. A torkomba kerülő jéghideg gombócot nem tudom eltüntetni, a tompa szempár még most is rabulejt, tekintetem nem tudom elvonni óriási, de élettelen testéről. Bundája fénytelen és véres, szívem újra és újra azt üvölti, hogy fuss, fuss! De eszem azt sugallja, valamint a macskám is, hogy ne, maradj, jó kezekben vagy...
Váratlanul két égő, vörös szempár kerül a látóterembe, és én megrendülve engedelmeskedem a kimondatlan kérésnek. Valahogy jobban esik ezekbe a bíbor gömbökbe merednem, figyelni a belőlük áradó gyengédséget, segíteni akarást...
- Sheila, halott, ideje tovább lépni. Sem ő, sem más nem érhet hozzád, míg a védelmem élvezed. S amíg nem mondasz le róla, addig az kiterjed rád – mondja határozottan, és nagyon komolyan, karját felém nyújtja, szemeivel annyira áthatóan fürkész, hogy képtelen vagyok bármi másra is ránézni.
- Gyere, számolj el vele – ösztönöz mozdulásra, de... Érezhetően megremeg a karom, ami az övében van. Nem tudom... Ez nekem túlságosan is sok sebet marna fel, tépné le a varratokat, és nyomulna mélyre... Teszek pár lépést, óvatosan, minden érzékemmel a padlólapra koncentrálok.
Ahogy egyre közelebb érünk, megremeg bennem valami, és megtorpanni készülök. Nem megyek oda! Nem! El tudom képzelni róla, hogy tetteti ezt az egészet, nem halott, csak színészkedik, hogy végül széttépjen mindannyiunkat...
Tsukasa megszorítja a kezem, amiből látatlanban is erőt nyerek ahhoz, hogy utamat folytatni tudjam. Mikor odaérünk, elkap az az érzés, hogy mellette semmi bajom nem eshet. Ha bármi történne, segítene, itt lenne velem, és támogatna.
De mindent töröl ez az óriási test, aminek láttán ezernyi emlékkép villan be, szinte érzem a hátamon végigszántó karmokat, a botokat, amivel piszkálgattak, hogy ösztönözzenek arra, hogy mutassak többet magamból a vendégeknek...
- Látod, itt fekszik a múlt, melletted áll a jelen, de a jövő te magad vagy, ez adjon erőt ahhoz, hogy előre nézz, csak és kizárólag előre – karjával széles lendítést tesz, a hatalmas kapuk felé, amerre a külvilágot sejtem. A nyíló virágok illata... A fák között boldogan szökdelő szél apró simogatásai...
Mind kint van, és csak rám vár...
A Nimir-Raj rábíz az ittlévő egyetlen nőstény gondjaira, aki kedvesen és tiszteletteljesen beszél hozzám, holott nem értem, mivel érdemeltem ezt ki. Csöndesen beszél hozzám, arról bizonygat, hogy a vezérüknél jobb embert még soha nem láttak, és higgyem el, hogy biztonságban vagyok. Ez a falka egy igazi falka, ahol fő az összetartás, és zsákmánynál az elosztás igazságos.
Csöndesen hallgatom a számomra furcsa, és messzire nyúló szavakat, kijelentéseket, amik régen valaha, fontosak voltak egyes embereknek... De én sosem osztottam meg másokkal semmimet. A túlélés nagyon erősen dolgozik bennem, ha rosszul is leszek, de mindent megtartok magamnak, hiszen ki tudja, mikor lesz szükségem rá? A világ ingatag és gyenge, bármikor összetörhet, és az én életem azon fog múlni majd, hogy mennyit adtam másoknak, holott ha megtartottam volna saját magamnak, akkor talán túl is élhettem volna...
Távolba meredő tekintettel hagyom, hogy irányítson és noszogasson, lábaimra kerít valahonnan egy apró bokacsizmát, aminek egyáltalán nincs talpa. Mosolyogva közli, hogy bizonyára kikapna, ha megfáznék. Ha elindulunk majd az erdőben, akkor természetesen levehetem, de mivel a szervezetem nyolc év alatt igencsak leterhelődött, jobb az elővigyázatosság.
***
A nőstény bemutat pár hímnek, akik kedvesek, és távolságtartóak, aminek most kifejezetten örülök. Látom rajtuk, hogy ezt az egészet tiszteletből teszik, és nem undorból, ami hálás csillogást csal szemeimbe.
Elvezetnek egy pulthoz, ahol már üldögél pár vérleopárd, vidáman csacsogva, bár a szesz illatától úgy sejtem, hogy egyesek nyelve az átlátszó nedűnek köszönhetően eredt meg ilyen mértékben. Csöndesen leülök hát oda én is, természetesen a kísérőim találnak beszédesebb társaságot, így egymagam találom a pult fényesre sikált felületében magam. Ujjaimat elmélyülten fonom a kapott pohár oldalára, a hűvös üveg pedig megadóan melegszik fel érintésemtől.
Váratlanul Tsukasa jelenik meg a szomszédban, vállán egy méretes kezet látok, ami lenyomja a székre, és egy csettintés következtében már előttem is, és a Nimir-Raj előtt is egy-egy pohár alkoholt találok.
- Hát... egészségünkre? - szólal meg, mély hangja kellemesen végigsimít a dobhártyámon, biztonságérzetet adva. Testőrével koccintanak egyet, majd a férfi felém fordul, én pedig felemelve a poharat viszonozom köszöntését.
Lehet, hogyha iszom egy kicsit, feloldódom. Kapok pár pohárral, és a maró folyadék szempillantás alatt enyhíti a bennem levő feszültséget, és egészen jóleső kábaság árad szét a testemben.
Élvezem a szaké tisztító hatását, de ekkor Tsukasa zökkent ki a kellemes bódultságomból, így oldalra pillantva rá tekintek. Nyurga alakja szinte maga alá gyűri a pultot, olyan magas, ruhájában annyira nemesi és elegáns. Arcának vonalai megenyhültek, és mégis, gondterheltség apró jelei jelennek meg rajta időnként.
- Sajnálom, hogy belerángattunk ebbe az egész felhajtásba, gondolom annyira hiányzik neked is, mint két púp a hátadra – szólal meg, de nem néz rám, bizonyára nincs kedve ahhoz, hogy az elnyűtt arcomat nézze állandóan. Elszontyolodva fordulok vissza a pohárhoz, hogy a benne levő, egy kortyra elegendő italban nézzek farkasszemet végre magammal.
Soha, de soha nem képzeltem volna el így magam, ha valaki ezt mondta volna nekem régen, körberöhögtem volna, és rózsaszirmokat hintettem volna a fejére. Megtört vagyok, és elesett kinézetű, holott határozott vagyok, kemény és borzasztóan önfejű. Önző. Türelmetlen.
Úgy viselkedem, mint az a bizonyos mosott dolog, és mégis... Érzem, hogyha valahogy újra normálisan, pozitívan néznék a világra, és kiheverném ezt a nyolc évet... Már nem lennék az, aki voltam. Egy darab veszett el belőlem, azzal a felirattal, hogy keressem meg majd egy éjfekete éjszakán, az ében fűszálak között. Ez a darab már feketévé sötétedett, esélyem sincs arra, hogy megtaláljam.
Különös érzések fognak el, ha Tsukasát látom. Belső ösztönöm húz felé, mint valami mágnes, ha tehetne, kinyúlna testemből, ami neki csak börtön, és dorombolva simulna hozzá az erős testhez, ami akkor volt ott velem, mikor a legnagyobb szükségem volt rá. Lopva rápillantok, és látom, hogy Ő is elmélyülten fixírozza a pultot, jobban mondva üres poharának környékét. Tekintetével szinte keresztüldöfi a csillogó, fényesre pucolt asztallapot.
Minden előzmény nélkül pattan fel, olyan hévvel, hogy kishíján átvetem magam a pult másik felére, úgy megijedek. Valami furcsa van benne, valami sugárzik belőle, de egyszerűen nem tudom megfejteni... Hogy tudnám, ha saját magam kérdéseire se vagyok képes válaszolni?
Tehetetlenségem átkom.
- Nincs kedved sétálni? Van egy nagyon kedélyes kis hely itt a közelben, viszonylag kijebb, szép kilátás nyílik a csillagos égre – néz felfelé, az égboltot kémlelve, én pedig elmerengve tekintek valahová a mellkasára. Menjek vele? Nem akarok megint egyedül lenni...
- De az sem baj, ha maradnál. Nagy vagyok már, elenged a mami egyedül is – vet egy pillantást testőrére, és ekkor látom meg a kitágult pupillákat. Szóval kicsit felöntött a garatra, de mégis... Most Ő látszik enyhén elesettnek, én pedig pillanatra szánakozást érzek. Mennyi mindennel terhelhettem, pusztán a jelenlétemmel... Ideje nekem is támogatást nyújtanom.
- Elkísérlek – kelek fel, és megfogva kezét, ujjaim az övéi közé fűzöm, majd biztató mosolyféleséget próbálok produkálni. Ez is én lennék? Látom, ahogy szemei egy pillanatra elkerekednek, majd jólesően lehunyja egy pillanatra a szemeit, és bólint, ezután vezetni kezd kifelé.
- ÉLJEN AZ IFJÚ PÁR! - hallok meg egy harsány hangot, de nem tudom, és nem is igazán érdekel, hogy kinek szánhatta. Tsukasa és én szinte egymásba kapaszkodunk, pedig bőrünk alig érintkezik, és mégis... Vágyom testének közelségére, és talán az alkohol a ludas abban, hogy merek közeledni felé.
Mikor kitárja az ajtót, megcsap az este hűvös, és mégis józanító hidege, és veszek egy mély levegőt, hogy megtisztítsa a tüdőm és lelkem egyaránt. A férfi kicsit szorít ujjaimon, majd beveszi magát a sötétségbe, én pedig kábán, de önként követem ruganyos mozdulatait, lépésének ritmusát szokatlanul gyorsan felveszem. Macskám testem börtönében boldogan ugrál, amitől furcsa érzés száll meg.
Mielőtt még elengedném ujjait, és elszaladnék a vakvilágba, Tsukasa pár fűzfaágat arrább von, hogy előre engedhessen. Belépek a fákkal körülvett kis mezőre, és döbbenten nézek farkasszemet egy gyönyörű tóval, aminek tetején víziliomok terpeszkednek, a kelyhükben levő vízen megcsillan a Hold fénye. Felemelem fejemet, tincseim engedelmesen fújják odébb az aprócska szellők, arcom megcirógatják a fűzfa legközelebbi ágai.
Az égbolt...
Eszméletlenül csodálatos...
- Az ember néha elgondolkozik azon, hogy mi lehet a csillagokon túl, mi vár még rá az életben. Sokan hiszik, hogy a csillagok nem mások, mint kapuk, melyek az Édenbe vezetnek. Mások szerint csak azért vannak, hogy magát a Reményt képviseljék az elkeseredett embereknek, és az eltévedteknek megmutatja az igaz utat… - nyújtom kezem az ég felé, de közben lassan leülök a fűbe. Csöndesen ropog alattam, kezeim az ölembe ejtem, Tsukasa csöndesen leül félig mellém, félig mögém. Folytatom tovább a monológom, valahogy megeredt a nyelvem, és beszélni akartam...
Megosztani vele mindent, amit tudok...
- Gyerekkoromban mindig azt játszottam, hogy megfogom őket, és a markomba szorítom – emeltem fel újra a kezem, és úgy tettem, mintha lenne benne valami apró, mit nem merek megérinteni. - Elképzeltem, hogy meleg, és lüktet a kezemben. Akárcsak egy apró szív. Az univerzum szívei. Fénye beragyogja az arcom, s földöntúli boldogságot, örömöt hoz.
Hallom csöndes lélegzetvételeit, amik melengetik a vállamat, élvezem, hogy a közelemben van, és figyel rám, meghallgat... Van, mikor karja megérinti az enyémet, és ilyenkor megborzongok. Váratlanul megfogja a kezem, és tenyerével ujjaim az enyémekbe simítja, mintha adott volna bele valamit... Ebben a mozdulatban arcának bőre az enyémhez ért, nekem pedig a dorombolási kényszerem kellett visszafojtanom.
- Apa erre csak annyit mondott, hogy ez arra mutat, hogy nagyratörő álmaim lesznek, s némi segítséggel valóra is válthatom azokat – figyelem az Ő és az én kezem összefonódását, mely többet jelentett számomra ebben a pillanatban, mint bármi más. Férfias, kesernyés illatát a szél gonosz módon minduntalan az orrom alá fújja, én pedig mélyet szippantva belőle, folytatom képtelen monológom.
- Mindig legyen egy társam, aki mindenen átsegít és támogat. Aki hisz bennem. Aki elfogad álmaimmal. Hiszem, hogy valami nagyra születtem, mint mindenki más. Hiszem, hogy várnak még rám kalandok az életben, és hiszem, hogy valamire mindenki el van hivatva, származás, vagy vagyon figyelembevétele nélkül.
Elhallgatok, csöndesen hagyom, hogy a szavak elszaladjanak mellőlünk, mintha ki sem mondtam volna őket. Különös érzés ezt megosztani vele, holott alig ismerem, még a fél nap is nagyon komoly füllentés lenne. Váratlanul kerít hatalmába az a késztetés, hogy most álljak fel, és sétáljak el. Kicsit mocorgok, de mielőtt még guggoló pózba tornázhatnám magam, egyik karja mint valami inda, a derekamra tekeredik, és visszahúz a földre. Megszeppenve pislognék rá, de meglepő módon arcán a hajamba fúrja, s mély lélegzetet vesz, majd mintha rosszat tett volna, elvonja onnan fejét.
- Sajnálom, hogy a hülyeségeimmel terheltelek... - suttogom halkan. Milyen jogom kérem tőle, hogy még a nyavalygásaimon kívül a rigolyáimat is eltűrje?
- Gyönyörű szavak voltak – hallom kizökkentően mély hangját, és gerincemen végigvágtat valami meleg, jóleső... Pár tincsem szórakozottan túr fülem mögé beszéde közben.
- Fáradt vagyok – sóhajtom, most veszem észre, hogy pilláim le-leragadnak. Válaszul karját kicsit szorosabbra fűzi derekamon, és eldől velem a füvön. Boldogan, és megnyugvást lelve fúrom fejem a puha, illatos fűszálak közé.
- Pihenj hát – simít végig arcomon egy ujjával, én pedig belenézek a szemébe. Mintha két lobogó tűznyalábbal néznék farkasszemet, s egy pillanatra zavarban éreztem magam.
Arca lassan közelíteni kezdett az enyém felé, én pedig az alkoholtól eltompult aggyal figyelem. Lehet, hogy halványan elpirulhattam, de a sötétben nem hiszem, hogy olyan jól kivehető lenne... Ajkai pontosan az enyémek előtt megtorpannak, majd egy szívdobbanásnyi idővel fejét ismét elvonja, és a homlokomra ad egy lágy, álmosítóan gyengéd csókot. Megremegek, és felsóhajtok, s belső macskám ösztönzésére fejem az álla alá fúrom, és hagyom, hogy a testéből áradó kellemes meleg és illat hatására elnyomjon az álom...
Halk, elégedett dorombolást vélek hallani, de lehet, hogy csak a képzeletem, s az álmok mezsgyéjén ugráló lelkem képzeli mindezt el.
Látszólag felszakított benne valamit a nevetés, mert sokkal kevésbé görcsösen, meg merném kockáztatni, hogy inkább provokatívan jókedélyűen nyúl Beeru-samáért és a tőrért. Valami határozottan kezdett megváltozni a tekintetében, és ez elpárologtatta sértődöttségem és harci kedvem. Boss ösztönei persze azonnal mozdulnak, s testsúlyát úgy helyezi át, hogy ha kell, azonnal vetődhessen könyörtelenül. Felesleges elővigyázatosság, csak farigcsál még párat mackó komán, majd felém nyújtja az eredményt és a szerszámot is. Nagy, érdeklődő szemekkel lépek közelebb, majd elveszem a tőrt, hogy az ugyanolyan sejtelmesen simuljon vissza a ruha redői közé, mint amilyen titokzatosan előtűnt. Közben szemügyre veszem a kis állatkám új “ruháját”. Igazán impozáns. Ígéretem sem feledtem: Ha Beeru-samával jön, garantálom biztonságát. A gesztust egyértelmű jelként értelmezem, s gond nélkül terjesztem ki gondoskodásom védőszárnyait legújabb védencemre, álló helyzetbe segítve. Szemeit fürkészve vonom lassú, óvatos mozdulatokkal közelebb, nem szándékozom ismét megijeszteni. Elégedetten konstatálhattam a végeredményt, bár egy egészen parányit megrezzent, nem tiltakozott, elfogadta ideiglenes megoldásként a ruhán átsejlő testem óvó melegét. - Boss, keríts a hölgynek valami ruhát! - nem bírja ki, hogy alig hallhatóan ne morogjon. Lökött tulok... az előbb nyúztam meg a szeme láttára egy hatalmas vadállatot, most meg félt egy kis, ártatlan cicustól. Bonyolult lélek. S bosszantóan gyors. Alig lendültem bele a törődésbe, már meg is jelenik hatalmas pulóvert kanyarítva a lány hátára. Ezért otthon még számolunk, kezd nagyon sok rovás kerülni arra a számlára, komám!... Nagyot sóhajtunk magunkban Cicuskával, de hagyjuk, hogy kicsusszanjon a karmaink közül - senkit nem tudnék erőszakkal magamhoz láncolni, feleslegesen fájdalmas hercehurca lenne, így csak ideiglenesen sajog, aztán múlik, mint a nyári zápor. A cipzárral azonban nem boldogul. Remegő ujjai áruló szövetségesek, csak hátráltatják ahelyett, hogy előrébb vinnék. A pillanat kínosságát megelőzendő teszem kezeim az övére. Milyen picurkák és milyen rettentő hidegek! Ért a kimondatlan szóból, átadja a terepet, s a huncut kis szerkezet már száguld is felfelé vígan, míg a garbórészig nem ér. Vele párhuzamosan nő bennem is az érzés: meg kell szereznem nekünk! Cicuska egészen az utolsó szóig egyetért, de ekkor lelkesedése lelohad: sérelmezi a “nekünk” szó általam használt értelmét, s most átharapná a torkom, amiért a hülye fejemet hordja a hátán. Mert még ebben a szituációban is csak és kizárólag a klán szemszögéből vagyok csak képes gondolkodni. S a falkának lélekben erős és okos macseszokra van szüksége. - Gyere velem! -invitálom magammal udvariasan előre engedve az ajtóban. Már a lépcsőn lépdelünk lefelé, mikor halkan, de immáron határozottan ébren levő büszkeséggel töri meg a csendet: - Nem akarok a terhükre lenni. Fújtatok egyet mosolyogva. Sokszor és sokféleképp hallottam már ezt a mondatot. Mert mindig így kezdődik. - Nem válhatsz senki hasznára, míg nem fogadod el, hogy cserébe a terhére kell lenned - felelem. - Nem minden teher átkos. A szavakat szinte pontosan idézem, olyan élénken élnek bennem, mintha a minap hangzottak volna el. Kedvesen túrt már akkor is hosszú fürtjeimbe őszinte mosollyal, hogy aztán kezei alatt cseperedjek azzá, aki ma vagyok. Míg az ember meg nem találja a helyét a világban, addig folyamatosan terhére van valakinek, s amikor “felnő”, kamatostul fizet vissza mindent boldog mosolyával, magabiztosságával és munkájával, amelybe szeretetét, egész lelkét csempészi bele. Nincs hasznosabb hosszútávú befektetés egy elégedett felnőttnél, aki hálával gondol vissza rád. Az a kapocs, amelyet egymás közt kialakítotok, sosem pattan el, sosem rágja szét az idő vasfoga, s mikor a befektetőn a sor, hogy teherré váljon ősz fejjel, édes teherként cipelik majd őt is, míg megfáradtan úgy nem dönt, itt hagyja ezt a csodás világot, ólmos testét levetve kapva szárnyra megint. - Ráérsz akkor aggódni, ha a képedbe törlik, hogy elhúzhatnál már a sunyiba, addig meg minek aggódni. Carpe diem, kislány! - kacsintok rá, Majd felpattanok a lépcső korlátjára, és elrikkantom magam: - Aki utoljára ér le, iszik velem valamit, ami először az utunkba kerül és alkoholtartalmú! - majd mielőtt még lecsusszannék rájuk nézek sunyi tekintettel: - Bízom benne, egyszerre értek le! - aztán már száguldozom is felszabadultan. Boss persze elereszt egy rosszalló morranást, de azt hiszem feladta, ha leesem, vessek magamra.
Ahogy leértem legalulra, egy íves szaltóval kívánva befejezni a mókát, dobbantottam magamon karjaimmal, majd a levegőbe tolva magam íves mozdulatokkal landoltam a föld helyett, mert ugye azt nem kalkuláltuk bele, hogy valaki csak úgy előttem terem a semmiből, egyenesen Kuro nyakában. Miután megpukkadt mindenki a röhögéstől, és felkapartuk, leporoltuk magunkat a szerencsétlen áldozattal, és végre sikerült meg is szólalnom nagy gyomorfájdalmak közepette - kell nekem ennyit nevetni -, nekiláttunk a zsákmányt szállításhoz előkészíteni. Közben megérkezett bamba testőröm és a bomba nő. Na jó, bár ezt csak magamnak sütöttem el, de még így is elég szánalmas egy szóvicc féleség volt... A csapat persze azonnal felfigyelt az új ismeretlenre, nem volt senki annyira agyalágyult, hogy ne vágja le, a hölgyemény bizony az a cicuska, aki az előbb még veszettül menekült fel egyenesen a harmadikig. - Hölgyem - fordulok udvariasan Äwe felé biccentve, mint egyetlen jelen levő nőstény. -, uraim, engedelmetekkel bemutatom új védencünket, ööö... - itt egy fél pillanatra elgondolkodom, s rájövök, még be sem mutatkozott. - Izé... - nézek rá segélykérőn, mire többen felkuncognak. Elfintorodom, azt hiszem, ma is jól nyomom saját magam karikatúráját. - Sheila - segít ki, de ahogy szeme körbejár, orrlyukai kitágulnak a kimondatlan félelemtől, amely láthatatlanul fonja körbe, ahogy egy pontba mered. Mélyen, gondterhelten szívom magamba a levegőt, s elé lépek, teljesen betöltve a látóterét. Addig közelítek az arcommal, míg vissza nem szerzem tekintete sugarát. Halálosan komoly vagyok, nem zord, de minden arcizmommal jelzem, a lehető legkomolyabban gondolom, amit mondok. - Sheila, halott, ideje tovább lépni. Sem ő, sem más nem érhet hozzád, míg a védelmem élvezed. S amíg nem mondasz le róla, addig az kiterjed rád - kis szünetet tartok, majd kinyújtom a kezem felé, mint a hölgyeknek szokták a nemes urak, mikor sétára invitálják őket. Közben végig őrzöm a szemkontaktust, ügyelve, hogy ne veszítsem el. - Gyere, számolj le vele - invitálom gyengéden az élettelen, de számára magát a sátánt megszemélyesítő “hegy” felé. Lassan indul meg, rengeteg emlék dolgozik benne erős gátként, amelyeket át kell törni. Félúton érzem először a megingást, de erősebben markolom a kezét biztatón, így eljutunk az utunk végére. - Látod, itt fekszik a múlt, melletted áll a jelen, de a jövő te magad vagy, ez adjon erőt ahhoz, hogy előre nézz, csak és kizárólag előre - mutatok a bejáraton túlra, a külvilág felé, amely csak rá vár. Boss közben intézkedik, s pár pillanat múlva már indulhatunk is. Magam is kisajátítok egy tiszteletet érdemlő csomagot, majd a hátamra véve indulok meg vezetve a sort. Sheilát Äwe-re bíztam, nők, talán könnyebben megértik egymást.
* * *
Bár hamar tovább akartam indulni, a csapat és az illem is azt diktálta, maradjunk a “győzelmi” ünnepségen. Nem vagyok tőle oda, nincs ebben semmi ünnepelendő. Sajnos ezek azok a kötelező körök, amiket akkor is le kell futni, ha az embernek semmi humora sincs hozzá. Kedvetlenségem mosoly mögé álcázva ücsörgök, és mímelem a beszélgetést Mömeii-vel, a Läperin-klán vezetőjével. Jó szándékú idősebb férfi, csak épp egy egész világ választ el tőle, mert a kulturális szakadék hatalmas kettőnk között. Amint szabadulhatok, meg is teszem, de nincs szerencsém, Boss terem azonnal mellettem. - Van egy betartatlan ígéreted - néz rám, és már von is magával, én meg csak meglepetten tűröm. Amikor így viselkedik, hajlamos vagyok én is jogalapot adni azon pletykáknak, amelyek szerint mi egy pár vagyunk... Tényleg rosszabb egy házsártos feleségnél. - Beígértél egy kör ingyen piát - áll meg a pultnál, ahol Sheila is ott ül a többiekkel. Rögtön beugrik a dolog. - Ahh, valóban... elnézést, tökre kiment a fejemből - szabadkozom, miközben a lány mellé nyom, és már előttünk is egy adag sake. Azért ennyire nem kellene elsietni, banyek, engem már félig lerészegített az öreg. És ahogy rám néz, Boss, most mit forgatsz a fejedben, de komolyan! - Hát... egészségünkre? - nézek a most épp kevésbé kedvenc testőrömre, majd amint koccintott, Sheila felé fordulva ismétlem meg a műveletet. Boss, mint aki jól végezte dolgát, lehúzza a cuccost - hogy bírja... - majd elpárolog pofázni. Kínomban zavartan kortyolgatom az egyébként fertelmes italt, de hát az is áruló, elfogy hamar. Azt hiszem, ő sem feltétlenül tudja,miről is beszélhetne, mert hát, mióta is ismerjük egymást, 4-5 órája? - Sajnálom, hogy belerángattunk ebbe az egész felhajtásba, gondolom annyira hiányzik neked is, mint két púp a hátadra - szólalok meg, de nem nézek rá, már túl részeg leszek ahhoz, hogy hitelesen valaki szemébe tudjak nézni anélkül, hogy ne lenne rosszul tőle, hogy keresztbe áll a szemem. Meg aztán, most nem vagyok valami jó passzban. Az ünnepség, a zsákmány szétosztása, ahogy a “hőstetteikről” mesélnek!... Akármilyen is volt ez a klán, emberek alkották, olyan személyek, akiknek álmaik és vágyaik voltak, és akik együttműködtek, függtek egymástól. Ha nem ilyen lett volna a vezetőjük, ha csak egy kicsit is jobb belátásra lehetett volna bírni... Vérrel festett mancsainkkal büszkélkedünk, s kárörvendünk más balszerencséjén... Engem ez valahogy kurvára nem boldogít, és egy fél csepp elégedettség sem tölt el. Megtettük, mert kötelességünk és politikai érdekeink rákényszerítettek, semmi több, ugyanolyan kötelező aktus, mint havonta közgyűlést tartani, pedig mindenkinek csak kínszenvedés, csupa-csupa formalitás. Áhh! Elegem van! Hirtelen pattanok fel, talán meg is ijesztettem, mindenesetre nekem nem tűnt fel, olyan tompa vagyok mint egy tíz éves életlen kés. - Nincs kedved sétálni? Van egy nagyon kedélyes kis hely itt a közelben, viszonylag kijebb, szép kilátás nyílik a csillagos égre - nézek fel az égre ellenőrizve, akad-e egyáltalán ma egy csillag is fekete rokolyáján. Az a hely valóban csodás, igaz már későre jár, pedig a növénytakaró is megérdemelne egy misét, de a legnagyobb csodája és vonzereje az a misztikus bensőségesség, amelyet az ember ott elmélkedve érezhet, ahogy felnéz a magasba, és átérzi önnön parányiságát, de átérzi azt is,hogy ennek a hatalmas szerkezetnek, élő organizmusnak fontos alkotóeleme, egy sejtje a világmindenségnek, amely nélkül az nem lehetne olyan, amilyennek ismerjük. Az a hely megnyugtat. - De az sem baj, ha maradnál - nem sokan vágynak egy becsiccsentett marha társaságára. - Nagy vagyok, már elenged a mami - pillantok Bossra fél szemmel. - egyedül is.
Kiráz a hideg, meztelenül mégsem volt olyan jó ötlet a hideg kőre heveredni. Az összes szőr égnek áll a bőrömön, a bennem lakó szörnyeteg pedig noszogat, hogy mozduljak ki innen, de nem fogadok szót. Csalogat, mormog, dorombol, belülről arra ösztönöz, hogy másszak ki nyugodtan, semmi baj nem lesz, az a furcsa fickó nem fog bántani...
Nem.
Most kivételesen nem hallgatok rá, hiába nyüszög, hogy menjek oda hozzá. Az elmém azt ordítja, hogy nyomjam el az ősi ösztönt, és maradjak ott szépen, ahol vagyok, hátha elhúzzák innen a csíkot. Dideregve kuksolok ideiglenes búvóhelyemen, de az ajtó lassan kinyílik, én pedig elnyomom az ingerült fújás hallatására való törekvéseimet.
- Sajnálom, hogy meg kell zavarnom a vágyott és megszokott magányt – miért nem akar békén hagyni? Egyedül akarok lenni, pihennem kell, ennem kell, rettentően sok alvásra van szükségem, regenerálódnom kell. Lassan hátrább húzódok a lyukban, hogy minél távolabb tudjam magam tőle. Persze belső drágaságom ha tehetné, a karmait a kövezetbe vájná, hogy megakadályozza.
- A nevem Doru Tsukasa, a Läperin-klán szövetségében érkeztem, hogy tárgyaljunk a Nimir-Rajjal... Gondolom, nem kell bemutatnom, melyik diplomáciai nyelvet beszélte egyedül.
Riadtan nyikkanok egyet, ahogy körülírja Őt, vagyis inkább utal rá... Torkom elszorítja a jeges rémület, emlékek egy egész áradata csapja meg elmém, levegőt venni sem merek, nehogy még egy halk lélegzetvétel visszahozza az életbe kihűlt, élettelen testét. Még mindig nehezemre esik felfogni, hogy nincs többé, ugyanúgy félem, rettegem...
- Jó, hagyjuk a formaságokat, én is gyűlölöm! A nagyfickót ott lenn, mivel nem fért a bőrébe, kiporoltuk onnan, a helyet kénytelenek vagyunk kisöpörni, mert a szövetségeseink igénylik ezt a hadizsákmányos badarságot, a magunk részéről ezzel vége. Mivel fogoly voltál, merem feltételezni, hogy nem ennek a klánnak a tagja voltál, amennyiben szeretnéd, elkísérhetünk egy darabon, vagy útba igazíthatunk, hogy visszatalálj a tieidhez. Abszolút a magad ura vagy. Ha nincs hova menned, de vágysz egy helyre, amit otthonodnak nevezhetsz, akkor pedig szívesen látunk a klánban. Gondold meg, jó kis hely, tele szeretetreméltó csodabogarakkal – susogja mély hangján az utolsó mondatot. Család és Én? Lehetetlen, sosem tudtam megférni másokkal, különc voltam, nem méltó a rendes életre, de mégis eltengettem időmet a szobámban apró dolgokkal, amikben örömömet leltem.
És mégis elszöktem... Hányszor sírtam vissza a gúnyolódásokat, amik akkoriban a legnagyobb problémám alapját képezték...
- Nem kiabálok, mert még a végén elbízzák magukat – teszi hozzá, mire mintha cinkosan csendülne meg a hangja. Bizalmaskodni próbál? Engem mézes nyalókával sem húzhat ki, még ha egy gombolyagot elgurít előttem, akkor sem.
Miért akar ennyire segíteni? Semmi közöm sincs hozzá. Habár, furcsa külseje azt sejteti a bennem levő állattal, hogy több közös van bennünk, mint bármelyik két másik vérleopárdban lehetséges. De nem... Ő is tudott ilyet csinálni... Mézesmázosan bókolni, noszogatni, udvarolni.
- Na de mindegy, majd eldöntöd, Beeru-samaval megbeszélheted – elővesz egy idegen tárgyat a zsebéből, mire hátrább húzódom. Meglepve látom, hogy fából valaki egy igen érdekesen különc kinézetű talpast akart kifaragni. Megrándul a szám széle, ahogy a kis nyomi tárgyat nézem.
- Haláli egy kis figura, és amilyen csendes, annyira levakarhatatlanul aranyos. Érdemes hallgatni a tanácsaira! Ha vele jössz, garantálom, nem esik majd bántódásod. De mindenképp hozd vissza, mert megszakad a szívem, ha nem láthatom többé! Addig is megvédi a kis félős cicuskát, míg össze nem szedi magát – ez a színészi véna roppantmód idegesítő, de a tény, miszerint a bennem lakozó macskának igaza volt, kicsit megbátorodom.
Ha most itt hagy, egy teljesen ismeretlen klán karmai közé kerülök, de Ő még valamilyen szinten ismerősnek mondható. Nem akarom, hogy itt hagyjon, de azt se akarom, hogy elmenjen. Muszáj egy támasz, egyszerűen kell...
- Mi a biztosíték? - bújok ki lassan a párkány-ágy alól, meztelenül, de hát nem tudok mit tenni, röhejes lenne egy farmeros vérleopárdot látni az erdőben rohanvást közlekedni. Tekintetem ismét megakad a torz lényformán. Természetesen férfiúi reakció volt, hogy elfüttyenti magát. A szörnyem elégedetten fogadja a bókot, én csupán kíváncsian, és fürkészve meredek vissza a férfira.
Különleges, egészen egzotikus megjelenése van, első látásra megszerezné a bizalmam, ha nem lennék makacs, önző, és jelen pillanatban riadt.
- A szavamon kívül nem sok mindenem van – tárja szét karjait, szentekhez hasonló pislogással körítve. - De ott lenn azok a fickók mind az én parancsaimat követik – mutat ujjával a padlózatra, ami alatt sejtem a rengeteg vérleopárdot. Ennek a bohócszerűségnek hódolna mind? Ő lenne az ellenséges Nimir-Raj? Ő legyőzte volna... Soha. Ezt nem veszem be, kételkedésemnek rögtön egy arcmimikával adok súlyt.
Négykézláb térdelek a csempén, ami rettentően hideg, rajtam nincs ruha, alakom épp csak takarja elöl hajam. Nem igazán értek semmit sem. Jó lenne mindent elfelejteni, szépen elsétálni mellette, büszkén, hogy lássa, nem vagyok gyáva. De ez botorság, és reménytelen dolog, már csak kívánni is.
- Esetleg még megkaphatod a tőröm – kerít elő egy tőrt, ami míves és gyönyörűen megmunkált. Kár, hogy fogpiszkáló lenne a nálam nagyobb hímek számára. Felém nyújtja, kedves szándékkal, de nem érzek magamban annyi lelki stablilitást, hogy elvegyem. Különben is, nem sokra mennék vele. Elém dobja válaszul, élesen koppan a kövezeten, csattan.
Nem értem ezt a felém irányuló gyengéd figyelmet, a segíteni akarást, a furcsán csillogó vörös szemeket, és a vonzást, amit belső macskám kapdos játékosan.
- Remek ötlet jutott eszembe, a legjobb biztosíték! - mondja váratlanul, szemeiben megcsillan valami olyan pajkos, és rajongó, hogy kishíján feláll a hátamon a szőr. Ártatlan kifejezést vesz fel, kellemetlen borzongás fut végig a gerincemen.
- Lehetnék a foglyod, még sosem voltam fogoly, az olyan izgalmas lenne! Egy amazon rabszolgája, kérlek, alázz meg, vadmacskapuszedli! - mély hangja kéjessé válik, én pedig elkomorodva nézek rá.
Nem volt még fogoly? Soha ne akarjon lenni... Soha de soha, még akkor sem, ha önként vállalná... Soha...
Hirtelen egy kéz lendül meg, és én ijedten kuporodok összébb. A tenyér hangosan puffan az engem igenis szavakkal molesztáló egyén fején, aki felháborodva és döbbenten fordul meg.
- Tsukasa-sama, befejezhetnéd a marháskodást, nem illik a Nimir-Rajhoz! A többiek már lent várnak ránk! - mondja a robusztus férfi a nyúlánk társának, de nekem csak egy információ jut el az agyamig. Valóban ez a leopárd végezte volna ki Őt?
Abszurdum, akárcsak ez az egész szituáció.
- Teee! - tapogatja meg az ütés helyét. - Próbálom itt oldani a feszültséget, te meg csak úgy jössz, és fejbekólintasz? Ezt nem fogod megúszni szárazon! - fúj egy mérgeset, mire a szám felfelé görbül, és végül elnevetem magam.
Könnyen, jóízűn, pár pillanatra feledve nyolc év rémségeit, a lelkem megkönnyebbül. Mintha egy óriási teher emelkedett volna feljebb, de mégsem szűnt meg teljesen. A komikus jelenet egészen ínyemre való, jobban tetszik, mint az előbbi rettentően közvetlen bizalmaskodás.
Olyan aranyosak, civakodó gyerekeknek néznek ki, pedig talán mindkettő hatalmas, erős, és oltalmazó. A belső ösztön halkan dorombolni kezd, de nem utánozom. Magamhoz veszem a tőrt, és az apró szörnyszülöttet, hogy apró, régies motívumokkal feldíszítsem, de nagy szemeit nem módosítom. Így egyedi, így kivételes a kinézete. Csöndesen babrálok, majd mikor kész vagyok, a kérdéses leopárd felé nyújtom.
Meglepetten odalép hozzám, szinte pár lépéssel átszeli a köztünk levő távolságot. Rémesen könnyen mozog, egész alakja macskás és nyurga, apró fonatai nagyon hívogatják ujjaimat, hogy érintsem meg őket.
Elveszi mindkét tárgyat, de szabad kezének ujjait beakasztja az enyémekbe, hogy felsegítsen. Elcsodálkozva meresztem rá szemeim, és hagyom, hogy felhúzzon magához. Úgy segít felkelni, mintha egy tollpihe lennék. Lassan, óvatos mozdulattal von közel magához, én pedig megrezzenek.
- Boss, keríts a hölgynek valami ruhát – hallom lágy hangját, ami olyan mélyen szól, akárcsak a legszebb bariton. Testének melege enyhít hűvösség érzetemen, ez talán az egyetlen magyarázat arra, hogy hagyom. Pedig tudom, hogy csak mezítelenségem takarja saját alakjával. Arcomat cirógatja levegővételeinek hulláma, kisugárzása olyan gyöngéd, hogy legszívesebben aludnék itt, és most.
Vállamra terül egy méretes pulóver, vagyis inkább hasonlít kötött, cipzáros ruhára. Hálásan fogadom el, belebújok, és a cipzárral kezdek el babrálni, ami valahol a combközépnél helyezkedik el. Remegnek az ujjaim, hiába. Váratlanul két kezet pillantok meg az enyémek mellett, amik vigyázva segítenek felhúzni a fémet. Lassan húzza felfelé, majd végül a nyakamnál, a garbó résznél elengedi.
Látom, ahogy vörös szemeiben érzések kavarognak, de nem tudok egyet sem elcsípni, hogy megtudjam, mire gondolhat most. Fáradt vagyok belegondolni minden más egyébbe.
- Gyere velem – mondja kedvesen, én pedig aprón bólintva követem kifelé, ahol előreenged. Olyan magas... Nem akarom, hogy szánakozva nézzen rám, hogy sajnáljon. Cica édesen dorombolni kezd, mikor mellette haladok, de nem követem újfent.
Neki tetszik a férfi, bizalmába fogadta.
- Nem akarok a terhükre lenni – szólalok meg halkan, de mégis csipetnyi büszkeséggel a hangomban.
Én, vendégként, egy óriási klánnál... Ha megtudják, hogy képtelen vagyok megosztani bármit is, kidobnak, mint macskát egészségügyi sétára.
Vagy ha a bundám meglátják... Fehér, és fekete foltos...
Vagy majd azt hiszik, hogy kihasználom a Nimir-Rajt, és más nőstényeket ki akarok túrni a helyükről...
- Tsukasa-sama - lép be a lakrészembe Boss, kezében szorongat valami levélfélét. Nyugodtan iszom ki a poharam tartalmát, majd hellyel kínálom. Még mindig feszélyezi ez a közvetlenség, de sosem voltam abszolút főnök típus, nem is szerettem a szertartásosságot, csak ha nagyon muszáj volt. Némely színjátékokra szükség van, hogy érezzék, attól függetlenül, hogy jófej akarsz lenni, még te vagy a főnök, de olyan régi barátoknál, mint Boss, már ezekre nem volt szükség. - Rossz hírek, igaz? - emelem rá mélyvörös tekintetem, mire csak bólint komolyan, majd a kezembe adja a papírt. A levél északi szövetségeseinktől jött, és a segítségünket kérik. - Gondolom mellékeltek követet is ehhez a fecnihez - nézek nagy mamlasz barátomra, aki újfent bólint. - Vezessétek a Tanácsterembe, két perc és fogadom - utasítom, majd ahogy jött, távozik is, én pedig magamra öltöm szokott Nimir-Raj-hoz méltó öltözékem.
* * *
A követet régóta ismerem, az északi klánnal, a Läperin-ek családjával már-már ősi szövetségesi kapcsolatot ápolunk. Igaz, sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a hagyományokra, de éppen ezért békés falkában élnek, és értékrendjük nagyban hasonlít a miénkre. - Tsukasa-sama - hajol meg előttem, amit egy biccentéssel viszonzok. Nem teketóriázik, tudja, hogy nem szeretem, helyette azonnal előadja a helyzetet, és a bizonyítékokat. A szomszédos klánjuk terjeszkedésbe kezdett, és az ő területeiket és társaikat is veszélyeztetik. Az elmúlt két hétben 30 emberüket ölték meg, és kétszer törtek rá kereskedelmi szállítmányokra, kifosztva őket. A klán egyébként is ellenszenves volt, a Nimir-Raj állítólag egy vadállat, a szó szorosabbik értelmében, és igen agresszív módon szereti intézni az ügyeit, saját falkatársait sem kímélve. Nem akartam háborút, de nem is utasíthattam vissza a segítségnyújtást, hiszen erről szólt a szövetségünk. - Az erőimnek csupán negyedét tudom nélkülözni - nézek a követre komolyan. Nehéz idők jártak mostanában, mindenki megbolondult, ahogy apám meghalt, a környező klánok közül még sokan nem tettek le arról, hogy kivegyék a kezemből az uralmat. - Nem hagyhatom védtelenül az otthonom. - Értem - feleli a követ. A részleteket még megtárgyaljuk, majd Boss-t körbeküldöm, pontosan tudom, kit akarok magammal vinni, és ki marad. Össze kell hívnom egy tanácsot is. Ahh, ennyi kellemetlenség, már most dühös vagyok arra a vadállatra!
* * *
Egy fa alatt ücsörögtem, és egy kezembe akadt bicskával farigcsáltam egy faágat. Nem volt célom, jobbára önkéntelen mozdulatokkal gyalultam le újabb és újabb rétegeket a fáról, de még így is sikerült belőle valami értelmes miniatűrfélét készíteni szép lassan. Egy béna medve lett, nagy gombszemekkel. El akartam hajítani, de olyan nagy szemekkel “pislogott” rám, inkább morcosan dugtam zsebre. - Tsukasa-sama, pihenned kellene - bukkan fel mögöttem Boss. Valóban, holnap támadunk, de feszült vagyok, hogy aludhatnék? - És te? Miért nem durmolsz már, ahelyett, hogy utánam kajtatsz? - mosolygok rá sunyin felpillantva. Visszamosolyogva feleli nyugodtan, azt hiszem, ő a nyugodtabbik felem: - Mert vigyáznom kell a Nimir-Rajra, akinek nem jön álom a szemére. - Valóban, hogy felejthettem el - dőlök a fának, vörös íriszeimmel a csillagos eget bámulva. - Lyukas az agyad, mint a szita - ül le mellém, hogy közösen bámuljuk tovább a csillagokat, miután lenyomtam neki egy zsibbasztó vállast.
* * *
Amennyire agresszívek voltak, annyira figyelmetlenek és könnyelműek is. A taktikánk körülbelül annyi volt, hogy mi, a kisebb létszámú csapat, beszivárgunk a palotába, ami a központi része volt a területüknek, míg szövetségeseink egész seregükkel elterelő hadműveletbe kezdenek a határvidékeken. Annak ellenére, hogy tartottam tőle, hogy hamar bebukjuk a dolgot, hiába lopakodunk, mint az árnyék, tévednem kellett. Könnyedén bevettük magunkat a közeli fák lombjaiba, várva arra, hogy a megfelelő pillanatban támadhassunk. A magasan tűző napra pillantottam. Hamarosan ide is meg kell érkeznie a hírnek. S valóban, nem kellett csalatkoznom. Egy hírnök bukkant fel, s hamarosan az egész palota felbolydult, mint valami méhkas. Hatalmas ragadozómosoly terült szét az arcomon, s a hüvelykujjamat mutattam fel társaimnak, akik visszamosolyogtak rám. Eddig minden a tervek szerint haladt. A hevenyészen összeszedelőzködött csapat amint lehetett, neki is indult, irdatlan tempót diktáltak, de egy valami nem tetszett: a Nimir-Rajnak nyomát sem láttam. Alig tíz percet vártunk, hogy aztán csendesen leereszkedve osszuk a halált. Egy biztos, ő az enyém, és minél előbb végzek vele, annál kevesebb vérnek kell itt folynia. Drága cicuskám egyetértően morgott egy öblöset, ahogy teret engedtem ravasz ösztöneinek.
* * *
Fáradtan bújtam vissza kényelmes emberalakomba, hogy Boss rám teríthesse kimonóhoz hasonló felsőm, csak ezt a cseles darabot a kapcsok tartották egyben, nem valami, karcsú formáimat eltorzító obi. Hiába kedvelem a történelmi öltözékeket, nem süllyednék odáig, hogy sudár alakom torz formáik mögé rejtsem, még mit nem! - Jól vagy, Tsukasa-sama? - kérdezi a nagy mamlasz gyengéden, mire csak bólintok. Jól vagyok, fizikailag, de amit itt műveltünk, az nem tesz boldoggá. Választás azonban nem adódott, mert ugyan felajánlottam, hogy szabadon eltávozhat bárki a Nimir-Rajon kívül, a testőrség nem élt ezzel a lehetőséggel. Félek, a határokon levők is jobban fognak rettegni immáron halott vezérük haragjától, mint hogy megadnák maguk. Kiírtunk egy egész klánt... A belső cicuska felmordult dorombolva, őt már az kielégítette, hogy legyőztük ezt a mamutot is. Igénytelen állat..., mosolyodom el magamon. - Kutassátok át a palotát, pakoljatok össze mindent, amit értek, ha túlélőket találtok, és ellenkeznek, ejtsétek foglyul őket, egyéb esetben hagyjátok, had meneküljenek! A Nimir-Raj halála után úgysem érnek semmit - nem kell tartani attól, hogy csoportosulva ismét ránk támadnának. Ez a falka a félelmen alapult, márpedig aki félt saját otthonában, az nem fog ragaszkodni hozzá foggal-körömmel, és nekiesni az ellenfélnek, még ha esélye sincs. Talán még a hasznunkra is válhat egy-két szökevény, legalább megviszik a hírt a többieknek a határvidékre: a falkának vége, s azok is leteszik a fegyvert, megelőzve a felesleges vérontást. Ahogy mindenki kiválaszt egy irányt, Bossra pillantok. - Gyere! Úgy tűnik, ránk maradt az alagsor, amit eddig csak mi vettünk észre - tudom, hogy ugyanúgy érezte azt az enyhe fuvallatot, és az illatokat is, amelyek vele érkeztek. Harapni lehetett volna a dohos levegőbe kevert félelmet. Ha nem lenne ilyen bumburnyák, simán levert volna a Nimir-Raj választáson annak ellenére, hogy bármikor kétvállra fektetem, ha akarom. Azt hiszem, ugyanilyen elhivatottsággal szolgáltam volna, mint ő engem. Azt hiszem...
Amit találtunk, arra késztetett, hogy összeszorítsam az ökleim. A ketrec rácsain túl is látszott a megtörtség a neonkék szemekben. A fehér, selymes bunda - amely még így is szemetgyönyörködtetően tökéletes - fénytelen. Ha nem fújna ránk, halottnak hinném. Talán az is lenne, ha nem állnánk itt a rácsok túloldalán őt bámulva. Bossra pillantok, s ő látja, sőt, tudja, mit érzek. Hogy ne tudná, azon kevesek egyike, akik pontosan ismerik a falkához csatlakozásom pontos körülményeit. A többiek számára csupán árva voltam, ő azt is tudta rólam, hogy kitaszított, csak mert különbözöm. Aprót bólint, mintha választ adna a ki nem mondott kérdésre, s összhangban lépünk közelebb barátságos kifejezést öltve arcunkra. Szándékunkkal ellentétben még inkább megijesztve. - Semmi baj, vége van - töröm meg mosolyogva a feszült, várakozástól terhes csendet, még egy lépést téve a rács felé, ha felemelném a kezem, már benn is lennék én is könyékig. Válaszul egy párnát kapok, jobb híján a képem helyett a rácsba. Elgondolkodva figyelem, ahogy a rongydarab aláhullik, és felismerhetetlen gombóccá degradálódva terül el a vasoszlopok tövében: szerencsétlen, megöregedett és elhasznált szerető. Hihetném, hogy azért van itt, mert ebben az alakjában nem tud uralkodni magán, de ma nincs fenn a hold, nem is lesz jelen teljes pompájában, ha pedig önmagától van ebben az alakban, akkor úgy véli, mindegy, mert a helyzeten az sem változtatna, ha emberi alakjában kuporogna a sarokban. E rövid helyzetfelmérés után ismét elmosolyodom, és a lakatot veszem szemügyre egy fél villanással. Nem valami hú de erős tákolmány, bonyolultnak sem mondanám. - Nem kell félnie, nem azért vagyunk itt, hogy bántsuk - emelem le a lakatot, hogy feltárhassam az ajtót. Boss rögtön megjegyzi önnön aggályát, de ezért tartom. - Szerintem ez nem túl jó ötlet... - de elcsitítom ujjam egy apró mozdulatával, nem is feltűnő, egészen jelentéktelen kis mozdulat az egész. Számára mégis a leghatározottabban eldörgött parancs. Tekintetem azonban továbbra is őt kutatja, hatalmasra kerekedő, hálás szemeit, majd a beléjük költöző bizalmatlanságot. Gondolatban rúgtam még kettőt a fent heverő holttestbe. Ha nem lenne túl rajta, most a pokolba kívánnám. A szavaknak nem hisz, nem meglepő, hazug a legtöbb, még ha őszinte is akar lenni az ember. Mert a szavak nem egyezményesek, annyifélét jelentenek, ahányfélék azok, akik használják őket. Így inkább kitárom szélesre az ajtót, és félreállok Bosst is félretolva az útból. Hiába, csak leheveredik. - Nem lehet, hogy beteg? Hiába nőstény, elég sovány, ez már túlmegy a karcsúság határán - osztja meg aggályait testőröm. Megrázom a fejem, ez nem betegség, az könnyen gyógyítható a megfelelő gyógyszerrel, ez lelki sérülés, amelyek enyhítéséhez rengeteg időre van szükség, és még annál is több türelemre és megértésre. - Nem hinném, hogy beteg. Csupán fél, ami érthető - felelem. Mintha tőrt döftem volna belé, olyan vad fény gyullad szemeiben, ahogy hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül iramodik neki. Míg Boss rám figyel, hogy egy mozdulatomra ugorhasson, én utána pillantok. Gyors és nemes még így, tönkretéve is. Ha meg tudnám magamnak szerezni, isteni segédem lehetne, valamely csoport alvezére, akár vezére is később, mert van benne erő, amely szép lassan, de szunnyadó vérében ismét felébredni látszik. - Boss, nézz körbe, van-e még itt lenn valaki! - utasítom, aztán felindulok nyugodt léptekkel. Nem kerüli el a figyelmem a fenn támadt izgatott zaj, cicuska is izgatott belül, s ez átragad rám is, ahogy végignyalok az ajkaimon. Ruganyos léptekkel térek vissza az előcsarnokba, ahol izgatott embereim már egyöntetűen rohannának fel a lépcsőn, ha meg nem pillanatnának. - Egy ismeretlen nőstény menekült fel az emeletre... - kezdene bele a helyzetjelentésbe Cudaj, de csendre intem. - Nem bántottátok? - egyöntetűen megrázzák a fejük. - Igen rémült, és zavarodott volt, azt hiszem, ellenségesnek vélte a mozdulataink - szólalt fel Äwe, az egyik nőstény, akit érdemesnek tartottam, hogy velünk tartson, erős, férfias jelenség, de van szíve, és tökéletes képességei vannak arra, hogy megfékezze a bandát, ha elharapódzóban vannak a dolgok. Az egyik legmegbecsültebb jobb mancsom a harcosok között. - Őt bízzátok rám, rámoljatok, minél előbb magam mögött akarom hagyni ezt a mocskot! - lépek keresztül egy holttesten, majd nyugodtan lépcsőzök tovább, követve az illatát, amely nagyon is élt ezen a halott helyen. Nem ide illő volt, édes... Szinte vonzotta a cicust ott belül, aki akkor is tovább rángatott volna a lépcsőn, ha nekem már elfogyott volna a lelkesedésem. Nem éreztem őt még sosem ennyire türelmetlennek és akaratosnak, többnyire egyetértettünk, révén mindketten inkább ravasz egyéniségek voltunk, mint erőszakosak vagy mimózák, egyebek, de most még a torkom is átrágta volna, ha nem vonszolom fel a formás hátsóm egész a harmadikig. Felmértem a folyosót, majd elmosolyodtam: a kétsébeesett macska mindig buta macska. Az összes ajtó tárva-nyitva, mindenki hanyatt-homlok sietett le a nagyterembe és az előtérbe, ahonnan a harc zajai keltek. Csak egy ajtó volt csukva, na vajon miért? Óvatosan lépek be, nem tudhatom, mit indítok el, a lavina is csak egy kis gombóccal kezdődik, aztán megindul a fél hegy. - Sajnálom, hogy meg kell zavarnom a vágyott és megszokott magányt - látszólag senki sincs a szobában, de cicuskának ezt nem magyarázom meg, ő érzi, és nem adja alább. Jó, jó, csak ne morogj velem! - A nevem Doru Tsukasa, a Läperin-klán szövetségében érkeztem, hogy tárgyaljunk a Nimir-Rajjal... Gondolom, nem kell bemutatnom, melyik diplomáciai nyelvet beszélte egyedül - egy nyekkenés, annyi sem jön válaszul, még talán lélegezni is elfelejtett, mert azt sem hallottam. Na jó, ez így nem lesz vicces, magamban beszélek egy rakat bútornak! Nagyot sóhajtok. - Jó, hagyjuk a formaságokat, én is gyűlölöm! A nagyfickót ott lenn, mivel nem fért a bőrébe, kiporoltuk onnan, a helyet kénytelenek vagyunk kisöpörni, mert a szövetségeseink igénylik ezt a hadizsákmányos badarságot, a magunk részéről ezzel vége. Mivel fogoly voltál, merem feltételezni, hogy nem ennek a klánnak a tagja voltál, amennyiben szeretnéd, elkísérhetünk egy darabon, vagy útba igazíthatunk, hogy visszatalálj a tieidhez. Abszolút a magad ura vagy. Ha nincs hova menned, de vágysz egy helyre, amit otthonodnak nevezhetsz, akkor pedig szívesen látunk a klánban. Gondold meg, jó kis hely, tele szeretetreméltó csodabogarakkal - suttogom az utolsó mondatot, majd hozzáteszem: - Nem kiabálok, mert még a végén elbízzák magukat. Ha tudnék kire, most kacsintanék cinkosan, de így csak a hangom válik pajkosabbá. - Na de mindegy, majd eldöntöd, Beeru-samaval megbeszélheted - veszem elő a kis gombszemű mackóröhejt, majd leteszem a földre. - Haláli egy kis figura, és amilyen csendes, annyira levakarhatatlanul aranyos. Érdemes hallgatni a tanácsaira! Ha vele jössz, garantálom, nem esik majd bántódásod. De mindenképp hozd vissza, mert megszakad a szívem, ha nem láthatom többé! Addig is megvédi a kis félős cicuskát, míg össze nem szedi magát - most már tényleg sokat téptem a szám, nyugi cicuka, ki fog jönni, legrosszabb esetben a fejemhez vágja az a fafigurát, de kijön. - Mi a biztosíték? - már épp kiléptem volna az ajtón, mikor hangja megállít. Lassan mászott elő az ágy alól, emberként, a kis famedvét vizslatva egy rövid ideig. Cicuskámmal összhangban füttyentettünk egyet a látványra. Az ösztönök ugyebár. - A szavamon kívül nem sok mindenem van - tárom szét ártatlan szemekkel a kezeim, üres tenyereim felé mutatva. - De ott lenn azok a fickók mind az én parancsaimat követik - mutatok hüvelykujjammal mintegy mellékesen lefelé. Nem nagyon hisz nekem, de már megszoktam, átlagos termetem nem kölcsönöz túl sok tiszteletet a velem szembenállók szívének. Csúnya, előítéletes világ, mert csak egy hústorony lehet igazán erős! Ahh, milyen drámai megszégyenítés! Ne morogj már cicuka, abbahagytam! Sosem hagyod kiélni színészi ambícióim. Irigy dög! - Esetleg még megkaphatod a tőröm - bukkan elő a kimonószerű ruha egy hajtása alól a kis drága fémesen illegetve-billegetve magát, hogy markolattal felé fordulva kacsintson rá hívogatón. Mivel nem jön érte, hát elé dobom, hogy fémesen csattanjon. Azt hiszem, kezd végleg megkavarodni, olyan kis édes. Teszek rá még egy lapáttal, “nya”. - Remek ötlet jutott eszembe, a legjobb biztosíték! - szemeimbe csillogás költözik, amolyan rajongó típus, nagyon jól imitálom az idióta fanpicsát, ezzel még Bosst is kikergetem a világból. Az összhatást növelendő összefűzöm a kezeim és az államhoz szorítom őket, imitálva a tündéri kiscicust. - Lehetnék a foglyod, még sosem voltam fogoly, az olyan izgalmas lenne! Egy amazon rabszolgája, kérlek, alázz meg, vadmacskapuszedli! - hangom direkt váltom perverzbe, annyira beleéltem magam, hogy még a szűzies pír is kiült az arcomra. Míg nem kaptam egy hatalmas taslit. - Tsukasa-sama, befejezhetnéd a marháskodást, nem illik a Nimir-Rajhoz! A többiek már lent várnak ránk! - néz rám Boss szigorúan. - Teee! - nézek rá a leendő púpom helyét szorítva. - Próbálom itt oldani a feszültséget, te meg csak úgy jössz, és fejbekólintasz? Ezt nem fogod megúszni szárazon! - nézek fel dühösen fújtatva egyet, mikor felcsilingel nevetése, s betölti nemcsak a szobát, de az egész kastélyt. Boss-szal egyszerre fordulunk felé megfagyva. Én épp a grabancát szorongattam, míg ő még mindig csípőre tett kézzel adta a keményet, míg a fejemen már érlelődött az a púp. Nem igazán vágtuk a szituációt, nem pont Stant és Pant imitáltunk. Mi olyan kegyetlenül vicces?
Szerkesztve ef-chan által @ 2010. 08. 29. 12:33:22
Milyen napszak van? Nem tudom. Nincs ablak, amin keresztül a külvilág egy áldásos szeletét kémlelhetném. Hogy a Napra nézhessek vágyakozva, nem lehet. Nem adták meg nekem azt az aprócska örömet sem, hogy a szívem fájdítsam a környezet láttán. Nyolc, talán több éve itt raboskodhatok, egy kastély alagsorában, mint valami ritka látványosság. A szabadság érzése régen elhalványult már, dühöm és kétségbeesésem elapadt, mint egy erdei forrás, ami eddig onthatatlanul bugyogtatta tiszta, hűsítő vizét.
Egy ketrecben élek, mélyen az alapok alatt, fáklyák fénye az, ami némi világosságot hoz kilátástalan helyzetembe. Apró selyempárnákkal tették tele a ketrecet, egy nap egyszer kapok csak enni, a szolgáló egy nagy léccel tolja be az ételt. Félnek tőlem, pedig az én rettegésem semmi az övékéhez képest.
Jeges gombóc kerül a torkomba, mikor lánccsörrenést hallok, és meghallom a ruganyos lábak lassú mozgását. Értem jönnek ilyenkor, általában többen, az engem elfogott Nimir-Raj szövetségesei. Megcsodálnak, mozgásra ösztönöznek, de közelebb jönni senki sem mer, csak a legdominánsabb. Tetszik nekik, hogy ritka a bundám színe, a mintázata, és hogy szemeim színt váltanak átalakuláskor. Amolyan büszke drágaság vagyok, amire érdemes időt szakítani, még ha messziről is jönnek.
Természetesen nem mindig leopárd alakban fekszem, hiszen soha nem változhatnék vissza, ami megszelídítésem rovására menne. Meg elcsúnyulnék. De már megtörtént. Többször lettem elverve, mint az valaki el tudná képzelni. Hát egy büszke macska fel tudja adni büszkeségét? Egyetlen kincsét, ami van?
Nyolc kínkeserves év után?
Mostanában nem kell az étel sem, amiben eddig örömet láttam. Finom ízekkel kápráztatott el a szakács, sajnált engem, ha tehette, lelopózott hozzám, és hozott desszertet. Kedves ember volt, de helyzetéhez képest mindig én voltam a nyomorultabb. Szerinte szépséges vagyok, a szemeim azok, amik rabulejtőek, és bárcsak fiatalabb lehetne... Mindig az a célja, hogy megmosolyogtasson, de mikor kiderült, hogy esténként hozzám lopózik le...
Soha többé nem láttam.
~˘~
Egy napon, melynek szakáról halvány lila fogalmam sincs, hatalmas ordítás tört ki az emeleten. Nem értem mi ez az egész, nyilván megint összeverekedtek, vagy kihívták a Nimir-Rajt. Olyan mindegy, csak hozzám ne jöjjenek le. Orrom a párnába fúrom, két mancsom a szememre teszem, de a füleim tisztán mindent az elmém elé vetítenek, akár akarom, akár nem.
Megtámadtak volna minket?
Vagyis... őket.
Nyávogás, fújás, kaparászás, nagyobb bútorok siralmas reccsenése, mancsok eszméletlenül erős dobbanása... Valóban, egy ellenséges klán talán megunhatta a tevékenységeket, amiket ezek űznek? Furcsa gondolatmenet villan át agyamon, a legrosszabb végkimenetelekkel.
Ha meglátnak így, elvisznek, és lehet, hogy rosszabb sorom lesz, mint itt?
Ismerős szag csapja meg az orrom, és önkéntelenül felpattanva a kör alakú ketrec közepére mászom, hogy ne érjen el. Már nem borzolom fel a szőröm, és nem fújtatok rá, csupán közömbös tekintettel meredek vissza rá a párnák közül. Félek tőle, érzi is, ilyenkor mindig mély lélegzetet vesz, és élvetegen elvigyorodik.
De most...
Két óriási karja megragadja a rácsot, mire nyüsszenek egyet. Szemei állati lánggal égnek, torkából morgásszerű hang tör fel, ujjai alatt eldeformálódik a rács. Remeg a lábam, mellkasomból jeges félelem terjed szét, megbénítva minden tagom.
- Cicám... Maradj itt, és legyél színtiszta kussban, ameddig vissza nem jövök. Aztán majd... - itt megnyalja növekvő agyarait, és változni kezd. - Meglátogatlak.
Csontok ropogása, a bőr nyikorgó hanggal reped fel, hogy bundás szörnyetege kitörhessen... Hatalmas, három méteres alakjában egy igazi robusztus, bár emberi alakban sem vékony látvány. Izmos és erős, sosem tudnám elképzelni legyőzötten, és alázatosan. Karcolást soha nem láttam rajta.
Ígéretétől feláll a szőr a hátamon, ő pedig megrázva magát elcsörtet a lépcső irányába, leverve több helyen is a vakolatot. A boltív tetejét úgy viszi le izmos háta, mintha papírból lenne, az ajtón pedig úgy hatol át, mint kés a vajon.
Reménykedjek abban, hogy legyőzik?
Felesleges ámítanom magam.
~˘~
Odafent még jobban eldurvul a helyzet, de talán pár óra múlva megszűnik minden robaj, üdvrivalgás, és mélységes csend telepszik az egész épületre. A fenébe, ráz az ideg, hogy ki nyert, merjek elszökni? Próbálkozzak meg vele? De ha él...? Abba bele sem merek gondolni...
Hallom, hogy valaki az átszakított ajtón keresztül jön, aurájáról csupán a kíváncsiság vibrál. Léptei könnyedek, és rémmód nesztelenek, nem is tudom pontosan, hogy merre jár... Ilyen csöndes léptekre csak a kémek, és a Nimir-Rajok képesek. Rémülten nyelek egyet. A fáklyák lángja meglobban a hirtelen huzat miatt, én pedig arra eszmélek fel, hogy két ember áll a ketrec ajtaja előtt.
Mellső lábaimmal belemarok a párnákba, és akaratlanul is fújni kezdek. Nem ismerem őket, a szaguk is ismeretlen, mi folyik itt? Látom, hogy értetlen pillantást váltanak, és kissé közelebb jönnek. Rémülten, hanyatt-homlok rohanok be a ketrec átellenes felébe.
Ez egyik magas és nyurga, alakja pontosan olyan, amilyennek egy rendes hímnek kell hogy legyen. Erősen ruganyos és karcsú, hogy bármilyen helyzetben el tudjon iramodni. Szemei áthatóan vörösek, amitől még jobban megrettenek, már ha lehet. De a mellette álló talán még égimeszelőbb, és robosztusabb, arca morcosabb, mint a másiké, aki barátságosan néz rám.
- Semmi baj, vége van – mosolyodik el könnyedén, és mikor közelebb lép a rácshoz, mancsommal egy párnát csapok felé. Hátha megijesztem... Arca töprengő lesz, és furcsán komoly, majd ismét elmosolyodik.
- Nem kell félnie, nem azért vagyunk itt, hogy bántsuk – közli lágy, mély hangján, amire akaratlanul is odafigyelek, akár akarom, akár nem. Leveszi a lakatot egy kézmozdulattal, majd kitárja az ajtót, mire a mellette levő rászól:
- Szerintem ez nem túl jó ötlet... - de mondandóját nem fejezi be.
A szívem óriásit dobban, szemeim kikerekednek, mintha kistányérral formázták volna meg őket. Elmehetek? Elenged? Teszek egy tétova lépést, de meghátrálok. Nem...
Ezt rengetegszer eljátszották velem, hogy kinyitották az ajtót, és közölték, hogy mehetek. Mikor elég messzire értem, utánam jöttek, hatalmas karmok szántották végig a hátamat... Nem hiszek neki, hiába tűnik kedvesnek és jóságosnak. Mindenki tud behízelgően elbűvölő lenni.
Nem szól semmit, csupán jobban kitárja az ajtót, hogy ne egy keskeny résen kelljen kicammognom rajta. Megremegek, és visszafekszek a helyemre. Azt mondták, maradjak itt, és mint már említettem, nincs az az Isten, aki letudta volna Őt győzni... Ez egy trükk, ezért maradok, bármennyire is csábító.
- Nem lehet, hogy beteg? - hallom meg a robosztusabb mély, karcos hangját, amitől feláll a szőr a hátamon. - Hiába nőstény, elég sovány, ez már túlmegy a karcsúság határán.
- Nem hinném, hogy beteg. Csupán fél, ami érthető.
Ha valaki évekkel ezelőtt azt mondja nekem, hogy félős kiscica leszek egy ketrecben, valószínűleg kettétéptem volna. De most... Most hogy gúnyolódnak rajtam, a régi ösztön fellobban bennem. A harctól fáradtak lehetnek, sőt, talán az egész banda, én pedig nyolc év alatt kipihentem magam eléggé ahhoz, hogy egy hatalmas iramú futást megtehessek.
Automatikusan húzom ki karmaim a ketrec beton aljából, és elrugaszkodom. Mint a nyíl, úgy rohanok kifelé, két ugrás és már a tépett körvonalú ajtó előtt vagyok, a rémület és az ösztön hajt.
Most... most szabad leszek, és senki mással nem kell törődnöm, nem kell félnem...
Kint a trónteremben rengeteg halott fekszik, a vérszag elviselhetetlen, meg is torpanok egy pillanatra. Megrázom a fejem, és fújtatva iramodok a hatalmas kapuk felé, hogy egy csapással kinyithassam, és a szabadban lehessek. De ekkor azonban észreveszek valamit... Valami nagyot, valami óriásit.
Megremegek, és lekushadok a földre, akaratlanul passzírozom magam a padlólapba, amit felkarmoltak az idegen leopárdok. Próbálok engedelmes formát felvenni, de nem megy... Meglátom a halál fátylát az óriási szemekben, a bundája sem csillog már olyan fényesen, csupán tompán, tépázottan mered a semmibe. Meghalt? Biztos?
A halál bűzét akkor is felismerem, ha félájultra vernek, akkor is.
Több idegen vérleopárd közeledik felém, nem éppen kedves szándékkal, ez pedig arra ösztönöz, hogy torkomban dobogó szívemet lenyeljem, és csak az ajtóra koncentráljak. De már előtte állnak páran, sőt, az egyik teljes hosszában elfeküdt. Riadtan kapkodom a tekintetem, merre menekülhetnék... Odakint elkaphatnak, könnyűszerrel, de itt bent sem lenne sok esélyem.
Mit csináljak?
Határozott mozdulattal vágok le egy hátraarcot, és az emelet lépcsőjére ugrok fel, szabályosan felrohanva rajta. Befarolok a csúszós parkettán, majdnem be is verem a fejem a falba, de töretlenül rohanok tovább, a lendület tovább visz. Keresnem kell egy alkalmas búvóhelyet, ahol eltűnhetek addig, ameddig teljesen ki nem ürül a kastély.
A harmadik emeleten találok egy alkalmas helyet. Beszaladok a szobába, becsapom magam után az ajtót, és a párkány alatti nagy résbe passzírozom be magam. Egy kendő, lelógó takaró fedi, hol is fekszem.
Emberi alakba változom, szép lassan húzódik vissza a bundám, hamarosan ki is ráz a hideg. Álmos vagyok, fáradt vagyok, de nem engedhetem meg ilyen helyzetben azt a luxust, hogy pihenjek...
Hiába volt kedves és figyelmes a férfi, aki kiengedett, tartok tőle.
Karakter: Elizabeth Taylor Megjegyzés: /Smucilimunak/
-Remélem nem volt kényelmetlen a kanapé…
- Nem, egész kényelmes volt.- rázom meg a fejem , hogy tényleg nem volt kemény és elmosolyodom.
- Én lassan megyek. – állok fel.
- Miért? Talán nem jó itt lenni? – fogja meg a kezemet.
- Nem erről van szó csak… Priscilla, biztos éhes. – füllentek egyet,
- Azt hittem, hogy valami más van. – húzódik az arcára egy vigyor de nem válaszolok.
- Viszlát. – int és azzal az erővel elviharzok.
A francba bele miért pont most kell megint ennem?! Wáh na de mindegy!
Remélem otthon van a kaja és arra sem kell várni hjaj…. Utálom hailyenkor vagyok éhes….Mire hazaérek a csemegém is ott van. Legalább erre nem kellett várnom. Szerencsémre olyan személyeket kapok ennivalónak akik egy cseppet sem fognak hiányozni. Egyszerűbben fogalmozok börtön töltelékeket kapok. Ők választhatnak vagy egy vámpír öli meg őket vagy kinyírják egymást. Beljebb viszem a csomagomat és elfejtem bezárni az ajtót.
Leülök az ágyra a szemfogaim is előjönnek és belemélyesztem a nyakába hmm mennyei… Richter? Mit keres ő itt, a francba nem tudok ép eszűen gondolkodni.. Amint végeztem döngő léptekkel indulok meg , majd kivágom az ajtót őt pedig berántom az ágyra. Rá mászok és a nyakát kezdem el kémlelni. Kicsit lejjebb húzza a felsőjét és megdönti fejét, de minek? Kicsit értetlenül nézek re, de közelebb hajolok, nyakába mélyesztem és szívni kezdem ,istenem milyen finom. A francba ha tovább szívom meghal, mélyen a szemébe nézek de egy szót sem mondok neki, leszállok róla és felülök. Közelebb araszolgat hozzám , majd átölel, ujjait az állam alá helyezi és maga felé fordít és megcsókol. Hátradönt de szerencséjére nem szakítja meg a csókot. Halkan sóhajtozok mikor a nyakamat szívogatja, ez az én reszortom na mindegy.
-Mindjárt jövök- száll le az ágyról akkor nem csak én éreztem annak a valakinek a jelenlétét. Egy kis ideig ülök az ágyon majd meghallom Helen hangját is.
-Beth, hol vagy?-kiált be
-Itt vagyok a szobában.
-Tessék hazahoztam őket, ahogy kérted.
-Köszönöm, hogy vigyáztál rájuk.- veszem kézbe a két macsekot és Priscilla fejét meg megsimizem.
-Ezt elvigyem?- néz a hullára
-Igen, köszi.- egy zsákot hoz amibe beleteszi majd elmegy.
Na jó most már elegem van megyek megnézem ki van itt és kard csörömpölést is hallok.Kimegyek ahol a két srác van.
-Hm.. szóval ő a barátnőd?- fut felém , belőlem nem eszel. Rikki is fut de tudja megtudom magam védeni akkor meg minek töri magát?
Még egy ideig elnézem pket mikor megunnom és láthatatlan leszek majd mindkettő nyakának szegezem és újra látni lehet engem.
-És most szépen bemegyünk!Nincs ellenvetés vagy repül a fejetek!- morgom ellentmondást nem tűrő hangon. Milyen engedelmes lettek hirtelen , gondolom nem sokan fegyverezték meg le őket főleg nem lányok közül. Szépen lassan bemennek még megszólalni sem mernek.
Leültetem őket a kanapéra a nappaliban.
-És akkor el lehet kezdeni mondani a problémákat.- nézek rájuk és a hó párducom is megjelenik. Morogva nézi az idegent.
-Ashera nevem és nem hozzád jöttem!- köpiki a szavakat…
-Nem nagyon izgat én meg Elizabeth vagyok.
-Miért nem izgat simán legyőzlek!
-Rendben mutasd mit tudsz!- mondom neki
-De Eliza ezt nem kéne. Szólal meg halkan drága egyetlenem is, hát nem aranyos, hogy félt.
-Nem lesz semmi baj.- odadobom neki a kardot,a kismacskák és Priscilla is felmászik Rikkihez.
Biccentek, hogy kezdje nem is habozik könnyedén kikerülöm és támadásba lendülök apró pici vágásokat kap tőlem. Én sem úszom meg egy kettőt én is kapok. Egy nagyobb vágást ejtek rajta és térdre kényszereítem.
-Én nyertem- mosolyodom el…
Szerkesztve Teresa-san által @ 2010. 07. 30. 17:14:47
Bekopog és várom,hogy ajtót nyisson egy kicsit elkéstem de megengedhetek magamnak pár perces késést úgy gondolom.Kinyitja az ajtót és az asztalhoz vezet, nem gondtolna ,hogy erre is képes na mindegy. Megvárja míg leülök és csak utána ül le.
- Íme, az előétel.- mutat az eperre és a csokira. Sejtettem,hogy eper lesz ma a hangsúlyon , a csendtől lassan megőrülök de nem szólalok meg.
- Öm és izé… ugye ma nem lett volna semmi dolgod? – kérdi
- Nem dehogyis, ma éppen nem volt semmi dolgom úgyhogy eltudtam jönni-válaszolom
Szerintem egy kicsit meleg van vagyis nekem már minden megleg ami nem 10 celsius fok alatt van még a 15-öt is elviselem de ezt már nem izzadság cseppek gördülnek le a nyakamról.
- Apám… - motyogja, maga elé. – …Ez durva. – úgy teszek mintha meg sem hallanám.
- Jól vagy Richter? –kérdem
- P-persze csak megszédültem. – mentegetőzik, jaj de aranyos. – Inkább együnk.
- Oké… - nézek rá kissé furcsán
Az eper fagyi felét megettem nem sok emberi ételre van szükségem.
- Látom, nagyon szereted az epret. – mosolyodom el halványan.
- Hát persze, hogy szeretem, hiszen a legfinomabb gyümölcs. – mondja egy félmosollyal
- És most mit csináljunk? – kérdezem miközben átsétálunk a nappaliba és leülünk a a kanapéra.
- Majd meg látod, van egy kis meglepim. – mondja kedvesen és gondolom a szobájába ment. Kíváncsian figyelem mit csinál de nem látok semmit na mindegy.
- Ezt neked hoztam. – nyújt oda egy doboz bonbont apró pírrel.
- Köszönöm szépen. – veszem el meglepetten már bontanám fel .
- De majd csak akkor bontsd ki, ha elmentél. – mondja halkan.
- Miért? – kíváncsiskodom, és kissé furcsállom is, na mindegy majd akkor otthon.
- Nem tudom csak úgy. – válaszol röviden. – Behozom a pizzákat. – indul a konyhába.
- Rendben, siess. – szólok utánam.
Amíg várok rá elálmosodom és el is alszok azt éreztem,hogy valaki bejött a szobába de már nem keltem fel. De rég álmodtam a szüleimmel már nem is emlékeztem anyámra aki szakasztott másom volt, apám meg ő meg csak állt álmomban. 1-2 óra múlva felébredek és nyújtózkodok egyet.
- Oh, francba elaludtam. Gondolom már Richter is alszik.-mormogom és érzem ennem kéne de nem emberi kaját hanem vért minden összejött. De nem kérhetem meg,hogy ő legyen a donorom ,hogy nézne már az ki.Majd megvárom míg fel kell és kész addig remélem nem alszik sokáig bár már éjfél is elmúlt szóval ha fel kell akkor majd szépen megköszönöm az estét és elmegyek nem akarom,hogy lássa milyen vagyok mikor nem kapok időben vért. Inkább visszaalszok még egy kicsit.
Reggel felkelek és várom,hogy richter is felkeljen nem is kell olyan sokat várnom....
-Remélem nem volt kényelmetlen a kanapé…