Egész nap a kísérleteimmel vagyok elfoglalva. Most egy roppant bonyolult bájitalt kotyvasztok, amelyhez nagy odafigyelés kell, mert ha elrontom, felrobbanthatom a házat. Miura egész nap nem mutatkozik, biztosan pihen szegénykém. Majd segítek neki, hogy jobb legyen neki. Remélem, hamar felépül, és boldog, vidám, hangos cica lesz, aki szívesen rohangál majd a kertben. Csak késõ este fejezem be a munkát, amikor inasom belép a szobába.

-          Uram, ha nem haragszik, még nem vacsorázott – hajol meg. – Bátorkodtam elõkészíteni Önnek egy kis harapnivalót.

-          Köszönöm, Nicholas, azonnal megyek – mondom, majd leteszem a fiolát. – Mára amúgyis elég volt a munkából.

-          Ahogy gondolja, uram – mondja Nicholas.

Sóhajtok egyet, majd elhagyom a szobát, és a hálóba megyek. Halk nyöszörgést hallok az ágy felõl, és mikor odalépek, elégedetten mosolyodom el. Egy húszas éveiben levõ fiú fekszik kikötözve az ágyamon. Finom csemege. Kezei és lábai kikötve, a szája felpeckelve. Esendve néz rám, mintha azt várná, hogy kioldozom és megmentem. Ostoba kölyök.

-          Jó estét, kedves kis vacsoravendégem – mosolygok rá kéjesen. – Üdvözöllek otthonomban, mondta a pók a légynek. Majd – villantom meg szemfogaimat, mire a gyerek szemei kerekre tágulnak – megette.

Nem várok tovább, leülök mellé, majd nyakához hajolva megfogom a fejét egyik kezemmel, másikkal megtámaszkodom, és hegyes fogaimat puha nyaka bõrébe vájom. Forró, vörös, édes vére igazi csemege, amit szívni kezdek. Érzem, hogy a szíve egyre lassabb, így befejezem, mielõtt megölném. Nem fogok vámpírt teremteni. Ekkor érzek meg valamit. Kifinomult érzéseim vannak, így megérzem Miurát. Valami baj van vele. Otthagyom a fiút és azonnal Miura szobájába sietek. A kosárkája üres, de a fürdõ ajtaja nyitva van. Bemegyek, és Miurát látom a földön ülni. A fejét fogja és nincs jól. Felnyalábolom, mire dühösen fúj egyet, de elég gyenge ahhoz, hogy ne támadjon meg.

-          Gyere, lefekszel. Mit kerestél ott kinn, kiscicám? – kérdem gyengéden, miközben a kosárkájába fektetem, és odateszek a kezébe egy puha labdát. – Megfázol odakinn, és még nem vagy jól. Ha baj van, szólj nekem.

-          Nem… nem mertem… - suttogja halkan. Érzem, hogy fél.

-          Aludj, Miura! Holnap megbeszéljük – mondom halkan, és gyengéden megsimítom a haját, majd betakarom. – Jó éjszakát!

Mire odanézek, már alszik is, a labdát szorosan fogva apró mancsocskájában. Szegénykém. Biztos csak szomjas volt és rosszul lett. Félt szólni nekem. Szegény kis árva. Hagyom, hadd pihenjen, inkább kimegyek levegõzni. Fogadok, Nicholas már eltakarította a fiú maradványait. Még él, de nem fogja túlélni, Nicholas majd végez vele, így nem válik vámpírrá. Jobb, ha meghal, mert ha felépül, az nekem is bajt jelenthet.

~*~

Egészen reggelig kinn vagyok, csak hajnalban megyek vissza a házba. A személyzet a reggelit készíti, pedig alig múlt reggel fél hat.

-          Miura? – kérdem Nicholastól.

-          Még alszik – jelenti. – Édesen szuszog a kosarában.

-  Helyes, hagyd aludni! De készíts elõ neki egy másik ruhát, és majd a reggelivel együtt tedd az ajtó elé! – utasítom. – Én is menni fogok.

-          Uram, nem akarok beleszólni – kezdi Nicholas, mire ráfigyelek -, de ha meg akarja szelidíteni ezt a kis vadmacskát, jobb lenne, ha Ön etetné. Csak így fog Önben bízni.

-          Igaza van – bólintok. – Akkor legyen így.

Mire a reggeli elkészül, már hét óra is elmúlik. Remélem, Miura fennvan. Nicholas elõkészít neki egy sötétkék bársonynadrágot és egy sötétszürke selyeminget. Az én ruháim, de õ is fog ruhát kapni, ha meggyógyult. A cuccokkal a szobája elé megyünk, majd leteszem a tálcát az ajtó elé, és bekopogok.

-          Miura! Jó reggelt! Itt a reggelid cicuskám – mondom. – Itthagyom az ajtó elõtt, jó?

Óvatosan hátrálunk inasommal, majd meglapulunk a saroknál a folyosón úgy, hogy a fal takarjon minket. Onnan nézünk ki. Jó öt perccel késõbb az ajtó óvatosan nyílik, majd egy szimatoló orr és egy pár cicafül jelenik meg az ajtóban. Miura óvatosan körbeszimatol, hallgatózik, majd behúzza a tálcát rajta az étellel, és  a ruhával, az ajtó pedig azonnal becsukódik. Akaratlanul is elmosolyodom. Olyan édes. A reggelije palacsinta, szalonna, kolbász, és tejecske. Remélem, ízleni fog neki. A sebeit át kéne kötni, de majd este, hadd maradjon benn a szobájában, ha akar.

~*~

Eltelik másfél hét, de Miura nem mutatkozik, csak én megyek be hozzá naponta egyszer, hogy cseréljem a kötéseit. Olyankor morog, sziszeg, fújtat, mint egy fújtató, de hagyja magát, hiszen rám van utalva. De nem bízik bennem, fél, és szent meggyõzõdése, hogy ha meggyógyul, akkor meg fogom erõszakolni. Nagyon sok rossz tapasztalata van, amirõl nem tehet, én pedig nem szólok, igyekszem nagyon türelmes lenni. Azt sem mondtam el neki, hogy vámpír vagyok, mert csak megrémíteném vele szegényt.

Egy nap éppen a zeneszobában ülök. Anyámék holnap jönnek haza, és nagyon izgulok, mi mindent fognak mesélni, na meg hogy mit fognak szólni Miurához. Ugyanis nem szóltam nekik, hogy van egy cicám. Remélem, nem fognak rá szúrós szemmel nézni. A zongoránál ülök, és játszom. Mindig is jól tudtam zongorázni, nemesként anyámék elvárták, hogy legalább egy hangszeren játszak kiválóan. Egy magam által írt dallamot játszom, amikor megérzek egy másik energiaforrást nem messze tõlem. Félig elfordulok, hogy ne legyen feltûnõ, és meglátom Miurát, aki az ajtónak lapulva üldögél a földön – persze a szobán kívül -, és áhítattal hallgatja a zenét. Kezecskéjében apró, puha, zöld színû plüsslabdát szorongat. Még nem fordult elõ, hogy kijött volna a szobából, mióta idehoztam, talán a zene csalta ki. Nem zavarom meg, csak játszom tovább. Valahol olvastam, hogy a macskák érzékenyek a zenére, és szeretik a kellemes dallamokat. Amit én játszok, az egy lágy, kellemes, nem túl gyors dallam. Biztosan tetszik neki, mert mintha nyugodtabb lenne. Amikor végetér, felé fordulok.

-          Tetszett? – kérdem, és felállok, mire õ hanyatt-homlok iramodik el, és csak az ajtaja csukódását hallom.