- Mit olvasol? – ugyan ott megáll ahol az elébb, az ajtófélfának támaszkodva.

- Már meg is jött a tanács levele! – felsóhajtok, és rá nézek. – Engedélyezik a házasságot.

- Értem… - felsóhajt és megköszörüli a torkát. – Remélem, addig elég leszek, míg találsz magadnak egy rendes férfit, aki megvéd a Zsoldosoktól! – Kimegy a kanapéhoz és leül.

- Ki tudja… - bent maradok a konyhába és pakolászok még egy kicsit.

- De egy valamit tudnod kell. – kicsit hangosabban mondja, hogy meghalljam a konyhában is.

- Mégis mit, ezeken kívül? – a hangomban érezni lehet, a bánatot, a szenvedést és a keserûséget.

- A házad nem biztonságos többé. Az a Zsoldos, aki itt volt tegnap az tudja, merre laksz. Könnyen idetalál az erõsítéssel. – elejtem a kezemben lévõ bögrét és fújtatva, rohanok oda elé.

- Mit mondtál? Hagyjam itt a házamat? Mit képzelsz, mégis hova megyek, ha már itt se vagyok biztonságba? – Kék szemeim zöldes árnyalatban csillognak.

- Hát jól hallottad, muszáj itt hagynod, különben megtalálnak a Zsoldosok. Jöhetsz hozzám, vagy a tanácstól kérelmezünk egy házbérlést a Varázslók világában. – Higgadt tekintete szinte, már-már olyan, mint akit benyugtatóztak volna. – Mit felelsz? Jössz hozzám vagy jössz velem a Varázslók világába, de ott is csak mellettem vagy biztonságba…

- Kezd elegem lenni ebbõl a hacacáréból pedig még el sem kezdõdött!!! – dobbantok egyet és már a fejem és hasogat masszírozni, kezdem halántékomat. Lehuppanok a fotelbe és lehunyom, szememet majd érzem, hogy a keze a tarkómra csúszik, és megrezzenek, majd felpillantok rá.

- Választanod kell… Vagy hozzám az emberek világában vagy a Varázslók világa, de ott is mellettem… - néz rám még mindig azzal a benyugtatózott arckifejezéssel. Elhúzom, a számat érzem, ahogy masszírozni kezdi tarkómat.

- Szerintem ezt a kérdést a tanács nagyon is jól el fogja dönteni szóval teljesen felesleges döntenem… - morgom és nézek magam elé.

- Ezt hogy érted? – érezni az értetlenkedést hangjában csak elmosolyodom haloványan.

- Ha két õsi lény összeköti, az életét akármilyen módon a tanács dönti el a hovatartozásukat. Még ezt sem tudtad? – pillantok fel rá és látom, cseppet sincs ínyére a dolog. Úgy kell neked… Majd most megtanulod, a tanács bábnak használ mindenkit.

- Jó tudni… Akirát egyszer kifilézem… - morogja és felsóhajt. Én magam elé nézek és elgondolkodom egy kicsit. Maradjak itt addig vagy menjek át hozzá? Tök mindegy hol vagyunk így is úgy is meg akarjuk ölni egymást…

- Veled megyek… Tök mindegy hol vagyunk, úgyis csak egymás torkának esünk…- felállok és elindulok az emelet felé mikor hallom, hogy csengetnek. Fenébe, pont most tud jönni Minami is…

- Ki az? – néz, rám mire leintem és megyek, ajtót nyitni barátnõm veti magát nyakamba.

- Véééééééégre hol voltál? Mit csináltál? Miért nem hívtál? –kérdések özönét kapom, nyakamba mire elnevetem magamat.

- Nyugi Mina… Elõadáson voltam meg volt egy kis dolgom. – látom, hogy vállam fölött Yagarit stírölni.

- Ééés… Ki ez a terminátor a hátad mögött? – néz rám majd õrzõmre.

- Õ… Hát… Õ… Õ a võlegényem… Yagari õ Minami a legjobb barátnõm és az egyetlen. Minami õ Yagari. – mutatom be õket egymásnak, de látom Yagarin nem nagyon tetszik neki a látogató.

- Örvendek… De te meg kapsz, egy fejmosást el sem mondod, hogy van valakid?! Na, szépen vagyunk… - mondja, duzzogva mire megbököm és elmosolyodik. – Örülök a boldogságotoknak. – megpuszil én meg kuncogok.

- Édes pakolnod kéne… - mondja célzatosan a drága „párom” hogy dolgunk van én meg sóhajtok.

- Jó-jó megyek már… - mormogom.

- Pakolni? – néz rám Mina én meg mosolygok.

- Yagarihoz költözöm. – mosolygok, mire barátnõm felvillanyozódik és jön segíteni, pakolni.

De látom az újdonsült võlegénynek ez nem nagyon tetszik.

Másnap reggel alig ébredek fel nagy nehezen kopogtatást hallok. Lassan lecsoszogok és kinyitom az ajtót. Mikor meglátom Yagarit szemeim, azonnal kitágulnak, és dühösen nézek rá.

- Ennyi nem volt elég neked? Mit akarsz még, megnézni, hogy huny ki a fényem? Mert arra még várnod kell. – Sziszegem neki, így kora reggel, mint egy áspiskígyó.

- Nem azért jöttem, hanem mert tudom, hogy lehet ezt a folyamatot megállítani, de lehet, inkább kiherélsz, mint hogy végig hallgatnál. – Suttogja felém és közben elnézõen másfele, figyel.

- Mégis mit hiszel, ezt nem lehet megfordítani, ez az életem része! Mint az is, hogy egyedül fogok lenni abban az idõben. – Könnybe lábad a szemem és õ csak szomorúan rám néz és felsóhajt.

- Na, jó akkor elmondom, hogy mit tudtam meg utána, eldöntheted, mit akarsz! De nincs olyan szó a varázslóknál és más egyéb fajnál, mint a soha! Szóval most ezt meghallgatod, amit megtudtam még ma hajnalban Akirától és kész! – Halkan mondja. Majd várja reakciómat, és közben rágyújt.

- Ahj úgy látszik addig nem mész el, de akkor gyere be. Nem akarok egy szál hálóingben az ajtóban trécselni. – Bemegyek majd lassan követ és megáll ahol múltkor a legtávolabbi sarokban tõlem.

Elmeséli nekem miket mondott Akira és a döbbenettõl leülök a kanapéra. Majd pislogok és elgondolkodok rajta.

- Nos, mit mondasz? – Várja a válaszomat.

Felállok, és fel alá kezdek el járkálni. Ha beleegyezek egy kényszer házasság. Ha nem egyezek bele, akkor kihuny a fényem és egyedül halok meg. Igen ám. De nem szeretem és egy idõ után a tanács követelni fogja az utódot a házasságból, ha meg nincs, utód feltûnik nekik, hogy nem sikerült meghódítani engem és még fájdalmasabban meghalhatok, mint kellene. Rá pillantok Yagarira majd ki az ablakon. Végülis mindegy.. Egy ideig az õ segítségével még élhetek, és talán megtalálom a társamat. Felé fordulok, és nyugodt hangon megszólalok.

- Legyen… Elfogadom, de azt hidd, hogy könnyû menet lesz. - figyelmeztetem, mire csak halványan elvigyorodik.

- Valahogy azt elhiszem… - haragosan rá pillantok, mire felemeli két kezét és széttárja majd elneveti magát. Ráfújok, mint egy macska és kinézek az ablakon.

- Akira! –mondom erélyesen mire a jómadár meg is jelenik.

- Mizuko… Miben lehetek segítségedre? – néz rám majd Yagarira pillant én meg a tanácsos felé fordulok.

- Add be a tanácsnak a házassági kérelmet.. Nem akarom csûrni, csavarni holnapra, meglegyen a válasz. Egy nappal sem késsenek világos? – nézek, rá mire bólint.

 - Rendben van, esetleg még valami? – sóhajtja és hajába túr.

- Értesítsd a családomat, ha beleegyeztek a házasságba. Elmehetsz… - fordulok vissza az ablak felé majd hallom, ahogy eltûnik.

- Biztos ezt akarod? – szólal meg halkan õrzõm.

- Te ajánlottad fel most már ne táncolj vissza.. Kapsz egy kényszer házasságot. – fordulok felé.

- Ha nem sikerül mit teszel?  - néz rám.

- Meghalok. – mondom egyszerûen hisz így is úgy is ez vár majd rám, ha nem sikerülne. Hajamba túrok majd megyek felöltözni. Egy cicanadrág és egy hosszított combközépig érõ bõ hosszú ujjú van rajtam. Felteszem a teavizet fõni.

- Ma nem kell menned elõadásra? – látom, hogy nekitámaszkodik az ajtófélfának.

- Nem.. Ugyanis szünetet kaptunk az ünnepek elõtt..- elõkotrom a tea filtert és nekidõlök, a pultnak majd rá pillantok.

- Miért teszed ezt? Hisz ki nem állhatsz. – nézek rá mire csak egy elnézõ mosolyt kapok válaszul.

- Majd idõvel rájössz angyalka. – azzal kimegy rágyújtani. Felsóhajtok és megjön, a tanács postája kibontom a levelet. Nocsak, még ma meghozták a döntést.

Elfogadták a kérelmet. Úgy tûnik, a varázsló csak nem ússza meg a házasságot.

Felsóhajtok és kifújom a füstöt. – Hogy mit keresek itt? Hát természetesen téged, hogy elmondjam, sajnálom, hogy olyan voltam. De javamra legyen mondva, ahogy reagáltál a dolgokra. Nem tehettem mást! – Rám néz szemei, most se nem aranyszínûek és nem is feketék, olyan vegyes.

- Most ezt higgyem is el? Mit képzelsz, rólam mi vagyok? Valami kis nõci, akit lesmárolhatsz akarva és akaratlanul is? – A kis tükrös asztalra vágom a sminkkészletemet.

- Meghallgatnál most az egyszer, úgy hogy nem vágsz közbe minden egyes szavamba? – Fürkészi vad tekintetemet és apró fejbiccentéssel jelzem, hogy igen. De nem tetszik nekem az ötlet. – Rendben, gyors leszek és utána lépek!

- Merem ajánlani, különben nagy pofonnak leszel ismét kis gazdája! – Smaragdzöld szemem rá szegezõdik.

- Mikor melléd állítottak, nem tudtam, kivagy és az óta nem is voltam a tanácsnál! Mindig féltem, ha elhagylak, mire visszaérek egy Zsoldos, végezz veled. Évszázadokon keresztül figyeltelek, szerinted miért fájt az, ahogy beszéltél velem, mikor elsõnek tegnap találkoztunk! Nem tudhattál rólam semmit én viszont majdnem mindent tudtam rólad, kivéve a származásod! – Felsóhajt. – Végül is megkedveltelek ennyi idõ után, csak néha rosszul esett mikor a varázslókat szidtad, ha egy is átmerészkedett ide. Most meg épp egy varázsló az Õrzõd és igen a tanács nem engedte meg, hogy kérvényt nyújtsak be új Õrzõnek. – Néz rám, az utolsó mondata hallatára, szemeim kikerekednek, és csak pislogok. Megáll az ablaknál és kinéz. – Ennyit akartam, hogy tudj. Most megyek!- Kiül a párkányra és visszanéz még egyszer rám!

Ám mielõtt kiugorhatna, megszólalok nagyon halkan. – Nem csak arra értettem a nem sokáig kell bébiszittelni felettem, hogy megtagadom az õrzõmet… Jövõhónapban ki fog hunyni az angyali fényem… Ugyebár mi is korhatárosak vagyunk… Legalábbis úgy tûnik. – szemem újra tengerkékszínû és felsóhajtok, felnézek rá. Az aggódás rettegés düh és félelem keverékét látom arcán. Elmosolyodom haloványan. –Nos, nemsokára új babát kapsz, úgy tûnik. – azzal visszafordulok a sminkasztalhoz és elkezdem lemosni a több kiló sminket, ami rajtam, van. Hallok valami neszt és hátra pillantva látom, hogy visszamászott.

- De hát az lehetetlen! Egy angyalnak a fénye csak úgy kiúnyni? Fõleg egy olyanénak, aki köztiszteletnek örvend akárhol?! Ez non szensz!!! – elkezd fel le járkálni én meg csak nyugisan lemosom a sminkemet és elrendezem magamat. Átöltözöm, egy kis elkerített sarokban majd kilépek és ránézek.

- Na, látod ezt nem hisztiztem le.. A halálomat nem hisztizem le… Sajnálom, hogy ennyi évszázadon keresztül gondot okoztam neked. Most már tényleg szabad vagy a tanács meg nem fogja megtudni, ígérem. – felkapom a táskámat és õt otthagyva távozom. Amikor kilépek, a hideg levegõre jót tesz, mert kitisztul a fejem, de elkezdenek folyni könnyeim ahogy, elindulok haza. Kiöregedtem volna, azért kell meghalnom? Vagy talán vétkeztem? Nem tudom és a választ sem fogom sohasem megkapni, hacsak újjá nem születek. De annak az esélye olyan, mint hogy a zebra és a zsiráf keverednek. Remegõ kezekkel nyitom ki lakásom ajtaját és felsietek a fürdõbe. Lekapkodom ruháimat és a zuhany alá beállok, de még a víz sem hoz megváltást. Belebújok végül hálóingembe és lemegyek fõzni egy teát. Egyetlen dolog bánt csak igazán.

Sohasem találtam meg a páromat.

Mikor kinyitom az ajtót Yagari az meg… Egy idegen. Rögtön felmegy a vérnyomásom a plafonig.

- Mi a fenét akartok?! Nem megmondtam világosan, hogy hagyjon az egész pereputty? – azzal a lendülettel az idegen belép Yagarival és bezárja az ajtót.

- Bocsánat hogy így rátörünk az õsi angyal egyikére. Akira vagyok a tanács tagja. Azért jöttem, hogy elsimítsam az ügyet ön és az õrzõje között. –közli normál hangnemben és Yagari felé fordul. – Drága Yagari. Ha eddig nem tudtad volna az õsangyalok egyikének vagy a bébiszittere. Mizuko a szelídség angyala, de Isten megáldotta egy jó nagy adag temperamentummal és lobbanékony vérmérséklettel. Nem hisztizik csak a sértettségének ad hangot. – a varázsló szóra nyitná a száját de Akira beléfolytja a szuszt. – Még egyszer meg ne halljam, hogy úgy beszélsz vele, mint egy utcaszélivel…

- De hát egy hisztis liba?! Segítenek neki õ meg lehisztizi az egészet!!!- mondja hihetetlenkedve nekem meg újra könnybe lábad a szemem.

- Hagyd Akira… Nem érdekel ez a bunkó bájgúnár… Eddig sem volt senkim sem a családomon és a barátnõmön kívül. Továbbra is megelégszem velük… Most pedig távozzatok, ha megkérhetem. – a sírás szélén állok és reszketek. Nem tudom visszatartani, folynak könnyeim így inkább én távozom a helységbõl. Hallom, hogy valamit még beszélnek, de nem érdekel. Kiszaladok az udvarra és nézek, magam elé miközben könnyeim áztatják arcomat.

Talán már egy órája is kint lehetek, mikor szól az igazgató, hogy menjek, mert lassan kezdõdik az elõadás. Visszamegyek, a szobámba a két pokolfajzat még mindig ott van. Megigazítom a sminkemet és megyek vissza, hogy hagy vegye kezdetét a mûsor. Az emberek élvezik, és ez valamelyest feltölt energiával. Vastapsot kapunk majd szinte zombiként megyek vissza az öltözõbe már csak ex õrzõmet találom ott.

- Mit keresel még itt? – nézek, rá majd lehuppanok a tükör elé. – Egy hisztis libától mit akarsz még? Mennyire kívánsz még megalázni? – felé fordulok és szinte már ellenségesen nézek rá. Bár már ehhez sincs energiám. Feláll és rám néz, majd rágyújt én meg várom a magyarázatát.

Felsóhajt és a szemei ismét aranysárgák.

- Még, hogy én mi a fenét akarok tõled? Miért hoztalak ide? Miért védelek meg minden Zsoldostól? Hát idefigyelj kiscsaj, egyszer mondom el és jól hegyezd a füled, mert rohadtul utálok ismételni. – Dörren rám – A jó büdös élettõl többet akarok, mint tõled… legalábbis eddig az volt. De úgy érzem, hiába pesztráltalak annyi éven keresztül, hogy gondtalan életed legyen, hogy fel se merült benned, hogy talán valaki vigyázz rád. Azért hoztalak ide, mert itt a Zsoldosok nem találhatnak rád, azért… Azért védelmezlek, hogy élj és vigyázz az emberekre. Még mielõtt megszólalnál tudnod, kell, hogy nem csak azért vagyok itt, mert ezt utasították. Hanem, mert szerettem volna közelebbrõl megismerni egy olyan valakit, mint te. De látom elhamarkodott döntést hoztam. – Kitrappol a konyhába, majd kimegy rágyújtani.

Én ott állok rezignáltan és gondolkodom, majd felveszem vissza kabátomat és letrappolok. Szemem most a kék és a zöld érdekes keverékét nyújtja annak, aki a szemembe néz.

- Nos, idefigyelj rám és jól hegyezd a füledet, mert csak egyszer mondom el… Én is gyûlölöm ismételni magamat! – sziszegem szinte köpöm a szavakat – Innentõl azt csinálsz, amit akarsz.. Oda mész, amit akarsz, felõlem elmehetsz a pokol legmélyebb bugyrába is. Nem kell pesztrálnod majd, elboldogulok magam is valahogy. Ha meg beléd kötnek, a tanácsnál mond azt én tagadtam meg a bébiszittert… Menj és éld az életedet mintha én benne sem lettem volna. Felejts el és kész! Többet meg ne lássalak a közelemben mert én magam öllek meg! – azzal elindulok ki a kapuhoz.  Érzem, hogy elkapja a karomat én meg lendületbõl visszafordulva pofon csapom.

- Ebbe az is beletartozott, hogy ne nyúlj hozzám! – sikoltom rá, és ha most ölnöm lehetne, lehet meg is ölném. – Menj és éld az életedet… Nem kell pesztrálkodni felettem!

- Nem tehetem… Nem hagyhatlak magadra ne légy bolond! – néz rám hihetetlenkedve és most elõ adva a hattyúk halálát adja az aggódás fillinget. Menj te a jó büdös pokolba!

- Elmondtam többet nem rágom a szádba! Nem akarlak sem megérezni a közelemben sem látni! – mondom kegyetlenül és sarkon fordulok. Kiviharzok a kapun és haza megyek.


Mikor haza érek, rendet rakok, majd elmegyek fürödni. Amikor megnyitom a zuhanyzót és beállok alá szinte megváltás feldúlt idegrendszeremnek a langyos víz. Száguldanak gondolataim és Yagari kegyetlen szavai csengenek vissza fejemben. De ez már a múlt elzárom a vizet és megtörülközöm, majd felkapom magamra a köntöst és belenézek a tükörbe. Mint akit most nyúztak meg… Felsóhajtok és lemegyek a konyhába. Szétnézek a hûtõben végül egy joghurtnál kötök ki. Amúgy sincs nagy étvágyam fõleg a mai nap után. Mikor megeszem a vérszegény vacsorámat és elpakolok, magam után felvánszorgok az emeletre a szobámba és bezuhanok az ágyba. Félek, álmatlan éjszakának nézek elébe….


~*_*~

Másnap korán kelek. Alig aludtam az éjjel szinte félálomban forgolódtam. De a mûsor nem áll le és a munka sem vár meg. Mire a reggeli teendõkkel végzek és kilépek az ajtón Minami vár rám.

- Végre hogy elõkerültél!! Tegnap vagy 230-szor hívtalak…. –dorgál meg én meg felsóhajtok.

- Bocs teljesen bekómáltam és bealudtam… - lépkedek mellette és nézek ki a fejembõl. Hallom, hogy csacsog mellettem, de most ez sem köt le. Mire ész bekapok már a ballett terem elõtt vagyunk. – Nos, jó munkát és vigyázz magadra. –mosolyogva megpuszil, búcsút int és megy dolgozni õ is. Én bevonszolom magamat és megyek átöltözni. Újabb próba és újabb bénázások hada pár embertõl.

- Semmi baj lesz jobb is és még nagyon korán van. –mosolygok, bíztatóan mire felvidulnak és próbálunk tovább. Ebédszünetben csak ülök az öltözõmben és nézek ki az ablakon mikor kopogást hallok.

- Gyere be akárki is vagy… - hallom nyílni az ajtót és lassan megfordulok megnézni ki, lehet az.

Még látom, ahogy a Zsoldos átrepül a nappalin. A varázsló felkap és kirohan, velem az utcára ám mielõtt mondhatnék valamit is érzem, hogy fáradtság telepszik rám és elalszom. Annyit még érzek, hogy valaki felkap. Onnantól teljes filmszakadás

~*_*~

Lassan ébredezem és szétnézek, teljesen komor sötét van, de valami nem stimmel… Nem otthon vagyok. Szinte rögtön felülök és körbenézek és meglátom a varázslót. A dühtõl szemem smaragdzöldbe pompázik, és nagyon esélyes megfojtom a varázslót.

- Hova a fenébe hoztál? – morgom vészjóslóan. Néz engem halál nyugalom és lassan felemelkedik.

- El hozzám… - lassan közeledik az ágyhoz én meg kipattanok onnan. Közelebb mer jönni, megfojtom vagy kikasztrálom. Nézek, rá mire egy kis vigyort fedezek, fel az arcán ez pedig haragomra olyan mintha a tüzet alkohollal öntöznék nem pedig vízzel.

- Mi a frászt vigyorogsz? Ki a fene vagy? Ne vigyorogj már ilyen önelégülten vagy segítek levakarni az arcodról… - sziszegem rá, ahogy a falnak ütközöm õ pedig a fejem két oldalán megtámaszkodik kezeivel. Fenébe… Smaragdzöld szemeim szikrákat hánynak.

- No, cica… Ne harapj már… Csak megmentettelek. – néz rám. Fene a fajtádat, de helyes vagy és az a szempár… Mizuko szedd össze magad…

- Nem vagyok a cicád azt kérdeztem ki a fene vagy? – ütök, egyet mellkasára mire az szerintem nekem jobban fáj, mint neki. Egyen meg téged a fészkes fene!!!

- No-no… Ne verekedjünk… Yagari Light vagyok szivi. – vigyorog rám mire csattan is a pofon.

- Mit vigyorogsz mi?! Haza akarok menni nem, vagyok rongybábú! – próbálom ellökni mire azt érem el, hogy magához ölel szorosan. Kezeim mellkasán pihennek, próbálok szabadulni.

- Ugye tudod, hogy ezért büntetés jár? – aranysárga szemei most onixfeketék mi a jó édes… Arra eszmélek, hogy pár centire vannak, ajkaink egymástól próbálok elhúzódni, de hajamba túr és megcsókol. Megremegek forróság árad szét ereimben és viszonozom. Majd észbe kapok és alsóajkába harapok, mire érzem, vérét õ felmorran és elhúzódik.

- Nocsak… Az angyalok tudnak vadmacskák is lenni? – látom, ahogy összeforr, a seb õ pedig lenyalja a vért. Szemem újra tengerkék színbe pompázik. Nyelek egy nagyot.

- Mi a fenét akarsz tõlem? Miért hoztál el és… Miért védelmezel? – nyögöm ki elhalóan és felnézek rá. Tudnom kell… Magától teszi vagy kirendelték… Talán õ az, akit én kerestem?!

Reggel a nap elsõ sugaraira kelek. Ha már a délutáni fellépésre gondolok majd ki csattanok az örömtõl. Egy kis boldogságot csempészni az emberek szívébe a legszebb dolog a világon. Legalábbis számomra. Hisz az õsangyalok egyike vagyok nem csoda, hogy így gondolkodom. Bár ha valaki megismerné, a lobbanékony oldalamat azt mondaná, az ördög egyik csatlósa vagyok. Nem baj egy angyalban is meg van ez a kettõsék akárcsak bárki másban. Már felöltöztem rétegesen hisz már közeleg a karácsony már csak pár nap választ el az ünneptõl. Megreggelizek és elmegyek sétálni egyet. Nézem a járókelõket és a kirakatokat. Mindenkinek megvettem már az ajándékát. Végül mire észbe kapok már 10 óra így indulok a próbára.

Mikor beérek, gyorsan átöltözöm, már fõpróba van, így mindennek tökéletesnek kell lenni-e. Az egész színdarab gyönyörûen lemegy és a záró dalom is tökéletesre sikerül. A rendezõ is meg van elégedve. Minami robog be hozzám, a szobámba.

- Gyönyörû volt eszméletlen jóóóóó!!! - be van, zsongva mind mindig elkuncogom magamat rajta és felé fordulok. Vörös combközépig érõ hajamat kontyba fogtam így nem fog zavarni elõadás közben az éneknél persze kibontódik.

- Mina nyugalom lélegezz mélyeket. Majd akkor zsongj be ennyire, ha az elõadás is ilyen jól fog sikerülni. – csitítom, nehogy még szívrohamot kapjon a buzgalomban. Leül morgolódva.

- Ünneprontó…- pufogja én meg elkuncogom magamat és elvégzem az utolsó simításokat.

- Jól van már te… Barna bombázó. – nevetek erre már õ is elvigyorodik. Zöld szemek, barna derékig érõ haj testalkata enyémhez hasonló akárcsak termete. Imádom hisz õ az egyetlen barátnõm.

- Na, menjél, mert mindjárt kezdtek.. Vöröske…- kuncog, int és megy elfoglalni helyét. Én mélylevegõt veszek és megyek a helyemre. Az elõadás elkezdõdik, én pedig mindent beleadok. Egy valami zavar egy sötét alak nagyon bámul… Utoljára akkor veszem, észre mikor vörös hajam kibontódik éneklés közben. Mikor meghajolunk és levonulunk, a színpadról szinte menekülõszerûen megyek, be a szobámba gyorsan átöltözöm és elindulok haza. Rossz érzésem van, sokszor hátra nézek, hogy követnek-e de nem látok senkit. Mégis érzem, figyelnek… Otthon bezárom, magam mögött az ajtót épp megnyugodnék, mikor megfordulok, és egy Zsoldos néz velem szembe. Az ajtóhoz lapulok hirtelen rémületemben és megremegek. A Zsoldos elvigyorodik és közeledik, felém ekkor jelenik meg elõttem egy 189 cm magas izmos alkat. Szemem kéksége alig látszik a rémülettõl úgy kitágult a pupillám.

- Imflamo!- dörren a mély hang és egy tûzgolyót ajándékoz a Zsoldosnak. Egy varázsló az emberek világába? Még egy Zsoldos is sok nekem…

- Ott állsz még sokkosan vagy elindulsz ki szivi? –néz hátra rám fehér a haja… Majd kapcsolok… Szivi???!!

- Tudod, kit szivizzél tele?!- morgom, fel neki majd ekkor a Zsoldos újra felbukkan. Csodás kilépek, az idegen mögül a Zsoldos felé emelem karomat.. Egy próbát megér...

- Purgatorio.- hangzik el varázsigém. Hangom acélkemény még a jég is megrepedne tõle. Kisebb sebet ejtek csak a támadón.

- Menj ki innen…- ripakodik rám a férfi. Felnézek rá majd vissza a zsoldosra és mogorván rá nézek.

- Inkább segíts… - ekkor elkap a varázsló és magához szorít.

- Gyerünk angyalka…- emeli karját a zsoldos felé és én is felemelem karomat.

-Imflamo!
- Purgatorio!- hangzik együtt a varázsige… Egy kevert varázslat indul, a Zsoldos felé én pedig imádkozok, hogy ennyi elég legyen.

Óvatosan simogatom, miközben hallgatom, ahogy az intézetrõl beszél. Felháborít, ahogy bántak vele, hogy bántották õt is, a többieket is. Hogy láncra verték õket, mint valami állatokat. Miura halkan dorombol, majd mikor rám néz, megijed. Igen, mérges vagyok, de nem rá, és azt hiszem, õ is tudja. Mégis, megijed az arcom láttán, így rendezem vonásaimat. Tovább simogatom, szerintem jólesik neki a sok verés után. Aztán hirtelen kibújik a kezeim alól, mire döbbenten nézek rá. De hamar vissza is bújik, miközben a kis labdáját szorongatja. Nagyon aranyos, igazi játékos kiscica, kedves kis lény, ártatlan, akivel ha jól bánnak, igazi barát lehet belõle. Végül rám néz, félve, és beszélni kezd.

- Szeretnék lepihenni.

Az arca félelmet sugároz, de én csak rámosolygok. Ha le szeretne pihenni, miért ne hagynám?

- Menj csak.

Már ott sincs. Még mindig fél, de nem hibáztatom. A szobájában van, ezt biztosan tudom, mert azt tartja a legbiztonságosabb helynek a házban. Azt tudom, hogy anyáméktól fél. Így nem fogom erõltetni, hogy találkozzon velük, és ezt anyáék is meg fogják érteni. Délután megkérem Nicholast, vigyen be tejet Miurának. Én meg a zongoraszobába megyek, és nekiállok játszani. Ez mindig tetszeni szokott neki. És nem is csalódom, mert hamarosan két kis fül jelenik meg az ajtóban, majd egy kíváncsi szempár, és végül Miura egészen a zongoráig merészkedik, ahol leül a lábaimhoz. Mikor befejezem a zeneszámot, halkan szólal meg.

- Megtanít zongorázni?

Rémülten néz fel rám, és látom, hogy szaladna el, de nem tud. Mint akit odaragasztottak, úgy ül ott. Intek neki, hogy üljön fel a székre, mire lassan, bátortalanul felül, de nem mer közel jönni hozzám. Türelmesen várok, míg végre elszánja magát rá, hogy közelebb araszoljon, és mikor már mellettem van, végre felsóhajtok.

- Ha meg akarsz tanulni zongorázni, elõbb tedd le a kis labdádat – mondom halkan. – Tudod, így elég nehéz lesz.

- Értem, gazdám – suttogja alig hallhatóan, és maga mellé teszi a zöld, puha labdácskát.

- És ne hívj gazdának! Nem vagyok a gazdád – mosolygok rá. – Hívj Marcusnak, jó?

- Igen gaz… Marcus… - válaszolja.

- Add a kezed! – mondom, õ pedig félénken nyújtja felém apró mancsocskáit.

Megfogom õket, és a zongora billentyûire helyezem. Érzem, hogy a kezei remegnek, de megsimogatom õket, és mintha már kevésbé félne. Egy könnyû darabot játszok el vele, segítve, hogy hová tegye az ujjait. Eleinte nehezen, kissé darabosan megy, de hála Miura jó zenei hallásának, elég hamar belejön. Aztán már lassan önállóan is tudja játszani. Nem nehéz dal, pont kezdõknek való. Én is ezt tanultam meg elsõnek. Mikor befejezi, kissé félénken, és bizonytalanul néz rám. Még nem tökéletes, de nem is rossz.

- Nagyon rossz, igaz? – kérdi, és látom, hogy a szemecskéiben már gyûlnek a könnyek.

- Egyáltalán nem – mosolygok rá, a fejemet csóválva. – Még nem tökéletes, de nem is vártam el tõled, hogy az elsõ nap sikerüljön. Nagyon ügyes vagy, Miura – nyúlok felé lassan, mire hátrahõköl. Visszahúzom a kezem. – Ne haragudj! Csak meg akartalak simogatni.

- Én… sajnálom, csak… - mondja akadozva, de megrázom a fejem. Aztán már tartja is oda a buksiját.

Óvatosan megsimogatom a fejét, és a fülecskéit is megvakargatom. Halkan dorombolni kezd, sõt, a fülvakarást halk nyávogással jutalmazza, jelezve, hogy jólesik neki. Sokáig simogatom, és végül Miura már az ölembe feküdve dorombol, és boldogan, elégedetten nyávog. Halkan nevetgélek. Jól érzem magam vele, és szerintem õ is velem.

Mielõtt felébrednek a szüleim, Miura visszamegy a szobájába. Viszek neki enni, és megkérem, ha nem akar a szüleimmel lenni, akkor legyen inkább itt. Tudom, hogy mennyire megrémítették õt. Õ csak bólogat, majd olyan kérdést tesz fel, amit nem vártam.

- Mi lesz a többiekkel? – kérdi halkan. – A többi… nekoval, akik ott vannak?

- Gondoskodom róluk, ne félj! – simogatom meg az arcát. Összerezzen, de nem húzódik el. – Hamarosan nekik is jó soruk lesz, ne félj.

- Köszönöm, Marcus – simul bele az érintésembe. – Köszönöm!

- Ne köszönj semmit – suttogom. – A fontos, hogy te, és a hozzád hasonló nekok biztonságban legyenek. Most egyél, és pihenj! Késõbb még benézek hozzád.

Bólint, én pedig elhagyom a szobát. Muszáj a szüleimmel lennem, úgysem töltenek itthon sok idõt, és annak a felét is átalusszák.

~*~

Eltelik néhány nap. Az intézetet elkezdtem átalakítani. Új személyzetet vettem fel, akik értenek a nekokhoz, fõleg a kezelhetetlenekhez, és tudnak is bánni velük, na meg szeretik õket. A többiektõl természetesen mindent elvettem, az igazgatót kisemmiztem, és a pénzt jótékony célra, az intézetre, és a nekokra fordítottam. Persze, a nekok nem igazán értik a dolgot, nem tudnak hamar alkalmazkodni. Miurát pedig nem akarom idehozni, mert a végén azt hinné, itt akarom hagyni. Bár sokat haladtunk ez alatt a pár nap alatt, még mindig nem bízik bennem teljesen. De nem is csoda. Nem erõltethetem, és nem siettethetem a dolgokat, de mindig, ha van idõm, akkor sokat vagyok vele.

Hála égnek, kezd közel engedni magához, ami már jó jel, mert kezd megbízni bennem. Végre kezdi belátni, hogy nem bántani akarom, mint az emberek. Én nem vagyok ember. Vámpír vagyok, én tisztelem az életet, ezért nem ölök ok nélkül.

Miura zongoratudása pedig nagyon jól fejlõdik. Már három dalt is tud, bár a harmadikat még csak úgy-ahogy, de kitartó.

- Egész jó – mondom egyik nap, gyakorlás után. – Már majdnem tökéletes. Igazi tehetség vagy, Miura.

- Ön remek tanár, Marcus – suttogja vörös pofival. – Ön nélkül nem tudnék semmit. Én tehetségtelen vagyok, egy senki. Arra sem vagyok méltó, hogy egy légtérben legyek önnel.

- Ne mondd ezt! – mondom szigorúan. – Ne kicsinyeld le magad csak azért, mert neko vagy. Hidd el, az emberek sem jobbak ám senkinél. Csak szeretik azt hinni, hogy õk a világ urai. Holott hozzánk, vámpírokhoz képest, csupán apró porszemek. És te is magasabb rendû vagy náluk. Ne hagyd, hogy lenézzenek, jó? – fogom meg a kezét. – Nem jobbak nálad, inkább rosszabbak.

- Én ezt nem értem – rázza a fejét.

- Majd megérted egyszer – mosolygok rá. – Lenne kedved sétálni egyet a parkban? Veszünk fagyit, jó?

- És… mi lesz, ha… ha megbámulnak? – kérdi rémülten.

- Akkor majd rondán nézek rájuk, és elzavarom õket – mondom bíztatóan. – Semmi baj, és ha nagyon kellemetlenül érzed magad, hazajövünk, jó?

Egészen közel jön, végül a zongora mellé heveredik le, a labdácskáját a mancsocskáiban tartva. Azt hiszem, élvezi a zenét. Mikor azonban vége a dallamnak, õ már rohan is vissza az ajtóhoz. Félve pillant rám, én azonban nem mozdulok, csak ránézek és elmosolyodva figyelem a cicust. Egyikünk sem szól egy szót sem, csak visszafordulok, és belekezdek egy újabb zenedarabba. Még kettõt játszok, majd megjelenik Nicholas, az inasom. Szól, hogy kész az ebéd, mire Miurához fordulok.

- Szeretnél idelent ebédelni? A szüleim még alszanak, és láthatod, én nem bántalak – mondom lágyan. Nem akarom megijeszteni most, amikor végre bemerészkedett és szó szerint a lábamnál is feküdt egy ideig.

Miura félve néz körbe, de amikor látja, hogy egy fia vámpír sem fog kiugrani egyik sarokból sem, végül bizonytalanul biccent. Én pedig szélesen elmosolyodom, majd Nicholas az étkezõbe kísér minket. Pompás ebédet kapunk, és látom, hogy Miura is elégedett. Jóllakottan köszöni meg az ételt, és egybõl a szobájába siet. Nem is hibáztatom, még nagyon fél, és az, amit a szüleimrõl megtudott, nem könnyíti meg a helyzetemet. De az övét sem. Most biztos estig nem látom.

~*~

Estig elfoglalom magam, olvasgatok, és egy kísérleten dolgozom. Muszáj gyakorolnom, ha már egyszer van erõm, amit használni is tudok. Aztán napnyugtakor megfürdök és felöltözöm. Fekete nadrágot, fehér inget és sötétkék zakót veszek fel, természetesen fekete cipõvel. Szüleim már felébredtek, de mielõtt köszönnék nekik, Miuráért megyek. Mikor kopogás után belépek Miura szobájába, és közlöm vele, hogy be szeretném mutatni a szüleimnek, félve áll fel és lép mellém. A nappaliba megyünk, Miura a labdáját markolássza, amit azóta se tett le, mióta megtalálta. Biztos megnyugszik tõle, így nem kérem meg, hogy tegye le. Miurán látom, hogy nem akar itt lenni, a szobájába akar menni, de azért engedelmesen és jólnevelten követ a nappaliba, ahol a szüleim várnak.

- Anyám, apám, õ itt Miura. Miura, õk itt a szüleim – mutatom be õket egymásnak

Apám biccent, anyám viszont rámosolyog Miurára. Mintha ettõl picit megnyugodna. Azt ugyan tudja, hogy belõle nem lehet vacsora, hacsak nem akarunk mi hárman meghalni, mégis, a tudat, hogy vámpírok vagyunk, megrémiszti. Elmesélem apáméknak, hogy hogy találtam rá Miurára, mesélek az intézetrõl is. A szüleim fel vannak háborodva, hogy egy ilyen helyet támogattak, így úgy határoznak, megszüntetik a támogatást. Valamint tenni akarnak érte, hogy a vezetõség is változzon meg. Én ezt helyeslem, de látom, hogy Miura ettõl nem nyugodott meg.

- Ne félj, Miura, nem hagyjuk, hogy a többi társaddal is így bánjanak – mondja anyám, és feláll. Miura pánikszerûen menekül a hátam mögé. – Nem bántunk, te kis buta.

- Sajnálom, anya, de azt hiszem, jobb, ha visszaviszem Miurát a szobájába – mondom. – Talán egy másik alkalommal jobban sikerül majd a dolog. Ha megbocsátotok.

Meghajolok, és visszakísérem a cicust. Látom, hálás, amiért nem erõltettem a dolgot. Anyáék meg fogják érteni, legalábbis remélem. Ha meg nem, az az õ bajuk. Mikor visszaérünk a szobájába, Miura a kosárkájában keres menedéket és onnan néz fel rám. A szemei könnyesek, arca bûnbánatot fejez ki, egész teste reszket.

- Semmi baj, Miura. Jól csináltad – mosolygok rá lágyan. – Anyáék nem fognak bántani, itt biztonságban vagy.

- De… de… rosszat tettem, nem? – kérdi halkan. – Én… biztos haragszanak rám, amiért… nem hagytam hogy… hozzámérjenek.

- Ez természetes reakció tõled – nyugtatom meg. – Anyámék tudják, miken mentél keresztül, és nem fogják erõltetni, hogy újra találkozz velük, amíg nem vagy rá felkészülve. Hozok neked enni, utána pihenj csak, jó? – nézek rá, mire bizonytalanul biccent egyet.

Imádom ezt a cicát, de még sok idõ kell neki, mire olyan lesz, amilyennek egy rendes nekonak lennie kell.

~*~

Jó egy hét telik el ezután, és Miura csak nappal mutatkozik, fõleg, ha zongorázom. Már kezd hozzám szokni, nem rohan el, ha elhallgat a zene, hanem csak arrébb kúszik kicsit. Megérinteni nem merem azon kívül, amikor átkötöm a sebeit, amik már nagyon szépen gyógyulgatnak. Õ is kezd egy kicsit hízni, de még mindig nagyon soványka. Még mindig fél, még mindig sziszeg és néha karmol is, ha a sebeit kötözöm, de azt hiszem, már kezd rájönni, hogy nem bántom. Aztán eljön a vásárnap, amikor gyönyörû szép, tiszta és napos, meleg idõnk van.

- Nem akarsz kijönni a kertbe? – kérdem ebéd után, mikor végzünk és felállok. – Remek idõ van, pont nekoknak való, és sok madárka, meg más kisállat várja, hogy megkergesd õket – rámosolygok Miurára. Már megszokta, hogy együtt étkezünk.

Nem válaszol, csak vet rám egy bizalmatlan pillantást, várva, hol itt a csapda. Én azonban nem szólok egy szót sem, csak a kert felé veszem az irányt. Nicholasnak meg szólok, a desszertet kinn fogyasztom. Leülök a teraszon és hamarosan Nicholas is megjelenik két tányérral, amin eperpuding van. Imádom az eperpudingot. Enni kezdek, és nem telik bele sok idõ, Miura is kidugja az orrát az ajtón. A levegõbe szimatol, majd füleit hegyezve hallgatózni kezd. Még sosem volt kinn, azt a két alkalmat leszámítva, amikor menekülni akart. Én csak figyelem, ahogy a nózija mozog, a farkincája ide-oda jár, szemei éberen kémlelik a tájat. Aztán lassan megmozdul, és négykézláb osonni kezd. Ekkor veszem észre, hogy a labdája a teraszon van. Felveszem, hiszen annyira szereti, de láthatóan most nem azzal van elfoglalva. Aztán hirtelen egy mókust pillantok meg, amint keresztülvág a pázsiton. Miura meg utána. Úgy tûnik, jól elvan, mármint Miura, mert észre sem veszi, hogy figyelem. A mókus egy fára menekül, és Miura figyelme elszakad tõle, amikor egy madárra lesz figyelmes. Én csak némán és érdeklõdve figyelem, hogy madarászik. De a madárka úgy tûnik, gyorsabb nála, és Miura végül kifulladva, de ahogy látom, boldogan jön visszafelé. Amikor azonban meglát, megdermed és lekushad a fûbe.

- Semmi baj! – mondom neki. – Gyere ide, Miura! Gyere! – intek.

Nagyon lassan indul el, négykézláb, szinte kúszik a fûben. Nem akarom megijeszteni, így inkább nem mozdulok, nem is szólalok meg, amíg nem ér az asztalhoz. Nem jön oda hozzám, a fûbõl figyeli, mit fogok most tenni. Tudja, hogy az erõmmel képes lennék magamhoz húzni, de nem teszem.

- Ne félj! – mondom lágyan. – Nincs semmi baj, mondtam már. Nyugodtan vadászgathatsz, ha akarsz. Bármikor kijöhetsz ide, rendben?

- Sajnálom… - suttogja. – Nem… nem kaptam engedélyt, hogy…

- Én ajánlottam fel, hogy jöjjünk ki, nem? – nézek rá, mire bólint. – Ez a ház a te otthonod is, szóval azt csinálsz, amit szeretnél. Gyere ide, ha van kedved.

Bizalmatlan tekintettel néz rám, de végül hajlandó odajönni. Az asztalhoz ül és enni kezd. Én csak nézem. Mennyi mindenen ment szegény keresztül, mielõtt idekerült. Nem akarom megkérdezni, milyen élete volt, mert nem illik. Ha akar, majd mesél magáról, amikor készen áll rá.

- Miura! – szólalok meg, mire abbahagyja az evést, és riadtan néz rám. – Megérinthetlek? – kérdem, mire szemei tágra nyílnak a rémülettõl. – De csak, ha megengeded. Nem foglak bántani, kiscicám, ne félj!

Riadtan, halálra váltan bólint egy egészen aprót, de amikor a kezem a fejéhez ér, hátracsapja a füleit. Lágyan kezdem simogatni a buksiját, ujjaimmal beletúrva puha, selymes hajába. Aztán hirtelen halk dorombolást hallok, és látom, hogy becsukja a szemeit. Elmosolyodok. Milyen édes így. Mint egy valódi kiscica. Még sosem hallottam dorombolni, és igazán szép hangja van.