|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Andro | 2010. 05. 11. 13:14:15 | #4940 |
Karakter: Yukiyo (Raydon-samának)
- Kincsem! Yukiyom! - kiabálja a nevem, de nem válaszolok. Nem akarok válaszolni neki. Nem megy. Nem láthat így. Térdeimet átfogva ringatom magam egy fa alatt. Nem akarok előbújni, de tudom, hogy meg fog találni. Tudom. – Merre vagy? – hangja aggódó. Végül megtalál és lehajol hozzám. De nem nézek fel rá. Nem merek. – Kicsim, gyere, még megfázol nekem itt. – magához ölel és felemel, én pedig engedelmesen bújok hozzá, hagyom hogy visszavigyen a házba. A szobámba visz, és Maayat sem engedi bejönni. Lefektet az ágyra és leül mellém. Nem értem, miért. – Yukiyom! Ezeknek a szavait el ne hidd! Ezek nem emberek. Ami igazán fontos, azt itt meglátod. – mutat a szemeire, de én csak nézek. Nem látom. Csak nézem mozdulatlanul. Az agyam hátsó része tudja, hogy nem hazudik, de sajnos a fejem és a fülem még anyám hangjával van tele. Nyolc év után ismét hallanom kellett. Nem akarom. Most gazdámat sem akarom. – Neked a tekintetem soha nem hazudik. Gyönyörű vagy, kedves, édes, és mindenekfelett pótolhatatlan. Nekem te vagy a mindenem. – felemeli a kezem és a szívére teszi. Szeretnék hinni neki, igazán és szívből, de még mindig nem megy. Könnyű csókot hint homlokomra és letörlni a könnyeimet. Még félek és bizonytalan vagyok, de tudom, hogy ő megvéd. Mégis... félek. – Maaya szeretne veled lenni kicsit, magatokra hagylak benneteket. Addig elintézek pár dolgot, de később még visszanézek. Rendben? – Csak bólintok.
Kimegy és Maaya szinte berepül utána. Azonnal az ágyamhoz siet és lefekszik mellém. Nem kérdez semmit. Ő tudja. Tudja, hogy kik voltak, mert egyszer megkérdezte, hogy néztek ki. És jó a memóriája. Nem beszélünk, és ez jól van így. Csak odafekszik és átölel, én pedig a karjaiba fúrom magam, egészen a mellkasába, mint az Aka Yuriban, mikor együtt aludtunk egy-egy kimerítő nap után. Végre szabadjára merem engedni a könnyeimet és csak sírok. Maaya nem bánja, ő tudja, mit jelent nekem ez az egész. Tudja, mennyire félek és megalázottnak érzem magam. Raydon-samának ezt nem szabad látnia. Nem szabad megengednem, hogy gyengének lásson. Maaya a hátamat, hajamat simogatja, apró puszikkal nyugtat.
- Nem lesz semmi baj, Yu-chan - suttogja a fülembe. - A gazda megvéd.
- Azt... azt hittem... *szip* nem... bízol benne - szipogom halkan.
- Én... nem is tudom - sóhajt.
Később Maaya elköszön. Már elég nyugodt vagyok. Yume-san jön be és mesélni kezd. Hallgatom, amikor hirtelen gazdám lép be. Yume-san még befejezi a mesét, majd feláll és homlokon csókol, amitől egészen megszeppenek.
- Jó éjszakát! – simogatja meg gazdám arcát, majd távozik.
- Szia Kincsem. – ül le mellém az ágyra és simogatja meg az arcom. Már nem húzódom el, erőm sincs rá. Látszik, hogy ez örömmel tölti el. – Hogy vagy?
- Jobban – válaszolok halkan. Kimerültem, szemeim le-lecsukódnak.
- Szeretnéd, ha ma este itt aludnék veled? – kérdi és én meglepődöm. Igénybe akar venni? Azok után...
- Igen- suttogom még halkabban.
Gazdám bemászik mellém és magához ölel, mire én félénken hozzá bújok. Nem értem, miért csinálja ezt. Nem lehet, hogy ennyire fontos legyek neki. Nem, mert én egy senki vagyok. Egy kis rongy.
- Szép álmokat édesem! – puszilja meg az arcomat. Édesem... olyan fura szó. Miért hív így?
- Szép álmokat – lehelem halkan, majd hamarosan el is alszom.
~*~
Két nap telik el, mikor végül Raydon-sama az irodájába visz. Tudom, hogy a szüleim is ott lesznek, de ő megnyugtat, nem fognak bántani. Nem bánthatnak, mert ő megvéd. Mégis félek. Gyönyörű fűzöld kimonót veszek fel, melyen citromsárga mitikus motívumok vannak. Obim napsárga, fekete rombuszmintákkal. Tudom, mit gondolnak rólam. Nem szeretnek, mert tönkretettem az életüket azzal, hogy megszülettem. Zavartan és félve lépek be az irodába.
- Ne félj! – ölel magához, miután leül a székébe – Nem lesz semmi baj. Nekem te vagy a legfontosabb. – hozzá simulok. Nincs ínyemre a dolog, szívesebben lennék máshol, de nem merem neki megmondani.
Végül a szüleim is megérkeznek. Ahogy látom, gazdám bosszús. Nem csodálom.
- Jó napot! – köszönnek gazdámnak, de amint meglátnak engem, a nyájas mosoly lefagy az arcukról. Tudtam. – Ez mit keres itt?
- Először is, Yukiyo nem EZ, hanem Ő! Másodszor, ha nem fogják magukat vissza, kidobatom magukat, és mehetnek oda, ahová akarnak. Harmadszor, pedig ellehetetlenítem az életüket, és koldusbotra fognak jutni - hangja határozottan cseng, máris jobban érzem magam.
- Ezt nem mondja komolyan – anyám arca eltorzul, hangja rikácsoló, mire befogom a füleimet. Nem bírom hallgatni. Félek! Fáj! Rossz!
- A lehető legkomolyabban – válaszolja gazdám ridegen a hátamat simogatva. Nem félek annyira, de... nem akarom hogy ők itt legyenek. Legyen vége! Könyörgöm! Haza akarok menni! – Tehát itt vannak az iratok, írják alá itt és itt. – mutat a papírokra. A szüleim aláírják, majd gazdám felém fordul. – Mostantól ez a cég a tiéd kicsim, azt teszel vele, amit szeretnél, de mivel nem vagy még agykorú, addig én leszek a meghatalmazottad. Viszont a kérésed, számomra parancs lesz. – mosolyog rám kedvesen és a kezembe adja a tollat.
Gazdámra nézek. Majd a papírra és a szüleimre. Mi van? Nem értem. Enyém az egész cég? Nem értek semmit. Ez túl bonyolult. Látom, hogy anyám bosszúsan néz rám, gondolom menne már, másrészt nem tetszik neki, hogy én fogok neki parancsolni. Nem tudom, mit tegyek. Alá kéne írnom de... azt sem tudom, hogy írják a nevem. Nem tudom leírni. És... félek. Félek mi lesz ezután. Én nem vagyok főnök. Én csak egy kis host vagyok. Egy buta szamár, aminek anyám is hívott gyakran.
- Én... - kezdem zavartan - ezt nem... nem igazán értem. Én főnök?
- Igen, te kicsim - bólint Raydon-sama. - Írd alá!
- Nem tudom hogy írják a nevem - hajtom le a fejem.
- Ostoba kis senki. Még írni sem tud. - sziszegi anyám, de ahogy Raydon-sama ránéz, egyből befogja és hangtalanul szitkozódik.
Raydon-sama leírja a nevem, de én még mindig bizonytalan vagyok. De szeretnék hamar hazamenni, így inkább óvatosan és lassan, végül aláírom a papírt. De nem vagyok biztos benne, hogy ez a legjobb döntésem. A szüleim arcán látom, hogy szinte tajtékzanak, főleg anyám. Apám szótlan és magába fordult. Mindig ilyen volt. Gyűlölt engem, de anyám utasítása nélkül sosem nyúlt hozzám. Anyám viselte a nadrágot a családban. Ezek szerint, még mindig.
- Menjünk! - áll fel gazdám, de én megfogom a ruhája ujját.
- Muszáj - mondom, és látom, nem érti. - Muszáj tudnom.
- Mit? - kérdi apám. - Mégis mit akarsz még tőlünk?
- Hogy miért gyűlöltök ennyire - nézek rájuk. Nincs bennem harag, sem gyűlölet irántuk, inkább fájdalom.
- Nem egyértelmű, Tomoya? - néz rám anyám. - Nem kellettél. Ugyanolyan kis semmirekellő szenny voltál, mint a bátyád. Ő se volt különb.
- He?! - a bátyám szóra megperdül velem a világ - Van... van egy bátyám? Hol?! Hol van?!
Látom, hogy haboznak. Raydon-sama nem szól közbe, de látom, őt is érdekli a dolog. Hiszen semmit sem tud rólam. Soha nem beszéltek arról, hogy testvérem lenne, de őket ismerve, neki is hasonló sorsa lehetett, mint nekem. Vagy rosszabb, mert nem tudom, anyámék mit fognak válaszolni. Végül apám szólal meg, de látom, anyám helyteleníti.
- Shinyának hívták - mondja és megremegek a múltidő miatt. - Legalábbis, míg nálunk élt. Nyolc évvel idősebb nálad, tíz éves volt, mikor állami gondozásba adtuk. Akkor még rosszabbul ment, mint most. Nem tudtuk etetni, így megváltunk tőle. Anyád soha nem akart gyereket, mégis megtartott titeket.
- Miért nem hagytatok ott minket a kórházban? - kérdem. - Miért nem?
- Mert úgy döntöttem, próbálkozom - válaszol anyám elhúzott szájjal. - Sajnos mindketten selejtek lettetek. A bátyád beteges volt, te meg mindig úgy néztél ki, mint egy lány. Ennyi. Téged nem tudtunk állami gondozásba adni, így...
- Inkább kidobták az utcára, igaz? - szól közbe gazdám. A hangja dühtől izzik. - A másik fiú? Ő hol volt? Melyik intézetben? Ha hazudnak, úgyis rájövök!
- A St. Chapdelben - válaszol apám. - De már huszonhat éves. Ha nem is fogadták örökbe, már biztosan önálló életet él.
- Yukiyo, menjünk! - nyújtja a kezét a gazdám.
Bénultan fogom meg. Túlságosan az új információk hatása alatt vagyok. Van egy bátyám, egy testvérem. Nem is hallom, mit mond az asszisztensének és azt sem tudom, hogy jutok el a kocsiig. Nem nagyon érzékelek semmit. Sokkot kaptam. Van egy testvérem, akit soha nem láttam. Vagyis, két évig velünk élt, de az ember nem emlékszik vissza mik történtek vele két éves korában. És van egy cégem, ami nem nagyon érdekel. Sosem érdekelt a pénz.
~*~
Hazaérünk, de nem nagyon érzékelem. Csak azt tudom, hogy látni akarom. Tudni akarom, mi történt tizenhat évvel ezelőtt.
Csak akkor térek magamhoz, amikor Maaya megfogja a kezem és a szobájába vezet. Raydon-sama nem bánja azt hiszem. Legalábbis nem szól.
- Igaz? - kérdi - Van egy testvéred?
- Igen - válaszolom révetegen. - Shinyának hívják.
- Látni akarod? Mármint, 16 éve nem láttátok egymást, nem tudom, mit kavarna fel és te sem tudod - magyarázza türelmesen és kezdek magamhoz térni. A cég nem is érdekli.
- Én... nem tudom - vallom be, mert valóban nem tudom. - Eddig látni akartam, de... Bizonytalan vagyok Maaya.
- Yu-chan, én melletted állok - simogatja meg a fejem. - De neked kell döntened.
Bólintok. Valóban nekem kell döntenem. Ebben nekem kell. Senki más nem dönthet helyettem. De akkor is, kissé félek. Kissé? Nagyon. Hiszen nem tudom, milyen ember.
Később úgy döntök, mégis látni akarom. Raydon-samát nem látom sehol, de Yume-santól megtudom, hogy a szobájában van. Sosem jártam ott, így óvatosan és halkan haladok felé, majd az ajtó előtt megállok. Nem zavarhatom. Mi van, ha pihen? De beszélnem kell vele, nemcsak a testvéremről, de a cégemről is. Végül bekopogok.
- Tessék! - hallom meg gazdám hangját, mire félénken kinyitom az ajtót és belépek. - Yukiyo - mosolyog rám Raydon-sama. - Mit szeretnél kincsem?
- Én... beszélni szeretnék önnel - hajolok meg és beljebb lépek. - Fontos. Nagyon.
- Ülj le kicsim, ne ácsorogj ott - a hangja kedves, én pedig óvatosan lehuppanok az ágya szélére.
- Én... nem akarom a céget - térek a lényegre. - Csináljon vele, amit szeretne, Raydon-sama, de nekem nem kell. Nem érdekel a pénz, nem tudok vele mit kezdeni.
- Ha szeretnéd, akkor én gondoskodom róla, jó? - kérdi, és bólintok, de nem értem, miről beszél. Ez is olyan beszéd lehet, amivel a komoly emberek társalognak. - Ezért jöttél?
- Nemcsak ezért - hajtom le a fejem. - Én... én... sze... szeretném látni a bátyám - remegve emelem fel a fejem. Túl messzire mentem. Várom a dörgedelmet. Hiszen megígértem, soha többé nem kérek semmit.
Szerkesztve Andro által @ 2010. 05. 11. 13:17:23
|
| Andro | 2010. 04. 25. 21:26:51 | #4808 |
Karakter: Yukiyo (Raydon-samának)
Magához húz és megcsókol, nyelve egyből utat tör a számba, de engedelmesen hagyom, hogy táncra hívja az én nyelvemet. Nem utasíthatom el, hiszen én akartam ezt. Nem, nem akartam, de muszáj, hiszen Maaya életéért is én felelek. Ő megmentette őt, és nekem meg kell hálálnom.
Kezeimet finoman inge alá csúsztatva kezdem masszírozni mellbimbóit. Érintesem útján azonnal keményedni kezd és érzem, hogy ő is élvezi. Ajkai hirtelen elválnak ajkaimtól és nyakamt veszi célba, belecsókolva vállgödrömbe. Istenem, milyen finom. Ha szabadna, most nyöszörögnék egy kicsit, de azt tilos. Nem akarom, hogy megharagudjon, ha már megengedte nekem, hogy kényeztessem. De vajon én kényeztetem őt, vagy ő engem? Megremegek és már húzná vissza a fejét, amikor kezeim tarkójára csúsznak és visszahúzom. Ne, kérem! Ne menjen el! Könyörgöm, ne hagyon itt, gazdám! Könyörgöm! Ő pedig hagyja és ajkai újfent érzékeny nyakamat érintik. Halkan sóhajtok, annyira jólesik. Mintha törődne velem, ami természetesen lehetetlen.
- Khm… - hallatszik egy diszkrét köhécselés és azonnal odafordulok. Az ajtóban ősz, idős ember áll, az orvos, én pedig annyira össze vagyok zavarodva, hogy gazdám mellkasába rejtem arcomat. – Jó estét Raydon úrfi, és önnek is Yukiyo-chan. Látom egész jól rendbe jött, ennek csak örülök. – köszön, de én rá sem merek nézni.
- Jó estét önnek is! - hallom gazdám hangját és megérzem a kezét a hátamon, ahogy simgatni kezd, hogy lenyugodjak. – Kilari-chan megmutatja az utat Maaya szobájához, azonnal megyünk mi is. – teszi még hozzá. Hallom a férfi lépéseit elhallni, majd újra gazdám hangjára leszek figyelmes. – Sajnálom Kincsem, azt hiszem, itt abba kell hagyjuk… Mindennél jobban szeretnélek, de a helyzet most nem alkalmas. – lehajtom a fejem. Kincsemnek hívott. Engem, aki annyit sem érek, mint egy eldobott cigarettacsikk az utcán. Érzem, hogy elvösörödöm. Gazdám állam alá nyúlva emeli fel fejemet. Nem tiltakozom. – Hidd el, mindennél jobban szeretném… Gyönyörű vagy… - simítja meg arcomat. Majd orrát a nyakamhoz érintve megszagol és végül gyengéd csókot lehelve bőrömre tesz le a földre. – Gyere Kicsim! –nyújtja a kezét, én pedig félve, óvatosan fogom meg. Nem bízom benne, egyáltalán nem, de... Ő segített Maayan. Idehozta. – Nézzük meg Maayát, azt hiszem ráfér egy kis támogatás a részedről - simogatja meg a fejemet.
Felsétálunk a szobába és döbbenetes látvány tárul elénk. Maaya Yume-san háta mögött keres menedéket és bizalmatlan pillantásokat lövell az orvosra. Nem csodálom, hogy ilyen, én is így reagáltam volna a helyében.
- Maaya-chan, kérlek szépen, fogadj szót az orvosnak – simogatja meg Yume-san Maayat. Milyen türelmes. Mint egy igazi anya.
- Menj, segíts Yume-nak! – mosolyog rám kedvesen Raydon-sama - Rád talán hallgat.
- Maaya-chan! – lépek az ágyhoz. – Nincs semmi baj. Kedves ember, ő gyógyított meg engem is - suttogom halkan és lágyan, mire Maaya megnyugszik és hagyja magát megvizsgálni.
- Majd ha végzett doktor úr, kérem, jöjjön be az irodámba! - mondja Raydon-sama és magunkra hagy minket.
Hayato-sama megvizsgálja Maayat, aki ezt elég nehezen tűri. Csak úgy hajlandó engedni, ha fogom a kezét és ott ülök mellette. Az orvos nem bánja, szerinte most jobb, ha mellette maradok, mert így lenyugtatom és nem lesz ideges. Nem ismeri Maayat. Ő több időt töltött az Aka Yuriban, mint én. Végül az orvos végez és elmegy. Nekünk nem mond semmit, gondolom előbb gazdámmal akar beszélni, mielőtt nekünk mondana bármit is. Mihelyst Yume-san is távozik, lefekszem Maaya mellé és hozzábújok.
- Bízol benne? - kérdi halkan Maaya, mire felkapom a fejem. - Abban a férfiban. A gazdádban.
- Nem tudom - ingatom a fejem, és igazat mondok. - Ő... rendes ember. Megmentett és segített nekem, mióta idehozott.
- És utána majd szépen megint felültet - sóhajt Maaya. - Mindig ez van, Yu-chan. Nem bízhatsz benne, mert újra csalódni fogsz. Megtart, amíg a hasznodat veszi, aztán pár hónap múlva elad valakinek. Hidd el, tudom, miről beszélek.
- Én... én igyekszem neki örömet okozni - suttogom halkan. - De ő... ő nem... nem tart rám igényt.
Maaya kiváncsi pillantást vet rám, így mindent elmesélek neki. Hogy hogy kerültem ide, hogy mi történt a Fuji-hegynél, és hogy elmentünk a tengerhez is. Maaya azonban kételkedik. Tudom, hogy nem bízik a gazdámban, és e percben én sem tudom, hogy állok vele. Hiszen majdnem odaadtam neki magam hálából, és ő el is fogadta. Ha Hayato-sama nem zavar meg minket, megtörtént volna a dolog. Utólag visszagondolva, örülök, hogy nem így lett. Maaya jóval bizalmatlanabb, mint én, hiszen neki még több mindent kellett elszenvednie. Neki családja sem volt, Takashi-sama egy intézetből hozta magával, ahol állandóan gúnyolták és rugdalták, bántották. Neki még rosszabb volt, mint nekem. De most már meg fogom védeni. Nem hagyom, hogy bárki hozzáérjen!
~*~
Három hét telik el, és minden nyugodt. Maaya rendesen gyógyul, de nagyon bizalmatlan, és mintha féltékeny is lenne. Én újra festek és Raydon-samával is egyre könnyebb. Azt hiszem, kezdek megbízni benne, és én is tudom, milyen nagy felelőtlenség, de nem tudok mit tenni. Mindent megtesz értem. Még Kyoko-sant is felhívta és elnézést kért a nevemben, amiért hazajöttünk anélkül, hogy szóltunk volna neki. Ő pedig nem haragudott rám. Épp egy vitorlást festegetek, amikor nyílik az ajtó és gazdám lép be rajta. Odaáll mellém, én pedig leteszem az ecsetet és életemben először, mosolyogva nézek a szemeibe.
- Lenne kedved sétálni egyet velem a parkban? – néz rám kérdően és kedvesen.
- Igen gaz… Raydon-sama – javítom ki magam és egyből a padlót kezdem fixírozni. Ám ő állam alá nyúl és felemeli fejecskémet.
- Gyönyörű vagy Kincsem - simít végig arcomon és egy apró, lágy csókot ejt ajkaimra. Egy pillanatra borzongató jó érzés fog el. – Gyere! – fogja meg a kezem és gyengéden maga után húz.
Kinn sétálgatunk a zöldellő parkban. Gazdám a kezemet fogja, én pedig boldogan, önfeledten sétálok mellette. Életemben először vagyok igazán boldog. A sok keserűség, fájdalom, aggodalom, félelem lassan kezd feloldódni bennem. Lassan eltűnik, mert Raydon-sama eltünteti. Ő egy varázsló. Ő nem is ember, hanem egy Isten, aki a Mennyekből szállt alá, hogy segítsen rajtam. Ő egy kami, aki meghallgatta könyörgésem és megmentett. Ránézek és csak hálát érzek iránta. Igazi, szívből jövő hálát, amit eddig soha senki iránt. Bár ki tudnám mutatni felé, mennyire fontos is ő nekem. De nem tudom. Vagy inkább nem merem.
Hirtelen a villa felől hatalmas veszekedés hangjai hallatszanak felénk. Raydon-sama azonnal visszarohan, engem szinte rángatva maga után. De nem bánom. Remélem, senkinek sem esett baja. Az üvegajtóhoz érve döbbenetes látvány fogad. Yume vérző fejjel fekszik a földön, de él. Lélegzik. Egy kopasz férfi pedig Maaya kezét rángatja, de ő ellenáll. Gazdám egyik embere takar minket, így ki tudunk menni. Gazdám biztonságba helyez, majd visszaindul. De én utána lopakodom, így mindent látok és hallok. Félelmetes látvány, egészen beleborzongok. Remélem sem gazdámnak, sem Maayanak nem esik baja. Csak ússzák meg élve. Rémülten lapulok a falhoz és figyelek.
- Még egy lépés és vége ennek a korcsnak! - fenyegetőzik a férfi, én pedig ráismerek Yanagi-samára. Sosem láttam, csak a hangját hallottam egyszer. – Most szépen elengedsz, és viszem magammal, ami az enyém.
- Csak szeretnéd! – dörren rá gazdám olyan hangon, hogy a hideg végigfut a hátamon. Yanagi-sama félig elengedi Maayat, de még fogja. – Ereszd el a fiút! – gazdám hangja mély a dühtől, ezt érzem, hiszen ez a férfi betört hozzánk és fenyeget minket.
- Mégis ki a rosseb vagy? – fröcsögi.
- A rémálmod – válaszol hidegen Raydon-sama. – Higgy és rettegj! – csattannak szavai. – Nem szólok, többször engedd el a fiút! – végül elengedi Maayat, aki csak áll kábultan, nem tudva, mi történik. – Maaya drágám, - gazdám hangja kedves és lágy – kérlek, gyere ide mögém. Már nincs semmi baj, biztonságban vagy - kinyújtja a kezét, majd megfogja Maayat és egy rántással a háta mögé rejti.
Visszafordul, és Yanagi-sama már Maayara céloz. Látom, hogy lő, Raydon-sama pedig elvetődik, így a golyó őt találja el. Zokogva rohanok oda gazdámhoz. Ne! Ne haljon meg! Könyörgöm!
- Neeeeeeee! – kiabálom és lerogyok mellé, ráfeküdve, fejemet mellkasára hajtva.
Kit érdekel, hogy véres leszek? Ő sebesült meg. Megvédte Maayat. Megvédte. Sírni kezdek, a zokogás ráz, és hirtelen egy gyengéd kezet érzek meg magamon. Maaya az. Leguggol mellém és magához húz, hogy gazdám emberei odaférhessenek. Az egyikük már hívja a mentőket.
- Vele.... aka... akarok... me... menni - mondom sírva, mire Maaya bólint. Megérti. Végre megérti.
~*~
Amikor a mentő megérkezik, én is velük megyek. Aggódva fogom gazdám kezét, de a mentősök megnyugtatnak, meg fogják menteni. Nem akarom, hogy meghaljon. Ő mentett meg, ő a mindenem. Nélküle semmi és senki vagyok. Nem tudom abbahagyni a sírást. Gazdám egy embere elkísér, hiszen én képtelen vagyok bármire is. Remélem, Yume-sannak sem lett nagyobb baja.
Végre hosszú idő alatt megérkezünk a kórházba. Gazdám kezét fogom egészen a műtőig, ahol közlik, nem mehetek be. Nakama-sama, aki elkísért, azt mondja, üljek le, mert sokáig fog tartani a műtét, órákig. De képtelen vagyok ülni, végül mégis lerogyok, mert a sírás kiszívta minden erőmet. Állandóan a műtő ajtaja feletti piros jelzést figyelem. Nakama-sama szerint, ha elalszik a fény, vége a műtétnek. Ő valami papírokat töltöget ki, később hoz nekem enni és inni. De alig bírok lenyelni pár falatot. Az étel papírízű, és amúgysincs étvágyam. Pár órája még minden nyugodt volt, és most... most minden sötét. Megint minden sötét és homályos. Nakama-sama megpróbál vigasztalni, de kevés sikerrel. Végül végtelennek tűnő idő után kihúny a piros fény és az ajtó kitárul. Riadtan nézek a kilépő orvosokra, mialatt Nakama-sama feláll és odalép hozzájuk.
- Hogy van? Túléli? - kérdi, én pedig remegve várom a választ.
- Erős szervezete van - mondja az egyik orvos. - Túl fogja élni, de egy időre benn kell tartanunk. Most átvisszük az intenzívre. Egy ideig még aludni fog, de megvárhatják, míg felébred. A 612-es szoba az övé.
- Köszönjük! - hajol meg Nakama-sama, majd hozzám fordul - Gyere, Yukiyo-chan! Látogassuk meg Raydon-samát.
- Igen - bólintok komolyan, bár a szívem majd kiugrik a helyéről. Életben van!
Szinte loholok végig az épületen, nyomomban Nakama-samával. Mielőbb látnom kell gazdámat. Végül megállunk az ajtó előtt, de Nakama-sama nem jön be velem. Azt akarja, egyedül menjek. Kissé félek, de benyitok és azonnal meg is látom gazdámat. A szemeimet könnyek lepik el. Ott fekszik betakarva, de én azonnal látom, milyen rossz bőrben van. Szörnyen néz ki. Csendesen odalépek az ágyhoz és leülök egy székre, hogy ott legyek, ha felébred. Miattam került ilyen helyzetbe. Miattunk. Ha nem akarna megvédeni minket, ez nem történt volna meg. Mi a vagyunk a hibásak. Én és Maaya. Csak gyógyuljon meg, ígérem, soha többé nem kérek semmit, soha többé nem leszek rossz, nem követek el több hibát. Megsimítom az arcát, majd kezét a kezembe véve karjára hajtom a fejem. Vigyázni akarok rá. Mindig. Mert ő fontos nekem.
Arra ébredek, hogy valami mocorog alattam. Felnézek, és gazdám arcával találom szemben magam. Elaludtam mellette, ez kínos és halálos bűn. De ő csak mosolyog rám, igaz, gyengén, de mosolyog. Olyan boldog vagyok.
- Hogy... hogy érzi magát? - kérdem halkan és félve.
- Most hogy te itt vagy, kincsem, remekül - simogatja meg az arcom. - Hol vagyok?
- Kórházban, uram - lép be Nakama-sama. - Ne aggódjon, életben fog maradni. Yume is rendbejön. A házban minden rendben. Én gondoskodom róla.
- Köszönöm, Nakama - hallom gazdám gyenge hangját.
- Pihenjen, gaz... Raydon-sama - suttogom, de hallja. - Fel kell épülnie.
- Rendben - bólint. - De csak akkor fog menni, ha ittmaradsz velem.
Boldogan bólintok. Itt akarok maradni vele. Mindig vele akarok maradni. Örökre, hogy gondoskodhassak róla és boldoggá tegyem.
~*~
Három hét után engedik haza Raydon-samát. Én minden nap bemegyek hozzá és csak este távozom. Nem engedik, hogy ott aludjak. Maaya kissé féltékeny, de megérti. Azt hiszem, ő is jól érzi magát. Yume-san is jól van, és Maayat tanítja zongorázni. Igazán összenőttek. Úgy gondoskodik róla, mintha az anyja lenne. Amikor hazaérünk, minden készen áll. Yume-san megölelgeti gazdámat, aki tűri, majd közli, hogy gazdám apja és annak felesége, valamint két ügyfél idejönnek vacsorára. Látom, hogy ez gazdámnak nem tetszik.
- Még ez is! - sóhajt - Alig érek haza, kezdődnek a gondok. Gyere, Yukiyo, ha a vénség és a fiatal felesége idejönnek, alaposan fel kell készülnünk.
- Nem értem - rázom a fejem.
- Puccparádé a nőstény és a vendégek kedvéért - magyarázza idegesen.
Bólintok és azonnal felsietek fürdeni. Ha fontos vendégek, akkor jól kell kinéznem. Megfürdök, hajat mosok és ezúttal a gyöngyházszínű kimonómat veszem fel, amelyre virágokat és ágakon trillázó madarakat varrtak. Az obim fehér, sötétszürke folyómintákkal. Ez az egyik legszebb kimonóm, leszámítva a hópehelymintás téli kimonómat és a feketét a vörös mintákkal. Maaya is felöltözik. Ő elegáns szürke öltönyt vesz fel fehér inggel és szürke nyakkendővel. Nagyon csinos, bár látszik rajta, csak a kötelesség kedvéért eszik velünk. Ő sem szokott a vendégekkel étkezni. Még nem szokta meg, amit én már kissé igen. A vendégek pontban hétkor érkeznek, így alig hét előtt pár perccel már a hallban állunk Maayaval. Raydon-sama idegesen és dühösen támaszkodik a falnak. Nem merem zavarni, félek, hogy mit tenne. Végül lépések zaja hallatszik és feltűnik egy idős férfi, aki nagyon hasonlít Raydon-samára. Talán az apja. A mellette levő nő nagyon fiatal, talán egyidős a gazdámmal.
- Fiam! - szólal meg az öreg - Örülök, hogy jól vagy.
- Apám! - hajol meg gazdám, madj a nőre pillant - Látom, elhoztad a kiegészítőt is.
- Hogy beszélsz anyádról? - kérdi az öreg, én pedig a szemeim meresztem. Az anyja? Inkább a nővére lehetne. - Ők kik? - kérdi a férfi, amikor meglát minket.
- Ő itt Yukiyo, ő pedig Maaya - mutat be minket, mire mélyen meghajolunk.
- Örvendek, hogy találkoztunk - mondom illedelmesen.
Hirtelen két másik alak lép be a szobába, akik láttán meghűl az ereimben a vér. Egy újabb házaspár, és én menekülnék. Ne! Csak őket ne! Bárkit, csak őket ne! A nő hidegen rám néz, majd megböki a férjét. Azok a tekintetek ölni tudnak. Undor és iszonyat keveredik bennük egy jó adag viszolygással és gyűlölettel. Igen, felismertek, kétség sem fér hozzá. Gazdám is észreveszi, de nem kérdez semmit. Idő sem lenne rá, Yume-san jelenti, kész a vacsora. Én pedig követem gazdámat az étkezőbe.
Pont az asszonnyal szemközt ülök, aki bár nem szól, de le sem veszi rólam a tekintetét. Alig bírok enni, a pálcika minduntalan kiesik a kezemből. Nem! Nem bírok így enni! A többiek valamiről beszélgetnek, de nem értem, miről.
- Még mindig olyan kis koszos szenny vagy, mint voltál, Tomoya! - köpi felém az asszony, én pedig nem bírom tovább. Raydon-sama is ránk pillant. Itt az idő.
- Elnézést kérek - hajolok meg és felállva szinte rohanok kifelé.
Bárhová, csak innen el! Bárhová! A kertbe futok, a rózsalugas felé és elbújok, hogy ne lássam, ne halljam őket. Nem akarom ismét hallani anyám szavait.
|
| Andro | 2010. 04. 18. 09:39:02 | #4709 |
Karakter: Yukiyo (Raydonnak)
Lenyúl és megérinti a hátam, mire összerezzenek. Várom az ütést, ami ismét figyelmeztet, hol a helyem és mit szabad, mit lehet és mit tilos nekem. Mindent tilos. Tudtam, hogy tilos lenne kérnem, mégis megtettem. Szégyellem magam és megérdemlem a büntetést, ám a fájdalom nem jön el. Talán kínozni akar. Majd megfogja a kezem és minden ellenkezésem ellenére az ölébe húz, és fejemet mellkasának támasztja. Nem értem, miért csinálja. Nem értem őt. Büntetést érdemelnék azért a szemétségért, azért az arcátlan pimaszságért, amit mondtam. De ő csak simogat, mintha nem tettem volna semmi rosszat.
- Csssssss… - csitítgat, miközben a hátam simogatja. – Nem lesz semmi baj. Itt vagyok veled, és ígérem megmentem Maaya-t is.
- Igazán? – emelem rá az arcom. Szeretnék hinni neki, de nem merek. Már annyi rossz ért, hogy nem tudok benne bízni. Még mindig sírok és reszketek a félelemtől. Nem bízhatok benne. Nem szabad.
- Igen, igazán – simít véggi az arcomon. - Azt a butaságot, amit felajánlottál, meg felejtsd el. Szívesen teszem,,, Rendben van?
Csak bólintok, de a zokogás tovább ráz. Nem bízom benne, nagyon félek és aggódom Maaya miatt. Mi van, ha rájönnek, hogy még él? Meg fogják ölni. Meg fogják, én tudom. És nem hiszem, hogy Raydon-sama megvédi őt. Ő nem a gazdámé, ő senkié. Ő kóbor. Felnyalábol és felvisz a szobámba. Pánikszerűen kapaszkodom a karjába, hogy ne eresszen el. Nem akarok egyedül maradni. Nagyon félek, miért nem érti meg? Végül beérünk a szobámba és letesz az ágyra, az ölembe teszi Rozsdást is, aki hozzám bújik és próbál megnyugtatni. Mintha ő érezné, hogy félek. Ő tudja, hogy baj van, akkor is, ha nem tudja, hogy mi. Gépiesen kezdem el simogatni a puha kis bundáját, de nem ellenkezik. Gazdám végül lefektet.
- Ő majd vigyáz rád hős lovagként, még én visszajövök. Telefonálnom kell, de sietek vissza. – puszilja meg a homlokom.
Nincs erőm tiltakozni, a sírás minden erőmet elvette. Csak fekszem és simogatom Rozsdást, mialatt gazdám kimegy és magamra hagy. Még mindig szipogok kicsit, de kezdek megnyugodni. Egyedül vagyok, félek és rettenetesen szánalmasnak érzem magam. Nem kellek gazdámnak. A testem nem kell neki. Öreg vagyok és ronda, vézna kis korcs. Senkinek sem kellek. Sírva gömbölyödöm össze. Rozsdás kis fejét az enyémnek nyomja, miután leugrott az ölemből. Ő az egyetlen, aki megért engem. Az egyetlen, aki nem bánt, aki mellettem van, és megvéd. Ő szeret engem. Hirtelen nyílik az ajtó és Yume-san jön be. Könnyesen rápislogok és az arcán aggodalmat vélek felfedezni. Nem értem, mit sajnál engem. Én még nála is alacsonyabb rangban vagyok. Valami van a kezében és megérzem az édes illatot. Kakaó. A nyál összefut a számban, de nem merek szólni, hátha csak incselkedni akar velem, és az a finomság nem is az enyém. Bizalmatlanul meredek rá, de ő nem mutat rosszallást. Csak az ágyhoz lép és leteszi a kakaót az éjjeliszekrényre.
- Raydon úrfi megkért, hogy hozzak neked egy kis mézes kakaót - ül le az ágyam szélére. Én csak bólintok, hogy megértettem. - Gyere, kicsikém, idd meg! Attól jobban leszel.
Kétlem, hogy így lenne, de engedelmesen felülök és a kezembe veszem a bögrét. Finom illata van. Óvatosan belekortyolok és megállapítom, hogy tényleg nagyon finom. Régen egyszer a suliban ittam kakaót. Nagyon ízlett, és ez most arra emlékeztet. Kiiszom az egész bögrével és látom, hogy Yume-san elégedetten bólint. De még mindig magányos és nyomorult vagyok. Olyan szánalmas, hogy elsírom magam, mire azonnal csitítgatni kezd. Lefekszem, és ő tovább csitítgat. Még az ölébe is húz és altatódalokat énekel nekem. Nem értem, miért csinálja ezt. Biztos gazdám utasítása. Lassan álomba merülök.
~*~
Azt érzem, hogy utazok, és felnyögök, mintha ébredni akarnék, de egy kéz lágyan megsimogat, mire visszasüllyedek az álmok világába. Mikor kinyitom a szemem, a tokiói ház egyik szobájában fekszem. Ezek szerint Raydon-sama visszahozott engem Tokióba. Az első ami belém villan, hogy Kyoko-san valószinüleg nem tud erről. Fel kell hívnom. A másik amin elgondolkodom, hogy miért is vagyok itt. Miért hozott haza? Talán mert nem kellek neki és egy új vevőt talált nekem. Új gazdát. Csak ez lehet. Más nem jut az eszembe, csak az, hogy az örökös problémáimmal, csetlés-botlásommal és a legutolsó kirohanásommal magamra haragítottam a gazdámat és már nem kellek neki. Nem is értem, hogy volt képem és merszem ilyet kérni, hogy mentse meg Maayat. Nem értem magam. Ekkora orcátlan merészségért Takashi-sama eltörte volna a bordáimat és kidobott volna az utcára, hogy ott pusztuljak el. Talán ő is ezt fogja tenni, hiszen ekkora szemtelenséget ő sem viselhet el. Óvatosan felkelek és reszketve magamra kapok egy köntöst, amely a széken hever. Talán Yume-san tette ide. Rozsdás alszik, így nesztelenül osonok ki a szobából, nem akarva felébreszteni kis barátomat. Az egyetlent, aki még szeret. De őt is el fogja venni tőlem és lehet, legközelebb már a tányéron látom viszont. Erre a lehetőségre görcsbe ugrik a gyomrom, de ha gazdám elveszi őt tőlem, nem tehetek semmit. Kilépek a szobám ajtaján és lefelé veszem az irányt. Meg akarom keresni Yume-sant, talán ő tudja, mi folyik itt. Ám alig érek el a lépcső aljáig, megérkezik Raydon-sama és a karjaiban... úristen! Ott van Maaya! Maaya! A szívem hevesebben kezd verni. Gazdám rám néz és elámulok. Elhozta. Tényleg elhozta nekem Maayat! Nem törődve gazdámmal, sem a következményekkel, odarohanok és megfogom Maaya kezét, arcomat arcához dörgölöm. Visszakaptam őt. Másik kezemmel megölelem. Gazdám csak áll türelmesen, nem siettet. Mint aki ráér, de én tudom, hogy mi a kötelességem. Elengedem Maaya kezét és ellépek tőle. Gazdám a fiút az emeletre viszi, én pedig kutyaként követem őt. Az egyik emeleti szobába viszi. Nagyon szép, tágas szoba, hatalmas ablakokkal, és puha ággyal, gyönyörű bútorokkal, halványsárga fallal. Raydon-sama óvatosan az ágyra teszi Maaya testét és betakarja, majd hozzám fordul. Azonnal szabályszerűen letérdelek, hiszen meg kell köszönnöm neki, hogy teljesítette egy ilyen hálátlan, semmi kis korcs kérését és fáradtságot nem kímélve idehozta a számomra egyetlen és legfontosabb személyt. Fejemet lehajtom, kezecskéimet magam elé teszem és meghajolok.
- Köszönöm, Raydon-sama! - mondom illedelmesen - Nagyon szépen, köszönöm!
- Állj fel, Yukiyo! - hallom a hangját és felállok, de fejemet nem emelem fel - Semmi szükség az effélére. Inkább vigyázz rá nagyon, jó? Sok pihenésre és rád van szüksége - végre fel merek nézni és mintha mosolyt látnék az arcán.
- Igenis, Raydon-sama - mosolyodom el nagyon halványan. - Nagyon fogok rá vigyázni. Ő... ő nekem minden - suttogom elpirulva és leülök Maaya ágyára. - Ugye... ugye nem fogja őt bántani? Kérem, ne... ne bántsa! - nézek rá könyörgve.
- Dehogy bántom - simogatja meg a buksimat, mire összerándulok, de már nem húzódom el. - Most megyek, szólok Yumének, készítsen valami könnyű ennivalót a barátodnak.
- Ezt... ezt sose fogom tudni meghálálni - rázom a fejem. - Ez túl sok.
- Nem is kell meghálálnod - mosolyog rám. - Csak vigyázz rá!
Bólintok. Ő pedig távozik. Ő nem tudja, nekem mennyit jelent Maaya. Nem tud semmit. Nem tudja, hogy annak idején Maaya hányszor vállalta helyettem a büntetéseket, hányszor verték véresre, félholtra, mert én valamit eltoltam. De ő megvédett és soha nem panaszkodott, soha nem tett szóvá semmit, soha nem vádolt engem. Én voltam az ő kistestvére. Mellé fekszem és csak nézem meggyötört, sebekkel borított arcát. Mennyit szenvedhetett szegénykém. Óvatosan végigsimítok a pofiján, de nem mozdul. Alszik. De életben van. Életben is fog maradni, erre megesküszöm! Tudom, hogy meg kell hálálnom, hiszen nem tehetem, hogy nem adok hálát a gazdámnak a fáradozásaiért.
~*~
Azt hiszem, elaludhattam, mert mocorgásra térek magamhoz. Azonnal odakapom a fejem és Maaya nyitott szemével találom magam szemben. Még fáradt, megviselt, de láthatóan ébren van. Úgy néz, mint aki hirtelen nem tudja, mit is lát, de amikor felismer, tágra nyílnak a szemei.
- Yu... Yu... chan... - suttogja halkan, és látom, még ezért is meg kell szenvednie - Te... vagy...
- Én vagyok, Maaya - suttogom lágyan és megpuszilom. - Ne félj! Biztonságban vagy - mondom, bár ezzel magamat is próbálom nyugtatni.
- Hol... vagyok... - érkezik a kérdés.
- Raydon-sama házában. Ő a gazdám - válaszolom, mire megremeg. - Nem, ő nem nyúlt hozzám és nem bánt. Ő hozott ide, mert... - nem merem neki megmondani, de úgy tűnik, Maaya tudja. Ő megérti, látom a tekintetén hogy tudja, mit nem akarok elmondani. - Hozok enni. Éhes vagy, ugye?
- I... igen... - suttogja erőtlenül.
Felállok és megsimogatom. Aztán kimegyek. Nagyon boldog vagyok, hogy magához tért, de félek, hogy mit fog vele Raydon-sama csinálni. Maaya nem a tulajdona, ő egy idegen, egy másik ember tulajdona. Lemegyek a konyhába, most már tudom, hol van. Yume-san aggódó arccal fogad, de amikor megmondom neki, hogy Maaya magához tért, elmosolyodik és azonnal összekészít egy könnyű ételekből álló tálcát. Felvágott, sajt, kenyér, gyümölcs, minden, ami a legyengült szervezetnek kell. Meghajolva köszönöm meg és visszatérek a szobába. Maaya aggódva bámul rám, talán azt hiszi, szídást kaptam. De most kizárólag miatta aggódom. A tálcát az ágyra teszem, én pedig letelepedek Maaya mellé és etetni kezdem. Az arcából és a testéből ítélve éheztették és brutálisan összeverték. Nem akarom megkérdezni, mi történt, hol járt eddig, és ő sem kérdez semmit. Még nincs itt az ideje. Maaya lassan eszik, még ki van merülve és felülni sem igen tud. Tudom, hogy szólnom kéne gazdámnak, hogy a barátom felébredt, de nem tudom, mikor tegyem. Valójában, átfutott az agyamon az a képtelenség, hogy Raydon-sama nem akar bántani engem, hiszen eddig mindig segített és megvédett, csak jó dolgokat kaptam tőle. Mégsem szabad elfeledkeznem arról, hogy a tulajdona vagyok.
De nem sokáig tudok ezen morfondírozni, mert hirtelen valaki kopogtat, majd nyílik az ajtó, és gazdám lép be rajta. Észreveszem, hogy Maaya megremeg a hatalmas, félelmetes férfi láttán. Én is megijedek és gyorsan térdelő helyzetbe vágom magam, fejemet lehajtom és meghajolok. Maaya is próbál felülni, de nem megy neki.
- Bocsásson meg, Raydon-sama! - sietek elébe a dolgoknak - Maaya még nagyon gyenge. Kérem, ne legyen rá dühös! Kérem!
- Nem vagyok rá dühös - hallom meg gazdám hangját, ami inkább kedves és aggódó. - Yume mondta, hogy Maaya felébredt és kiváncsi voltam, hogy érzi magát.
- Jó... jól... Raydon... sama - pihegi Maaya halkan, de gazdám így is hallja.
- Pihenj csak és erősödj meg, rendben? - lép közelebb, mire mindketten ösztönösen húzódunk hátrébb. A berögzülést nehezen lehet levetkőzni. - És ne félj, Maaya, már senki sem bánthat. Itt senki sem fog hozzád érni.
Látom, hogy Maaya pont olyan értetlenül és bizalmatlanul tekint Raydon-samára, mint én szoktam. Hát igen, ha valaki egész életében bántást kap, nehezen hiszi el, ha valaki nem akarja azonnal félholtra rugdalni. Még én is félek. Pedig engem a gazdám sosem bántott, sosem ütött meg. Pedig lett volna rá oka. Most is, amiért engedély nélkül nyitottam ki a számat. Raydon-sama kinyújtja a kezét, és előbb az én hajamat borzolja meg, majd finoman Maayaét is. Látom, ahogy a fiú összerezzen és reszket az érintésre. Ő nem szokta még meg, hogy kaphat simogatást is. Még én sem nagyon, de már nem hajolok el. Ő pedig nem tud, csak összehúzza magát, minél kisebbre.
- Yukiyo, beszélni szeretnék veled. Kettesben - mondja hirtelen gazdám, mire összeugrik a gyomrom. - Nen félj, Yume addig vigyáz Maayara, nem esik semmi baja, jó?
- Igen, Raydon-sama - bólintok engedelmesen és felállok.
Látom, hogy gazdám sóhajt egyet. Nem tetszik neki hogy ennyire engedelmes vagyok, de nem tehetek róla. Ezt verték belém. Gazdám elindul, én pedig követem. Az ajtó előtt Yume-san vár minket, aki azonnal bemegy Maayahoz, ahogy mi kilépünk. Valahogy az érzéseim azt súgják, nem lesz semmi baj, bár nem tudom. Nem tudhatom biztosan, hogy nem lesz-e semmi baj. Azért van benne nem kis kétely.
Lemegyünk a lépcsőn, egészen a nappaliba, ahol Raydon-sama leül egy fotelbe. Én állva maradok, de amikor int, üljek le, én is letelepszem egy másik fotelbe. Kényelmetlenül érzem magam, félek és össze vagyok zavarodva. Nem értem, miért hozott le ide, és hogy mit akar. Ő egy ideig engem bámul, majd végre megszólal.
- Ne félj, nem akarlak megbüntetni. Sem téged, sem Maayat - mondja, én pedig értetlenül biccentem félre a fejem. - Csak szeretnék beszélgetni egy kicsit.
- Miről, Raydon-sama? - kérdem udvariasan.
- Rólad és Maayaról - mondja, ami meglep. Miért érdekelné, hogy kik vagyunk? - Amúgy Maaya hány éves?
- Huszonegy, uram - válaszolom illedelmesen.
- Tehát három évvel idősebb nálad. A sebei miatt idősebbnek látszik - jegyzi meg halkan. - És ő nagyon fontos személy neked, így van? - bólintok - Bocsáss meg, biztosan kényes témát érintettem. Ne haragudj!
- Én... nem tudok haragudni - rázom a fejem. - Tilos haragudnom. Hiszen minden amit a gazda tesz, az helyes. Tilos ellentmondani, vagy helyteleníteni Raydon-sama döntését. Az bűn - suttogom halkan. - Én vagyok... a buta és a... hálátlan, mert... nem viszonoztam Raydon-sama jóságát.
- Mondtam, hogy nincs rá szükség - legyint, de én felállok.
Már tudom, mit kell tennem. Pontosan tudom, mivel fizethetem meg, hogy ennyit jót tett velem. Odalépek hozzá és egyetlen szó nélkül az ölébe ülök. Látom, hogy meglepi a dolog, de csak egy módon fizethetek meg neki. A testemmel. Más szóba sem jöhet. Látom hogy nem érti, így amíg nem ért semmit, karjaimmal átölelem a nyakát és megcsókolom. Érzem, hogy ledermed. Nem tehetek mást gazdám, sajnálom. Bocsásson meg! De csak így tudom kifejezni, milyen hálás vagyok önnek.
Szerkesztve Andro által @ 2010. 04. 18. 19:44:32
|
| Andro | 2010. 04. 07. 11:53:17 | #4575 |
Karakter: Yukiyo (Raydonnak)
Éjjel még kétszer ébredek meg. Erős fájdalmaim vannak és hányingerem. Gazdám mindkétszer felkel miattam és kitámogat a mosdóba. Nem értem, miért teszi, hiszen nem vagyok rá méltó. Más az ő helyében vagy visszavitt volna, vagy megvert volna, amiért beteg merészelek lenni. De ő tart engem, mialatt hányok és simogatja a hátam. A végén már nem bírom tovább és sírni kezdek, mire megölel. Menekülnék, de nem ereszt. Csitítgatni kezd, ami nagyon jót tesz a lelkemnek. Tudom, hogy depressziós vagyok. Pontosan tudom, hiszen évek óta az vagyok, csak éppen erről senkinek sem beszélhetek. Nem szabad, mert a beteg szajhákat nem szeretik. Sírok. Olyan szánalmasnak érzem magam. Hasznavehetetlen korcs dögnek, hiszen az is vagyok. Örömet kéne neki okoznom, ehelyett csak bajt és fájdalmat okozok. Bár megnyílna alattam a föld és nyelne el örökre. Az lenne a legjobb.
- Cssssss! Nyugodj meg kicsim… - suttogja halkan a fülembe. – Nincs semmi baj. Vigyázok rád… - simogatja a hajam és a hátam. Jó lenne, ha el is tudnám hinni, amit mond. Végül megnyugszom annyira, hogy visszavihessen a szobába és lefektethessen. Egy pohár vizet tart a számhoz. – Öblítsd ki kincsem a szádat, kicsit jobb lesz. – megsimítja az arcom és egy tálkát tart elém, hogy kiköpjem a vizet. Rettenetesen szégyellem magam, amiért gazdámnak kell ápolnia. De ő egy rossz szót sem szól. Talán megvárja, míg meggyógyulok, és aztán büntet meg. Nem lehet tudni. Végül rendesen lefektet. – Aludj! Most neked ez kell. – puszilja meg a homlokom és betakar, majd Rozsdást is mellém teszi, aki békésen alszik a párnán. Aztán Raydon-sama is lefekszik.
~*~
Reggel, mikor felébredek, már jobban érzem magam. A gyomrom már nem kavarog, de rettenetesen gyengének érzem magam, és kicsit szédülök is. Rozsdás azonnal éber lesz, amint megérzi, hogy mocorgok és már követeli is a reggeli simogatás-adagját, amit meg is kap, majd azonnal lesprintel az ágyról és az ajtót kezdi kaparászni annak jeleként, hogy szeretne lemenni. Kiszállok az ágyból és felveszek egy köntöst, majd egy papucsot és eltámolygok az ajtóig. Gazdám nincs már benn, így arra a következtetésre jutok, hogy már felkelt és talán lenn van az étkezőben. Rozsdás azonnal kiiramodik, ahogy résnyire nyitom az ajtót és már el is tűnik. Én is teszek néhány tétova lépést és a lépcsóig el is jutok, de onnan már ne merek lemenni. Meglátom Raydon-samát, aki azonnal feláll a karosszékből, ahol eddig ült és már jön is felfelé. Megremegek.
- Jobban vagy Kicsim? – kérdi és megsimogatja a fejem. – Segíthetek? – teszi hozzá, én pedig bátortalanul bólintok. Erre gazdám a karjaiba kap. Meglepően fura, de kellemes és meleg érzés, így hozzábújok és hagyom, hogy levigyen a lépcsőn, egészen egy hatalmas karosszékig, ami a tolóajtótól nem messze áll. Leültet és egy puha, meleg pléddel is betakar. Aztán kinyitja a tolóajtót, amin keresztül kellemes, tengeri levegő árad befelé. Pont erre van szükségem. Talán tényleg törődni akar velem. – Kérsz valamit enni vagy inni? - fordul hozzám. Ez igen meglep.
- Azt hiszem egy kis gyümölcslé, most jól esne – hangom halk és rekedt, mire elmosolyodik és tölt nekem egy pohár gyümölcslét. Meglep a gondoskodása, hiszen eddig soha sem éreztem hasonlót sem. Eddig csak használtak, ide-oda dobáltak, rángattak, kiabáltak, vertek, lökdöstek, akár beteg voltam, akár nem. Amikor odaadja a gyümölcslét, a kezünk egy pillanatra összeér és én félve pillantok fel rá, de ő csak mosolyog. Kedvesen és megnyugtatóan.
- Látom Rozsdás elemében van. – mutat a nyulacskámra, amely éppen egy fára próbál felmászni, de nem sikerül neki. Mulatságos látvány, ahogy Rozsdás még morog is.
Mindketten jót nevetünk, ahogy a nyuszim hanyatt esik és kis szőrös gombócként gurul a lábaimhoz. Felkéredzkedik az ölembe és hamarosan ott is trónol. Megsimogatom puha bundáját és együtt elmajszolunk egy pár szem gyümölcsöt. Kezdek jobban lenni. Aztán Raydon-sama hamarosan visszafuvaroz a szobámba és letesz az ágyamra. Gazdám valamit rendezkedik. Behozza a festőállványomat, ecseteket, festékeket, rajzkészletemet, de nem csinálok semmit. Feszült vagyok, mert túl sokáig tartózkodik benn és nem tudom, mire jó ez az egész. Nem tudok parancsra festeni. Eszembe jut a tegnapi dolog és szörnyen restellem magam miatta.
Gazdám mellém ül és megfogja a kezem. Apró ujjaim egészen elvesznek hatalmas kezei között. Csuklómon kezdi simogatni a bőrt. Igazán kellemes, de nem értem, mire jó ez.
– Nem a te hibád, ami tegnap történt. Ez egy baleset volt, amit nem lehetett kivédeni. Nem kell, hogy szégyelld magadat, mert rosszul lettél. Annak örülök, hogy egyáltalán megúsztad épp bőrrel. Nincs miért szégyenkezned. Bármi történik is, te az én kicsi Yukiyom maradsz. – rám mosolyog, bátorítóan és kedvesen, én pedig ismét összezavarodom.
Nem tudom, mit gondoljak róla. Aztán magamra hagy, mert ő is fáradt. Megértem, hiszen fél éjszakán át fenn volt miattam. Hamarosan Yume-san veszi át a helyét, aki sokkal jobb társaság. Nincs kedvem festeni, inkább üldögélek az ágyon és pihenek. Valahogy olyan bágyadt vagyok, mint a legyek ősszel.
~*~
Valamivel dél előtt nyílik az ajtó, és gazdám lép be rajta. Azonnal felé fordulok és várakozóan nézek rá.
- Vendéged érkezett Kicsim – mondja gyengéden és Kyoko lép be. – Magatokra hagylak, had beszélgessetek. Ha kell valami, a házi telefonon csak szólj le, közvetlen hozzám van kapcsolva. – még rám mosolyog, aztán távozik Yume-sannal együtt.
- Szia! - köszön félénken Kyoko - Hogy érzed magad.
- Szia! - hajolok meg enyhén, majd az ágyamra mutatok. - Ülj le! Már jobban, csak... még fáradt vagyok.
- Bocs a tegnapiért - szabadkozik. - Nem tudtam, hogy nem tudsz úszni. Ne haragudj!
- Nem a te hibád - rázom a fejem. - Nem haragszom rád, Kyoko-san.
- Akkor jó. Az unokabátyád nagyon rendes. Megkért, hogy tanítsalak festeni - mondja, mire először értetlenül meredek rá. Unokabátyám? Aztán leesik. Raydon-samára gondol.
- Ööö... igen. Nagyon kedves tőle - bólintok lassan. Tehát Raydon-sama azt mondta Kyokonak, hogy unokatesók vagyunk. Végülis, mégsem mondhatja azt, hogy ő a gazdám.
Beszélgetünk és festegetünk. Most hogy Kyoko itt van, megjött a kedvem hozzá. Szép lány, bár testileg nem vonz, de ő olyan, amilyen én sosem lehetek. Szabad és független. Épp a tengert festjük, amikor Kyoko feltesz egy számomra rendkívül érzékeny kérdést.
- Hova jársz suliba? - kérdi kedvesen, nekem pedig megáll a kezemben az ecset.
- Én... - gondolkozom - nem járok... suliba.
- Magántanuló vagy? - szemei elkerekednek és rájövök mire gondol - Ez frankó! Ja persze, Raydon-sama biztos nem enged suliba, mert nemrég vesztetted el a szüleidet. Mondta hogy... Jaj, ne haragudj! Nem akartam.
- Semmi baj - mosolygok rá halványan. Úgy tűnik, Raydon-sama nagyon okos, hogy nem mondott semmit. Így jobb is. Nem kell tudnia a lánynak, hogy én valójában egy szajha vagyok. - Most már kezdek rendbejönni.
Megkönnyebbülten sóhajt, mire halkan elnevetem magam. Mostanában egyre többet nevetek, ami engem is megdöbbent. Tudok nevetni. Jól érzem magam Kyokoval, mintha lenne egy húgom, vagy valami. Ő tényleg megért és törődik velem. Vagy legalábbis látszólag. Éppen ezért sajnáltam, amikor végül késő délután Kyokonak mennie kellett. Azt is elmondta, hogy jövő héten hazamegy, mert neki nyáron is suliba kell járnia. Miután távozik, csak nézem a művemet. Nem olyan szép, mint szeretném, de azt hiszem, nem is olyan rossz. Meg kell tanulnom festeni, mert ez örömet okozna gazdámnak. Rozsdás az ágyamon ugrál és a karomat kaparássza annak jeleként, hogy éhes. Így leviszem az étkezőbe. Már elég jól vagyok ahhoz, hogy lemenjek a lépcsőn. Raydon-sama nincs sehol, de Yume-san azonnal megterít nekem egy korai vacsorához. Én azonban nem eszem, kijelentem, hogy megvárom a gazdámat.
Hamarosan ő is megjelenik. Úgy tűnik, aludhatott, mert kipihentnek tűnik. Ennek örülök, mert elég bajt hoztam rá, és nem akarom hogy miattam legyen fáradt.
- Kyoko-chan elment? - kérdi, mire bólintok. - Jól érezted magad vele?
- Igen, Raydon-sama - válaszolok halkan és illedelmesen. - Elnézést, hogy folyton bajt okozok.
- Dehogy okozol bajt - hárítja el egy kézmozdulattal. - Éhes vagy? Yume mindjárt hozza a vacsorát. Utána megnézzük a Híreket jó?
- Igenis - bólintok engedelmesen. - Ahogy Raydon-sama óhajtja.
Látom az arcán átsuhanó árnyékot. Talán túl engedelmes lennék? Mindig erre neveltek, ezt verték belém. Nem értem, mi ezzel a baj. Minden gazda és vendég ilyen szajhára vágyik, mint én. De Raydon-sama annyira más és furcsa ember.
Yume-san hamarosan feltálalja a vacsorát. Bőséges a választék, mint mindig, de én türelmesen és engedelmesen megvárom, míg enni kezd, én csak azután kezdek neki az étkezésnek. Finoman, kecsesen és lassan étkezek. Már rájöttem, hogy gazdám mellett nem kell sietnem. Próbálok elegáns lenni, de félek, hogy inkább nevetséges vagyok. Ő azonban nem szól semmit, csak elgondolkodva néz rám néha. Nem tudom, mit gondol, talán hogy túl engedelmes és szótlan vagyok. De én azt érzem, lassan változni kezdek.
~*~
Vacsora után betelepszünk a nappaliba. Raydon-sama beül egy fotelbe, én pedig Rozsdással az ölemben a lábaihoz telepedek. Nem akarok felülni és ő sem erőltet. Talán tudja, hogy nem szeretném. A Híradó érdekes, de egyben borzalmas is. Gyilkosságok, háborúk, meg rakás politikai maszlag, amikből semmit sem értek. Ezeket Raydon-sama magyarázza, de az agyam képtelen felfogni. Nem is nagyon érdekel. Aztán hirtelen valami megragadja a figyelmem. Egy hír, és azonnal merevvé válok.
- Ma délután egy összevert fiatalember testére bukkantak a tokiói Ueno-parkban - mondja a bemondónő. - Állapota válságos és a Dream Bus kórházba szállították. Személyazonosságát még nem sikerült kideríteni.
A kép mutatja a férfit és szemeim kitágulnak. Rozsdás leugrik az ölemből, amikor a tévéhez kúszom. Az a fekete, selymes haj, az arc, a test... Nem lehet! Nem lehet! Könnyek szöknek a szemembe.
- Ma... Maaya - suttogom sírva. Majd gazdámhoz fordulok és leborulok elé, sírva, remegve. - Könyörgöm! Könyörgöm... mentse meg! Könyörgöm! Soha nem kérek semmi mást, de... mentse meg a... barátomat! Soha... soha ígérem... soha többé nem kérek... semmit. Tegyen velem... amit akar. Verjen meg... vagy... erőszakoljon meg...csak... könyörgöm... uram! - nem nézek rá, nem merek, lábai előtt térdelek és könyörgöm. Maayaért mindent.
Szerkesztve Andro által @ 2010. 04. 07. 21:08:56
|
| Andro | 2010. 03. 31. 13:21:13 | #4444 |
Karakter: Yukiyo (Raydonnak)
Látom, ahogy felvonja a szemöldökét, én pedig rosszat sejtek. Még jobban félek, mikor mosolyogva megindul felénk. Reszketek. Engedély nélkül beszélgetek valakivel, aki nem a gazdám.
- Baj van? – lép oda hozzánk, mire elsápadok és lehajtom a fejem. Várom, hogy elráncigáljon és ha senki sem lát, minimum felpofozzon a merészségemért, hogy szembe mertem szállni vele.
- Nincs semmi – hallom Kyoko válaszát. Ő is fél. Nem csodálom, pedig Raydon-sama nem a gazdája.
- Yukiyo? – hallom gazdám hangját és érzem, ahogy végigsimít az arcomon. Megremegek, de nem felelek, csak a fejem rázom, hogy semmi baj. Jól vagyok. – Rendben – mondja. – Köszönöm, hogy vigyáztál az én Yukiyom-ra. Szegénykém nagyon elveszett egyedül. Van kedved velünk jönni? – kérdi a lánytól, amin meglepődök. – Nyugodj meg nem eszek embert, csak Yukiyonak van még egy meglepetésem a mai napra. – enyhén elpirulok. De nem hiszek neki. Nem nézek rá, bár a fejemet már feljebb emelem egy picit.
Végül Kyoko igent mond, aminek fura mód nagyon örülök. Megkönnyebbülök, mert gazdám valószinüleg nem fog előtte megverni. Elindulunk valamerre és Kyoko csak beszél, be sem áll a szája. Én csak hallgatok, néha bólintok egyet. Jólesik a társasága. Még sosem beszélgettem velem egykorúval, leszámítva pár hostot az Aka Yuriban. Már ha azt beszélgetésnek lehet venni.
- Mi lesz a meglepi? – kérdi hirtelen Kyoko, mire gazdám elneveti magát. Én meg összerezzenek a nevetésére. Nem tetszik. Ijesztő.
- Ha elárulom akkor oda az izgalom. Gyertek csak nyugodtan. – int, mire loholunk utána. Az az igazság, engem is érdekel, mit akar mutatni a gazdám.
Hamarosan elérünk egy ajtót, amire az van írva "Személyzeti bejáró". Ahogy belépünk, elkerekedik a szemem. Egy hatalmas medence terül el nem messze tőlünk, a medencében pedig delfinek. Ott úszkálnak és bolondoznak kedvükre. Nem tudom, mit higgyek. Nem hiszem, hogy nekem akarta megmutatni. Talán csak Kyoko miatt hozott ide. Igen, csak ez lehet a magyarázat, hiszen miért akarna egy szobabútort magával hurcolni. Raydon-sama meg akarta nézni a delfineket, de mivel Kyoko-chan velem volt, nem hagyhatta ott és jobb híján engem is magával cipelt. Nem értem a gazdám, de ennek ellenére elbűvölnek az állatok.
- Raydon-sama – lép oda egy mosolygós hölgy a gazdámhoz. – Az igazgató úr mondta, hogy jönni fognak. Remélem ön, és a testvérei jól fogják itt érezni magukat. Kérem, kövessenek! – int. Gazdám nem javítja ki, hogy mi nem a rokonai vagyunk. Mintha meg sem hallaná.
- Nagyra értékelem az igazgató úr kedvességét – mondom kedvesen. – Keveseknek adatik meg, hogy műsor után a színfalak mögé bepillanthatnak, és… - Húzom a mézes madzagot a két kölyök előtt a mézes madzagot – játszhatnak a delfinekkel… - Ezért a döbbent kifejezésért már megérte, szinte sokkolja őket a hír, és észre sem veszik, ösztönösen egymás kezét szorongatják. Na gyertek, át kell öltözni, mert így nem mehetünk a medence közelébe.
Kapunk ruhákat, amit fel kell vennünk. Furán áll rajtam, de azért nem rossz. Aztán kivisznek minket az állatokhoz és adnak nekünk halakat. A nő elmagyarázza, hogy ezek a jutalomfalatok. Az állatok már produkálják is magukat, ahogy meglátják a kezünkben a csemegét. Kyoko a delfinekkel úszkál, de én nem merek bemenni. Nem tudok úszni, hiszen anyáék nem engedtek el úszásórákra. A mai napig emlékszem, hogy szégyelltem magam a suliban, amikor elmondtam, hogy nem tudok úszni. Mindenki röhögött rajtam, én pedig elrohantam a mosdóba és sírtam. Leülök a medence szélére és az egyik delfin azonnal odaúszik hozzám. Megsimogatom az orrát, mire fura, de aranyos hangot hallat. Olyan édes, ahogy játszik nekem. Én meg etetem. Megcsiklandozza a talpam, mire nevetni kezdek. Vicces. Kiváncsi vagyok, gazdám figyel-e. Nem akarok a kelleténél jobba nevetni. Nem szabad, de ez olyan jó. Megpaskolom a delfin orrát, mire felugrik és hátszaltót csinál.
- Ideje mennünk srácok – szólal meg hirtelen Ryadon-sama, mire azonnal felállok. Bár szívesen maradnék még. – Még haza is kell mennünk. – erre nagyon elszomorodom, és ahogy látom, Kyoko is. – De megígérem, legközelebb is eljövünk. – mosolyog.
- Rendben – vágja rá egyből Kyoko, mire én csak bólogatok.
Visszaöltözünk, majd elindulunk a kijárat felé. Már a kocsinál járunk, amikor Raydon-sama Kyokohoz fordul. Most jön az, ami eddig nem volt. Meg fogja kérni Kyokot, hogy többé ne találkozzon velem. Nem baj, már megszoktam.
- Hazaviszünk – jelenti ki. – Ilyen későn nem szabad egyedül mászkálnod. – néz rá szigorúan. – Holnap hajótúrára megyünk, ha gondolod, csatlakozz hozzánk. Reggel kilencre legyél kész, érted küldök egy kocsit, így nem fogsz eltévedni a kikötő forgatagában - ez nagyon meglep. Talán ez újabb csapda. Csak az lehet. Más nem.
- Ez szuper! – kiált fel lelkesen és gazdám nyakába ugrik. Nekem erre sose lenne merszem. De ő nem is Raydon-sama kurvája.
~*~
Reggelre, mire felébredek, gazdám már mindent összecsomagoltatott. Mélázva nézem Rozsdást. Vajon legyek annyira arcátlan, hogy megkérdezzem, elvihetem-e? Végül úgy döntök, leszek, és lemegyek a nappaliba. Gazdám az újságot olvassa, és amikor meglát az ajtófélfába kapaszkodva, elmosolyodik. Én pedig legszívesebben elrohannék.
- Mi a baj? – kérdi kedvesen. Nagy levegőt veszek és belekezdek.
- Hát… csak… - szólalok meg tétován, de amikor nem szól közbe, folytatom. – Elvihetem az útra Rozsdást is? – kérdem egy levegővel, nagyon halkan és félénken. A szívem a torkomban dobog szemtelenségem miatt.
- Persze, hogy elhozhatod. – bólint, aminek megörülök, de természetesen nem mutatom ki. – Már csomagoltattam neki eledelt is. Nemsokára indulunk, úgyhogy szerintem jobb lesz, ha a kis lurkót összeszeded, mert nem tudom, merre garázdálkodik. – megkönnyebbülten sóhajtok egyet és már ott sem vagyok. Úgy rohanok a szobám felé, mint egy nyúl. Ez elég vicces hasonlat.
~*~
A felhők elvonulnak, mire kiérünk a kikötőbe. Elámulok a hatalmas hajók látványától, még sosem jártam ilyen helyen. Gazdám valóban gazdag lehet, ha van egy ilyen nagy hajója. Hunyorgok a fényben. A nap a szemembe tűz, de nem merem becsukni.
- Ezt vedd fel. – nyújt át nekem egy napszemüveget. Fél kézzel veszem el, másik kezemben Rozsdást fogom. Nem engedem el. – Yukiyo. – szólal meg, mire figyelni kezdek. – Kérlek többet ne hívj gazdámnak rendben? Mert nem vagyok az… Szeretnék a barátod lenni… Rendben? - néz rám várakozva. Nem válaszolok, csak bólintok és egy halvány mosolyra is futja. Nem mintha hinnék neki, tudom én, hogy nem gondolja komolyan, hogy hazudik, de nem érdekel.
- Raydon-sama! Yukiyo! – halljuk meg Kyoko-chan hangját.
- Szia Kyoko – üdvözli Raydon-sama mosolyogva. Kyoko-chan kicsattan az örömtől. Olyan szép így.
- Szia Kyoko-chan – köszönök neki halkan, de halványan mosolyogva. Örülök neki, hogy eljött. Kedves lány és jólesik a társasága.
- Na látom, szépen összejöttünk, akkor indulhatunk is az utazásra. Kalandra fel! Az a mi hajónk. – rámutat egy hatalmas hajóra, mire mindketten elámulunk. – Kyoko, hozattam neked pár festő és rajzkészletet, említetted, hogy szeretsz rajzolni. Majd mutatnál egy két fogást Yukiyonak is?
- Persze, szívesen! – összehúzott szemekkel mustrál, mire összehúzom magam elég picire. – Miért nem mondtad, hogy te is rajzolsz?
- Hát mert… - most mondjam azt neki, hogy nem engedték? Nem tehetem, mert el kéne mondanom mindent, ami miatt meggyűlölne.
- Yukiyo nagyon szerény, nem szeret vele kérkedni, de van hozzá tehetsége, csak egy kis segítségre van szüksége. – megsimogatja a fejem, de túlságosan meglep, hogy gazdám tudja, régen szerettem rajzolni. Arra riadok fel, hogy Rozsdás ficánkol. Le akar menni.
- És ez a kis édes kicsoda? – kérdi Kyoko, megsimogatva a nyulacskám bundáját.
- Rozsdás, a nyulam – válaszolom, és a lány nyomában elindulok a hajóra. Remélem, nem lesz vihar. Nem tudok úszni és a hajók köztudomásúan imbolyognak.
Elindulunk és nem sokkal később Kyoko felállítja a festőállványokat. Festegetni kezdünk, bár igazából oda sem figyelek nagyon, hogy mit. Mindenféle színes dolgot. Aztán hirtelen meghallom gazdám hangját, és azonnal leteszem az ecsetet. Szól hozzám, nem szabad figyelmen kívül hagynom. Hiába mondta, hogy nem a gazdám, de nekem az.
- Kicsim kend be a karjaidat naptejjel, mert le fogsz égni. – szemeim elkerekednek. Minek hívott? Kicsimnek? Ez... elpirulok.
- Rendben – válaszolom halkan és teljesítem a parancsát. De még mindig a fülemben cseng a "Kicsim" szó. Biztos nyelvbotlás volt.
Az idő szép és Kyoko megtanít pár ecsetmozdulatra, amit engedelmesen utánzok. Azt hiszem, jó tanítvány lehetek, mert elégedetten mosolyog rám. De azt is látom, nem érti a köztem és gazdám között fennálló merev szabályokat. Nem mondhatom el neki, mi vagyok valójában, mert akkor megundorodna tőlem és ő az első a korosztályomból, aki nem olyan, mint én.
A hajó hirtelen megáll és lehorgonyzunk a nyílt vízen. Nem értem, mit akarunk itt. Nem tudom, miért álltunk meg. Gazdámra nézek.
- Ha szeretnétek, mehettek fürdeni egyet, itt nincs veszély. De azért óvatosan – mondja gazdám, mire Kyoko azonnal leszalad a vízbe. Én azonban csak a korlátnál állok és nem merek lemenni.
- Gyere fürdeni Yukiyo! – szalad vissza hozzám a lány. – Na, ne kéresd magad! – mondja, de én a fejemet rázom. – Csak nem félsz? – piszkál, majd meglök, én pedig a vízbe esem.
Azonnal elmerülök és kapálózöm, de csak süllyedek. Aztán érzem, ahogy két erős kar kap el és húz a felszínre, de annyira pánikba esem, hogy kapálózni és rúgkapálni kezdek. Nagyon félek, sokkban vagyok. Nem akarok meghalni!
– Nyugalom édesem – hallom gazdám suttogását. – Meg kell nyugodnod, különben mindketten elsüllyedünk. Már nincs semmi baj – szorít magához. - Már itt vagyok. Minden rendben lesz.
A hangja valamelyest megnyugtat, így vissza tud vinni a hajóra. Nem is tudom, mi történik, csak arra eszmélek, hogy egy széken ülök egy kabinban és egy fehér, puha köntös öleli körül testemet. Rozsdás az ölemben szaglászik. Nem igazán tudom, mi történt, talán ennyire sokkot kaptam. Sehol senki, csend van, így úgy döntök, körülnézek, ám amint fel akarok állni, szédülés fog el és elsötétül minden.
~*~
Egy ágyban ébredek, betakarva és a fejemen valami fura, puha anyag. Megtapogatom. Nedves. A fejem fáj, szédülök és hányingerem van. Próbálok felülni, de nem megy, így maradok fekve. Érzem, hogy a testem is forró, talán lázam van. Rozsdás az ágyon ugrál, nem zavar, már megszoktam azalatt a pár nap alatt, mióta nálam van. Aztán nyílik az ajtó és Raydon-sama lép be rajta. Összerázkódom és próbálok felülni, de megint csak azt érem el, hogy a gyomrom körhintát játszik és megszédülök. Visszahanyatlom az ágyra.
- Magadhoz tértél? - kérdi, és látom, hogy mennyire ideges lehetett. Miattam? - Hogy érzed magad?
- Jól... azt hiszem... - suttogom. - Csak... szédülök és meleg van. Sajnálom...
- Ne sajnáld - ül le az ágyam szélére. - Úgy nézel ki, mint egy kísértet. Az orvos szerint sokkot kaptál, amikor beleestél a vízbe és a tested így reagál.
- Sa... sajnálom... gazdám... - kezdek el sírni - Én... olyan hasznavehetetlen... vagyok...
- Dehogy vagy az - simogatja meg forró arcomat, és nem húzódom el. - És ne hívj gazdámnak, jó? Nem szeretem, ha így hívsz.
- Igen... Ra... Raydon-sama - bólintok óvatosan, de majd szétszakad a fejem.
- Pihenj csak. Majd később... - de nem tudja befejezni.
Ugyanis hányinger tör rám és épphogy van időm kihajolni az ágyból, beterítem a szőnyeget. Reszketve, halálra rémülten tekintek Raydon-samára, de ő csak aggódva ugrik oda mellém és fogja hátra a hajam, ne legyen olyan. Rettenetesen rosszu érzem magam, mintha mindjárt meghalnék. A szívem úgy ver, mint a légkalapács. Nagyon félek és rosszul érzem magam. Óvatosan visszafektet és betakargat. Most jólesik a gyengédség, a törődés, amiben sosem volt részem, de nem felejtem el, hogy egyszer majd ezért fizetnem kell. Azonnal hívja a takarítónőt, aki már jön is, hogy eltakarítsa a romokat a szőnyegről. Olyan nyomorultul és hasznavehetetlennek érzem magam. Most biztos gyűlöl.
Később megtudom, hogy Kyoko-chant hazavitték, és én is otthon vagyok a tengerparti házban. Csak bólintok az információra. Félek, ha beszélni akarnék, ismét rámtörne a hányinger.
Később elalszom, de érzem, hogy gazdám ott van mellettem. Nem tágít mellőlem és ez valahogy megnyugtat. Nem is tudom, miért, de most ez olyan jó. Olyan finom és kényelmes.
Szerkesztve Andro által @ 2010. 03. 31. 13:23:13
|
| Andro | 2010. 03. 24. 10:50:03 | #4366 |
Karakter: Yukiyo (Raydonnak)
Elindulunk kifelé a hatalmas üvegtetejű, üvegajtajú állomásról. Némán nézelődöm, de igyekszem etz titokban tartani. Idegen hely, én pedig nagyon félek tőle. Nem tudom, hol vagyunk és Raydon-sama miért hozott ide. De nem is érdekel. Talán itt akar hagyni, mert már elege van belőlem. A múltkori kirohanásom után nem is lenne csoda. De már feladtam. Nem érdekel, mi lesz velem. Ha itt akar hagyni, hát itt hagy. Talán el akar adni valakinek. Csak ez lehet a magyarázat, hiszen mi másért jöttünk volna ide? Csak adásvételről lehet szó. Ismét gazdát cserélek, ami nem is nagy sokk.
– Gyere tökmag! – hallom gazdám hangját, mire összerezzenek. Túlságosan elbambultam. Ebből baj lesz. Amíg még nála vagyok, engedelmeskednem kell neki. – Elviszlek majd a Vasútmúzeumba, de most szabaduljunk meg a tömegtől. Nem szeretem, ha sokan vesznek körül. Még valami bajod esik. – engedelmesen bólintok, hiszen mi mást is tehetnék.
Hirtelen megcsörren a mobilja. Valakivel beszél, de nem értem mit. Nem is számít, hiszen nem kell hallanom. Nekem semmi közöm gazdám magánügyeihez. Én csak egy tárgy vagyok.
Az épület előtt fekete autó vár minket. Nem az a nagy limuzin, hanem egy kisebb fajta. Gazdám bepakolja a bőröndöket, majd Rozsdás kosarát is hátra akarja tenni. Megijedek. Elveszi tőlem! Elveszi!
- Vihetem az ölemben? – kérdezem félve és ránézek. Istenem, mit tettem? Engedély nélkül mertem megszólalni. Ezért biztos dühös lesz. Bosszúsan néz rám, majd elneveti magát, amit nem tudok mire vélni. Csak összehúzom magam, mint aki nagyon jól tudja, hogy rosszat tett.
- Persze. – ölembe teszi a kosarat, benne Rozsdást. – Őfelsége Rozsdás herceg megérkezett. – megborzolja a hajam, mire összerezzenek. Nem akarom, hogy hozzámérjen. Ő is elveszi a kezét és elindulunk. – Az ott a Nagoya-i kastély - mutat egy gyönyörű épület felé, mire bólintok. Nem igazán érdekel. – Sokkal szebb mikor virágzó sakurák veszik körül. – teszi hozzá, de nem válaszolok. Kibámulok az ablakon.
Nagyon fáradt vagyok, de igyekszem ébren maradni. Meleg van, és még nem is vagyok teljesen jól. Hiába van nyitva a hátsó ablak, akkor is elpilledek.
~*~
Nem tudom, mikor ébredek fel. Egy ágyon fekszem, ami nem az enyém. Oldalra fordítom a fejem és Raydon-samát pillantom meg, amint békésen bóbiskol egy fotelban. Olyan békés így. Ha nem lenne olyan, mint a többi ember, talán szeretni is tudnám. De miket képzelek?! Természetes, hogy nem szerethetem, hiszen ő a gazda, én a tárgy! Ezt tudnom kéne. Rozsdás mellettem ugrabugrál és amikor megpillantja hogy ébren vagyok, odadugja kis nóziját a orromhoz. Megsimogatom és lassan felülök. Olyan halk vagyok, amilyen csak tudok lenni. Nem akarom felébreszteni Raydon-samát.
Odamegyek az ablakhoz és kinézek. A tenger terül el nem messze tőlünk. Olyan csodálatos. A vízben delfinek játszanak. Aranyosak és akaratlanul is elmosolyodom rajtuk. Én is szeretnék ilyen szabad lenni. Csak úszkálni és élni és nem aggódni semmiért.
Hallom, ahogy gazdám megmoccan és megfordulok. Azonnal lehervad arcomról a mosoly. Visszafordulok, de a delfinek már nem érdekesek. Elvesztette a pillanat a varázsát. Kár. Érzem, ahogy Raydon-sama mögém áll. Nem ér hozzám, talán tudja, hogy félnék tőle.
- Láthatod őket élőben is. Ha szeretnéd, elviszlek a nagoyai akváriumba. Tetszene neked… Na, mit szólsz hozzá? - kérdi kedvesen.
Mit válaszoljak erre? Persze, hogy szeretnék elmenni delfineket nézni, de ezt nem mondhatom. Végül csak bizonytalanul bólintok. Azt hiszem, ez a megfelelő válasz volt, mert nem kérdez többet. Hála égnek. Elfordulok az ablaktól és leülök az ágyam szélére. Szép szoba. Kékek a falak. Megnyugtató lenne, ha nem lenne itt a gazdám. Még mindig összerezzenek tőle, de már nem mutatom ki. Nem szabad, mert akkor megint csak rossz történik. Mint a Fujinál. Túl korán örültem. Többé nem teszem. Rozsdás az ölembe ugrik és a kezem bökdösi. Éhes, így adok neki enni. Raydon-sama közben távozik, amivel sokkal könnyebb lesz a szoba levegője. Ha velem van, úgy érzem, mintha fojtogatnának. Nem érzem magam biztonságban. Simogatom Rozsdás puha bundácskáját. Szeretnék vele helyet cserélni, hogy ő legyen én, én pedig ő. Vagy szeretnék nyúl lenni. Semmi dolguk nincs, mint enni, aludni és játszani. Milyen jó és gondtalan élet. Irígylem a nyuszikámat. De ugyanakkor szeretem is, hiába kaptam gazdámtól.
~*~
Másnap valóban elmegyünk egy hatalmas épülethez. Bent zárt, de amikor átérünk, kint nyitott és egy hatalmas medence van a középén. A lelátón már sok száz ember üldögél. Először megremegek. Nem szeretem a tömeget és zsúfoltságot. Egyszerűen nem vagyok hozzászokva, hogy háromnál több emberrel legyek összezárva. Szorongok.
- Félsz? - kérdi Raydon-sama, mire megrázom a fejem.
- Én... nem... csak... - nem merem neki elmondani, hogy össze fogok esni. Kínos lenne bevallanom. - Semmi... baj... gazdám... - motyogom halkan.
Megfogja a kezem és én csak azért nem rántom ki, mert szégyent hoznék rá. Így is szégyellem magam, amiért ilyen gyenge vagyok. Nem megyünk le, egy árnyékos helyen keres nekünk helyet. Igazán gyönyörű látvány tárul elénk. Hamarosan két ember siklik át a medencén. Mint kiderül, delfin-show lesz. Még sosem láttam ilyet.
A delfinek is hamarosan megérkeznek és elkezdődik a műsor. Én csak ámulok és bámulok, talán még mosolygok is, de ezt nem figyelem. Egyszerűen varázslatos az egész. A delfinek karikákon ugrálnak át, labdát egyensúlyoznak az orrukon, vagy kikapják a gazdáik szájából a halat. Milyen magasra tudnak ugrani! Egészen elképesztő! Bár nem akartam, mégis élvezem az előadást. Egészen elkápráztat, mégsem merek tapsolni, mikor vége a műsornak. Félek, hogy Raydon-sama dühös lenne rám, amiért túlságosan örülök. A delfinek igazán aranyosak. Szeretném őket megsimogatni, de nem szólok. Raydon-sama kézen fog és elindulunk kifelé.
- Még el kell mennem a mosdóba. Várj meg itt, jó? - mondja, én pedig engedelmes kisállat módjára bólintok.
Egyedül hagy. Kissé félelmetes itt egyedül, a semmi közepén, tele idegenekkel, akiket sosem láttam. Egy rakás ember jön befelé az épületbe. Megpillantok egy csomó fiatalt is, csapatokba rendeződve, élénken beszélgetnek. Az egyik ismerősnek tűnik. Ő bámult az állomáson. A fiú is észrevesz és összesúg egy társával, majd kiválnak a tömegből és elindulnak felém. Egész testemben reszketek. Mi lesz, ha bántani akarnak? Azt nem élem túl. Odaérnek hozzám. Nem látszasnak idősebbeknek nálam és nem úgy tűnik, hogy bántani akarnak, de jobb félni, mint megijedni.
- Szia! Egyedül vagy? - kérdi az egyik. Barna szemei vannak és szőkére festett haja. Bólintok. - Ren vagyok. Ő meg Hiroto. Téged hogy hívnak?
- Yukiyo - mondom halkan és megszeppenve.
- Látod, mondtam hogy fiú! - mondja diadalmasan Hiroto. Fekete vállig érő tépett frizurája és sötét szemei vannak. - Te meg lánynak nézted.
- Úgy néz ki mint egy lány - mosolyog Ren. - Egyedül vagy, kicsim?
- Ig... nem - rázom a fejem. - A ga... Raydon-sama... mindjárt itt lesz - be vagyok szarva.
- Szerintem itthagyott - véli Ren. - Gyere velünk! - ragadja meg a kezem. Már éppen tiltakoznék, amikor valaki rájuk szól.
- Hagyjátok békén! - szólal meg egy lányhang a hátuk mögött. Csinos, sötét szemű, lila hajú lány áll a fiúk mögött - Szálljatok le róla!
- Nem is bántottuk - enged el Ren. - Jaj, Kyoko, neked mindig van valami bajod - rázza a fejét és int Hirotonak, hogy induljanak.
- Jól vagy? - lép oda a lány. - Ne félj, csak idióták. Nem bántottak volna. Csak hülyülnek. Hé, semmi baj, na! Megijedtél?
- Egy kicsit - vallom be.
Kyoko elmosolyodik. Aranyosnak tűnik. Kiderül hogy tizenhét éves és egy tokiói középiskolába jár. Sokáig beszélgetnénk - bár inkább ő beszél, én csak bólogatok -, ha nem pillantanám meg Raydon-samát, amint kiváncsian bámul minket. Riadtan meredek rá, amint ő ruganyos léptekkel indul meg felénk. A szívem is megáll egy pillanatra és jeges rémület költözik tagjaimba. Most mi lesz?
Szerkesztve Andro által @ 2010. 03. 24. 10:50:35
|
| Andro | 2010. 03. 18. 11:13:09 | #4290 |
Karakter: Yukiyo (Raydonnak)
Feláll és még utoljára megsimítja a fejemet. Majd kimegy a vonattal a kezében. Tehát megértette. Nem érdekel, többé nem. Sokáig nem mozdulok még, majd lassan és óvatosan eltávolodom a faltól és lefekszem. Elegem van mindenből. Ha lenne elég bátorságom végezni magammal, megtenném. De gyáva és gyenge vagyok.
Nem sokkal később Yume jön be. Enni hozott. Nem akarok enni, miért nem érti már meg? Látom, hogy aggódik miattam. Nem is haragszom rá, de hagyjon már békén. Nincs szükségem rá. Leteszi a tálcát az éjjeliszekrényre. Elfordulok. Remélem veszi az adást. Hallom ahogy sír és kiviszi az ételt. Most, hogy gazdám megértette, nem akarom őt, talán békén hagy. Aludni akarok, de nem tudok. Valahányszor lehunyom a szemem, mindig hallom a korbácsot. Érzem, ahogy a húsomba vág. Kezdek megőrülni. Idegileg fogok összeroppanni, ahogy látom. Nem tudok megnyugodni. Félek és össze vagyok zavarodva, ugyanakkor teszek mindenre. Már semmi sem érdekel. Csak hagyjon mindenki békén.
Néhány órával később Yume ismét megjelenik egy tál kajával. Kelletlenül fordulok felé. Ha máshogy nem megy, majd elüldözöm.
- Legalább pár falatot - könyörög nekem, már sírva. - Meghalsz, ha nem eszel.
- Nem érdekel - rázom a fejem.
- Yukiyo-chan - ül le mellém - Raydon-sama nagyon aggódik érted. Nem akarja, hogy bajod essen.
Érdektelenül nézek rá, de felülök. Yume próbál megetetni, de csak kiköpöm az ételt. Pedig most ananászt is hozott. De ne erőlködjön. Nem akarok enni. Nem tudok. Nem tudok enni, aludni, semmit. Nem értik, hogy hagyjanak végre békén?
~*~
Yume éppen egy darab ananászt akar belém erőltetni, amikor belép a gazdám egy dobozzal a kezében. Biztos megint valami drága ajándék, amivel kárpótolni akar, vagy el akarja hitetni, mennyire aggódik értem és törődik velem. Nem hiszek már neki. Csak menjen ki végre. Egyedül akarok lenni. Odajön hozzám.
- Köszönöm Yume-chan, elmehetsz. –mosolyog rá az asszonyra kedvesen, mire az feláll, meghajol, és távozik. – Ez a tiéd. – a hangja kedves, mézes-mázos. – Árva, és szüksége van rád. A mai naptól a te feladatod ellátni, ezért kérlek vigyázz rá nagyon. Egyedül van, és szeretetre vágyik. – az ölembe teszi a dobozt. Először csak bámulok rá érdektelenül, majd mikor bólint, mgis belenézek a dobozba. Egy pillanatra ledöbbenek. A dobozkában rozsdavörös bundás tapsifüles gubbaszt. Milyen aranyos. De azonnal rendezem arcvonásaimat. Ha meglátja, hogy örülök, ismét csak baj lesz belőle. Nem akarok örülni neki, de igazán édes ez a kis állat. – Azt hiszem éhes. – kiemeli a nyulacskát a dobozból és az ölembe teszi. A nyuszi azonnal szimatolni kezd, pici orra folyton mozog. Mulatságos látvány és igazán aranyos. Raydon-sama egy darab ananászt nyújt a nyuszinak, mire az eszegetni kezdi. Egy másikat nekem nyújt. Elfordítom a fejem, de amikor a nyuszi megpróbálja elvenni, mégis elfogadom és megeszem. Raydon-sama feláll és az ajtóhoz sétál. – Reggel elutazunk a tengerhez, addigra készíts össze mindent Nyuszi úrnak, és nevet is adhatsz neki - hallom még a hangját.
Csak némán bólintok. Utasítás. Tengerpart. Sosem jártam még ott. De nem hiszem, hogy ott jobban fog engem szeretni, mint itt. Elnézem a nyuszit, aki már az ágyamat fedezi fel. Észre sem veszem, de együtt eszegetjük az ananászt, és mire észbe kapnék, kiürül a tányér. Megsimogatom a nyuszi bundáját. Puha és selymes. Ő pedig hagyja. Azt hiszem, soha senkihez nem kötődtem, két embert kivéve. Akemi-samát és Maayat, az egyik hostot. Miközben a nyuszit simogatom, nevet keresek neki. Meg is van. A bundácskája után Rozsdásnak nevezem el. Illik rá, a bundája olyan vörös, mint a rozsda.
Éjjel vele alszom. Ő odafúrja magát az állam alá, én pedig átölelem a kis testét. Finom meleg, bár nózijának állandó mozgása idegesít egy kicsit.
~*~
Másnap reggel kialvatlanul és fáradtan ébredek. A tükörbe bele sem merek nézni. Yume kikészített nekem ruhát. Egy fehér pólót és egy kék farmert. Tehát nyugatiasan utazom. Ruhákat is pakolt egy bőröndbe és segít nekem levinni a ház elé. Én Rozsdást kapom a karjaimba. Kapott egy kosárkát is, amiben utazhatna és aludhat, de jobban szeretném az ölemben tartani. Mikor meglátom Raydon-samát, visszalépek egyet, de nem időzhetek sokáig távol tőle. Illedelmesen meghajolok és megvárom, míg beszáll a kocsiba. Mintha mosolyt láttam volna az arcán. De ez nem nekem szólt. Egyáltalán nem. Ahogy beülök mellé, igyekszem minél távolabb húzódni tőle. A közelsége nyomaszt. Gépiesen simogatom Rozsdás puha bundáját, hátha ezzel le tudok csillapodni. Valamennyire sikerül is. Hoztam neki répát és ananászt az útra, azzal etetgetem.
Hirtelen megállunk és azt veszem észre, hogy egy vasútállomáson állunk. Nem messze tőlünk ott a shinkansen. Raydon-sama kiszáll és kisegít.
- Igen vonattal fogunk utazni, egyik kocsi csak a tiéd mára. Így megyünk le Nagoya tengerpartjához – mondja nekem, mire tágra nyílnak a szemeim.
Nem hiszem el. Tehát betartja, amit ígért és külön nekem lefoglaltatott egy egész kocsit. Hálásnak kéne lennem, de inkább még több kétségem és félelmem van. Hátha csak tőrbe akar csalni. Megint. Nem bízom benne, nagyon is félek. Gazdám két embere viszi a cuccainkat és én is a kosarába teszem Rozsdást. Azt hiszem, a vonaton majd elengedem, hadd ugráljon egy kicsit. A peronra érve egy csomó embert pillantok meg. Sok köztük a velem egykorú. Vidáman csacsognak, talán ők is a tengerhez jönnek. Bámulom őket. A bordélyon kívül nem láttam még velem egykorúakat. Vagy legalábbis nem így. Olyan boldognak és gondtalannak tűnnek. Én sosem lehettem ilyen. Talán kicsit még irígylem is őket, mert szabadok és fogalmuk sincs róla, hogy sok sorstársuk miként is él. Néhányan megpillantanak minket, pár fiú érdeklődve méreget, de igyekszem nem figyelni rájuk. Végre kinyílnak a vonatajtók és mi felszállunk a nekünk kijelölt kocsiba. A két testőr felpakolja a cuccainkat, majd leszállnak. Én pedig kényelmes helyet keresek magamnak, lehetőleg ablak mellett. Lepakolom magam mellé Rozsdás kosarát is, hadd ugráljon, ah kedve tartja. Neki sem kell több, kiváncsian kiszimatol a kosárból és az ölembe ugrik. Megvakargatom a fülecskéit. Tegnap jöttem rá, hogy ezt szereti. Nemsokára Raydon-sama is csatlakozik hozzám és becsukják az ajtókat is a kocsinkban. Az ablak lehúzva, így kellemes szellő lengedez befelé. Kinézek az ablakon. Páran még most szállnak fel. Két kisgyerekes család is felkászálódik az előttünk levő kocsiba. Végre aztán elindulunk. Rozsdás, mintha megérezné, azonnal felfedezőútra indul. De nem megy messzire, a közelemben marad. Biztos fél. Én a tájat nézem. Csodálatos, és hálás vagyok, amiért Raydon-sama betartotta az ígéretét. De ettől nem bízom benne.
- Hogy hívják a nyuszikát? - zökkent ki a hangja a mélázásból.
- Rozsdás - válaszolom halkan, de nem nézek rá.
- Illik rá - jegyzi meg nevetve.
Bólintok. Nem érdekel, tetszik-e neki a nyulam neve, vagy sem. Rozsdás ugrál, majd a lábamba kapaszkodik, így felveszem. A sárgarépás dobozt kezdi bökdösni. Éhes lehet. Megetetem és én is rágcsálok. Ha ő eszik, nekem is megjön a kedvem. Gazdám figyel és látom, hogy megnyugszik. Lehet, hogy tényleg féltett? Nem tudok rajta kiigazodni. Útközban néha felállok, sétálgatok, mindent megvizsgálok. Sosem utaztam még vonattal, ez az első alkalom. A másik kocsiig is elmegyek. Ott ülnek a többiek.
~*~
Végül hosszú idő után érkezünk meg. A távolban kék víztömeget pillantok meg. Az lehet a tenger, de nem merek örvendezni, hiszen nem akarom, hogy gazdám haragudjon rám, amiért a megengedettnél nagyobb érdeklődést mutatok. A vonat végül megáll és az ajtók kinyílnak.
- Gyere! - szól nekem Raydon-sama és leemeli a csomagjainkat. - Megérkeztünk.
Bólintok és visszateszem Rozsdást a kosarába. Leszállunk. A többi utas is ekkor kászálódik le. Ott vannak azok, akik megbámultak. Újra megnéznek, de lesütöm a szemeimet. Nem akarom, hogy nézzenek. Raydon-sama elindul és én is utána ballagok.
|
| Andro | 2010. 03. 16. 14:58:02 | #4268 |
Karakter: Yukiyo (Raydonnak)
Nem tudom, mi történt, azt sem hogy hol vagyok. De mikor kissé magamhoz térek, egy férfi hangját hallom. Egy idős emberét. Talán megint elraboltak? Már nem is érdekel. Azonban a névre felfigyelek, még így is.
- Raydon úrfi! – szólal meg. Tehát gazdámat szólítja. Ezek szerint megtalálták. Fura nyugalom vesz erőt rajtam.
- Igen Kazuma-sama? – kérdi gazdám. Hangja aggodalmas. Féltett volna?
- Kérem, fáradjon ki, amíg megvizsgálom a fiatalurat. – mondja a férfi. Biztos orvos.
Hallom, ahogy Raydon-sama kimegy. Félek. Mi van, ha az orvos bántani akar? De ahogy odajön és végigtapogat, majd megvizsgál, nyoma sincs benne semmi kéjnek. Tényleg csak segíteni akar. Túl kába vagyok ahhoz, hogy kinyissam a szemem, vagy mozduljak. De aztán lassan kinyitom a szemeimet és az öreg orvossal nézek farkasszemet. Ő megnyugtat, hogy semmi baj, most már biztonságban vagyok és Raydon-sama is itt van. Ennek hallatán megrémülök. Vajon mit fog velem tenni? Megver? Vagy csak megszíd? Úgy félek. Az orvos végül feláll mellőlem és kimegy. Érzem, hogy koszos vagyok, de nincs erőm felülni, csak fekszem és bámulom a plafont. Hirtelen Raydon-sama jön be. Nem merek félelmet mutatni. Odajön hozzám és megpróbál a karjaiba venni, de sikítani kezdek. Nagyon fáj az érintése és félek. Félek, hogy mit akar tőlem. Még túlságosan sokkos állapotban vagyok ahhoz, hogy tisztán értsem, mi folyik itt.
- Nyugalom Yukiyo – suttogja halkan és megnyugtatóan. Hangjára elcsitulok. – Én vagyok az. Csak meg szeretnélek mosdatni. Nem bántalak. – lassan megnyugszom egy kicsit. Az illata megnyugtat, pedig még egyáltalán nem bízom benne. A fürdőbe visz és miután megfelelő a viz, beáll velem a zuhany alá. Érzem, hogy fog, mert egyik keze derekam köré tekeredik. nem is tudnék megállni a lábamon. Néhány sebem nagyon érzékeny, így mikor hozzájuk ér, akaratlanul szisszenek fel. De ő megnyugtat. – Sajnálom. – hallom kellemes hangját.
Csitítgat, majd a fürdés végén kivesz a zuhany alól és egy törülközőbe csavar. Lassan el is alszom, nem is nagyon tudom, mi történt. Túlságosan ki vagyok merülve ahhoz, hogy ébren tudjak maradni. Remélem, gazdám nem fog haragudni érte.
~*~
Nem tudom, mikor ébredek fel, de a szobámban vagyok. Be is vagyok takarva és egy hatalmas ing van rajtam. Gazdám illatát érzem, biztos az övé és ő adta rám. A sebeim még mindig fájnak, de közel sem annyira, mint reggel. Ahogy oldalt fordítom a fejem, a szekrényen meglátom a vonatomat is. Tehát nem dobta ki és tényleg megtarthatom. Örülök neki. Lassan felülök és a kezembe veszem, végigsimítom a mozdonyt. Kár, hogy nem utazhattam vele. Talán majd egyszer, ha gazdám engedi. Még pihenek egy kicsit. Kezdek éhes lenni, de Yume nem jött még fel. Így úgy döntök, lemegyek a konyhába, hátha ad valamit enni. Kikászálódok az ágyból és felkapok egy köntöst, mégse egy szál ingben parádézzam a személyzet előtt. Valami azt súgja, annak gazdám sem örülne. A lábam még nagyon fáj, alig bírok ráállni, de sikerül leevickélnem a lépcsőn. Bár a jobb lábam le akar szakadni. A falat használom támasztéknak ahhoz, hogy menni tudjak. Hirtelen hangokat hallok. Két férfi hangját. Az egyik Raydon-sama hangja, így kiváncsian arrafelé veszem az irányt. Egy nyitott ajtó felől jön a hang. Halkan odalopózom és benézek. Ám ledermedek azon, amit látok. Gazdám... Úristen!
- Válaszokat akarok. Hol van a harmadik társad? – ordít és lesújt egy korbáccsal. A hangjára összerezzenek, eszembe jutva nem egy nem túl kellemes pillanat. – Hadd halljam! – Raydon-sama hangja jéghideg, és a korbács csak lesújt és lesújt. A férfi, akit bánt, átesik a puffon. Felismerem. Ő az, akit leszoptam. – Ki vele!
- Jól van! Elég volt elmondom! – emeli fel a kezét a férfi. – Halott.
- Azt tudom – hallom gazdám hangját. Tömény undorral beszél. – Megtaláltuk a hulláját a hegyen.
- Nezumi is halott, Otakuval megölték egymást, csak Nezumi még el tudott jönni a házból, de ott veszett az erdőben. – a korbács ismét lesújt és felhasítja a férfi hátát. Ő üvölt, gazdám pedig a zsebébe nyúlva kivesz belőle valamit. A kamerát, amivel engem filmeztek.
- Mondd csak, te féreg. – néz rá. – Élvezted mikor mást, egy gyenge törékeny fiút kínozhattál? – nem válaszol, és ekkor Raydon-sama ökle lesújt. Reccsenést hallok és vért látok. Eltörte a férfi orrát.
Újra felemeli az öklét, ám ekkor meglát. Falfehér arccal meredek rá és elrohanok. Elég volt! Nem bírom tovább! Elég!
- Yukiyo! – kiált utánam, de hangjától megriadva még jobban sietek.
Nagyon félek, reszketek és csak ez visz előre. Hallom gazdám lépteit, ahogy utánam fut és végül elkapja a karom. Ki akarok szabadulni, de nem enged. Magához ölel és próbál megnyugtatni, de túlságosan is rettegek. Ez ad erőt és ellököm magamtól. Tisztában vagyok vele, hogy ezért még keservesen meg fogok lakolni, de egyenlőre inkább menedéket keresek. Kirohanok a kertbe és a fák közé veszem az irányt. El akarok rejtőzni. A fák között virágágyások vannak, oda rohanok be és kuporodom le a növények közé. Ott talán nem talál meg.
- Yukiyo! Gyere elő! - hallom a hangját, de kezeimet füleimre szorítom és csak ülök.
Reszketek, nagyon félek, hogy mit fog tenni, ha megtalál. A korbács hangja még mindig fülemben suhog, újra és újra lecsapva, csak ezúttal rám. Talán engem is azzal fog verni, amiért ellöktem? Biztosan. Észre sem veszem, mikor alszom el.
~*~
Mikor magamhoz térek, ismét a szobámban vagyok és Yume arcát látom az ágy mellett. Remegés fut át rajtam. Sötét van már kinn, erre abból tudok következtetni, hogy csak az asztali lámpa világít, alig szolgáltatva némi fényt.
- Magadhoz tértél? - kérdi Yume, mire csak bólintok. - Ne félj, Raydon-sama most pár napig nem jön be - sóhajtok. - Nem rossz ember. Csak nagyon dühös, amiért azok az emberek bántottak téged - egy szavát sem hiszem. Méghogy a gazdám miattam bánt másokat. Egy ilyen rongy miatt mint én. De bólintok. - Hozok neked enni. Semmit sem ettél tegnap este óta te szegény - azzal kimegy.
Megkönnyebülten fekszem. Tehát pár napig nem fog bejönni. Lassan felülök és a fürdóbe botorkálok. Valóban éhes vagyok, de nem akarok enni. Nincs értelme. Lezuhanyozom, de épphogy tudom magam tartani. Mire kész vagyok, Yume is megérkezik a vacsorával, majd távozik. Hiába van ínycsiklandozó illata az ételnek, egy falatot sem vagyok képes lenyelni. Ez a két nap kikészített. És most még félhetek, vajon gazdám mit fog velem tenni. Azt hiszem, hiba volt örülnöm. Többé semmit sem mutatok neki sem és másnak sem. Soha többé nem fogok bízni senkiben.
A kaját az asztalra teszem. Nem és nem tudok enni. Nem vagyok rá képes. Ostoba voltam, hogy kis híján bíztam benne, holott sosem engedek közel senkit sem az utolsó eset óta. Talán ezért nem kellek senkinek. Mert túl zárkózott vagyok.
~*~
Napok telnek el, de nem akarok enni. Egyre gyengülök és egyre jobban félek. Végül egy reggel nyílik az ajtó és Raydon-sama lép be rajta. Azonnal kifut az arcomból a vér és a sarokba menekülök. Kezeimmel befogom a füleimet. Újra hallom a korbács hangját, ahogy lesújt. Reszketek a félelemtől és moccanni sem merek. Még csak sírni sem, annyira meg vagyok ijedve. Odalép az ágyhoz és leül. Én egyre jobban félek és szeretnék beépülni a falba. De nem tudok. A kezét nyújtja felém és érzem, ahogy megsimogatja a fejem.
- Bocsáss meg, Yukiyo - hallom a hangját és nem tudom mire vélni. - Nem akartam, hogy félj tőlem. De nagyon dühös voltak azokra a férfiakra, amiért meggyaláztak téged - bólintok, bár nem bízom benne. Többé nem. Nem fogsz engem meglágyítani. - Meg tudsz bocsátani?
- Igen - suttogom, hiszen ez a helyes válasz. De a szívemben nem ezt érzem.
- Többé nem fognak bántani, ígérem. Soha többé - simogatja tovább a fejem. - Gyógyulj meg hamar. Rendben? Én sosem ütlek meg, nem bántalak.
- Igen - bólintok.
Fáradt vagyok, szeretnék pihenni még egy kicsit. Talán engedi. A tekintete most nem dühös. Inkább aggódó és szomorú. De nem tudok bízni benne. Kifejezéstelen szemekkel bámulom őt. A simogatás jól esik, mégsem tudom élvezni, mert ott motoszkál bennem a félelem. A tőle való félelem. Csak dobjon el. Inkább ütne, minthogy hazudik nekem. Bár inkább verne félholtra és erőszakolna halálra, minthogy elhitesse velem, hogy törődik egy ilyen cafkával, mint én. Az jobb lenne és igazabb is. Ostoba szamár módjára ismét majdnem lépre mentem. De soha többé. Elveszem a vonatot a helyéről és odaadom neki. Meglepetten néz rám. Nekem nem kell. Többé nem kell semmi.
- Yukiyo... - suttog döbbenten, de nem nézek rá. Csináljon amit akar. Nem érdekel. - Miért?
A fejem rázom. Nem akarom őt közel engedni. Soha többé. A kevéske bizalmamat is elvesztettem iránta ezzel a tettével. Többé semmit sem fogadok el tőle. Én csak egy ringyó vagyok. Semmi más. Csk egy tárgy érzések, gondolatok, szavak nélkül. Csak egy tárgy.
Szerkesztve Andro által @ 2010. 03. 16. 15:01:28
|
| Andro | 2010. 03. 13. 23:16:16 | #4212 |
Karakter: Yukiyo (Raydonnak)
Elkezd mesélni az Aokigahara nevű erdőről, ami a Fuji lábánál van. Kezdek megnyugodni, de még mindig félek. Tudom, hogy a gondolataimat akarja elterelni és az igazat megvallva, nagyon is érdekes, amiket mesél. Még soha senki sem mesélt nekem. Természetesen anyám sosem tett ilyet, hiszen én egy baleset voltam. Tönkretettem az életüket azzal, hogy megszülettem. Sosem kellettem senkinek. Miért kellenék most egy ilyen elegáns, művelt férfinak, mint Raydon-sama?
Lassan leérünk a helyről. Orvoshoz visz. A doki egy idősebb férfi, kedvesen végigsimogatja a lábam, majd bekötözi. Még mindig fáj, de már kevésbé. Amikor kimegy, Raydon-sama odalép hozzám és a kezét a fejemre teszi. Akaratlanul behúnyom a szemem. Várom a fájdalmat. De nem jön.
- Kis buta! – érzem kutató ujjait a hajszálaim között. Megnyugtató és finom. – Azt hitted, megverlek, mert elestél, és vissza kellett jönnünk? – lehajtom a fejem. Igen, ezt gondoltam. Mindig verést szoktam kapni, ha elrontok valamit. Nem sírok, de közel állok hozzá. Megfogja az államat és felemeli a fejem. A szemembe néz. Félek a szemeitől. – Ugye így van? – szipogok kettőt. Újra ölbe kap és elindul velem. Szorosan kapaszkodom a ruhájába és arcomat a ruhájába rejtem. Túlságsoan szégyellem magam. – Mivel pihenned kell, így éjszakára itt maradunk. Ha holnap jobban leszünk, akkor vonattal hazamegyünk. – egy szót sem szólok, csak még jobban bújok hozzá. Ezek után még mindig megtartja a szavát.
Kivesz egy szobát. Elég nagy és örömömre két ágy van. Nem szeretnék gazdámnak gondot okozni. Letesz az egyik ágyra és utána telefonál. Majd hoz nekem inni és egy telefont is mellém rak a kis szekrényre. Azt mondja, van egy kis dolga, de hamarosan jön, én csak pihenjek. Illedelmesen bólintok, hogy értem, mit mond. Majd távozik. Kellemes idő van, de pihengetek. Találok egy magazint a kisszekrényen, elveszem és fellapozom. Egy nagyon érdekes történetet találok benne. Tragikus. Az Aokigaharáról szól, hogy egy lány eltévedt benne és a szerelme évekig kereste, majd megőrült és öngyilkos lett. Tragikus történet, el is sírom magam rajta. Milyen megható, hogy vannak akik ennyire szeretik egymást. Bár engem is ennyire szeretne valaki. Hamarosan gazdám is megérkezik. Azonnal rendezem arcvonásaimat, nehogy meglássa, hogy sírtam. Odalép hozzám.
- Hoztam neked valamit! – titokzatoskodó arccal lép hozzám, mire a szemeim tágra nyílnak. Nekem hozott valamit? – Ez a tiéd. – átnyújt nekem egy becsomagolt dobozt. Félénken veszem el, majd elkezdem kicsomagolni. Szemeim elkerekednek, amikor meglátom, mit is rejt a csomag. A Shinkansen kicsinyített mását. Ez valóban az enyém? Csak az enyém? Gazdámra nézek csodálkozva. Nem hiszem el. – Igen az a tiéd, próbáld ki! – borzolja meg a hajam, majd a fotelbe ül.
Kiveszem a vonatot és a síneket és összeszerelem. Örülök neki. Soha senkitől sem kaptam ajándékot. Az óvodai és iskolai szülinapi ajándékaimat anya mindig kidobta hazafelé menet. Ők pedig sosem vettek semmit nekem, sem szülinapra, sem Karácsonyra, sem semmire. Olyan boldog vagyok. Istenem, de boldog. Életem első olyan ajándéka, amit meg is tarthatok. Boldogan játszom vele.
- Köszönöm – szóalok meg. Illik megköszönni. – Nagyon köszönöm.
- Nincs mit – feleli és mosolyog. Legszívesebben odamennék hozzá és megölelném, de nem merem. – De most már itt az ideje, hogy fürdeni, majd aludni menj, rád fér a pihenés. – felemel, bevisz a fürdőbe. Aztán magamra hagy.
Vizet engedek a kádba, levetkőzöm és beleülök. Most olyan boldog vagyok. Fájós lábamat kilógatom a kádból, ne érje víz a kötszert. Nyugodtnak érzem magam, talán életemben először, de nem mondom meg Raydon-samának. Nem szabad kimutatni. Így is félek, hogy túlzottan kimutattam az örömöm a játékvonat láttán. Talán mire bemegyek, már nem is lesz ott. Látta, hogy örülök neki és talán... De nem! Nem akarok erre gondolni.
Gondosan megfürdök, hátha szüksége van rám éjszaka, bár kétlem. Sérülten nem sok hasznomat veszi. Kinyitom a fürdő ajtaját és kibotorkálok. Raydon-sama ezúttal nem segít, de jobb is. Elég bajt okoztam neki már azzal, hogy egyáltalán megsérültem és miattam itt kellett maradnunk. Lefekszem az ágyra és látom, ahogy gazdám a fürdőbe vonul.
Elfekszem az ágyon és sóhajtok egyet. A vonatom a szekrényen pihen. Talán el is szundikálok lassan és csak azt veszem észre, hogy egy árnyék fölém borul.
- Raydon-sa... - de mire végigmondhatnám, valaki megragad és befogja a számat.
Aztán már csak azt érzékelem, hogy elkábítanak valamivel. Elemészt a sötétség.
~*~
Férfiak nevetésére ébredek. Nem tudom, hol vagyok és mikor és kik ezek. Idegen hangok, idegen szagok és idegen hely. Reszketve nyitom ki a szemem. Egy szobában vagyok valahol. Sötét van, tehát még éjszaka lehet. Lapulok a földön. Nem tudom kik ezek és mit akarnak tőlem.
- Nézzétek, úgy látom, felébredt a kismadarunk, fiúk! - rikkantja egy férfihang. Megremegek és összehúzom magam. - Mi az, virágszálam? Szeretnél játszani velünk?
- Basszuk meg és hagyjuk itt - röhög egy másik. - Bár ahogy elnézem, sok pénzt megadnának ezért a kis rongy kurváért - megragadja a hajam és felemeli a fejem. Felnyikkanok, mire kapok egy pofont. - Kussolj, büdös ringyó! - üvölti a férfi. - Akkor nyögsz ha baszunk, vagy ha engedjük, világos?
Bólintanék, de inkább csak jelzem, hogy megértettem. Visszadob a padlóra. Raydon-sama! Vajon észrevette hogy eltüntem? És vajon megkeres? Kötve hiszem. Nem érdeklem, hiszen csak egy kurva vagyok. Nem érek annyit, hogy keresni kezdjen. Az arcom nagyon fáj a pofontól. Ég, de közel sem annyira mint Takahashi-sama ütéseitől. Ahogy megállapítom, hárman vannak, de nem látom az arcukat. Hirtelen mindhárman odajönnek és megragadnak. Egy letépi rólam a yukatát, egy másik pedig már feszíti is szét a combjaimat. Aztán hirtelen belém hatol. Csillagokat látok és sikítanék, ha a másik nem nyomná farkát a számba. Automatikusan szopni kezdem. Mint egy gép. A harmadik csak vár a sorára, de közben filmre veszi az egészet.
- Ez az! Szopjál kis ribanc! Ez az! - a fickó mélyebbre nyomja farkát a számban. Alig kapok levegőt és érzem, ahogy hímtagja felkarcolja a torkomat. Fuldokolnék, de akkor csak verést kapnék.
Érzem, ahogy elmennek bennem. Majd újra és újra. Nem tudom, mennyi idő telik el, de elájulok. Nagyon fáj. Nagyon fáj. Raydon-sama, nagyon fáj.
~*~
Napsütésre és fájdalomra ébredek. A szobában fekszem, de elrablóim már sehol. Meztelen vagyok, yukatám mellettem hever a földön, összemocskolva. Én is mocskos vagyok, véres és minden tagom fáj. Főleg a torkom és a hátsóm. Rájövök, hogy egy hangot sem tudok kiadni. Lassan ülő helyzetbe tornázom magam, majd állóba és felöltözöm. A lábam nagyon fáj, alig bírok ráállni a sérült testrészre, de muszáj. Talán elmentek? Úgy tűnik, mert sehol sem látom őket. Körbenézek. Egy szobában vagyok, olyanban, mint ami a vendégházban is van. De nincs erkély. Elindulok az ajtó felé. Nyitva van, így kióvakodok. Egy házban vagyok. De sehol senki, mintha mindenki elszelelt volna. Talán üldözték őket, engem meg itthagytak. De nem. Az egyik szobában ahogy belépek, egy holttestet látok. Az egyik tegnapi fickóé. Halálra váltan hátrálok a bejárati ajtóig. Nincs kedvem itt maradni. Vér. Sok vér! Nagyon sok vér! És ha itt találtak volna... Nem, nem akarok rá gondolni!
Olyan gyorsan iramodok el onnan, ahogy csak sérült lábam és a fájó testem bírja. Testem tele van kék-zöld foltokkal, sérülésekkel. De nem emlékszem, hogy megvertek volna. Csak arra, hogy pofon vágott az egyik férfi. Ahogy kiérek azonnal tudom, hogy nem ott vagyok, ahol voltam. Nem a Fujinál. Vagyis ott, arrafelé, de nem ott egészen. Viszont látom a hegyet, így arrafelé indulok el. Ott van Raydon-sama, hacsak azóta nem ment haza és nem hagyott itt. Nem lepne meg. A hátsóm lüktet, nem tudom, hányszor erőszakoltak meg, de ha elájultam, akkor elég sokszor. Jobb lábamat csak húzom magam után. Fáradt vagyok, éhes és nagyon félek.
Félúton járhatok, amikor egy alakot veszek észre a távolban. Felém tart, majd mikor meglát, futni kezd. Önkéntelenül is megfordulok és menekülni próbálok, de ő gyorsabb nálam. Aztán beér és elkap. Megdermedek.
- Ne félj! - szólal meg és megismerem benne a vendégház tulajdonosának hangját - Hála égnek megtaláltalak! Raydon-sama már mindenhol keres. Gyere, visszaviszlek, te szegény.
Látva sérülésem a hátára vesz és elindulunk. Nem mintha bíznék benne, de ő talán visszavisz a gazdámhoz. Nagyon félek, hogy kikapok tőle, hiszen eltüntem. De ezelőtt az embe relőtt ezt nem mutathatom ki.
Szerkesztve Andro által @ 2010. 03. 13. 23:43:21
|
| Andro | 2010. 03. 06. 21:30:47 | #4106 |
Karakter: Yukiyo (Raydonnak)
Csendben ülök, mint egy virágcsokor és remélem, nincs kedve társalogni. Nem tudok beszélgetni, és a közelsége nyomaszt, félelmet ébreszt bennem. Nem érzem itt jól magam, minden túl nagy, túl díszes. El akarok innen menni, viszont ezt nem közölhetem vele. Első a gazdám szolgálata, minden más csak azután jön. Hirtelen megszólal és mély hangja az agyamig hatol.
- Miso leves az előétel, főétel sukiyaki lesz. – mondja, mire én csak némán hallgatva bólintok, jelezve, megértettem mindent.
A személyzet behozza a vacsorát. Finom az illata. Enyhén bólintok, mikor leteszik elém az ételt, és megvárom, míg a gazdám enni kezd. Én csak azután látok hozzá. Finom és magamban megállapítom, legalább nem valami vackot adnak enni. Ez nem porból készült, mint ahogy az egyik vendégem házában jöttem rá. Ez valódi. Egy szót sem szólunk, ő hála égnek nem erőlteti a társalgást, nem is lenne erőm ma beszélgetni. Meg amúgy is, miért akarjam megismerni? Úgyis maximum egy hétig leszek nála, utána visszaad. Mint mindig. Mert nem beszélek. Vagy mert nem vagyok elég jó. Vagy mert túl jó vagyok. Mindig találnak valami kifogást, amiért újra visszakerülök az Aka Yuriba. De nem is érdekel. Nem várok semmit az élettől, hiszen úgysem ad semmit. Ha nem várok semmit, csalódás sem érhet. Rám néz és arcvonásai megkeményednek, amitől önkéntelenül is arrébb húzódom. Ijesztő.
Hirtelen megcsörren a mobilja. Elnézést kérve kimegy. Biztos fontos lehet, mert sokáig nem jön vissza. Én közben befejezem a vacsorát, hiszen, ha szeretne tőlem valamit, jóllakottnak kell lennem. Kiváncsi vagyok, mit kér majd tőlem az este. Elvégre biztosan nem azért vagyok itt, hogy ne csináljak semmit, csak üljek mint a dísznövény a cserépben. Körülnézek és megállapítom, nagyon ízléses az étkező is. A falakon csak néhány festmény, az ablak hatalmas, gyönyörű halványrózsaszín függönyökkel, az asztal tömör, sötét színű fából készült. A tányérok míves porcelánok, és az evőpálcikák is értékesnek tűnnek. Drága holmik, annyi szent, de nem is vártam kevesebbet egy ilyen embertől. Minden olyan harmónikus, és most, hogy ő nincs itt, már nem is félek. Végül visszajön. Én meg megborzongok. Hirtelen hideg lett az étkezőben.
- Látom fáradt vagy – töri meg a csendet, mire megremegek. – Menj vissza a szobádba, és pihenj nyugodtan. Holnap kirándulni megyünk a Fuji-hegyhez. Reggel kilencre legyél kész. Yume segít neked a lefekvésnél. – azzal kimegy.
Én meg bámulok magam elé, mint egy hülye. Nem tart rám igényt? Nem vagyok elég jó? Miért? Miért nem kellek neki éjszakára? Mereven ülök, mígnem az a nő - ha jól emlékszem Yume - nem szól, hogy ideje felmennem. Magam alatt vagyok. Hasznavehetetlennek érzem magam. Nem értem, mit forgat a fejében.
Felmegyek a szobába és leszedem a sminkem, levetkőzöm és felveszek egy fehér yukatát. Nem akarom, hogy Yume segítsen, így csak jó éjszakát kíván és magamra hagy. Nem tudok aludni, csak ülök az ágy szélén és bámulok magam elé. Végül úgy döntök, hogy sétálok egyet. Az talán felfrissít és elálmosít. Kinyitom az ajtót és kidugom a fejem, de semmi mozgás, így leoson a lépcsőn és kióvakodom a házból. Gyönyörű az éjszaka, az idő kellemes, se nem meleg, se nem túl hideg. Körbejárom a kert egy részét. Gyönyörű. Hatalmas fák, csodálatos rózsabokrok, ritka virágok, és egy kis tavacska. Minden megvan az édenhez, minden, ami csak kell. Ha nem félnék ettől a férfitől, nem is akarnák elmenni innen. De félek tőle. Nem bízom benne, hiszen ő is ugyanolyan, mint a többi.
Nem sétálok túl sokáig, csak addig, hogy elfáradjak. Akkor visszasomfordálok a házba. Senki sem lát meg, így nyugodtan vissza tudok osonni a szobába. Ásítok egyet. Valóban fáradt vagyok. Bár inkább ideges. Bebújok az ágyba és szinte azonnal elalszom. Az ágy puha és kényelmes.
***
Másnap reggel hétkor valaki kelteget. Mikor kinyitom a szemem, Yume tekint rám.
- Jó reggelt, Yukiyo-chan! - mosolyog rám. - Kelj fel, készítettem reggelit. Öltözz fel, készítettem elő neked ruhát. Jobb, ha ma nem kimonóban mész.
- Jó reggelt! - ülök fel és bólintok, hogy megértettem.
Yume kimegy, én pedig felkelek és szemügyre veszem a kikészített ruhát. Egy kék farmer és egy rövidujjú világoszöld póló, meg egy fehér sportcipő. Ritkán hordok ilyesféle ruhákat, nem szeretem a nyugatias ruhákat annak ellenére, hogy természetesen vannak nyugati ruháim. Felöltözöm, megfésülködöm és lemegyek az étkezőbe. Hamar megreggelizem, és már a teámat fogyasztom, amikor Raydon-sama megérkezik.
- Jó reggelt! – szólal meg, mire odakapom a fejem. – Öt perc és indulunk.
- Jó reggelt! – válszolom. - Igen is Raydon-sama.
Öt perccel később már a bejáratnál állok és várom a gazdámat. Hamarosan fel is bukkan egy elegáns nadrágban és ingben. Nagyon jól néz ki, de mégis újra megrettenek tőle. Előre engedem az ajtón, én pedig lehajtott fejjel követem a kocsihoz. Egy elegáns fehér sportautója van. Amolyan kicsi és lehajtható tetejű. Mivel jó idő van, nyitott tetővel megyünk. Beszáll, majd megvárja, míg beülök mellé. Ő azt akarja, hogy az anyósülésre üljek, még be is köt. Én jobban érezném magam hátul, de nem ellenkezem. Végül elindulunk.
- A Fuji – hegyhez megyünk. Egy kis kikapcsolódás ránk fér. Mondd, csak tudsz valamit a hegyről? – kérdezi, miközben már elhagytuk a házat.
- Nem nagyon - válaszolok a fejem rázva. Valóban nem mesélt nekem senki a Fujiról. Csak annyit tudok, amennyit az iskolában tanultam. De az már régen volt.
Rám néz. Lehet nem tetszik neki, hogy nem beszélek? A szemében mintha valami bosszúságot látnék, ami erősen nyugtalanít. Gyorsan a másik oldalra fordulok, és az elsuhanó tájat kezdem tanulmányozni. Már kijutottunk Tokióból és egy hatalmas mező mellett száguldunk el. Csodálatos és a szívem akaratlanul megmozdul a hatalmas tér láttán. Távolabb egy vonatot látok elsuhanni. Az a shinkansen. Minden álmom volt régen egyszer ráülni. De mára már nem vágyom rá. Az álmaim sosem válnak valóra. Sóhajtok egyet. Raydon-sama mesél nekem a hegyről, ami az út felénél már fel is tűnik a távolban. Hatalmas és a teteje fehér. Az azt hiszem hó, de nem vagyok benne biztos. Elbűvöl a látvány. Egyszer szerettem volna elmenni oda és most odamegyünk. Eljutok oda. Boldog vagyok, életemben először. De nem mutatom ki. Félek, hogy akkor mindez csak álom marad. Nem szabad látnia rajtam, hogy örülök és vágyok valamire. Valahányszor, ha vágytam valamire, mindig elvették tőlem.
Végül jó egy órával az indulásunk után megérkezünk egy parkolóba. Raydon-sama leállítja a kocsit egy épület előtt és kiszáll. Nem tudom, nekem követnem kell-e, de mikor int, kiszállok és utána sietek. Egy vasútállomás van a közelben és ott vesztegel egy shinkansen. Vágyakozva nézem. Úgy szeretnék rá felülni, de nem merem kérni. Sem kérdezni. Csak azt lehet, amit a gazda megenged.
Észre sem veszem, hogy Raydon-sama megáll mellettem. De aztán egyből ijedten lépek arrébb.
- Szeretnél vele utazni? - kérdezi a vonatra mutatva.
- Én... - nem tudom, elmondjam-e, de kérdezett - szeretnék... gazdám - na, kinn van.
- Hazafelé azzal megyünk - mondja. - Most gyere! Biztos éhes vagy. Eszünk valamit, aztán felmegyünk a hegyen valameddig.
Bólintok és követem. A szívem örül. Utazhatom a vonattal. Természetesen, nem mutatom ki az örömömet, mert hátha akkor visszavonja az ajánlatot. Remélem nem. Nagyon jól kell viselkednem, hogy kiérdemelhessem a jutalmat.
Bemegyünk az épületbe, ami mint kiderül, egy étterem. Egy hagyományos étterem, ahol hagyományos japán ételeket szolgálnak fel. Leülünk egy asztalhoz, amely ablak mellett van és csodálatos kilátás nyílik egy gyönyörű rétre. Olyan szép. Raydon-sama rendel és hamar hozzák az ételt. Sushi és soba. Nagyon finom. Élvezettel eszegetek, előre várva, hová is megyünk. Még önmagam előtt is meglepődöm, milyen izgatott vagyok. Utoljára talán az első iskolai napomon voltam ilyen ideges. De nem mutatom ki. Faarccal ülök és eszem. Jól viselkedem, mindent megeszek és igyekszem, hogy ne kelljen várnia rám.
Mikor végzünk, Raydon-sama int, hogy indulunk. Elsétálunk a hegy lábához és Raydon-sama rámutat egy útra, amin fel lehet menni.
- Gyere! Nem megyünk fel egészen, az sokáig tartana, meg amúgyis, egy magasság után már csak felszereléssel lehet menni. De addig is rengeteg látnivaló akad - mondja.
- Igen - bólintok.
Elkezdünk felfelé kapaszkodni. Ragyogó idő van és nagyon jól érzem magam. A fejem ide-oda forgatom, ahogy próbálok mindent egyszerre megnézni. Minden olyan szép, minden él és lélegzik. Egy gazdám, vagy vendégem sem vitt el soha ilyen helyre. Szüleim pedig sosem törődtek velem, családi kirándulásról szó sem lehetett természetesen. Így sosem vágytam ilyesmire. Meglátok egy családot előttünk. Apuka, anyuka és egy tíz év körüli gyerek. Milyen boldogok. Nevetgélnek és gondtalanul beszélgetnek. Nézem őket. A fiúcska anyja és apja kezét fogva boldogan nevet valamin, amit én nem hallok. Felsóhajtok. Milyen jó lett volna, ha én is így tudok nevetni. De én sosem tudtam.
- Mi a baj? - hallom meg Raydon-sama hangját, mire ijedten ugrom meg és a lábam beleakad egy kőbe.
Érzem, ahogy elesem és iszonyatos fájdalom nyilall a jobb bokámba. Kész. Ha bármi bajom esett, nem fogok kelleni neki. Sérült vagyok. Próbálok felállni, de nem megy. Nagyon fáj a bokám. Felszisszenek.
Csak azt látom, hogy Raydon-sama odasiet hozzám és leguggol. Kezével megtapogatja a lábam, de csak az éri el vele, hogy megint felszisszenek.
- Fel tudsz állni? - kérdi és a hangja furcsán aggodalmas.
A fejem rázom, mire feláll és a kezét nyújtja. Megfogom és talpra húz, de nem tudok megállni a jobb lábamon. Ekkor hirtelen azt érzem, hogy szabad kezével átöleli a derekam, másik kezével elenged és a fenekem alá nyúlva felemel. Le akarok szállni. Ez olyan megalázó. De ő ellentmondást nem tűrően rázza a fejét és elindul velem lefelé. Elrontottam a napját és nem tudom, hogy kérjek bocsánatot. Olyan szánalmasnak érzem magam. Sírni tudnék, de nem tartom jó ötletnek. Pedig szégyellem magam, hasznavehetetlennek tartom magam.
Szerkesztve Andro által @ 2010. 03. 06. 21:31:37
|
|
