Utam a közeli falu felé vettem már két napja, de még csak színét sem láttam civilizációnak. Pedig azt hallottam, remek boruk van igen jutányos áron. Már megint nem figyeltem oda eléggé, azt hiszem, eltévedtem. Rettentõ éhes vagyok, úgy érzem, mintha lenyeltem volna egy dühös macskát, aki mindenáron ki akar szabadulni a bendõmbõl. Talán a hangos gyomorkorgásom ijeszthette el az embereket, hiszen újra több nap is eltelik, mire lakóházak tetejeit látom a távolban. Meg is örülök, hiszen bõven rám férne egy fürdés, na, meg pár finom falatnak sem mondanék nemet.

Egy közeli fogadó sötét sarkában húzom meg magam. Degeszre tömöm éhezõ belsõmet szárított hússal, mellé édes bort kortyolok. Nagyon jól esik az étel, bár most bármi ízlene, ami ehetõ. Talán még egy patkányt is elmajszolnék egy magtárban kuporogva. Mindenesetre nagyban falatozok, mikor a fogadó ajtaján belép egy magas, szikár férfi. Minden pompájában tündököl, pedig bitang meleg van odakint. Attól féltem, az út menti fák elolvadnak, akár a dermedt méz a hajnal beköszöntével.

Ahogy állt ott, kedvem támadt megszólítani. Kíváncsi voltam a hangjára. Úgy képzeltem, mély, ám mégis simogat, mint egy hálás szeretõ egy átmulatott ékszaka után. Napbarnított bõre csillogott a vékony izzadtságréteg miatt. Összefutott a számban a nyál.

- Marco! – mennydörgi a férfi, engem pedig hidegvízként érint az érces, durva hangja.

Fintorogva pillantok fel a férfire, aki elégedetten huppan le az egyik széles tölgyfaasztalhoz. Hatalmas, boros kupáját vidáman emeli a szájához, majd kortyolja ki belõle a vérvörös nedût. Mohó átokfajzat, gyûlölöm a fajtád. Így jobban megnézve látom, a saruja nem szokványos. Széles pántokkal tekeredik a lábszára köré. Semmi kétség, katona az illetõ. Mindjárt világossá válik, mitõl ilyen izmos.

A szimpátia, amit kezdetben iránta éreztem, teljesen elmúlt. Gyûlölöm a katonákat. Gyûlölöm a háborút, az értelmetlenül kiontott vért. Nem tudom, ki élvezheti, ám igazság szerint nem is érdekel. Sosem barátkoztam olyannal, kinek elméje feketén mérgezett.

- Marco! – ordít fel ismét a férfi.

Megrezzenek, a többnapos egyedüllét után nem esik jól szegény füleimnek ez az erõszakos bánásmód.

- Mit is mondtál, merre vannak azok a szopós kurvák? – röhög fel.

Undorít a viselkedése, ám mégis érdeklõdve figyelem. Valószínûleg a közelben van egy bordélyház. Igen! Mindig is vágytam egy efféle ágyasra. A gyönyörök mûvészetének palotájába akarok menni, és ott találni egy igazi, gyönyörû fiút, aki bevezet a rejtelmekbe.

Sosem kívántam a nõt. Számomra oly értéktelen, akár egy szekér öszvér nélkül. Undorít a viselkedésük, az ostoba csacsogásuk, a csecsebecsék iránti, fékezhetetlen vágyuk. A nõ gonosz, aljas, nyomorba dönt. Sosem termett még oly hûséges szolga, aki a férfi elõbbre jutását szolgálta volna. Ellenben… Jupiter nemzettsége dicsõ, erõs, ártásokat, boszorkányigéket nem tudók. Mindig is elámított az a nyers erõ, amire egy igazi férfi képes. Hányszor csókolt homlokon Euterpé, mikor borgõzös fejjel magasztos himnuszokat zengtem a férfi nem jeles képviselõirõl!

Történt egyszer, hogy elvittem a tanítványom a vízrõl tanulni. 16. névnapját ünnepelhette, így lassan be kellett vezetnem a férfimunka rejtelmeibe. Meleg volt, a Nap perzselt, az ember úgy érezte, mintha forró parázzsal hintették volna körbe. A lassan férfivá érõ fiatalember letépte magáról ruháit, ahogy megpillantotta a hûsen habzó folyót, és belevetette magát a végtelen kékségbe. Hagytam neki, hiszen gyors észjárású fiú volt, majdnem minden kérdésemre helyesen felelt. Egy terebélyes fa árnyékába telepedtem le, ahol tökéletesen láttam. Egyre bõszebben figyeltem, ahogy a víz végigcsorog domborodó izmain. Azon kaptam magam, hogy a falloszom ki akar törni a börtönébõl. Csak pillogtam, ahogy felváltva bámultam a fiút, majd az ölemet.

A nem messze ülõ katona hahotázása szakít meg az emlékeim felidézésében. Még épp idõben ocsúdok fel, hiszen látom, ahogy nevetve távozik. Felkapom a viharvert tarisznyám, és utána sietek. Persze, nem szólítom meg, csupán tisztes távból követem. Úgy teszek, mint aki a leghétköznapibb módon szemléli a kicsiny várost. Tapintgattam a finom kelméket, tanulmányozta a szép, díszes faragványokat. Mindeközben persze a szemem sarkából figyelem a katonát, aki rendíthetetlenül igyekezett a bordély felé. Meglepett, hogy egy fürdõházba vezetett az utunk. Lévén, hogy folyóban fürdõzõ Lucius tanításából volt elég pénzem, magam is beléphettem a fürdõbe. Meztelen férfiak jártak-keltek odabent, mindenhonnan gõz áradt. Illatos növényillat terjengett mindenhol, elbódított egy pillanatra.    

Egy kedves fiatalember lép elém, mire a markába szórom találomra a fürdõzés árát. Csak viszonyítani tudok a többi városhoz. Úgy tûnik, elégedett az összeggel, kedvesen mosolyogva ejti az aranyozott tallérokat a bõrzacskójába.

- Akad még ott szabad fürdõhely – mutat el hátra.

- Engem… egyéb szolgáltatások… érdekelnének – nyögöm.

A fiú megilletõdve bámul rám, majd sunyin összébb húzza a szemeit.

- Parancsoljon – invitál egy hátsó szobába.

Kedvesen egy faajtóhoz vezet, majd megnyit elõttem egy szûkös, sötét járatot.

- Arra, elõre, már várni fogják – búgja mézesmázosan.

Így is van, egy újabb fürdõszobába érek, ám itt már más látvány fogad, mint odafent. Karcsú, meztelen férfiak simulnak egymáshoz, lágy csókokkal borítják be egymás testét. Bennakad a levegõm, ahogy megpillantom a nyáltól csillogó, nedves nyelveiket.

Csupán akkor riadok fel csodálatomból, mikor egy fiatal, szõke fiút pillantok meg a terem végében. Csak ül ott, tekintete üveges. Mintha egészen máshol járna. Vonásai finomak, ajkai húsosak, bõre hófehér. Vékony karjai a teste mellett pihennek. Egy nedves, fehér anyag van a teste köré burkolva, haja végeirõl kövér cseppek hullnak a nedves kövekre.

Elindulnék felé, ám egy erõs marok a karomnál fogva ránt vissza.

- Hova-hova? – vigyorog a képembe egy öregebb férfi.

A belõle áradó izzadtságszag undorít. Elhúzódok tõle, és úgy nézek végig rajta. Kövérkés, szõrös alak, egyáltalán nem az esetem.

- Fizettem – mordulok fel.

- Ó, mindjárt gondoltam – nevet fel idétlenül.

Undor fortyan fel bennem, ahogy a testét mustrálom. Egyáltalán nem olyan, mint a többi fiú, vagy férfi. Gondolom, õ felel az ágyasokért… gondolom.

- Láttam, megtetszett a kis szõke. Még sosem hált senkivel – vigyorog fel rám.

Megdobban a szívem. Akkor õ is olyan, akár csak én. Újból a tünemény felé nézek, aki kifejezéstelen arccal bámul rám.

- Õt akarom – lehelem.

- Na, újoncok, sorakozó! Egy igen fontos vendégünk érkezik hamarosan, aki szereti betörni a tapasztalatlan kis kurvákat – a bûzös, önelégült fickó hangjára a velem együtt lévõ fiatal, szerencsétlen fiúk mind összerezzennek, és én is követem példájukat. Nem szabad kimutatni, hogy pontosan ide akartam kerülni, azt kell hinniük, én is egy vagyok az általuk elkábított, fiatalkorú fiú közül. Még szerencse, hogy ilyen fiatalos a kinézetem… Még így is kicsit idõsebb vagyok a többieknél, de az nem számít: csak fejlettebbnek tûnök a velem egykorú, tizenhét éves fiúknál. – Egész jó a mai napi fogás, bár… kicsit idõs vagy te, nem? – áll meg elõttem, és undorító, hurkás ujjaival megforgatja arcomat. Undorodva rándulok össze, de szempilláimat lehunyva, nem mutatom hányingeremet, helyette viszont félelmet, és ijedtséget igen. – Nem is gond. Csinos kis kurva vagy, jól fogsz itt keresni nekünk – simítja végig az ajkamat, majd hajamba túr. Hányingerem van.

- Engedjenek el minket! Kérem! – könyörög a mellettem álló tizennégy évesnek alig tûnõ fiúcska, mire a férfi ellép mellõlem, és szegény gyermeket veszi célba. Ha belegondolok, hogy az öcsém is ennyi idõsen került… nem. Nem gondolok bele.

- Mit nem hallok? Elégedetlenkedünk, elégedetlenkedünk? – kérdezi negédesen a férfi, majd hirtelen pofon csapja szegény fiút. Legszívesebben azonnal ráugranék erre a pedofil állatra, és szétverném, de akkor annyi lenne a beépülésemnek, így csak ijedten elfordulok. – Vigyázzatok, kicsi kurvák, most már a miénk vagytok. Azt kell tennetek, amit mondunk, különben nagyon megjárjátok! – Rohadék.

Pár férfi jelenik meg, akik a sötét, szûk szobából, ahová hoztak minket, elvezetnek egy tágasabb helyre. Most jobban meg tudom figyelni a fiúkat. Mindegyikük tizenkettõ és tizenhét között lehet, van, aki teljesen ki van ütve, de vannak olyanok, mint én, akik már kijózanodtak. Sajnálom szegényeket, hogy ilyen fiatalon ilyet kell átélniük, de azért próbálok beépülni ide, hogy segíthessek nekik.

Tudomásunkra jutott, hogy Reggio di Calabria egyik bárjából kéthavonta fiatalok tûnnek el, így engem is elküldtek oda, hogy nézzek körül. Nem nézik, hogy ki megy be, mert nem egy zárt diszkó, hanem egy nyitott hely a tengerparton, ahová bárki elmehet, és szórakozhat a legmodernebb zeneszámokra. Néha körbejárnak italokkal a pincérek, amikbõl nem mindenkinek, leginkább csak fiatal fiúknak adnak, azt mondva, hogy alkoholmentes koktélok, csak nekik. Úgy gondolom, azokban volt valami kábítószer, mert én is ittam egy kicsit belõle, és egy furgonban ébredtem föl, ezekkel a fiúkkal. Még most is kicsit hasogat a fejem, pedig nem ittam belõle túl sokat. Mit érezhetnek szegény gyerekek, ha én fejfájással bírom csak?!

- Öltöztessétek át õket! Nem nézhetnek így ki, mikor jön segnor Denaro – int pár fiúnak a… valószínûleg a kupleráj vezetõje, vagy valamilyen vezetõségi személy, mire szemlesütve idesietnek, és mindenkinek adnak valamilyen ruhát. Nem igazán hívhatni ruhának ezeket a kis anyag darabokat, ami szinte semmit sem takar. Egymás elõtt kell átöltözni, ami zavar, mert nem szeretem, ha látják az oldalamat elcsúfító sebet, pedig ebben a ruhában még ha nem is elõttük öltöznék át, akkor is látnák. – Áh, egy sebhely. A tested egész jó, de ezzel a sebhellyel lejjebb kell vinnünk az áradat, így még többet kell majd dolgoznod – jelenti ki a hapsi, aki végig jár mindenkit, és most mellettem áll meg. Kikerekedett, dühös szemekkel bámulom, de mintha észre sem venné, fitymálóan bírálja sebemet, majd megrántja vállát, és tovább lép. Basszus, tudom én, hogy rondán néz ki, de hogy ennyire?! Ó, hogy a halak rágcsálnák rothadó testedet, te pedofil állat!

Hirtelen rohanás, sürgés-forgás támad, és gyorsan sorba állítanak minket. Én a legutolsók között vagyok, és kicsit tényleg félve várom, hogy mi történik. Igazából… Basszus.

Csak most gondoltam bele, hogy mégis hol vagyok én, és mit keresek én itt. Pénzt. A testemmel. Gusztustalan, öreg fószerok fognak jönni azért, hogy itt, valamelyik fiút, köztük engem is, megbasszanak. Basszus. Még soha, a kibaszott életben nem voltam férfi alatt. Nem azt mondom, volt már kapcsolatom férfival, de akkor én voltam fölül. És most, egy ilyen helyen, kurvaként fogom elveszteni a seggem szüzességét. Én. Nem. Vagyok. Normális.

- Mindenki fogja be a száját! Egy pisszenést se halljak, és viselkedjetek jól, különben megjárjátok! – dörren ránk a fickó, majd gyorsan az ajtóhoz siet, ami már nyílik is, és egy magas, nagyon magas, fiatalos férfi lép be. Szótlanul körülhordozza rajtunk szenvtelen, hideg tekintetét, majd valamit beszél a tulajjal, vagy kivel. Nem mutatkozott be, miért is tette volna?

A férfi - milyen nevet is említett ez a rohadék? valami… segnor Denarot, azt hiszem – lassan elindul, miközben a nagydarab, gusztustalan, középkorú fickó lelkesen magyarázza neki, hogy milyen jó fogásuk volt ma este, mert hogy milyen szépek a mostani fiúcskák. Egy-egy fiú elõtt megállnak, Denaro alaposan megszemléli szegényeket, kérdez egy-két dolgot, majd indul is tovább.

Egyre idegesebben várom, hogy ide érjen elém, mert jó-jó, rendõr vagyok, nem félek a fájdalomtól, és a sebesülésektõl, de azért hadd aggódjak már, ha a fenekem szüzessége a tét, oké?! Uhh, basszus, én tényleg nem gondoltam ezt át rendesen.

De nem. Erõs vagyok. Az öcsémnek még fiatalabbon kellett átesnie ezen. Ki. Fogom. Bírni.

- Nem túl idõs? – kérdezi Denaro megállva elõttem. A dohányszag, mely körbe veszi, fojtogat, de próbálom nem mutatni, hogy mennyire rosszul vagyok ettõl a szagtól. Bah… Minek jó az embereknek elszarni a tüdõjüket?!

Alaposan szemügyre veszi az arcomat, majd testem többi részét is. Legszívesebben megszólalnék, hogy nézzen meg úgy, hogy huszonnyolc vagyok, és máris nem kérdezne ilyen hülyeséget, de én most az irataim szerint tizenhét éves vagyok, gimnáziumba járok, árva vagyok, és Stefano Rottinak hívnak.

A középkorú hapsi egybõl szabadkozni kezd, és kinyögi, hogy nem, nagy vagyok túl idõs, a 17 év még pont jó. Denaro még kicsit vizslat engem hideg, semmilyen érzelmet nem közvetítõ szemeivel, melyekhez képest az enyém még inkább érzelem dúsnak tûnik, majd pillantása megáll a sebemen.

Mi van, öreg, neked sem tetszik?!

- Tessék – szól ki egy hang, mire Raydon-sama határozottan benyit. Én csendesen követem. – Üdvözöllek benneteket! – mondja egy férfihang, én pedig a hang irányába kapom a fejem.

Egy körülbelül Raydon-samával egyidõs, fekete, rövidhajú, sötét szemû férfi üdvözöl minket. Az arca jóindulatot sugároz, elegáns szürke öltönyt és fehér inget visel. Nyakában fekete nyakkendõ, lábán fekete cipõ. Igazán elegáns és megnyerõ.

- Jó napot neked is Teito-kun! – hajol meg gazdám, és én ugyanígy teszek. – Hadd mutassam be a rajzok készítõjét, Yukiyo-t. Yukiyo, ez az úr pedig Ichihara Teito.

- Örvendek a találkozásnak. – nyújtja felém a kezét Teito-sama, én pedig félénken elfogadom.

- Yukiyomnak is elmondanád, azt, amit nekem? – néz rá Raydon-sama a férfira, és közben mosolyog, én pedig kiváncsian várakozom.

- Raydon elhozta és megmutatta az egyik vázlatfüzetedet. Nagyon kifejezõen, megkapóan rajzolsz, szinte életre kelnek a képeid. Mit szólnál hozzá, ha egyik feltörekvõ író mangáit illusztrálnád? Természetesen mindenhol fel lesz tüntetve, mint társszerzõ, hisz a manga a rajzok, képek alapján is kifejezõdik. Mielõtt válaszolna, kérem, fontolja meg, nagyon nagy lehetõség ez az ön számára. Nekünk meg egyben nagyon jó alkalom, hogy útjára indítsuk a következõ nemzedéket. – mosolyog, ami miatt nagyon kedvesnek tûnik, és udvarias velem.

Nem tudok szóhoz jutni, csak pislogok, mint egy riadt nyuszi. Ez… ez tényleg velem történik? Nem tudom elhinni, így Raydon-samára nézek. Biztosra kell mennem.

- Én… én… Nem vagyok olyan jó rajzoló… - suttogom halkan, lehajtva a fejem. Tudom, hogy nem vagyok tehetséges.

- Pillanatra magunkra hagynál Teito? – kérdi Raydon-sama Teito-samától

- Persze – válaszolja, majd halkan kimegy.

Raydon-sama megvárja, míg becsukódik az ajtó, majd megfogja  a fejem és maga felé fordít.

- Kicsim – simít végig az arcomon -, nem kényszer, ez egy lehetõség neked. Nagyon tehetséges vagy, kár volna elpocsékolni ezt az adományt, és így be tudod mindenkinek bizonyítani, mennyire okos, elszánt, ügyes vagy. Fõleg azoknak az embereknek, akik eldobtak maguktól. Te ezzel csak nyerhetsz – gyengéd csókot lehel arcomra.

- Komolyan tehetséges vagyok? – kérdem félenken, még mindig hitetlenkedve.

- Persze, hogy az vagy – válaszol nyugodtan.

Most, hogy õ mondja, már hajlandó vagyok hinni neki. Neki hiszek, mert Raydon-sama sokat tett értem, mindent neki köszönhetek. Nem hagyhatom cserben, hiszen mindent neki köszönhetek.

- De ugye nem kell az eredeti nevemet odaírni? – kérdem aggódva. Nem szeretném azt a nevet írni, amit „õk” adtak nekem.

- Nem. Ha nem szeretnéd, akkor nem kell. Elvégre te vagy a mûvész. – kacsint rám, mire végre halkan felnevetek. Nem bírom megállni. – Ilyen kiváltság megjár neked is.

- Rendben, elkészítem a képeket – egyezem bele mosolyogva. Most már magabiztosabb vagyok.

Raydon-sama visszahívja a barátját, és mikor elmondom, hogy döntöttem, nagyon örül. Én azonban még mindig picit félek. Aláírjuk a papírokat, és ahogy látom, Raydon-sama is örül. Én is örülök, mert akkor most már lesz saját pénzem, nem fogok az õ nyakán élõsködni.

~*~

Egy hónap telik el, mióta megkötöttük a szerzõdést. Azóta kaptam egy külön mûtermet is, ahol rajzolhatok. A könyv igen érdekes, és nekem sok dolgom van, hogy megalkossam a rajzokat. Sokat dolgozom, alig látom a többieket, ami nem zavar, bár Maaya és Raydon-sama hiányzik. Maaya néha benéz és üldögél, nézegeti ahogy alkotok és beszélget velem. Esténként már Raydon-samával tévézgetek, néha vele is alszom, de még nem történt semmi. Nem erõltet, nem siettet, aminek nagyon örülök.

A könyv pedig megjelenik, és olyan jól fogy, hogy Teito-sama dedikálást is rendez. Én kissé félek tõle, nem szeretem a tömeget, sem azt, ha sok ember megbámul. Idegenkedem tõle, mert a régi életemet juttatja eszembe. A dedikálás reggelén nem tudom eldönteni, mit vegyek fel. Teljesen gondban vagyok, így berontok Raydon-samához, amit sosem tennék meg. Raydon-sama ledöbben vörös, ideges arcom láttán.

- Mi a baj, Kincsem? – von rögtön a karjaiba és csókol meg.

- Nem tudom, mit vegyek fel egy ilyen alkalomra… - sóhajtok fel lemondóan, mire nevetni kezd. Ez nem szép tõle.

- Amit szeretnél – csiklandozza meg az oldalamat.

Erre én is nevetni kezdek. Csikis vagyok, de tõle elviselem. Én is visszacsikizem és hamarosan egymásba gabalyodunk. Ám még mielõtt eldurvulna a játék, észbe kapok és elnézést kérve elengedem.

-         Ideje készülõdnöm – mondom halkan, majd lemászok az ágyról és kisurranok.

A szobámba érve kirámolom az összes yukatámat, míg végül sikerül döntenem. Egy világoszöld darab mellett döntök, amelyen sötétzöld indák és levelek vannak. Hozzá gyöngyszürke obit választok, ezen apró feketével hímzett madarak repkednek.

~*~

Délután háromkor teljes harci díszben üldögélek a nappaliban, várva Raydon-samát. Maaya és Nakama-sama is velünk jönnek. Nakama-sama mint gazdám testõre, Maaya pedig nem maradhat itthon a kedvese nélkül. A nappali sarkában duruzsolnak, mint a szerelmes galambok. Igazán aranyosak. Maaya fehér öltönyben feszít, amitõl úgy néz ki, mint valami nemesi család sarja. Nakama-sama laza öltözékben áll mellette. Végre Raydon-sama is megjelenik, õ elegáns fekete öltönyt vett fel, amitõl igazán félelmetesnek tûnik, de engem nem csap már be.

-         Nagyon jól néz ki – mondom, mikor végignézek rajta.

-         Te is gyönyörû vagy, Yukiyo – bókol, mire elvörösödöm. Még mindig képes zavarba hozni. – Gyerünk! – adja ki az utasítást.

Mikor odaérünk, még a lélegzetem is eláll. Egy gyönyörû könyvesboltba lépünk be, ahol azonnal több száz szempár szegezõdik ránk. Én Raydon-sama háta mögött keresek menedéket és onnan pislogok ki hatalmas szemekkel. Hirtelen Teito-sama tûnik fel, aminek nagyon örülök.

-         Raydon! – fog kezet gazdámmal. – Örülök, hogy el tudtál jönni! Szia Yukiyo!

-         Jó napot! – hajolok meg.

-         Kissé félénk – nevet Raydon-sama, majd társainkra mutat. – Õk Nakama és Maaya.

-         Örvendek! – hajol meg Teito-sama, amit õk viszonoznak. – Bemutassalak az írónak, Yukiyo? Kiváncsi rád.

Némi vonakodás és kétkedõ pillantás után végül bizonytalanul bólintok. Remélem, nem valami emberevõ szörnyeteg, habár a könyvet olvasva, aminek a címe amúgy Bíbor égbolt, nem úgy „ismertem meg”, mintha erõszakos lenne. De a mûvészek furcsa emberek, ezt tudom még abból abból az idõbõl, mikor az Aka Yuriban éltem. Raydon-sama kézen fog,  és elindulunk a tömegben. Maaya és Nakama hátul maradnak. A tekintetek követnek, ami nem tetszik, de egy szót sem szólok. Egészen a bolt egy hátsó részéig megyünk, ahol kényelmes kanapék és fotelek biztosítják a kényelmet az olvasóknak. De most csak egyetlen fotel foglalt, amelyben egy alak ül. Csinos bordó inget és világosbarna nadrágot visel barna cipõvel. A kezében egy könyvet tart, abból olvasgat.

-         Ryo-kun! – szólítja meg Teito-sama a férfit, mire õ felnéz, belém meg belémfagy a lélegzet.

-         Igen? – kérdi és feláll, majd mikor észrevesz a szemei elkerekednek. – Yu-chan?

-         Ryo? – kérdem bizonytalanul.

-         Ismeritek egymást? – néz ránk Teito-sama, és látom, hogy Raydon-samát is megleptem.

-         Igen… mi, hogy is mondjam… - kezd bele Ryo zavartan, mire közbevágok.

-         Egy helyen éltünk régebben – mondom.

Ryo egyszerûen odalép hozzám és megölel. Engem annyira meglep az egész, hogy egy ideig csak pislogok, mint a sült hal, de aztán visszaölelem. Nem hazudtunk sokat, egyikünk sem. Tényleg egy helyen éltünk. Két éve nem láttam Ryot, és azóta nagyon megváltozott, ami azt jelenti, jó sora van. Végül elenged és hosszasan néz engem.

-         Tudod, nagyon sokat gondolkodtam, mi lett a kis Yukiyoból – mondja. – De látom, a te életed is jobbra fordult. Bár kitalálhattam volna, hogy te vagy az, hiszen nem sok ember mászkál Japánban ilyen névvel.

-         Jó téged újra látni – mosolygok rá, majd a fülébe súgom. – Raydon-sama tud arról, hol éltem – õ csak bólint.

-         Nishimura Ryo – hajol meg gazdámnak. – Elnézést, hogy nem mutatkoztam be elõbb.

-         Raydon Omeron – biccent gazdám. – Szóval ön Yukiyo barátja?

-         Ez… kissé bonyolult  – mondja Ryo. – Ha ön tudja hogy Yukiyo hol nõtt fel, akkor sejtheti.

Látom, hogy gazdám arcán felismerés suhan át, tehát megértette, amit Ryo mondott neki. Gondolom, Teito-sama nem tud barátom múltjáról, hiszen akkor tudná, mirõl van szó. Ryo közben türelmet kér, még el kell intéznie valamit Teito-samával, így õk elvonulnak. Én leülök az egyik kanapéra és a könyvet veszem a kezembe, amit Ryo olvasott. Egy romantikus könyv. Ryo mindig is romantikus alkat volt, nem csoda, ha ilyesféle könyvet írt. Inkább csak érzem, mint látom, hogy Raydon-sama is mellém telepedik. Sokáig nem szól semmit, mint aki gondolkozik  Én is a gondolataimba merülök. Sosem hittem volna, hogy itt látom viszont Ryot, és pont ilyen körülmények között. Végül Raydon-sama felém fordul és megszólal.

-         Ryo is egy host? – kérdezte.

-         Az volt – válaszolok õszintén. – Két évvel ezelõtt vette meg egy nagyon kedves, idõsebb ember, aki gyakran volt a vendégünk. Megszerette Ryot és késõbb kivásárolta. Õ egyike azon ritka hostoknak, akiknek szerencséjük volt. Ryo akkor húsz éves volt és jelenleg már nem lenne sok ideje hátra. A gazdája mûgyûjtõ és mûkereskedõ, annak idején az én vendégem is volt, sõt Maaya vendége is, és Ryo távozása után is jött hozzám. De engem nem tudott megvenni. Szeretett volna, de…

-         Takashi nem adott el neki?  - néz rám komolyan.

-         Túl magas árat szabott meg értem, mivel én voltam akkor a No.1 host – mondom halkan. – Osaka-samának nem volt elég pénze rám.

-         Osaka?! Úgy érted, Osaka Saburo-san? – gazdám szemei elkerekednek, mire bólintok. – Az a mûkereskedõ, akinek hatalmas vállalata van Tokióban, Kiotóban és Osakában?

-         Ismeri õt? – teszem fel a kérdést. Bár nem lepne meg, ha ismerné. Osaka-samát mindenki ismeri, aki számít a felsõbb körökben.

-         Ismerem. Jó ember és tisztességes. A barátodnak szerencséje van – simogatja meg a fejemet. – Ahogy neked is.

Az ölébe ültet, magához húz és édes, csitító szavakat suttog a fülembe, simogatja a hátam, a hajam, hogy megnyugodjak. De én annyira félek. Bûnt követtem el azzal, hogy beleszerettem a gazdámba.

-         Kicsim! Édesem! Szeretni nem bûn – simogat lágyan. – Tudom azt nevelték beléd, hogy minden vétek, ami a te érdekeidet, érzéseidet tükrözi. Soha ne szégyelld, azt hogy szeretsz. Az csak nemesebbé tesz, fõleg ha fel is vállalod. – szorít magához. Lassan a sírásom is csillapodik, és félve, bizonytalanul, könnyes arccal nézek fel rá.

-         Akkor nem vétettem semmi rosszat? – kérdem kissé rekedten. A torkom kiszáradt a sírástól.

-         Dehogy. – csókolja le a könnyeket az arcomról.  – Mérhetetlenül boldoggá tettél azzal, hogy elmondtad, miként érzel irányomba. – csak néz rám, közben mosolyog. Tudom, hogy boldog, amiért bevallottam neki, hogy szeretem.  – Tudom, hogy kicsit zaklatott vagy, de tegnap este nem tudtam elmondani mi a második meglepetésem. Pedig szerintem örülni fogsz neki. – néz rám titokzatosan, és próbál eltolni, de nem engedem. Megfogom az ingjét és beletemetem az arcom. Nem akarom, hogy most itthagyjon. Nem akarok egyedül lenni, mert félek, hogy ez csak egy álom, amibõl felébredek, ha õ elmegy. – Édesem, el kell mennem tusolni és rendbe szedni magamat. Utána meg elviszlek a másik meglepetésemhez. Rendben?

Bólintok, hogy megértettem és már hajlandó vagyok elengedni. Õ pedig felkap, és a fürdõbe visz, ahol letesz az ülõkére. Nem értem, mit akar, talán együtt akar velem fürdeni? 

–        Gyönyörû vagy Kincsem! Egy óra múlva találkozunk a nappaliban.

Kisétál az ajtón, én pedig egyedül maradok. Még pár percig ülök, próbálom felfogni a helyzetet. Most, hogy elmondtam neki, mit érzek, tulajdonképpen egy pár lettünk, ami nagyon összezavar. Eddig sosem voltam szerelmes, és most valami fura érzés van  a mellkasomban. Nem rossz érzés, de mégis fura, és kellemes. Végül felállok és levetkõzöm, majd beállok a zuhany alá. Megnyitom a vizet és hamarosan érzem is a vízsugarakat, ahogy a testemre csapódnak és a vízcseppek végigfolynak a bõrömön. Sokáig állok a zuhany alatt, mire végre elég tisztának érzem magam.

Megszárítom és kifésülöm a hajam, majd felveszek egy halványrózsaszín kimonót, melyre piros, sárga és halványkék virágokat, madarakat festettek. Obim ciklámenszínû, rózsaszín pillangók díszítik. Hajamat ismét megfésülöm, és feltûzöm néhány csattal. Az egyik egy hatalmas, ezüstszínû csatt, ami pillangót formáz, ez kerül felülre. Kinn forró, nyári nap van, a leengedett hajjal csak melegem lenne. Ahogy a tükörbe nézek, rájövök, úgy nézek ki, mint egy gésa. Remélem, Raydon-samának is tetszeni fogok. A gondolatra elpirulok. Kimegyek a szobából. Tudom, hogy Raydon-sama azt mondta, hogy a nappaliban várjam, de én inkább a szobája felé indulok. Nincs benn, de a fürdõszobából vízcsobogást hallok, így helyet foglalok az heverõn.

Nem tudom, mennyi ideje ülök ott, de hirtelen elhal a vízcsobogás, nyílik az ajtó, és Raydon-sama lép be a szobába. Ami feltûnik, hogy teljesen meztelen, és ez kissé meglep. Még egy törülközõt sem tekert magára. Már sok meztelen férfit láttam, láttára mégis enyhén elpirulok. Végigfuttatom tekintetemet erõs, izmos, hatalmas felsõtestén, amely duzzad az erõtõl, karjain, melyeken látszik, megdolgozott azokért a muszklikért. Majd szemeim akaratlanul is lejjebb vándorolnak csípõjére, és ágyékára. Tekintetem felcsillan méretes szerszáma láttán. Sokkal nagyobb, mint eddig bármelyik vendégemé, pedig azért volt köztük pár, aki nemcsak holmi csenevész botocskával büszkélkedhetett. Érzem, hogy az arcom egyre forróbb, és ahogy az õ arcára nézek, látom, õ is elpirult.

-         Bo… bocsánat – fordulok el. – Nem… nem akartam zavarni. Én…

-         Semmi baj – hallom meg a hangját. – Nagyon… csinos vagy – hangjában hallom a zavart.

-         Köszönöm – válaszolom halkan, még mindig nem nézve rá.

-         Akkor… én most felöltözöm  - mondja, és hallom, hogy felkap valamit és szint menekül a fürdõbe.

Még mindig testének hatása alatt állok, habár hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem a dolgot.  Valóban nagyon jó teste van, ami bárkit megbabonázna. Szívem hevesen ver arra a gondolatra, hogy az a hatalmas hímtag, amit lábai között hord, egyszer majd belém törhet. Valahogy… izgatott vagyok tõle. Testileg és lelkileg is vonz ez az ember.

Végre nyílik az ajtó és gazdám kilép. Arcán még mindig ott a zavar, bár próbálja eltüntetni, de nem megy neki. Én magamban még kissé talán mulatok is rajta, hiszen még sosem sikerült senkit zavarba hoznom. Mindig én voltam az, aki zavarba jött. Ez azért egy apró elégtétel.

-         Nos, akkor mehetünk is – mondja könnyedén gazdám, habár látom, hogy még nem heverte ki a dolgot.

-         Hová megyünk? – kérdem kiváncsian. Még mindig fúrja az oldalam, hogy hová akar vinni. Reggel nagyon titokzatos volt.

-         Majd meglátod – lép oda hozzám és nyom egy puszit az arcomra. – Gyere, kicsim!

Megfogja a kezem. Olyan fura, most hogy egy pár lettünk. Nii-chan jut eszembe hirtelen, hogy vajon mi lett volna, ha õt választom. Vajon gazdám mit tett volna vele, ha elmegyek? Haragudott volna rá? De elhessegetem a gondolatot, és mire a kocsihoz érünk, már el is felejtem az egészet.

~*~

Bemegyünk a belvárosba, ahol megreggelizünk. Egy kis büfébe ülünk be, ami szokatlan lehet Raydon-samának, mert egyfolytában ide-oda forgolódik. Én kiskoromban néha voltam ilyen helyeken, és pár vendégem is elhozott hasonló helyekre, nekem így nem fura. Mindenki megbámul minket, engem fõleg a kimonóm miatt. De nem érdekel, már fel sem veszem a bámész tekinteteket.

-         Mehetünk máshová is, ha nem kényelmes – ajánlom fel, a csirkeszárnyamat rágcsálva.

-         Semmi baj – hárítja el. – Csak nem nagyon járok ilyesféle helyekre.

-         Tudom – bólintok komolyan. – Elmondja, hová megyünk?

-         Nos – mosolyodik el -, mivel olyan szépen rajzolsz, felkerestem egy ismerõsömet, aki szeretné felhasználni a képeidet egy könyvhöz. Persze, csak ha te is beleegyezel.

A szám is eltátom. Nem tudok mit mondani, még a kezem is megáll a levegõben, amiben épp egy falat kenyeret tartok. Nem bírom elhinni, habár már kezdek hozzászokni, hogy Raydon-sama mellett csupa meglepetés ér engem. De ez akkor is több, mint amirõl eddig álmodtam. Sokáig nem tudok szóhoz jutni, Raydon-sama pedig türelmesen megvár, a kezeire támaszkodva. Végül nagy nehezen mégis sikerül kicsikarnom magamból egyetlen kérdést.

-         Ez… biztos? – kérdem óvatosan.

-         Igen. Az ismerõsöm egy híres könyvkiadó tulajdonosa, és nagyon megtetszettek neki a munkáid. Párat megmutattam neki, utólagos engedelmeddel. De ha nem szeretnéd, hazamegyünk.

-         Nem, minden rendben – válaszolom halkan. – Csak… meglepett, ennyi az egész. Nem vagyok valami jó rajzos, én sosem tartottam magam tehetségesnek, így… ez fura – vallom be.

Raydon-sama válaszként csak megsimogatja az arcom és mosolyog. Nem tudom, mi lesz ebbõl, de most már végigcsinálom. Reggeli után ismét kocsiba szállunk és meg sem állunk egy hatalmas irodaház elõtt. Mikor kiszállok, kissé megijedek, és már kezdem megbánni, hogy belementem a dologba, de Raydon-sama bátorítóan fogja meg a kezem. Már nem is félek annyira. Rámosolygok, de azért még nem vagyok teljesen biztos a dolgomban. Bemegyünk az ajtón, és azonnal a recepcióra megyünk. Raydon-sama csak bemondja a nevünket, mire a recepciós hölgy felszól, majd int, hogy mehetünk, a fõnöke már vár minket. Nagy levegõt veszek, mikor a liftek felé tartunk. Mindenki engem néz, páran össze is súgnak mögöttem, ami zavar. Nem szeretem, ha sugdolóznak körülöttem, az sosem jelent jót. Végül megérkezik a lift, és mi felsuhanunk a sokadik emeletre. Még sosem jártam ilyen helyen. Itt minden olyan más. Üvegbõl és márványból van minden, meg értékes fából. Drágának tûnik. Végül megérkezünk, kiszállunk és elindulunk egy folyosón. Raydon-sama egy percre sem enged el, mellette biztonságban érzem magam. Megállunk egy ajtó elõtt, és Raydon-sama bekopog.