Ne haragudj, de lezárom. Eltűntél, és már meguntam, hogy várnom kell rád, te meg rá se bagózol semmire. Ha gondolod, majd egyszer folytathatjuk emailben, vagy valami.
Az éjszaka közepén gyengéd csókra ébredek, mire felmorranok, majd hamar magamhoz térve viszonzom az édes csókot. Eközben kezeim Shunsuke derekára vándorolnak. Ő abbahagyja a csókot, érzem, ahogy a haja az arcomat csiklandozza, majd ismét megcsókol. Finom és édes, mint a méz.
- Ugye nem baj hogy felébresztettem? – kérdi félénken. Kis buta, ha haragudnék rá, már agyonlóttem volna.
- Kivételesen – cirógatom meg gyengéden a hátát, majd újabb csókra húzom magamhoz.
Szorosan hozzám simul, összedörzsöli ágyékunkat, én pedig máris reagálok rá, mert érzem, hogy kezdek alul szűk lenni. Elkezdem lehúzni a nadrágját, majd kezem férfiasságára téved, és rámarkolok. Ujjait rákulcsolja az enyémekre. Ösztönösen kezd el mozogni, miközben szája egyre lejjebb siklik a bőrömön, mígnem eléri hímtagomat, és a szájába veszi. Azonban farkam már erősen duzzad, így alig bírja bekapni. Szorgalmasan szopja a farkam, és érzem, hogy igyekszik jól csinálni, minél több örömet akar okozni nekem. Halkan nyögök fel, jelezve, tetszik, amit csinál. Nem kell sok idő, hogy szájába élvezzek. Felemelkedik egy futó csókra, majd hímtagomat bejáratához illesztve már ül is fel. Magába fogadja merevedésem, és lassan kezd ringatni rajtam. Olyan jól csinálja, annyira kibaszottul jól, mint eddig egy kurvám sem. Őt biztosan nem dobom ki egy jó ideig. Még elég fiatal, engedelmes és kurva jó az ágyban. Kizárok mindent, és átadom magam az élvezeteknek.
~*~
Reggel együtt kelünk,majd zuhanyzunk le, és reggelizünk meg. Valami nincs rendben vele, és tudom is hogy mi az, vagy legalábbis sejtem. De muszáj dolgoznom, el kell intéznem pár ügyet, pár szerződést, így muszáj vagyok magára hagyni, de meghagyom az embereimnek, hogy figyeljék továbbra is. Már majdnem délre jár az idő, amikor kopogást hallok az irodám ajtaján. Kiváncsi vagyok, ki lehet az.
- Szabad - mondom, mire nyílik az ajtó, és Shun néz be rajta. Kissé meg van illetődve.
- - Ugye nem zavarok? – néz rám ártatlanul. Meg tudnám zavarni.
- Dehogy, vagy még pár papír, addig ha akarsz kimehetsz az itteni rózsakertbe – mutatok magam mögé, mire bólint, és kimegy.
Olyan, mint egy kisgyerek. Meg kell mondanom neki, hiszen joga van tudni, hogy figyeltettem. És talán én is választ kapok a kérdéseimre. Remélem, nem fog nekem hazudni. Gyorsan befejezem a dolgaimat, majd Shunsuke után megyek. A rózsáimnál találok rá, amint érdeklődve, és csodálkozva szemléli őket. Na igen, ezek ritka fajta rózsák, nem lehet őket csak úgy minden virágboltban kapni. A háta mögé lépek, és átkarolom őt, mire megdermed, de azonnal meg is nyugszik.
- - - Beszélnünk kell – dörmögöm a nyakába, és kissé megszorítom.
- Miről, gazdám? – a hangja ideges, tehát sejt valamit.
- - Megfigyeltettelek, amikor egyedül szoktál lenni és nem tetszik amit hallottam – elengedem, és szembefordítom. - Ha valami bajod van megígéred, hogy elmondod nekem? – kérdem nyugodtan, mire nyel egyet.
- Sajnálom, hogy... nem mondtam el - hajtja le a fejét. - De... féltem hogy ha megtudja, gazdám, akkor...
- Akkor? - emelem fel egy ujjal a fejét, hogy a szemébe tudjak nézni. - Azt hitted, hogy akkor kidoblak, vagy agyonlőlek? - aprót bólint. - Ostoba kölyök! - sóhajtok fel, és elengedve az állát a hajába túrok. - Ennyire nem ismersz még? Ha nem számítanál, már régen megszabadultam volna tőled. Aggódom érted. Máskor is rosszul voltál már?
- Néha - a hangja tele van bűntudattal. - De a többi gazdám nem tudott róla. Ha megtudták volna, én...
- Tudom - bólintok. - Most menjünk be. Pihenned kell, én meg felhívom az orvosomat, hogy jöjjön ide. Neked pedig el kell mondanod neki mindent, rendben? Nem szabad titkolóznod, mert akkor még rosszabb lehet.
- Igen, gazdám - suttogja.
Bemegyünk, leültetem a nappaliban, én meg felhívom az orvost, hogy azonnal jöjjön ki, mert Shunsukénak szüksége van rá. Szegény kölyök közben halálra váltan ül egy fotelben. Nem tudja, mi vár rá, én pedig aggódom, hogy mi baja lehet. Ha sokszor rosszul van, az lehet örökletes is, de lehet valamiféle születési rendellenesség is. Nem telik el fél óra, és idős orvosom már meg is jelenik. Meghajol, majd egyből Shunhoz siet. Megkéri, hogy vetkőzzön le felül, majd előveszi a sztetoszkópját és elkezdi vizsgálgatni. Idegesen figyelem, és Shun mellé lépek. Ő is fél, így megfogom a vállát jelezve neki, hogy nem kell félnie semmitől, itt vagyok vele, nem hagyom magára. Jó negyed órás vizsgálódás után az orvos felegyenesedik.
- Nos? - kérdem ijedten. - Mi a baja?
- Nem tudom biztosan - rázza a fejét az orvos. - Mondd csak, Shunsuke, szoktak fájdalmaid lenni?
- Igen - válaszol a fiú. - Néha fáj a mellkasom, a fejem, és a hasam. Meg nem kapok levegőt és fulladok.
- Milyen időközönként? - jön az újabb kérdés.
- Néha hetekig nincs semmi bajom, de néha egy héten többször is rosszul vagyok - válaszolja engedelmesen Shunsuke.
- Mi lehet ez, sensei? - a hangom aggódó, és ez Shunsukénak is feltűnhet, mert hozzám simul, én pedig szórakozottan babrálok a hajával. - Meg tudja gyógyítani?
- Sonozaki-sama, a legjobb lenne, ha Shunsuke-kunt néhány napra beutalhatnám a kórházba - mondja a sensei. - Alaposabb kivizsgálásra van szükség, mert lehet, hogy nagy a baj.
Elgondolkodom, és Shunra nézek, aki meg van rémülve. Úgy néz ki, a kórházakról csak rossz élményei vannak, de most muszáj, hogy jó kezekben legyen az én kincsem. Nem akarom őt nagy sokknak kitenni, de ha erre van szükség, akkor muszáj. Így végül rábólintok, és intézkedem, hogy még ma délután beszállíthassam Shunt a kórházba. Mikor a sensei elmegy, elmagyarázom neki, hogy csak így van esély rá, hogy kiderítsék, mi baja van. Azt is megígérem neki, hogy ott leszek mellette, nem fogom magára hagyni. Ez látszólag kissé megnyugtatja.
~*~
Két órával később már minden készen áll rá, hogy a legjobb magánkórház legjobb szobájában helyet is kapjon. Addigra a személyzet összekészíti nekünk a ruhákat, és már benn is ülünk a kocsiban. Shunsuke egészen hozzám simul, én pedig átölelve tartom őt. Simogatom a hátát, miközben nyugtatóan suttogok neki. Kezd hozzám nőni ez a fiú, és aggódom érte, mert ha komoly a baj, akkor nem tudom, mit fogok csinálni. Ő pedig bizonyára attól fél, hogy ha komoly baja van, már nem fogom őt akarni. Butuska, hát hogy tudnám őt bántani? Annyira más, mint az eddigi szajhák, akiket vettem. Ő különleges, és különleges bánásmódot érdemel.
Nem telik el sok idő, mire a kórházba érünk. Maga az igazgató siet elénk, és kísér be minket egy kétágyassá alakított luxusszobába. Shunsuke szeme-szája tátva marad a luxus láttán, mert mi tagadás, a szoba inkább egy ötcsillagos hotelszobára hajaz, mint kórházi szobára. Az igazgató nagy hajlongások közepette hagy minket magunkra egy nővérkével együtt, aki azonnal nekilát, hogy levetkőztesse Shunsukét. Ő azonban hozzám tapad, mire elküldöm a nőt. Jobb, ha magunkban vagyunk, így talán Shun is nyugodtabb lesz. Igazam lehet, mert amint a nővérke kimegy, Shun is fellélegzik. Felé fordulok, és a kezeim közé fogom az arcát.
- Nem lesz semmi baj, Shunsuke - suttogom lágy hangon. - Most átöltözöl, és pihensz. Ha szükséged van valamire, megkapod.
- Biztos... biztos nem fog... elmenni? - kérdi kételkedve. A hangja tele van félelemmel.
- Megígértem, nem? - hajolok hozzá, és lágyan megcsókolom.
Érzem, ahogy óvatosan viszonozza a csókot, és karjait a nyakam köré kulcsolja, majd mikor végignyalok az ajkain, már nyitja is a száját, így nyelvem akadály nélkül siklik a szájába, lágy tangóra hívva a nyelvét. Olyan jó így. Bár ne azért lennénk itt, hogy megvizsgálják. Érzem, hogy kezd ellazulni.
- Igen, gazdám – azonnal felpattanok és mélyen meghajolok.
- Nekem el kell mennem egy fontos tárgyalásra – enyhén nyitott ajkakkal rábólintok. - De most nem jöhetsz velem, csak unnád magad. Legkésőbb hétre itthon vagyok, hacsak nem tart tovább. Ha igen, akkor hazaszólok. És még valami – a hangsúlyra felfigyelek. - Te csak nekem tartozol engedelmességgel, értetted? Ha a bátyám vagy az anyám utasít téged, hagyd figyelmen kívül. És ha a bátyám hozzád akarna érni, utasítsd el! Nem szeretném, ha azt hinné, hogy bármit megtehet a tulajdonommal. Értetted?
- Értettem – rábólintok, de mégis hogyan tehetném ezt? Nem könnyű…
- Jó fiú – húz magához, jóiscica módjára szorosan simulok. - Azt csinálhatsz, amit szeretnél. Ha éhes vagy, szólj a konyhán, mondd meg mit szeretnél és elkészítik neked ebédre. Ha gondolod, használhatod a medencét is, ússz egyet, jót fog tenni.
- Gazdám nagyon türelmes velem – bököm rá enyhén csillogó szemekkel mire elmosolyodik.
- Te annyira más vagy, mint az elődöd. Veled másképp kell bánnom – borzolja meg hajam és elindul az ajtó felé. - Akkor este.
- Viszontlátásra, gazdám! – vágom rá gyorsan.
Hallom ahogy a kocsi kifordul és elindul a kijárat felé. Halkat sóhajtok és hátradőlök a kanapén. Nemszeretek távol lenni gazdámtól. Összegömbölyödöm a kanapén és hagyom hogy elnyomjon az álom.
~§~
Arra ébredek hogy valaki játszik az egyik hajtincsemmel. Felkapom fejem remélve hogy gazdám az de ijedten csusszanok odébb mikor a kegyetlen igazság pillant rám dacosan.
Felemelem kézfejem ezzel eltakarva számat, nem akarom hogy hozzámérjen! Éhezőn pillant végig rajtam mire felpattanok és az ajtó felé kezdek sietni. Elkapja csuklómat és az ölébe ránt és szorosan mellkasának nyom kezeimet lefogva.
Ekkor belép két testőr, az egyik mindig elkíséri gazdámat mindenhova.
-Azonnal engedje el!
Hátrafordulok. Megvető pillantás, összehúzom magam még kisebbre, nem akarok itt lenni…
- - Úgy tűnik az öcsém nem nevelte meg a kutyáit, na majd én tiszteletet verek a fejedbe!
A testőr ideges tekintete elszomorít, pedig azt hittem hogy végre elintézik, rémálmaim egyik főszereplője ez az ember.
Vállára dob és kisétál velem az ajtón. Rúgkapálok, mindent megteszek de ez kevés…
Rávág az ágyra és fölém mászik. Szorosan simul, az undor kerülget, kezeimet mellkasának feszítve próbálom ellökni.
Nyakamat végigcsókolgatja, nyelvével ízleli bőrömet, érzem ahogy elzöldülök, bekönnyesedik a szemem, gazdám nagyon mérges lesz rám hogy nem tudtam ezt megakadályozni. Ingemet kezdi szétgombolni, minél lejjebb megy annál idegesebb leszek. Fejbe vágom de csak nevet rajtam. Forró száját az enyémekre nyomja, szorosan összehúzom számat nehogy mocskos nyelve közelebb jusson hozzám. Ágyékomat megmarkolja, felnyögök, nyelve azonnal besiklik a számba. Izmaim pattanásig feszülnek az idegtől.
Gazdám töri be az ajtót, bátyját letépve rólam hozzávágja a falhoz és engem felkapva szorosan magához húz. Lövés, mellément.
- HA MÉG EGYSZER HOZZÁ MERSZ NYÚLNI, NEM HIBÁZOM EL! ÉRTETTED?! – összerezzenek dühös hangjára de tőle nem félek, nekem nem ártana.
Izzik a levegő a gyűlölettől, már nem reagálok semmire csak reszketve bújok gazdámhoz. Felkap karjaiba és bevisz a szobájába. Leül a futonra és betakar. Az ölébe ültet én meg szorosan hatalmas mellkasához simulok.
- Sa... sajnálom... gaz... dám... – dadogom halkan, reszketek a félelemtől. - Én... nem akartam... de...
- Semmi baj – sóhajt. - Nii-chan erősebb nálad. Nem a te hibád, Shun – simogatja fejemet. - Most pihenj, jó? – gyengén rábólintok. Hamar elnyom az álom.
~§~
Az éjszaka gyengéd cirógatásra ébredek. Álmoskásan pislogok a sötétben. A hold fényében látom gazdám körvonalait, arcvonásai nem mozdulnak. Lehet hogy ébren van de lehet hogy csak álmában simogat. Ahogy belegondolok kurtán elmosolyodom. Nagyon meghat a gondolat hogy gazdám még tudattalan állapotában is engem nyugtat. Nem bírok magammal, finomat főlémászom és megcsókolom. Halkan dorombol mély hangján, mikor magához tér viszonozza csókomat, kezei derekamra siklanak. Abbahagyom a csókot, hajtincseim arcát simogatják, gyengéden elmosolyodom majd megint megcsókolom. -Ugye nem baj hogy felébresztettem? – pislogok rá kíváncsian bár valószínű hogy a sötétben nem látja.
- -Kivételesen – cirógatja meg hátam és lehúz magához egy újabb csókra. Szorosan hozzásimulok, ágyékunkat összedörzsölöm, érzem hogy máris reagál rám. Nadrágomat kezdi lehúzni rólam, mindent megcsinálok amit ő is. Amikor keze férfiasságomra markol én is rákulcsolom ujjaim az övére. Annyira kívánom, fel sem fogom tetteimet csak hagyom hogy testem ösztönösen mozogjon. Szám egyre lejjebb siklik finom bőrén míg el nem érem hímtagját. Amennyire tudom szájba veszem de méretei nagyobbak mint az én befogadó készségem. Szorgalmasan mozgatom számat rajtam, igyekszem jól csinálni, hangjából ítélve nem csinálhatom olyan rosszul. Nagyon élvezem hogy örömet tudok neki okozni, a ma történtek után örülök neki ha letudom nyugtatni. A fejem kicsit megsajdul a folyamatos föl le mozgástól de nem sokkal később gazdám már a számba élvez. Sós aromáját érzem egész számban.
Egy futócsók után fölé mászom ismét, hímtagját bejáratomhoz illesztem és lassan kezdek beleülni. Nem igazán fáj, talán egy kicsit, inkább csak élvezem. Lassan ringani kezdek rajta, a külvilág megszűnik, csak Őt érzem.
~§~
Reggel valami kín felkelni, fáradt vagyok a sextől, nem tudom mennyi ideig csináltuk de csodálatos volt, mindent megadnék még ilyen éjszakákért, érte.
A reggeli nagyon finom, az edzés frissítő, a zuhany Vele annál is jobb. A tüdőm folyamatosan szorít, néha beleszédülök vagy csak rosszul leszek de nem hiszem hogy nagyon tükröződne rajtam, viszont amikor egyedül vagyok hagyom magamnak hogy kipihenjem ahogy jólesik, de néha még ez sem megy mer úgy érzem mintha mindig figyelnének, üldözési mániám is lett…
A nap többi részében senkit sem találtam, az egész ház üres volt… kicsit nyomasztva éreztem magam.
Végigsétálok az egyik folyosón ami gazdám itthoni irodájába vezet. Halkan bekopogok.
- - Szabad. – kicsit idegesen benyitok.
- - Ugye nem zavarok? – nézek ártatlanul.
- - Dehogy, vagy még pár papír addig ha akarsz kimehetsz az itteni rózsakertbe – mutat maga mögé. Mosolyogva rábólintok és kimegyek.
A kertnek ezt a részét még nem láttam, csak hogy el van kerítve, nem tudom miért, pedig ez az egyik legszebb része. Kistányér szemekkel nézek a szép rózsákat, ahogy egy-két lepke rájuk száll.
Gazdám izmos karja tekerednek derekam köré, automatikusan is hozzásimulok meleg testéhez.
- - Beszélnünk kell. – dörmögi mély hangján a nyakamba és kissé jobban megszorít.
- - Miről, gazdám? – torkomban kis gombóc keletkezik.
- - Megfigyeltettelek, amikor egyedül szoktál lenni és nem tetszik amit hallottam – elenged és szembefordít magával.
- - Ha valami bajod van megígéred hogy elmondod nekem? – Kicsit mintha szomorúan nézne rám, de inkább várakozó és szikla szilárd. Nagyot nyelek, de be kell hogy ismerjem hogy lebuktam.
Nekinyomom hátát a hideg csempének, amitől beleszisszen a csókba. Pont ezt akartam babám. Érzem, hogy ő is akarja, hiszen akkor nem önállósította volna magát. Valóban jól kitanították, megnevelték ezt a kis játékszert. És már nem is olyan báb, mint mikor idekerült. Hiába, gyorsan alkalmazkodott, ami nekem csak jó.
Elindulok lefelé a nyakán, mialatt végigcsókolom testét. Ahogy egyik kezemmel éledő férfiasságát simogatom, nyelvem mellbimbóival játszik, mire halkan zilálni kezd, gondolom jólesik neki, élvezi a kényeztetést. Néha a kurváknak is lehet jó napjuk. Mielőtt azonban elérne a csúcsra, nem engedem elmenni. Az már luxus lenne. Majd ha engedem. Újra megcsókolom, mialatt szabad kezemmel hátul tágítani kezdem, farkát tartó kezével pedig elszorítom szerszámát. Érzem, hogy egész teste tüzel, mintha régen nyúltam volna már hozzá.
Hamar kitágul, hiszen nemrég jártam már benne, így mikor elég tág, megfordítom őkelmét, majd egy határozott mozdulattal tövig csúsztatom benne farkamat. Érzem, ahogy teste megfeszül a hirtelen fájdalomra, én pedig ezzel nem igen törődve, mozogni kezdek benne. Halkan zilál, nyöszörög, ahogy egyre gyorsabb tempót diktálok és közben nyakát, vállait halmozom el csókokkal. Bőre olyan puha, lágy, selymes, mintha nem is fiú lenne. Hátrahúzom a fejét és megcsókolom, amit ő készségesen viszonoz. Hamarosan érzem, hogy közel járok már, és mielőtt elélveznék kihúzódom belőle. Utálnék most beleélvezni, így forró magom Shun fekenére folyik és végre őt is hagyom elmenni. Egy hatalmas sóhaj kíséretében kezembe élvez és összerogy. Én azonban átölelem és fáradtan megcsókolom.
Lemosakszunk, majd irány az ágy. Hosszú nap volt, hosszú este és fáradt vagyok. Ha arra gondolok hogy a jövő héten meg kell jelennem a vén fószer temetésén is, hányingerem van. Shunsuke a karjaim közé fészkeli magát, feje a mellkasomon pihen, én pedig átölelem. Hamarosan el is nyom az álom.
~*~
Korán reggel keltem Shunsukét, majd edzeni megyünk. Mintha kissé lassabb és ügyetlenebb lenne, de lehet, hogy még fáradt, hiszen az este és a szex kiszívhatta az erejét. Így nem teszem szóvá, de elhatározom, figyeltetni fogom minden lépését, ha nem vagyok itthon. Embereim tudják a dolgukat és Kanout, egyik legmegbízhatóbb emberemet állítom rá, aki úgy tudja követni és figyelni, hogy a fiú sosem fog rájönni.
Edzés után gyorsan lezuhanyozunk, átöltözünk, aztán reggelizünk. Shun tanára pontos, mint mindig, és amíg ők ketten tanulnak, én a háttérben figyelem őket. Közben ügyeket intézek, szerződéseket bonyolítok és lebeszélek egy találkozót egy bank elnökével, amit meg akarok venni. Hatalmas bank, rengeteg fiókkal, egy egész hálózat és kell nekem. A fickó el akarja adni, mert úgy gondolja, ideje nyugdíjaznia magát, én pedig azonnal lecsaptam a kedvező lehetőségre. Sonozaki Ranmarut pedig senki sem utasíthatja vissza.
Ki kell mennem pár dossziéért, így a tanárt és Shunt magukra hagyom. Tudom, hogy a fickó nem próbálkozna be, túlságosan is tart tőlem ahhoz, hogy hozzányúljon a játékszeremhez. A dossziék természetesen rendben vannak és mire visszaérek már vége van Shun órájának is. A tanár elment, csak Shun üldögél az asztalnál.
- Végeztetek? - kérdem, bár ez elég nyilvánvaló.
- igen, gazdám - hajol meg illedelmesen.
- Nekem el kell mennem egy fontos tárgyalásra - mondom, mire bólint. - Te most nem jöhetsz velem, csak unnád magad. Legkésőbb hétre itthon vagyok, hacsak nem tart tovább. Ha igen, akkor hazaszólok. És még valami - figyelmesen néz rám. - Te csak nekem tartozol engedelmességgel, értetted? Ha a bátyám vagy az anyám utasít téged, hagyd figyelmen kívül. És ha a bátyám hozzád akarna érni, utasítsd el! Nem szeretném, ha azt hinné, hogy bármit megtehet a tulajdonommal. Értetted?
- Értettem - bólint, bár látom, a parancs végrehajtása némi nehézséget fog neki okozni.
- Jó fiú - húzom magamhoz és adok egy puszit a homlokára. - Azt csinálhatsz, amit szeretnél. Ha éhes vagy, szólj a konyhán, mondd meg mit szeretnél és elkészítik neked ebédre. Ha gondolod, használhatod a medencét is, ússz egyet, jót fog tenni.
- Gazdám nagyon türelmes velem - jegyzi meg, mire halványan elmosolyodom.
- Te annyira más vagy, mint az elődöd. Veled másképp kell bánnom - borzolom meg a haját, majd felállok. - Akkor este.
- Viszontlátásra, gazdám! - hallom még a hangját, de addigra jórészt kinn vagyok az ajtón.
Sóhajtok egyet. Félek, hogy Shun hagyni fogja, hogy a bátyám esetleg ugráltassa, vagy hozzáérjen. Remélem, nem fogja kihasználni a helyzetet. Odakinn utasítom Kanout, hogy tartsa szemmel az én kiscicámat, amit ő meghajlással vesz tudomásul. Számíthatok rá, tudom. Beülök a kocsiba és még mielőtt elindulnánk, látom feltűnni a bátyámat az egyik virágágyásnál. No lám csak. Nincs itthon a macska, cincognak az egerek? Majd gondom lesz rá. Odaintem Kanout és utasítom, hogy a bátyámat is figyeltesse, nehogy bajt keverjen. Azt hittem, ma nem lesz itthon, mert úgy volt, hogy elmegy, de ezek szerint mégsem. Rossz előérzetem van. Kanou csak bólint, hogy hagyjam rá. Végül elindulok.
~*~
A tárgyalás hosszú és unalmas, ráadásul a tulaj olyan vontatottan és hosszan ecseteli a dolgokat, hogy kis híján elalszom. Csak a három bögre kávé tart ébren, meg az ebédszünet, amit hála égnek pontosan fél kettőkor tartanak meg. Alig várom, hogy végezzünk. Egész nap csak Shun jár az eszemben. Remélem nii-chan nem bántotta még. Mert ha igen, akkor megverem és utána agyonlövöm. Csak azért nem tettem eddig meg, mert szükségem volt rá. De most már lassan nem lesz, elég hatalmas vagyok, hogy eligazgassam a családot.
Végre lassan vége az egész cirkusznak és még csak hat felé jár az idő. Azt hiszem, idejében haza fogok érni, bár kérdés, lesz-e még erőm bármire is. De az üzletet megkötöttük, jövő héten utalom a pénzt és a bankhálózat egy hét múlva az én kezemben lesz. Én is elégedett vagyok és a tulaj is.
Fáradtan dőlök hátra a kocsi hátsú ülésén és hirtelen hiányzik Shunsuke. Nincs itt az én kiscicám, akit simogathatnák a hosszú úton. Kanou egész nap nem hívott, de nem is tudott volna, hiszen nem vettem volna fel a telefont. Sose veszem fel, ha tárgyaláson vagyok. Remélem, odahaza minden rendben.
- Haza, uram? - kérdi a sofőr, én pedig csak bólintok. Már válaszolni sincs erőm.
A hazaúton kissé felfrissítem magam és pihenek, mert jó erőben kell lennem, ha hazaérek. Shunsuke nem láthat fáradtan. Éhes is vagyok, ez a tárgyalás éhessé tett, és várom már, hogy együtt ehessek az én cicámmal.
Mikor hazaérek, már jobban vagyok és kényelmes, de gyors léptekkel indulok meg a ház felé. Amikor belépek Kanou azonnal odasiet hozzám egy másik emberrel együtt.
- Sajnálom uram, nem tudtuk megállítani! - mondja hadarva, én pedig pár pillanatig azt sem tudom, miről beszél.
Aztán leesik, hogy a bátyámról lehet szó. Azonnal a bátyám szobája felé rohanok és kopogtatás nélkül rántom fel a tolóajtót. A bátyám éppen Shunsukén fekszik, aki minden erejéből próbálja őt őt letolni magáról. De nem megy neki. Pillanatnyi habozás után odalépek és bátyámat felrántva akkora pofont adok neki, hogy a falhoz vágódik. Majd előkapom a pisztolyomat és rászegezem. Lövök. A lövés pár milliméterrel a feje mellett üt lukat a falban.
- HA MÉG EGYSZER HOZZÁ MERSZ NYÚLNI, NEM HIBÁZOM EL! ÉRTETTED?! - ordítom magamból kikelve.
Bátyám szinte fel sem fogja mi történt, én már Shunsuke mellett vagyok és felrántom a futonról. Reszket, mint a nyárfalevél, ami nem csoda. A testvérem kis híján megerőszakolta és én sem vagyok éppen jó kedvemben. Arcom eltorzul a gyűlölettől, undortól, haragtól és legszívesebben itt helyben megölném, de nem teszem. Nem Shunsuke előtt. Bátyám kábán néz rám, majd a fegyverre és végre azt hiszem felfogja a dolog komolyságát, mert félelmet látok a szemében. Tudja, hogy képes lennék lepuffantani, mint egy kutyát.
Elteszem a fegyvert és Shunsukét a karjaimba kapva kilépek vele az ajtón. Embereim bocsánatkérően néznek rám, de nem rájuk vagyok dühös. Ők ha akarták volna se tudták volna megállítani a bátyámat. Tudom, hogy akarták, de bátyám erősebb náluk és engedelmeskednek neki. Shunsuke belém kapaszkodva reszket a félelemtől én pedig még mindig dühös vagyok. Mikor a szobámba érünk a futonra teszem és betakarom. Végre kezdek megnyugodni, bár ez lassan fog menni.
- Sa... sajnálom... gaz... dám... - suttogja. Majdnem sír szegénykém, és életemben először sajnálok valakit. - Én... nem akartam... de...
- Semmi baj - sóhajtok bosszúsan. - Nii-chan erősebb nálad. Nem a te hibád, Shun - simogatom meg gyönyörű, barna haját. - Most pihenj, jó? - bólint, de kapaszkodik belém. Nem mer egyedül maradni.
Lefekszem mellé és a karjaimba véve őt lágyan ringatni kezdem. Fura tőlem ez a magatartás, én is meglepődöm magamon, de most ez kivételes helyzet. Shunsuke most kivételes figyelmet kap.
Egy fotelben üldögélek egy pohárral a kezemben. Felmérem az embereket, nem tetszik a látvány.
- Neked sincs ínyedre, igaz? – áll mellém gazdám. - Álszent bagázs. Még egy kicsit maradunk, aztán hazamegyünk.
- Igenis – bólintok. - Most mi lesz?
- Hogy érted?
- A családdal, úgy értem… a férfinak lánya van. – dadogom.
- Nem tudom. De nem is a mi dolgunk megoldani. Ez már az ő dolguk – nem értem ezt az egészet. az özvegyre és lányára pillantva enyhén feszengek, talán ezt nevezik együttérzésnek, bár nekem nem szabadna ezt éreznem.
Egy kis idő múltán elbúcsúzunk és visszaindulunk. Mereven bámulok magam elé az autóban
- Mi a baj? – szólal meg gyengéden gazdám.
- Ön szerint… hogy halt meg? – lehet nem kéne ezt megkérdeznem, semmi közöm az egészhez.
- Ahogy a többiek. Valószínűleg valaki megölette – mondja hátradőlve. - Miért kérded?
- Csak… mert… - hajtom le a fejem. Én nem tudom mi lenne.
- Attól félsz, én is úgy fogom végezni egy nap? – emeli fel a fejem. - Nem kell félned. Nem hagylak magadra. – valahogy melegség önt el, érzem ahogy bőröm felforrósodik.
Mielőtt bármit mondhatnék finoman megcsókol. Annyira jólesik.
~§~
Gazdám valamiért magához rendelt így most feszengve állok előtte. Átölel derekamnál fogva és behúz a fürdőszobába. Elkezd levetkőztetni.
- Gazdám? – nézem kérdőn.
- Hm? – dönti félre a fejét. - Nem szeretnél velem fürdeni?
Azonnal ajkaira tapadok. Annyira boldoggá tesz az ilyenekkel. Behúz a zuhany alá és megnyitja a meleg vizet. Nem akarom elengedni, folyamatosan ajkait követelem. Nekinyom a hideg csempének mitől halkan beleszisszenek a csókba.
*
Elindul nyakamon lefelé végigcsókolva testem. Halkan zihálok. Minden érintésébe beleremegek. Éledező férfiasságom kezével cirógatja amíg mellbimbóimmal játszadozik nyelvével. Nagyokat sóhajtozom.
Mielőtt eljutnék a csúcsra elszorít kezével másikkal meg tágítani kezd. Forrón csókol, nyelve táncot jár az enyémmel, egész testem tüzel.
Amikor eléggé kitágított megfordít és egy határozott mozdulattal belém hatol. Hatalmasat nyögök, testemben az izmok megfeszülnek. Gyorsan zihálok amitől rámtör az a fájdalmas érzés mint régebben csak sokkal gyengébben. Megijedek de a helyzet miatt egyáltalán nem látszik meg rajtam, egy apró fájdalmas nyögés hagyja el a számat utána pedig már uralkodom magamon.
Egyre gyorsabb a tempó nekem meg egyre jobban fáj a tüdőm. Elrontja az élvezetet a fájdalom annyira dühít.
Megpróbálom elfelejteni és az élvezetre és gazdám forró testére koncentrálni. Sikerül is, a fájdalom elvonul agyam egy eldugott kis szegletébe.
Gazdám hátrahúzza fejem hogy megcsókolhasson, készségesen viszonzom.
Gazdám egy hatalmas lökéssel élvez el. Kihúzta magát mielőtt belémélvezhetett volna így mind fenekemre ment. Ahogy végigcsorog rajtam forró magja engem is utolér egy sóhaj kíséretében és a térdemre rogyok. Gazdám hátulról átölel és fáradt csókot ad.
Lemossuk magunkról a mocskot és befekszünk az ágyba.
Kiscicaként bújok gazdámhoz. Hamar elalszik, izmos karjai szorosan ölelnek mellkasához. Én nem tudok aludni, a fájdalom túlzottan elnyomja a fáradtságot. Nem akarom hogy gazdám észrevegyen bármit is. Nem szeretném hogy aggódjon, vagy hogy megint az ágyba kényszerítsen, nem szeretek sokáig feküdni.
Pár órával később végre elnyomott az álom.
~§~
Reggel az edzésen nem vagyok csúcsformában de már leplezni tudom a fájdalmam, gyakorlat teszi a mestert…
A reggeli hamar lezajlik, szótlanul ülünk és esszük a reggelit.
Később a nappaliban tanultam a tanárral amíg a háttérben gazdám telefonált és rendezett pár papírt.
Az óra végére úgy éreztem a legjobb barátom egy fájdalomcsillapító lesz és így tanulni nagyon nehéz, csak megdermedve ültem. Egyszer kikéredzkedtem a mosdóba és rendbe szedtem magam amennyire tudtam. Bevettem két fájdalomcsillapítót amitől kicsit beálmosodtam.
Amint elment a tanár félve körbenéztem, gazdám még nem jött vissza a dossziékkal, ez jó. Engedek kicsit magamon a fájdalom csillapíthatónak köszönhetően nagyrészt csak zsibbadást érzek, talán a kettő túl sok volt…
Homlokomra teszem a kezem és hátradőlök a kanapén, ez így nincs rendjén.
Végül megérkezünk a hatalmas házhoz. Látom, hogy Shunsuke csak ámul és bámul, pedig igazán hozzászokhatott már az ilyesmihez. Ahogy elnéztem, gazdag gazdái lehettek eddig is, és nem szenvedett semmiben sem hiányt. Talán sose vitték el sehová. Behajtunk a hatalmas kapun a kijelölt parkolóba, majd megállunk. Már ittvan a tokiói alvilág krémje, és nem egy politikus, közéleti személyiség is jelenlétét teszi a halotti partin. Tiszta puccparádé. A parkolóban már jónéhány fekete limuzin várakozik, a kertben és a bejáratnál pedig sokan beszélgetnek. Testőreim kiszállnak, majd én is. Látom, hogy Shunsuke teljesen el van bűvölve, annyira, hogy kiszállni is elfelejt.
- Minden rendben? Jól vagy? – kérdem, mire felém kapja a fejét és elég értetlen képet vág, mint aki nem tudja, mit is keres itt, vagy inkább, hogy mit is kérdeztem.
- Persze! Csak kicsit elbambultam… - válaszolja halkan és édesen, majd ismét körbepillant. Úgy veszem észre, tetszik neki a látvány.
-Megértem – húzom el a szám. Nekem nincs ínyemre az egész. – Menjünk – noszogatom, mire kiszáll és elindulunk.
Sokan megnéznek minket, de Shunsukét ezúttal nem zavarja, pedig az első alkalommal igencsak feszengett. Bemegyünk, köszönök pár embernek, sokan meghajolnak előttem. Én szinte észre sem veszem. Magamutogatás az egész. Mindenki itt van, aki számít. Persze, hiszen az összes nagyobb újság tudósít az eseményről, így a város nagyjainak jó példát kell mutatniuk.
Megiszom pár italt. Shunsukénak nem engedem az erőset, nem szeretném, ha berúgna és olyat tenne, amivel akaratlanul szégyenbe hozna. Látom, hogy az egyik falnak támaszkodik, mialatt én udvarissági köröket futok és elbájcsevegek azokkal, akikkel feltétlenül muszáj. Ahogy sejtettem, sokan csak azért jöttek el Okubo-sama gyászszertartására, hogy jobb színben tűnjenek fel. Undorító népség. Én se nagyon kedveltem az öreget, de legalább nem titkolom, habár nem is mondok semmi rosszat róla. Halottról vagy jót, vagy semmit. És akkor már inkább semmit. Végül úgy döntök, ideje részvéteme nyilvánítani az özvegynek és a lányának. Most, hogy Okubo-sama meghalt, tulajdonképpen egyszem lánya lenne az oyabun, a család vezetője, aki mégcsak nem is nagykorú. Előre érzem a hatalmi harcot, hiszen Okubo-sama öccse és annak fiai is ittvannak. Végül odamegyek Shunsukéhez.
- Ideje részvétünket nyilvánítani a családnak – mondom, kisöpörve egy tincset a szeméből.
Bólint, mi pedig megkeressük a gyászoló családot. Az anya és a férj volt huszonéves szeretője egymás mellett állnak. A lányt nem látom sehol. Talán nem bírja a dolgot? A tinilányok nagyon érzékenyek. Odamegyek Okubo asszonyhoz, hogy részvétemet fejezzem ki neki. Ő csak a szemét törölgetve fogadja a szavaimat és bólogat.
-Nem tudom, mi lesz most velünk, hogy a férjem meghalt – szólal meg szomorúan. – Nanako még túl fiatal, és nem is hiszem, hogy a család támogatná, mint leendő oyabunt. Ő mégiscsak csupán egy leánygyerek.
-Nem ő lenne az első lány, akit oyabunná választanak – jegyzem meg. – Persze az ön sógora és unokaöccsei valószínüleg be fognak avatkozni. Legyenek mindig éberek!
-Köszönöm, Sonozaki-sama! – emeli rám hálásan a tekintetét. – Ön nagyon kedves.
-Ennek semmi köze a kedvességhez – hárítom el határozottan. – Én mindössze tényeket közöltem, Okubo-sama. Most, ha megbocsánatak hölgyeim, mennem kell.
Szemeimmel máris Shunsukét kezdem keresni, és meg is pillantom, amint éppen egy fotelben ücsörög, kezében egy pohárral. Tudom, hogy unja magát, és én sem akarok sokáig maradni. Odamegyek hozzá, mire kiváncsian pillant rám. Azt hiszem, ő is észrevette, mennyire álszent ez a népség.
-Neked sincs ínyedre, igaz? – kérdem. – Álszent bagázs. Még egy kicsit maradunk, aztán hazamegyünk.
-Igenis – bólint. – Most mi lesz?
-Hogy érted? – kérdem.
-A családdal – böki ki. – Úgy értem… a férfinak lánya van.
-Nem tudom. De nem is a mi dolgunk megoldani. Ez már az ő dolguk – válaszolom.
Látom, hogy nem érti, de most nincs kedvem megmagyarázni neki a maffiacsaládok bonyolult és nem éppen hétköznapi kapcsolatait. Inkább az embereket figyelem. Sokan mintha kifejezetten örülnének neki, hogy az öreg meghalt. Sejtem, hogy nem egészen úgy, ahogy mondták, békésen, párnák közt. Nem csodálkoznék, ha valaki megölette volna, mondjuk a drága jó öccse, hogy ő léphessen a helyére. Tudom, hogy ez velem is bármikor megeshet, nem vagyok támadhatatlan, ahogy senki sem, aki olyan pozícióban van, mint én.
Jó negyed óra múlva állunk fel, intek Shunsukénak, hogy megyünk. Elegem volt a társaságból. Még elköszönök az özvegytől és ezúttal a lányt is megtalálom. Az öreg szeretője inkább halálra van rémülve, hiszen eddig is megtűrt személy volt, de most, hogy a férfi elhalálozott, ő immár már felesleges személynek számít. Eszembe jut, ha velem valami történne, mi lenne Shunsukéval? Vajon bátyám ágyasa lenne? Vagy eladná valakinek? Nem, sosem engedném. Eljut a tudatomig, hogy muszáj róla gondoskodnom, nehogy ő is a számkivetett sorsra jusson, mint ez a fiatal nő.
Már a kocsiban ülünk, amikor észreveszem, hogy Shunsuke mereven néz. Valami jár a fejében.
-Mi a baj? – kérdem gyengéden.
-Ön szerint… hogy halt meg? – kérdi óvatosan, mint aki fél attól, hogy megharagszom.
-Ahogy a többiek. Valószínüleg valaki megölette – válaszolom hátradőlve. – Miért kérded?
-Csak… mert… - hajtja le a fejét.
-Attól félsz, én is úgy fogom végezni egy nap? – emelem fel a fejét. – Nem kell félned. Nem hagylak magadra.
Mielőtt még bármit mondhatna, gyengéden megcsókolom. Testőreim tapintatosan elfordulnak. Érzem, ahogy Shunsuke bőre forró, szíve gyorsan ver. Ha nem lenne itt senki, most azonnal magamévá tenném. Olyan izgató és gyönyörű, lágy húsú, finom, selymes hajú, kívánatos szépség. De sikerül türtőztetnem magam, egészen hazáig.
Otthon magamhoz rendelem Shunsukét. Értetlenül néz rám, ahogy behúzom a fürdőbe. Rámosolygok és átölelem, majd lassan levetkőztetem.
-Gazdám? – néz rám.
-Hm? – döntöm félre a fejem. – Nem szeretnél velem fürdeni?
Elmosolyodik és megcsókol. Megdöbbenek, mert eddig sosem tett ilyet. A kicsike kezd önállóvá válni. És ez nagyon is kedvemre való fordulat. Beletúrok barna hajába és a zuhany alá húzom. Megnyitom a csapot.
Olyan csodálatosak a rózsák, viszont félek megérinteni őket nehogy összetörjenek mint a porcelán így csak látványukat és illatukat érezhetem.
Olyan jók ezek a pillanatok, kevés ilyenre van lehetőségem, az élet apró csodáit is ki kell élvezni.
- Gyönyörűek, igaz? – egy pillanatra összerezzenek. Ügyesen lopakodik, hangtalanul…
- Elnézést én... nem hallottam, hogy itt van – pattanok fel de, int hogy üljek vissza.
- Semmi baj – megrázza fejét majd mellém ül.
- Már sokkal jobban – hajtom le fejem - Sajnálom, hogy engedély nélkül kijöttem. Tudom, hogy nem szabad. – olyan buta vagyok, már az első nap mondta nekem, hogy ne hagyjam el a házat, figyelmetlen vagyok.
- Nem haragszom – nem? - Biztos nem lehet kényelmes egész nap bezárva üldögélni. Neked is szükséged van egy kis mozgásra. Ha szeretnél levegőzni, tedd. De ne hagyd el a birtokot! – bólintok.
- Igenis.
- Tetszenek a virágok? – kérdi.
- Igen. Gyönyörűek – mondom lágyan, mindig is szerettem a virágokat. - Kár, hogy elhervadnak. – a mondat végén hangom elhalkult.
- De minden évben egyre szebbek – néz a virágokra - Bár a te szépségedhez nem fogható egyik sem – magához húz, elbújok karjai között, ez olyan zavarba ejtő!
- Beszélnünk kell. Ma este el kell mennem egy gyászszertartásra. Ha elég erősnek érzed magad, és szeretnél, velem jöhetsz. Ha nem, akkor itthon hagylak, de nekem mindenképpen mennem kell.
- Ez is olyan gazdag-dolog? – pillantok rá. - Olyan... Kötelesség?
- Igen, olyasmi – bólint rá. - Az illető nagyhatalmú ember volt és rosszul venné ki magát, ha nem jelennék meg. – ahham, nincsen választásom, tudom hogy nem veszi zokon ha nem megyek, a javamat akarja, de mégis… egyszerűen nem mondhatok nemet, a gazdám, ezen semmi sem változtat pont.
Felajánlotta, ezzel burkoltan azt jelzi hogy szeretné ha mennék.
Kezét fürtjeim közé bújtatja, a kellemes érzésrefejemet a vállára hajtom.
- Szívesen elkísérem – válaszolom végül. - Nem akarom, hogy rosszul érezze magát, és bűntudata legyen.
- Vagy inkább neked lenne bűntudatod, amiért nem jöttél velem, nem igaz, Shunsuke? – puszit nyom az arcomra majd feláll. - Gyere, készülődjünk! Időben ott kell lennünk, hogy ne legyen belőle baj.
Bemegyünk a házba, mind a ketten lezuhanyozunk, majd felöltözünk. Hogy bevalljam nagyon régen hordtam kimonót, furcsa, jó szellős és nagyon csicsás, azaz igazi és nem hamisított.
Gazdám ahogyan végigpillant rajtam abba belepirulok.
- Menjünk, Shunsuke! – olyan lágyan és szépen ejti ki a nevem, gerincemen végigcikázik hangja. - Gyönyörű vagy. – Jaj.
Beszállunk a limuzinba, rengeteg testőrt láttam. Egy gyászra megyünk nem? Mi történhetne?
A hatalmas épületet meglátva kicsit eltátom a számat. Nem néz ki egy barátságos helynek, inkább kísértetkastélyra hasonlít. Innen látom a rengeteg fekete selymet és a rengeteg virágot.
A limuzin bekanyarodik a kertbe, itt is csak limuzinok sorakoznak, a rengeteg öltöny és kimonó közt kimagasló testőrök. Nem tudnám megmondani, hogy ez egy gyászszertartás…
Csak bambulok ki a fejemből.
- Minden rendben? Jól vagy? – gazdám felé kapom a fejem, egy pillanatig értetlen arcot vágok.
- Persze! Csak kicsit elbambultam… - az utolsó mondat közben körbepillantottam.
- Megértem – húzza el a száját. – Menjünk – noszogat előrébb. Sokan minket néznek, de most valahogy nem igazán zavar.
Megiszunk pár italt, pontosabban gazdám mivel nekem erőset nem enged. A testőrök itt legyeskednek, zavaró hogy az ember tudja minden mozdulatát figyelik, méghozzá nem is kevesen.
Nekidőlve a falnak nézegetem az embereket, pillantásom sokszor összefut máséval.
Gazdám int hogy menjek mellé, odasétálok majd kérdőn pillantok rá.
- Ideje részvétünket nyilvánítani a családnak – söpör ki egy tincset az arcomból.
Csak bólintok.
Megkeressük a gyászoló családot. Egy nagy csoport tagjai ként ácsorognak.
Belépünk a körbe.
Gazdám elmondja a szokásos részvétnyújtási monológot. Nem ismertem az illetőt, akit gyászolnak, így nem érzem magam szomorúnak, bár ezzel sokan vannak így. Kicsit hátrébb megyek.
- Szia – lép mellém egy gyönyörű lány. Ő a gyászolt férfi lánya. Úgy egy idős lehet velem, legfeljebb pár évvel lehet fiatalabb, úgy fél fejjel alacsonyabb mint én.
- Szia – nézek rá kifejezéstelenül. Szemei könnyesre vannak sírva.
- Szeretném megköszönni, hogy eljöttél apám gyász…
- Semmiség – vágok szavába.
- Te is gyászolsz? – néz rám boci szemekkel.
- Én?- most miért? – nem. – próbálom minél hamarabb lezárni ezt a beszélgetést.
- Oh sajnálom, csak olyan szomorúnak látszik az arcod… - mosolyog rám, ez egy fájdalommal teli kierőszakolt mosoly, nem mondom hogy mű, de most nem megy neki.
Megbiccentem a fejem felé elköszönés képpen és odébbállok.
Nyugtalanul forgólodik álmában, mint akinek rémálmai vannak. Ez nem jó. Nem tudom, miről álmodik, de szenved. Ott fekszem mellette, és jobb lenne felkelteni. Homloka verjtékezik, egész test lázban úszik. Ez nem egyszerű kis megfázás, annál komolyabb. Nem akarom kórházba vinni, rettegek tőle. De miért érdekel, mi van vele? Sosem szokott érdekelni, hogy az aktuális ágybetétjeim hogy érzik magukat. Ők számomra eszközök, rá mégsem tudok tárgyként tekinteni. Elbűvölt, mint lepkét a gyertya lángja. Remélem, én nem fogok elégni, ha még jobban magához vonz. Gyengéden megrázom, hátha felébred. Végre szemei felpattannak, ő pedig megborzong, mint aki lidérces álmából ébred. Komolyan megijeszt.
- Shunsuke? – nézek rá. – Valami baj van? – kérdem kiváncsian, és érzem, hogy összeráncolódik a homlokom.
- Csak… csak egy rossz álom – zilálja, majd megtörli a homlokát. Remélem, valóban csak ennyiről van szó.
Felül az ágyban és kiváncsian néz rám, mire felvonom a szemöldököm. Hajnali három óra van, én pedig még mindig nem aludtam semmit. Itt feküdtem mellette és vigyáztam rá. Szerintem ő is tudja. Tudom, hogy tudja.
- Miért vagy fent még ilyenkor? – kérdi halkan. Észre sem veszi, hogy tegez, és én sem szólok neki, hogy jobb lenne, ha nem tenné.
- Néztelek – válaszolom egyszerűen, mire elpirul. Olyan aranyos. Talán zavarban van. Kezemet a homlokára teszem. Kicsit meleg. - Elmegyek egy kis lázcsillapítóért, addig maradj fekve – utasítom gyengéden.
Még látom, hogy bólint, majd kimegyek. Egyenesen a fürdőbe tartok, ott tartom a gyógyszereket. Kiveszem a megfelelőt a dobozból, majd főzök neki egy finom forró, mézes teát. Remélem, jobban lesz. Nem szeretném, ha komolyabb baja esne. Fontos nekem még akkor is, ha ezt nem mondom. Ez fura érzés, mert eddig soha senki sem volt fontos a számomra apámon kívül. De ő is csak addig, míg életben volt.
Visszatérek a szobába. Shunsuke engedelmesen elveszi tőlem a felé nyújtott tablettákat és a vizet. Okos fiú, tudja, hogy jót akarok neki.
- Fenékig – mondom.
Nézem, ahogy bekapja a tablettákat, majd belekortyol a teába. Úgy látom, ízlik neki. Megvárom, míg szép lassan megiszogatja. A mézes tea nagyon jót tesz a náthára és fejfájásra. Majd elveszem tőle a poharat és a kisszekrényre teszem. Ő addigra már visszavackolja magát az ágyba. Helyes, helyes, sok pihenésre van szüksége. Végül én is befekszem mellé és magamhoz ölelem. Lassan ismét elalszik. Most már én is aludhatok pár órát.
~*~
Reggel természetesen nem engedem edzeni. Még az kéne, hogy megint rosszul legyen. Látom, hogy magyarázatot vár, de nem kap, csak a gyógyszereket. Húzza az orrát, és én sem szívesen adok neki bogyókat, de orvosi utasításra szednie kell. Azután felhívom egy ismerősömet, aki tanár. Igazából az egyik emberem unokatestvére az illető. Megígéri, hogy azonnal jön. Nem is merne ellenkezni, az halálos bűnnek számítana.
- Jó napot, Sonozaki-sama! - hajol meg, mikor megérkezik.
- Jó napot, Shiro-sensei! - biccentek felé, ennyit megérdemel. Remélem beválik, mert ha nem, az emberem bánja. - A tanítványa már várja. Legyen vele türelmes és megértő, mert még sok mindent nem tud.
- Igenis, uram! - hajol meg mélyen, majd beengedem Shunsukéhoz.
Távozóban még megnézem a tanárt. Nem lehet több harminc évesnél, de kevesebbnek látszik. Jó kiállású, de mégis átlagos arccal rendelkező férfi. Ha beválik, megtartom. De ha nem... nos, arra senki se számítson, hogy akkor kedves leszek.
~*~
A nap további része üzleti ügyekkel telik, rakás megbeszéléssel, kérelmezéssel, engedélyezéssel és egy gyár megszemlélésével. Igazság szerint kimerítő. Mire hazaérek, a tanár már távozott.
- Shunsuke? - kérdem az emberemet, aki felügyelt rá egész nap.
- Az udvaron van. Unatkozott idebenn, így kiengedtem - mondja. - Remélem, nem baj. Ön azt mondta főnök, hogy a fiú nem hagyhatja el a házat.
- Jót tesz neki a levegő - bólintok. - Megyek, megkeresem.
Emberem hátrébb lép. Nem vagyok rá mérges, elvégre csak a feladatát teljesítette. Ma este még el kell mennem egy gyűlésre, de semmi kedvem. Viszont mivel az egyik család keresztapja meghalt, illő megjelennem a gyásszertartáson és az utána következő vacsorán. Szívesen magammal vinném Shunsukét, de megkérdem, elég erősnek érzi-e magát ahhoz, hogy eljöjjön. Ha nem elég erős, kimentem magam. Vagy elmegyek nélküle. Rossz fényt vetne, ha nem jelennék meg.
Végül a rózsaágyásoknál találok rá a fiúra. A virágokat nézi. Gyönyörűek, én magam válogattam ki a töveket és a kertészt is én szerződtettem. Shunsuke egy padon ül és ámulva szemléli az ezerféle színben pompázó rózsákat. Olyan aranyos így, mint egy kisgyerek és akaratlanul egy mosoly kúszik az arcomra. Kezdek érzelgős, szenilis emberré válni. De mikor kezdődött? Egy egyszerű farmert és pólót visel. Ügyes, tehát megfogadta a parancsomat, hogy öltözzön fel, ha nem a szobámban van. Talán meg kéne engednem, hogy a szobámban is ruhát hordjon. Lassan odalépek mellé, de nem is veszi észre.
- Gyönyörűek, igaz? - kérdem, mire összerezzen és rám pillant.
- Elnézést én... nem hallottam, hogy itt van - áll fel, de intek neki, hogy üljön vissza nyugodtan.
- Semmi baj - rázom a fejem és mellé telepszem. - Hogy érzed magad?
- Már sokkal jobban - válaszol és lehajtja a fejét. - Sajnálom, hogy engedély nélkül kijöttem. Tudom, hogy nem szabad.
- Nem haragszom - rázom meg a fejem, mire értetlenül bámul rám. - Biztos nem lehet kényelmes egész nap bezárva üldögélni. Neked is szükséged van egy kis mozgásra. Ha szeretnél levegőzni, tedd. De ne hagyd el a birtokot!
- Igenis - bólint engedelmesen. Örülök, hogy tud beszélni és beszélget velem. Egyre nyíltabb, pedig alig pár napja van nálam.
- Tetszenek a virágok? - kérdem.
- Igen. Gyönyörűek - mondja áhítattal a hangjában. - Kár, hogy elhervadnak.
- De minden évben egyre szebbek - vallom be. - Bár a te szépségedhez nem fogható egyik sem - húzom magamhoz. Érzem, ahogy elpirul. Oda sem kell néznem. A légzése szaporább. - Beszélnünk kell. Ma este el kell mennem egy gyászszertartásra. Ha elég erősnek érzed magad, és szeretnél, velem jöhetsz. Ha nem, akkor itthon hagylak, de nekem mindenképpen mennem kell.
- Ez is olyan gazdag-dolog? - néz rám kérdően. - Olyan... kötelesség?
- Igen, olyasmi - bólintok. - Az illető nagyhatalmú ember volt és rosszul venné ki magát, ha nem jelennék meg.
Látom, hogy gondolkozik. Talán nem tudja, hogy döntsön. Tudom, hogy engedelmeskedni akar, és a lehetőséget ő parancsként értelmezi, pedig valóban nem akarom kényszeríteni, hogy kitegye magát olyasminek, aminek nem akarja. Főleg most, hogy még beteg is. Lágyan megsimogatom a haját, ujjaimat beletemtve a puha hajszálakba. Olyan puha és selymes. Fejét a vállamra hajtja. Sosem engedtem meg egy állatkámnak sem ekkora intimitást, de ő valahogy... más. Nem tudom megfogalmazni miért és hogyan, de más. Őt valahogy nem tudom úgy kezelni, mint az elődeit. Talán... vonzódom hozzá, és ezúttal nemcsak testileg, de... lelkileg is?
- Szívesen elkísérem - válaszol végül, hosszú csend után. - Nem akarom, hogy rosszul érezze magát, és bűntudata legyen.
- Vagy inkább neked lenne bűntudatod, amiért nem jöttél velem, nem igaz, Shunsuke? - puszilom meg az arcát finoman és elengedve felállok. - Gyere, készülődjünk! Időben ott kell lennünk, hogy ne legyen belőle baj.
Engedelmesen feláll és követ a házba. Megfürdöm, majd őt is elküldöm zuhanyozni. Ezalatt kikészítek két formálisan fekete gyászkimonót. Kiváncsi vagyok, hány ember lesz ott, aki valóban gyászolni fogja a Fukuhara-család oyabunját. Szerintem nem sokan, legfeljebb a felesége és a lánya. Na meg az ifjú szeretője, az a huszas éveiben járó kis pornószínésznő. Ha nem lennék meleg, én is felpróbálnám a kis ribancot.
Felöltözöm, majd megvárom Shunsukét és segítek neki felöltözni. Ahogy végignézek rajta, valóban gyönyörű látványt nyújt, a kimonó eleganciát, erőt és bájt kölcsönöz neki. Mintha egy nagyúr fia lenne, olyan gyönyörű. Elégedetten futtatom végig rajta a tekintetem és látom, hogy bár elpirul zavarában és nincs hozzászokva a hagyományos japán ruhákhoz, mégis tetszik neki. Azt hiszem, jó pár szempár fog ma este rászegeződni. Az ilyen gyászestek úgysem a gyászról szólnak. A legtöbben örülnek neki, hogy a vén Fukuhara már nem él.
- Menjünk, Shunsuke! - szólalok meg. - Gyönyörű vagy.
Elpirul a dícséretre és követ a kocsiig, ahol megvárja, míg beülök, ő csak azután ül be mellém. Két testőröm velünk szemben foglal helyet, egy harmadik a sofőr mellett, további négy emberem egy másik kocsiban követ minket. Fő a biztonság, mert sose lehet tudni, egyik másik családtag mire készül. Shunsukét pedig különösen féltem, ő a mindenem. És ha neki baja esik, isten kegyelmezzena bűnösnek, mert én nem fogok! Az szent!
- Reggel kis híján összeestél. Aggódom miattad, hogy valami bajod lehet. Nem fogadok el ellentmondást! – vágja rá ellentmondást nem tűrően - Sensei, kérem, vizsgálja meg! – néznek egymásra egy pillanatig.
- Kérem menjen ki, Sonozaki-sama – mondja az orvos mire gazdám elhagyja a szobát. Biztos ebben? Itt akar hagyni? Félve pillantok gazdámra, tekintete megnyugtató.
Megvizsgál, ellenőrzi a pulzusom, a vércukorszintem, a légzésem. Megméri a súlyomat, az izomzati arányaimat, végül a torkom és hogy lázas vagyok-e.
- A gyógyszereidet odaadom Sonozaki-samának, ne ellenkezz, vedd be őket mindig! Most pedig ezt vedd be, altató, nagyon gyenge de nem árt a pihenés – bíztatóan rám mosolyog, és a kezembe nyomja a tablettát. Visszagondolok gazdám bíztató tekintetére, erre azonnal lenyelem a pirulát. Nem hat azonnal csak percek múlva mikor visszavezetnek gazdám szobájába nyom el az álom.
~§~
Álomban kicsit végignézem életem néhány érdekesebb pillanatát, lepereg előttem sok kínzásom, néhány gazdámnál a folyamatos vérvesztésem, ahogy kegyetlenül megraknak, nem jó ezeket ismét látni. Visszanézem, ahogy majdnem megfulladtam a mai edzésen és hogy ez a fulladás már párszor előfordult velem életem során. Nem tudom, mi okozza de, azt tudom, hogy nagyon nem szeretem ezt az érzést… De nem csak rossz álmok jönnek elő, látom ahogyan gazdám forró bőrén végigszántanak fürdéskor a vízcseppek és ahogyan először lefeküdtem vele, de ekkor végignézem ahogyan mostani gazdám bátyjának teste hozzám simul miközben megcsókol.
Szemeim felpattannak, megborzongok. Fáj a fejem.
- Shunsuke? – néz rám gazdám – valami baj van? – kérdi kíváncsian, apró ráncok jelennek meg homlokán.
- Csak… csak egy rossz álom – zihálom. Kicsit megdörzsölgetem a homlokom.
Az órára pillantok. Hajnali három. Felülök az ágyban, és gazdámra nézek érdeklődve.
Felvonja egyik szemöldökét pillantásomra.
- Miért vagy fent még ilyenkor? – kérdem halkan.
- Néztelek – válaszolja egyszerűen, úgy érzem kicsit jobban ég az arcom. Kezét homlokomra teszi.
- Elmegyek egy kis lázcsillapítóért, addig maradj fekve – utasít, bár kicsit olyan kérésnek hangzott. Rábólintok, figyelem alakját a sötét szobában, amíg el nem vesztem.
Hátradőlök az ágyban, nem vagyok fáradt, de a tagjaim elernyedtek így nem túl készségesek a mozgásra. Lehunyom a szemeimet, semmi álomkép vagy bevillanás, milyen megnyugtató…
Gazdám visszajön, a kezembe nyom egy poharat és egy tablettát.
- Fenékig – jelenti ki. Bekapok ismét egy ostoba tablettát majd fenékig hörpintem a teát. Kellemesen meleg, végigmelengeti a torkomat a mézes aromája.
Gazdám befekszik mellém, majd ismét elnyom az álom.
~§~
Reggel megint az ostoba gyógyszerek. Az edzés elmarad, még célzást sem kapok e felől.
Reggeli után vissza kell mennem az ágyba, kapok néhány könyvet és egy tanárt hogy tanuljak egy kicsit. Egészen jól megy az olvasás, az írást még hanyagolom, az a rengeteg írásjel most még csak fejfájást okoz.
Pár óra múltán mikor már fáradok a tanár elmegy. Nem bírok egész nap az ágyban lenni így kimegyek a szoba külön teraszára és nézem a virágzó fákat meg a kék eget.
Kora reggel ébresztem a szokásos edzés miatt. Látom, hogy fáradt, de majd egy kis mozgás felfrissíti. De valami nem stimmel. Ezt azonnal látom. Shunsuke alig mozog, és sokkal több ütést és rúgást kap be, mint szokott. Végül a földre rogy. Alig kap levegőt, zilál. Egészen megijeszt. Ugye nincs baja?
Letérdelek elé, értetlenül bámulom. Csak nincs valami rejtett betegsége, amiről én nem tudok? Kezem megindul felé, hogy megsimogassam, de felugrik és próbál nyugodtnak látszani. De a szemei könnyeznek. Fájdalmai lehetnek.
Hátrébb lép párat, és felveszi a kezdőpozíciót, de én csak intek, hogy az edzésnek vége. Jobb, ha visszamegyünk a házba. Nem tudom, mi baja van, de jobb, ha tanácskozom az orvossal. Délelőtt amúgyis ki kell mennem egy építkezésre, utána felkeresem a dokit. Remélem, ráér délután eljönni és megvizsgálni Shunsukét. Valahogy... ő fontos nekem. Annyira, mint eddig egyetlen állatkám sem. Felkapom a törülközőm és intek Shunsukénak. Visszamegyünk a házba.
~*~
Lezuhanyozom, majd felöltözöm és otthon hagyom Shunsukét. Megengedem neki, hogy kimenjen a kertbe, de intem, ne csináljon nagy balhét. Bár nem kell féltenem, sose lenne képes ellenkezni. Túlságosan jól be van tanítva. Először elfuvaroztatom magam az építkezésre, ami természetesen úgy halad, ahogy annak kell. Ütemterv szerint halad az új szálloda építése. Remek, remek. Majd az orvosomat keresem fel.
- Jó napot, Sonozaki-sama! Régen járt nálam - köszönt mosolyogva Hiyakawa-sensei. Kiskorom óta ismer, neki megengedett bizonyos fokú lanyhaság. - Mit tehetek Önért?
- Komoly dologról van szó - mondom és leülök. - Shunsukéról van szó. Ő az új...
- Házikedvenc? - kérdez rá az öreg orvos. - Nem kell szerénykednie, ismerem önt már születése óta.
- Igen. Valami baj van vele. Ma reggel az edzés közben fulladt és zilált. Majdnem elpatkolt. De nem mutatta volna ki. Valahogy... nem akarom hogy baja essen. Megnézné? - térek a tárgyra.
- Természetesen, fiam. Induljunk! - kapja fel a táskáját és már lohol is.
Mindig elképeszt, hogy hetven éves kora ellenére milyen fürge az öreg. Én is alig érem utol. Bevágjuk magunkat a kocsiba és már megyünk is. Aggódom Shunsuke miatt. Remélem, nem történt baja. A bátyám otthon van, de ő nem merne hozzáérni. Vagy mégis?
Hazaérünk. Bekísértetem a dokit, én pedig Shunsuke keresésére indulok. Ott ül a medence szélén, félig vizesen, mint aki beleesett a medencébe.
- Shunsuke, tiszta víz vagy – mondom, mire furcsállva néz rám. Nem tudom, mit gondol. – beleestél a medencébe?
- Majdnem… - dadogja bizonytalanul. Valami történt, úgy érzem. De nem tudom mi.
- Vigyázz jobban – tapadnak ajkaim az övére. Fura ízt érzek. Mintha valaki hozzáért volna. A bátyám? Lehet. De ha mást is csinált, megkeserüli, az hétszentség! Megpuszilom az ajkait. Finomak és selymesek. - Gyere! - utasítom, és visszamegyünk a házba
Engedelmesen jön mögöttem. Ahogy betanították, de majd változtatok ezen. A nappaliban Hiyakawa-sensei már vár minket. Már bánom, amiért nem vittem el Shunsukét, de nem baj. A doktor megkapta a szokásos teáját egy kis rummal és némi aszalt sárgabarackot. Ahogy belépünk, a doktor feláll és meghajol, majd kiváncsi szemekkel kezdi vizslatni Shunsukét.
- Tehát ő lenne az? - kérdi.
- Igen. Ő Shunsuke. Shunsuke, ő Hiyakawa Keisuke-sensei. Azért hívtam, hogy megvizsgáljon téged - mondom.
- Miért, gazdám? - kérdi értetlenül. - Semmi bajom.
- Reggel kis híján összeestél. Aggódom miattad, hogy valami bajod lehet. Nem fogadok el ellentmondást! - zárom le a még el sem kezdődött vitát. - Sensei, kérem, vizsgálja meg!
- Kérem menjen ki, Sonozaki-sama - mondja az orvos, én pedig eleget teszek kérésnek.
Látom, hogy Shunsuke aggódva, és félve néz rám, ahogy magára hagyom. De nem kell félnie. Hiyakawa-sensei sosem bántana senkit sem. Túl jól ismerjük ahhoz egymást. Shunsuke a kezei között biztonságban van. Egyáltalán nem félek, hogy ártana neki. Inkább azért félek, hátha Shunsuke beteg. Biztos fél, hogy eladom, de azt hiszem, hogy erre képes lennék. nem tudom megmagyarázni milyen érzéseket táplálok iránta, de ő más, mint az eddigi állatkáim. Ő különleges. Taníttatni akarom, hogy jó társaság legyen belőle.
Kiülök a folyosóra és várok. Remélem, semmi komoly baja nincs neki, mert nem tudom, mit fogok csinálni. Tényleg aggódom érte. Hirtelen lépéseket hallok magam mögött. Megfordulok. A bátyám az.
- Mi a helyzet, aniki? - kérdi mellém lépve és szertartásosan meghajol. - Valami aggaszt?
- Hozzányúltál Shunsukéhoz, amíg nem voltam itthon? - kérdem komolyan.
- Dehogy. Sosem nyúlnék hozzá az oyabun tulajdonához - válaszol, de tudja hogy tudom, hazudik.
- Ajánlom is - nézek rá összehúzott szemekkel. - Különben véged! Megértetted?!
- Igen, aniki - hajol meg.
Nem bízom benne. Sunyi dög. Irígy és féltékeny, amiért én lettem az oyabun és nem ő. Próbál keresztbe tenni, nem árt résen lennem. Tudom, hogy hozzányúlt Shunsukéhoz és ő tudja, hogy engem ez idegesít. Az eddigiekhez sosem nyúlt hozzá. Úgy tűnik, Shunsuke finomabb falatnak tűnik neki. De majd én megmutatom.
Végül hosszúnak tűnő idő után kijön a doki. Shunsuke nincs vele. Ahogy látom, nii-chan elég kiváncsi képet vág, így elküldöm, hogy szóljon a személyzetnek, terítsenek meg az étkezőben.
- Hogy van Shunsuke? Semmi baja, ugye? - kérdem izgatottan, mikor testvérem eltávozi.
- Pihennie kell - mondja a doki. - Semmi komolyabb, de néhány napig ne használja! Mielőtt idekerült valószinüleg félholtra... khm... nos... használták. És úgy tűnik, most jött elő. És van egy kis megfázása is. Adok gyógyszert, ebből reggel és este adjon neki. Néhány nap pihenés és felgyógyul.
- Értem. Köszönöm, sensei - hajolok meg. - Kikísérem, utána bemegyek Shunsukéhoz.
A doktor bólint. Kikísérem és újfent meghajolunk egymásnak. Sokkal tartozom neki. Sokszor mentette meg az életemet. Két legmegbízhatóbb emberemet utasítom, hogy vigyázzanak Shunsukéra, míg nem vagyok mellette. Ahogy az orvos elment, már rohanok is a szobámba. Shunsuke az ágyban fekszik, alszik. Olyan békés. Leülök mellé és csak nézem. Életemben először akarok valakit megvédeni és jót tenni vele. Először kötődöm valakihez igazán. Azt akarom, hogy meggyógyuljon, művelt és okos legyen és legyen egyénisége. Nem akarok egy bábot magam mellé, aki folyton bólogat és nem kérdőjelezi meg a parancsaimat. Arra ott a család. Megsimogatom az arcát. Kicsit meleg. Talán tényleg megfázott. Szegény. A gyógyszert az éjjeliszekrényre teszem. Ha felébredt, reggel adok neki belőle. Hadd aludjon.
