Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


1. 2. 3. <<4.oldal>>

zsebike2010. 05. 02. 11:55:22#4853
Karakter: Kazuo(Andronak)



-         Megijedt tőled. Gyere! –bevezet a fürdőbe, ahol egy mókás ragtapasszal zárja le apró sebemet. Jót mosolygok rajta, pedig nem szokásom. Ahogy visszatérek a nappaliba, látom, hogy a madár a vállán ül, és megállás nélkül beszél hozzá érthetetlen nyelvén.

-          Ő Scotty  Scotty, ő itt Kazuo. Légy vele rendes és ne csipkedd meg többé, ok? - Ne félj, csak megijedt tőled, mert idegen vagy. Azt hitte bántani akarod.

-          Bocsánat…- suttogom zavartan. Tényleg nem akartam megijeszteni, csak megsimogatni akartam.

-         Semmi baj. Ha megszokja, hogy itt vagy, akkor majd le sem fogod tudni vakarni magadról. Aranyos madár és nagyon okos Használhatod a hálót. Én a nappaliban fogok aludni. És még valami. Ne nézz hülyének! Te is tudod, én is tudom, hogy egész végig színészkedtél, hogy hazaengedjenek. Az orvosokat becsaphattad, engem nem tudsz. Szóval, ne próbáld megölni magad, mert elintézem, hogy a zárt osztályra kerülj. Értve vagyok?

-         Igen – bólintok, de azért ne higgye, hogy ennyivel elintézte a dolgot. Az én tarsolyomban is vannak azért trükkök.  - Csak nem értem, miért nem küldött oda, ha maga szerint oda való lennék. –kérdem kíváncsian, és kissé kihívóan.

-         Mert nem szoktam ok nélkül bárkit bezáratni.  Addig maradsz itt, amíg gyógyultnak nem ítéllek. Éhes vagy?

-          Kicsit. –mondom, bár igazából nem vagyok az, de ha kezelhetőnek hisz, talán egy idő múlva lanyhul figyelem, és akkor eljön az én időm is. Magamra hagy, amit nem is bánok. Leülök az ágy szélére és gondolkozni kezdek. Furcsa ez az ember. Nem értem, miért akar mindenáron segíteni, amikor semmi értelem az életemnek. Egy rakás szerencsétlenség vagyok, ő mégis a házába fogadott. Bár tudom, hogy csak a pénz miatt teszi, mégis jól esik a lelkem mélyén, persze jól titkolom. Még soha, senki nem tett ennyit értem. Végül felállok, és a hangok utánamegyek. A konyhában találom, ahogy elmélyülten főz, miközben madárkája bohóckodik neki. Mire észbe kapok, már mosolygok, és mellé lépek. Mielőtt azonban megfordulna, eltűntetek mindenféle érzelmet az arcomról, és csak Scottyt figyelem, de nem merek felé közeledni, biztos fél tőlem, és ijesztőnek tart. Ekkor Yuu kimegy, majd pillanatokon belül vissza is tér.

-         Nyújtsd a kezed!  - mondja és valami féle magokat szór a tenyerembe. -  Csak nyújtsd Scotty felé. A papagájok szívéhez is a gyomrukon át vezet az út. –úgy is teszek, és szívdobogva várom a hatást. Először nem történik semmi, csak bizalmatlanul méreget, majd egyszer csak elkezd araszolni felém, majd, amikor odaér, aprót csippent a tenyeremben tartott finomságból. Ezután már pillanatok műve az egész, és békésen eszeget a tenyeremben ülve. Amikor elfogy, akkor sem megy el, aminek különös módon, nagyon örülök. Olyan jó érzés tenyeremben tartani picike, meleg testét.

-         A papagájok rendkívül okos állatok.  Megérzik, ha nem bántod őket.
 

-         Meg... megsimogathatom? –annyira szeretném, és minden erőmet latba kell vetnem, hogy vágyam ne süssön le arcomról.
 

-         Csak óvatosan Ő egy törpepapagáj, nagyon érzékeny és apró. – természetesen. Eszembe sem jutna Őt bántani, olyan kis aranyos. Gyengéden kezdem simogatni a fejét, nehogy véletlenül kárt tegyek benne. Azt nem szeretném. Észre sem veszem, hogy amíg én a madárkával játszom, elkészül az étel. Mindketten asztalhoz ülünk, miközben a kis mókamester kelleti magát előttünk. A látvány megmosolyogtat. Fel sem tűnik, hogy többet mosolyogtam az eltelt egy órában, mint az utóbbi két évben. Fel sem tűnik, hogy mennyit eszek, nem szoktam én ennyit… persze ez egy normális ember számára még mindig kevés, de hozzám képest rengeteg. Főleg, hogy jóízűen eszem. Amikor már jóllakok, elégedetten dőlök hátra a székben, és nagyot nyújtózom. Most elég jól érzem magam, persze, a helyzethez képest. Ekkor orvosom gyógyszert tesz elém, egy pohár víz társaságában.
 

-         Ebből nem szeretnék rendszert csinálni, azt akarom, hogy hamarosan e nélkül a bogyó nélkül is jól érezd magad. –mondja, Én pedig nem válaszolok, csak lenyelem a kapszulát. Én sem szeretem, de nélküle tényleg nem érzem képesnek magam az életre. Ezután kimegyek a konyhából és leheveredek a nappali nagy, bolyhos szőnyegére. Egy ideig csak nézek magam elé, majd hirtelen felpattanok, és berontok a konyhába.
 

-         Menjünk sétálni! –osztom meg vele ötletem, ami nem arat osztatlan sikert.
 

-         Már elég késő van, jobb lenne, ha holnap mennénk. –lehajtom a fejem.
 

-         Értem. – mondom, és bevonulok a szobámba. Elfekszem az ágyon, és beburkolózom a paplannal, és álomba durcáskodom magam.
 

 

Forróság vesz körül, ami először nem is lep meg, hiszen a nyár közepén járunk, majd hirtelen ülök föl. Szemeim csípi a füst, és kétségbe esetten látom, hogy lángol a szobám. Igyekszem menekülni, de az ajtóm eltorlaszolja egy elé esett, izzó gerenda. Végül, nem törődve a fájdalommal, betöröm az ablakom üvegét, és kimászok az előtetőre. Szerencsém, hogy az ablakom alatt rózsalugas húzódik, így viszonylag épségben leérek a földre.
 

 Ekkor hasít belém a felismerés, hogy a csalásom még mindig a házban van. Ész veszejtve rohanok be, félrelökve az utamba kerülő bútorokat. Épp a lépcsőn rohanok, amikor beszakad alattam, én pedig képtelen vagyok mozdulni. Utolsó gondolatom az, hogy nem sikerült megmentenem a családom.

 

 

 

 Kiabálva, zokogva ébredek fel. Valaki a karjába von, és erősen szorít magához. Nem tudom, ki az, de nem is érdekel, most szükségem van a vigaszra. Igyekszem a lehető legközelebb bújni hozzá, egészen addig, míg csitul a zokogásom, és szívem vad vágtája. Csak most jut el tudatomig, hogy Yuu az, aki szorosan ölel, és megnyugtató szavakat suttog fülembe. Nem tudom, mennyi idő telt el, d egyszer csak föláll, és elindul ki, Én pedig rémülten kapok pólója után.
 

-         Ne aggódj, csak vízért megyek. Egy pillant, és itt vagyok. – mondja nyugodt hangon, de nem hiszek neki, így követem, végig hálóruhájába kapaszkodva. Nagyon felkavart ez az álom, ezért, amint megkapom a vizem, leülök a nagy ablak elé, és kinyitom. A város hűs, éjszakai levegője jót tesz zaklatott idegeimnek, izzadt arcomat kissé megnyugodva fordítom a lágyan fújdogáló, hideg szél felé. Nem érdekel, hogy esetleg megfázom, vagy komolyabb bajom is lehet, ha nedves ruhában, leizzadva ücsörgök itt. Nyugalmam egészen addig tart, amíg orvosom meg nem jelenik, és el nem parancsol helyemről, majd a „meg fogsz fázni” felkiáltással, beterel a szobába. Nem akarok visszamenni, ezért inkább beszaladok a fürdőbe, és magamra zárom az ajtót.

Nem törődöm hangos kiabálásával, kétségbe esetten vadászok valami eszközt, amivel enyhíthetem kissé a lelkemben dúló vihart. Bármi jó lenne, akár egy penge, valami üvegtárgy, vagy akár egy fogpiszkáló is, de nem találok semmit. Lerogyok a WC kagylóra, és kezembe temetem arcomat. Tényleg komolyan gondolja, hogy nem hagy esélyt nekem beteljesíteni a végzetem. Végül csak kimegyek, és rögtön belé is ütközöm, ahogy hűségesen strázsál az ajtó előtt. Dühös tekintettel mér végig, de amikor látja, hogy nincs bajom, megenyhül, és végigsimít az arcomon.

Máskor elhúzódnék, de most nincs erőm, így csak pofimat befúrom tenyerébe. Így állunk jó darabig, egészen addig, amíg a karjaiba nem vesz, és nem sétál el velem az ágyig. Ott gondosan betakar, és ad valami injekciót, amelyről azt állítja, segít nyugodtan aludni. Amikor menni készülne, megragadom a kezét.
 

-         Itt maradnál velem? Legalább addig, amíg elalszom… kérlek. –nézek rá könyörgő szemekkel.




Szerkesztve zsebike által @ 2010. 05. 02. 11:56:56


Andro2010. 03. 22. 09:37:24#4337
Karakter: Kitagawa Yuu (Yamashita Kazuonak)



A következő napokban minden nap benézek. Kazuo nem dühöng többet, de engem nem ver át. Tudom, hogy csak játszik, hogy kiengedjék. Hétvégére nem engedik haza egy fertőzés miatt. Nem is baj, legalább jobban megismerhetem. De nem beszélget velem, ami nem tragédia. Tudok várni, amíg hajlandó lesz velem szót váltani.

Pár nappal később kiengedik sétálni, aminek nagyon megörül. Annyira, hogy még kerekes széket sem hagy szerezni, máris fut a lépcsőn egy szál köntösben. Kinn csodálatos idő van, kevesen járnak odakinn, ami úgy látom, jót tesz Kazuonak. Nem szereti ha nézik. Ezt már tudom az orvosától. Még nincs ereje teljében, ezért felajánlom neki, ha elfárad, nyugodtan karoljon belém. De ő csak lesüti a szemét, és mintha el is pirult volna. Aztán előrébb sétál.
Az egyik fa alatt megáll. Nem zavarom. Valami lekötötte a figyelmét, de nem látom, mi az. Végül mellé lépek és lágyan vállára teszem a kezem. Megremeg az érintésemre és rám néz. Talán megijedt kicsit? Meglehet.

- Elfáradtál? – kérdem halkan, de ő a fejét rázza.

Milyen aranyos. Egy padhoz sétálok és leülök rá, majd a magam melletti helyre mutatok, üljön le. De ő ismét megrázza a fejecskéjét és inkább a fűbe telepszik. Olyan, mint egy kis nyuszi. Szomorúnak és elhagyatottnak látszik, de hát hogy is lenne vidám? Elvesztette a családját, a fél arca megégett és mindenki gúnyolja. Nem csodálom, ha nem bízik senkiben, mindenkiben azt lesi, hogy mennyit akar kicsalni tőle. Az ő helyében valószinüleg én is hasonlóan vélekednék. Nem tudom, meddig ülünk ott, de már kezd hűvös lenni, mire visszaindulunk. Ahogy látom, már jobb színben van, talán kicsit vidámabb és nyugodtabb is, hogy kiszabadulhatott a levegőre.

~*~
 
Másnap kiengedik. De még mielőtt túlságosan örülne, közlik, velem kell laknia a terápia idején. Látom, hogy lelombozódik és gyanúsan méreget engem. Aztán vállat von. Ő is tudja, én is tudom, hogy nincs még jól annyira, hogy ne kísérelne meg még egy öngyilkosságot. Az orvos szemét nem lehet becsapni. Vagy inkább az én megérzésemet vele kapcsolatban.
Összapakol és némán követ az autómig. Jó esetben ha havonta egyszer járok kocsival, de az ő állapota miatt nem gyalogolhat túl sokat.
 
Egész úton egy szót sem szól. Én eleinte próbálok beszélgetni, de mikor látom, mennyire zárkózott, inkább feladom. Nem erőltetem az egyoldalú társalgást.
Alig negyed óra múlva érkezünk meg. Kinyitom a lakás ajtaját és előre engedem a nappaliba. Azonnal megakad a szeme Scotty kalitkáján és odamegy. A madár éktelen ricsajra kezd, gondolom megijedt az idegen alaktól. Kazuo bedugja ujját a rácson, de már húzza is vissza egy fájdalmas fintorral. Talán Scotty megcsípte. A fiú már oldalog is vissza hozzám, szemlesütve, és vörös arccal.

- Megijedt tőled - mondom halkan és megnézem sebes ujját. - Gyere!

A fürdőbe vezetem és lemosom a sebet, majd beragasztom. Ezután visszamegyek a nappaliba és kinyitom a kalitka ajtaját. Scotty a láttomra egyből elcsitul és a vállamra röppen. Kazuo érdeklődve nézi.

- Ő Scotty - mutatok a madárra. - Scotty, ő itt Kazuo. Légy vele rendes és ne csipkedd meg többé, ok? - simogatom meg madárkám fejét. - Ne félj, csak megijedt tőled, mert idegen vagy. Azt hitte bántani akarod.

- Bocsánat - suttogja a fiú.

- Semmi baj. Ha megszokja hogy itt vagy, akkor majd le sem fogod tudni vakarni magadról. Aranyos madár és nagyon okos - felkapom Kazuo cuccait. - Használhatod a hálót. Én a nappaliban fogok aludni. És még valami - nézek rá komolyan. - Ne nézz hülyének! Te is tudod, én is tudom, hogy egész végig színészkedtél, hogy hazaengedjenek. Az orvosokat becsaphattad, engem nem tudsz. Szóval, ne próbáld megölni magad, mert elintézem, hogy a zártosztályra kerülj. Értve vagyok?

- Igen - bólint és látom, hogy tudja, nem a levegőbe beszélek. - Csak nem értem, miért nem küldött oda, ha maga szerint oda való lennék.

- Mert nem szoktam ok nélkül bárkit bezáratni - mondom és leteszem a cuccát az ágyra. - Addig maradsz itt, amíg gyógyultnak nem ítéllek. Éhes vagy?

- Kicsit - vallja be.

Elmosolyodom és magára hagyom. Hadd nyugodjon meg szegénykém. Én kimegyek a konyhába főzni. Hála égnek tegnap bevásároltam, így minden van a hűtőben. Gombát kivéve. Brrr! A gondolatára is émelygek. Úgy döntök sült csirkét készítek és mellé uborkasalátát. Azt mindenki szereti. És persze miso levest, hogy legyen valami hagyományos is. Scotty a konyhapulton ugrabugrál és élénken kommentálja minden egyes mozdulatomat.
Hirtelen azt veszem észre, hogy valaki halkan mellém lopózik. Oldalra pillantok. Kazuo az. Nézi, mit csinálok, de nem tudom eldönteni, érdekli-e, vagy teljesen közömbös, esetleg meg van ijedve. De nem kérdezem meg. Scotty is megpillantja, de nem mer közelebb menni. Ekkor jó ötletem támad. Félbehagyom a csirkét és a nappaliba megyek. Kazuo minden mozdulatomat követi. Végül visszatérek.

- Nyújtsd a kezed! - mondom halkan és gyengéden, mire kinyújtja, én pedig egy kis papagájcsemetét teszek a tenyerébe - Csak nyújtsd Scotty felé. A papagájok szívéhez is a gyomrukon át vezet az út - mosolygok.

Kazuo bólint és látom, ahogy kezecskéje óvatosan megindul a madárka felé. Scotty először idegenkedik, még hátrál is, de aztán mikor megpillantja kedvenc csemegéjét, ha félve is, de kiváncsian elindul a fiú keze felé. Én némán és mozdulatlanul figyelem az eseményeket. Scotty végül felugrik a fiú kezére és ha bizalmatlanul is, de csipegetni kezdi a finomságot. Mikor végzett sem megy el, hanem kényelmesen leül Kazuo tenyerében. Én csak mosolygok. Kazuo szemecskéi hatalmasra tágulnak.


- A papagájok rendkívül okos állatok - magyarázom. - Megérzik, ha nem bántod őket.

- Meg... megsimogathatom? - kérdi félénken.

- Csak óvatosan - kérem. - Ő egy törpepapagáj, nagyon érzékeny és apró.

Kazuo újfent bólint és egyik ujja lassan elindul a madárka feje felé. Scotty lesunyja a fejét, de amikor rájön, nem fenyegeti veszély, hagyja magát megsimogatni. Még apró hangokat is ad ki, jelezve, nagyon is jólesik neki, amit a fiú csinál. Én csak mosolygom. Talán Kazuo sem reménytelen eset. Ha Scotty megszerette, nem lehet rossz ember.

Nemsokára az étel is elkészül és asztalhoz ülhetünk. Scotty az asztalon ugrál, és próbál elcsenni pár igen ízletes uborkaszeletet. Kis telhetetlen. Produkálja magát és ez még Kazuot is nagyon halvány mosolyra készteti. Ezt jó jelnek veszem. Nem hiába mondják, hogy az állatok megnyugtatják és felvidítják a beteg embereket. De nem akarom siettetni. A gyógyulás hosszú folyamat és nem akarok a közepébe vágni. Bőven elég, hogy picit mosolyog a papagájon. Ő észre sem veszi, hogy nézem. Eszik, bár nem sokat, de eszik. Ennek örülök. Lesz ez még jobb is, reménykedem benne.


Szerkesztve Andro által @ 2010. 03. 22. 09:37:41


zsebike2010. 03. 15. 16:57:59#4245
Karakter: Kazuo(Andronak)



Ma van családom halálának második évfordulója, de még mindig felfoghatatlan számomra. Nagyon hiányoznak… elmondhatatlanul. Ezért úgy döntöttem, utánuk megyek, hiszen itt már nincs miért élnem, léteznem, senkinek sem számítok, nem vagyok fontos. Kimegyek a fürdőszobába, előkeresem a pengét, melyet jó egy hónapja hozattam. Azért nem használtam eddig, mert fokozott figyelem alatt álltam, de most, hogy engedett a figyelem, itt az idő. Még utoljára kinézek a gyönyörű, virágba borult kertre, majd elhúzom a sötétítő függönyöket. Hangulatomhoz nem illik a vidám napsütés.

Lefekszek az ágyba, majd lecsupaszított karomra nyomva a pengét egy mély vágást ejtek. Artériámból lüktetve kezd ömleni a vér, befestve az eddig hófehér lepedőt. Szemeimet behunyom, és ajkamon elégedett mosollyal várom a megváltó véget.

 

Nyöszörögve ébredezek, megsebesített karom lüktet… várjunk csak? Ha meghaltam, nem szabadna fájnia. Ezek szerint élek. Csalódottan nyitom ki szemimet, majd körbepillantok a fehér, klórszagú szobában. Tehát egy kórház. Már a szagok alapján is illett volna felismernem, hiszen annyi időt töltöttem már itt a baleset után. Megmozdulnék, de valami megakadályoz.

 

Kezeim ki vannak kötve, valószínűleg azért, nehogy ismét kárt tegyek magamban, pedig tudhatnák, hogy az első adandó alkalommal ismét megteszem.  Ekkor egy idegesítően mosolygó nővérke és az orvosom lépnek be.

-         Látom felébredtél, Kazuo-kun. –mondja barátságosan, de hangja mégis annyira érzelemmentes, hogy kiráz tőle a hideg.  A nővér közben az életfunkcióimat és a gyógyszeradagolást ellenőrzi, majd az infúziós tasakba adagol egy fecskendőnyi átlátszó folyadékot, valószínűleg nyugtatót. Nincs kedvem senkivel sem beszélgetni, ezért elfordítom a fejem, de Morisaki sensei megállás nélkül beszél, helyettem is.

-         Örülök, hogy jobban vagy, nagyon aggódtunk érted. –na persze, és elvárja, hogy ezt el is higgyem? – Az utolsó pillanatban hoztak be, már majdnem elvéreztél, ezért kaptál vérátömlesztést, és most úgy tűnik, már túl vagy a nehezén. Meglepően gyorsan gyógyulsz, tekintve, hogy még csak tegnap kerültél ide. Ha ilyen ütemű marad a javulás, talán hétvégére haza is mehetsz. –szuper, akkor hétvégén újra kezdtetem mesterkedésemet. Addig úgysem nyugszok, amíg nem sikerül. Még megsimogatja a fejem, majd kimennek. Végre egyedül. A falat bámulva kezdek gondolkozni.

 

A következő két nap viszonylag eseményteleneül telt. Az volt benne a legjobb, hogy másnap levették béklyóimat, így ismét szabadon használhatom a kezeimet. Időről-időre bejön valaki, és megpróbál rávenni, hogy egyek, de nem járnak sikerrel, mégsem adják fel. Most épp az egyik fiatal orvos van soron, és igyekszik a számba kanalazni némi ételt, mintha valami tehetetlen csecsemő volnék.

Nem is kell több, kikapom kezéből a kanalat, és hozzávágom, majd ezt követi a tányér, mely elől sikerül kitérnie, így a falon landol, gyönyörű, sötétzöld absztrakt mintával díszítve azt. Ekkor orvosom lép be az ajtón, mellette egy magas, sötétvörös hajú fazon. Még nem láttam itt azelőtt, biztosan ő a „nehéztüzérség”a pszichológia nagyágyúja, akinek érkezését már előre bejelentették.

Nem kell nekem segítség, csak hagyjanak szépen, nyugodtan meghalni. Remélem ezt az alakot is olyan könnyű lesz elüldözni, mint az összes többit. Mérgemben felemelem az első kezem ügyébe eső tárgyat, és hozzá akarom vágni, de már mellettem is terem, és gyengéd mozdulattal teszi vissza a helyére.

 

-         Az a pohár nem ártott neked. Nem kéne összetörnöd –hangja olyan idegesítően mézesmázos a fülemnek, bár Ő valószínűleg megnyugtatónak szánta.

-         Mit érdekel? Egyáltalán ki a fene maga? –idegességemben hol tegezem, hol magázom, bár ez tőlem szokatlan. Pontosan tudom, ki Ő, de kihasználom azt a kis előnyömet, hogy Kitagawa sensei ezzel nincs tisztában.

 

-         Kitagawa Yuu vagyok. Pszichológus Morisaki-sensei kért meg, hogy vigyázzak rád. – Ettől a mondattól elönti a vér az agyamat. Nem vagyok holmi kis pisis, akinek felügyeltre van szüksége.

 

-         Frankó! Egy újabb agyturkász. Tűnjön el! Nincs szükségem még több orvosra! Hagyjanak már végre békén! Úgysem hiányoznék senkinek! Én nem számítok senkinek! – hangom a megvetőből egyre kétségbeesettebbé válik, míg végül kitör belőlem a zokogás. Utálom, ha gyengének látnak, de tenni nem tudok ellene, hiszen az vagyok.

 

-         Dehogynem számítasz. Mit gondolsz, engem miért hívtak ide? Mert van még valaki, aki törődik veled. – megsimogatja a fejem, mely nagyon is jól esik, de igyekszem leplezni nem! Nem akarok hinni neki, mert csak csalódni fogok. Nincs bennem semmi szeretetre méltó, csak arra vagyok jó, hogy kihasználjanak, aztán belém rúgjanak, gúnyolódjanak összeégett arcomon. Ez vagyok én, egy érzékeny torzszülött, akinek már rég nem kéne ezen a világon lennie.

 

-          Hazugság! Hazugság! Süket duma! Ő is a pénzért van velem! Mert megfizetem. És maga is csak a pénz miatt akar segíteni!- hajtogatom, megállás nélkül, mint valami mantrát.

 

-         Ha adsz egy esélyt, bebizonyítom, hogy tévedsz

 

-         És ha nekem lesz igazam, akkor eltakarodik? –kezdi felkelteni az érdeklődésem. Azt nem mondanám, hogy bízok benne, de kezd érdekelni.

 

-         Abban a pillanatban. És pénzt sem fogok kérni - ígérem meg. - Nézd Yamashita-kun, nem kérem, hogy bízz bennem. Ha akarsz, majd bízol, ha érdemesnek találsz rá. Rendben?- Tétován bólintok. Magam sem tudom, miért nem küldtem el rögtön a fenébe, hiszen tudom előre, mi lesz ennek a vége. De agyamba az is bevillan, hogyha elhitetem vele, és ezáltal mindenkivel, hogy meggyógyultam, nincsenek többé öngyilkos gondolataim, akkor hamarosan hazatérhetek, és tervem megvalósításában senki sem fog megakadályozni. De amikor kezelőorvosom benéz, nem bírom visszafogni magam, és kérdőre vonom. Persze nem úgy, ahogy szeretném.

 

 

A következő napokban Kitagawa sensei minden nap benéz. Sajnos nem engedtek haza a hétvégén, mert kaptam valami fertőzést, így megfigyelésre még egy hétig bent tartanak. Végre a harmadik napon közli, hogy elég jól vagyok ahhoz, hogy egy kis sétát tegyünk kint a kertben, hiszen jó meleg van, és szépen süt a nap. Ennek nagyon megörülök, magamra kapom a köntös, és még azt sem engedem, hogy tolókocsit szerezzen. Lent aztán nagyot szippantok a kellemes, április végi levegőből.

Lassan sétálunk, hiszen még nem vagyok erőm teljében, így felajánlja, hogy ha elfáradok, belékarolhatok. Erre nem válaszolok, csak zavartan lesütöm a fejem, és kissé előrébb sétálok. Szerencsére szinte senki nem tartózkodik kint, mert nem szeretek emberek között lenni, gyűlölöm, hogy megbámulják sebhelyes arcomat, gyakran ki is gúnyolva. Ezért kész áldás nekem a kihalt park. Ahogy az egyik fa alá érek, aprócska, hófehér virágszirom hullik a földre, érintve az orrom hegyét. Kissé elmosolyodom ezen, majd lehajolok, hogy felvegyem a csöppnyi, puha virágocskát. Meghalt, hogy életet adjon valami újabbnak, nagyobbnak. Ámulva nézegetem egy ideig, ujjbegyemmel cirógatom, majd hagyom, hogy a tavasz illatú szél felkapja, és messzire sodorja. Hosszan nézek utána, míg meg nem érzem, hogy Kitagawa sensei a vállamra teszi a kezét.

- Elfáradtál? –kérdezi halkan, de csak megrázom a fejem. Fáradt vagyok, az igaz, de mióta itt vagyok, rengeteg nyugtatót kapok, ezért érzem ezt az ólmos fáradtságot. Még nem akarok visszamenni, jó most itt kint. Ő csak mosolyog, és egy padhoz kísér. Leül, majd helyet mutat maga mellett, de én inkább a fűbe telepszem le. Régen ücsörögtem kint a szabadban. Furcsán ellazultnak érzem magam, ezért behunyom a szemeimet, és arcomat a langyos szél felé tartom. Észre sem veszem, hogy elaludtam…

 

A következő napon jó hírt kapok. Végre Hazamehetek, mert gyorsabban gyógyultam, mint gondolták. De ezzel együtt azt is megtudom, hogy nem mehetek haza, a saját házamba, hanem a kezelés ideje alatt Kitagawa senseinél kell laknom. És hogy meddig tart a terápia? Azt még senki sem tudja megmondani. Legszívesebben dühöngenék, és összetörnék valamit, de nem tehetem, hisz akkor rájönnének, hogy eddigi viselkedésem csak egy álca volt, így csak nagy levegőt veszek, és csak bólintok egyet.

 

Egész úton nem szólalok meg, csak a mellettünk elsuhanó tájat figyelem. Orvosom először próbál beszélgetést kezdeményezni, de amikor látja, hogy meddő próbálkozás, feladja, és a vezetésre koncentrál.

Amikor megérkezünk, a nappaliban egyből szemet szúr egy nagy kalitka. Közelebb megyek, és belenézek. Egy szépséges papagáj lapul benne, és ahogy meglát éktelen ricsajra fakad. Ösztönösen bedugom a rácson az ujjam, de már rántom is vissza. Megcsípett! Sebesült végtagommal a számban, szemlesütve oldalgok vissza pszichológusomhoz.



Andro2010. 03. 01. 17:06:26#3948
Karakter: Kitagawa Yuu (Yamashita Kazuonak)



Hideg vasárnap délelőtt van, márciushoz képest szokatlanul vastag hótakaró borítja még a fákat, házakat, utakat. Mintha nem akarna eljönni a tavasz. A szél fújdogál, hol erősebben, hol gyengébben, ahogy hazafelé igyekszem a boltból. A vásárlás ilyen időben nem éppen kellemes dolog. Összehúzom magamon a kabátot, galléromat felhajtom és a sapkát is a fülemre húzom. Milyen jó is lesz odahaza a jó melegben. Megszaporázom lépteimet és hamarosan már az előszobában vetkőzöm. Scotty szokása szerint körberepül és vidáman csicsereg. Ő bezzeg nem fázik, fogalma sincs a kinti ítéletidőről.
Ám alig vetkőzöm le és bújok bele egy kényelmes ruhába, amikor megcsörren a mobilom. Vajon ki kereshet vasárnap délelőtt? Beteg aligha. Mindenki tudja, hogy holnapig szabadságon vagyok. Megnézem. Ismeretlen szám, de azért felveszem. Sose lehet tudni, hátha új beteg.

- Igen tessék! Kitagawa Yuu beszél - szólok bele a telefonba.

- Kitagawa Yuu? A pszichológus? Elnézést, engedje meg, hogy bemutatkozzam. Morisaka Kenichi vagyok, orvos. Tudna rám pár percet szakítani? Már csak az ön szakértelmében bízom - hallok egy izgatott hangot.

- Igen, természetesen, miről lenne szó? - kérdem, mert máris kezd érdekelni a dolog. Talán egy újabb ügy?

- Egy fiúról. Gondolom hallott már Yamashita Kazuoról.

- Természetesen. Mi lenne a panasz? - egyre érdekesebb.

- Nos... szeretném felkérni, hogy vegye kezelésbe. Jelenleg a Magic Bus kórházban ápolják. Találkozhatnánk ott? Mondjuk azonnal? - a férfi hangja izgatott.

- Rendben - egyezem bele. - Indulok, csak előbb átöltözöm. Egy órán belül ott leszek.

Elköszön, majd kinyomja a telefont. Fura egy dolog. Hallottam arról a tűzről, hiszen mindenki hallott róla. A Yamashita-család minden tagja meghalt egy tűzben, kivéve az akkor 18 éves Kazuot, aki azóta ki sem lépett a házából és az arca is megsérült. Azt mondják, már egy tucat pszichológus és pszichiáter kezelte, de semmi eredménye nem volt. Nem tudom, tőlem mit várnak, de megteszem, ami tőlem telik.
Átöltözök, majd elköszönök Scottytól, megígértetem vele, hogy jó kisfiú lesz, majd már indulok is. Kinn még mindig fúj a szél, én meg vágyakozva gondolok a jó meleg lakásra. De most valakinek az élete talán az én kezemben van.

***

Háromnegyed órával később érkezem meg a kórház elé. Ahogy belépek a recepcióra, már jön is elém egy őszes hajú férfi. Ő lehet Morisaki-sensei.

- Kitagawa Yuu-sensei? - kérdi - Morisaki Kenichi vagyok. Örülök, hogy eljött. Kérem, kövessen. És legyen türelmes, Kazuo nincs jókedvében.

- Értem - bólintok, bár nem tudom, mit jelent az, hogy nincs jó kedvében, mindazonáltal, nem akarom megkérdezni.

Végigmegyünk egy hosszú folyosón, majd beszállunk a liftbe, ami felvisz a hatodikra. A Magic Bus Tokió egyik legnagyobb és legmodernebb kórháza, ahol elsősorban a módos betegeket ápolják. Nem csodálom, hogy Yamashita-kun ide került, elvégre a családja módos volt. A hatodikon kiszállunk, majd végigmegyünk még egy folyosón és még egyen. Ez az intenzív osztály. Hamarosan hallok is egy szitkozódást és üvöltést, majd edények csörömpölését. Tehát közeledünk. Aztán nemsokára egy hangot hallok. Dühös.

- Hagyjanak békén! Engedjenek! - ordít. - Vén hülyék!

Közelebb megyek és benyitok, ám ekkor egy tálca repül felém és kis híján eltalál. Mellettem két orvos és egy nővér robog kifelé, eléggé megtépázva. A kiabálás abbamarad, én pedig végre szemügyre vehetem a kiabálót.
Csinos arcú fiú ül az ágyban, haja fekete, zilált, szemei gyönyörű szürkék, arca egyik felét fehér maszk borítja, habár ez alig üt el hófehér bőrétől. Ruhaként egy kék kórházi pizsamát visel, egyik csuklóján kötés. Tehát felvágta az ereit. Ahogy meglát, ellenséges pillantást lövell rám és felveszi a keze ügyébe kerülő vizes poharat. Ám még mielőtt megtehetné, odarobogok hozzá és megfogom a kezét, gyengéden, de határozottan kivéve belőle a poharat és visszatéve a szekrényre.

- Az a pohár nem ártott neked. Nem kéne összetörnöd - mondom halk, határozott hangon.

- Mit érdekel? Egyáltalán ki a fene maga? - kérdi összehúzott szemekkel.

- Kitagawa Yuu vagyok. Pszichológus - válaszolok. - Morisaki-sensei kért meg, hogy vigyázzak rád.

- Frankó! Egy újabb agyturkász - fújja ki megvetően a levegőt. - Tűnjön el! - ordít - Nincs szükségem még több orvosra! Hagyjanak már végre békén! Úgysem hiányoznék senkinek! Én nem számítok senkinek! - most már sír.

- Dehogynem számítasz - suttogom és megsimogatom a fejét, mire meglepetten néz rám. - Mit gondolsz, engem miért hívtak ide? Mert van még valaki, aki törődik veled.

- Hazugság! - rázza a fejét - Hazugság! Süket duma! Ő is a pénzért van velem! Mert megfizetem. És maga is csak a pénz miatt akar segíteni!

- Ha adsz egy esélyt, bebizonyítom, hogy tévedsz - ülök le az ágy szélére, még mindig fogva a kezét.

- És ha nekem lesz igazam, akkor eltakarodik? - kérdi bizalmatlanul.

- Abban a pillanatban. És pénzt sem fogok kérni - ígérem meg. - Nézd Yamashita-kun, nem kérem, hogy bízz bennem. Ha akarsz, majd bízol, ha érdemesnek találsz rá. Rendben?

Bólint, de látom, hogy kételkedik. Most nem akarom faggatni, elég annyi, hogy nem vagdos semmita  fejemhez, főleg nem tárgyakat. Ez azért már egy fokkal jobb. Később Morisaki-sensei is benéz, de nem zavar sokáig. Viszont őt Kazuo elég durván kezeli és felelősségre is vonja, amiért képes volt úgymond "bébicsőszt" fogadni mellé. De majd meglátjuk, mi lesz ebből.


1. 2. 3. <<4.oldal>>

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).