Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


1. 2. <<3.oldal>> 4.

Andro2011. 09. 25. 12:58:47#16877
Karakter: Kitagawa Yuu
Megjegyzés: (Kazuonak) VÉGE!


 Közös megegyezéssel. 


Andro2011. 03. 09. 17:59:04#12122
Karakter: Kitagawa Yuu
Megjegyzés: (Kazuomnak)


Végül megnyugszik, és reggelit készítünk. Összeszedünk mindenféle finom falatot, amit mindenki szeret. Végre elkészülünk és megjelennek a többiek is. Még Ayame is, aki nagyon vidám, úgy tűnik, túlvan a nehezén, mert mintha mi sem történt volna, boldogan csicsereg. Megköszöni Kazuonak hogy megmentette, aki kissé szabódva fogadja el, hiszen még mindig azt hiszi, hogy miatta volt a baleset. De amikor Aya biztosítja, hogy nem Kazuo a hibás, mintha kissé megnyugodna és lassan enni kezd. Azonban én látom, hogy nincs minden rendben, mert Kazuo alig eszik, inkább csak egy csésze teát kortyolgat, de nem szólok. Nem szeretnék neki gondot okozni. Nincs jól, látszik rajta, de tartja magát. Nem akar nekem gondot okozni. Reggeli után átmegyünk a nappaliba. Mindenki a kanapéra ül, ő azonban inkább a szőnyeget választja és a térdemre hajtja a fejét. Nagyon ki van még borulva szegénykém. Nem is igen szólal meg, míg ebéd után  nem indulunk hazafelé. Elköszönünk, majd kocsiba pattanunk. Nagyon szótlan, míg haza nem érünk, és fojtottan köhög. Csak nem fázott meg és nem szólt? Beburkolózik a kabátba. Fázik, pedig nincs is hideg.

Mikor hazaérünk megborzong, én pedig pedig magasabbra csavarom a fűtést. Segít kipakolni, majd egy pléddel együtt a kanapéra fekszik. Lehunyja a szemeit, de tudom, hogy nem alszik. Még felteszek egy teát, majd bemegyek hozzá, és a kezemet az arcára teszem. Kinyitja a szemeit. Csillognak, de inkább a láztól. Nehogy megbetegedjen itt nekem.

- Yuu… - suttogja halvány mosollyal. - Szeretlek – motyogja halkan.

- Én is szeretlek, kicsikém – válaszolom lágyan és megpuszilom a homlokát. Felsóhajt. – Főzök egy teát, aztán itt maradok melletted, jó? Pihenned kell, lehet, hogy lázad van.

- Nem akarok… több gondot… okozni… - mondja bágyadtan.

- Egyáltalán nem okozol gondot – fektetem a fejét az ölembe. – Szeretek rólad gondoskodni.

Halványan elmosolyodik, aztán becsukja a szemeit és néhány pillanattal később már békésen alszik. Remélem kialussza a lázát, az nagyon jó lenne. Túl sokat aggódik amiatt, ami a múltban történt. De majd segítek neki, hogy túltegye magát rajta. Itt vagyok neki. Lágyan simogatom a haját, az arcát. Annyira gyönyörű fiú, és szeretnék neki segíteni. Aztán fütyűl a vízforraló, és kimegyek lekapcsolni, de nem ébred fel. Hadd aludjon. Még Scotty is szokatlanul csendben van, talán mert érzi, hogy Kazuo beteg. Adok neki enni meg friss vezet, aztán pedig visszaülök mellé és a fejét újból az ölembe veszem.

~*~

Nem tudom, mikor ébredek fel, de a kanapén ülök, az ölemben Kazuoval, aki engem néz. Már sokkal jobban néz ki, az arca sem annyira fehér, mint volt, és a szemei sem csillognak lázasan.

- Jó reggelt! – mondom, és megsimogatom az arcát. Már nem forró. – Jobban vagy?

- Kicsit – vallja be. – Még szédülök, de már nem fázom. Te – néz rám – egész végig itt voltál?

- Úgy tűnik elbóbiskoltam veled az ölemben – mosolygok rá, mire elpirul. – Éhes vagy, kicsim?

Egy bizonytalan bólintást kapok válaszul, mire felállok, és ahogy látom, ő is felül. Még kissé bizonytalan, így javaslom neki, maradjon csak ülve, ne akarjon felállni, mert az nem lenne jó neki. Ő csak engedelmesen bólogat, és még jobban beburkolja magát. Scotty vidáman csicseregve repül oda hozzá, hogy szórakoztassa, és hamarosan hallom is Kazuo kissé erőtlen nevetését. A papagáj biztos valami nagyon mulatságosat csinált. Scotty képes rá, elvégre egy igazi kis mókamester.

Újfent felforralom a vizet, majd készítek egy kis kamillateát, ami jó a betegnek. Anyám is mindig kamillateát készített ha valaki beteg volt, én meg ellestem tőle. Készítek egy könnyű reggelit, meg felszelek egy fél almát. Remélem, nem fog neki megártani. Nem szeretném túlterhelni a gyomrát. Mikor végre kész vagyok, beviszem és látom, hogy Kazuo végre jókedvű. Scotty szórakoztatja, és először észre sem veszi, hogy bejövök. Csak mikor a tálcát a kanapéra teszem, akkor figyel fel rám.

- Látom, a kis mókamester jól elszórakoztat – nevetek. – Egyél, aztán pihenj még. Nem vagy még jól, de a lázad legalább lement.

- Köszönöm – mondja halkan, és falatozni kezd.

Élvezettel nézem, ahogy eszik. Olyan gyönyörű, mint egy angyal, nem akarom megzavarni, de a kezem önmagától mozdul, ahogy megsimogatom a fejét. Megremeg, de nem húzódik el. A fejecskéje után az arcán simítok végig, mire leteszi a megkezdett almaszeletet, és várakozóan néz rám. Félek megtenni, amit akarok, mégis, annyira vágyom rá. Óvatosan közelebb húzódom, a tálcát leteszem a földre, és magamhoz vonom Kazuot. A szemében látom a félelmet, majd lehajtja a fejét. Álla alá nyúlva emelem fel fejecskéjét, és másik kezemmel a hátát kezdem simogatni. Ajkaim egyre közelebb vannak az övéihez, szemeiben látom magam. Arca pipacspiros, teste kissé remeg, amikor ajkaim megérintik az ajkait.


zsebike2011. 03. 06. 10:55:42#11984
Karakter: Yamashita Kazuo
Megjegyzés: Andronak


-          Kazuo, meg fogsz fázni. Gyere, öltözz át –hallom meg hirtelen Yuu hangját, de csak megrázom a fejem. Bűnösnek érzem magam. Nagyon is annak, hiába próbál vigasztalni. - Ayame rendbe jön, már alszik. Minden rendben lesz vele. –valahogy nem hiszek neki, hisz láttam, mennyire közel állt a halálhoz az a szegény kislány.

 

-         De… de ha… ha baja esik… én… Én… nem vigyáztam rá… - reszketek,. Olyan nagyon fázom… de nem csak kívülről, belülről is.

 

 

-         Nem a te hibád, Kazuo. Ilyesmi bármikor előfordulhat. Gyere, öltözz át! –rendes tőle hogy vigasztalni próbál, de bűnösnek érzem magam. Nagy nehezen talpra húz és elindulunk. Szorosan bújok a hátához, félve tekintek körbe. Most biztos mindenki megutált, mert felelőtlen vagyok, és igazuk is van. A hálószobákhoz vezető folyosón összefutunk sensei anyukájával, mire még jobban bújok hozzá. Most biztos ki fognak dobni. Érzem… de meglepetésemre csak száraz ruhát nyújt felém, de félek elvenni, sőt, ránézni is. Tekintetemben önvád csillog, hisz rám bízták azt a pici lányt, és majdnem megöltem, ahogy a családomat is. Végül elveszem, Yuu pedig elkísér a fürdőbe. Jót fog tenni átfagyott testemnek a meleg víz. Sokáig ázom, ez már kellett, bár érzem, valószínűleg a megfázást nem sikerül megúsznom, de nem is érdekel, most a kislány a legfontosabb. Olyan jó óra múlva kerülök csak elő, és most veszem észre, hogy nincs rajtam a maszkom. Gyomrom picikére húzódik össze, és orvosom hátához simulok. Amikor meglátom Ayame anyukáját nyüszítve próbálok láthatatlanná válni. Közelebb lép, én meg hátrálok.

 

-         Kazuo-kun , köszönöm, hogy megmentetted Ayamét. Ha te nem vagy… én nem is tudom… mi lett. Ő az egyetlen gyermekem, ha valami történt volna vele… én…- csak a fejem rázom, az egész az én hibán. Halkan szipogok.

 

 

-         Nem vigyáztam rá Azért esett a vízbe. Sajnálom… Én…- hányinger kerülget, nagyon rossz vagyok. Megbíztak bennem, és ezzel hálálom meg. Majdnem elvettem tőlük az életük értelmét Végül lemegyünk lefeküdni. Szép a szoba, kényelmes az ágy, de mégsem nyugodt a pihenésem, rémálmaim vannak, izzadtan, könnyezve ébredek. Végül nem bírom tovább, szédelegve felállok, és megkeresem Ayamét. Látnom kell, hogy jól van… Hamar megtalálom a szobát, és benyitok. Egyedül van, és békésen alszik. Annyira emlékeztet Tsuki húgomra. Ösztönösen mellé fekszem, és átkarolom. Pillanatok alatt elalszom, és most már nyugodt a pihenésem.

 

Finom rázogatásra ébredek, de ettől is halálra rémülök. Ijedten nyilnak ki a szemeim, és amikor meglátom ki az, csak akkor nyugszom meg picit.

 

Bocsánat… én csak…- kezdek egyből mentegetőzni, hisz senki nem engedte meg, hogy ide jöjjek, és félek, hogy most alaposan le fognak szidni.

 

-          Aggódtál miatta, igaz? Minden rendben. Gyere, nem lesz semmi baja, kialussza magát, és megint olyan lesz, mint előtte. Hidd el, szívós kislány. –nehéz elhinni, hisz olyan pici és törékeny, de próbálok hinni, hisz még sosem hazudott nekem, remélem most se fog. Én viszont nagyon fáradt vagyok, és kicsit fázom is.

 

-          Satoko-san elment aludni Én meg idejöttem, mert nem akartam Aya-chan egyedül hagyni. Nem haragszik, sensei?- hangomban ott a félelem, nem tudom, miért is fognak leszidni, és erre tényleg nem kaptam engedélyt.

 

-          Egyáltalán nem. Satoko és Aya-chan kedvelnek téged. A szüleim is.  Mi lenne, ha csinálnánk reggelit? Aztán majd délután hazamegyünk, jó? –bólintok, és nehezen kikászálódok az ágyból. Lábaim alig tartanak meg, reszketnek, még mindig azt várom, hogy mikor zavarnak el, vagy Yuu mikor dob el magától, mert nem vagyok elég jó. Ekkor kitör belőlem a sírás, nem bírom visszafojtani, csak elgyengülten zokogok orvosom széles mellkasán. Eltelik pár perc, mire kicsit összeszedem magam, de lassan sikerül, és a könnyeim törölgetem.

 

-          Sajnálom… én csak… az egyik kistestvérem is… hasonlított Aya… chanra…

 

-          Ezért ijedtél meg annyira, igaz? –csak bólintok, és még jobban bújok. Újra átéltem azt a rettegést, hogy lehet, nem bírom megmenteni, és nincs senki más, aki segíthet, csak rám támaszkodhat. Végül összekaparom magam, és elkészítjük a reggelit. Sok sok finomságot készítünk, hogy mindenki kedvére válogathasson. Mire elkészülünk, megjelenik az összes családtag, még Ayame is, aki vidáman csicsereg, mintha mi se történt volna. Megköszöni, hogy megmentettem, mire pirultan szabódok, hogy nem tettem semmit, és amúgy is, miattam történt az egész. Ő csak a fejét csóválja, hogy nem, Ő volt a figyelmetlen, és ha nem lettem volna, ott már nem élne. Erre nem mondok semmit, lassan enni kezdünk. Én nem vagyok éhes, csak egy csésze teát kortyolgatok némán, és figyelem a társalgást. Reggeli után áttelepedünk a nappaliba, ti a kanapéra ültök, én meg a szőnyegre, szorosan lábad mellé, és térdedre hajtom a fejem. Gyorsan eltelik a nap, ebéd után indulunk haza

 

Elköszönünk mindenkitől, majd beszállunk a kocsiba. Egész úton csendben kuporgok az ülésen, most már biztosra érzem, hogy megfáztam, de nem szólok, nem szeretnék gondot okozni, így mindig elfojtom a köhögést. Nagyon hosszúnak tűnik a hazaút, és egyre jobban fázom is, hiába burkolózom be vastag kabátomba.

 

Amikor végre megérkezünk, szinte berobbanok a lakásba, de vissza is hőkölök, szinte mellbevág a hideg, és ösztönösen nálad keresek menedéket. Megvárom, amíg begyújtasz, segítek bepakolni, majd egy takarót magamra terítve dőlök el a kanapén. Nagyon kifáradtam. .Én csak a szemem pihentetem, nincs erőm. Ekkor megérzek egy hideg kezet az arcomon, és kábán nyitom fel a szemeim. Yuu..- suttogom és halványan elmosolyodom. - Szeretlek. - motyogom, bár ezt csak magamnak nem tudom, hogy hallottad-e.

-          




Szerkesztve zsebike által @ 2011. 03. 06. 11:03:10


Andro2010. 12. 09. 14:28:16#9704
Karakter: Kitagawa Yuu
Megjegyzés: (Kazuomnak)


Lassan végzünk az étkezéssel, és csak azt veszem észre, hogy Kazuo nincs velem, és Ayame is eltűnt. Amikor hátranézek, látom, hogy a tavacska partján vannak, ahol Ayame mindenféle mulatságos mutatvánnyal szórakoztatja a fiút. Tudom, hogy Kazuot kényelmetlenül érinti, hogy elhoztam, de ha már itt van, és a családomat is régen láttam, még maradok egy kicsit. Éppen a múltévi Karácsonyt hozzuk szóba, amikor hatalmas placcsanást hallunk. Odakapjuk a fejünket, de sem Kazuot, sem Ayamét nem látjuk.

- Ayame! – ordít fel Satoko, és már rohan is a tóhoz velem együtt.

Szüleim is odasietnek. Már épp ugranék be, amikor felbukkan Kazuo, kezében az ájult kislánnyal. Hárman nyúlnak utána és veszik ki a vízből, majd takaróba csavarják. Kazuo összesik, én mellé lépek, de ő megkér, előbb a kislánnyal törődjön. Azt mondja jól van, de nem igazán hiszek neki. Csurom víz, meg fog fázni, ha nem öltözik át. Bevisszük Ayamét, én pedig mégis kimegyek. Kazuo a lépcsőn ül, a kezeibe temeti a fejét. Sír.

- Kazuo, meg fogsz fázni. Gyere, öltözz át – guggolok elé, de ő megrázza a fejét. – Ayame rendbejön, már alszik. Minden rendben lesz vele.

- De… de ha… ha baja esik… én… - emeli fel a fejét. Reszket, muszáj megölelnem. – Én… nem vigyáztam rá…

- Nem a te hibád, Kazuo – simogatom meg a hátát. – Ilyesmi bármikor előfordulhat. Gyere, öltözz át!

Nem nagyon akar jönni, de végül sikerül magam után vonni. Félve jön utánam. A folyosón belebotlunk anyába, aki amikor meglát, csak meghajol. Kazuo ijedten bújik a hátam mögé, de amikor anyám egy halom tiszta és száraz ruhát nyújt felé, félve elfogadja. Elvezetem a fürdőbe, ahol megfürödhet és átöltözhet.

- Hogy van Ayame? – kérdem, mikor Kazuo már a fürdőben van.

- Semmi baja. Nyelt egy kis vizet, átázott, de amúgy jól van – nyugtat meg anyám. – De Kazuo-kun nagyon rossz bőrben van.

- Rettentően megijedt – mondom halkan. – Azt hiszi, az ő hibája, hogy nem vigyázott eléggé Ayára.

- Ez nem igaz. Satoko sem így látja. Hálás Kazuo-kunnak, amiért megmentette Ayamét. Azt hiszem, ma itt maradnak éjszakára. Ti is maradhatnátok. Talán jót tenne Kazuonak – véli anyám.

Bólintok. Talán igaza van, Kazuonak jót tenne, ha több időt töltene a családommal. De nem tudom, hogy ez a mostani állapotára milyen hatással lenne. A családját elvesztette, és talán Ayame a kistestvéreire emlékezteti. Akkor érthető lenne, ha megijedt. Sokáig tart, mire végül bátortalanul kijön anyámtól kapott ruhájában. Egy szürke bársonynadrág és fehér póló van rajta, haja összefogva. Szemei könnyesek és nagyon meg van ijedve. Kézen fogom, és magam után vezetem. Hozzám simul, most jólesik neki a kényeztetés. Mikor meglátja Satokot kilépni az egyik szobából, szó szerint menekül a hátam mögé. Remeg, amikor unokatestvérem felénk közeledik.

- Kazuo-kun – szólítja meg, mire Kazuo próbál észrevétlenné válni -, köszönöm, hogy megmentetted Ayamét. Ha te nem vagy… én nem is tudom… mi lett volna – szipog halkan, ő is meg van rémülve. Hiszen az anyja. – Ő az egyetlen gyermekem, ha valami történt volna vele… én…

- Nem vigyáztam rá – suttogja Kazuo, mire Satoko felkapja a fejét. – Azért esett a vízbe. Sajnálom… Én…

Satoko bólint, és látom, hogy boldog. Örül, mert Aya-chan életben van. Tudom, hogy nem haragszik Kazuora. Úgy döntök, ott maradunk éjszakára, bár tudom, hogy Kazuo nem érzi magát itt biztonságban, de nem menekülhet örökké. Megkapja az egyik vendégszobát, én pedig a saját régi szobámban alszom. Nehezen jön álom a szememre aznap éjjel. Vajon jó ötlet volt Kazuot idehoznom, és vajon jó ötlet most itt maradnunk? Nem tudom. Aztán lassan elalszom.

~*~

Másnap reggel kialvatlanul és fáradtan ébredek. Remélem, Kazuo azért jobban van, na és Ayához is be akarok menni. Este is csak azért mentem aludni, mert anyám rám parancsolt, hogy pihennünk kell. Nyújtózom egyet, majd felöltözöm és átmegyek Kazuohoz. Bekopogtatok, majd benyitok, de ledöbbenek. Kazuo nincs az ágyában.

- Hol lehet? – tűnődöm, majd becsukva az ajtót, a keresésére indulok.
 

Még mindenki alszik, nagyon korán van, alig pirkad, így sem a szüleim, sem Satoko nincsenek még fenn. Sajnálom Satokot, előbb a férje hagyta ott valami csitriért, most meg a kislánya is majdnem megfulladt. Nem könnyű neki. Lépteim akaratlanul is Ayame szobája felé visznek. Az ajtó résnyire nyitva van, így kiváncsian bekukkantok és amit ott látok, attól elkerekednek a szemeim. Ayame az ágyban fekszik, mellette ott fekszik Kazuo és kezeivel átöleli a kislányt. Nagyon aggódhatott miatta. Halkan közelebb megyek, majd megrázom Kazuot, aki álmosan kezdi nyitogatni a szemeit, majd mikor meglát, kissé ijedten szemlél.

 

- Bocsánat… én csak… - kezdené halkan, de leintem.

 

- Aggódtál miatta, igaz? – kérdem, mire bólint. – Minden rendben. Gyere, nem lesz semmi baja, kialussza magát, és megint olyan lesz, mint előtte. Hidd el, szívós kislány.

 

- Satoko-san elment aludni – mondja. – Én meg idejöttem, mert nem akartam Aya-chan egyedül hagyni. Nem haragszik, sensei?

 

- Egyáltalán nem. Satoko és Aya-chan kedvelnek téged. A szüleim is – simogatom meg a haját. – Mi lenne, ha csinálnánk reggelit? Aztán majd délután hazamegyünk, jó?

 

Bólint, de ez a bólintás tele van félelemmel. Mikor kiérünk, kénytelen vagyok őt megölelni, ő pedig bújik hozzám. Mikor leérünk a konyhába – elég nehezen megy -, szabadjára engedi a könnyeit. Leülök egy székre, és magamhoz húzom Kazuot. Nagyon fél, még mindig halálra van rémülve, hiába tudja, hogy semmi baj. Simogatom a hátát, haját, arcát, de hiába, keservesen sír, reszket, mintha most lenne csak képes kiengedni a fájdalmát. Végül kissé csillapodik a sírása, és könnyektől maszatos arcocskával néz rám.

 

- Sajnálom… én csak… az egyik kistestvérem is… hasonlított Aya… chanra… - szipogja halkan.

 

- Ezért ijedtél meg annyira, igaz? – kérdem, mire a válasz egy apró bólintás.

 

 

 

Megölelem. Szegény kis manó, mindenkit elveszített, és itt is csak újabb fájdalom várt rá. Vajon mit tudnék tenni, amitől újra mosolyogni látnám?


zsebike2010. 11. 01. 10:25:43#8999
Karakter: Yamashita Kazuo
Megjegyzés: Andronak


Még magyaráz valamit, majd elköszön. Dr. Yuu kikíséri, de szerencsére hamar visszatér hozzám. Most nem szeretnék egyedül lenni. Leül mellém, és mélyen szemembe néz, miközben buksimon simít végig. Igazán jól esik a kényeztetés, és cicaként bújok hozzá, ha képes lennék rá, még dorombolnék is. Kis ideig csendben ülünk, majd megszólalok.

 

-         Látta… a... maszkot….- suttogom magam elé révedve.

-         Ez igaz. De nem hinném, hogy kérdezősködni fog. Emiatt nem kell aggódnod –nem is ettől tartok, jobban megvisel,, hogy láttam szánakozó tekintetét. Olyan, mintha egy tőrt döftek volna amúgy is megtépázott szívembe.

 

-         Utálom, ha sajnálnak! Nem kell senki szánalma! Én... én csak egy... torzszülött vagyok! Egy korcs! –fakadok ki, szegény orvosomra zúdítom minden fájdalmam. Ha jobban lennék, nem önteném ki szívemet, de most muszáj, mert magamban képtelen lennék megbirkózni a tengernyi kínnal, ami a lelkemben lakozik.

 

 

-         Dehogy vagy az – ölel magához szorosan. - Te egy édes és gyönyörű fiú vagy. És ne félj, meg fogsz gyógyulni. Ígérem, Kazuo-kun.- susogja nekem, hangja megnyugtató, de képtelen vagyok neki hinni. Túl sokat csalódtam eddig.

 

-         Maga sem tud segíteni. De azért... kedves öntől, hogy nem szaladt el, amikor... tudja... amikor... a maszk...- zavaromban a takaróra rajzolgatok mintákat, csak hogy ne kelljen ránéznem. Érzem, arcom ég a zavartól.

 

 

-         Nem szoktam cserben hagyni azt, akinek szüksége van a segítségre  A maszk miatt meg ne aggódj. Addig lesz rajtad, amíg szükségét érzed. Én nem foglak erőltetni semmiben. Most pedig aludj! Ki kell pihenned magad, mert mára már éppen elég izgalomban volt részed –fektet vissza, és mint egy kisgyereket takar be, még a takaró csücskeit is beigazgatja. Nagyon jól esik ez az apró figyelmesség, de túl kimerült vagyok, hamar álomba is zuhanok.

 

A következő napokban nem történik semmi érdekes, lábam lassan javul, Ha nem lát, bizony besegítek a háztartásban, elmosogatok, vagy pakolgatok, főként, hogy lekössem magam. Nehezen mozgok ugyan, de mégis elintézek mindent, amit eltervezek. Közben persze Yuu kis kedvence gyakran ül a vállamon, és szórakoztat, főleg, ha egyedül vagyunk a lakásban. Mintha érezné, mennyire nem szeretek egyedül lenni. Olyankor gyakran sírok, összekuporodva a kanapén, de szerencsére sikerül lepleznem, így doktorrom semmit nem vesz észre, a bennem dúló viharból.

 

Egyik nap, épp kedvenc helyemen olvasgatok, amikor közelebb lép hozzám, és megszólít.

Kazuo. Beszélni szeretnék veled. - nagyot nyelek, és félve nézek rá, azt hiszem, én tettem valami rosszat, vagy esetleg megunt, mert sok vele ma gond.

-         Valami baj van? –szólalok meg halk, félénk hangon.

 

-         Semmi baj. Édesanyám telefonált, hogy vasárnap kerti sütést terveznek odahaza a kertben. És meghívott engem is. Én pedig azt szeretném kérdezni, hogy lenne-e kedved eljönni velem

 

 

-         Én... mi... mi lesz ha... megbámulnak? – érintem meg védelmem. Nem tudom, mit tegyek. Ő biztosan szívesen menne, de én félek, nem szeretem az idegeneket, azt meg főleg nem akarom, hogy a családja sajnálja őt, mert egy ilyen torzszülöttel kell együtt élnie.

 

-         Majd szólok nekik, hogy ne tegyék. A családom rendes, nem fognak faggatni, hogy miért viseled. Ráadásul, néha ki kéne mozdulnod. Nem lesz sok ember, csak a szüleim, az unokahúgom és a kislánya. Meg mi ketten. Az hat fő. De nem erőltetlek, ha nem szeretnél jönni. - elgondolkozok. Végül is, ha nagyon bántanának, még mindig megkérhetem, Yuut, hogy jöjjünk haza.. és látom rajta, hogy nagyon szeretné

 

 

-         Én... szívesen elmennék önnel.  De... de biztos lehet ezt? Ön az orvosom és...- motyogom zavartan. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni.

 

-         Majd azt mondjuk, hogy egy ismerősöm öccse vagy és rám lettél bízva –így talán rendben lesz. Óvatosan bólintok egyet, ezzel lezárjuk a témát.

 

 

Vasárnap reggel idegesen ébredek. Valahogy nincs kedvem menni, nagyon félek, de mégsem gondolhatom meg mag az utolsó pillanatban. Pedig orvosom bíztat, hogy családja nagyon kedves, és engem is szeretni fognak, ráadásul unatkozni sem lesz időm. Amikor megtudom, hogy gyalog megyünk, megint megfordul fejemben, hogy vissza kéne menni, de nem teszem, bár egész úton Yuu hátába fúrom arcom, hogy senki ne láthasson meg, és még egy kapucnit is felteszek. De még így is minden pillanatban a gúnyos megjegyzéseket várom. Nekem hosszú óráknak tűnik, mire megérkezünk, és végre kinyitják az ajtót. Gyomrom picire összezsugorodik, szívem a torkomban dobog.. kezdek igazán pánikba esni. Egy kedves arcú, középkorú nő nyit ajtót.

 

-         Jaj, Yuu! Végre itt vagy! Te pedig biztosan Kazuo vagy. Yuu már mesélt rólad egy keveset. De kerüljetek be, és érezzétek magatokat itthon. –illedelmesen köszönök, de igyekszem láthatatlan lenni, de nem sok sikerrel, mert alig hogy belépek, egy kis energiabomba penderül elém.

 

-         Szia! Te vagy Kazuo, igaz? Szép a maszkod. Hol vetted? Nekem is veszel ilyet? Amúgy Aya vagyok. Jössz játszani?- hirtelen nem tudok mit mondani, csak kapkodom a fejem jobbra-balra. Végre odajön egy fiatal nő, nagyon hasonlít a kislányra, így rájövök, valószínűleg az anyukája.

 

 

-         Ayame! Nem illik lerohanni a vendéget. Szia! Satoko vagyok. –mutatkozik be, miután kedvesen leszidta a csöppséget.

 

-         Yamashita Kazuo Én...- kezdem bizonytalanul, de szavamba vág.

 

 

-         Semmi gond. Aya mindig ilyen. Beszél és közben az ember nem jut tőle szóhoz –öleli át testvérét, miközben barátságosan megfeddi. -Yuu, végre téged is ideevett a fene?

 

-          Mi az a fene?- kérdezi rögtön a kis kíváncsi.

-         Olyasmi, ami elkap és elvisz, ha sokat fecsegsz –kapja meg a választ, mire rögtön elkezd a kert felé vonszolni. Nem akarok menni, nem szeretnék messze kerülni orvosomtól, de ezt látszólag senki nem veszi észre, így mennem kell. Alig várom, hogy visszatérhessek, de ez csak jó félóra múlva történik meg. Szorosan Yuu mellé húzódok, miközben a családja régi történteteket mesél. Az egyiknél picit elkuncogom magam, De szinte rögtön le is hervad a mosoly arcomról. Megkezdődik az ebéd, de nekem nincs étvágyam, de megpróbálok pár falatot magamba erőltetni. Nem igazán megy, így feladom, és csendben ülök tovább.

 

Úgy tűnik, nem igazán veszik észre, mennyire nem érzem jól magam, de én sem szólok, Orvosom megérdemel egy kis kikapcsolódást. Alig hogy végzünk, Ayame megint elrángat, de most a kert egy eldugottabb részébe, ahol egy gyönyörű, tiszta vizű kis tó van. Felülünk az egyik szikla tetejére, és bohóckodni kezd. Ő észrevette, hogy kínosan érzem magam, és a maga gyerekes módján próbál felvidítani. Az Ő kedvéért nevetek, minden mutatvány után megtapsolom, de belülről sírok. Nagyon emlékeztet egyik kistestvéremre, így fáj a szívem.

 

A nap nagy része békésen zajlik, a ház felől vidám nevetést hoz a hűvös késő őszi szellő, én pedig a család kis bohócát figyelem, aki nem fárad el, és sosem fogy ki a bűvész trükkökből, de szerény személyem már alaposan elfáradt, ezért leheveredek az egyik naposabb oldalra, és behunyom a szemeim.  Ezt nem kellett volna, mert a következő pillanatban egy nagy csobbanást hallok, és egy elhaló sikolyt. Kipattannak szemeim, és rögtön a kislányt keresem, de sehol sem látom, viszont a vízgyűrűkből rögtön rájövök, hogy beleesett a vízbe. Úszni nem tudok, de mire segítséget tudnék hozni, már biztosan megfulladna, így utána ugrom. A víz jéghideg, de nem törődöm vele, minden idegszálammal a kicsi után kutatok, a felkavarodott iszaptól átláthatatlan vízben. Érzem, ahogy tagjaim lassan átfagynak, de nem adom fel. Gyorsan felmegyek levegőért, majd visszasüllyedek.

 

Egyszer csak megpillantom. Rögtön megragadom karját, és a felszín felé lököm magam. Szerencsére közel a part, így valahogy, magam sem tudom hogy, de  kievickélek a szárazföldre. A kicsi szerencsére él, kitisztítom tüdejét, majd karjaimba véve szaladok vele a ház felé. Amint meglátom a családot, a talaj kifut lábaim alól, és összeesek. Hagyom, hogy kivegyék kezemből, és meleg takarókba csavarják. Szerencsére már nyitogatja szemeit. Yuu felém lép, de megkérem, először Ayaméval foglalkozzon, én jól vagyok. Beviszik a szobájába, én addig a lápcsőn ülök, fejem térdemre hajtom, és próbálom csillapítani rémült szívverésem. Észre sem veszem a vad reszketést, ami testem rázza, csak abban bízom, hogy a kicsinek nem esett baja. Azt nem bírnám elviselni.



Andro2010. 09. 19. 10:59:16#7913
Karakter: Kitagawa Yuu
Megjegyzés: (Kazuonak)


Nem szól többet, teljesen belemerül a filmbe, amit néz. Azonban egy idő után egyre laposabbakat pislog és végül megkér, hogy vigyem az ágyba. Eleget teszek neki, a karjaimba veszem és a hálóba viszem, ahol leteszem az ágyra. Gyorsan lefekszik és beburkolózik a takaróba, én pedig elköszönök és állnék fel, de ekkor megfogja a kezem. Ránézek.

-     Kérem.. maradjon itt velem. Csak egy kicsit – néz rám könyörgő szemekkel, én pedig nem tudok neki ellenállni. Leülök mellé és megsimogatom, mire hozzám bújik és hamarosan elalszik.

Mikor végre mélyen alszik felállok és a konyhába sietek. Ideje előkészülni holnapra is. Nem akarok az utolsó pillanatban kapkodni. Mire végzek már nagyon későn van, én is álmos vagyok, de még elmosogatok és elpakolok. Éppen egy poharat akarok elrakni, amikor kiesik a kezemből és csörömpölve törik össze a földön. Aztán pár pillanattal később halk neszezést hallok, apró lépteket és nemsokára megpillantom Kazuot, aki rémülten áll az ajtóban. Erősen markolja a fát, és alig áll a lábán, sebesült tappancsát igyekszik nem terhelni.

-     Ugye jól van? –kérdi félénk hangon, és észreveszem, hogy szemecskéi könnyesek. Nagyon aggódhatott miattam, ami fura. Nem hittem, hogy már most ennyire kötődik hozzám.

-     Semmi baj, csak levertem ezt a poharat – mosolygok rá, és erre lecsúszik a földre. Ijedten futok oda hozzá és veszem a karjaimba, majd visszasietek vele a szobába. Ő azonban annyira kapaszkodik belém, hogy nem tudom lefektetni, így leülök vele és az ölemben ringatom tovább. - Nincs baj – simogatom meg, mire riadtan bújik hozzám, de félelme lassan csillapul. Hála égnek, elmúlt az ijedtsége.

-     Sajnálom...nem akartam – kér halkan bocsánatot és fejét a vállamba fúrva zokog. Nagyon megijedhetett szegénykém, ami nem is csoda. Már mindenkit elveszített, így nagyon félhet, hogy esetleg nekem is bajom esik. Kis édes. Kezdek én is kötődni hozzá, úgy érzem. Segíteni akarok neki, meg akarom óvni, és boldoggá akarom tenni őt.

-     Nem történt semmi. – csitítgatom.  – De hagy nézzem a lábad! – lefektetem é s a fény felé emelem sérült talpát. Mikor megnyomom a sebet felszisszen, tehát a seb ismét felszakadt. Rosszallóan csóválom a fejem, majd telefonálok orvosért.

A doktor hamar meg is érkezik, friss, mosolygós, mintha neki nem lenne gond, hogy az éjszaka közepén zaklattam fel. Lefertőtleníti Kazuo sebét, majd beköti. Aztán látom, hogy a tekintete Kazuo arcára téved. A fiú most is hordja a maszkot és a doktor azt fürkészi. Remélem, nem kérdez semmit, nem szeretnék magyarázkodni, Kazuot pedig zavarba hoznám, és megint csak félne. Így mielőtt a doktor odabenn nyitná ki a száját, kitessékelem, Kazuonak meg megígérem, azonnal jövök. A doktor hála égnek nem kérdez semmit tőlem sem, habár elég sajnálkozó képet vág, amikor kimegyünk. Megköszönöm neki, hogy eljött, majd kikísérem és kiengedem. Alig megy el, én máris visszamegyek Kazuohoz. Ő megszeppenve üldögél az ágyban, láthatóan őt is megviselte, hogy a doktor úgy fürkészte őt. Leülök mellé és megsimogatom a fejét. Hagyja magát, talán még kissé bele is simítja buksiját a kezembe. Meg van ijedve még szegénykém.

- Látta - szólal meg végül. - A... maszkot.

- Ez igaz. De nem hinném, hogy kérdezősködni fog. Emiatt nem kell aggódnod - mosolygok rá bíztatóan.

- Utálom, ha sajnálnak! - fakad ki dühösen és egyben keserűen. - Nem kell senki szánalma! Én... én csak egy... torzszülött vagyok! Egy korcs!

- Dehogy vagy az - húzom magamhoz. - Te egy édes és gyönyörű fiú vagy. És ne félj, meg fogsz gyógyulni. Ígérem, Kazuo-kun.

- Maga sem tud segíteni - suttogja, de azért érzem, hogy közelebb húzódik. - De azért... kedves öntől, hogy nem szaladt el, amikor... tudja... amikor... a maszk...

- Nem szoktam cserben hagyni azt, akinek szüksége van a segítségre - simogatom meg a hátát. - A maszk miatt meg ne aggódj. Addig lesz rajtad, amíg szükségét érzed. Én nem foglak erőltetni semmiben. Most pedig aludj! Ki kell pihenned magad, mert mára már éppen elég izgalomban volt részed - fektetem le. Még be is takargatom.

Látom, ahogy elfészkeli magát a puha takaró alatt és rám néz. A tekintetében van valami fura. Talán némi félelem és esetleg... kötődés. Jó éjt kívánok neki, majd a nappali felé veszem az irányt. Még visszanézek az ajtóból, de addigra ő már békésen szuszog.

~*~

Eltelik néhány hét, és úgy tűnik, Kazuo kezd megszokni nálam. Már bátrabban jön-megy a lakásban, nem fél annyira és Scottyval is egész jól kijön. Bár a lakásból nem igazán mer még kilépni a szentem, de nem hibáztatom. Az a kutyás incidens a parkban eléggé megrémisztette, így leginkább csak az ablakban levegőzik, vagy olvasgat, esetleg tévézik. Én néha eljárogatok, hiszen rajta kívül még vannak betegeim, őt pedig addig otthon hagyom. Azt hiszem, hiányzom neki, és lassan úgy megszeretem, mintha a kisöcsém volna.
Egyik nap anyukám telefonál, hogy hétvégén kertisütést szerveznek odahaza, és nincs-e kedvem elmenni nekem is. Nekem lenne, de félek, hogy Kazuo még nem kész arra, hogy sok ember megbámulja, viszont nem is szeretném, ha itthon unatkozna. Így végül megígérem anyunak, hogy visszahívom, amint lehet, mert még el kell intéznem egy pár dolgot. Megkeresem Kazuot, aki a nappaliban olvasgat a kanapén, mialatt Scotty a kalitkájában tollászkodik.

- Kazuo! - szólítom meg, mire azonnal rám néz, letéve a könyvet. - Beszélni szeretnék veled.

- Valami baj van? - kérdi aggodalmasan, mire lágyan elmosolyodom.

- Semmi baj. Édesanyám telefonált, hogy vasárnap kertisütést terveznek odahaza a kertben. És meghívott engem is. Én pedig azt szeretném kérdezni, hogy lenne-e kedved eljönni velem - nézek rá komolyan.

- Én... - néz rám szabódva, majd akaratlanul is megérinti a maszkját - mi... mi lesz ha... megbámulnak?

- Majd szólok nekik, hogy ne tegyék. A családom rendes, nem fognak faggatni, hogy miért viseled - biztosítom. - Ráadásul, néha ki kéne mozdulnod. Nem lesz sok ember, csak a szüleim, az unokahúgom és a kislánya. Meg mi ketten. Az hat fő. De nem erőltetlek, ha nem szeretnél jönni.

Tűnődve néz rám, a tekintete bizonytalan és félénk. Nem igazán tudja, hogy mit csináljon, hiszen tudom, nem akar jönni, de nekem sem mer ellent mondani, hiszen én vagyok az orvosa. De nem fogom erőltetni, ha nem akar jönni, mert az esetben én is lemondom, habár szeretnék már találkozni Satokoval és Ayame-channal is. Kazuo végül mélyet sóhajt és rám néz.

- Én... szívesen elmennék önnel - suttogja halkan. - De... de biztos lehet ezt? Ön az orvosom és...

- Majd azt mondjuk, hogy egy ismerősöm öccse vagy és rám lettél bízva - kacsintok, mire Kazuo bólint.

~*~

Végül eljön a vasárnap. Kazuo a szokottnál is idegesebb és izgatottabb, bár tudom, nem miattam, hanem azért, hogy hogy fogják őt ott fogadni. Azt hiszem, azért az én jelenlétem megnyugtatja. Anya is örül, hogy ketten megyünk. Kazuonak meg mesélek a családomról, főleg Ayame-chanról, aki már nagylány, egész pontosan öt éves és óvódás. Biztosítom, hogy nem nagyon fogja érdekelni, hogy miért hord maszkot, de hogy ezerféle kérdéssel fogja elárasztani, azt szentigaz. Kazuo mintha halványan elmosolyodna ezen.
Végül elindulunk és jó fél órás séta után meg is érkezünk egy igazán szép családi házhoz. Kazuo megcsodálja a házat, majd elindul a nyomomban, Mikor becsengetek nem kell sok idő, hogy lépéseket halljak. Hamarosan nyílik az ajtó és anya lép ki rajta. Azonnal megölel.

- Jaj, Yuu! Végre itt vagy! - puszil meg, majd Kazuora téved a pillantása. - Te pedig biztosan Kazuo vagy. Yuu már mesélt rólad egy keveset. De kerüljetek be, és érezzétek magatokat itthon.

Kazuo meghajol, majd apró, bizonytalan léptekkel beoldalog mellettem. Azonban nem jut messzire, mert Aya-chan azonnal lestoppolja.

- Szia! Te vagy Kazuo, igaz? Szép a maszkod. Hol vetted? Nekem is veszel ilyet? Amúgy Aya vagyok. Jössz játszani? - mindezt egy levegővételre, hogy Kazuo szóhoz sem jut.

- Ayame! Nem illik lerohanni a vendéget - közeledik egy fiatal, barnára festett hajú nő. - Szia! Satoko vagyok.

- Yamashita Kazuo - mutatkozik be Kazuo. - Én...

- Semmi gond. Aya mindig ilyen. Beszél és közben az ember nem jut tőle szóhoz - nevet Satoko, miközben megölel mindkettőnket. - Yuu, végre téged is ideevett a fene?

- Úgy tűnik - nevetek.

- Mi az a fene? - kérdi Ayame tágra nyílt szemekkel.

- Olyasmi, ami elkap és elvisz, ha sokat fecsegsz - pillant rá Satoko.

A kislány egyből a szája elé kapja az egyik kezét, de a másik keze már Kazuo kezét fogja és maga után húzza a kertbe. Elnevetem magam. Kazuo küld felém egy segélykérő tekintetet, így jobbnak látom nem túlságosan szem elől téveszteni őket. Kiérünk a kertbe, üdvözlöm apát, mialatt az egyik fa alatt Aya már javában játszik Kazuoval. Nem látom, hogy mit, de biztos jó lehet, legalábbis Aya-chan élvezi. A szüleimnek és Satokonak múlt este beszámoltam róla, hogy Kazuo arca megégett, így ne faggassák, amit ők meg is tesznek. Rendes család.
Hamarosan megkezdődik a sütés, és fél órával később az első hússzeletek már pirosra sülve kelletik magukat a tányéron. Anya mindenféle régi történeteket mesél, még rólam is, főleg egy nagyon kínos esetet, amikor egyszer egy tóparti üdülésen elvesztettem a fürdőnadrágomat és teljesen meztelenül másztam ki a vízből.

- Anya, ezt muszáj?! - kérdem felháborodva és fülig pirulok az élménybe.

Észreveszem, hogy Kazuo mellettem halkan kuncog. Legalább ő jól szórakozik és úgy látszik, érdemes volt elhoznom ide. Végre boldognak látom, ha csak egy egészen picikét is.


zsebike2010. 09. 17. 13:27:07#7867
Karakter: Yamashita Kazuo
Megjegyzés: Andronak


Kimennek, én pedig egyedül maradok. Behunyom szemeim, és, igyekezve elterelni gondolataim lüktető lábamról, Dr. Yuun kezdek gondolkodni. Miért törődik ennyit velem? Hiszen meg  sem érdemlem. Nem hiszem, hogy csak a pénzért... ahhoz túl kedves a tekintete. Rég éreztem már azt, hogy valaki tényleg önmagamét törődik velem. De nem tudom, félek még teljesen megbízni benne. Ekkor visszajön, leül mellém, és lágyan simogatni kezd. Finom, így hagyom, sőt, közelebb bújok hozzá. Csak most tűnik fel, hogy kis tollas barátom is itt van, és kedveskedve jön közelebb. Halványan elmosolyodom. Nagyon megszerettem, ajogy gazdájához is kezdek kötődni.

- Pihenj csak Az orvos azt mondta, nem kelhetsz fel, mert a sebed kinyílhat. Pár napig ágynyugalomra van szükséged. - most nem is bírnék felkelni, jó nekem itt, de rossz érzésem van. Bánt, hogy elrontottam az első közös programunkat.

- Sajnálom Elrontottam a sétát. Én... úgy sajnálom –adok hangot bűntudatomnak, majd lassan könnyezni kezdek. Nem akartam, annyira vártam már a sétát a friss levegőn, de még ezt se tudtam jól csinálni.

- Nem haragszom. De nagyon megijedtem, amikor elszaladtál. Komolyabb bajod is eshetett volna. Többé ne csinálj ilyet, jó? –kéri, és magához ölel szorosan, én pedig bújok, arcocskám széles mellkasába durva. Nagyon jó az illata… mélyeket szippantok belőle.

- Én... én csak... nem akartam... hogy... –próbálok kifejezni fájdalmam, de nem nagyon sikerül, szavaimat hangos hüppögések szakítják félbe.

Figyelj, engem nem igazán érdekel a sérülésed. Nem tartalak attól még undorítónak, vagy torzszülöttnek. Nem undorodom tőled –suttogja, és most valahogy lelkem legmélyén elkezdek neki hinni, hiszen nem hagyott magamra, megkeresett és segített nekem.

Hazudsz! - Mindenki ezt mondja, de a szívük mélyén... megvetnek és... gyűlölnek! –ajkaim mégis mást mondanak. Tudom, hogy talán megbántom, de nem bírom még kimondani, hogy hiszek benne. Akkor csak jobban fájna, ha mégis elárulna engem. Már így is kezd közel kerülni összetört szívemhez.

Kazuo... én nem gyűlöllek és nem vetlek meg Adj egy kis időt, hogy bebizonyítsam. –nem válaszolok, csak méregetem. Még nem vagyok felkészülve, de igyekezni fogok. Megpróbálom Végül inkább hagyom, hogy babusgasson kicsit, jól esik megtépet lelkemnek. Szép lassan álomba is merülök, és most nem álmodok rosszat.

 

Kicsit kipihentebb állapotban ébredek, de érzem, sürgős dolgom van a lakás legkisebb helyiségében. Óvatosan lerakom lábaim, de szisszenve húzom vissza. Sérült talpacskám heves lüktetéssel tiltakozik a zaklatás ellen, így csak tehetetlenül tekingetek körben. Orvosom meghalhatta, hogy mocorgok, mert már bent is terem, és karjaiban vesz.

-         Hová készültél? 

-         Csak... – azt nem mondhatom, hogy pisilnem kell…- a... a mosdóba. –motyogom végül.

-         Akkor kiviszlek - mondja, én pedig teljes zavarban rejtem el előle arcom. Szerencsére a fürdőben elfordul, így kissé könnyebb a helyzet. Amikor végzem, ismét felkap, és meg sem áll vele ma kanapéig.

-         Mit szeretnél vacsorázni? A semmit, nem válasz. - halványan elmosolyodom. Ismer… hosszas gondolkozás után kibököm.

-         Tésztát. Sajttal.

-         Akkor azt kapsz Nemsokára kész. Szeretnél itt benn enni? –bólintok. Túlságosan fáj még a lábam. Tényleg hamar elkészül, mire kettőt pislogok már előttem is a tányér. Lassan eszegetni kezdem, bár nincs étvágyam, így csak szálanként eszegetem. Finom, nem azzal van a baj, csak valahogy nem kívánok semmit. Dr. Yuu engem néz, így megnyugtatására újabb falatot emelek számhoz, miközben a kis bajkeverő a tányér szélére ragadt sajtot próbálja megszerezni. Élvezet nézni küzdelmét. Evés után kettesben maradok Scottyval. Jól érzem magam a társaságában, mókás kis jószág. Észre sem veszem, hogy fürkésző szemek követik mozdulataimat, csak akkor, amikor megszólal.

-         Szereted az állatokat? 

-         Igen De... nekem sosem volt. –szomorodom el. Mindig is vágytam saját álaltra, de bátyám allergiás volt a szőrükre, így nem lehetett. Elfogadtam a helyzetet, csak most, amikor itt van ez a bohóc, jövök rá, mennyire is hiányzott.

-         Hát, Scotty most a tiéd is. És ha rendbe jössz, veszek neked egy kisállatot

-         Sose gyógyulok meg –suttogom, és titokban megérintem a maszkom. Ez a jel, örökre elkísér, annak bizonyítékául, hogy én öltem meg a családom.

-         Dehogynem. Majd én segítek. És nem kérem, hogy hidd el, de egy esélyt kaptam. Emlékszel?

-         Emlékszem. –motyogom magam elé. Nem szólok többet, inkább belemerülök a tévézésbe. Érdekes film, de hamar elálmosodom, így egyre laposabbakat pislogok. Amikor már végképp nem bírom tovább, megérem, hogy vigyen vissza az ágyba.

 

Gyorsan lefekszem, de maikor állna fel, megragadok kézfejét.

-         Kérem.. maradjon itt velem. Csak egy kicsit. –emelem rá könyörgő tekintetem. Nem szeretem magányos lenni, bármennyire is próbálom ezt elhitetni magammal.  Szerencsére igent mond, így békésen hunyom le pilláim.

 

Éjjel csörömpölésre ébredek. Riadtan ülök föl, majd gondolkodás nélkül felpattanok, és a hang irányába rohanok, nem törődve lábammal, sem az utamat jelző vércseppekkel. Tudnom kell mi történt. Remélem orvosomnak nem esett baja ..azt nagyon nem szeretném. A konyhából fény szűrődik ki, így arra megyek. Ő ott áll előtte egy törött pohár.

-         Ugye jól van? –kérdezem félénk, könnyes szemekkel. Nagyon megijedtem. Reszketve állok az ajtóban, erősen markolva a fát.

-         Semmi baj, csak levertem ezt a poharat. –mosolyog rám, ám ekkor lábaim feladják a harcot, és szép lassan lecsúszok a földre. Hozzám rohan, és karjaiba véve siet vissza velem a szobába. Leülünk az ágyra, de annyira kapaszkodom belé, hogy nem tud visszafektetni, így ölében reszketek tovább.

-         Nincs baj.. –simogatja ki enyhén meleg homlokomból tincseim, mire Én vállára hajtom fejem, bár riadalmam csak lassan csitul. Ismét visszaaludnék, de ekkor lábam jelzi, hogy túlságosan is megerőltettem. Már a halovány, krémszínű szőnyeget is vércseppjeim díszítik.

-         Sajnálom...nem akartam. –kérek bocsánatot, fejem szorosan nyakába fúrva. Remélem, nem haragszik meg rám. Nem akarom, hogy visszavigyen a kórházba, Ő az első ember szüleim halála óta, akihez kötődöm kicsit, és megijesztet, hogy mennyire féltem, hogy baja esett. Tudom, nem élném túl, ha Őt is elveszíteném, és ez a felismerés sokkol.

-         Nem történt semmi. –csitítgat. –de hagy nézzem a lábad. –fektet el, és emeli a fény felé sérült talpacskám. Ahogy megnyomja, felszisszenek, sikerül ismét felszakítanom a sebet. Yuu csak a fejét rázza, és az orra alatt motyog, de nem értem, hogy mit. Túl gyenge vagyok most ahhoz, hogy megértsem szavait, csak annyit tudok elszűrni, hogy megint a doktorért telefonál.

 

Hamar meg is érkezik, frissen és mosolygósan, mintha nem is zavarná, hogy az éjszaka közepén járunk. Kissé megszid, mert nem vigyáztam jobban magamra, de gyorsan rendbe hozza a károkat, átköti, majd az arcomra néz.



Andro2010. 07. 04. 16:36:46#5862
Karakter: Kitagawa Yuu
Megjegyzés: (Yamashita Kazuonak)


Rohanok, ahogy csak tudok. Nagyon féltem ezt a gyereket, hiszen nem ismeri ki magát itt, még eltéved és komoly baja történik. A maszkot a kezemben tartva rohanok és kiabálok utána, természetesen teljesen hasztalanul, hiszen akárhol van is, nem fog válaszolni. Nagyon félhet szegénykém, és biztos szégyelli magát. Egyre csak az a kép jár a fejemben, amit láttam. Az arca. Rémisztő volt az az égett seb, még mindig összeborzongok. A levegő mintha lehűlt volna. Végre kiérek a főútra. Vérnyomokat látok. Talán megsérült? A kijárat felé futok, amerre a cseppek vezetnek. Szegény kölyök, csak idejében megtaláljam.

Végre kiérek a bejárathoz, ahol a buszmegálló is van. Ekkor pillantom meg, ahogy egy padon ül, egyik kezében egy pohár, a másik kezével az arcát takarja. Odasietek hozzá, és amikor meglát, egyből hozzám bújik, mint egy védelmet kereső kis állat. Sír szegénykém, keservesen, félve, én pedig egyik kezemmel átölelem, másikkal letörlöm könnyeit, vigyázva érve az arcához. Egyáltalán nem undorodom tőle, miért is tenném? Ő nem szörnyeteg, nem rossz ember, nem torzszülött, csak egy szörnyű baleset áldozata, egy összetört, lelkileg meggyötört fiú. Az emberek undorodva fordulnak el, néhányan halkan szánakoznak, mások megvonják a vállukat. Nincs jobb dolguk? Visszateszem a maszkot az arcára, amitől mintha máris jobban érezné magát. Cipője csurom vér, mintha belelépett volna valami hegyesbe. Óvatosan lefejtem a lábáról a lábbelit, mire felkiált és arrébb rántja a lábát, de az ölembe pottyan.

-         Ne...ne haragudj. – rebegi halkan és félénken. Próbál felállni, de nem tud, a lába nagyon fájhat.

-         Nem baj – mondom, és felkapom könnyű kis testét. Alig nyom többet, mint egy könnyű takaró. – Jobb lesz, ha bemegyünk a kórházba.

 -         Kérlek, ne! – leheli halkan – Jól vagyok, ez semmiség. – mutat a lábára, amelybő még mindig szivárog a vér. A seb elég nagy.  – Menjünk inkább haza, jó? – kérlel könyörgő szemekkel.

-         Rendben, de orvost hívok, akárhogy tiltakozol.

Erre  már nem szól semmit, csak megadóan bújik hozzám. Nem tudok neki ellenállni. Nem akarok kórházba vinni, tudom mennyire utál ott lenni. Na de ki is szereti a kórházakat? Senki. Hazaviszem. Meglep, hogy máris otthonának tekinti az én kis szerény lakásom. Hazaérve óvatosan teszem le az ágyra könnyű testét és hámozom le róla az agyonázott zoknit, és hívom az orvost. Ő hamarosan meg is érkezik. Kerek arcú, idősebb, mosolygós férfi.

 -          Hol a beteg? – kérdi, hangjában ott bújkál a nevetés.

Még ő is elismeri, hogy nem éppen semmiség. Kitisztítja a sebet, összevarja és bead egy tetanusz-injekciót is Kazuonak, biztos, ami biztos. Végül távozik, én pedig kikísérem. Még hallom Kazuo alig hallható kérését.

-         Siess vissza… - suttogja alig hallhatóan.

~*~

Elmosolyodom. Kezd kötődni hozzám, és most igencsak óvatosnak kell lennem, ha nem akarom, hogy megriadjon, és bezárkózzon. Ez kényes időszak, Kazuonak sok szeretetre, törődésre, türelemre van szüksége. Az orvos is int, hogy Kazuonak most sok nyugalomra és pihenésre van szüksége, nem kelhet fel, nehogy kinyíljon a seb. Elköszön, én pedig bezárok utána és a nappaliba megyek, ahol kiengedem Scottyt. A kis betyár egyből a vállamra telepedik, én pedig mosolyogva indulok a háló felé.
Kazuo az ágyban fekszik, arca sápadt, fekete haja szétterül a párnán. Gyönyörű látvány. Odalépek az ágyhoz és leülök. Scotty egyből a takarón terem, és csipog, de mintha megérezné Kazuo félelmét, ezúttal nem bohóckodik, inkább kedveskedve megcsipkedi a fiú ujját.

- Pihenj csak! - simítom meg az arcát. - Az orvos azt mondta, nem kelhetsz fel, mert a sebed kinyílhat. Pár napig ágynyugalomra van szükséged.

- Sajnálom - suttogja halkan. - Elrontottam a sétát. Én... úgy sajnálom - szemecskéibe máris könnyek szöknek.

- Nem haragszom. De nagyon megijedtem, amikor elszaladtál. Komolyabb bajod is eshetett volna. Többé ne csinálj ilyet, jó? - kérem, miközben magamhoz ölelem és lágyan, nyugtatóan simogatom a hátát, a haját.

- Én... én csak... nem akartam... hogy... - bújik hozzám.

- Figyelj, engem nem igazán érdekel a sérülésed. Nem tartalak attól még undorítónak, vagy torzszülöttnek. Nem undorodom tőled - suttogom lágyan.

- Hazudsz! - néz rám komolyan, szemeiben könnyekkel. - Mindenki ezt mondja, de a szívük mélyén... megvetnek és... gyűlölnek!

- Kazuo... én nem gyűlöllek és nem vetlek meg - mondom gyengéden. - Adj egy kis időt, hogy bebizonyítsam.

Elgondolkodva néz rám, majd tétován bólint, de úgy, mint aki nem hiszi el, amit hallott, sem azt, amit csinált. Hagyja, hogy letöröljem a könnyeit és elringassam egy kicsit. Dehogy haragszom rá. Sose tudnék rá haragudni. Olyan gyengéd, kedves, jószívű fiúcska. Csak törődés kell neki, valaki, akitől szeretetet és gondoskodást kap, aki figyel rá és aki nem hagyja el. Össze van törve. Végül elszunnyad, én pedig kimehetek egy kicsit takarítani. Az egész délutánt végigalussza, csak estefelé ébred fel. Onnan tudom, hogy hallom, ahogy fel akar kelni, így gyorsan a hálóba futok.
Kazuo már ül, kipihentnek tűnik és éppen azon próbálkozik, hogy felálljon. Odalépek, és a karjaimba veszem, mire riadtan néz rám, de tekintete azonnal megnyugszik. Mintha kezdene végre megszokni és kötődni hozzám.

- Hová készültél? - kérdem.

- Csak... - szabódik csendesen, mintha nem merné kimondani - a... a mosdóba.

- Akkor kiviszlek - mosolygok rá kedvesen, mire elvörösödik, és arcát az ingembe rejti.

Kis szégyenlős jószág. Mintha nem tudnám, mi rejtőzik egy férfi nadrágjában. Segítek neki, majd a kérésére a nappaliba viszem, ahol leültetem a kanapéra és bekapcsolom neki a tévét. Valami ismeretterjesztő film megy éppen, de odaadom neki a távkapcsolót, hadd szörfözzön a csatornák között.

- Mit szeretnél vacsorázni? - kérdem. - A semmit, nem válasz.

- Tésztát - böki ki. - Sajttal.

- Akkor azt kapsz - borzolom meg gyengéden a haját, ő pedig összerezzen. - Nemsokára kész. Szeretnél itt benn enni?

Bólint, hogy igen, és én is örülök, legalább így nem kell ide-oda hurcolnom szegényt. A tészta hamar megfő, reszelek rá sajtot, és teszek rá egy kis tejfölt is. Nem csinálok neki sokat, hiszen alig eszik. De majd fog, ha rajtam múlik, csak legyen túl ezen a rossz időszakán. A lábsérülés most betett, és önmagát hibáztatja amiatt, mert haza kellett jönnünk. Pedig nem az ő hibája, ez senkinek sem a hibája.
Odaadom neki a tésztát, amit egy ideig néz, de amikor én is elkezdek enni, ő is falatozni kezd, habár nagyon lassan, majdhogynem szálanként eszegetve a tésztát. Scotty a sajtot csipkedi a tányéromról, aztán Kazuo tányérjáról is. Úgy tűnik, megszerette a fiút, és Kazuo is az én kis madaramat. Ami nem is csoda, mindketten imádnivalóak. Kazuo mosolyog, és igyekszem nem sokáig nézni, nehogy észrevegye. Nem szeretném megbántani, sokkal szebb így.
Vacsora után elmosogatok, Kazuo Scottyval játszik. Aranyosak együtt. Tényleg jó dolog állatot tartani, felvidítja az embereket.

- Szereted az állatokat? - kérdem.

- Igen - válaszol halkan, és amint meglát, arcáról úgy olvad le a mosoly, mint ahogy a hópehely elolvad a meleg szobában. - De... nekem sosem volt.

- Hát, Scotty most a tiéd is. És ha rendbejössz, veszek neked egy kisállatot - ülök le mellé.

- Sose gyógyulok meg - sóhajt lemondóan.

- Dehogynem. Majd én segítek - kacsintok rá, mire elpirul, de azonnal rendezi vonásait. - És nem kérem, hogy hidd el, de egy esélyt kaptam. Emlékszel?

- Emlékszem - suttogja alig hallhatóan.

Ebben maradunk.


zsebike2010. 07. 01. 19:59:12#5828
Karakter: Yamashita Kazuo
Megjegyzés: Andronak


Olyan jól aludtam, mint még soha talán. Kábán pislogva nézek körül, és amikor sikerül beazonosítanom orvosom, rögtön hátrébb húzódom. Kezdek hozzá kötődni, és ezt nagyon nem akarom. Soha többé nem akarok senkihez kötődni, mert fáj, ha elveszítem.

 

-         Jó reggelt! –köszönt mosolyogva.

 

-         Jó reggelt, sensei. - suttogom zavartan. Nem tudom, hova tegyem érzelmeim.

 

 

-         Jobban érzed magad? –hangjában mintha kis aggodalom csengene, de nem dőlök be neki, biztosan csak a pénzemnek szól, hisz önmagamért ki szeretne egy olyat, mint én vagyok?

 

-         Kicsit... egy kicsit. Kö... köszönöm, hogy... itt volt velem az... éjjel –dadogom, és zavaromban a takaró csücskét gyűrögetem.

 

 

-         Semmiség. Ne köszönd! Készítek reggelit. Utána meg megejtjük azt a sétát, amit megígértem, jó? –szemeim felcsillannak. Jó lesz kiszellőztetni a fejemet kicsit. Úgy tűnik, kint kellemes az idő, süt a nap, de nincs túl meleg. Pont ideális egy sétához. Kissé fellelkesülten megyek zuhanyozni. Hosszan áztatom magam a meleg vízsugár alatt, élvezem, hogy lassan élettel töltődnek meg tagjaim. Megmosom hajam is, majd felfrissülve lépek ki a zuhanyból.

 

Magamra kapok egy könnyű együttest, és kilibbenek a konyhába, ahol már isteni illatok terjengnek. Még a nyál is összefut a számban, ahogy végignézek a gazdagon megrakott asztalon, ahol többféle étek kelleti magát. Leülök, és szedek egy keveset, de azt sem tudom mind megenni, pár falat után jelez a hasam, hogy nem fér több, így leteszem a villát, és várakozva nézek orvosomra.

 

Alig várom, hogy elinduljunk. Eközben a kis mókamester igyekszik elterelni figyelmem, hogy tányéromhoz férkőzve elcsenhessen pár rizsszemet. Úgy teszek, mint aki nem veszi észre, és mosolyogva figyelem, ahogy örül zsákmányának. Ekkor meghallom Yuu hangját, és ez egyből visszaránt a valóságba.

 

-         Szeretném, ha a sétát nem szökésre használnád fel –elkerekednek szemeim. Most az egyszer eszembe sem volt. Hogy is gondolhattam, hogy megbízik bennem.. nagyot sóhajtva hajtom le fejem. - Gondolom, este ez volt a szándékod, de sajnos keresztülhúztam a számításaidat. Igazam van?

 

-         Igen – mondom. Hiába is tagadnám, úgysem hinne nekem. Könnyebb így. A reggeli hátralévő részében nem szólok semmit, majd amikor végzünk, kimegyek tv-t nézni. Aranyos mese megy, de én már a sétát várom nagyon. Szerencsére Yuu hamar véget, így indulhatunk is.

 

Amint kilépünk, megcsap a friss, virágillatú szél. Nincs túl meleg, árnyékban kifejezetten fázom, de ez nem veszi el a kedvem.  Szép a természet így tavasszal, amikor minden éledezni kezd. Megfigyelem, ahogy az apró virágok utat találnak maguknak a fény felé, és élettel telve nyújtóznak. Észre sem veszem, hogy merre megyünk, csak az tűnik föl, hogy egyre kevesebb emberrel találkozunk, aminek örülök.

-         Észrevettem, hogy nem szereted, ha sok ember van körülötted és megnéznek - mondom. - Ismerek egy olyan helyet, ahol kevesen járnak. Nagyon szép, nyugodt hely. Ne félj, arrafelé tényleg kevesen járkálnak. – válaszol ki nem mondott kérésemre, de megnyugszom.

 

-          Utálom, ha néznek Mert... mert... –hogy is magyarázhatnám meg?

 

-         Nem kell magyaráznod. Azt hiszem, tudom miért. Nem te vagy az első ilyen páciensem.

 

 

-         Ó! - De akkor sem tudhatja, mi zajlik le bennem. - sóhajtok fájdalmasan.

 

-         Nem. Mint ahogy a többiekben sem. Ugyanis, a betegeknek van egy olyan szokásuk, hogy csak azt mondják el, amit akarnak. Aki pedig nem akarja, hogy segítsenek rajta, azon nem lehet segíteni.

 

 

-         Én sem akarom, Maga mégis próbálkozik. Miért? A pénzért? –tudom, hogy ez csúnya dolog volt.

 

-         Azért, mert szeretek segíteni az.  Tudod, jó érzés segíteni azokon, akik önmagukon nem tudnak. Persze... ez sajnos nem mindig sikerül. –kihallom a fájdalmat a hangjából, de nem értem az okát. Mit számít neki, ha valamelyik páciense meghal? Hiszen csak idegen emberek, és talán jobb is nekik.

 

 

-         Értem –mondom, majd tovább megyünk. Hihetetlen, mennyire békés itt… legszívesebben örökre itt maradnék, hallgatva az első tavaszi madarak vidám, életigenlő dalolását. Ilyenkor én is elhiszem, hogy van miért élnem. Gondolataimba merülök, így sajnos nem veszem észre a négy lábon járó veszélyt, mely felém közeledik, csak akkor, amikor már késő.

 

 Hirtelen a földön találom magam. Riadtan kapok arcomhoz, melyet már nem véd maszkom. Hirtelen felpattanok, és eliramodok, bár nem tudom, mégis hová mehetnék. Addig rohanok, amíg lábaim bírják, majd elgyengülve csúszom le a harmatos fűbe. Látott.. meglátott! Most biztos undorodik tőlem, ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kavarognak fejemben, megállás nélkül, új erőt öntve belém. Ismét futni kezdek, egészen addig, míg egy óvatlan mozdulattól ismét a földre kerülök, és lábamba őrjítő fájdalom hasít.

 

Dermedten nézem, ahogy vékony, fehér cipőcskémet átitatja vöröslő vérem, tökéletes kontrasztot alkotva. Egy darabig még így ücsörgök, majd kirántom a talpamba fúródó, vaskos fadarabot, és messzire hajítom. Egyre jobban kezdek fázni, fogaim össze- összekoccannak, egész testem rázni kezdi a hideg, pedig eddig nem fáztam. Lassan, sérült lábamat vonszolva indulok tovább.

 

Nem tudom, hol lehetek, csak életösztönöm visz előre. Észre sem veszem, hogy kiérek egy forgalmasabb ösvényre, mint ahogy azt sem, hogy az arra járó emberek mereven bámulnak. Lassan, talán órák óta tartó gyaloglással kiérek a fő útra, és lerogyok az egyik közeli padra. Hirtelen valaki mellettem terem, és kérdezgetni kezd, bár nem értem mit mond, és Ő, valószínűleg zavart tekintetem látva felhagy a kérdezősködéssel, és telefonálni kezd, majd a kezembe nyom egy pohár  forró teát.

 

 Nagyot sóhajtva kortyolok bele, miközben fél kezemmel sebhelyes arcom igyekszem takargatni nem sok sikerrel. Szinte én vagyok rosszul a szánakozó, vagy undorodó tekintetektől, és igyekszem elbújni, de ekkor megjelenik orvosom, én pedig rögtön hozzá bújok, mint egy elveszett kisgyermek, Ő pedig letörli arcomról könnyeim, és visszarakja maszkom a helyére. Máris jobban érzem magam, de csak addig, amíg le nem veszi lábamról a cipőt.

 

 Hangosan felkiáltok, és reflexből arrébb rántom, de ezzel csak azt érem el, hogy az ölében kötök ki.

 

-         Ne...ne haragudj. –rebegem, és igyekszem kikászálódni, de nem sikerül, a lábamban lüktető fájdalom miatt.

 

-         Nem baj. –szól, és felkapja könnyű kis testem. – jobb lesz, ha bemegyünk a kórházba.

 

 

-         Kérlek, ne. –lehelem. – Jól vagyok, ez semmiség. –mutatok majdnem teljesen átszúrt lábfejemre. – menjünk inkább haza, jó? –kérlellek szépen.

 

-         Rendben, de orvost hívok, akárhogy tiltakozol. – erre már nincs erőm, fejem mellkasára ejtve tűröm, hogy hazáig vigyen. Furcsa… máris otthonomnak nevezem a lakását. Amint megérkezünk, ágyba fektet, és lefejti rólam teljesen átázott zoknimat. Mire sikerül a művelet, már csengetnek is. Yuu feláll, és pillanatokon belül egy nagydarab, de mosolygós férfival tér vissza.

 

 

-          Hol a beteg? – kérdi, hangjában ott bujkál a vidámság. Óvatosan kitisztítja a sebem, pár öltéssel összevarrja, majd kapok egy tetanusz injekciót is, a biztonság kedvéért. Én csak fáradtan hagyom, tegyen, amit akar, nincs erőm tiltakozni, de azért tekintetemmel egyfolytában orvosom figyelem, nem szeretnék egyedül maradni. Kikíséri a dokit, én pedig utána suttogom, hogy ne hallja meg:

 

-         Siess vissza…



Andro2010. 05. 13. 10:06:03#4983
Karakter: Kitagawa Yuu (Kazuonak)



Lassan végzünk a vacsorával. Nem evett túl sokat, de legalább evett, ami jó érzéssel tölt el. Bár ez inkább Scotty hatása, aki egész vacsora alatt ott ugrabugrált az asztalon és mosolyra fakasztotta Kazuot. Olyan jó látni, hogy tud mosolyogni is. Erre van szüksége. Sok vidámságra, pihenésre és nyugalomra. Meg rendes étkezésre. Vacsora után elégedetten hátradól, én pedig felállok és előveszem a gyógyszerét. Undorodom tőle, ha valakinek gyógyszert kell adnom, hiszen az csak időleges enyhülést hoz, nem gyógyítja meg az emberi lelket. Ráadásul, ahogy elnézem, egy placebo. Nem gyógyszer, de ezt ő valószínüleg nem tudja. Jobb is így. Eléteszem egy pohár víz társaságában.

- Ebből nem szeretnék rendszert csinálni, azt akarom, hogy hamarosan e nélkül a bogyó nélkül is jól érezd magad. – mondom. Ő nem válaszol, csak lenyeli a gyógyszert, aztán már megy is be a szobába.

Hallom, hogy a nappaliba igyekszik, tehát most nem szándékozik magában kárt tenni. Én meg elmosogatok. Már éppen törölgetek, amikor kiront a konyhába, kis híján a szívbajt hozva rám.
- Menjünk sétálni! – szólal meg, de én csak összehúzom a szemem. Kinézek. Már késő este van.
 
- Már elég késő van, jobb lenne, ha holnap mennénk. – válaszolom, mire lehajtja a fejét.
 
- Értem. – mondja és bevonul a hálószobába. Durcás és duzzog, de ilyenkor már nem szeretek kinn járkálni. Még valami baja esik. Tudom, hogy ez arra megy ki, hogy elszökhessen, hiszen sötétben nehezebben akadnék a nyomára.  
 
 
A törölgetés és pakolás befejeztével a nappaliba vonulok. Már megágyaztam magamnak, de még nincs kedvem lefeküdni. Inkább átöltözöm és  bekapcsolom a tévét. Scotty már szépen a kalitkájában kuksol, kis fejét a szárnya alá téve alszik. Meg kell zabálnom, annyira aranyos. És legalább ő fel tudja vidítani ezt a fiút. A tévében valami vígjáték megy, egész jópofa, még nevetgélek is rajta, amikor sírásra leszek figyelmes. A hálóból jön. Azonnal berohanok és Kazuot látom, ahogy az ágyban vergődik. Sikítva, kiáltva, sírva ébred fel, mire odasietek és a karjaimba vonom, erősen magamhoz szorítva. Nyugtatóan csitítani kezdem, simogatom, ő pedig bújik hozzám, mint egy kiscica. Halálra van rémülve szegénykém, biztosan rosszat álmodott. Mint aki rémeket látott álmában. Lehet hogy... Igen, lehetséges, hogy a szüleiről álmodott. De nem fogom tőle megkérdezni. Nem akarok a múltjában vájkálni, amíg nem fogad a bizalmába. Lassan megnyugszik, zokogása csitul és szíve vad ritmusa is visszaáll a normálisra. Egészen addig simogatom, míg teljesen meg nem nyugszik. Csak akkor állok fel, de nem teszek két lépést sem, már kapaszkodik is a pólómba.  Olyan kétségbeesetten néz rám, mintha örökre itt akarnám hagyni. Tényleg nagyon elveszett. Még mindig fél, de ez az álom hatása.
 
- Ne aggódj, csak vízért megyek. Egy pillant, és itt vagyok. – mondom nyugodt hangon, de ő végig a pólómba kapaszkodva jön velem. Nem bízik bennem, nem is csoda, idegen vagyok.

Mikor megkapja a vizet a nappali nyitott ablakához telepszik és onnan nézi a várost. Igazán gyönyörű látvány, de félek, hogy megfázik, így elparancsolom onnan, mire durcáskodni kezd, és elrohan. Egyenesen a fürdőbe. Be is zárja magát, nehogy bemehessek érte. De nem aggódom, nincs ott semmi, amivel árthatna magának. A borotvapengéket és minden éles, hegyes, veszélyes tárgyat elraktam oda, ahol nem találhatja meg. A vécépapírral meg nem tudja magát megölni. Én végig az ajtó előtt állok. Kissé dühös vagyok rá, amiért így viselkedik, de valahol belül megértem. De hangosan kiabálok, hogy ha nem jön ki, rátöröm az ajtót. Végül nagy sokára hajlandó kijönni. Remegve néz rám, de mikor látom, hogy nincs baja, megkönnyebbülök és végigsimítok az arcán.

Nem húzódik el, inkább belesimítja a pofiját a kezembe. Mint akinek nagyon is jólesik a gondoskodás és törődés. Egy ideig állunk ott, majd a karjaimba kapom és visszaviszem a hálóba. Ideje aludnia. Még sok pihenésre van szüksége, és a mai este a rémálommal igencsak kimeríthette szegényt. Beadok neki egy nyugtatót, amitől jobban fog aludni. Nem lesznek rémálmai. Nem szeretek ilyet használni, de most muszáj. De már épp indulnék, amikor megfogja a kezem.
 
- Itt maradnál velem? Legalább addig, amíg elalszom… kérlek - néz rám könyörgő szemekkel, én pedig bólintok.

- Rendben - mondom. - Menj egy picit arrébb, hadd feküdjek be.

Engedelmesen arrébb kúszik, hogy helyet adjon, én pedig befekszem. Egyből hozzám bújik, félve, reszketve. Szemecskéi könnyesek. Átölelem és gyengéden simogatni kezdem a hátát, hogy megnyugtassam. Nem húzódik el, inkább közelebb bújik, mint aki tudja, hogy nem bántom. Nem is lennék rá képes, olyan kis törékeny és gyenge fiúcska. Pólómb markol, hogy ne szökhessek el. Látom, hogy a nyugtató kezd hatni, mert egyre laposabbakat pislog, míg végül álomba szenderül.

~*~

Reggel, amikor kinyitom a szemem, Kazuo még nyugodtan alszik. Vonásai kisimultak, elernyedtek. Most olyan békés. Csak ekkor veszem észre, hogy a maszkot éjjelre sem vette le. Szívesen levenném róla, de nem akarok kíváncsi lenni. Nem szeretném, ha haragudna rám, vagy azt hinné, ki akarom gúnyolni. Hadd legyen rajta, ha ennyire fontos neki. Csak nézem őt, és nem tudok vele betelni. Olyan gyönyörű, törékeny teremtés. Könnyei már felszáradtak, kezecskéi még mindig a pólómat markolják, mint előző éjjel. Milyen édes. Segítenem kell neki, hogy ismét tudjon mosolyogni, nevetni és elfeledje a sok rosszat, ami történt vele. Én nem tudom, milyen lehet bárkit elveszíteni, hiszen az én szüleim élnek. De ő már tizennyolc évesen mindent elveszített, ami fontos volt neki. Muszáj visszaadnom neki az életkedvet, hogy ne legyen ilyen depressziós, magába zárkózott, öngyilkosságra hajlamos. De addig hosszú az út. Nagyon hosszú.
Hirtelen mocorogni kezd, és lassan kinyitja a szemecskéit. Hunyorog, mint aki nem tudja, hol van, de amikor megismer, szemei tágra nyílnak, majd eltávolodik tőlem. Ismét távolságtartó és bizalmatlan. Mint egy kagyló, amely hol kinyílik, hogy becsukódik.

- Jó reggelt! - mondom és elmosolyodom.

- Jó reggelt, sensei! - viszonozza halkan a köszöntésemet.

- Jobban érzed magad? - kérdem és felülök.

- Kicsit... egy kicsit - válaszol lehelve a szavakat. - Kö... köszönöm, hogy... itt volt velem az... éjjel - arca enyhén piros színt ölt, mintha szégyellné magát, holott semmi rosszat nem tettünk. Sem ő, sem én.  

- Semmiség. Ne köszönd! - bólintok. - Készítek reggelit. Utána meg megejtjük azt a sétát, amit megígértem, jó?

Bólint. De látom én, hogy szemecskéi felcsillannak a séta szóra. De nem szabad azt hinnie, hogy hagyom, hogy meglógjon, vagy kárt tegyen magában. Elvonulok a fürdőbe, gyorsan lezuhanyozom, felöltözöm. Mire kijövök, már ő is ott áll az ajtóban, így elküldöm fürdeni, amíg reggelit készítek.
De először is kiengedem Scottyt, friss vizet és eleséget adok neki, majd a konyhába vonulok. A fürdőből a zuhany hangja hallatszik, remélem, nem fojtja vízbe magát, bár ezt kétlem. Azért ha túl sokáig nem jönne ki, megnézem, mi van vele. Reggelit készítek, afféle hagyományos japán reggelit miso levessel, rizssel, sült hallal, uborkasalátával, rákpogácsával és polip formájú kolbászkákkal. Teát is főzök, remélem, azt szereti. Épp feltálalok, amikor megérkezik a konyhába. Egy fehér nadrág és világoskék pulcsi van rajta. Igazán aranyos látvány. Haja kibontva, frissen mosva. Érzem a sampon illatát. Citromos. Nagyon jól illik hozzá. Illedelmesen leül és megvárja, míg én is helyet foglalok és csak azután kezd enni, hogy én hozzákezdek. Jólnevelt fiú, nem kell rászólnom, bár nem bízom benne túlságosan. Valamit forgat a fejében, és jobb előremenni a dolgoknak.

- Szeretném, ha a sétát nem szökésre használnád fel - mondom, mire szemei elkerekednek. Csak nem beletrafáltam? - Gondolom, este ez volt a szándékod, de sajnos keresztülhúztam a számításaidat. Igazam van? - nézek rá, mire lehajtja a fejét, mint a bűnös, akit tetten értek. - Ha meglátom, hogy bármire készülsz, többet nem megyünk sehová. Világos?

- Igen - válaszol, de hangjában mintha bánat és megadás hallatszana. Tehát megértette, hogy komolyan gondolom. Ez jó. Okos fiú.

A reggeli csendesen telik. Vagyis telne, ha Scotty nem produkálná ismét magát, amin Kazuo mosolyog. De csak halványan és vigyázva, nehogy észrevegyem, hogy esetleg jókedve van. Én pedig tapintatosan úgy teszek, mint aki nem vesz észre semmit. A fiú ismét keveset eszik, de nem baj. Majd megjön az étvágya. Rendszeresen fogom etetni. Reggeli, ebéd, vacsora. Reggeli után odaadom neki a gyógyszerét, amit engedelmesen bevesz, majd leszedem az asztalt, elmosogatok, elpakolok. Ezalatt Kazuo a nappaliban üldögél a tévét nézve. Valami mese megy rajta, hagyom, hadd nézze végig, csak azután szólok, hogy indulhatunk. Hála égnek, ma szép, napsütéses idő van, a szél sem fúj, egészen tavaszias, majdnem nyárias az időjárás. De azért rábeszélem, vegyen kabátot, ki tudja, milyenre fordul az idő. Megvárom, míg cipőt és kabátot húz, én közben bezárom Scottyt a kalitkájába, nehogy kirepüljön ha kinyitom a bejárati ajtót. Amilyen kis furfangos, még szökni akarna. Kazuo az ajtóban állva vár, míg mindent elrendezek, megnézem, elzártam-e a vizet, lekapcsoltam-e a gázt. Aztán végre kinyitom a bejárati ajtót és kilépünk.

~*~

Úgy döntök, a parkba megyünk, annak is egy eldugottabb részére, ahol nem járnak sokan. Észrevettem, hogy Kazuo kerüli az embereket, és nem akarom őt kitenni egy újabb stressznek. Úgy veszem észre, örül, hogy a szabad levegőn lehet, bár látom, mindent alaposan megszemlél. Tehát nem tett le arról a szándékáról, hogy esetleg megszökik és végez magával. Szemmel tartom minden mozdulatát, bár nem úgy, hogy ő is lássa. Nekem is van pár trükk a tarsolyomban. Amikor beérünk a parkba, egyből a csendesebb ösvények felé veszem az irányt, mire kérdően pillant rám.

- Észrevettem, hogy nem szereted, ha sok ember van körülötted és megnéznek - mondom. - Ismerek egy olyan helyet, ahol kevesen járnak. Nagyon szép, nyugodt hely. Ne félj, arrafelé tényleg kevesen járkálnak.

- Utálom, ha néznek - suttogja. - Mert... mert...

- Nem kell magyaráznod. Azt hiszem, tudom miért - bólintok, mire hálásan rámpislog. - Nem te vagy az első ilyen páciensem.

- Ó! - kerekednek el a szemei. - De akkor sem tudhatja mi zajlik le bennem.

- Nem. Mint ahogy a többiekben sem - magyarázom. - Ugyanis, a betegeknek van egy olyan szokásuk, hogy csak azt mondják el, amit akarnak. Aki pedig nem akarja, hogy segítsenek rajta, azon nem lehet segíteni.

- Én sem akarom - szólal meg. - Maga mégis próbálkozik. Miért? A pénzért?

- Azért, mert szeretek segíteni az embereken - válaszolok, mire érdeklődve néz a szemeimbe. Felkeltettem az érdeklődését. - Tudod, jó érzés segíteni azokon, akik önmagukon nem tudnak. Persze... ez sajnos nem mindig sikerül.

- Értem - bólint komolyan.

Tovább indulunk. Errefelé tényleg nincsenek sokan, részint mert korán van még, részint mert ez a parknak egy elég távoli része. Kazuo élvezettel nézelődik, nagyokat szippant a hűs, friss reggeli levegőből. Minden lépését számon tartom, nem szökhet el. Hirtelen egy kutyáját sétáltató férfi jön velünk szembe. Kazuo azonnal lehajtja a fejét és próbálja elrejteni az arcát.  A kutya - egy hatalmas dán dog - a földön szaglászik. Gazdája egy botot vesz fel, és eldobja, mire a kutya utána iramodik. Sajnos a bot éppen Kazuo lába elé érkezik, és mire észbekapnánk, a kutya már le is dönti szegényt. Kazuo ijedten kiált fel, és én odakapom a fejem. A maszk! Leesik a földre és láthatóvá válik Kazuo arcának védett része. A baleset során szerzett seb feltárul előttem. A kutya visszafut a bottal, de Kazuo csak fekszik reszketve, majd hirtelen felpattan és futásnak ered. A maszk a földön hever. Felkapom és utána rohanok.

- Kazuo! - kiáltozom a nevét - Kazuo! Hol vagy? Gyere elő!

De semmi válasz. Biztosan halálra rémült, amikor megláttam az arcát. Való igaz, iszonyatos látvány, de emiatt nem fogom őt elítélni. Nem tudom, merre lehet, de meg kell találnom, mert ha nem, a végén megöli magát. Én jól ismerem a parkot, de ő nem, könnyen eltévedhet, ha nem tudja, hová akar menni. A nevét kiáltozom, bár tudom, hogy hiába, nem fog előbújni, akárhol is van.


1. 2. <<3.oldal>> 4.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).