Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Egyéb Anime)

Hachi_ko2011. 04. 30. 21:12:43#13318
Karakter: Takano Kyouhei
Megjegyzés: [Ereni-channak]


Még mindig be vagyunk zárva ebbe az átkozott szobába, pont azzal az emberrel, akit most a hátam közepére sem kívánok.
- Hmm…- Hümmögve fordít hátat az ajtónak Takenaga és állát megfogva elkezd gondolkodni.
Jellemző… Adja itt a nagyarcot.
Az ajtóra nézek, majd vissza a fekete hajúra, aki elsétál mellettem és felül a párkányra, de én csak nézek utána, mint egy idióta.
Esküszöm, ha tényleg kijutok, megölöm őket…
- Baj van? – Szólal meg Take.
- Hát igen. Még mindig ugyanaz, ami tizenöt másodperce is – Mutatok az ajtó irányába, amire csak megvonja a vállát.
Ha így folytatja, kihasználom ezt a bezártságot és péppé verem. Beképzelt, hülyegyerek.
- Nem tudjuk kinyitni, máshogy pedig nem jutunk ki. Ha egy kicsit együtt vagyunk, Ranék úgyis kiengednek, nem kell tennünk semmit. - magyarázza el ezt a nagy tervet, amit valljuk be. Takenagától jobbat várna az ember. És ennek hangot is adok.
- Gratulálok. Ez a nagy terved?
- Hát ez, Kyohei. – Válaszolja nyugodtan, ami meg is lep engem. Furcsa, hogy nem szól be megint valami könyvmoly szöveget. Általában mindig ezt csinálja.
Egy bizonyos csend áll be közénk és én kicsit kezdem kényelmetlenül érezni magam, na meg… valamiért nem szeretek, folyton veszekedni vele.
- Mit csinálsz?- Teszem fel a kérdést, hisz nem jó folyamatos csendben lenni.
- Nem látszik? Ülök az ablakba, hogy neked ne kelljen egy levegőt szívnod velem! – Válaszolja és rám ölti a nyelvét, amitől egy kicsit meg is hökkenek, de megint csak felhúz a kötekedésével.
- Megüsselek, Takenaga? – Kezdek el felé lépkedni dühös arccal, mire megfogja a vállam és helyet cserél velem.
- Ugyan-ugyan, csak kérned kell, hogy helyet cseréljünk! - Eleinte csak pislogok rá, aztán eszembe jut, hogy ez a stratégia, hogy kiengedjenek. Kibékülést kell színlelnünk.
Ez menni fog.
Húzódik egy apró mosoly ajkaimra. Take eközben gyorsan az ajtóhoz megy és hallgatózni kezd, aztán a kilincsre teszi kezét. Ekkor felém fordul és engem figyel én pedig őt kíváncsian, hogy most mi fog következni.
- Kyohei, tudod…- Szólal meg a szokásosnál hangosabban.
- ami tegnap és ma történt, az nem szándékos volt. Nem akartam, hogy ez legyen belőle, és… - Kezd el magyarázkodni én pedig kicsit önelégült mosolyt eresztek az arcomra, hisz csak elértem azt, hogy ő kérjen bocsánatot, HA kimondja.
- én nagyon… saj… ná… - Ekkor elkezdi kinyitni az ajtót, és ahogy kitárja azt, egy hangos koppanást lehet hallani, ami biztos Ranmaru volt, hát ki más.
-  … lom! – Fejezi be a mondatot, majd oldalra fordul és elhagyja a szobát a hülye Ranmaru meg fekszik a földön. Ekkor felkelek, és szinte kilövöm magam. Elkapom a szerencsétlent és püfölni kezdem, közben szebbnél szebb jelzőkkel illetem őt.
Még egyszer nem fog hülyét csinálni belőlem az tuti…

~oOOo~

Másnap csak mi négyen maradunk a házba, mert a horror kisasszonyt Noi elrángatja egy idióta műsorra vagy mire, de a feketehajút is vinné, aki láthatóan egyáltalán nem akar velük tartani. De Noi tovább erőszakoskodik, ami már engem idegesít. Nem értem Take miért nem férfiasabb egy kicsit, hogy határozottan mondjon neki nemet. De neeem, ő inkább a könyve mögé bújik, mint mindig. De én ráripakodok eléggé a lányra, mire felfogja a dolgokat és békén hagyja a srácot, ami megkönnyebbülés mindenki számára. De bármit is csinálunk ez a kis jelenet mindig le fog játszódni. Takenagával már nem is foglalkozok úgy, mint eddig. Ha olyat mond, ami nem tetszik, akkor úgy is beszólok neki. De valahogy már nincs kedvem hozzá, mint eddig. A többiek is észrevették és gyakran megjegyezték, hogy nagyon jól kijövünk egymással, de ez nincs így. Mondhatni csak elviseljük egymást.
- Takenaga, Kyohei, elmennétek a boltba egy-két dologért? – Jön a szöszi, ezzel a kérdéssel, ami csak ingerel, főleg olyankor mikor éhes vagyok.
- Mért nem te mész el? Én kajálni akarok. –Adok is hangot gondolataimnak.
- Nos igen, de a dolog úgy áll, hogy sok minden hiányzik az ebédből… és én nem hagyhatom Ranmarura a konyhát… a végén még…
- Kyáááááááá, sípolt ez a micsoda, mindjárt felrobban! – Kiált ki Ranmaru, és Yuki azzal már el is tűnik.
Hát… van benne valami…
Ránézek Takenagára, aki láthatóan ugyan arra gondol, amire én is.
- Essünk túl rajta – Sóhajtom, miközben felállok a helyemről.
- De nézd a jó oldalát. Ez még mindig jobb a főzésnél! – Válaszolja, amit elismerek, mert igaz. Ha én próbáltam főzni, abból is mindig katasztrófa lett.
Végül elindultunk, hogy megvegyük azokat a dolgokat, amik kellenek, hisz ehhez még mindig jobban értünk, mint a főzéshez. Elfeleztük a listát és szépen elkezdjük begyűjteni a saját részünkön lévőt. Épp letérek a másik sorba, ami a Takenagáé mellett van.
- Rák, rák, rák, rák… - Hajtogatom, szinte már nyál csorgatva és megállok a polcnál, ahonnan le is veszem és a kosárba dobom, ekkor csattanásra leszek figyelmes és Take hangjára.
- Hagyjon békén! – Erre szinte ledobom a kosarat és elkezdek futni a másik sorhoz. Áttérek, ekkor látom, hogy egy undorító külsejű srác fogva tartja Takenagát egészen közel magához. És Take is rendesen ellenkezik, de a nála jóval, nagyobb emberrel nem bír el. Láthatóan erősen szorítja a karját, mert az arca eltorzul a fájdalomtól.
 Azonnal felmegy az agyamba a pumpa és határozott, gyors léptekkel sietek a két személy felé.
- Homokos, köcsög. – Mordulok fel és leszedem a rondaságot és védelmezően Take elé állok.
- Mi az fiú, bajt akarsz? – Mordul rám a homokos idióta.
Egy szót nem szólok neki, csak egy gyors mozdulattal, rendesen megpüfölöm, aztán már csak annyit lehet látni, hogy a földön fekszik kivert fogakkal.
Mit képzel ez magáról?
Megfordulok és a térdelő Takenagához sétálok.
- Jól vagy? – Kérdezem semleges hangon, mire egy bólintást kapok válaszul.
De aztán a fekvő hülyét kiviszik, és minket is kitessékelnek, ami eléggé nincs az ínyemre, hisz csak egy baromtól szabadítottam meg a boltot. De szerencsére a kajákat megvettük és elindulunk haza. A táskákat elveszem a másiktól, és én kezdem el cipelni. Nem lenne jó, a nyafogását hallani, hogy így fáj a karja, meg úgy fáj a karja. Inkább megkímélem magam.
Egy kis ideig csendben sétálunk egymás mellett, mikor Take azt megtöri.
- Kyohei. – Erre csak kérdőn hümmögök egyet.
- Miért segítettél? – Kérdezi tőlem, de én csak előre nézve sétálok tovább, tekintetét pedig magamon érzem.
Ezt most komolyan kérdezi? Szép kis barát.
- Ne kérdezz hülyeségeket. – Válaszolom, mire elveszi tekintetét rólam.
- Azért köszönöm – Motyogja mellőlem, amit még én is hallottam. Arcomra egy apró mosoly húzódik, hisz nem sűrűn köszön meg valamit.
- Hát, ha egyszer ilyen béna kis csaj vagy – Kuncogok fel halkan, hisz tényleg. Úgy állt ott, mint egy védtelen kislány, aki egy pedofil markába csöppent. De ezt a megjegyzést inkább magamban tartom, amikor már jön is a visszavágás, ami Takenagától nem maradhat el.
Egész úton végig ez folyt, mintha mi sem történt volna.
Visszaérünk a villához és letesszük Yuki elé a táskákat, amikben a hozzávalók voltak.
- Most hogy teljesítettük a kérésed, ideje valami ehetőt készítened, de tényleg ehető legyen, mert ha nem beváglak a sütőbe! – Emelem meg ingerülten a hangom, hisz már rendesen kong az ürességtől a gyomrom.
Yuki ijedten ugrik Ranmaru mögé, inkább nem kockáztatva semmit. Halkan fújtatok egyet és kitrappolok a konyhából a mai történést meg se említve.
- De tényleg, Takenaga. Mi tartott ilyen sokáig? Csak ide küldött el titeket, Yuki a kis boltba. – Hallom még Ran hangját mielőtt felérnék a szobámhoz.
- Ne a szátokat járassátok, hanem főzzetek! – Ordítok le nekik az emeletről, azzal hangosan becsapom az ajtót, ezzel is nyomatékosítva a szándékomat, hogy még mindig rohadtul éhes vagyok, meg aztán semmi közük hozzá, hogy miért maradtunk sokáig. Inkább megtartom magamnak.

Egy jó félórával később jön Yuki, hogy kész van az ebéd. Szinte be sem fejezi, a mondatát én kiviharzok a szobából egyenesen le az ebédlőbe. Szokásos helyemre leülök és halkan dobolva ujjammal az asztalon, várom, hogy végre behozzák azt a remek ebédet. Takenaga is megérkezik és helyet foglalva rám néz, én is ráterelem egy pillanatra tekintetem, majd dobolok tovább türelmetlenül.
- És itt is volna. – Szólal meg Ranmaru az ajtóból, kezében a kajával teli edénnyel.
- Végre… - Csillannak fel szemeim, az evőpálcikát azonnal kezembe veszem és, amint az asztalra kerül, az étel azonnal rákapok és elkezdem habzsolni. Az íze nem olyan, mint amilyet Sunako csinál, de ehető, és ez a lényeg.
Mind a négyen hamar betermeljük az adagot, ám a tányéron maradt még egy finom garnéla rák. Azonnal utána nyúlok és az evőpálcikámmal rá is fogok, ám Takenagával egyszerre.
- Ez az enyém. – Mordulok fel és elkezdem húzni magam felé, de ezt Take nem hagyja.
- Te már eleget tömtél a fejedbe, én is éhes vagyok, ez az egy az enyém. – Válaszolja a holló. Szikrákat szóró tekintettel nézek rá, amit ő is meg tesz. Az ebédlő légköre megtelik a feszültséggel. Yukiék inkább felállnak az asztaltól és az ajtónál bújnak meg, onnan figyelve az eseményeket. Közben valamit mondogatnak egymásnak, de valahogy most nem érdekel.
- Verést akarsz, béna kislány? – Kérdezem egyre ingerültebben, hisz csak a kajámat akarja megenni ez az okos tojás. Take szeme a kislányos beszólásra, nagyobbra is kerekedik.
- Mi-Minek neveztél? –Ráncolja össze kicsit a szemöldökét.
- Heh. – Húzódik egy pimasz mosoly az arcomra. – Kislánynak. Miért talán nem az vagy? – Kezdek el gúnyolódni, mondjuk úgy a mai események célozgatásaival, így láthatóan egyre inkább elkomorul az arca, látszik, hogy zavarja a dolog.
Remek, most nem figyel.
Hirtelen jobban megragadom a rákot, majd egy erősebb rántással elveszem azt a hollótól és jóízűen megeszem, miközben a hoppon maradt Takenaga csak a száját tátva néz engem, én pedig megrágva majd lenyelve a falatot, jókedvűen hátradőlök a székben és megsimogatom a hasam.
- Te… Nem is értem, hogy tarthatlak a barátomnak, idióta zabagép! – Vágja le az evőpálcikát az asztalra és feláll. Én is felállok, de ismét ingerülten, hisz ez a sértegetés egyáltalán nem az ínyemre való.
- Tudod ezen én is párszor elgondolkodtam, utálatos okos tojás. – Vágok vissza miközben közelebb is megyek hozzá. Mindig is szerettem az ilyen kis csipkelődéseket, de ez lassan kezd átmenni véres harcba.
- Tényleg? Mennyivel könnyebb lenne, ha okosabb és érettebb lennél csak egy kicsit. - emeli arcom elé kezét és mutatja azt, amit magyaráz, itt most épp a „kicsit” szót.
- Én inkább tanulok, mintsem olyan bunkó legyek, mint te. Engem legalább megneveltek a szüleim, nem úgy, mint téged. Meglátszik, ennek a hiánya. – Mondja el durván, és az utolsó két mondat rendkívül rosszul esik, hisz azt sem tudja mi történt, egyáltalán nem ismer. Természetesen nem igazán mutatom ki az érzéseimet, de ezt nem sikerült teljesen visszafojtanom.
Úgy dobálódzik a szavakkal, mintha mindent tudna… Elegem van belőle.
- Tudod, nem lehet mindenki olyan, mint te, aki a nap 24 órájában, csak a könyveket bújja, és idióta bölcsességeket szaval el. Elegem van már a napi Takenagából. – Vágok vissza, bár hangom egyre inkább elhalkul. Leveszem róla a tekintetem, majd kikerülöm a szótlan srácot és egyenesen felmegyek a szobába és az ajtó hangosan csapódik be mögöttem, ahogy bevágtam azt.
Idegesen belerúgok a szobámban lévő szekrénybe és elölről szőke hajamba túrok.
- Minek is vesződök én ezekkel? Csak azt lesik, mikor védem meg őket. – Morgolódom magamnak és elfekszek az ágyamon.
- Többet az sem fog érdekelni, ha hason csúszva jönnek könyörögni…- Fordulok a hátamra majd karomat megemelve, hatalmasat ütök az ágyba, ami hangosan is csattan.
Alsó ajkamba harapok, ahogy a régi emlékek megrohamoznak, míg a szüleimmel éltem. A sok idegesítő, sikítozó lányok hada, a szinte minden percben dolgozó apám, aki nem tudott ott lenni, ha baj volt, és az idegbeteg anyám, aki olyat mondott a képembe, amit egyáltalán nem vártam tőle. Tehát… tényleg nem ismer senki sem.

~oOOo~

Másnap reggel feljön Sunako a szobámba, szólni, hogy kész a reggeli. Átfordulok a másik oldalamra egyenesen háttal a lánynak. A mondata jelentését még fel sem fogtam, csak annyit tudok, hogy aludni kell. Ekkor a hátamon bökdösést érzek, amire halkan morgolódni kezdek, és szemeimet is résnyire kinyitom.
- Mi a franc van már? – Dünnyögöm halkan, amikor a bökdösődés is abbamarad.
- K-kész van a reggeli. – Mondja el mély hangján.
Mi? Reggeli?
- KYÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!! Miért nem szóltál hamarabb?! – Pattanok ki azonnal az ágyból és egy szál boxerben rohanok le az ebédlőbe és leülök az asztalhoz várva a kaját, közben már mindenki ott volt. Ezt vártam már. Sunako főztjét.
- Szia Kyohei. – Üdvözöl egyszerre Yuki és Ranmaru, amire bólintok egyet, majd a reggelimért nyúlok, ekkor az a személy is megszólít, akit a hátam közepére sem kívánnék.
- Jó reggelt…. Kyohei. – Mondja halkan Takenaga, mire hirtelen Yukira nézek.
- Yuki, ide adnád a sót?- Kérdezem, mintha meg sem hallottam volna.
- Ööö… Persze. – Válaszolja, és ide is nyújtja, majd meg is sózom az ételt.
A hollóra rá sem pillantok, és ez bizonyára zavarja, hogy semmibe veszem. De ez van. Az már nem az én dolgom és gondom, hogy mit érez most irántam. Nem is érdekel.
- Kyohei… A tegnapival kapcsolatban… - Szólal meg ismét, ekkor Ranmarura pillantok.
- Ideadnád a narancslevet? – Kérdezem, mire meg is kapom és öntök is, majd meg is iszom, a kaját pedig továbbra is tömöm magamba.
- Tehát… A tegnapiról…
- Hiyááá de jól laktam, örülök, hogy végre van egy normális szakácsunk, és nem olyan, aki csak összecsap valamit. – Terelem el a témát hirtelen, felállok az asztaltól, hogy végre felmehessek a szobába, közben a hasamat is megsimogatom. Eközben a többiek csak értetlenül pislognak rám, hogy mégis mi bajom van, de bizonyára sejtik is.
Ekkor Takenaga is feláll és idegesen az asztalra csap, ami igazán nem jellemző rá.
- Figyelnél rám, az Istenit?! – Emeli meg kicsit a hangját, mire ráterelem a tekintetem, de egyáltalán nem nézek rá szépen.
- Na, végre. Legalább meghallgathatnál, ha hozzád be…
- Már eleget hallottam belőled. Elég volt. Nem érdekel a bocsánatkérésed… foglalkozz magaddal. – Mondom teljesen komoly hangon, majd faképnél hagyom és felmegyek megint csak a szobámba.

Unalmamban a TV-t bámulom és egyik csatornáról a másikra kapcsolgatom, hogy hátha, találok valami érdekeset, de semmi.
- Aaajh… semmi érdekfeszítő….- dünnyögöm az orrom alatt, majd kopogást hallok az ajtó felől.
- Ha Yuki vagy, és valami kibékítős hülyeséget akarsz, akkor tűnj innen, mert a sütőbe raklak, ahogy ígértem. – Mondom teljesen komoly hangon a TV-ből fel sem nézve, mikor nyílik az ajtó.
- Mondtam, hogy tűnj innen, Yu…- Hallgatok el, ahogy arra a személyre nézek, aki bejött.
- Ne haragudj, de nem Yuki vagyok. – Mondja halkan Takenaga és bezárja maga mögött az ajtót.
- Mit akarsz? Yuki 1000-szer jobb lenne, mint te. Kifele!  – Invitálom „szépen” ki, de mint aki meg sem hallja.
- Csak beszélni szeretnék veled.
- Azt hittem pedig, hogy nyílván való. Nem akarlak meghallgatni. Tehát feleslegesen jöttél ide. – Mondom halkan és visszaterelem figyelmemet a TV-re és nyomogatom a távirányítóját.
Take ekkor sóhajt egy nagyot, majd leül mellém.
- Most süket vagy, vagy csak hülye? – Mordulok rá és arrébb is megyek megtartva a távolságot.
- Eléggé makacs vagy, az biztos. – Szólal meg halkan, de nem követ.
- Úgy néz ki, hogy mindkettő. – Dünnyögök továbbra is.
- Inkább beszéljük meg a tegnapit. Nagyon eltúloztam a dolgokat. – Ahogy mondja a szöveget, bólogatni kezdek.
- Nem is kicsit…
- És olyat mondtam, amit nem kellett volna. Jó fogalmam sincs, hogy mi történt veled régen, de tényleg nem akartalak megbántani, csak furcsamód, felment bennem a pumpa. Az a nap, nem az én napom volt. – Mondja el halkan, egyszer sem vágtam a szavába. Gondoltam elmondja magának az imát, és viszlát.
- Rendben, meghallgattalak. Kifele…- Szólalok meg, és egy zenecsatornára váltok, amin valami kemény rock megy. Nem tetszik, így tovább váltok, egy másikra, ami szintén rossz, ekkor az a barom kikapja kezemből a távirányítót és kikapcsolja a TV-t.
- Úgy látom, szándékosan ingerelsz. Ha nem akarod, hogy betörjem a szádat, eltűnsz innen! – Hördülök fel és a távirányítómért nyúlok, amikor az a szemét feljebb emeli a karját.
- Tudtommal, ha beszélsz valakivel, akkor nem nézel TV-t. – Mond el egy újabb bölcsességet, amire megforgatom a szemeimet.
- Valahogy nem kértem a tanácsodat semmiről sem. – Kezdek el nyújtózkodni a tárgyért, de ő nem adja ide, továbbra is csak szórakozik velem. Elkezdek morgolódni és az ágyra feltérdelek, majd már majdnem elérem, amikor ő is feltérdel így magasabbra tartva.
- Takenaga, ne szórakozz velem! – Szinte már kiabálok és tovább nyújtózkodunk, amikor Takenaga hirtelen elveszti az egyensúlyát és egyenesen rám esik, én pedig alá szorulok.
- Ah… te barom…


Ereni-chan2011. 01. 24. 14:05:31#10746
Karakter: Takenaga Oda
Megjegyzés: (Hachimnak és Kyonak)


Ásítva kelek fel, és az órámra pillantok. Hét óra sincs, hurrá. Még egy órát aludhatnék, de tuti, hogy nem fog sikerülni, így inkább csak felkelek, és a fürdőbe indulok. Éppen az arcomat mosom, mikor a helyiségbe valaki más is érkezik. Történetesen jól ismert szöszi barátom. Ah, szuper… a tegnapi után, jó így kora reggel találkozni vele.

- Ohayou… Kyohei… - köszönök készségesen, ő pedig ásítva int felém. Jah, a modora sajnos egyik éjszaka alatt sem változik.

- Hogyhogy itt vagy? Azt hittem, nincs itt senki - mondja álmos hangon, a fürdőhöz sétálva.

- Tudtommal ez egy közös zuhany - válaszolok kicsit talán flegmán, de nem hibáztathat senki miatta, még a tegnap történtek sokkja alatt vagyok.

- Jah… az – morogja halkan, közben pedig vetkőzni kezd. Izé, VETKŐZNI?! Ahjaj, ezz valahogy nagyon nem tűnik jó álláspontnak!

- T-te meg mit csinálsz? - kérdem akadozva, mire Kyohei felém pillant.

- Fürödni akarok… vagy talán büdösen menjek, melózni is? - ripakodik rám a felsőjét ledobva, és ha nem lenne önuralmam, most füstölne a fejem zavaromban. Bahh, hogy nem tudná megvárni, amíg kimegyek!

- Én ezt egy szóval sem mondtam. De tekintettel lehetnél másokra is - őrzöm meg a hidegvérem, pedig nagyon nem tetszik, amit látok. Vagyis… tényleg nem tetszik, izé… wááááh, ne vetkőzzön már!

- Ugyan már zsenikém… férfi vagyok, tudtommal te is férfi vagy, mit zavartatod magad? Olyan, vagy, mint egy szégyellős csitri! - mondja unott hangon, és ezzel most szíven talál. Még hogy én csitri? Nyáladdzak akármelyik pasira pasi létemre, de akkor se merjen egyik se csitrinek nevezni! Bah, ez üt a modor jó néhány fontos szabályával! És még mindig vetkőzik, áááh! Oké-oké, Z terv!

- Ha befejezted ezt a hihetetlen felfedezést, hogy én is férfi vagyok, inkább tanulj egy csöppnyi jó modort is, bár ezt századjára is elmondhatom, akkor sem ragad rád semmi – mondom becsmérlő hangnemben, és kizárt, hogy ezt figyelmen kívül hagyja. Hiszen ő Kyohei, a legkisebb sértésre is ugrik, hát még erre.

- Tudod könyvmolykám, sajnálatodra, nem vagyok olyan, mint te. Szóval jobb lenne, ha nem oktatnál ki folyton, mint egy gyereket - lép elém, és már szinte fenyegetően mondja nekem ezeket. Na nem, mintha félnék tőle vagy ilyesmi, de akkor is. Nem akarok én balhét. De akkor sem viselem el, hogy leszajházzon!

- Nem oktatlak ki, csak a tudtodra adom, hogy hülyeséget csinálsz!
- Oh, valóban? Nem kértem a véleményed, sem a tanácsod, sem egyebek. Szállj le rólam, jó?! - emeli fel a hangját, és tudom, hogy itt kell megállni. Oké, akkor most én leszek az okosabb fél, és távozom. A végén még nagyon elfajulnak a dolgok. És nem akarok a barátommal verekedni.

- Jó, rendben. Ahogy kívánod - mondom komoran, majd hátat fordítok, és elviharzom.

A szobámba érve a becsukom az ajtót, és szomorkás tekintettel nézek ki az ablakon. Fenébe. Elszúrtam.

 

*~*

 

Másnap a melóban nem beszélünk egymással, még csak egy pillantásra sem méltatjuk a másikat, és mivel se Ranmaru, se Yuki nem hülye, feltűnik nekik a dolog. Az első alkalommal szembe is találom magam Yukival.

 - Takenaga-san, olyan idegenek vagytok Kyoheijel. Csak nem történt valami? - mosolyog rám, de én csak a szememet lehunyva az egyik tálcáért nyúlok.

- Nem történt semmi - hagyom faképnél a szöszit, aki szemmel láthatóan nem érti, mért vagyok most ilyen vele. Inkább ne akard tudni. Jobb, ha ebbe nem avatkozik senki bele.

De valószínű, hogy megint túl segítőkészek akarnak majd lenni, és ebből általában mindig baj lesz. Nos, ez van. Remélhetőleg akkora hülyeséget nem csinálnak. Amúgy is képtelenség, hogy én kibéküljek Kyoval az elkövetkezendő hetvenkét órában.

 

*~*

 

Hazaérve mindenki tiszta kész van, fáradtak vagyunk, és legszívesebben rögtön ledőlnék az ágyba, de még nem tehetem meg, mivel Yuki az utamat állja.

- Takenaga-san, el tudnál jönni az ebédlőbe, mondjuk úgy 10 perc múlva?

Érdeklődőn bámulok rá.

- Mért is?

- Hát, tudod, csak szeretnék kérdezni tőled pár dolgot. A többieknek nem kell tudnia erről - mondja a szőke halkabb hangon, én pedig nem nagyon értem, mire céloz, de végül beleegyezek. Biztos valami fontos dolog, amiben a tanácsomat akarja kérni. Hát persze, én vagyok itt az ész! Csak ez lehet az indok.

- Rendben - egyezem bele, ő pedig egy angyali mosoly kíséretében int. Tíz perc alatt gyorsan lezuhanyzom, elkerülve a tegnapi kellemetlenségeket, de így kicsit elcsúszom az időből, úgyhogy sietősen az ebédlő felé veszem az irányt. Benyitok, és amit megpillantok, az nagyon nem Yuki. Ez egy Kyohei. És én a Kyoheiekre nem vagyok kíváncsi.

Elfordítja felőlem a fejét, én pedig fordulnék is meg, hogy elmenjek, de sajnos az ajtó nem akar engedelmeskedni nekem.

- Mi a…? - mordulok fel, és tovább rángatom a kilincset, de semmi. - Na szép, most kellett beragadnod neked is, az Isten verjen meg! - kezdek egyre jobban bepánikolni, hogy egyedül maradtam Kyoval, mert hogy mindenre számítottam, csak erre nem. Azok a kis szemetek szépen átvertek. És már megint csak a tegnap este forog  fenébe! Gah, ki akarok menniii!

- Azzal, hogy rángatod, nem oldod meg… - mondja az asztalnál ülő szőke nagy bölcsen, de mindenre van most szükségem, az ő bölcs tanácsain kívül!

- Fogd be, és inkább segíts - erőlködöm tovább, de nem sokat segít a helyzeten.

- Hm… Majd pont neked fogok segíteni… inkább kihagyom…
- Ahogy gondolod, megoldom egyedül is. Yukiii!!! Ranmaru!!! - kezdek kiáltozni a többieknek, de valószínűleg ha hallanak se fognak ide jönni. Gah, hogy az a… nem vagyok haragos típus, de most esküszöm, hogy kinyírom őket, ha innen kikerülök!

- Csak kapjam el azt a két barmot. Esküszöm, kiverem belőlük a szart is! - horkan fel Kyo, az asztaltól felállva. - Menj onnan. Kirúgom az ajtót - már indulna is, de még időben elé tudok vágni.

- Hülye vagy? Ha tönkre teszed az ajtót, a tulaj kibelez minket! - mondom neki komolyan, és bele se akarok gondolni ebbe a lehetőségbe. Szerintem Kyohei sem, úgyhogy csak nyel egyet, és nem agresszívkodik többet. - Na végre… Látom, tudsz gondolkodni is - mondom akaratlanul is gúnyosan, mire úgy néz rám, mint Tarantino az ellenkező kiadókra. De nem hat meg vele. Túl sokat láttam már.

- Cehh… akkor nyisd ki valahogy te. Semmi kedvem egy levegőt szívni veled.

- Hmm… - fordítok hátat az ajtónak, aztán az egyik kezem az államhoz helyezem. Mi lenne erre a megoldás? Az ajtó nem fog kinyílni, a második emeletről pedig nem akarok lemászni. Túl kockázatos. És különben is. Csupán annyit kell tennünk, hogy kibírunk egymás mellett pár percet. Ranék nem egész este akarnak itt tartani. Szóval csak úgy kell tennünk, mint akik kibékülnek, és ennyi.

Becsukom a szemem, aztán kinyitom, és Kyohei mellett elsétálva az ablakhoz megyek. Kiülök a párkányra, és elgondolkodva pillantok ki az immár csillagos égre. Nem szólok semmit. A szőke csak bámul.

- Baj van? - sandítok felé.

- Hát igen. Még mindig ugyanaz, ami tizenöt másodperce is - mutat az ajtó felé, mire én magam elé pillantok, és vállat vonok.

- Nem tudjuk kinyitni, máshogy pedig nem jutunk ki. Ha egy kicsit együtt vagyunk, Ranék úgyis kiengednek, nem kell tennünk semmit.

- Gratulálok. Ez a nagy terved? - kérdi gúnyosan, mire a szemébe nézek.

- Hát ez, Kyohei - mondom komolyan, mire kissé megszeppen. Na mi az, furcsa, hogy nem harapok? Ebben a helyzetben nem lenne tanácsos. Csak rosszabbodna, és a vége tudjuk, mi lenne. Még mindig nem akarok verekedni a barátommal.

- Mit csinálsz? - szólal meg végül, gondolom, csak, hogy legyen valami látszatja annak a kibékülésnek.

- Nem látszik? Ülök az ablakba, hogy neked ne kelljen egy levegőt szívnod velem! - nyújtom ki rá a nyelvem, mire meghökkenten pillant rám.

- Megüsselek, Takenaga? - jön elém dühös képpel, én pedig egy mosollyal a vállára támaszkodom, és felállva szépen a helyemre nyomom.

- Ugyan-ugyan, csak kérned kell, hogy helyet cseréljünk! - vigyorgom felé, aztán az ajtóhoz spurizok, és fülelek. Nem hallok semmit, de valahogy sejtem, hogy Ranék itt vannak a közelben. Kezemet a kilincsre helyezem, aztán Kyo felé fordulok. Érdeklődve bámul rám. Kíváncsi a következő lépésre. Ne várassuk hát meg!

- Kyohei, tudod… - kezdek bele szándékosan hangosan, mire a túloldalról valami kis zörgés jön. Hah, bingó! - ami tegnap és ma történt, az nem szándékos volt. Nem akartam, hogy ez legyen belőle, és… - lefelé pillantok. Nem akarom látni a kárörvendő képét. - én nagyon… saj… ná… - a zár szinte hangtalanul kattan, én pedig rögtön kilököm az ajtót, és egy jókora taslit mérek az ajtó előtt hallgatózó Ran fejére. - … lom! - fejezem be a mondatot, majd egy elegánst mozdulattal oldalra fordulok, és távozom.

Még hallom, ahogy Kyohei kiront az ebédlőből, és a vörös püfölésébe kezd, de már nem nagyon jut el az agyamig, ami történik. A szívem a torkomban dobog, és nem akarom elhinni, hogy ekkora erő kellett csak egy szó kimondásához. Szánalmas vagyok, de ez van. Néma léptkkel a szobám felé indulok. Aludni akarok. Sokat…

 

*~*

 

Másnap Sunakot Nori-chan elrángatja valami romantikus filmbemutatóra, és engem is vinne, ha nem hárítanám el egy „tanulok” félével. Persze Nori nagyon makacs, nem akar engedni, de mikor már Kyohei is ráripakodik, hát akkor már elmegy. Amúgy különös, de mióta idézőjelesen bocsánatot kértem, Kyo egész normális velem. Nem szól be annyiszor, sőt, mintha kezdenének helyrejönni a dolgok. Legalábbis mindenki így látja. Mi ketten vagyunk csak azok, akik pontosan tudják, hogy ez nem így van…

- Takenaga, Kyohei, elmennétek a boltba egy-két dologért? - áll elénk Yuki úgy dél felé, mikor az ebédhez készülődnénk (ami persze rendelt, tekintve, hogy egyikünk sem tud főzni).

- Mért nem te mész el? Én kajálni akarok - morran rá Kyo, és meg is értem, ő külön kategóriává válik, mikor éhes.

- Nos igen, de a dolog úgy áll, hogy sok minden hiányzik az ebédből… és én nem hagyhatom Ranmarura a konyhát… a végén még…

- Kyáááááááá, sípolt ez a micsoda, mindjárt felrobban! - hallatszik az említett helyről a vörös hangja, mire Yuki már sarkon is fordul.

Megadóan nézünk egymásra Kyoheijel.

- Essünk túl rajta - sóhajt fel a szöszi, mire bólintok.

- De nézd a jó oldalát. Ez még mindig jobb a főzésnél!

És elindulunk a boltba. Hamar odaérünk, tekintve, hogy van egy nem messze a háztól. Kyoval elfeleztük a listát, most mindketten begyűjtjük a sajátunkon lévőt. Éppen egy üveg kechupért ágaskodom, mikor valaki mellém lép, és leveszi nekem. Éppen fordulnék meg, hogy megköszönjem, mikor egy iszonyatosan ronda alakkal találom szembe magam. Az egész férfi undorító, de legjobban a vigyora az, amit rám villant. Nem sejtet jót.

- Ez kellene, szépségem? - nyújtja felém a dobozt, de inkább úgy döntök, hagyom a dolgot. Majd megkérek valakit, hogy szedjen le nekem egy másik üveget.

- Nem, már nem, de köszönöm - kerülném ki az ocsmányságot, de mielőtt megtehetném, a faszi elkapja az egyik kezem, és magához ránt.

- Ugyan kicsi, ne légy már ilyen! - vihog rám, én pedig azon vagyok, hogy szabaduljak, de kosárral a kezembe ez elég nehéz.

- Hagyjon békén! - lökném el magamtól a férfit, és közben úgy döntök, a kosarat is leteszem, hogy jobban el tudjam tolni, de ekkor iszonyatosan megszorítja a kezem, így a tárgy magától is kiesik a kezemből. Sziszegve nyúlok oda a fájó ponthoz, és akárhogy is akarom, nem tudom lefeszíteni az engem erősen kulcsoló ujjak hadát.

A fenébe is, nem lehetek ilyen szerencsétlen! Hol vannak ilyenkor a bolti dolgozók?!

Ám ekkor hirtelen megszűnik a szorítás, és érzem, hogy valaki védelmezőn elém áll. A hirtelen történéstől muszáj volt letérdelnem, és egyelőre csak arra koncentrálnom, hogy a karom ne fájjon. Ám mikor már némileg rendben vagyok, felpillantok a valakire, hogy megköszönjem neki a segítséget, ám… meglepetten látom, hogy az előttem álló személy Kyohei.

Majdnem elvörösödöm. Az nem létezik, hogy Kyohei segítsen nekem!

- Mi az fiú, bajt akarsz? - morran rá a fazon, aztán látni pár sárga villanást, és már kivert fogakkal fekszik a földön. Elképedten bámulok, a vásárlókkal egyetemben. Aztán Kyohei megfordul, és elém sétál.

- Jól vagy? - kérdi semleges hangon, nekem pedig csak egy bólintásra futja. Fenébe, ezt nem hiszem el! Tuti, hogy egész héten ezzel fog piszkálni!

Végül a boltosok kiküldenek minket, „itt nem szabad verekedni” címszóval. De legalább a hozzávalókat megvehettük. Hazafelé menet nem szólunk egymáshoz, kicsit furcsán érzem magam, hogy Kyo megmentett, ráadásul helyettem cipel mindent. Most tényleg úgy érzem, mintha lány lennék. És ez idegesítő!

- Kyohei - szólalok meg, mire a szőke kérdően felhümmög. - Mért segítettél? - nézek rá, ő pedig továbbra is előre figyel.

- Ne kérdezz hülyeségeket - veti oda nekem, én pedig oldalra pillantok. Igaz is. Ez hülyeség. Nem kellett volna megkérdeznem.

- Azért köszönöm - mondom szinte csak magamnak, de biztos vagyok benne, hogy ő is hallja. Ennél jobb már csak az lenne, ha nem is mondaná el senkinek, de ezt hiába is várom. Túl jó élmény ez neki.

- Hát, ha egyszer ilyen béna kis csaj vagy - kuncogja el magát gúnyosan, mire villámló szemekkel felé fordulok, és már vágok is vissza.

Az út további részében ugyanúgy civódunk, mintha mi sem történt volna.


Hachi_ko2010. 08. 02. 18:50:48#6506
Karakter: Takano Kyouhei
Megjegyzés: (Ereni-channak)


  -„Hm? Mi ez az erős fény? Hol vagyok?”*Emelem kezem a szemem elé, hogy valamit lássak is. De aztán… amint kitisztult a kép és mindent látok. Egy asztal előtt ültem, ami roskadásig volt megpakolva ínyenc sültrákokkal. Mit ne mondjak azonnal összefutott a nyál a számban. Felmászok az asztalra, hogy minél közelebb legyek, életem legjobb élményéhez, de valami… valami visszahúz, és egyre távolabb kerülök a finom rákoktól.
  - „Ha? Mi a…?”*Kezdek el kapkodni hátha így közelebb tudok jutni a finomságokhoz, de hírtelen egy éles, ismerős hangot hallok meg, eleinte távolról, de aztán egyre közelebbről és közelebbről.
  - ÉBRSZTŐŐ  KYOHEI-KUN!!! *Ordít Yuki a fülembe, bár ha jobban belegondolok, inkább visít. Idegesítő egy kis görcs. Felriadok, és felpattanok az ágyamba, Yukit sikeresen lefejelve.
  -Ahhh…*Fogom a fejem rendesen, majd szinte gyilkos pillantásokat vetek, a kis szőkére.
  - Mégis…MI A FRANCNAK ORDÍTASZ A FÜLEMBE?!*Csattanok, fel amire Yuki meghúzza magát és nagy könnyes szemekkel néz rám.
  - Cs-Csak szólni akartam…*Dadogja*
  - Te jó ég… És még is minek? Még korán van.
  - Oh azt majd megtudod, először gyere ki, mert már mindenki téged vár. *Fogja meg a felsőmet és húzni kezd maga után, mintha mi sem történt volna az előbb, hogy leordítottam a fejét. Mit ne mondjak, rohadtul idegesített.
  - Állj már le mégis hova rángatsz?!*Mordulok rá, kicsit sem szépen, mint ahogy azt mindig is szoktam, de választ nem kapok, csak húz tovább egy vigyorral az arcán, mígnem a nappaliba érünk. Ranmaru már ott van és a kanapén üldögél és nagyban húzza a lóbört. Már csak Takenaga hiányzik.
  - Elárulnád mi ez a nagy felhajtás? Még hogy mindenki engem vár …*mordulok fel ismét*
  - A-a… majd megtudod, ha itt lesz Takenaga is.*Mondja nekem pimasz hangnemmel, és mielőtt mondhattam volna egy szép kis megjegyzést, azzal kiszaladt a nappaliból és bement a másik álomszuszékhoz.
  - „Csak jöjjön vissza…”
Így is lett, egy jó párperc után vissza is jött Takenagával az oldalán, aki nem nézett ki valami szépen.
  - Ma szombat van! * Jelenti ki nagy vigyorral az arcán.
  - Nem mondod?*Mordulok fel* - Talán éppen ezért kellene SOKÁIG aludnunk! *Hangsúlyozom ki érthetően a „sokáig” szót.
  - Egyet értek! * Áll mellém Takenaga, amire rápillantok.
  -A szombat arra van, hogy pihenjünk. * Szólal meg ismét az okos tojás, maire egyetértően bólogatok. ~Úgy látom más is így gondolja~ * gondolkodom el, miközben Ranmarut figyelem. ~ De ez a kis pukkancs mindent elront…~
  - Tudom! – méltatlankodik Yuki
  - De mivel holnap meló van, úgy döntöttem, a vasárnapi „Együtt kirándulunk” -ott átteszem szombatra!
~ Oh remek…még ez is…~ * Kis híján majdnem hangot is adok véleményemnek, de inkább elfojtom magamban a szépen megformált nem éppen szalonképes szavakat. De aztán nem bírtam ki és muszáj volt valamit mondanom.
  - Tegnap mért nem tudtad mondani, hogy ilyen ötleteid vannak? Akkor az éjszaka lakatot szerelek a szobám ajtajára!*morgom miközben felkönyökölök a kanapé szélére. Hát igen…igaz közel sem volt olyan durva, mint amilyen szitkot magamban nyomtam el, de ez is elég ahhoz, hogy kifejezzem nemtetszésem.
  - Ismét egyetértek. * Bólintgat mellettem a feketehajú, amire ismét rákapom a tekintetem. Ám ekkor akaratlanul is lassan végig siklik szemem a másik testén. A nyakon, aztán a felsőtesten, amire egy halk morgást hallatok, mert egy nem odaillő dolgot tekintek meg. Takenaga felsőjét. Hirtelen feleszmélek és megcsóválom a fejem, majd szőke hajamba túrok elölről. Meredten bámulok magam elé. ~Mi a fene volt ez? Mi van velem…~ *kérdezem magamtól, de választ nem kaptam, és nyeltem egy nagyot, aztán meghallom ismét azt az éles, vékonyka hangot.
  - Ugyan már. A kikapcsolódás egyenlő a pihenéssel. *nézek fel Yukira, amire arcom ismét elkomorul.*
  - De nem az én szótáramban! * Kacsintok oda neki, azzal felállok a helyemről és nyújtózkodok egy nagyot, aztán kíváncsian ismét a szöszire nézek.
  - Na de jó, nem mondom, hogy rajongok az ötletért, de ha már így alakult… Hová megyünk?* Szegezem neki barna szemeimet, amire Yuki arca felderül.
  - Én a vidámparkra gondoltam.* mondja ki.
  - Mindent visszavonok.*morgom, az orrom alatt mire visszahuppanok a kanapéra ismételten komor arckifejezéssel. Mégis minek néz minket… 3 évesnek? Ám erre mintha Takenaga olvasna, a gondolataimban megszólal, miközben Yuki csak úgy áradozik.
  - Igen-igen. Viszont már elmúltunk 3 évesek, ezt ne felejtsd el.
  - Ugyan már. Vidámparkba minden korosztály mehet. Sok ott a lány is.* Amint ezt kimondta arcom komorról kétségbeesettre vált.
  - Hát éppen ez az! Tudod te, mit tesz az a nősereg, ha meglát engem?! * nézek rá nagy szemekkel, hátha megkegyelmez, és itthon maradhatok. De a szerencsém elpártolt. Yuki nem fogta fel a helyzetem súlyosságát.
  - Lányok ide-vagy oda, vidámparkba, csak a kisgyerekek mennek.* fordulok ismét a mellettem ülő felé, aki továbbra is osztja az észt.
  - Mi már elhagytuk azt a kort, max Kyohei nem agyilag.* Egyetértően bólogatok egy apró mosoly kíséretében, és hirtelen, mint akit fejbe vágtak, úgy dőlök előrébb egy kicsit.
  - Hé, te most kinek az oldalán állsz?!*csattanok fel hírtelen és nem nézek rá valami szépen. Hihetetlen… egyszer még a mellettem van, és most kivételesen okosan és jól osztja az észt, aztán meg ellenem fordul. Ilyenkor legszívesebben nekiugranék.
  - A tiéden.* Kacsint rám vigyorogva, amit hirtelen nem tudok mire vélni, majd végül Ranmarut is felébreszti, aki mint szokásához híven lányokkal fekszik és lányokkal kell. Érthetetlen…
  - Ranmaru, szerinted sem jó ötlet vidámparkba menni ma?* kérdezi a Playboyt, tekintetéből rendesen észrevehető a reménykedés.
  - Vidámparkba? *kis hatásszünet telepedik ránk és én is reménykedve ülök és kíváncsian figyelek, mi lesz a válasza.
  - Én inkább alszom tovább. * nyögi ki végül, mire hatalmas lelkesedéssel Takenagaval egyszerre kiáltunk fel.
  - Felsültél!
  - Jó akkor mondjatok jobbat. * szólal meg ismét, mire hamar megszólalok.
  - Fürdő.
  - Múzeum. * ránézek a szemem sarkából,  és arcomon egy enyhe grimasz húzódik. Ez nem igaz…inkább szórakoznánk és fürdenénk egy jót, ő meg unalmas múzeumokban sétálgatna? Na neee…
  - Hárem. * aztán tekintetem a vörös hajúra terelődik és a grimasz továbbra sem tűnik el az arcomról. Nah, a másik…
  - Fürdő? De hiszen ebben az évben már voltunk fürdőben. És ha jól emlékszem, nem valami jól sült el a dolog…
  - Igaz. Ez csak Kyoheinek lenne megfelelő. * ~ Már megint túl okos….~ Már épp nyitottam a számat, hogy hangot adjak véleményemnek, mire Ranmaru megelőz.
  - Tévedsz. Én benne vagyok a fürdőbe.
  - Háh! *kiáltok fel diadalmasan és hatalmas vigyor terül el az arcomon.
  - 2 szavazat a fürdőre.
  - Jó… Múzeum? * Teszi fel a kérdést Yuki, amire néma csend telepszik a szobára. Mondjuk nem csodálom… Ekkora baromságot.
  - Hé!* horkant fel a mellettem ülő, amire kicsit elhúzom a számat.*
  - Ne csináljátok már!* Néz ránk kétségbeesetten, de úgy látszik, hogy senki sem vevő az ötletére.
  - Bocs Take-san, de úgy tűnik, ez tényleg csak neked lenne jó. *veregeti meg a vállát, amit én vigyorogva figyelek.
  - Mi az, itt senki sem akarja értelmesen eltölteni az idejét, csak én? * akad ki rendesen, amin még jobban elvigyorodom.
  - És még te papolsz itt nekem.*kezdek el kuncogni elég gúnyosan, mígnem egy párna landol az arcomban. Megragadom a puha anyagot és lassan leveszem az arcomról.
  - Attól még, hogy te hülye akarsz maradni egész életedben, nekem lehetnek építő ötleteim! *förmed rám kicsit sem szépen, amire nekem a „hülye” szónál azonnal elszakad a cérna.
  - Hülye?* Pattanok fel, és azonnal felé kerekedem, miközben lenyomom a kanapéra és kezeit hátra fogom. Ilyenkor örülök, hogy hosszú karjaim vannak.
  - Vond vissza! * förmedek rá kicsit sem szépen. Utálom, amikor ilyen nagyképű. Eleinte meg sem hallom Yukit, ahogy ránk szól. Nem, egyébként is. Nem is akarom meghallani, engem most egy személy köt le, aki itt fekszik alattam.
  - Dehogy! * szisszen fel, amire, hirtelen azon kapom magam, hogy én kerülök alulra. Annyi párnát kapok magamhoz, amennyit csak tudok, ebben az esetben 4-et.
  - Ha nem vonod vissza, nagyon megkeserülöd!*figyelmeztetem, aztán a párnákat Takenaga képébe nyomom. Épp fordítottam volna ismét a felálláson, mire Yuki hangja szakított minket félbe.
  - Befejeztétek? * mosolyog felénk, mire végre lemászik rólam a másik. Csendben visszaülök a helyemre és rá sem hederítek a másikra, csak mogorva arckifejezéssel nézem az előttem állót.
  - Szóval, akkor mi legyen? Vidámpark, vagy fürdő?* kérdezi újra a szöszi, mire Takenaga és én továbbra is kitartunk a saját ötletünk mellett. De nem sokáig, ugyanis Ranmaru mindent romba dönt . Ha nem járna folyton a hülye csitriken az esze. Ezért nem tetszésemnek hangot is adok.
  - Öcsém Ranmaru, ugye most csak szivatsz? * nézek rá méltatlankodva.
  - először is: Nem vagyok az öcséd. Másodszor: Nem. * válaszolja, egyszerűen mire én hangosan felhorkantok, és szőke hajamba túrok.
  - Csodás. Akkor én ma itthon maradok. * dől hátra a kanapén, amit én is követek és unottan bámulok magam elé. Az élet direkt engem szivat….
  - Az nem lehetséges! Sunako-chanék ma elmennek Noival egy filmre, szóval egyedül lennél a házban, amit nem támogatunk. * Még jó hogy… írtó nagy kivételezés lenne.
  -Mert? Én nem Kyohei vagyok!
  - Kösz szépen! * mordulok rá a tőlem már megszokott modoromban.
  - Szívesen! * vigyorog rám, mire én legszívesebben újra leteperném, és most párnák helyett, valami jóval keményebbet használnék, például: az öklömet. De ismételten az a vinnyogós hang szakít félbe, mielőtt neki eshettem volna.  Mintha egy óvodás lennék, vagy lennénk Takenagaval együtt, Yuki úgy rak helyre mindkettőnket. De aztán a megbeszélés, végre véget ér, és mindannyian elvonultunk. Én azonnal a szobámba vettem az irányt, és egy kiadós zuhanyt vettem. Amint ezzel is végeztem, nem töltöttem sok időt a hülye öltözködéssel. Egy fekete felsőt és egy farmert választottam. 10 perc után már indultunk is a vidámparkba. Mit ne mondjak, semmi kedvem nem volt oda menni. Egy az, hogy tele van sipákoló lányokkal és ne felejtsem el azokat, na nevezzük őket férfiaknak, akik igen ferdehajlamúak is. Meg aztán, irtó nagy a tömeg is.

A buszmegállóban állunk és nem kell sok, hogy végre megjöjjön. Amint fel szálunk én azonnal elfoglalok egy helyet az ablak mellett, és egy zacskóba csomagolt nasit kezdek rágcsálni, ugyanis nagyon éhes lettem.  Elmerengek gondolataimban, amikor érzem, hogy valaki, meglök. Erre oldalra fordítom a fejem és látom, hogy Take az. ~Remek… lesz kit szivatni az úton.~kúszik át az agyamon, és egy apró mosoly is húzódik az arcomra. Aztán Yuki kezdi kioktatni mintha egy kisgyerek, lennék. Nah igen.
  - Repesek az örömtől. * morogja halkan, mire tele szájjal megszólalok.
  - Ne légy már ilyen savanyú könyvmolykám. Ha ez van, akkor ez van.
  - De mindez nem történik meg, ha te rendesen érvelsz valamit Renmarunak! A vidámparknál még a fürdő is jobb! * hányja a szememre. Na tessék. Mintha én tehetnék róla.
  - Tudod mit? Te aztán a rendes érveidet feldughatod a… * és ekkor egy éles, sikító női hang szakít félbe. Egyet tippelhetek, hogy kilehet az. Hát persze, hogy Noi-chii…
  -Noi-chii! *suttogja a mellettem ülő, mire az rajtam keresztül átmászik és Ranmaru székéhez bújik. Heh…a nagymenő… Egy nőtől, hogy lehet ennyire fosni?
  - Egy szót se! * sziszegi nekem, miközben vissza guggol a helyére. De én mintha meg sem hallottam volna. Aztán egy érdekes „előadás” láthatok, amit Yuki és Noi-chii ad elő személyesen. Take meg mintha, a súgó lenne. Mit ne mondjak, nagyon hatásos volt, mert a csaj azonnal beveszi és látszólag lenyugszik.
  - Öcsém Takenaga, nagyon gáz, hogy egy csaj elől bujkálsz.*Kezdek el vihogni jóízűen.
  - Te csak kussolj, egy hajszállal sem vagy jobb! * mordul rám idegesen, amire én abba hagyom a vihogást, és kicsit megkomolyodom. De aztán… Valami szöget üt a fejembe.
  - Egy hajszállal sem? Hmm… * Felállok a helyemről és egy vigyor kíséretében elindulok Noi-chii  felé.
  - Noi-chii! * kiáltok oda a lánynak, mire az felém fordul, közben hallom Takenaga nyávogását, vagy valami hasonlót, de le se szarom, odasétálok.
  - Mi az Kyohei-kun? * néz rá nagy kíváncsi szemekkel, és a vigyorom még szélesebb lesz. Heh…ezt megszívtad.
  - Tudod, most jutott eszembe, hogy Takenaga hagyott neked egy üzenetet. Gyere, odaadom! * intek felé, és megvárom, míg odalép mellém, majd elindulunk lassan vissza oda ahol Take is bújkál.
  ~Öcsém, mi lebukás lesz ebből. ~* számat egy alig hallható kuncogás hagyja el, ahogy elképzelem a villódzó, szikrákat szóró szemű Noi-chiit, és a meghunyászkodott Takenagát, aki szinte behúzott farokkal könyörög neki, hogy bocsásson meg. Ez a jelenet minden pénzt megér. Már majdnem ott vagyunk, amikor a busz megáll és az ajtó is kinyitódik.
  - Gome-nasai Kyohei-kun, majd később odaadod! * néz rám egy mosoly kíséretében, azzal le szál a buszról. ~Bassza meg…~
  - Heh! Na mit látok meg zabáskám? * mutat felém diadalittas mosollyal az arcán
  - Vigyázz, nehogy elkiabálj valamit! * lépek elé, és már emelném a kezem, hogy egy jókorát bepancsolhassak neki, de ekkor, mint derült égből villámcsapás, Yuki jelenik meg köztünk. Külön ültet minket, így én Yuki mellé kerültem.
  - Meghalsz! * suttogom a másiknak fenyegetően.
  - Majd meglátjuk. * Szól vissza meglehetősen szórakozottan, aztán hátradől és olvasni kezd valami idióta könyvet. Nah ez szép. Az egész utat végig unatkoztam, az egyetlen dolog, ami lekötött az is a nassolni valóm volt, amit jóízűen majszoltam. Aztán égül csak megérkezünk. Yuki két, két fős csapatokra bont minket. Na ná, hogy én kaptam Takenagát. Ennek vele együtt hangot is adtunk, hogy ennél jobb alkalom nem is lehetne a bosszúra, de úgy látszik, ezt Yuki is megérezte. Ugyanis elég szigorúan tudatta velünk, ha bármi bajunk is lesz… nos igazából ezt nem folytatta, de gondolom mi lett volna a vége. Így Take-val az oldalamon elindultunk az egyik irányban, közben egy térképet búj és keres egy helyet, ami nekem is és neki is jó szórakozás lehet. De ahogy elnézem nem halad valami jól.
Az egész napot a vidám parkban töltöttük el. Én nyertem egy fehér plüss nyulat, amit Takenagával el is cseréltem egy hódra. Aztán megkerestük a kijáratot, ahol a többiek már ránk vártak. Az utat visszafele, csendben tettük meg. Látszólag mindenki eléggé fáradt volt.

---oOOo---

Otthon azzal az idiótával is versenyt kellett futnom, hogy én mehessek elsőnek fürödni, de Yuki megelőzött minket, így még várni is kellett. Amikor kijön Yuki valamit magyarázni kezd, amire bólintunk mind a ketten, azzal take akar elsőnek, menni, amikor visszahúzom, és én lépek be elsőnek a fürdőbe, de aztán rám veti magát. Hamar megunom, a másik hülyeségét, így behúzom és felajánlom neki, sőt, inkább parancsolom, hogy fürödjünk együtt, addig sem lesz veszekedés.
Így is lett. Háttal álltunk egymásnak, és csendben zuhanyoztunk, aztán érdekes módon mind a ketten elkészülünk és egyszerre is lépünk ki, hogy elvegyük a törülközőt, amikor rántást érzek, és a földön kötök, ki Takenaga pedig rajtam.
  - Bocs…- Emeli meg a fejét, és egyenesen a szemembe néz, én pedig az övébe. Szinte egy örökké valóságnak tűnt, amikor érzem, hogy valami nincs rendben velem. Mintha az arcom forrósodna felfele. Igen… minden bizonnyal pirulok, de szerencsére ez nem vehető észre, mivel a meleg víz, kellő pírt csalt az arcomra. Amint ennek tudatába kerültem, elkezdek mocorogni a másik alatt, hátha veszi a lapot és le szál rólam. De még erre sem reagált semmit.
  - Kyohei. – Továbbra is engem figyel, mintha elvarázsolták volna, vagy valami.
  - Takenaga? – Szólalok, meg amire, végre visszatér a valóságba és gyorsan lepattan rólam.
  - Gome!- Hadarja el, és amire én is felkelek a földről, Ő már kiviharzik a fürdőből.
  - Mi a franc… Mi a franc volt velem? – Dünnyögöm magam elé, majd vizes szőke hajamba túrok és a köntösömet felvéve, megindulok a saját szobámba.
Gyorsan felöltözöm és elfekszem a nagy ágyamon. Mégis mi a franctól pirultam én el? Pedig… egyáltalán nem vagyok az a fajta… Már magam sem értem… De inkább jobbnak látom, nem foglalkozni túl sokat vele, így az oldalamra fordulok, és lassan el is alszom.

---oOOo---

Reggel korán keltem, ami tőlem eléggé szokatlan. Nagyokat ásítva vonszolom magam a folyosón és egyenesen a fürdőbe megyek, ami szabad volt… Vagy még sem? Tekintetem megakad egy alakon, aki nagyon hasonlított egy bizonyos feketehajúra, Takenagára. Épp mosakszik.
  - Ohayou… Kyohei… - Köszönt szokásos mély hangján, amire ásítok egy nagyot, és intek neki egyet.
  - Hogy-hogy te itt vagy? Azt hittem nincs itt senki. – Mondom álmoskás hangon, és megállok a zuhanyzó előtt.
  - Tudtommal ez egy közös zuhany. – Válaszolja tömören, amire halkan felhorkantok.
  - Jah… az. – Motyogom, majd elkezdek vetkőzni, ami láthatóan nem kerüli el Takenaga figyelmét sem, mert végig figyeli, minden mozdulatom.
  - T-te mit csinálsz? – Kérdezi tőlem, amire rákapom a tekintetem.
  - Fürödni akarok… Vagy talán büdösen menjek, melózni is?- Mordulok fel és ledobom a felsőm a padlóra.
  - Én ezt egy szóval sem mondtam. De tekintettel lehetnél másokra is. – Oktat ki, amire unalmas ábrázattal nézek rá.
  - Ugyan már zsenikém… Férfi vagyok, tudtommal te is férfi vagy, mit zavartatod magad? Olyan, vagy mint egy szégyellős csitri! – Mordulok rá, és a boxeremet kezdem letolni. És láthatóan nem tetszett ez a másiknak. Eléggé savanyú arcot vágott be, bár már ezt megszokhattam volna.
  - Ha befejezted ezt a hihetetlen felfedezést, hogy én is férfi vagyok, inkább tanulj, egy csöppnyi jó modort is, bár ezt századjára is elmondhatom, akkor sem ragad rád semmi. – Szólal meg gúnyos hangnemben, amire abba hagyom a vetkőzést és megindulok felé.
  - Tudod könyvmolykám, sajnálatodra, nem vagyok olyan, mint te. Szóval jobb lenne, ha nem oktatnál ki folyton, mint egy gyereket. – Szinte sziszegem a szavakat, egyszerűen már elegem van belőle. Miért baj az folyton, amit én csinálok?
  - Nem oktatlak ki, csak a tudtodra adom, hogy hülyeséget csinálsz!
  - Oh, valóban? Nem kértem a véleményed, sem a tanácsod, se egyebek. Szállj le rólam, jó?! – Emelem meg a hangom.
  - Jó, rendben. Ahogy kívánod. – Mondja fagyos hangnemben, amire hátat fordít nekem és kiviharzik a fürdőből.
  - Hm… Hülye barom… - Morgom magam elé, majd teljesen levetkőzöm és beállok a zuhany alá.

---oOOo---

A melóban mind a négyen ott voltunk és kiszolgáltuk a vendégeket. Takenagával egy szót sem váltottunk a reggeli incidens óta, sőt egymásra sem néztünk és ezt úgy néz ki, hogy ezt Ranmaru és Yuki is észrevette.
  - Mi az Kyohei, csak nem összebalhéztatok már megint valamin? – Jön oda hozzám a vörös hajú vigyorogva.
  - Inkább törődj a magad dolgával. Sok a megrendelés, nem gondolod? – Kerülöm, ki amire szegény Ran se köpni, se nyelni nem tud. Úgy néz ki, hogy ugyan ezzel Yuki is megpróbálkozik, Takenagánál. Hát persze… biztos összebeszéltek, hogy kiderítsék mi történt, aztán biztos azon lesznek, hogy kibékítsenek mind a kettőnket. Ceh… nah azt leshetik. Én meg az a könyvmoly? Inkább ülök egész nap Sunako kísértet szobájában, minthogy, beszéljek azzal a seggfejjel.

---oOOo---

Estére, mindenki fáradtan ér haza és elég nagy volt a csend. Hát igen… Yuki és Ranmaru terve úgy néz ki, hogy befuccsolt. Jaj, de sajnálom őket. Lassan felbaktatok a lépcsőn és a szobám felé veszem az irányt, ám Ranmaru megállít.
  - Kyohei! – Szól utánam, erre felé fordulok.
  - Mit akarsz?- Vonom fel az egyik szemöldököm, és elindul felém.
  - Beszélni szeretnék veled, egy 10 perc múlva.
  - Most is beszélünk, mondjad nyugodtan.
  - Nos igen, de… Jobb lenne teljesen négy szem közt. –Céloz a lépcső aljában lévő két személyre. Egy nagy sóhaj hagyja el a számat és bólintok egyet, hogy beleegyezem.
  - Remek. Akkor 10 perc múlva legyél az ebédlőben, de pontosan. – Adja ki szinte már parancsszerűen, azzal hátat fordít és elindul ő is a szobája felé. 10 perc mi? Vajon mit akarhat annyira? Mindegy is… Majd kiderül.

Lassan, de biztosan eltelik a 10 perc és lemegyek az ebédlőbe, ahogy Ran is kérte. De senki sem volt ott. Leülök a székre és várok. Na szép… Pontosan itt kell lennem, erre az a playboy sehol…
De aztán kinyílik az ajtó, és nyitom a számat, hogy szépen beszóljak a vörös hajúnak, de a szó bennem reked, amikor megpillantom Takenagát. Becsukom a számat, és elfordítom felőle a fejemet, amire ő hátat fordít nekem, és nyitná az ajtót, ha az nem lenne csukva.
  - Mi a…? – Hallom, ahogy Takenaga méltatlanul felmordul.
  - Na szép, most kellett beragadnod neked is, az Isten verjen meg! – Kezdi el rángatni az ajtót, de se ki se be.
  - Azzal, hogy rángatod, nem oldod meg… - Dörmögöm a másiknak és az asztalra könyökölök, és nézem a további szerencsétlenkedését.
  - Fogd be, és inkább segíts. – Mormogja, miközben rám sem néz.
  - Hm… Majd pont neked fogok segíteni… Inkább kihagyom…
  - Ahogy gondolod, megoldom egyedül is. Yukiii!!! Ranmaru!!! – kezd el kiáltozni a többieknek, de úgy néz ki, hogy nem hallják, vagy…. Ó, hogy az a…
  - Csak kapjam el azt a két barmot. Esküszöm kiverem belőlük a szart is!- Hördülök fel és az asztaltól is felállok.
  - Menj onnan. Kirúgom az ajtót. – Figyelmeztetem, és már meg is indulok, amikor, hirtelen elém áll.
  - Hülye vagy? Ha tönkre teszed az ajtót, a tulaj kibelez minket! – Néz rám komoly arccal.
Hirtelen képek kezdtek beugrani, hogy ha meglátja Obaa-chan az ajtót, miként fog kinyírni, erre azonnal nyeltem egy nagyot, és inkább hagytam a picsába.
  - Na végre… Látom, tudsz gondolkodni is. – Mormolja kisé gúnyos hangnemben. Azonnal gyilkos tekintettel néztem rá, ami úgy néz ki nála semleges.
  - Cehh… Akkor nyisd ki valahogy az ajtót. Semmi kedvem egy levegőt szívni veled.


Ereni-chan2010. 02. 27. 00:06:31#3872
Karakter: Takenaga Oda
Megjegyzés: (Hachinak)


- Ébresztőőőőőőőőőőőőő! - Yuki vékony, most mégis borotvaélesnek ható hangjára riadok fel.

- Yuki! Tűnés a szobámból! - förmedek rá, és egy párnát szorítok az arcomra. Utálom, ha korán keltenek!

- Nem! - hallom a fejem fölül a hangját, majd érzem, hogy lerántja rólam a takarót, és a fölre lök.

- Yuki! - ugrom fel idegesen, és penge tekintettel nézek a kis szőkére.

- Semmi Yuki! Csak gyere, Takenaga-san! - ragadja meg a karom, és a szokásos vigyorral a képén a nappaliba kezd rángatni. Kiérve látom, hogy két másik lakótársam sem járt jobban, így némileg megnyugszom. Az engem húzó ekkor hirtelen a kanapéra lök, majd figyelmesen végignéz rajtunk, és vidáman kijelenti: - Ma szombat van!

- Nem mondod? - hördül fel Kyohei. - Talán éppen ezért kellene SOKÁIG aludnunk!

- Egyet értek! - állok a másik szöszi mellé. - A szombat arra van, hogy pihenjünk! - Renmaru nem szól hozzá semmit a dologhoz. Ülve elaludt…

- Tudom! - méltatlankodik Yuki. - De mivel holnap meló van, úgy döntöttem, a vasárnapi „Együtt kirándulunk”-ot átteszem szombatra!

- Tegnap mért nem tudtad mondani, hogy ilyen ötleteid vannak? Akkor az éjszaka lakatot szerelek a szobám ajtajára! - morog Kyohei, majd durcásan felkönyököl a kanapé szélére.

- Ismét egyetértek - bólintok. - Tegnap sokat kellett tanulnunk, ma igazán járna nekünk egy kis pihenés!

- Ugyan már - legyint az előttünk álló. - A kikapcsolódás egyenlő a pihenéssel.

- De nem az én szótáramban! - kacsint Kyo, majd feláll, és nyújtózik egyet. - Na, de jó, nem mondom, hogy rajongok az ötletért, de ha már így alakult… hová megyünk? - néz rá kérdően Yukira, akinek arca ekkor felderül. - Én a vidámparkra gondoltam!

- Mindent visszavonok - huppan vissza mellém Kyo komoran.

- De most mért? A vidámpark jó! Sok a játék, vattacukor, plüssállatkák, amiket ügyességi versenyeken lehet nyerni… - Csak úgy csillog a szeme.

- Igen-igen. Viszont már elmúltunk 3 évesek, ezt ne felejtsd el! - emelem fel a mutató ujjam.

- Ugyan már! - forgatja a szemét Yuki. - Vidámparkba minden korosztály mehet. Sok ott a lány is.

- Hát éppen ez az! - néz rá Kyo kétségbeesetten. - Tudod te, mit tesz az a nősereg, ha meglát engem?!

- Vannak elképzeléseim. De mért figyelnének rád, amikor ott az a sok játék? - tipikus Yuki felfogás.

- Lányok ide-vagy oda, vidámparkba csak a kisgyerekek mennek - vonok vállat. - Mi már elhagytuk ezt a kort, max Kyohei nem agyilag.

- Hé, te most kinek az oldalán állsz? - bandzsít rám a szöszi kihívóan.

- A tiéden! - kacsintok felé vigyorogva, majd hátba verem a balomon szunyókáló Renmarut, aki erre felriad.

- Mi, ki, hogyan? Hol vannak a hastáncosok? - kapkodja ide-oda a fejét. Jellemző. Bele se merek gondolni, miről álmodhatott ez a kis Playboy!

- Renmaru, szerinted sem jó ötlet vidámparkba menni ma? - pillant rá reménykedve Yuki.

- Vidámparkba? - Kis hatásszünet, majd a vörös a kanapé támlájára hajtja a fejét. - Én inkább alszom tovább.

- Felsültél! - kiáltjuk egyszerre Kyoheijel, mire Yuki durcásan elfordul.

- Jó, akkor mondjatok jobbat!

- Fürdő.

- Múzeum.

- Hárem. - Renmaru ezen megjegyzését igyekszünk nem meghallani.

- Fürdő? De hiszen ebben az évben már voltunk fürdőben! És ha jól emlékszem, nem valami jól sült el a dolog… - húzza félre a száját a kis szöszi.

- Igaz - helyeselek. - Ez csak Kyoheinek lenne megfelelő.

- Tévedsz! - néz föl Renmaru. - Én benne vagyok a fürdőbe.

- Háh! - kiált fel Kyohei diadalmasan. - Két szavazat a fürdőre!

- Jó… - sóhajt fel Yuki. - Múzeum? - Néma csend.

- Hé! - horkanok fel méltatlanul. - Ne csináljátok már!

- Bocs Take-san, de úgy tűnik, ez tényleg csak neked lenne jó - veregeti meg a vállam megértően Yuki.

- Eh? - nézek rá méltatlanul. Mi az, itt senki sem akarja értelmesen eltölteni az idejét, csak én?

- És még te papolsz itt nekem - kuncog Kyohei gúnyosan, mire én egy párnát vágok a fejéhez.

- Attól még, hogy te hülye akarsz maradni egész életedben, nekem lehetnek építő ötleteim! - förmedek rá.

- Hülye? - veszi ki a képéből a párnát, majd egy hirtelen mozdulattal a kanapéra nyom, és a fejem fölé fogja a kezem. - Vond vissza!

- Fiúk…

- Dehogy! - szisszenek fel, és fordítok az álláson.

- Fiúk!

- Ha nem vonod vissza, nagyon megkeserülöd! - tol a képembe legalább négy párnát egyszerre. Csodálkozom is, hogy nem a két öklét használta inkább.

- FIÚK!! - megállunk a birkózásban, és Yukira nézünk (na meg a mellette álló Renmarura, akit időközben sikeresen leszorítottunk a kanapéról). - Befejeztétek? - mosolyog ránk a hidrogén szőke, mire mi egy másodperc leforgása alatt a helyére rakjuk a párnákat, és kisangyalok módjára leülünk egymás mellé.

- Befejezték - tolmácsolja a történteket Ren.

- Helyes - bólint Yuki. - Szóval, akkor mi legyen? Vidámpark, vagy fürdő? - Mi Kyoheijel csak mondjuk a magunkét, Renmaru pedig hosszasan elgondolkodik.

- Nos, ha úgy vesszük a fürdő jó pihenő, de a vidámparkba több a lány. Szóval részemről vidámpark!

- Ez az! - ujjongja Yuki. - Kettő az egy-egy ellen! Vidámparkba megyünk!

- Öcsém Renmaru, ugye most csak szivatsz? - méltatlankodik Kyo.

- Először is: nem vagyok az öcséd. Másodszor: nem.

- Csodás - dőlök hátra a kanapén unottan. - Akkor én ma itthon maradok.

- Az nem lehetséges - rázza a fejét Yuki. - Sunako-chanék ma elmennek Noival egy filmre, szóval egyedül lennél a házban, amit nem támogatunk.

- Mert? Én nem Kyohei vagyok!

- Kösz szépen! - morran rám a szőke.

- Szívesen! – vigyorgok vissza rá.

- Elég már! - vág közébe Yuki. - Ez közös program! Nem marad itthon senki sem, világos?!

- Világos - mormogjuk Kyoheijel csalódottan.

- Remek! Akkor most menjünk készülődni! - És már itt sincs. Kyoheijel továbbra is morogva felállunk, majd elindulunk az ellenkező irányba. Tíz perc, és már mindenki az ajtóban áll.

 

*~*

 

A busz lassan érkezik meg a megállóba, de mikor végre bedöcög, felszállunk rá. Mivel hétvége van, kevesen vannak rajta, szerencsére, mert Kyohei állítólagos fényessége még mindenkit elvakítana.

- Kyohei-kun, Takenaga-san - mutat Yuki egy kétüléses helyre. - Üljetek le!

- Hogy én Takano mellé üljek? Nincs az-az Isten! - indulnék meg az ellenkező irányba, mikor Yuki elkapja a gallérom végét, és leránt az időközben az ablaknál helyet foglaló szöszi mellé.

- Ezen a kiránduláson az van, amit én mondok! Különben is, végre lesz egy alkalom, hogy Kyoheijel jó kapcsolatot alakíthass ki, örülnöd kéne ennek! - ül le Yuki az előttünk lévő sorba Renmaruval.

- Repesek az örömtől - morgom magamban.

- Ne légy már ilyen savanyú könyvmolykám. Ha ez van, akkor ez van - motyogja a mellettem ülő tele szájjal. Jellemző, már megint burkol valamit.

- De mindez nem történik meg, ha te rendesen érvelsz valamivel Renmarunak! A vidámparknál még a fürdő is jobb! - förmedek rá szemrehányóan.

- Tudod mit? Te aztán a rendes érveidet feldughatod a…

- Ohayooooooooooooooo! - szál fel trillázva a buszra egy vöröses hajú lány, félbeszakítva Kyoheit. Még az ütő is megáll bennem, mikor felismerem.

- Noi-chii! - suttogom a szék mögé bukva, hogy a lány ne vegyen észre, majd Kyoheien át Renmaru székéhez csúszom, és hátba bököm. - Nem úgy volt, hogy ő Sunako-channal megy moziba? - A vörös erre rám néz, és vállat von.

- Geh… - guggolok vissza a helyemre. - Egy szót se! - sziszegem Kyoheinek.

- Áh, sziasztok, fiúk! - integet Yukiéknak Noi.

- Szia! - int vissza Yuki. - Hát te?

- Előre megveszem a jegyeket a filmre! Mire Sunako-channal odáig jutunk… - nevet kényszeredetten, majd végignéz a társaságon. - Takenaga-kun?

- Itt van a… - hátba csípem Yukit, mire ő elharapja a szó végét. - Vagyis a nagymamájánál van!

- A nagymamájánál? De nem úgy volt, hogy ez „közös” program? - húzza fel a szemöldökét a csaj. Csak le ne bukjak!

- De iggen, viszont… Takenaga nagyija nagyon rosszul érezte magát, ezért haza kellett utaznia hozzá! - Zseni ez a Yuki!

- Értem… - enyhül meg Noi tekintete, majd a busz elejébe megy, mivel nemsokára le kell szállnia. - Remélem, hamar hazajön… - Ez a csaj elveszett bennem, mint szürke szamár a ködben! Kár, hogy én meg egyáltalán nem vagyok ködös hangulatomban.

- Öcsém Takenaga, nagyon gáz, hogy egy csaj elől bujkálsz - vihog mellettem Kyohei. Még ő beszél?!

- Te csak kussolj, egy hajszállal sem vagy jobb! - morranok rá idegesen. És még, ha nem lenne igaza…

- Egy hajszállal sem? Hm… - feláll, kimegy mellettem, és gonoszan rám vigyorog. - Meglátjuk… Noi-chii! - elindul felé.

- Kyohei! Ne merd! Kyohei! - nyávogok utána halkan, de a kis szöszit mit sem érdekli. Ki akar cseszni velem! Arra persze nem gondol, hogy neki hála Noi egész nap rajtunk fog lógni! Vagyis rajtam… a fenébe is, hiszen ez tényleg csak nekem lenne rossz!

- Mi az, Kyohei-kun? - pillant rá a szöszire Noi.

- Tudod, most jutott eszembe, hogy Takenaga hagyott neked egy üzenetet. Gyere, odaadom! - int neki, majd elindul vissza felém.

- Hogy basznád meg! - mormogom a számat rágva. Már majdnem ideérnek, mikor… a busz megáll.

- Oh… - pillant a busz kitáruló ajtajára Noi. - Gome-nasaii Kyohei-kun, majd később odaadod! - intéz egy gyors mosolyt a fiú felé, majd megfordul, és lesiet a buszról.

- Háh! - ugrom fel, és diadalmasan Kyo felé mutatok. - Na, mit látok meg, zabáskám?

- Vigyázz, nehogy elkiabálj valamit! - lép elém a szöszi, és már éppen kezdeményezné az újabb bunyót, mikor Yuki hirtelen közénk veti magát, és messzire eltol minket egymástól.

- Semmi verekedés! Takenaga, ülj Renmaru mellé! - adja ki a határozott parancsot.

- Heh? Mégis minek képzeled te magad, az apámnak? - kérdem gúnyosan.

- Takenaga… - A vér is megfagy bennem attól a nézéstől, amit akkor elenged.

- Megyek… - morgom halkan, majd előre ülök a vörös mellé, aki szokásához híven újra elaludt. Mit csinált ez az este?

- Meghalsz! - hallom Kyohei hangját a hátam mögül.

- Meglátjuk! - felelek szórakozottan, majd hátradőlök a széken, és az út további részét olvasással töltöm.

 

*~*

 

Mikor megérkezünk, valóban rosszul leszek. No, nem a sok rózsaszíntől, meg a kb. két éveseknek kitalált játékoktól, hanem a… vattacukor szagától. Rémes!

- Nos, itt most két csoportra oszlunk - fordul felénk Yuki, mikor a jegyeket megvéve bemegyünk a parkba. - Renmaru+Én, Takenaga+Kyohei.

- Heh? - kiáltunk fel egyszerre a szöszivel.

- Tudom, tudom. Nem azért, mert annyira reális ötlet - int le minket a másik szöszi. - Csupán azért, mert a Scifi – tudományos, és a lövöldözős - videojátékos dolgok közel vannak egymáshoz. De ha csak egy karcolás is lesz rajtatok..!

- Megértettük! - vágjuk haptákba magunkat. Ez után Yuki még tart egy kiselőadást arról, hogy meddig maradunk, hol találkozunk stb. aztán Renmaruval elindulnak a dolgukra, ahogy mi is.

- Ver az Isten veled - sóhajtok a vidámpark térképét vizslatva, Kyo mellett sétálva.

- Az Isten neked mást ver - unottan rápillantok, majd a kezébe nyomom a térképet.

- Akkor navigálódj csak egyedül! - Bár már nem kell, mivel itt van az orrunk előtt a célpont, de hát, aki szőke…

- Vicces - teszi zsebre a térképet, majd a videojátékokhoz megy. Ezzel most el is lesz egy jó pár órát. Jómagam pedig a logikai-ügyességi feladatoknak állok neki, amikhez számításaim szerint negyed óránál több nem is kell.

És tényleg elég könnyű rejtvényekről van szó. Nem csoda hát, hogy a végére max pontot érek el belőlük. A nyert jegyeket ezután be lehet váltani valamilyen állatfigurára, választok hát egy hódot, had örüljön neki Yuki. Kyoheijel a megbeszélt helyen találkozunk.

- Nyertél valamit? - kérdezi közönyösen, mintha igazából nem is érdekelné.

- Aha - mutatom fel neki a hódot. - Te? - A szőke erre egy fehér nyuszi plüsst húz elő a háta mögül. Hosszan bámuljuk egymás játékát, majd egyszerre kérdezzük meg:

- Csere? - A válasz egyértelmű, így ki is cseréljük a plüssöket.

- Hány óra van? - nézek kérdően Kyora, mire ő vállat von.

- Fél három körül lehet.

- Akkor el is indulhatunk a kijárat felé. Végre ez is eljött… - sóhajtok fel megkönnyebbülten, majd a kezemet Kyo felé nyújtom.

- Mi van? - néz rám értetlenül.

- A térképet kérem, te hülye - forgatom a szemem unottan, mire Kyo félrehúzza a száját, de a visszaszólást inkább hanyagolja. Kotorászni kezd a zsebeiben, de a térkép csak nem kerül elő.

- Gyorsabban, ha kérhetem! - sürgetem, mivel felmerült az a sanda gyanúm, hogy…

- Ennél gyorsabban nem megy - sóhajt fel a szőke, majd nyugodtan kijelenti. - Elhagytam.

- Mi?! - rázom meg a vállát, mire ő úgy néz rám, mint egy idiótára. - Megáll az eszem! Itt vagyunk több hektárnyi (ez túlzás volt) területen tele különböző színes szarokkal, amik zenélve körbemennek, te meg azt mondod, hogy elhagytad a térképet! Hogy a jó picsába találunk most ki innen? - kerek szemekkel néz rám.

- Neked meg mi a franc bajod van? Több ezer ember van itt! Csak útbaigazítást kell kérnünk, sima ügy! - Kicsit meglepett, hogy ezt pont ő mondta, de…

- Hát jó - vonok vállat. - Csak rajta, menj, és kérj! - A fiú csak felfelé kapja a szemeit, majd visszanéz rám, és karon ragad.

- Oké, de jössz te is! Nem akarlak elhagyni. - És húzni kezd. Heh, inkább azt nem akarja, hogy Yuki kicsinálja! Bár nekem mindegy, csak oldja meg a mostani helyzetünk!

Odamegyünk pár lányhoz (lévén, hogy pasi alig van itt - és elég félreérthető az is, hogy két másik pasi kézen fogva kér útbaigazítást tőlük), de nem járunk szerencsével. A vége csak az lesz, hogy fejvesztve kell menekülnünk előlük, mert Kyohei fénye elkápráztatta őket… Volt valami abban a nősereges feltételezésben. Végre találunk egy jó búvóhelyet, a hotdogárus bódéja mellett, az egyik bokor mögött.

- Huh… - fújom ki magam a nagy futásból megpihenve. - Tudod, igazad volt Kyohei, a Vidámpark nem neked való hely.

- Egyikünknek sem való - leskelődik a bokor ágain keresztül arra várva, hogy a csajok elmenjenek - Csak Yukinak lehetnek ilyen pazar ötletei.

- Na jah - bólintok. - Meg persze neked. Ez a „Kérdezzük meg az eszeveszett fangirlöket, hogy merre kell menni!” szituáció nem volt valami sikeres - gúnyolódom, mire a szőke megvetően néz rám.

- Majd akkor dumálj, ha jobb öleted lesz! - Jogos. Többet nem is szólok.

- Hé, ti meg mit bujkáltok itt? - jön felénk Renmaru és Yuki egy hotdoggal a kezükben.

- Kyohei elintézte, hogy a fél Vidámpark üldözzön minket - mászok ki a bokor mögül, és porolgatni kezdem magam.

- Mert előtte Takenaga a kezembe nyomta a térképet, pedig számíthatott volna rá, hogy elhagyom - mászik mellém a szöszi. Valóban, hát hogy lehetek ekkora hülye!

- Akkor jobb lesz, ha lelépünk - javasolja a hidrogén szőke, mire mi bólintunk. El is indulunk kifelé, amennyire lehet kihaltabb részeken. Útközben Yukinak megakad a szeme a kezemben lévő nyuszin.

- De aranyos! - veszi el tőlem, és ölelgetni kezdi. - Te nyerted, Takenaga-san? - nyitnám a számat a válaszra, de Kyohei megelőz.

- Nem. Én adtam neki - mondja, majd a kezében lévő hódra mutat. - Ezt meg ő nekem. - Szerencséje van, hogy engem is megemlített!

- Óh, ez új nekem. Annyira utáljátok egymást, hogy már ajándékokat is adtok a másiknak? - vigyorodik el gúnyosan Renmaru, de mi ügyet sem vetünk rá. Nem érti ő ezt.

Hamar kiérünk a Vidámparkból, majd felszállunk az első buszra, és nemsokára már otthon is vagyunk.

 

*~*

 

Otthon aztán Kyoheijel versenyt futunk a fürdőhöz, de ezzel ugye Yuki jóvoltából csak azt érjük el, hogy mi menjünk utolsónak.

- Ez is a te hibád! - morgom a mellettem álló szőkének, aki erre kinyújtja rám a nyelvét.

- Mehettek - lép ki a mosdóból Yuki. - Sunako-chan ma nem jön haza, Noi-chiiéknél alszik - indul meg a szobája felé. - Ne időzzetek sokat, holnap meló van! - bólintunk, mire a szöszi eltűnik.

- Szóval légy majd gyors! - intek Kyonak, és már indulnék is be a fürdőbe, mikor ő visszaránt.

- Ki mondta, hogy te mész először? - néz rám unottan, és elindul befelé.

- Hé! Nekem kell először mennem! - vetem magam utána. Hát igen, mivel én még olvasni is akarok ezután. Ellentétben Kyoheijel, aki rögtön ki fog dögleni!

- Tudod mit? Akkor egyszerre megyünk - húz be a fürdőbe, és becsukja magunk mögött az ajtót.

- Heh? - nézek rá értetlenül.

- Ahogy mondom. Vagy együtt fürdünk, vagy kimész - És elkezdi kibontani a köntösét.

- De… én nem hiszem, hogy ez jó… - kapom el a tekintetem, mire ő gúnyosan rám pillant.

- Csak nem szégyenlős vagy stréberkém?

- Nem! - vágom rá, és én is leveszem a köntöst. Végül is mi baj lehetne? Annyira csak nem hülye, hogy zuhanyozás közben akarjon megverni.

Be is állunk a zuhany alá, meg is engedjük a vizet, aztán elfordulunk egymás felől. Háttal állunk meg egymásnak. Nem is tudom, miért… Talán, mert így nem annyira kellemetlen. Egyikünk sem vallaná be magának, de azért mégsem vagyunk annyira bevállalósak. Legalábbis én nem… Viszonylag hamar végzünk a mosdással, és egyszerre lépünk a törölközőért, mikor is én szerencsésen megcsúszom, és Kyoheit magam alá teperve elnyalok a földön (vagyis inkább rajta).

- Bocs… - emelem fel a fejem, és próbálok leszállni róla, de ekkor… akaratlanul is a szemébe nézek. Amit nem kellett volna, mert… én is megláttam azt a bizonyos fényt. Eddig fel sem fedeztem benne, de most…

- Kyohei… - vizslatom megbabonázva.

- Takenaga? - nyögi a szöszi alattam feszengve. Erre végre sikerül felfognom, hogy nem vagyunk épp a legelőnyösebb pózban… így villámgyorsan felugrok róla, és elfordulok.

- Gome! - hadarom újra, majd magamra kapom a köntösöm, és kiviharzom a helyiségből.

 A szobámba érve magamra biztosítom az ajtót. Vagyis ezt szeretném tenni, de mivel ugye nincs rajta zár… Csak becsapom magam után, és nekidőlök. Fáradtan lihegve csúszom le ülésbe. Nem is értem, mit vagyok úgy oda. Hiszen csak kis híján ráizgultam Kyoheire… te jó ég, majdnem ráizgultam Kyoheire!

- Nem hiszem el magam - rázom meg a fejem, majd felállok, és az ágyamhoz sétálok. - Mekkora egy balfasz vagyok! - dőlök le rá, és behunyom a szemem. Szükségem lesz az alvásra, mivel holnap munkanap…



Szerkesztve Ereni-chan által @ 2010. 07. 31. 23:50:39


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).