Ma reggel, amikor felkelek, elmosolyodok a napsugarain, ahogy próbálnak áttörni a redőnyömön. Semmi esélyük nincs. Bár nem mintha árthatna, de nem akarok rájuk kelni. Csak is a saját időm szerint akarok. Bár ma ébredni kell, mert el kell menni egy kicsit meglátogatni az erdőt. Kikelek az ágyból és lemegyek a nappaliba, nadrágban. Körbenézek és szolgáim már is dolgoznak. Nem sokára költöznöm kell innen, mert eléggé feltűnő lesz, hogy semmit nem öregedek, az pedig senkinek nem tenne jót, ha rájönnének. Főleg meg nem nekem, mert akkor soha nem jöhetnék ide vissza, pedig szándékomban állna.
Ahogy kinézek az ablakon és az embereket figyelem a másik oldalba, kiszúrok egy érdekesnek tűnő leányzót, aki mintha a házamat kémlelné. Hosszú fekete haja van szürke tincsekkel elől és kicsit gyanús, de szexin gyanús. Szívesen látnám az ágyamban bármikor. Hmmm. Lehet át is megyek hozzá. Éppen nyúlnék a felsőmért, amikor látom, hogy végre a nagy kémlelés után elindul. Nem baj. Utána megyek. Szeretek besétálni a csapdákba azok olyan izgik.
Felveszem a kabátom, majd kilépek, és már mehetünk is. Elindulok illata után, majd egy kihalt utcára tér be. Megáll, de nem fordul meg.
- Miért követsz? – teszi fel a kérdést elég ridegen és harciasan.
- Csak ne olyan hevesen kislány. – mondom mosolyogva. – Te miért nézted a házamat? – kérdezem tőle, mire megfordul, és végre szép szemeibe nézhetek.
- Persze egy ilyen csavargónak nem lesz egy palotája. – mondja, amire csak elnevetem magam.
- Nem vagyok csavargó, csak nem szeretek túlöltözni. – mondom, majd egy pillanat alatt kikapom a táskájából az aktát, ami kilóg, de észre sem veheti, majd elkezdem lapozgatni. – Nocsak. Rám kell vadásznod, és azt sem tudod, hogy nézek ki? – kérdezem ironikusan és elkezdek nevetni, majd magam mellé teszem a képet.
- Add azt vissza. Hogy került hozzád? – kérdezi kicsit idegesen.
- Nocsak látom, még sem tudtok mindent rólam, vagy csak nem tájékoztattak. – válaszolom vigyorogva. Odajön és kiveszi a kezemből.
- Ehhez semmi közöd. – vágja hozzám, majd elteszi, és pufogva menne, de elé kerülök.
- Hova ilyen sietősen kicsikém? – kérdezem, és látom, meglepődik, hogy kerültem elé.
- Nem vagyok a kicsikéd. Meg amúgy nevem is van. – vágja rá és menne, de nem hagyom.
- Akkor áruld el a neved. – válaszolom neki és megfogom a kezét, hogy vére rám nézzen, és ne akarjon menekülni.
- Semmi közöd hozzá idióta és engedj el. – rántja ki a kezét kezeim közül, amire csak elmosolyodok.
- Fogjuk még látni egymás cica, és már alig várom a találkozást. – mondom vigyorogva. Jól fogok vele szórakozni, úgy érzem.
Hazatérek otthonomba és megmondom a szolgáknak, hogy estére készítsenek finom vacsorát, mert vendégem lesz és szeretném kellőképpen fogadni, hogy ne kelljen panaszkodnia.
Most már csak azon kell reménykedjem, hogy ma este jöjjön el hozzám, bár tök mindegy, mert addig itt fogok maradni, amíg ki nem találom mi ő, ki őt és mit akar tőlem, bár lehet ugyan az lesz a vége mint a többinek is, hogy nálam ragad valamilyen vámpír formában.
~*~
Az este hamarabb eljön, mint gondoltam az étkezőmben vagyok. Nyitva is hagyok egy ablakot, hogy könnyedén be tudjon jönni, ha be akar jönni, miközben én az asztal sarkában várom, hogy megjöjjön, és végre meglephessem egy kis szívéjes vendéglátással és szembesítsem mivoltommal is.
Nem is kell sokat várnom. Látom, hogy befele oson az ablakon, majd amikor belép teljesen, felkapcsolom a villanyt és odaigyekszek hozzá. Meglepődik és meg is ijed kicsit.
- Szia cica. Mondtam, hogy találkozunk még. – mondom vigyorogva. – Légy üdvözölve a házamban. – mondom vigyorogva és bezárom az ablakot, hogy ne tudjon elmenekülni még véletlenül sem.
Beszállunk a limuzinba és ismét a bálra megyünk. Néha félve rám néz.
Amikor odaérünk, mintha semmi sem történt volna, besétálok vele az oldalamon. Én nem kényszerítem magamra.
~§~
Magára hagyom kicsit az én szépségem, bár nem nagyon akarom. Sajnos nekem fontos dolgaim vannak, amiket el kell intéznem, így muszáj.
~§~
A látvány nem tetszik. Senki sem emelhet kezet az én szépségemre!
A pofon elcsattan. Mérgesen ragadom meg apja nyakát és vágom a falhoz. Mellkasomból hangos morgás tör elő, erőm egy részét kieresztem, fogaim fenyegetően villannak. Senki sem mer akár egy lépéssel is közelebb jönni. Helyes!
- Ne merjen még egyszer kezet emelni rá! – hangom vészjósló, szinte felvágom vele a bőrt a húsán.
Mindenki körülöttünk figyel.
- Daviel-sama! – ugrik közén Damon. Kis kezeit mellkasomnak feszíti.
– Daviel-sama, kérem… ne bántsa! Döntöttem, inkább menjünk… haza! – elengedem karmaim közül azt a semmirekellő seggnyalót. Halkan puffanva ér földet. Felvonom szemöldökömet. Komolyan gondolod picinyem?
Bólint, én ennek csak örülni tudok.
- Örülök hogy így döntöttél. – átkarolom derekát, vigyorom elterül az arcomon.
Nem fogom itt kimutatni mindenki előtt boldogságom. Kezemet lezserül meglegyintem és oszol a tömeg.
Apjára lenézően tekintek. Kezemet nyújtom, hogy felsegítsem. Csodálkozva de elfogadja. A félelem ott csillog a szemeiben.
- Ennyivel nem úsznád meg normális esetben, de most engedékeny leszek. Megkaptam a fiadat és te nyilvánosan is megszégyenültél, ennyi bőven elég. Az igazság mindenek felett szolga!
Damont kicsit megnoszogatom, hogy induljon el.Megrökönyödve sétál az oldalamon körbe vizslatva mindenki arcát. Nyugi van, senki sem fog lenézően rád nézni.
~§~
A bál többi része szinte gondmentes, szimplán a bál befejezésénél azt a nyomoronc szövegelést nem kellett volna elszavalnom, de kisebb bajom is nagyobb ennél.
Senki sem köt belém, és a fejükből sem olvasok ki kifejezetten érdeklődő gondolatokat, mindenki el van foglalva a maga pitiáner dolgával.
~§~
Damon holmiijait pár órán belül már a saját szobájában tudhatja. Kicsit magára hagyom hogy körbeszimatolhasson, vagy hogy éppen kipakoljon, az ő dolga, most nem nagyon izgat, vannak még teendőim sajnos.
Unottan görnyedek az asztal fölé, sok-sok papír, megőrülök! Most kifejezetten nincs ehhez türelmem!
A toll kettétörik a kezemben, éhes vagyok!
Szólok egy szolgának és a finom vér, már itt hullámzik a poharamban. Hmm… fincsi.
Kisétálok a kertbe, a nap hamarosan felkel. Szinte alig látni még az előjelét is, de ott van. Előkelően hörpintgetem „boromat”. Damon cipőjének kopogását a távolból hallom. Na mi az? Csak nem unatkoztál nélkülem bogárkám?
Tekintetemet a fekete folt felé vezetem, ahonnan alakja hamarosan előbukkan.
Nem tudom kiolvasni érzelmeit, esetleg egy kis rágódást látok rajta. Fejébe nem nézek bele, lusta vagyok…
Egy újabb nap. Egy újabb este. Egy újabb bál. Egy újabb megszégyenítés.
Ezúttal hatásosabban… Az apám burkoltan már sokakkal közölte a leendő „munkámat”.
Oda sem figyelek az eseményekre, nem akarom tudni, mi zajlik körülöttem. Haza akarok menni, nem is haza, hanem el valahová. Messzire, egyedül. Ahol senki nem talál rám, ahol senki nem úgy néz rám, mint egy tál hernyóra. Már ha rám mer nézni…
A babonájuk azt tartja, hogy aki a szemembe néz, megfertőzöm a démonommal.
Ki tudja… Bár nem éreztem még ilyesmit.
***
- Helló, szépségem. Hallottunk az új foglalkozásodról… mondd csak, nem akarsz tartani nekünk egy bemutatót?
- Sok üres szoba van az emeleten…
Megdöbbenve rezzenek össze. Ezek… hozzám beszélnek? Minden bizonnyal… a cipőjüket látom csak, és közvetlenül előttem állnak.
A testi izgalmuk szaga megrémít és undorít egyszerre.
- Ugyan már picinyem, mutasd meg a csilingelő hangodat! – szólal meg újra az első, a hangja ezúttal inkább kéjes morgásnak tűnik, mint beszédnek.
Ujjaival közre fogja az államat, úgy kényszerít arra, hogy rájuk nézzek. Nem akarom kinyitni a szemem… bár ha nagyon babonásak, talán hathat… így mégis megteszem.
Aztán mégis visszakapom a tekintetem. Ez nem nekem való…
- Kérem… uraim, ha nem kívánja a társaságukat, hagyják békén – szólal meg nem messze tőlünk egy halálosan nyugodt hang.
Egy magas, karizmatikus kisugárzású vámpír lép közéjük. De hiszen ez…
- Daviel-sama! – rebegem.
- Magunkra hagynának? – kérdezi a két vámpírtól.
Ki merne neki nemet mondani?!
- Igenis! – tűnnek el rögvest.
- Ha nem szeretnéd, hogy ezt tegyék veled, ellenkezz, magasabb rangú, vagy mint ők – fordul újra hozzám, ujjai egyik hajtincsemmel játszadoznak. Nem merek ránézni… Vajon ő is ugyanazt akarja tőlem? Vagy komolyan… törődik velem? – Tudod, ha beszélnek veled legalább a szemkontaktust, tartsd meg.
Természetesen nem tiltakozom, ránézek.
- Damon Von Le’Blank, igaz? – kérdezi.
- Igen, uram.
- Hallottam szóbeszédeket rólad, és ahogyan veled bánnak. Ez nem tisztességes. Állj ki magadért, vagy semmire sem mész!
- Ez nem olyan könnyű – mormolom az orrom alatt.
- Velem jössz? – int az ajtó felé a fejével.
Tekintete csábítóan csillog, magam sem értem, miért fut ettől át kellemes borzongás a testemen… Félnem kéne a szándékaitól, nem? Nem mintha durva jelleműnek nézne ki… sőt.
Csak a felmenőim nem biztos, hogy repesnének az örömtől.
- De a szüleim!
- Túlélik, egyébként is velem vagy így tehát nem lehet egy büdös szavuk sem.
Ebben igaza van, így rábólintok.
Elindulunk kifelé, és miközben mögötte baktatok, érzem, hogy szinte mindenki megbámul. De amíg őt nem zavarja… eddig engem sem fog. Én már hozzászoktam.
Egy hatalmas, sötétített ablakú limuzinhoz érünk. Kinyitja az ajtót nekem, és be is segít rajta. Milyen figyelmes…
Daviel-sama nem kezdeményez beszélgetést, így lefoglalom magam az út szemlélésével.
***
Egy kisebb palota elé érkezünk. Bemegyünk, majd a szolgálók rögtön körbevezetnek. Hatalmas és gyönyörű hely.
A nappaliba küldenek, ahol Daviel-sama már engem vár. Mellém lépve tenyerét az arcomra simítja. Apám durva kezével szöges ellentétben áll az ő gyengéd, selymes érintése, így önkéntelenül is finoman a kezébe dörgölöm az arcom.
Fölnézek rá. Gyönyörű kék szemei csábítóan figyelnek, sármos arcán komolyság ül. Lassan hozzám hajol, és… és megcsókol…
Utolsó erőimet kell összegyűjtenem, hogy ne gyengüljek el. Bátortalanul, de viszonzom a csókot, aminek – sajnos – hamar vége szakad.
- Remélem, itt maradsz. Amit veled tesznek erkölcstelen és undorító. Kevesen érdemlik ezt ki, de te főleg nem – mondja.
Rendkívül meglep ez az ajánlata, de… Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet lenne. Apám pénzt akar belőlem csinálni, és ha ettől megfosztják, éktelen haragra képes gerjedni. Nem akarom, hogy esetleg lázadjon Daviel-sama ellen.
Azt pedig főleg nem, hogy Daviel-sama miattam legyen elítélve. Valamit biztosan kitalálnának… Bár szerencsés – és valószínűbb – esetben rám kennék az egészet.
- Én nem tudom…
- Értem, de higgyél nekem, ezt nem hagyom annyiban – jelenti ki. – Vissza szeretnél menni?
Nem szeretnék… csak muszáj. Lassan bólintok.
Újra visszatérünk a limuzinhoz. Bent ülve, félve pillantok rá út közben. Remélem… remélem, nem haragszik rám. Nem akartam megsérteni vagy megbántani…
De én egyébként sem lennék odavaló. Csak egy elátkozott senki vagyok… nem mellé való.
Odaérve kiszállunk, és én úgy gondolom, ott is hagy, hogy ne lássanak vele. De nem, mellettem marad, úgy megyünk be.
***
Daviel-sama azt mondta, elmegy valahova, de könnyen lehet, hogy csak ürügy volt. Megértem, ha nem akar velem mutatkozni. Újra visszatérve egy üres helyre, felveszem az én-itt-sem-vagyok pozíciót.
Gondolkozom, vajon helyesen döntöttem-e. Ha Daviel-sama elfogad… márpedig úgy tűnik, elfogad, attól ítélve, amiket mondott. Lehet, hogy tényleg vele kellene maradnom? Nem lenne több megalázás, több szomorúság és magány? Talán… talán újra rendes életem lehetne…
Hirtelen az apám lép elém. Tajtékzik a dühtől, a szeme szikrákat szór, kezei ökölbe szorítva.
Tudom, mit jelent ez, és önkéntelenül is reszketni kezdek.
- Hol voltál, te semmirekellő?! Jobbnál jobb ajánlatokat kaptam rád, te pedig egyszerűen csak eltűnsz? Mégis mit képzelsz magadról, ki vagy te?!
Tenyere olyan erővel csattan az arcomon, hogy hirtelen még azon sem lepődnék meg, ha kapásból eltörte volna a nyakam. Így is megtántorodom, és csak egy szék támlájának köszönhetem, hogy talpon tudom tartani magam.
Hirtelen mintha egy árny suhanna el mellettem, aztán fenyegető morgást hallok, sokak pedig megrökönyödve nyögnek föl. De ez a morgás nem az apámé…
Gyorsan kiűzöm könnybe lábadt szemeimből a fájdalom könnyeit, és kiegyenesedve fölnézek. Aztán az állam is leesik.
Daviel-sama áll ott, aki a nyakánál fogva tartja apámat – jóval fölé magasodva – miközben szemfogait kivillantva fenyegetően morog rá.
- Ne merjen még egyszer kezet emelni rá! – utasítja.
Természetesen mindenki a jelenetet figyeli. De én nem akarom Daviel-samát esetleges vádaknak kitenni!
- Daviel-sama! – ugrok oda melléjük. Hatalmas bátorság kell hozzá, de közéjük állok, és Daviel-sama mellkasára fektetem mindkét tenyerem. – Daviel-sama, kérem… ne bántsa! Döntöttem, inkább menjünk… haza!
Eddig feszült izmai elernyednek, leengedi a kezét, innen tudom, hogy elengedte apámat. Fenyegető arckifejezése is eltűnik, helyette felvont szemöldökkel néz rám. Egy bólintással erősítem meg a döntésemet, miszerint vele maradok.
A limuzinomban haladok a bál színhelye felé. Kedvelem az ilyen eseményeket, olyan elegánsak de még is modernek, akár csak én, hehe…
Kint esik az eső de, a felhőkön keresztül is látszik a hold ezüstös fénye.
Megállunk. Inasom kinyitja, az ajtót én meg kilépek a zuhogó esőbe. Természetesen az esernyő már a fejem felett van.
Megállok az ajtóban, hogy bejelentsék megérkezésem.
*
Minden tele finom és ínycsiklandó ételekkel és persze egy csomó friss vérrel. Poharamból finoman kortyolgatom a vért, míg hallgatom az eseményeket.
- Hallottad hogy a Le’Blank család gyermeke mivel foglalkozik? – szemem sarkából figyelem a két alakot.
- Igen! Ez igaz? A kis Demon végre hasznosítja magát!
- Bizony! És állítólag valahol itt van a bálon!
- Ohh… remek! Meg kéne keresni.
A két vámpír már el is indul, szememmel végig követem testük vonalát, míg el nem vesznek a tömegben.
Demon Von Le’Blank… Hallottam már ezt a nevet, de különösebben soha nem foglalkoztam vele… úgy érzem éppen itt az ideje megnézni, hogy ki is ő valójában. Leteszem véres poharamat a legközelebbi asztalra és elindulok amerre két vámpír is ment.
~§~
Csak áll egy helyben, nem tesz semmit. Lesütve szemeit meg sem szólal.
- Ugyan már picinyem, mutasd meg a csilingelő hangodat! – kéjesen morogja egyikük. Ujjai, közé fogja a törékeny állát, és úgy kényszeríti, hogy rá nézzen. Lassan kinyitja szemeit, amik felemásak. Ledöbbenek a látványtól, ahogy zavartan kapja vissza fejék.
- Kérem… uraim, ha nem kívánja a társaságukat, hagyják békén. – mondom halál nyugodtan, míg közéjük sétálok. Alakom kiemelkedik az övéik közül. Hát igen nem vagyok egy kicsiny termet…
- Daviel-sama! - Ne dadogj bogaram, nem harapok.
- Magunkra hagynának? – kérdem, bár úgy sem mondhatnak nekem nemet.
- Igen is! – már csak hűlt helyüket figyelem majd tekintetem erre a szépségre emelem.
- Ha nem szeretnéd, hogy ezt tegyék veled, ellenkezz, magasabb rangú, vagy mint ők. – mondom kedvesen miközben egyik hajtincsével, játszadozom. Nem szól semmit.
- Tudod, ha beszélnek veled legalább a szemkontaktust, tartsd meg. – szép szemeit rám emeli.
- Demon Von Le’Blank, igaz?
- Igen uram. – hangja végigbizsergeti testem.
- Hallottam szóbeszédeket rólad, és ahogyan veled bánnak. Ez nem tisztességes. – szám lefelé görbül – állj ki magadért vagy semmire sem mész.
- Ez nem olyan könnyű. –mormolja orra alatt. Nos hát ezen van még mit csiszolni az biztos.
- Velem jössz? – kérdezem csábosan és fejemmel az ajtó felé biccentek.
- De a szüleim!
- Túlélik, egyébként is velem vagy így tehát nem lehet egy büdös szavuk sem.
Enyhén bólint egyet és elindulunk kifelé. Mögöttem baktat. Sok vámpír tekintetét magunkon érzem, de kit izgat? Engem?! Ugyan!
Kinyitom a limuzin ajtaját és besegítem rajta. Hogy én milyen figyelmes vagyok!
Egyikőnk sem szól semmit egész út alatt, én csak kíváncsi arcát figyelem, ahogyan kémleli hogy merre is haladunk.
Mikor megérkezünk szolgáim, körbevezetik majd a nappaliba, küldik. Én már rég rá várok. Mikor belép a szobába türelmesen, megáll az ajtóban. Mellésétálok, tenyeremet rásimítom finom bőrére, mire arcát, finomat a kezemhez dörgöli. Szép szemeit rám emeli és mélyen az enyémekbe, fúrja.
Belebizsergek az érzésbe. Ajakaihoz hajolok, és lágyan megcsókolom. Finoman visszacsókol de, ennek hamar véget vetek.
- Remélem, itt maradsz. Amit veled tesznek erkölcstelen és undorító. Kevesen érdemlik ezt ki, de te főleg nem.
Félig lehunyja szemeit, a fény miatt pilláinak árnyéka apró csíkokat rajzol bőrére. Elképesztő.
- Én nem tudom… - hát jó… Milyen kár.
- Értem, de higgyél nekem, ezt nem hagyom annyiban. – kicsikém értelme sincs ellenkezni. Mindig megkapom, amit akarok.
