Leülök a nappaliba, de nem tudom, mi a fenét csináljak. Miért hoztam haza? Mit akarok én ettől a halandótól? Istenem, kezdek szentimentális lenni. Túl sokat éltem emberek között és kezdek érzékennyé válni. Vagy talán csak a sebek miatt? Olyan félénk és nyomorult ez a kölyök, mint én voltam, mikor apó megvett és magával vitt. Én sem bíztam senkiben, reszkettem, ha közel jött hozzám, összehúztam magam. Ő is ilyen. Védtelen kis lény. Talán ezért sajnáltam meg. Mert hasonló a sorsunk.
Sokáig fürdik, remélem, nem fulladt bele. Már épp indulnék megnézni, amikor nyílik az ajtó és kilép. Egész mulatságos látványt nyújt abban a hatalmas, puha fehér köntösben. Teljesen elveszik benne, olyan, mint egy kis manó.
Mikor meglát, összerezzen, de jelzek neki, jöjjön és üljön oda mellém. Bátortalanul teszi meg a pár lépést és ül le a kanapéra, lehetőleg minél messzebb tőlem. Na igen, velünk démonokkal sose tudni, mi a helyzet. Megszeppenve néz rám, látom, hogy reszket. Nagyon fél tőlem. Kíváncsi vagyok rá, így meg kell kérdeznem tőle.
- Kérlek Chiaki, mesélnél az eddigi életedről? – mondom kedvesen és lehetőleg türelmesen. Nem akarom elriasztani. Ő sóhajt egyet és halkan belekezd.
- Nincs sok mondani valóm. Engem nem akartak, soha nem is szerettek. Amikor tehettem, elmenekültem otthonról, majd nem sokra rá megismerkedtem egy kedves, előzékeny úriemberrel, aki megígérte, hogy gondomat fogja viselni.
- Eljártunk szórakozni, virágot vett nekem, és ami a legfontosabb, úgy éreztem, törődik velem. De amikor hozzáköltöztem, visszájára fordult minden. Folyton bántott, és nem mehettem sehová. Majd, egyik szökési kísérletem után kaptam azt a billogot, amit gondolom már te is észrevettél. – itt elvörösödik. Szegénykém. Szégyelli magát, pedig nem az ő hibája. Csak használták. Mint engem is. – Így éltem ott évekig, majd tegnap meghallottam, hogy rám unt és meg akar ölni, ezért elszöktem. Röviden ennyi a történetem. Köszönöm, hogy megmentettél.
-Ugyan, semmiség. – mosolygok. – Holnap eljön egy barátom, Ő talán el tudja tüntetni a pecsétedet, de most menj, és pihenj. Meg kell erősödnöd.
Úgy tűnik, nem kell noszogatnom, mert már pucol is az ágyba, és a fejére húzza a takarót. Utánamegyek és megigazítom rajta. Csak a feje búbja látszik ki, de érzem, hogy nyugodt. Mintha itt biztonságban érezné magát. Tudom, milyen az. Én is így éreztem magam, mikor apó nyugton hagyott és betakart. Milyen jó is volt az. Visszamegyek a nappaliba. Azt hiszem, oda kell berendezkednem ma éjjelre, nincs más mese. Leülök a kanapéra, és magam köré vonom a szárnyaimat. Finom melegek és puhák. Lassan elszunyókálok.
…
Reggel olyan korán ébredek, hogy alig pirkad, így zavartalanul láthatom a naplementét. Felállok, ásítok egyet és kinyújtóztatom a szárnyaimat. Pár tollpihe hullik ki. Erről jut eszembe, hogy hamarosan vedleni fogok és a „kedves” házvezetőnőm ismét nyomdafestéket nem tűrő megjegyzéseket fog majd hozzám vágni. Mintha tehetnék róla, hogy hullik a tollam. Évente kétszer. Talán ki kéne rúgnom. Kibírhatatlan hárpia. Aztán eszembe jut valami, Talán alkalmazhatnám Chiakit. Ha tud takarítani, mosni és bevásárolni, elsőrendű házvezető lehetne belőle. Nem mellékesen, megtakarítanék egy rakás pénzt, amit ennek a nőszemélynek fizetek havonta. De nem éri meg. Remélem, Chiakinak van hozzá kedve. Persze, előbb meg kell erősödnie és meg kell kicsit híznia. Kimegyek a konyhába és főzök egy kávét. Épp megiszom, mikor kopogtatnak. Ez csak Darius lehet, ő szokott hajnalok hajnalán betoppanni. Kimegyek ajtót nyitni és valóban, egy magas, szikár, fekete hajú mágus áll a küszöbömön.
-Jó reggelt! Köszönöm, hogy eljöttél – tárom szélesebbre az ajtót és engedem be.
-Ez csak természetes – válaszol mély, dörmögő hangján. – Hol a fiúcska?
-A hálóban – válaszolom. – Még alszik, csak csendesen. Hadd pihenjen még egy kicsit.
Darius bólint és elindul utánam. Chiaki valóban még alszik, ugyanúgy macskapózban, mint ahogy hagytam. Édesen szuszog a takaró alatt. Halkan beszélgetünk, amikor hirtelen felébred. Kibújik a takaró alól, de Darius láttán megremeg és visszabújik. Megijedt. Talán azt hiszi, el akarják vinni. Megnyugtatom, hogy ő itt csak a barátom, Darius, aki segíteni szeretne neki.
- Levennéd a köntöst? Meg szeretném nézni a billogot – mondja Darius, mire Chiaki bólint és lassú mozdulatokkal vetkőzik le, a hátára fekszik és széttárja a lábait.
Zavarban van és fél. Nem is csodálom, nem tudja, mi fog történni. Ahogy én sem. Darius a billog fölé teszi a kezét, majd koncentrál és szavakat kezd mormolni. Chiaki felsikít. Fájhat neki. Öt perc után teljesen kimerül, a farka vörösen ég. Darius pedig abbahagyja. A fejét rázza.
-Azt hiszem, sokkal erősebb a bűbáj, mint gondoltuk. Keresni kell valami hatékonyabb módszert, mert így csak Őt kínozzuk. Most elmegyek, hagyd pihenni, ha nagyon fájna, kend be ezzel a krémmel –nyújt át egy kis tégelyt –és tegyél rá jeget.
Bólintok és kikísérem Dariust. Valamit ki kell találnom. Visszamegyek Chiakihoz. Reszket és zilál. Haja odatapadt izzadt homlokához. Leülök mellé és kisimítom a tincseket.
-Ne aggódj. Megtaláljuk a megoldást – mondom lágyan.
-Miért törődsz velem? – kérdi halkan. – Nem érek ennyit. Én… semmit sem érek.
-Ne mondj ilyesmit – kenem be hímtagját, amitől kissé mintha enyhülne a pirosság. – Nem vagy rosszabb másoknál. Éhes vagy? Csinálok reggelit. Mit szeretnél?
-Nem… nem tudom – suttogja halkan. Visszaadom rá a köntöst és hagyom pihenni. – Rántottát.
-Akkor azt kapsz – mosolyodom el. – Pihengess csak, nemsokára visszajövök.
Kivonulok a konyhába és előveszek két tojást. Hogy tudják az emberek sütve enni, nem értem. Feltöröm őket és hamarosan kellemes illat kezd lengedezni. Épp a szalonnát teszem bele, amikor megérzem, hogy valaki van a hátam mögött. Hátranézek és meglátom Chiakit, aki ijedten hátrál egy lépést, majd mikor látja, nem fogom megenni, Csendesen a konyhaszekrényhez megy, és tányérokat kezd keresgélni. Meg is találja őket. Szépen megterít és leül. Ügyes gyerek. Pedig nem is kértem rá. Kész a kaja és tálalok neki, de nem kezd el enni. Mintha rám várna. Így – bár nem vagyok éhes – előveszek még egy tojást, meg egy kis nyers darált húst és egy tálkában összekeverem őket. Előkapok még egy doboz narancslét is. Leülök enni.
-Nyersen? – kérdi csodálkozva.
-Nekem a rántotta éppolyan gusztustalan, mint neked a nyers tojásos hús – mondom. – Egyél, mielőtt kihűl!
-Finom – mondja, mikor megkóstolja és egy halvány mosoly is felkúszik az arcára. Igaz, elég vérszegény, de legalább mosoly. Milyen aranyos.
-Örülök. Délelőtt elmehetnénk valahová. Úgyis kell neked ruhát vennem, meg jön a bejárónőm. Undorító szipirtyó és nem szívesen tartózkodom vele egy légtérben.
-Miért nem… válsz meg tőle? – kérdi elpirulva.
-Jó ötlet. Hé, Chiaki, tudsz takarítani? – kérdem, mire bólint. – És lenne kedved nekem dolgozni, mint házvezető? Lenne hol laknod, lenne mit enned, és én nem bántanálak. Mit szólsz?
Látom, hogy ez meglepi. De sokáig nem szól, mintha mérlegelné, megéri-e neki a kockázatot. Félve pillantott rám. Még enni is elfelejtett. Aztán végül aprót, de bizonytalant bólintott. Erre elmosolyodtam. Persze várnom kell, míg felépül a kicsike. Olyan félénk.
-Várunk, amíg megerősödsz és meggyógyulsz. Aztán kidobom ezt a banyát – mondom. – Most pedig egyél!
Pillanatok alatt üríti ki a tányért. Öröm nézni. Jó étvágya van, igazán büszke vagyok rá. De nagyon fél. Reggeli után visszaparancsolom a hálóba, hogy pihenjen, amíg nem megyünk. Elmosogatok, majd bemegyek hozzá. Az ágyon ül. Amikor letelepszem mellé, akaratlanul is arrébb húzódik. Még mindig idegenkedik, de nem várhatom el, hogy egy nap alatt megszeressen. Lassan felé nyúlok, amitől összerezzen és becsukja a szemét. Megsimogatom az arcát és érzem, ahogy szinte bújik bele a simogatásomba, könyörögve egy kis gyengédségért. Talán érzi, nem akarok bántani. Magamhoz húzom és hagyom, hogy fejét a mellkasomhoz szorítsa. Betakarom a szárnyaimmal.
-Milyen puha – suttogja és megsimítja a tollaimat, beletemetve a kezeit. – Puha és meleg. És selymes.
-Vigyázz, ne húzd meg a tollaimat! – figyelmeztetem, bár tudom, nem kell. Ő nem gonosz. – Azt nem szeretem.
-Nem fogom – fészkeli be magát a puha tollak közé. – Ha nekem is lennének szárnyaim, elrepülhettem volna.
-Akarsz repülni? – kérdem, mire felnéz rám. – Öleld át a nyakam és repülünk egyet.
Bólint. Olyan könnyű neki örömet okozni. Átkarolja a nyakamat, én pedig egyik kezemet a dereka mögé, másikat a feneke alá helyezem és felállok. Kimegyek az erkélyre, az ajtó nyitva áll. Kitárom a szárnyaimat és elrugaszkodom. Aprót nyikkan, talán a félelemtől, amikor felemelkedem, de aztán már csak ámul és bámul. Egyre feljebb repülök, fel a házak fölé, a kék égbe. Szabadon szárnyalok karjaimban Chiakival. És ő mosolyog.
Nem igazán vagyok magamnál, de mintha repülnék… nem kellemetlen érzés, csak szokatlan, majd valami puhán landolok, és ruháimtól kezd megfosztani. Érintése nem erőszakos, inkább óvatos, olyan, mint aki nem akar fájdalmat okozni. Félek, hiszen nem tudom hova kerültem, de annyi erőm sincs, hogy kinyissam szemeim, és körülnézzek. Valaki a sebeimet tisztítja lágyan, igyekezve a legkevesebb kínt okozni. Sajnos így is fáj, de elviselhető.
Amikor elég erőm összegyűlik ahhoz, hogy felpillantsak, egy viszonylag nagy, kényelmesen berendezett szobát látok, de egyedül vagyok. Kissé feljebb tornázom magam, de ekkor egy fiatal férfi lép be az ajtón, a hátán… szárnyakkal? Rettegve bújok a paplan alá, és egész kicsire húzom össze magam. Nem érdekel, mennyire fáj. Közeledik… mellém ül… Istenem annyira félek. Nem akarok meghalni!
- Ne félj! Nem foglak bántani. –hangja bár halk, és lassú, nem bízok benne. A démonoktól sosem tudhatom, mire kell számítani.
-Ne… ne egyél... meg! – könyörgöm neki.
- Nem foglak. Hoztam neked enni. Biztosan éhes vagy Gyere, egyél, kölyök. Olyan sovány vagy, mint akit nem etetnek rendesen. –az étel szóra felcsillan a szemem, és minden előbbi elhatározásom ellenére kidugom a fejem eddigi védőfalam mögül, de ahogy magához húz, már rettegve iszkolnék vissza, ha hagyna.
De nem hagy, így elfogadom a felém közeledő kanalat, majd gyors tempóba falni kezdem a levest. Nagyon finom, és forró. Az utóbbi időben nem ehettem meleg ételt, gazdám szerint fölösleges.Csak akkor kaptam enni, ha már összeestem az éhezéstől.
-Cassius vagyok Igen, egy démon, amint látod, de nem szeretem az embereket. Mármint megenni nem. Téged hogy hívnak?
-Chi… Chi… aki – suttogom. Még mindig nem tudom, mit gondoljak róla. Egyáltalán nem tűnik veszélyesnek, de sosem árt az óvatosság.
-Szép neved van
- Most fürödje meg és pihenj! Meg kell erősödnöd, hogy elengedhesselek. Gyere! – meg se várja válaszom, karjaiba emel, és a fürdőig meg sem áll velem, ott lerak egy ruháskosárra, amíg a vízzel bajlódik, én pedig egyre vörösebbé válok. Lassan tudatosul bennem, hogy nincsen rajtam ruha. Bár gazdámnál már megszoktam, hogy ruha nélkül kell mutatkoznom, de Ő mégis csak egy idegen.
- A ruháid véresek és szakadtak voltak. Kidobtam őket - Kommentálja meztelenségem. Fürödj meg! Találsz mindent a sampontól a tusfürdőig. Használhatod a kék törülközőt és azt a köntöst, rendben?
-Igen
Amikor magamra hagy, érdeklődve szemlélek meg mindent. Ez szokássommá vált az évek hosszú során, más elfoglaltságom nem igen lévén. Mindenhol takaros tisztaság, a tisztálkodó szeres flakonok és üvegcsék rendezetten sorakoznak a polcokon, a törülközők és köpenyek tisztán a helyükön várják, hogy valaki használatba vegye őket. Miután mindent megfigyeltem, bemászok a kád, kellemesen forró vízbe.
Nagyot szippantok a kellemes illatú gőzből, melybe mintha levendula és kamilla illata vegyülne. Nyakig elmerülök benne, és élvezem a magány luxusát. Nem tudom, mennyi idő telik el, mikor végre erőt veszek magamon, és kiszállok. Óvatosan megtörölközöm, majd magamra veszem a köntöst. Kissé elmosolygok azon, hogy mennyire nagy rám, így érdekes látványt nyújthatok, amikor kitotyogok benne a nappaliba.
Cassius már ott vár rám, a nagy bőrkanapén ülve, és amikor meglát, jelez, hogy üljek oda mellé. Kissé félve teszem meg azt a pár lépésnyi utat, majd tőle kissé messzebb foglalok helyet.
-Kérlek Chiaki, mesélnél az eddigi életedről? – Én csak zavartan elsütöm a fejem, de azért mesélni kezdek.
-Nincs sok mondani valóm. Engem nem akartak, soha nem is szerettek. Amikor tehettem, elmenekültem otthonról, majd nem sokra rá megismerkedtem egy kedves, előzékeny úriemberrel, aki megígérte, hogy gondomat fogja viselni.
-Eljártunk szórakozni, virágot vett nekem, és ami a legfontosabb, úgy éreztem, törődik velem. De amikor hozzáköltöztem, visszájára fordult minden. Folyton bántott, és nem mehettem sehová. Majd, egyik szökési kísérletem után kaptam azt a billogot, amit gondolom már te is észrevettél. –itt még jobban elvörösödöm. –Így éltem ott évekig, majd tegnap meghallottam, hogy rám unt és meg akar ölni, ezért elszöktem. Röviden ennyi a történetem. Köszönöm, hogy megmentettél.
-Ugyan, semmiség. –mosolyog. – Holnap eljön egy barátom, Ő talán el tudja tüntetni a pecsétedet, de most menj, és pihenj. Meg kell erősödnöd. – ezt nem kell kétszer mondania, mire befejezi, én szinte már az ágyban vagyok. Kényelmesen, kiscica módjára elvackolódom, majd hagyom, hogy megigazítsa rajtam a takarót. Évek óta először rémálmok nélkül alszom végig az éjszakát.
Másnap reggel arra ébredek, hogy valakik beszélgetnek az ágyam mellett. Hirtelen azt se tudom, hol vagyok, és azt hiszem, gazdám talált rám, de Cassius gyorsan megnyugtat. Amikor kinyitom a szemem, észreveszem, hogy mellette egy nagyon magas, nagyon erős férfi áll. Biztosan a barátja, akiről tegnap mesélt. Megkérnek, hogy takarózzak ki, és vegyem le a köntöst.
Lassú mozdulatokkal, végtelen zavarban, de megteszem, majd a jelet kezdi el vizsgálgatni. Kicsivel később felé helyezi a kezét, de ekkor olyan erős fájdalom hullámzik át a testemen, hogy a könnyem is kicsordul. Elmondhatatlanul ég. Rosszabb, mint amikor készült. Vagy jó öt percig próbálkozik, de csak azt éri el vele, hogy teljesen kimerülök a fájdalomtól, megjelölt testrészem pedig vörösen izzik. Végül abbahagyja.
-Azt hiszem, sokkal erősebb a bűbáj, mint gondoltuk. Keresni kell valami hatékonyabb módszert, mert így csak Őt kínozzuk. Most elmegyek, hagyd pihenni, ha nagyon fájna, kend be ezzel a krémmel –nyújt át egy kis tégelyt –és tegyél rá jeget.
Miután kikíséri, Cassius odajön hozzám, leül, kisimítja izzadt homlokomból a hajszálakat, és megnyugtató hangon mondja:
Pokoli kemény éjszakám volt. Nem könnyű dolog elintézni egy falka feldühödött és megveszett vérfarkast. De végül csak a vezért és annak alvezérét kellett megölnöm. A többi eltakarodott. Mázli, hogy nem haraptak meg, habár bennem nem tehetnek kárt. Démoni véremnek nem árt az ilyen kis semmiség. Hála égnek, nem változom át. Végül a sikeres küldetés után elviszem a dögöket a megrendelőnek. Szép összeget kapok érte.
-Öröm veled üzletet kötni Cassius – mosolyog és leszámolja a pénzt. – Sokat köszönhetek neked.
-Ja – bólintok, majd meghajolok és távozom is.
Nem szeretek az emberekkel beszélgetni. Ennek ellenére egy emberekkel teli nagyvárosban, Tokióban élek. Furcsa, de azt mondják, néhány évszázada még nem kedvelték a mi fajtánkat. Most már a démonok és az emberek békében élnek egymással. Ők nem háborgatnak minket, mi sem őket. És a démonok többsége inkább él emberi életet, mint démonit. De azért hála égnek, vannak még olyanok, mint én is, akik a megvadult démonok és egyéb lények megfékezését tűzték ki célul. Mert valljuk be, mi démonok sem vagyunk mind szentek. Álmosan pislogok körül az utcán, mielőtt kitárnám a szárnyam és felemelkednék. Senki sem bámul meg, itt mindennapos dolog, hogy démonok hasítják az eget. Éppen azon gondolkodom, mit is kéne vennem, amikor vér szaga csapja meg az orromat. Az emberek nem érzik meg, de a természetfeletti lények, mint én, igen. Ráadásul valami más is van a levegőben. Vámpírok szaga. És egy emberé, akit talán éppen reggelinek néztek. De vámpírok fényes nappal? Ezt meg kell néznem. Lejjebb ereszkedem, keresve a szag forrását és hamar fel is fedezek egy csapat vérszívót, amint éppen egy sikátor szélén egy fiatal kisfiút csemegéznek. A gyerek arca eltorzul a fájdalomtól és a félelemtől. Ha jól tudom, a vámpírok a nagyon veszélyes lények közé tartoznak, így úgy döntök, ideje elintézni őket.
Leszállok, mire abbahagyják az evést, és rám merednek.
-Mit akarsz? – förmed rám az egyik.
-Engedjétek el! – szólok rájuk parancsolóan, mire felröhögnek.
-Mégis mit képzelsz? Megöljük és kész. Aztán téged is – mondja az, aki rám förmedt.
-Nem hinném, picinyem – húzom elő a kardom, és egyetlen csapással levágom a vámpír fejét.
Erre a többi rám támad, de esélyük sincs. Gyorsabb vagyok náluk. Pillanatokkal később már csak öt halott, fejvesztett vámpír fekszik a kövezeten. Aztán a kölyökre nézek és megtámasztom. Rám bámul, és ijedtében elrohanna, de a lábai nem bírják. Összeesik, pont bele a karjaimba. Na, ez remek. Most vihetem haza. Elteszem a kardom és felnyalábolom a srácot. Olyan könnyű, mint egy fűszál. Ahogy jobban megnézem, megigéz. Vállig érő csokibarna haja van, amely lágyan omlik alá fehér, nőies arcára. Fáradt lehet, biztos üldözték szegényt és kimerült. Nincs szívem itt hagyni, így felemelkedem vele a levegőbe és hazarepülök.
…
Egy tízemeletes panelház hatodik emeletén lakom. Az ajtót nem használom, inkább az erkélyajtót hagyom nyitva. Szép nagy, két szobás lakásom van. Berepülök a nappaliba, majd a hálóba veszem az irányt. Leteszem a fiút az ágyra és nekilátok leszedni róla a ruháit. A nyaka véres, mintha nemcsak megharapták volna, de lett volna rajta valami. Ezért gyorsan hozok vizet és elsősegély-dobozt. Lemosom és lefertőtlenítem a nyakát, majd bekötözöm. Aztán tényleg lekapom a ruháit. Megdöbbentően sovány és alultáplált, a bordái kilátszanak. Testét számtalan heg, égési sérülés, véraláfutás és ha jól látom, korbácsütések nyoma borítja. Biztos kínozták. Alfelén látszik, hogy rendszeresen megerőszakolták. Elborzadok, mert eszembe jutnak a régi emlékek, még fiókakoromból. Megborzongok. Aztán a hátára fordítom. Ott is számtalan sem ékeskedik, régebbiek és újabbak is. Ezek közül némely sosem fog begyógyulni. A tekintetem a nemi szervére téved, ahol egy furcsa billogot látok. Tehát valakinek a tulajdona. Most hogy visszagondolok, azok a vámpírok is elegánsan voltak öltözve. Talán valaki parancsot adott hogy öljék meg, Majd kitalálom, mi legyen. Azt látom, hogy a billogot nem tudom eltüntetni, ahhoz az erőm kevés. Majd hívok egy mágust. Utálom a mágusokat, de van egy barátom, aki segíteni tud rajta.
Betakarom és megsimogatom az arcát.
-Szegénykém – suttogom. – Te sem kellettél senkinek, igaz?
Ideje magam is rendbe tenni, és valami ételt készíteni a kölyöknek. Ahogy nézem, éheztették. De majd én felhizlalom és meggyógyítom.
Előbb megfürdöm és átöltözöm. Mégsem maradhatok végig páncélban. A ruháimat mind csináltatom, hiszen a szárnyaim miatt mindet ki kell vágni.
Végül nekiállok főzni Húslevest főzök, az jó a betegeknek. A konyhát hamarosan finom illat tölti be. A forró levesből teszek egy tányérba és beviszem. A betegem felébredt, ezt onnan látom, hogy amikor belépek, rám pillant, majd a takaró védelmében keres menedéket. Hogy reszket szegénykém. Leteszem a levest az éjjeli szekrényre és leülök az ágy szélére.
-Ne félj! – szólítom meg halkan – Nem foglak bántani.
-Ne… ne egyél... meg! – hallom a hangját. Sír.
-Nem foglak. Hoztam neked enni. Biztosan éhes vagy – mondom, mire kidugja a fejét. – Gyere, egyél, kölyök. Olyan sovány vagy, mint akit nem etetnek rendesen.
Remegve ül fel, vagy inkább csak próbál, mire megfogom, és magamhoz húzom. Próbálna menekülni, de végül a leves illata, vagy talán valami más maradásra bírja. Az egyik kezemmel őt tartom, a másikkal az ölembe teszem a tányért, és etetni kezdem. Mohón eszik, tehát tényleg ki volt éhezve. Attól félek, megfullad. A tányér pillanatok alatt ürül ki, ő pedig remegve pillant rám.
-Cassius vagyok – mutatkozom be. – Igen, egy démon, amint látod, de nem szeretem az embereket. Mármint megenni nem. – nyugtatom meg, mert a démon szóra már menekülne is. – Téged hogy hívnak?
-Chi… Chi…aki – suttogja halálra rémülten.
-Szép neved van – mosolyodom el gyengéden. – Most fürödje meg és pihenj! Meg kell erősödnöd, hogy elengedhesselek. Gyere!
Felkapom és a fürdőbe viszem, aztán leteszem a szennyestartó tetejére és nekiállok vizet készíteni. Szegény még mindig fél és vörös is. Ekkor jut eszembe, hogy meztelen a szentem, de nem foglalkozom vele.
-A ruháid véresek és szakadtak voltak. Kidobtam őket – közlöm, majd mikor elég meleg a víz, beleültetem. – Fürödj meg! Találsz mindent a sampontól a tusfürdőig. Használhatod a kék törülközőt és azt a köntöst, rendben?
-Igen – bólint félve.
Magára hagyom és nekilátok, hogy eltakarítsam a tányért a hálóból. Aztán újravetem az ágyat is. Kicsit véres lett, amikor lefektettem sebes nyakkal. Közben azon jár az agyam, minek is hoztam haza? Talán könyörületből? Ki tudja? Mindenesetre, talán segíthetek rajta. Eszembe jut a billog, és felhívom egy ismerősöm, de ő is csak másnap tud jönni. Frankó. Nem baj, addig csak elleszek valahogy. Kíváncsi vagyok, ki ez a kölyök és honnan jött.
Lustán nyújtózom egyet, és felkelek az ágyamból. Miközben magamra kapom egyik ruhám, körbenézek. Igazi aranykalitka. Mindenem megvan, de én szabadulni vágyom, mint valami fogságban tartott madárka. Az is vagyok, lelkem menekülni vágyik, de tudom, erre nincs esélyem. Nagyot sóhajtok, és kilépek az ajtón.
Jól esne most egy kis friss levegő. Hosszú, vérvörös szőnyeggel borított folyosókon sétálok, tudom jól, hogy a színválasztásnak praktikus oka voltak, hiszen ezeken nem látszik meg annyira a vér, mely gazdám házában bőségesen folyik.Elérek a nagy, faragott mahagóni ajtóig, mely fogva tartón lakrészét rejti. A vastag, kemény fán csak tompa szófoszlányok jutnak el hozzám, de rögtön tudom, rólam beszélnek.
-Idegesít… unalmassá vált... nincs rá szükségem. –hallom, és hirtelen tudatosul, hogy épp most írják alá a halálos ítéletem.
Lábaim szinte maguktól visznek, bár próbálok úgy viselkedni mintha semmi sem történt volna. Ha kiszúrják, mennyire ideges vagyok, halovány esélyem sem lesz kijutni innen. Egész testemben remegek, mégis mintha valami erő szállta volna meg törékeny testem. Gond nélkül kijutok a hátsókertbe, onnan pedig már csak egy kőfal választ el a szabadságtól.
Minden erőmet latba vetve mászni kezdek a falon, amikor is heves áramütés ráz meg. Elfelejtkeztem a nyakörvemről! Jelez a gazdámnak, ha a megengedettnél jobban eltávolodom tőle. Az áramütéssel egy időben nemi szervemen is felizzik billogom, heves fájdalmat okozva. Ezzel a módszerrel akkor is kínozhat, ha nem vagyok a közelében, akármekkora távolságról.
Már hallom is a riasztó éles hangját. Nem törődve a vérrel és a fájdalommal tépem le magamról rabigámat, átmászok a falon, majd rohanni kezdek, bele a sötét ismeretlen éjszakába. Nem figyelem lábaim merre visznek, fejemben csak az visszhangzik, hogy minél messzebb innen, ezektől az emberektől. Szívem mintha ki akarna törni mellkasomból, tüdőm fájón követeli az oxigént, de nem állhatok meg. Mennem kell tovább, amíg csak bírok.
Lábaimat felsebzik a kövek, sérült nyakamból szivárog a vér, de nem érdekel. Amikor már végképp nincs erőm, bekuporodom egy halom kuka mögé, és várom, hogy új energiával töltődjek föl. Tudom, nehéz lesz, attól a kevéske élelemtől, amit kaptam, csoda hogy idáig eljutottam, végül győz a kimerültség, és mély, álomtalan alvásba merülök.
Langyos napsugár simogatja arcomat. Lassan nyitom ki szemeimet, és halványan elmosolyodom. Nagyon szeretem a meleget, és a fényt, Nehezen kimászok ideiglenes védőfalam mögül, és elmacskásodott végtagjaimat igyekszem rendbe szedni. Gyomrom hatalmasat kordul, jó lenne valami ehető után nézni. Szinte mellbe vág az a rengeteg zaj, ami a nyílt utcán fogad.
Évek óta nem jártam kint, így félve, szinte a falhoz lapulva közlekedem. Mindenki siet valahova, nem törődve a többi emberrel. Amikor egy nagydarab férfi fellök, még Ő áll neki ordítozni, én pedig a lehető legkisebbre húzom össze magam. Nem szólok, valószínűleg, egércincogásnyi hangom el sem jutna füléig ebben a nagy ricsajban, így inkább egy szó nélkül felállok, és megyek tovább.
Édes illatok csapják meg az orrom, képtelen vagyok ellenállni a kísértésnek, a szépen, ládákba halmozott péksüteményekből megragadok egyet és futásnak eredek. Hallom, ahogy szitkokat kiabálnak utánam, egy ember el is gáncsol, de nem törődök az újabb fájdalommal, felpattanok és futok tovább. Szinte már meg sem érzem. Az elmúlt években sokkal több és fájdalmasabb dolgon mentem keresztül. Amikor már biztonságban érzem magam, lekuporodok a fal tövébe és habzsolni kezdem a finomságot. Már épp végeznék, amikor valaki megragadja a vállam, és húzni kezd hátra.
-Oh, hát meg vagy te kis nyomoronc. Ugye nem gondoltad komolyan, hogy elmenekülhetsz? – félve kapom hátra fa fejem, hogy szembetalálhassam magam egy izzó, vörös szempárral, gazdám egyik bérencével. A sikátor egy sötétebb pontján többen is várakoznak, szájukat nyalogatva készülnek a vérontásra. Lassan közeledben felém, fogukat csattogtatva, én pedig minden erőmmel a szabadulásomért, életemért küzdök, nem sok eredménnyel. Már bele is mélyesztik fogaikat húsomba, vérem patakokban kezd ömleni, íze csak még jobban felhergeli őket. Tudom, hogy vérem különleges aromája csábító a hozzájuk hasonló vérszopó lények számára, így feladom, testem elernyed, hátha így gyorsabban ér el a végzet, Abban bízom, hogy ennyi szenvedésért cserébe legalább a halálom gyors lesz.
De nem! Valaki hirtelen lerántja rólam őket, szinte egyetlen kardcsapással elintézi a bestiákat. Homályos tekintetemmel felpillantok, és egy rövid, fekete hajú, talpig páncélba burkolt alakot vélek felfedezni. Vajon csak képzelődöm, vagy tényleg megmentett? Lassan közelebb lép hozzám, karjaival megtámaszt, ösztönösen menekülnék, de már nincs semmi erőm, eszméletlenül bukok a karjaiba.
