Larken nekem jön, én pedig alig bírok kitérni előle. Nagyon gyors, engem pedig lassít az is, hogy már ki vagyok fáradva és nincs annyi erőm, mint amikor pihenten indulok harcba. Ő ezt ki is használja és egy jól irányzott ütéssel egyenesen az erkélynek lök, mire a korlát betörik alattam és én a padlóra zuhanok. Hála égnek, a rúnáknak nem esett bajuk, de Larken be tud jönni. Az erőtér pillanatnyilag megszűnt. Ő már jön is, mire váratlanul Chiaki kiront és erőmezőt húz körém. Nem értem a dolgot, de láthatóan ő sem érti, hogy volt erre képes. Larken azonban már ott is van, én pedig most gyenge vagyok ahhoz, hogy megvédjem a fiút. El fogja vinni.
-Az enyém vagy kiscsibém. Mondtam, hogy eljövök érted – ragadja meg Chiaki kezét, de ő ellöki magától.
Nekiugrik Larkennek és a földre szorítja, amin én csak nézek. Mintha nem is Chiaki lenne. Kezét Larken mellkasára teszi, mire a vámpír felüvölt. Chiaki érintése égeti őt és semmivé foszlik.
Azonban ő is tudja, én is tudom, nincs még vége a dolognak. Chiaki döbbenten ül le a földre, a kezét nézi, majd lassan felém kúszik, szemeiben könnyek, és aggódvan néz rám. Olyan ártatlan, akármit is tett. Ő is fél, és most már a saját erejétől is fél, nemcsak a „gazdájától”.
-Ugye jól vagy? Nem bántott téged? – fúrja a fejét a mellkasomba és sírni kezd.
-Jól vagyok. Semmi bajom – simogatom meg. – Egy ilyen baleset nem okoz kárt bennem. Annál erősebb vagyok, Chiaki. És ahogy látom, te is – állapítom meg, mire végre rám emeli könnyáztatta arcát. Olyan elesett és bájos.
-Én… mit csináltam? – kérdi döbbenten a kezét nézve.
-Valószínűleg varázsoltál – tápászkodom fel ülő helyzetbe és kiterjesztem a szárnyaimat. Semmi bajuk egy kis fájdalmon kívül. – Talán több van benned, mint hitted. Menjünk be. Felhívom apót, hogy javítsa ki a mezőt, mert erre te nem hiszem, hogy képes lennél.
Bólint, és nehezen mindketten felállunk. Ő belém kapaszkodik, hiszen hiába vertek le, még mindig én vagyok az erősebb kettőnk közül. Bár ki tudja? Ha Chiakiban valóban van mágia, a végén kiderülhet, erősebb nálam. Mikor bemegyünk a nappaliba, azonnal leültetem Chiakit a kanapéra, és miközben teát főzök neki, felhívom Memnist. Erősen meglepődik, amikor meghallja hogy Larken a vártaknál előbb bukkant fel, de megígéri, még ma ott lesz. Larken ma már nem fog támadni. Chiaki támadása után időbe telik, mire összeszedi magát, hiszen ha én éreztem a Chiakiban levő hatalmas erőt, akkor ő is. Talán egy ideig nyugtunk lesz.
Megfőzöm a teát, meg megmelegítem Chiaki vacsoráját, hiszen biztosan nem evett még szegénykém. Amikor beviszem neki, látom, hogy ijedt kis mókusként gubbaszt a kanapén, az ölében ott van Piero és gépiesen simogatja. Csak akkor ocsúdik fel, mikor leülök mellé és leteszem elé az ételt és a teát. Piero egyből megszimatolja a kaját, de látszólag nem tetszik neki, mert nem eszik belőle. Chiaki is csak akkor hajlandó enni, mikor megígérem, minden rendben lesz, itt maradok mellette. De látom, mennyire fél, és most már nemcsak Larkentől, de a saját erejétől is. Épp végez az étkezéssel és én is megetetem Pierot, amikor csengetnek. Chiaki félve bújik a kanapéra, de én felállok és kimegyek. Kinyitom az ajtót és ott áll Memnis.
-Siettem, ahogy tudtam – mondja. – Minden rendben?
-Most már igen – válaszolom. – Viszont Chiakival valami fura történt. Azt hiszem, varázsolt.
-Mi? – néz rám az öreg döbbenten. – Azonnal megnézem, amint megjavítottam a pajzsot.
Bólintok és visszamegyek Chiakihoz. Tapasztalatból tudom, ha az öreg Memnis dolgozik, nem szabad zavarni. Chiaki kiváncsian pislog az erkély felé, ahonnan mormogást és felizzó fényeket látni. Láthatóan az öreg mágus jelenléte megnyugtatja őt. Memnis végül fél óra múlva bejön és Chiaki elé áll, majd elhúzza előtte az ujját és látszik, nagyon koncentrál. Majd mosolyogva néz ránk.
-Igen, lehetséges, hogy a mi kis Chiakink tényleg nem hétköznapi személy – mosolyog. – Talán mágus.
-Hogy én… mágus?! – mutat magára Chiaki, mire Memnis bólint. – De… de hát… eddig sose csináltam semmit.
-Néha a mágikus hatalmat egy váratlan esemény váltja ki – magyarázza apó. - Például ha veszélyben érzed magad, vagy nagyon vágysz valamire. Esetleg ha…
-Ha valaki olyan van veszélyben, akihez kötődik? – kérdem, mert én kezdem érteni, hogy apó mire gondol. – Amikor Larken nekem támadt, Chiakival akkor történt az a dolog.
-Nos, ez megmagyarázza a fura dolgokat. Talán Chiaki egy védelmező mágus.
-Fehér mágus?! – kérdem döbbenten. Chiaki nagy szemeket meresztve ül mellettem. – Azt hittem, ők már eltűntek.
-Úgy tűnik, mégis maradt egy belőlük – mutat Memnis a fiúra. – És ha ez igaz, akkor Chiakinak megfelelő oktatásra van szüksége, mégpedig a Mágusakadémián.
-Hogy… hogy én… - néz Chiaki hol rám, hol Memnisre – De… ez egy tévedés lehet.
-Ehhez további vizsgálatra van szükség. Nekem most mennem kell. De holnap visszajövök és alaposabban megvizsgálom Chiakit.
Bólintok és kikísérem Memnist. Aztán visszatérek és látom, hogy Chiaki hitetlenkedve nézi a kezét. Nem hiszi el, hogy mágus lenne, és őszintén szólva, nekem is hihetetlen az egész. A fehér védelmező mágusok évszázadokkal ezelőtt eltűntek, amikor már nem volt szükség rájuk, hiszen a háborúk végetértek és azóta viszonylagos béke honol a világban. Azt hiszem, ha Chiakiról valóban kiderül, hogy mágus, és el kell mennie, az nemcsak őt fogja megviselni, de engem is. Végül leülök mellé, mire azonnal hozzám bújik és fejét a vállamba fúrja. Egyértelmű, hogy egyedül nem bírna meglenni, nem bírna élni és létezni. Szüksége van rám, hiszen olyan gyámoltalan és félénk kis gyerek még. Ha Memnis elviszi, lehet, hogy csak megnehezíti a helyzetét. Érzem, hogy fél a holnaptól, fél attól, hogy esetleg el kell mennie innen. De én oda nem mehetek vele, persze csak ha úgy dönt hogy elmegy.
-Muszáj lesz elmennem, ha valóban mágus vagyok? – hallom meg végül halk, félénk hangját. – Nem akarok tőled elválni.
-Én sem tőled. De ez a te döntésed lesz, ígérem – suttogom, és megsimogatom a fejét.
Nem válaszolok semmit, csak végigsimítok az arcán, majd gyengéden álla alá nyúlok és feljebb emelem fejecskéjét. Arca egyből piros színt vesz fel, de olyat, hogy a paradicsom megírigyelhetné. Lassan hajolok hozzá közel, míg végül ajkaink közel kerülnek egymáshoz. Látom, hogy szemecskéi kistányér méretűre nyílnak, amikor ajkaimmal lágyan megérintem az ő ajkait. Én is szeretem őt. És most várom, mit is fog reagálni.
-Az előbb miért is kértél bocsánatot, kincsem –szegezi nekem a kérdést, de hangja lágyan cseng, látszik nem kérdőre von, csak tényleg érdekli.
-Én... mert.. –próbálok neki valami értelmeset mondani, és nem kiröhögtetni magam, de semmi sem jut eszembe, így inkább hozzá bújok, és nagyokat szippantok ismerős illatából.
-Semmi baj, nem kell válaszolnod –suttogja. Hát megérette.. annyira hálása vagyok neki mindenért.. nem is tudom, meg tudom- e valaha hálálni. Végül így alszom el, még álmomban is Őt ölelve.
A következő pár napban nem történik semmi rendkívüli, sokat pihenek, és hála megmentőmnek, állapotom is gyorsan javul. Már majdnem olyan vagyok, mint régebben, csaj kicsivel gyengébb. Már arra is van erőm, hogy kisebb dolgokban besegítsek neki, amit nagyon élvezek, hiába mondja, hogy nem szükséges, jó érzés, hogy segíthetek neki. Épp pihengetek a kanapén, amikor meghallom hangját.
- Chiaki, el kell mennem. Légy jó kisfiú, és vigyázz a lakásra, jó?
-jó… - mosolygok felé, de nagyon nem szeretem, ha magamra hagy, ráadásul ma egész nap annyira feszült voltam. Nem tudom, mi lehet a baj, de sosem éreztem még ezelőtt ilyet, mintha a testem elektromossággal lenen feltöltve, ég és bizsereg a bőröm.
-Ne engedj be senkit! A vacsorád a hűtőben van, csak meg kell melegítened a mikróban. Én meg jövök, ahogy tudok. –sorolja, és kapok puszit is. Ilyenkor olyan, mintha az apám lenne. Szeretem, hogy ennyire törődik velem.
-Vigyázz magadra! –suttogom. Nem bírnám ki, ha baj esne.
- Vigyázok –mondja, majd elmegy. Én visszaheverek a tv elé, bár nem nagyon tudja lekötni figyelmem, annál sokkal jobban aggódom Cassiusért. Késő este van már, de ő még nincs sehol. Remélem nem esett baja… - kezd eluralkodni rajtam a félelem, de még tartom magam. Ám ekkor olyan érzés önt el, mintha valaki figyelne. Ijedten nézek körbe, még a szekrény mélyére, és a kanapé alá is betekintek, de pár porcicán kívül nem látok senkit. El is határozom, hogy kilakoltatom a kelletlen vendégeket, és elindulok a seprűért. A konyhába érve, kitekintek a nagy üvegajtón, és ekkor bennem reked a lélegzet is.
Az…az ott Cassius.. és… Larken. Ijedten, kapom szám elé kezecském. Most mi lesz? Biztosan értem jött. Látom hősöm elszánt tekintetét, és a démon gúnyosan vigyorgó képét. Nyeregben érzi magát. Nme tudom, mit tegyek. Ha kimegyek, akkor talán megkegyelmez hősömnek, de ekkor belém villan, hogy arar kért, bármi is történjen, ne nyissam ki az ajtót.
Félelemtől reszketve nézem őket, az összecsapás feszültsége vibrál a levegőben, és furcsa erővel tölti fel gyenge testem. Olyan, mintha újjászületnék, érzem, ahogy testem bizsereg, érzékeim kiéleződnek. Kint már egymásnak is estek, és látszik, élet-halál harc vette kezdetét. Nem tudom, mit tehetnék… ekkor Larken megragadja Cassius, és hozzávágja az erkélyajtóhoz, mely reccsenve törik darabjaira. Felhevült bőröm megcsapja a kinti hűvös levegő, de nem érdekel. Megmentőm mellé térdelek, és mintegy védőpajzzsal vonom be őt. Volt gazdám elégedett vigyorral jön közelebb.
Az enyém vagy kiscsibém. Mondtam, hogy eljövök érted. –ragadja meg kezem, de ekkor minden feszültség kitör belőlem, felkiáltok, és arrébb lököm ellenségem. Szinte hihetetlen, de váratlanul olyan érzésem van, mintha kilépnék saját testemből, és egy újba költöznék. De etr nem én irányítom. Nekiugrok Larkennek, és hatalmas ütésekkel a padlóra küldöm, majd, mellkasára teszem kezem. Váratlanul felordít, és észreveszem, tenyerem helyén fénynyaláb izzik, és éppen mély sebet éget a gonosz testébe.
Ekkor semmivé foszlik. Tudom, hogy nem öltem emg, de remélem legalább kis időre megszabadultunk tőle. Remegve rogyok össze, hol kezeim, hol Cassiust nézem. Nem éretem mi történt, csak az számít, egyenlőre megmenekültünk. Megmentőm felé kúszok, és döbbent szemiben nézve kérdezem erőtlen, halk hangon.
- Ugye jól vagy? Nem bántott téged? –fúrom buksim mellkasába, és szabadjára engedem könnyeimet.
Magára hagyom, hadd aludjon nyugodtan. Most pihenésre van szüksége az én kis drágámnak, hogy meggógyuljon. Nekem dolgoznom kell még, utána főzök neki egy jó nagy adag húslevest, az biztos jót fog tenni neki.
Elég sok munkám van, rengetegen kérnek tanácsot, főleg patkánydémonok és rókák ellen. A rókákkal nincs különösebb baj, azok játékosak, csak éppen néha több kárt tesznek, mint egy veszélyesebb démon, hiszen nem figyelnek oda, mit is csinálnak. Szorgosan írom a válaszokat, amikor megérzem Chiaki puha, könnyű testét magam mellett. Tehát nem maradt benn. Aztán egyre közelebb jön, majd fejét az ölembe hajtja és onnan pislog fel rám hatalmas, gyönyörű, barna szemecskéivel. Szomorúnak látszik. Lenézek rá, és megsimogatom a fejét.
- Nem jó bent egyedül – hallom panaszos hangját, ahogy a paplanba kapaszkodik. –Veled szeretnék lenni – a térdeimet simogatja és nézi, mit csinálok. Nyűgős, talán a betegsége miatt.
- Kicsim, jobb lenne neked a kényelmes ágyban –simogatom meg a homlokát, mire hevesen rázza a fejét.
– Nekem ott jó, ahol te vagy – makacskodik, és közelebb furakszik hozzám, én pedig hagyom. Majd ha elalszik, visszaviszem a szobába. Így nem tudok dolgozni, de ezt nem akarom neki megmondani, mert megsértődik. Kisvártatva el is nyomja az álom.
Amint elalszik felállok és felnyalábolom, majd visszaviszem a szobába. A válaszokkal végeztem, ideje főzni is valamit. Hála égnek van még itthon hús, a múltkor vettem egy kis csirkét, így csirkehúslevest fog enni. Feldarabolom a hozzávalókat, majd hamarosan rotyog is a leves. Dúdolgatva kevergetem és hirtelen az eszembe ötlik, mikor is lettem ennyire kedves és érzékeny. Azelőtt nem voltam ilyen, de mióta Chiaki belépett az életembe, jelentősen ellágyultam.
Hirtelen kutakodó ujjacskákat érzek meg a hátamon, majd egy fejet, amely a lapockáimra hajol. Chiaki az, azonnal tudom, mielőtt még megszólalna.
- Megint magamra hagytál. - ragadja meg a pólómat, nehogy elküldjem. Igazán ragaszkodó kisfiú. Egy ideig tűröm, de aztán megfordulok és kezemet a homlokára teszem.
- Még mindig nagyon forró vagy kincsem. Nem tesz jót neked ez a sok mászkálás. – a karjaimba kapom és már viszem is vissza az ágyba.
Lefektetem és már ellenkezne ismét, amikor a hőmérőt a szájába dugom. Engedelmesen hagyja és fejével a kezembe simul, amellyel még mindig arcát tartom. Simogatni kezdi a kezemet. Érintése lágy, kedves, félénk, mégis szeretettel teli. Azt hiszem, kedvel engem, mert megvédem és ittvagyok neki. Nem akarom megzavarni, nekem is valahogy furán jólesik az érintése. Sosem voltam ilyen bennsőséges kapcsolatban senkivel, még apóval sem, pedig ő gondoskodott rólam, óvott, tanított, szeretett. Mégsem éreztem soha olyan kötődést hozzá, mint Chiakihoz. Ez a gyerek kedves, tiszta, romlatlan lelkű, elveszett kis cica, akit szeretni kell és megvédeni a világtól. Csak akkor eszmél fel, amikor a hőmérő csipog és olyan hirtelen rántja el a kezét, mintha megégette volna.
- Bocsánat. – suttogja halkan, mintha rosszat tett volna, pedig erről szó sincs.
Magas a láza, ami nagyon megrémiszt. Lerázom a hőmérőt, majd a konyhába megyek és merek neki egy tányér húslevest. Még forró, éppen most lett kész. Ez jó lesz a betegnek. Visszamegyek és látom, hogy aggódva figyel. A tányért előbb leteszem a szekrényre, majd segítek Chiakinak felülni. Hátát a párnának támasztom, mire hálás tekintettel néz rám. Melléülök és fél kézzel átölelem, majd a levest az ölembe teszem és lassan etetni kezdem. Érzem, hogy mennyire rosszul van, alig van étvágya, de azért pár kanállal képes magába erőltetni az éltető és forró levesből. Aztán beadom a gyógyszereit, amiket engedelmesen be is vesz. Halkan zilál, kis mellkasa lassan emelkedik és süllyed, szívecskéje úgy ver, mint a fogságba esett madárkáé. Kiviszem a tányért és azonnal vissza és térek hozzá. Karjaimba kapom és gyengéden megölelem, majd megsimogatom az arcát.
- Az előbb miért is kértél bocsánatot, kincsem? - kérdem halkan, vigyázva rá, hangom ne legyen erős, se durva.
- Én... mert... - suttogja bizonytalanul és fejét mellkasomba fúrja, mint aki nem szeretne válaszolni.
- Semmi baj, nem kell válaszolnod - nyugtatom meg.
~*~
Néhány nap telik el nyugalomban és Chiaki is szépen javul. A láza is lement, és az arca sem olyan sápadt már, bár még elég gyenge szegénykém. Viszont napról-napra erősödik, aminek nagyon örülök. Már el tudok menni egy kis időre, muszáj, mert tovább nem várakoztathatom az ügyfeleimet.
- Chiaki, el kell mennem - lépek be a nappaliba, ahol kicsim a tévét nézi csendben, és amikor meglát, elmosolyodik. - Légy jó kisfiú, és vigyázz a lakásra, jó?
- Rendben - mosolyog.
- Ne engedj be senkit! - intem, mire komolyan bólint. - A vacsorád a hűtőben van, csak meg kell melegítened a mikróban. Én meg jövök, ahogy tudok - odalépek hozzá és megpuszilom és megölelgetem.
- Vigyázz magadra! - kéri hatalmas szemekkel. Tudom, hogy félt, pedig tudja, hogy erős vagyok.
- Vigyázok - ígérem neki mosolyogva, majd elengedem.
Felkapom a kardom és az erkélyhez lépek. A nap már kezd lenyugodni és egyáltalán nem vagyok nyugodt, hogy ilyenkor kell magára hagynom. Larken bármelyik pillanatban itt lehet, és ha felbukkan, Chiaki talán gyenge lesz és behívja. Ez az, amitől félek. Chiaki könnyű préda annak a vadállatnak.
Meglebbentem a szárnyaimat és egy bíztató mosolyt küldök Chiakinak, aki már felállt és aggódva szemlél, mintha attól félne, nem jövök vissza. De én nem félek ettől. Kirepülök az ablakon. A hívás sürgős volt, az egyik utcában egy pókdémon garázdálkodik és el kell intéznem, mielőtt még nagyobb kárt okozna. Veszélyes lény.
A város felett repülök, gyorsan közeledem az említett utcához, és hamarosan meg is pillantom a bestiát, ami egy hatalmas épület oldalán mászik felfelé. A földön már behálózott emberek és autók, így előbb az embereket szabadítom ki, akik nem mind túl hálásak nekem, így mielőtt rám támadnának, a pók után repülök.
- Hé, rondaság! - kiáltom, és felésuhintok a kardommal, el is találom egyik szőrös lábát.
A pók megfordul és rám szegezi hatalmas szemeit. Azt hiszem, vacsorának nézett, mert azonnal fonalat lövell rám, amit könnyedén kikerülök. Gyorsabb vagyok nála, viszont a pókica ötször akkora, mint én. Nem lesz könnyű dolgom, már látom. Körözni kezdek körülötte, mire ő is megfordul, és próbál elkapni a hálójával. Egy ideig tudom kerülgetni, ám ekkor egyik fonala a lábamra teredik és már húz is magához. Hatalmas csáprágói élesen és éhesen villognak, tele vannak méreggel, és ha akárcsak egy kicsit is belém vájja azokat, bele is halhatok a méregbe. Még az én szervezetem sem bír ki mindent. Kardomat a csáprágók felé tartom, majd mikor pókica be akar kapni, felfelé rántom a pengét, amely a pók szájpadlásába hatol. A démon velőtrázó üvöltést hallat és elenged, még épp idejében ahhoz, hogy elkerüljem a veszélyes rágókat. Bár a tollaimat is így megsebzik, így azokat ki kell tépnem, nehogy a méreg esetleg a bőrömhöz érjen. Ilyenkor jó a kesztyű. A bestia még üvölt, de amint észreveszi szökésem, máris támadni kezd. Ismét próbál elfogni, mire én egy jégvarázslattal megdermesztem. Tudom, hogy a támadásom nem tart ki sokáig, hiszen nincs elég mágikus erőm egy nagyobb támadáshoz, így nekirontok, és kardom hegyét halálpontosan a démon fejébe szúrom, oda, ahol az agya is van. A varázslat elmúlik, de pókica döglötten fordul le a tetőről, hatalmas robajt és pár törött autót okozva. De hála égnek, senki sem sérül meg. Leszállok a talajra, ahol megbízóm már vár.
- Gratulálok, Cassius! - mondja örömmel. - Rád mindig számíhatok.
- Igen - felelem kurtán. - A pénzt, ha ideadná, hálás lennék. Módfelett.
- Persze, persze, természetesen - húzza elő a borítékot és nyújtja át.
Megszámolom az összeget, ami valóban annyi, amennyiben megállapodtunk, majd elrakom a kardom és köszönés nélkül távozom. Minél előbb haza akarok érni Chiakihoz. Az ég már teljesen fekete, éjszaka van, és ki tudja, mit csinál egyedül. Biztos fél, hogy nem vagyok vele, főleg hogy alig gyógyult még fel és ráadásul Larken is a közelben lehet. Ahogy a lakás felé haladok, fura és kellemetlen szag üti meg az orromat. Rosszat sejtve repülök gyorsabban, félek, hogy talán későn érkezem és Chiakinak baja esett. Ez a szag nem sok jót jelent és csak egy személynek van ilyen szaga.
Ahogy odaérek a lakáshoz, pontosabban az erkélyhez, a szívverésem is eláll. Ismerős, fekete hajú alakot pillantok meg az erkélynél lebegve és első pillantásra tudom, hogy Larken az. Benn a szobában, az üvegajtó túlfelén Chiakit pillantom meg, aki halálra vált arccal, remegő kezekkel és lábakkal nézi egykori "gazdáját". Amikor észrevesz, csak még jobban megijed, és Larken és megérez, mert hátrafordul, és arcán gúnyos vigyor jelenik meg.
- Szóval hazajöttél, démon - vigyorog. - Most pedig, add át nekem a kis ringyót, ha nem akarod, hogy megöljelek.
- Nem adom át neked - mondom és elővonom a kardom. - Másfelől, nem léphetsz be a lakásba, senki sem fog behívni.
- Gondolod? - a vámpír hangja mint a jég, olyan hideg. - És mit gondolsz, ha neked bajod esik, a kicsi fiú nem fog nekem engedelmeskedni?
Riadtan Chiakira nézek. Erre nem gondoltam. Ha én meghalok, vagy bármi bajom esik, Chiaki ki fog jönni. Akkor pedig mindennek vége.
Nem alszom valami nyugodtan, ráadásul arra ébredek, hogy a gyomromat görcs rántja össze, és iszonyú hányingerem van. Nem bírok felkelni, pedig érzem, hogy sürgősen ki kéne jutnom a mosdóba. Idegesen fészkelődök, amivel sikeresen felébresztem Cassiust is, pedig nem akartam. Most biztos nagyon mérges rám… Összeszorított szemekkel igyekszem úrrá lenni a fájdalmamon, egyelőre nem sok sikerrel. Már rég éreztem magam ilyen rosszul, mindenem fáj, és olyan érzés, mintha lángok emésztenének belülről, közben mégis majd megfagyok.
-Chiaki! Jól vagy? Mi a baj? – hallom megmentőm hangját, mire pisit sikerül kinyitnom szemecskéim.
-Bo... bocsánat... én... – próbálok magyarázkodni, és bocsánatot kérni, amiért felébresztettem, de nem hagyja hogy befejezzem.
-Rosszul vagy?
-Hányingered van?- hangja annyira aggódó, pedig biztos haragszik rám, amiért rossz voltam, és felkeltettem. Nincs erőm megszólalni, így csak bólintok, mire felkap, és kisiet velem. Épp időben érünk ki, a wc kagyló fölé görnyedek, és már érzem is, ahogy a sav végigmarja nyelőcsövem. Jó érzés, ahogy hűvös kezeivel megtart, e nélkül már biztos a földön feküdnék, annyira nincs semmi erőm.
Amikor jelzem, hogy kész vagyok, segít kimosni a szám, majd ismét felkap, és visszavisz az ágyba. Betakar, és mellém ül. Most.. biztosan most akarja leordítani a fejem, maiért megzavartam álmát. De nem.. csak homlokom simogatja lágyan.
-Semmi baj, Nincs semmi baj. Hívok egy orvost, aki megvizsgál, jó? Úgyhogy légy jó kisfiú és hagyd, hogy a doktor segítsen.
-Saj... sajnálom... én... ne... nem akar... tam... –suttogom, de ismét megakadályoz a bocsánatkérésben.
-Ne beszélj, kincsem. Inkább próbálj pihenni! Ne félj, nem bántalak. –mondja, majd feláll, és telefonálni kezd. Amíg várjuk az orvost, kezét szorongatom, majd, amikor megérkezik, az ölébe is bújok. Nagyon félek, de megnyugtat, hogy itt lesz velem, nem hagyja, hogy bajom essen, ez picit megnyugtat, és mozdulatlanul tűröm a vizsgálatot.
A vizsgálat után hosszasan beszélnek, de nekem nincs erőm figyelni, behunyom fáradt szemecskéim, és megpróbálok aludni. Csak akkor riadok fel, amikor Cassius visszatér mellém, és mellém fekszik, hozzá bújok, majd filmszakadás.
A kép csak másnap reggel tisztul ki valamelyest. Még mindig borzalmasan érzem magam, egész testem lángol és szédülök, de legalább most nincs hányingerem, viszont szomjas vagyok. Óvatosan, az éjjeliszekrénybe kapaszkodva felállok, majd rogyadozó léptekkel elindulok a konyhába, hogy kérjek valami hideget. Megmentőmet ott találom, látszik rajta, nagyon meglepődik, amikor meglát, de nincs időm ezen gondolkozni, lábaim kezdik feladni a szolgálatot, szerencsére még időben elkap, és magához szorít.
-Beviszlek és hozok neked teát, jó? –vesz a karjaiba. Nagyon jó érzés, mélyen beszívom finom, megnyugtató illatát, és egész testemmel hozzá simulok, miközben megragadom pólóját. Nem akarok egyedül maradni, így csak hosszas könyörgésre vagyok hajlandó elengedni az anyagot. Kapok inni, de muszáj bevennem a tablettáim, melyek csak nagy nehezen csúsznak le.
Nem is értem, hogy készíthet valaki ekkora gyógyszert. Halk kaparászást hallok az ágy alól, majd pár pillanat múlva megérkezik hozzám a kis kedvencem.
- Úgy tűnik, veled szeretne lenni Pihenj kicsim, jó? Amíg beteg vagy, itthon maradok. - jól esika simogatás, ezért tenyeréhez dörgölöm arcomat, majd megdermedek, amikor szól, hogy velem marad.
- De... mi lesz a munkáddal? –nem szeretném, ha félreérten, jó lenne, ha mellettem lehetne, de nem akarom, hogy az ügyfelei elpártoljanak tőle.
- Ne aggódj, nem fogunk tönkremenni. A honlap elég sokat hoz a konyhára. - Ebédre főzök egy kis húslevest, jó lesz? –gyengén bólintok. Bár nincs étvágyam, az Ő kedvéért megpróbálok enni.
Magamra hagy, Én pedig megpróbálok visszaaludni, nem sok sikerrel. Nem hagy nyugodni egy furcsa, rossz érzés, de nem tudom megmagyarázni. Félek... félek de nem értem, mitől. Hirtelen döntök, feltápászkodok, Pierot a vállamra rakom, pihe-puha takarómat pedig magam után hózva indulok el megkeresni Cassiust. Hamar meg is találom, a nappaliban gépel valamit a számítógépen. Közelebb megyek, majd egy ötlettől vezérelve mellé ülök, egyre közelebb, míg végül buksim az ölébe fektetem, és onnan pislogok fel rá.
-Nem jó bent egyedül. –panaszkodom és beburkolózok paplanomba. –Veled szeretnék lenni. – kezdem térdeit simogatni, miközben nézem, min dolgozik éppen. Eléggé nyűgös hangulatban vagyok, egyetlen vágyam, hogy amellett a személy mellett lehessek, akiben megbízok, de még mindig tartok attól, hogy elküld.
-Kicsim, jobb lenne neked a kényelmes ágyban. –simogatja meg homlokom, de én csak hevesen rázom a fejem. –Nekem ott jó, ahol te vagy. – makacskodom, és még közelebb fészkelem magam, nehogy eszébe jusson visszazavarni. Egy darabig még nézem, ahogy válaszolgat a kérdésekre, majd nagyot nyüffenve megfordulok, orrocskámat hasfalába fúrom, és nyugtató illatát belélegezve alszom el.
Amikor felébredek, megint nincs mellettem, de mivel még mindig hiányom van belőle ismét a keresésre indulok. Ezúttal a konyhában találom, ahogy dúdolgatva főz valamit, aminek jó illata van. Hátulról megközelítem, majd homlokom a lapockájába fúrva panaszkodom:
-Megint magamra hagytál. - ragadom meg pólója alját, és ezután, akármit is mond, nem vagyok hajlandó elengedni. Egy darabig tűri, majd hirtelen felém fordul, nagy tenyerét a homlokomra tapasztva.
-Még mindig nagyon forró vagy kincsem. Nem tesz jót neked ez a sok mászkálás. –ezzel már karjaiba is kap, és meg sem állunk az ágyig, ahol alaposan bebugyolál, majd ajkaim közé dugja a lázmérőt, én pedig, kihasználva, hogy keze még arcomon pihen, belesimulok, majd odavezetem pici kezem is, és a kézfejét kezdem cirógatni. Repül így az idő, már csak a lázmérő csipogó hangját hallom, mely visszatérít a valóságba. Nagyon elszégyellem magam illetlen viselkedésemért, és fülig pirulva bújok paplanom alá.
-Bocsánat. – rebegem, de nem tudom mennyire érthető a szövethalom takarásából. Félek, hogy megbüntet, amiért ennyire közvetlen voltam vele. Feláll, valószínűleg megbántottam. Félénken lesek ki, de mire összeszedem a bátorságom, hogy utána menjek, vissza is tér, kezében egy tányér, gőzölgő levessel. Mosolyogva ül vissza, majd segít felülnöm, hátamat párnákkal támasztja meg. Szeretem, hogy ennyire figyelmes, és törődik velem. Nem tudom, mikor kezdtem el ennyire kötődni hozzá, de amit érzek, még önmagamat is megrémíti.
Chiaki a hasán fekszik, a kis állatka meg rajta mászkál. A fiúcska nevet. Csak nézem őket. Olyan jó, hogy nevetni hallom Chiakit. Végre boldog azok után a borzalmak után. Előveszek egy tányért, kést, villát és vágok egy szeletet a tortájából. Hadd egyen. Mikor oaadom neki, értetlenül néz, annál is inkább, mert nálam nincs torta. Így levág egy falatot a sajátjából és nekem nyújtja. Igazán aranyos. Elfogadom, bár nem nagyon szeretem az édességet. Ahogy látom, örül neki, és ezzel nekem is örömet okoz.
- Ez nagyon finom. Ilyen finomat még sosem ettem. –nyom egy puszit az arcomra. Felváltva eszegetünk, míg elfogy az az egy szelet. Aztán Chiaki megkérdi, nem mehetnénk-e el megsétáltatni a kis állatkát.
Természetesen semmi akadálya, vele pedig madarat lehetne fogatni, annyira boldog. Fel-le rohangál, ugrál a lakásban, míg én összekészítek egy piknikkosarat, előkeresek egy plédet, és berakom a maradét tortát a hűtőbe. Végül Chiaki a kis barátjára teszi a hámot és már indulunk is. A park közel van, így semmi értelme repülni, ráadásul így Chiaki is kedvére nézelődhet. A park egy elhagyatottabb részén állunk meg. Leterítem a pokrócot a fűre és leheveredünk. A kis állatka pedig felfedezőútra megy a közelbe. Már egy ideje pihenünk, amikor Chiakihoz fordulok.
- És hogy hívják a kis barátod? – kérdem, mire döbbenten néz rám. Ezek szerint nem adott még neki nevet. A vadászgörényt figyeljük, ami épp egy fát ostromol, de nem tud rá felmászni, így rondán ránéz és morog.
- Azt hiszem, legyen a neve Piero. –néz rám kérdően, mire bólintok. Nagyon jó név. Félig fekszem, ő pedig ágaskodva ad egy puszit az arcomra.
Elalszom. De álmomból eső hangja ébreszt, és mikor felébredek észreveszem, hogy valóban esik. Azonnal összeszedem a cuccokat. Chiaki az esőben forog, és kacag. Hangosan kacag, mint aki még sosem érezte ilyen jól magát. A világért sem akarom félbeszakítani a mulatságát, de muszáj mennünk. Odamegyek hozzá, és megérti, ideje mennünk, mert minden csurom víz. Rohanunk haza. Szárnyaim eláztak, úgysem tudnék repülni, és esőben nem is ajánlott.
~*~
Otthon lepakolunk, lerázom magamról a vizet, majd elküldöm Chiakit fürdeni. Piero a nappaliban fekszik a fekhelyén, amit már elővettem neki. Egy pihe-puha kis fekhely, ahol kényelmesen szundizhat. Úgy tűnik, őt is kimerítette a séta, meg az ugrálás. A konyhában főzök egy jó meleg teát. Nem szeretném, ha Chiaki megfázna és megbetegedne. Sokáig van a fürdőben, majd egy hatalmas köntösben jelenik meg. A kanapéra ül és kezébe nyomom a bögrét. Majd veszek neki saját bögrét, könyveket, CDket, meg mindenfélét, hadd érezze itthon magát nálam.
- Igazán nagyon finom. Fincsi meleg. – sóhajt elégedetten, ahogy aprókat kortyol a finom, meleg italból. Egy kis mézet is tettem bele.
A tévében egy rajzfilm megy, a Bambi. Imádom. Neki is tetszik, bár néha elpityeredik rajta, de ilyenkor megmondom neki, hogy a vége happy end lesz. Végül az ölembe hajtja apró fejecskéjét és úgy alszik el. Beviszem a hálóba és az ágyba teszem, majd mellé feküdve betakarom a szárnyaimmal és lassan én is álomba merülök.
Az éjszaka közepén mocorgásra ébredek. Kinyitom a szemeimet és Chiakit pillantom meg, aki kezecskéit a hasára téve liheg és görcsösen összegömbölyödik. Arca verejtékezik. Megrémülök. Remélem, nem beteg.
- Chiaki! - szólongatom, mire kinyitja szemecskéit. - Jól vagy? Mi a baj?
- Bo... bocsánat... én... - suttogja, de ezt is erővel kell magából kipréselnie - én...
- Rosszul vagy? - ülök fel és simítok végig a homlokán. Tűzforró. - Hányingered van?
Bólint, én pedig felpattanok és kiviszem a fürdőbe. Zilál és reszket. Remélem, csak egy kis gyomorrontás, és nem komoly a baj. De talán fel kéne hívnom egy orvost. Kérdés, hogy kit, mert nekem csak démon-orvos ismerőseim vannak, akik nem foglalkoznak emberekkel. De van egy ember, aki ugyan démonokat gyógyít, de talán meg tudja vizsgálni Chiakit. Nem szeretem az embereket.
Tartom Chiaki fejét, ahogy kiérünk, fél kézzel pedig átölelem. Látom, hogy kínlódik és szégyelli magát, amiért felébresztett, de nem törődöm vele. Most ő a fontos nekem. Csak ne legyen semmi baja szegénykémnek. Azt nem bírnám ki. Mikor végez kiöblítem a száját és megtörlöm neki, majd visszaviszem a szobába. Lefektetem és odaülök mellé, homlokát simogatva. Szemecskéi könnyesek és riadtan néz rám, mint aki büntetést vár azért, mert beteg merészel lenni.
- Semmi baj, kicsim - suttogom lágyan. - Nincs semmi baj. Hívok egy orvost, aki megvizsgál, jó? Úgyhogy légy jó kisfiú és hagyd hogy a doktor segítsen.
- Saj... sajnálom... én... ne... nem akar... tam... - préseli ki a szavakat, de ajkaira teszem az ujjam.
- Ne beszélj, kincsem. Inkább próbálj pihenni! Ne félj, nem bántalak - takarom be egy jó meleg takaróval, majd telefonálok az orvosnak.
A doktor meglepődik, hiszen őt elsősorban démonokhoz hívják, de megígéri, hogy egy fél órán belül ott lesz. Sóhajtok egyet és ránézek Chiakira. Álmosan pislog, de látom, hogy fél. Fél a következményektől. Fogalmam sincs, mit művelhetett vele az a szörnyeteg, de ezért még lakolni fog, az biztos.
Az orvos hamarosan megérkezik és megvizsgálja Chiakit. Aggódom érte, ő pedig nagyon fél a doktortól, így végig fogom a kezét. Még gyógyszert sem tudnék neki adni, mert ami itthon van, csak nekem jó, és túl erős egy embernek. A férfi hosszasan vizsgálódik, majd végül rám néz.
- Tüdőgyulladás és gyomorrontás egyszerre - mondja. - Mit evett össze?
- Semmit. Csak egy kis tortát délután. És kimentünk a parkba, ahol elkapott minket az eső - magyarázom.
- Értem. Nos, egy ideig se édesség, se séta. Komoly ágynyugalomra van szüksége. A fiú szervezete legyengült, így felírok egy diétát és gyógyszereket - mondja és írkálni kezd, majd a papírt a kezembe nyomja. - Ha néhány napon belül nem javul az állapota, hívjon fel!
Megköszönöm, és kikísérem a doktort, majd magára hagyom Chiakit, amíg elmegyek a gyógyszertárba. Hála égnek hamar megfordulok. Mire hazaérek, ő már alszik, így megkönnyebbülten sóhajtva kuporodom le mellé az ágyra. Szegénykém, miket kell még kiállnia, mire végre tényleg rendbejön és boldog lehet. Most biztos attól fél, hogy haragszom rá, amiért ápolnom kell. Még a munkáimat is lemondom, elég a honlapomat szerkeszteni, ahol mindenféle tanácsot adok a kisebb démonok kiírtásával kapcsolatban. Sokáig fekszem mellette, mire elalszom.
~*~
Másnap reggel korán ébredek, még látom a napfelkeltét. Chiaki még alszik. Ez jó, hadd aludjon csak, legalább kipiheni magát és gyorsabban gyógyul. A sok alvás jót tesz a betegeknek. Kimegyek teát főzni, hogy legyen, mit innia, ha felébred. Piero is felkel, így adok neki reggelit és nézem, ahogy a konyhában futkározik. Próbál felmászni az egyik székre, de nem sikerül neki, így morog. Ha nem lennék így letörve, még egész vicces látványt is nyújtana a kis mókás állat, de így csak sóhajtok.
- Maradj csendben, Piero! - intem. - A gazdid beteg, most nyugalomra van szüksége.
A kis állat, mintha megértené, egyből leül és csendben marad, közben halk, aggódó hangokat hallat. Igazán édes. Alig fő meg a tea, mikor halk lépteket hallok, és mikor megfordulok, Chiakit látom az ajtóba kapaszkodva. Barna tincsei izzadtan és szerteszét tapadnak homlokára, szemecskéi lázasan csillognak, látszik, alig bírja tartani magát. Arca hullafehér színben játszik.
- Chiaki! - rohanok oda hozzá és kapom el, mielőtt elesne - Neked ágyban lenne a helyed.
- Beviszlek és hozok neked teát, jó? -kapom fel, mire úgy bújik hozzám, mint egy kiscica. Kezecskéivel megragadja a pólómat és nem is akarja elereszteni.
De végül sikerül magamról lefejtenem és az ágyba tennem. Majd behozom a teát és segítek neki inni. Gyenge és gyámoltalan, most nagyobb szüksége van rám, mint eddig bármikor. Úgy döntök, főzök ismét egy kis húslevest, hiszen az mindig jót tesz, meg rendelek gyümölcsöt és készítek neki egy kis gyümölcssalátát. Az elég diétás, az orvos is ezt írta fel. Csak könnyű ételt. Kis sóskeksz, gyümölcs, sok folyadék. Chiaki lassan iszik. Majd belediktálok pár falat kekszet és beadom a gyógyszereit. Piero az ágy mellett kaparászik, így felteszem mellé.
- Úgy tűnik, veled szeretne lenni - simogatom meg Chiaki arcát. - Pihenj kicsim, jó? Amíg beteg vagy, itthon maradok.
- De... mi lesz a munkáddal? - kérdi halkan.
- Ne aggódj, nem fogunk tönkremenni - nyugtatom meg és nem is hazudok. A honlap elég sokat hoz a konyhára. - Ebédre főzök egy kis húslevest, jó lesz? - kérdem, mire erőtlenül bólint, és mintha egy kis mosolyt is látnék az arcán.
Felállok és a konyha felé tartok, amikor megérzek valamit. Valami rosszat. A tollaim felborzolódnak és a hajam is égnek áll. Az erkélyhez lépek és kinézek. Az egyik fa alatt az árnyékban magas, sötét hajú alak áll, aki vérszomjas szemekkel bámul fel rám, szája vigyorra húzva. Morogni kezdek. Semmi kétség, akkor is tudom, hogy ki ez, ha nem láttam még. Ez Larken! Csak néz engem és vigyorog, mint aki pontosan tudja, nem tud bejönni a lakásba, de figyelmeztetésnek eljött, hogy megmutassa, nem fél tőlem. Azt hiszem, ideje összetrombitálni a csapatot. Elkezdődött a vámpír-vadászidény.
-Ne félj, kicsim, az csak egy álom volt. Nem bánthat –nyugtatgat meleg, lágy hangon. Olyan szép hangja van…
- De... de... o... olyan... va... valósá... gos.. vo... volt. –próbálom értelmesen befejezni a mondatot, de még mindig a borzalmas álom hatása alatt állok. Annyira valóságosnak tűnt. -A... azt hittem... –bújok hozzá még jobban. Finom illata van.
-Tudom, kincsem Hidd el, tudom min mész keresztül. –mondja, én pedig felkapom a fejem. De hát ez hogy lehet? Talán Őt is… bántották, mint engem?
-Té... tényleg? –kérdem zavartan, mire csak egy apró puszit kapok. Jól esik, de először megrémülök, hiszen nem vagyok hozzászokva a gyengédséghez, tőle mégis szívesen fogadom.
-Hidd el, én sokkal jobban megértem, mit érzel, mint bárki más. De majd máskor elmesélem, ha nem leszel ilyen zaklatott, jó? Megígérem. –aprót bólintok. Biztosan neki is fájdalmas emlékei vanank, nem szeretném, ha miattam lenne rosszkedvű.
-O... oké – bólintok, és a végszót gyomrom földrengésszerű robaja adja meg. Zavaromban fülig pirulok, és rettegve nézek föl rá. Most biztosan meg fog büntetni. Engedetlen voltam. –Bo...bocsánat. –suttogom halálra vált arccal.
-Miért kérsz bocsánatot? - Ideje, hogy te is reggelizz, Chiaki. Nem is ettél semmit tegnap reggel óta, igaz? Gyere! Sütök palacsintát. –ez igaz, de akkor is… kissé megnyugszom, mert úgy tűnik, nem szándékozik megbüntetni. Ekkor jut el agyamba a felismerés. Azt sem tudom, mit fog nekem készíteni.
-Mi az a palacsinta?
-Nem ettél még soha palacsintát?- zavartan rázom meg a buksim. Ha tudná, hogy mennyi mindent nem ettem még…
-Nos, akkor ideje, hogy megkóstold. Nagyon finom ám. Még a rántottánál is finomabb. –akkor csudi fincsi lehet, mert eddig nem ettem a rántottánál finomabbat. Halványan elmosolyodom, de belül remegek az izgalomtól. Alig várom, hogy megízlelhessem.Karjaiban utazom a konyháig, de ez nem zavar.
-
Jó érzéssel tölt el, hogy van valaki, aki törődik vele. Ott leültet egy székre, előveszi az alapanyagokat, és előttem önti össze őket egy tálba. Érdeklődve figyelem, hogyan készül. Amikor kész a massza, egy serpenyőbe, vagy mibe rakja, és pillanatokon belül isteni illat kezd terjengeni. Gyomrom újra nagyot kardul, Én pedig zavartan szorítom rá kezecskémet. Már nagyon éhes vagyok…
-
-Mindjárt kész van, kincsem Addig vegyél elő tányérokat, jó? –kéri halkan, Én pedig ugrok, hogy a kedvére tehessek. Bármit megtennék érte. Szerencsére már tudom, mit hol találok, így pillanatok alatt megterítek, majd visszaülök, és szinte szuggerálom a sütőt, legyen már kész a finomságom.
-Nos, kész van. Remélem ízleni fog Ha kérsz még, majd sütök jó? –mondja kedvesen.
-Köszönöm. –suttogom, és egy apró falatot a számhoz emelek. Amikor megérzem ízét, haloványan elmosolyodom, és bátrabban kezdek falatozni. Ez isteni! Nagyon ízlik, így gyorsan belapátolom az adagom, de mire elfogy, már kapom is a következőt.
-
Miután jóllakok, jólesően dőlök hátra. Kicsit még pihengetek, hisz régen ettem már ennyit, majd segítek összepakolni. Tudom, hogy nem szereti a rendetlenséget maga körül.Épp amikor az ágyneműt húzzuk, nekem szegezi a kérdést:
-Chiaki, mondd csak, hány éves vagy? –nem tudom hirtelen, mit feleljek. Soha nem mondták mennyi lehetek.
-
-Tizenhét... azt hiszem.. –felelem szégyenlősen. Arra sem vagyok méltó, hogy tudjam, mikor születtem, de Ő meghallja suttogásom és rákérdez.
-Azt hiszed? Nem tudod mikor születtél?
-Nem…Én... nekem... soha... –próbálom magam kifejezni, de szerencsére megérti makogásom, és nem erőlteti tovább.
-Értem Semmi baj. Emiatt ne sírj, jó? Nem a te hibád Nem a te hibád, kicsim… –suttogja fülembe, miközben átölel. Dehogy is nem… egy érdemtelen kis senki vagyok, egy aljadék.
-Undorító vagyok - Olyan... va... vagyok... mint... egy csontváz –tör ki belőlem, és potyogni kezdnek könnyeim, eláztatva ingjét, de nem foglalkozik vele, csk az ölébe ültet, és mélyen a szemembe néz.
-Gyönyörű vagy, kincsem Nem a te hibád, érted? Te nem tehetsz róla. Nem tehetsz arról, hogy bántottak. - felkapom a fejem. Ezt Ő sem gondolhatja komolyan…
-Gyönyörű vagyok? - kérdem szorongva. Ha Ő mondja, talán elhiszem… Talán...egyszer.
-Gyönyörű. Az arcod, a szemeid, a hajad, a bőröd. Olyan vagy, mint egy angyal, aki a Mennyekből hullt alá. És a tested is gyönyörű lesz, majd én gondoskodom rólaVigyázni fogok rád, mintha a testvérem lennél. Mindentől megóvlak, Chiaki. –amikor megpuszil, kicsit ajkához dörzsölöm az arcom.
-
Olyan jó érzés, hogy valaki értékesnek tart. Annyira szeretek vele lenni. Szipogva bújok hozzá, ölelése megnyugtat. Amikor hozzám dörgöli arcát, kissé megdöbbenek, de amikor elmondja, hogy miért teszi, Én csak megsimogatom szép arcát, és haloványan rámosolygok. Lassan elcsitul lelkem, és elpilledek. Még félálomban érzem, hogy elfektet az ágyon, és gondosan betakar, de rögtön utána már az álmok földjén járok, utazásom ezúttal békés. Még kissé mosolygok is álmomban.
Amikor felébredek, első mozdulatommal Cassiust keresem magam mellett, és amikor megtalálom fejem az ölébe hajtom. Nem sokára viszont jelez pocim, hogy ideje megtölteni.A konyhában összeütünk valami csekélységet, és örömmel tölt el, hogy én is segíthetek, bár több rajtam a liszt, mint a tálban, még orrom hegye is fehér, de nem zavar, halkan felnevetek, amikor észreveszem. Békében fogyasztjuk el az ebédet, majd leülünk a nappaliba tévét nézni, ahol is én természetesen Cassiusom ölébe huppanok, és vállára hajtom a buksimat.
Így telik el a nap, és elérkezik a vacsoraidő. Valami hosszú tésztát kapok, amiről megtudom, hogy spagetti a neve. Finom. Evés alatt azzal játszom, hogy ajkaimmal szívom be a tésztát. Nagyon élvezem. Ezután következik a pancsi. Pancsolok a kádban, a finom, gyümölcs illatú habot fújkálom, majd amikor megmentőm nem figyel, megdobom egy marékkal. Amikor felém fordul, Én csak kópésan elmosolyodom. Egész életemben, összesen nem nevettem még ennyit, de amikor szól, hogy a tollai nehezen száradnak, elmegy a jó kedvem, és felajánlom, hogy megszárítatom. Amikor végre száraz, elmegyünk lefeküdni, és puha tollai védelmében szenderülök el.
A nyugodt, pihentető éjszaka után lassan ébredezek. Amikor megérzem magam mellett besüppedni a matracot, elmosolyodom, és felé fordulok.
- Jó reggelt! Jól aludtál? –kérdi gyönyörű hangján. Minden annyira tökéletes rajta…
- Jó reggelt! Jól. És te?
- Én is. Van egy meglepetésem neked, de még várnunk kell, mert... –nem tudja végig mondani, mert megszólal a csengő, én pedig felülök. -Mindjárt jövök, te addig maradj csak itt, jó? - kéri, én pedig természetesen teljesítem.Meglepetés? Nagyon izgatott lettem.
-Nos, most már jöhetsz. Csukd be a szemed, kicsim – m
-ondom és ő engedelmeskedik. –tér vissza pár perc múlva, én pedig engedelmeskedem, és hagyom, hogy kivezessen a nappaliba.
-Most már kinyithatod a szemed - Boldog Szülinapot, Chiaki! – hirtelen gombóc nő a torkomba, és hitetlen szemekkel nézem hol Őt, hol a tortám. Képtelen vagyok elhinni… és mindezt értem.
-Ez... én... én... én... nem is tudom, mit mondjak. –mondom zavartan. Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
-Mondjuk, bontsd ki azt a doboztValami van benne számodra. –de hát... mozog. Óvatosan közelítem meg, leemelem tetejét, és még a szám is tátva marad a csodálkozástól. Egy édes kis szőrgombóc van benne, látszik rjaat, hogy alig várja, hogy kijöhessen. Kiemelem a dobozból, és rögtön az ölembe mászik. Halk sikkantás hagyja el ajkamat, de már mosolygok. Annyira aranyos…
-Ő a tiéd. Egy vadászgörény. Roppant okos és játékos állat. Gondoltam, legyen valaki itthon veled, ha én dolgozom –ül le mellém az én megmentőm, én meg rögtön oldalához simulok. Annyira, de annyira boldog vagyok!
-Én... én- köszönöm! Nagyon... nagyon szépen köszönöm, Cassius.
-Igazán nincs mit, Örülök, hogy sikerült örömet okoznom. –kapok egy puszit a buksimra, én pedig játszani kezdek új kis barátommal.A hasamra fekszem, és hagyom, hogy rajtam rohangáljon. Amikor megcsiklandoz apró mancsocskájával, felkuncogok. Elbűvölten nézem, ahogy bohóckodik, kelleti magát. Ennél szebb ajándékot nem is kaphattam volna. Azt sem tudom, mennyi idő telik el, mire Cassius odajön, és kezembe nyom egy tányért, rajta a tortámmal De azt nem látom, hogy nála is lenne, így levágok egy kis szeletet villámmal, és a szájához tartom, várva, hogy bekapja, majd, amikor megtörténik, és is ezt teszem. Az élvezettől lehunyom a szemem.
-Ez nagyon finom. Ilyen finomat még sosem ettem. –nyomok egy puszit az arcára. Amikor elfogy az édesség, melyet felváltva fogyasztunk el, megkérdezem, nem mehetnénk-e el a parkba megsétáltatni új kis kedvencem.
Amikor közli, hogy nincs kifogása a dolog ellen, összekészülődök, rárakom kis barátomra a hámot, amíg Cassius egy kis kosárba pakol, és már indulhatunk is. Az idő gyönyörű, a park közel van, nem is kell ennél jobb hely. Egy kihaltabb részen leterítjük a pokrócot, de képtelen vagyok egy helyben ülni, minden érdekel. Amikor már bejárom a környéket, fáradtan leülök mellé. Egy ideje pihengetünk, amikor megszólal.
-És hogy hívják a kis barátod? –jujj… ezen még nme is gondolkoztam, de most erősen törni kezdem a buksimat, de ekkor meglátom, hogy épp egy fára készül felmászni, de a fa csúszós törzse miatt ez lehetetlen, és a hátára esik, majd olyan csúnya pillantást küld a fa felé, hogy még én is megijedek.
-Azt hiszem, legyen a neve Piero. –nézek rád kérdőn, és amikor helyeselsz, adok egy puszit az álladra. Mivel félig fekszem, magasabbra nem érek fel, majd elnyúlok, és az eget kezdem nézni.
-Sosem gondoltam, hogy egyszer ennyire boldog leszek. És ezt neked köszönhetem.–nem reagálsz, ezért felnézek, és látom, hogy alszol. Hogy ne zavarjalak, kissé arrébb megyek, és Pieroval kezdek játszani. Sajnos a szeszélyes időjárás keresztülhúzza számításainkat, egyik pillanatról a másikra szakadni kezd az eső. Amikor megérzem bőrömön az első esőcseppeket, kissé megborzongok, de végül is tetszik a dolog.
Még sosem voltam kint az esőben, így csak biztonságba helyezem állatkámat, és gyerekként kezdek forogni. Amikor elszédülök, hátravetem magam, és kacagni kezdek. Ez az első, szívből jövő, hangos nevetésem. Ekkor megjelenik Cassius, és sajnos mennünk kell. Gyorsan hazaérünk, hisz végig szaladjuk az egész utat, nem engedem, hogy ebben az időben repüljön, mondjuk nem is tudna, úgy eláztak a szárnyai.
Otthon lepakolunk mindent, engem pedig elküld fürdeni. Élvezem a pancsolást, mindig is imádtam fürdeni, ezért telenyomom a forró vizet habbal, és avval festek magamnak bajszot, szemüveget meg hasonlókat. Jó hosszú idő múlva kijövök, egy nagy, puha köntösbe bújva, és leülök szorosan melléd a kanapéra, majd kortyolni kezdem a felém nyújtott teát.
-Igazán nagyon finom. Fincsi meleg. –sóhajtom elégedetten, ahogy aprókat kortyolok. A tv-ben közben valami rajzfilm megy, igazán szép mese, azt hiszem a címe Bambi, de többször is elpityeredek rajta, olyankor mindig kapok egy kis puszit, és máris jobb. A mese végén elfekszem, fejem az ölébe hajtom, és úgy alszom el.
Amikor felébredek, Chiaki nincs sehol. Biztos kiment valahová, így nyújtózom egyet és felkelek. Nem szeretek fekve aludni, a szárnyaim teljesen elgémberedtek, de a fiúcskáért bármire hajlandó vagyok, ami neki örömet okoz. Már úgy érzem, kezd megszokni, és ennek örülök. De még mindig fél tőlem. Nem csodálom, amiken keresztülment. Ő is átélte a kegyetlenséget, elhagyatottságot, bántalmakat, mint annak idején én is. Segítenem kell neki erősebbé válni, hogy ne féljen mindentől. Még olyan gyerek a szentem, kis fióka, akire vigyázni kell és tanítgatni, nevelni, védelmezni, szeretni. Tőlem pedig ezeket meg fogja kapni. Bár nem kedvelem az embereket, de ő a szívemhez nőtt.
Kinyújtóztatom szárnyaimat, és úgy döntök, megkeresem. Kilépek a nappaliba, és azonnal meg is pillantom a tévé előtt ülve, ahogy vicces rajzfilmet néz. Kezecskéit a szája elé téve nevetgél halkan. Biztos nem akart felkelteni. Nincs más rajta, csak egy nadrág, amit tegnap vett fel, felül nem visel semmit. Milyen kis sovány jószág, muszáj lesz felhízlalnom egy kicsit.
A háta mögé lépek és átölelem a nyakát, mire felsikít, de amikor megfordulva felismer, elmosolyodik és megsimogatja az arcom. Nem értem, ezt a nagy változást, de jólesik. Nagyon is jól, mert ezek szerint kedvel.
- Jól aludtál? – kérdi érdeklődve, majd feláll és kézen fogva a konyhába vezet. – Készítettem neked reggelit. Remélem ehető - áll meg mellettem. Megszemlélem az ételt. Hús és nyers tojás. Milyen kedves gondolat tőle. Látom, ahogy izgatott és reménykedő pillantásokkal méreget.
- Köszönöm, nagyon finom. – válaszolom, mikor belekóstolok. Ő pedig boldogan elneveti magát és visszaugrándozik a nappaliba. Olyan aranyos, hogy megzabálom mindjárt. Olyan könnyű neki örömet okozni.
Hamarosan végzek is, elmosogatok, majd bemegyek és leülök mellé. Egyből az ölembe telepszik é és már bújik is egy kis simogatásért. Én pedig megölelgetem. Olyan kis aranyos, ártatlan és tiszta lélek. Sokkal jobb életet érdemelt volna, mint amit kapott. Látom, milyen laposakat pislog, és hamarosan el is nyomja a buzgóság a karjaimban. Szárnyaimmal óvatosan betakarom, hadd aludjon egy kicsit. Sokat kell még pihennie, hogy megerősödjön. Sok alvás, és rendszeres étkezés, ez a titka a gyors gyógyulásnak. És persze a sok türelem és szeretet.
Hirtelen sírni kezd és nyugtalanul forgolódik az ölemben. Rosszat álmodik szegénykém, muszáj lesz felkeltenem.
- Chiaki! - szólongatom gyengéden - Ébredj kicsim! Csak egy rossz álom. Ébredj!
Megsimogatom az arcocskáját, mire lassan kinyitja gyönyörű csokibarna szemecskéit. Pofikája csupa könny, így gyengéden és óvatosan próbálom letörölni. Ő csak bújik hozzám reszketve. Nem kérdem meg, mit álmodott. De sejtem, miért sír. Biztos ismét a múltja jutott eszébe. Lágyan ringatom, amíg teljesen meg nem nyugszik. Halálra van rémülve szegénykém, biztos attól fél. Larken eljön érte és magával viszi. De azt nem fogom hagyni. Ő nálam marad és felgyógyítom. Nevelni fogom. Sokáig tart, mire megnyugszik szegénykém. Nem is csodálom, rémálma volt amiatt a szörnyeteg miatt. Ha ismét eljön, kitekerem a nyakát, ha addig élek is.
- Ne félj, kicsim, az csak egy álom volt. Nem bánthat - suttogom és megsimogatom a buksiját. Olyan selymes, finom haja van.
- De... de... o... olyan... va... valósá... gos.. vo... volt - hüppögi és még mindig remeg. - A... azt hittem...
- Tudom, kincsem - mondom. - Hidd el, tudom min mész keresztül.
- Té... tényleg? - emeli fel könnyáztatta kis arcocskáját. Én pedig csak bólintok és egy óvatos puszit nyomok a pofijára. Megremeg, de nem húzódik el.
- Hidd el, én sokkal jobban megértem, mit érzel, mint bárki más - simítok végig a hátán lágy mozdulatokkal. - De majd máskor elmesélem, ha nem leszel ilyen zaklatott, jó? Megígérem.
- O... oké - bólint. Hirtelen megkordul a gyomra, mire reszketve, halálra váltan néz rám és húzza össze magát. - Bo... bo... bocsánat... - suttog.
- Miért kérsz bocsánatot? - kérdem - Ideje, hogy te is reggelizz, Chiaki. Nem is ettél semmit tegnap reggel óta, igaz? Gyere! Sütök palancsintát.
- Mi az a palacsinta? - kérdi, én pedig nagy szemeket meresztek rá.
- Nem ettél még soha palacsintát? - kérdem, mire a fejét rázza és elvörösödik. Milyen édes. Letörlöm a könnyeit és a karjaimban tartva őt, felállok. - Nos, akkor ideje, hogy megkóstold. Nagyon finom ám. Még a rántottánál is finomabb.
Erre már halványan elmosolyodik. Tudja, hogy utálom a rántottát. De a palacsintát imádom. Karocskáit a nyakam köré fonja és hagyja, hogy kivigyem a konyhába. Leültetem egy székre és előszedem a hozzávalókat, meg a palacsintasütőt. Úgy döntök, az asztalon készítem el, hogy Chiaki is lássa, mi kerül bele. Mindent lerakok az asztalra és elkezdem feltörögetni a tojásokat, majd hozzáadom a tejet, vizet, lisztet, cukrot és sót. Chiaki minden mozdulatomat árgus szemekkel figyeli, szinte felmászik az asztalra, hogy mindent jól lásson. A gyomra közben néha megkordul, jelezve, itt az etetés ideje. Ő minden alkalommal megszeppent képet vág, talán fél is. Lehet, hogy Larken ezért is verte? Nem kizárt. De itt már nem kell félnie. Végül kész a massza, amit apróbb korongok formájában a palacsintasütőbe teszek. Alig pár perc kell neki.
- Mindjárt kész van, kincsem - mosolygok rá. - Addig vegyél elő tányérokat, jó? - kérem szelíden, ő pedig már ugrik is. Semmi szükség ordítozásra, vagy parancsolgatásra, bár tudom, hogy ahhoz szokott hozzá. A fülei még érzékenyek a kedves szavakra.
Szépen megterít nekünk, majd leül és szemei a sütőre tapadnak, ami már jelez is, hogy kész a finomság. Felnyitom és isteni illat száll fel belőle. Látom, hogy Chiaki képes lenne a sütőből megenni, de türelmesen megvárja, míg odateszek neki két gyönyörűen megsült palacsintát és megöntözöm őket egy kis juharsziruppal. Még almalét is öntök neki.
- Nos, kész van. Remélem ízleni fog - ülök le, miután magamnak is szedtem. - Ha kérsz még, majd sütök jó?
- Köszönöm - suttogja és óvatosan a kezébe veszi a kést és villát. Vág egy apró falatot a finomságból, de csak akkor kezd el enni, amikor én is. Látom, hogy habozik, de végül csak összeszedi a bátorságát és bekapja azt az apró falatkát. - Ez... ez... nagyon finom - mondja halkan és elpirul, majd nagy falatokban kezd falni.
- Azért ne fulladj meg, kölyök! - intem - Rágd meg és ne akkora falatokban nyeld, mert a végén rosszul leszel nekem.
Bólint és ezuttal már kisebb falatokban fal. Éhes volt szegénykém. Igaz, tegnap annyira kimerültünk mindketten, hogy nekem sem volt erőm kaját csinálni neki. Nem baj. Most hadd egyen. Csinálok neki még két palacsintát, miután jelzi, hogy még enne. Jó étvágya van, ami nem is csoda azok után, hogy annyit éheztették. Csont és bőr ez a gyerek. Ahogy az arcát nézem, nem tűnik többnek 15-nél, maximum 16-nál. Még gyerek, támogatásra van szüksége és szeretetre. Egy családra. Öröm nézni, milyen jó étvággyal falatozik. A reggeli végeztével segít nekem elmosogatni, ami igazából abból áll, hogy összeszedi nekem a tányérokat és poharakat és beteszi a mosogatóba. Gyorsan elmosogatok, mialatt ott áll mellettem. Mintha nem merne nélkülem létezni, és nem merne mozdulni. Tényleg rám van utalva és felelős vagyok érte. Mikor végzek, bemegyünk a hálóba. Ideje lehúzni az ágynemüt. Chiaki segít nekem.
- Chiaki, mondd csak, hány éves vagy? - kérdem, mire elgondolkodva és kissé szégyenlősen néz rám.
- Tizenhét... azt hiszem... - az utolsó szót már csak suttogja.
- Azt hiszed? Nem tudod mikor születtél?
- Nem - rázza a fejét félve. - Én... nekem... soha...
- Értem - bólintok. - Semmi baj. Emiatt ne sírj, jó? Nem a te hibád - lépek oda hozzá és ölelem magamhoz. - Nem a te hibád, kicsim.
- Undorító vagyok - suttogja és érzem, hogy megrázkódnak a vállai. - Olyan... va... vagyok... mint... egy csontváz - kezd el ismét sírni, mire leülök és az ölembe veszem.
- Gyönyörű vagy, kincsem - simítom végig a buksiját, hajába temetve az ujjaim. - Nem a te hibád, érted? Te nem tehetsz róla. Nem tehetsz arról, hogy bántottak.
- Gyönyörű. Az arcod, a szemeid, a hajad, a bőröd. Olyan vagy, mint egy angyal, aki a Mennyekből hullt alá. És a tested is gyönyörű lesz, majd én gondoskodom róla - puszilom meg az arcát. Olyan puha és érzékeny a kis bőre. - Vigyázni fogok rád, mintha a testvérem lennél. Mindentől megóvlak, Chiaki.
Halkan szipog. Én pedig arcomat gyengéden az övéhez dörgölöm. Megmagyarázom neki, hogy mi így mutatjuk ki a szeretetünket egy családtag iránt. Őt pedig családtagnak tekintem. Az én kisöcsémnek, akit meg kell védenem és fel kell készítenem az életre. Szipogva bújik hozzám. Muszáj valamivel felvidítanom, és már azt is tudom, hogy mivel.
Chiaki ebéd után szunyókál egyet, jót tesz neki, ha sokat alszik. Ott ülök mellette a netet böngészve a laptopomon, amikor megakad a szemem a tökéletes képen. Máris írok egy megrendelő emailt a boltnak, hiszen azt írják, hogy vállalnak házhozszállítást is. Nekem pedig ez tökéletes. Így nem kell kimozdulnom és magára hagynom Chiakit. Ha eddig nem volt szülinapja, majd most lesz. Nem tervezek semmi extrát, csak egy finom epertortát és egy kis ajándékot, aminek Chiaki biztos örülni fog. Holnap korán kell kelnem, hogy elkészítsem a tortát és ne fogjon gyanút. Hadd legyen még egy kicsit gyerek. Vagy inkább, hadd legyen gyerek most, amíg tud.
A nap ezután eseménytelenül telik. Chiaki egész nap utánam mászkál, vagy az ölemben ül, esetleg a karomban. Eszem ágában sincs elengedni, és ő is így lehet vele. Úgy látom, megbízik bennem, és biztonságban érzi magát a közelemben. És én is jól érzem magam a közelében. Végre van kihez szólnom és ha esetleg elmennék, lenne kihez hazajönnöm. Muszáj lesz neki vennem egy mobilt, hogy felhívhasson, ha távol vagyok.
Este megvacsorázunk és sikerül is megismertetnem a spagettivel. Ízlik neki. Azt hiszem, sok új ételt fogok neki készíteni, hogy fejleszthesse az ízlelését. Aztán gyengéden megfürdetem, amiből az lesz, hogy én is vizes leszek, mert játszani támad kedve. Csak az a gond, hogy a szárnyaim lassan száradnak, így Chiaki a hajszárítóval szárogatja a tollaimat, igencsak bűnbánó arcot vágva közben, amin akaratlanul is elnevetem magam és muszáj megpuszilnom a pofiját. Végül egymás mellett alszunk el az ágyon, hozzám bújik, én pedig betakarom a szárnyaimmal. Nincs is ennél jobb takaró. Azon kívül, a fajtám tagjai szívesen alszanak együtt, melengetve egymást. Chiaki hamarosan már békésen szuszog. Olyan szép látvány, ahogy nyugodtan, egyenletesen lélegzik. Bár mindig ilyen nyugodt lenne.
~*~
Reggel a nap első sugaraira kelek. Kincsem még édesen alszik, így óvatosan kelek fel és takarom be egy meleg takaróval, nehogy megfázzon. Kiiparkodom a konyhába, becsukom az ajtót és nekiállok a sütésnek. Finom epertorta lesz, már tegnap megvettem az epret, igaz másra szántam, de most jobb cél érdekében használom fel. Megnézem a naptárat. Május 31-e van, a tavasz utolsó napja. Elégedettséggel tölt el a nap. Már érzem, hogy kinn ma szép, meleg, napos idő lesz. Talán repkedek majd vele egy kicsit, ha ő is akarja. Ez az ő napja lesz, senki másé. Két órával később már a díszítést is befejezem és szépen ráteszem a gyertyákat is. Tizenhetet, hiszen ennyi éves az én kicsikém. Igaz, vettem neki egy apró ajándékot, de azt megtartom Karácsonyra. Egy kis medált, amit most nem adok oda. Úgy döntök, bemegyek a hálóba, ahol Chiaki éppen akkor ébredezik.
- Jó reggelt! - ülök le és simogatom meg az arcát. - Jól aludtál?
- Jó reggelt! - mosolyog rám. - Jól. És te?
- Én is. Van egy meglepetésem neked, de még várnunk kell mert... - nem tudom befejezni a mondatot, mert csengetnek - Mindjárt jövök, te addig maradj csak itt, jó?
Bólint és látom, hogy értetlen képet vág. Én azonban már rohanok az ajtóhoz, ahol egy futár-féleség várakozik türelmesen. Egy nagyobb doboz van a kezében. A doboz mozog. Majd pár kisebb doboz kerül elő, végül egy hatalmas nagy. Aláírom a papírokat, majd beviszem a dobozokat a konyhába. Szépen lerakom őket a torta két oldalára, meggyújtom a gyertyákat, és bemegyek Chiakihoz.
- Nos, most már jöhetsz. Csukd be a szemed, kicsim - mondom és ő engedelmeskedik.
Felveszem és a nyakam köré fonja vékony karjait. Érzem, hogy izgatott és mintha kissé félne is. Nem tudja, mi vár rá, de én igen. Remélem, neki is tetszeni fog a meglepetés. Kiérünk a konyhába és leteszem a földre.
- Most már kinyithatod a szemed - mondom és ő így is tesz. - Boldog Szülinapot, Chiaki!
- Ez... én... én... - néz rám hatalmas szemekkel, majd a tortára bámul - én... nem is tudom, mit mondjak.
- Mondjuk bontsd ki azt a dobozt - mutatok a mocorgósra. - Valami van benne számodra.
- Nekem?! - csodálkozik el, de azért óvatosan közelít a doboz felé.
Látom, ahogy óvatosan a kezébe veszi és elkezdi kibontani. Majd nagyot sikkant, amikor hosszú, szőrös testű, apró fejű, élénk, csillogó szemű állatka ugrik az ölébe. Egy vadászgörény. http://www.haziallat.hu/kisemlos-fajok/vadaszgoreny-intelligens-strapabiro-es-kedves/218/1/vadaszgoreny-goreny-haziallat.jpg Barna bundácskája van, csak a farkán és a mancsain fekete, meg a szeme körül. Pofácskája fehér, orra izgő-mozgó és egyből ismerkedni kezd Chiakival. A fiúcska csodálkozva néz rám, mint aki nem hiszi el, hogy ezt ő kapta. Odamegyek és leülök mellé a földre és megsimogatom az állatka puha bundáját.
- Ő a tiéd. Egy vadászgörény. Roppant okos és játékos állat. Gondoltam, legyen valaki itthon veled, ha én dolgozom - mondom lágyan.
Ekkor ér haza Cassius. Pár pillanat csak, és már erős karjaiba is vesz, majd szobájába sétál velem. Óvatosan lefektet az ágyra, de nem akarom elengedni, annyira félek. Tudom, hogy ha gazdám megtalál, esélyem sincs a túlélésre. Megmentőm próbál nyugtatni, de képtelenség. Ő még nem ismeri gazdámat, nem tudja, hogy mire képes. Bár fájdalmam kissé enyhül, az előbbi kín beleette magát a testembe, tudom, hogy bármikor visszatérhet. Cassius óvatosan simogat, miközben telefonál valakivel.
Nem igazán figyelek arra, mit mond, így csak néhány mondattöredéket sikerül elcsípnem. Valami apóval beszél, aki talán tud nekem segíteni. Nem igazán hiszek benne, de ha Ő szeretné. Ám legyen. Érte bármit megtennék. Karjaiba simulva keresem vigaszom. Annyira jó mellette lenni… finom illata egészen megnyugtat, kellemes érzéssel tölt el. Ilyet eddig még nem éreztem.
Orrocskám a mellkasába fúrom, miközben lágyan cirógat. Egy pillanatra még a fájdalmamról is sikerül elfeledkeznem, de csak annyira, mert újra elönt a bűntudat. Most miattam Ő is veszélyben van…
-Sa... sajnálom... Tudja hogy... élek és... te is... – próbálom összefüggve megfogalmazni, de nem sikerül. Túlságosan is félek. Nem magam miatt, miatta. Ha baja történne, azt nem élném túl.
-Nem lesz semmi baj. Van egy ismerősöm, aki segít –suttogja a fülembe. Ekkor megszólal a csengő. Még mindig nem enged el, velem együtt megy ajtót nyitni, ami jólesik. Úgy érzem, fontos vagyok neki, legalább egy kicsit. Egy öregember áll a küszöbön, és valahogy egy pillanatig sem tartok tőle. Visszamegyünk a szobába, ahol vizsgálgatni kezd. Látom arckifejezésén, hogy nem számolt ekkora feladattal, de bizakodó.
-Hmmm... - Ez kemény dió lesz. Ez magának Larkennek, Drakula leszármazottjának billoga. Nem lesz könnyű, de megteszem, amit tudok. Végső esetben lezárom a billogot. Amíg Chiaki nem hagyja el a lakást, az erőtér is megvédi. A vámpír nem tud ide behatolni, hacsak be nem hívják. – erre nem kerülhet sor. Kezdem magam biztonságban érezni. Tudom, hogy Cassius a létező legerősebb segítséget hívta, aki csak ismer. Bár azt is tudom, hogy gazdámmal nem olyan könnyű leszámolni. Hihetetlen ereje van, több mint amennyit képzelnének róla. Sok a titkos fegyvere, és erősek talpnyalói is. Ha összefog velük, nincs esélyem. Magamban elhatározom, ha megérzem az összefogás erejét, elhagyom védelmezőm, hiszen nem akarom, hogy meghaljon miattam. Jobb lesz így. De most még nem szeretnék ezzel foglalkozni, így csak kíváncsi szemekkel nézem, mit csinál az apó. Egy ideig mesterkedik, majd kissé csalódottan felsóhajt.
-Tartok tőle, hogy a billog, hogy csak a gazda halálával szűnik meg.
-Tehát, meg kell ölnöm a vámpírt? –kérdezi Cassius, és amikor az öreg bólint, hangja határozottan cseng. - Akkor ezt fogom tenni!
-Ne! Miattam... nem kell. Igazán nem. Nem érek ennyit... –zokogok fel, mire ismét a karjaiba von, és lágyan ringani kezd velem.
-Dehogynem - Nem hagyom, hogy bántson. –szorosan simulok hozzá, még mindig egész testemben zokogva. Mi vagyok én hozzá képest? Egy porszem, kis senki. Neki élnie kell, de az mindegy, velem mi történik. Karjaim a nyakára fonom, és szorosan tartom, mintha ezzel megakadályozhatnám, amire készül. Végül teljesen kimerülök, hiába, nem vagyok még erőm teljében.
Kissé megnyugodva ébredek fel, még mindig megmentőm karjaiban, szárnya védelme alatt. Jól esik most itt feküdni, de látom, Ő is kimerült, és még nem is vacsorázott, mert engem kellett pátyolgatnia. Óvatosan kikászálódom öleléséből, kerítek neki egy puha takarót, gondosan bebugyolálom vele, majd lábujjhegyen kióvakodok a konyhába.
Itt tanácstalanul megállok, és nézek körbe. Most jut eszembe, hogy azt sem tudom, mit szeret, de mivel múltkor láttam, hogyan ette a húst, így elhatározom, hogy azt készítek neki. Nagy lelkesedéssel neki is látok. Megkeresem a darált húst és a tojásokat, majd nagyon összpontosítva összekeverem, egészen addig, amíg masszát nem kapok belőle. Ezután megterítem az asztalt, még virágot is teszek középre. Igaz, hogy csak művirág, de annyira szép.
Nagyon szeretem a természetet, és az élőlényeket, órákig képes vagyok bennük gyönyörködni. Amikor mindennel elkészülök, visszamegyek a hálóba, ahol Ő még mindig édesdeden alszik. Nincs szívem felébreszteni, így ismét kimegyek, és az ablakpárkányra ülve kezdem nézni a lassan derengő hajnali utcát. Az emberek még nem nagyon járkálnak, aki csak teheti, még javában alszik, ezért szembetűnő, hogy az egyik nagy fa árnyékában két alak ácsorog, és meredten néznek errefelé. Még a hideg is kiráz, és ösztönösen kicsire húzom magam össze.
Tudom, hogy miért vannak ott, mint ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy a közelben lehetnek többen is, de Cassiusnak nem akarok szólni. Féltem őt. Ezért csak elmegyek az ablaktól, és leheveredek a tv elé rakott nagy, puha párnákra, és kapcsolgatni kezdem. Végül találok egy rajzfilmet és azt kezdem nézni. Vicces kis történet, gyakran felkuncogok közben, de hogy ne ébresszem fel Cassiust, a szám elé szorítom pracliaim. Ekkor két kar átkarol hátulról, mire kissé megugrok, és aprót sikkantok. Megfordulok, de ahogy felismerem őt, csak édesen elmosolyodom, és megcirókálom az arcát.
-Jól aludtál? – kérdem érdeklődve, majd a konyhába vezetem. – Készítettem neked reggelit. Remélem ehető. – állok meg az asztal mellett, a hátam mögé dugott kezekkel, kissé elpirulva, és reménykedő tekintettel. Ez az első reggeli, amit egyedül készítek, és szeretném, ha ízlene neki.
-Köszönöm, nagyon finom. –válaszolja, velem pedig madarat lehetne fogatni. Nevetve ugrándozok vissza a nappaliba, és folytatom a mesézést. Nemsokára Ő is követ, és mellém öl, Én pedig rögtön hozzábújok. Még senkihez nem kötődtem ennyire, főleg nem ennyire rövid idő alatt. Lassan győz az álmosság, és elszundítok.
Sötét, komor helyen ébredek. Minden hideg, és félelmetesen ismerős. Lassan körbenézek: hiszen ez a gazdám szobája! – nyüszögve menekülnék, de rémülten veszem észre, hogy a falhoz vagyok láncolva. Vékony bokámat már teljesen kidörzsölte a fém bilincs, és ahogy végignézek magamon, látom, hogy meztelen vagyok. Gazdám villogó szemekkel, és élveteg mosollyal közeledik felém.
Már menet közben vetkőzni kezd, elém már majdnem meztelenül ér. Lerántja magáról a nadrágot, a falhoz taszít, és már bennem is van. Érzem az őrjítő fájdalmat, és az undor okozta hányingert. Gyomrom kevéske tartalma már a nyelőcsövem égeti, azzal fenyegetve, hogy bármelyik pillanatban kitörhet összeszorított ajkaim közül. Nem bírom tovább, és felzokogok. Ez már túl sok… ekkor a távolból halk, megnyugtató hangot hallok. Olyan lágy és gyengéd… arra buzdít, hogy ébredjek fel. Akkor ez csak álom... egy borzalmas vízió. Nagy nehezen lerázom magamról e véres álom rabigáját, és lassan nyitogatni kezdem a szemeim. Érzem, hogy arcom csupa könny, és a cseppjeit Cassius meleg ujjai igyekeznek eltűntetni. Mivel megszólalni nem bírok, így csak hozzá bújok reszketve.
Sokáig repkedünk a város felett, de én is kezdek fáradni egy idő után. Így lassan vissza kell térnünk a lakásba. Chiaki kissé szomorúnak tűnik, de már tudom, mivel vidíthatnám fel. Leteszem a földre és úgy döntök, nem megyünk vásárolni. Helyette odaadok neki pár ruhát, amit nem szabtak rám méretre és nincsenek kivágva hátul. Ez jó ötletnek tűnik, és kézen fogva vezetem be a hálóba. Majd elérakok egy rakás inget, pólót, nadrágot. Hadd válogasson. Mind gyönyörű és divatos darab, de tudom, hogy túl nagy lesz a sovány kis testére. Nem baj, legalább eltakarja a kiálló bordáit és a sebeit. Látom, hogy ámulva néz rám, mint aki nem hiszi el, amit lát. Rám néz, hatalmas szemekkel.
- Ezeket vedd fel. Biztos nagyok lesznek rád, de mással sajnos nem szolgálhatok. –kacsintok rá, mire halványan elmosolyodik. Végre. Ezek szerint nem lőttem bakot. – De most elmegyünk vásárolni neked. – ezzel magára hagyom. Nem illik zavarni valakit, ha öltözik.
Kimegyek a nappaliba, és éppen belemélyedek a weboldalam böngészésébe - hát igen, modern démon vagyok, saját démonírtó weboldalam van -, amikor kivágódik a háló ajtaja és Chiaki repül ki rajta. Utána pedig egy felbőszült démonnő közeledik. Elegem van ebből a szukából!
Azonnal felrántom Chiakit, aki reszkető kiscica módjára bújik hozzám, halkan hüppög. Biztos megijesztette ez a házsártos nőszemély. Na igen, Malicia ki nem állhatja az embereket. Mint sok más démon sem. Azonnal kiosztom, hogy mégis mit képzel, mi jogon bántalmazza a vendégemet. Látom, hogy hátrál egy lépést. Ő csak közepes szintű démon, én ellenben egy igencsak erős démon vagyok. Túl sokáig tűrtem a pimaszságait ennek a nősténynek. És ez volt az utolsó csepp a pohárban.
- Ez volt az utolsó húzásod. Takarodj innen, ki vagy rúgva! – ordítom és kitárom a szárnyaimat, érzem, hogy a belőlem áradó energia szó szerint végigdübörög a szobán. Malicia pedig vert kutyaként, megjuhászkodva oldalaz ki a lakásból.
Szegény Chiaki pedig nem meri kinyitni a szemét, hozzám tapad, így kiviszem a konyhába és leültetem egy székre és egy pohár gyümölcslét nyomok apró kis kezecskéjébe. Egyáltalán nem haragszom rá, nem az ő hibája volt az egész. Lassan lenyugszom és a fiúcskához fordulok.
- Hát, Chiaki, úgy néz ki, megszabadultunk az életem rendben tartójától, így ez a feladat rád hárul. – mosolygok kedvesen, ő pedig csak bólint. Örülök, hogy marad. Legalább nekem is lesz társaságom, ha hazajövök.
~*~
Végül sem aznap, sem az elkövetkezendő napokban nem megyünk ruhát venni. Chiaki sebei fájnak, és ismét rosszul van. Talán az izgalomtól. Még nagyon gyenge, így állandó harc alakul ki közöttünk arról, hogy pihenjen-e, vagy sem. Ő mindenáron takarítani akar, de nem hagyom, amin állandóan vitatkozunk, de ezek a viták inkább játékosak. Ő pedig egyre többet mosolyog. Olyan kis zabálnivaló. Ma reggel is összevitatkozunk ezen, amikor fontos hívást kapok. Az egyik házba beette magát egy ronda kígyódémon, ki kéne paterolnom. Utálom a kígyódémonokat, de jól fizetnek érte. Meghagyom Chiakinak hogy pihenjen, és ha szeretné, használhatja a laptopomat is. Ő csak bólint, én pedig azonnal szárnyra kapok és elrepülök. Tudja, hogy estére visszajövök, hacsak valami nem tart fel. Sose lehet tudni. Némely démon nagyon akaratos.
Végül csak este hat után szabadulok, amikor sikerül kitelepítenem egy illegálisan az egyik házba betelepedett macskadémon családot. Hiába na, az illegális lakásfoglalás tilos. Persze tiltakoztak, de én nem tehetek semmit.
- Sajnálom, tényleg, de nem tehetek róla. Ez a munkámmal jár, elnézésüket kérem! - mondom.
- Nézze, én ezt teljes mértékben megértem - dorombolja macskamama. - De hová mehetnénk három kiscicával?
- Keressék fel a Démoni Ideglenes Otthont - ajánlom. - Ott segítenek önöknek. Mégegyszer elnézésüket kérem a kellemetlenségért! Higgyék el, nem tenném ezt, ha nem lenne rá szükség. Én sem szívesen végzek ilyen munkát.
Végül beleegyeztek. Azt hiszem, végülis jobb így nekik is, mint állandóan bújkálni a hatóságok elől. A macskák nem tartoznak a veszélyes démonok közé, nyugodtan letelepedhetnek az emberek között. Sietve repülök haza, még be is vásároltam néhány apróságot. Elsősorban húst, zöldséget, gyümölcsöt, némi ropogtatnivalót és innivalót. És Chiakinak is vettem egy kis ajándékot. Előre mosolygok, milyen boldog lesz, ha megkapja. Tényleg apróság.
Ám amikor belépek a lakásba, Chiaki hangját hallom, ahogy nyöszörög és sír. Azonnal leteszem a cuccokat és rohanok a konyhába. A fiúcska a földön fetreng, billoga vörösen izzik. Azonnal erőteret vonok a lakás köré, bár nem elég erős, de látom, hogy Chiaki már jobban van. A gazdája lehetett. Tehát tudja, hogy életben van. Az este leszálllt és félek, hogy meg fog támadni. A vámpírok mágiája hatástalan egy démonnal szemben, legalábbis az én fajtámmal szemben, de képes megbénítani egy időre. És azalatt megölheti Chiakit. A védőmező nem elég erős, hogy órákig kitartson. Óvatosan a karjaimba veszem Chiakit és beviszem a hálóba, majd azonnal telefonálni kezdek. Chiaki billoga még izzik, de nem olyan erősen, mint eddig. A mező valamelyest visszaveti. Látom, hogy sír, így egyik kezemmel gyengéden simogatom. Végre felveszik.
- Ki az? - hallom a jól ismert hangot.
- Apó! Segítség kell! - szólok bele a tárgyra térve. - Gyere! Most!
- Mi a baj? - kérdi, de hallom, hogy már pakol is.
- Hozd a legerősebb varázsszereidet egy erős védőmezőhöz és egy billoghoz - mondom, majd leteszem. Semmi kétségem, hogy tíz percen belül itt lesz.
Chiaki sír, a karjaimba veszem és próbálom megnyugtatni. Szegénykém. Felemeli kis fejecskéjét és a szemeimbe néz. Ajkai reszketnek. Halálra van rémülve. Én is éreztem a vámpír erejét rajta, amikor felemeltem. Rám hatástalan, de ha idejön és megbénít, nem tudok rajta segíteni.
- Sa... sajnálom... - suttogja sírva. - Tudja hogy... élek és... te is...
- Nem lesz semmi baj. Van egy ismerősöm, aki segít - mondom, lágyan ringatva őt.
Hamarosan meg is szólal a csengő. Kimegyek, Chiakival a karjaimban, aki szorosan lapul hozzám. Amikor kiérek, megérzem a mágia szelét és felsóhajtok. Megkönnyebbültem. Ajtót nyitok és apó áll az ajtóban. Igazából én hívom csak így. Beljebb lép és végigmér, majd a fiút is és bólint. Nem beszél sokat. Ősz hajú, apró termetű, de igen erős mágus. Érzem, ahogy Chiaki megnyugszik a jelenlététől. Ő is érzi, hogy nem fogja bántani. Int, hogy vigyem be Chiakit, mialatt ő mindenféle rúnákat és jeleket helyez el a lakásban, főleg az ajtóban, ablakokban és az erkélyen. Aztán halkan varázsszavakat mormol, mire érezni kezdem a hatalmas és erős mágikus fal növekedését.
- Ezzel megvolnánk - szólal meg mély, rekedtes hangján. - Most lássuk a billogot. Egy erős vámpír jelenlétét érzékeltem. Ő a baj forrása, igaz?
- Igen. Chiaki gazdája, aki a billogot tette rá - mondom és óvatosan lefektetem Chiakit az ágyra. - Billogot tett rá és meg akarja ölni - magyarázom, mialatt leszedem a fiú nadrágját. Chiaki halálra váltan reszket az ágyon.
- Hmmm... - mormog apó - Ez kemény dió lesz. Ez magának Larkennek, Drakula leszármazottjának billoga. Nem lesz könnyű, de megteszem, amit tudok. Végső esetben lezárom a billogot. Amíg Chiaki nem hagyja el a lakást, az erőtér is megvédi. A vámpír nem tud ide behatolni, hacsak be nem hívják.
Ez úgy tűnik, mintha kissé megnyugtatná Chiakit. Apó maga Memnis, Merlin leszármazottja, mégpedig egyenes ágon. Az egyik legnagyobb varázsló az egész világon. Memnis rúnát rajzol Chiaki farkára, majd szavakat kezd mormolni. A billog felizzik és Chiaki összerándul. De a vörös fény kialszik és csak a rúna látszik rajta. Nem értem. Nem értek az ilyen rúnákhoz, habár Memnis régebben tanítgatott rájuk. De csak néhányat ismerek. Ez a bilincs, vagy zár nevű. Ki tudja, meddig tart ki, de Memnist ismerve, elég sokáig.
- Tartok tőle, hogy a billog, hogy csak a gazda halálával szűnik meg - mondja végül a mágus.
- Tehát, meg kell ölnöm a vámpírt? - kérdem komolyan, mire Memnis bólint. - Akkor ezt fogom tenni!
- Ne! - fakad sírva Chiaki - Miattam... nem kell. Igazán nem. Nem érek ennyit...
- Dehogynem - csitítom, a karjaimba véve. - Nem hagyom, hogy bántson.
Szorosan simul hozzám, reszket. Tudom, hogy engem félt, de nem ez az első alkalom, hogy vámpírokkal küzdök meg. Bár, egyikük sem volt még ilyen erős. Memnis hamarosan elbúcsúzik és a lelkemre köti, ne engedjek be idegent a lakásba. Természetes, hogy eleget teszek a kivánságának. Chiaki zokog, mintha minimum most azonnal halnék meg. Nem most megyek oda, előbb biztos haditerv kell. Érzem, hogy fél, reszket, halálra van rémülve. Gyenge, sovány kis teste rázkódik a sírástól, két vékony kis karját a nyakam köré fonja és fejét a vállamra hajtja. Szívettépően zokog és nem tudom megnyugtatni szegénykémet. Végül belealszik a sírásba, de nem engedem el. Leülök vele és szárnyaimmal betakarom. Hadd aludjon. Olyan sokáig bántották, nem csoda ha ennyire fél és ennyire jólesik neki a gondoskodás és a szeretet. Megsimogatom könnyes pofikáját, mire megmozdul, de nem ébred fel.
- Ne félj, kicsikém - suttogom lágyan. - Nem hagyom, hogy visszaszerezzen.
Miért törődsz velem? – kérdem. – Nem érek ennyit. Én… semmit sem érek. –suttogom, szavaim szinte hallhatatlanok az emberi fül számára. Nem értem, miért mentett meg, hiszen nem is ismer, és ezzel a tettével csak bajt hozott a saját fejére. Tudom, hogy gazdám nem fogja feladni, nem nyugszik, amíg meg nem talál, és a saját két kezével kínozhat halálra.
Ne mondj ilyesmit. Nem vagy rosszabb másoknál. Éhes vagy? Csinálok reggelit. Mit szeretnél?
-Nem… nem tudom. – eddig nem gyakran kérdezték meg tőlem, mit is szeretnék, már annak is örültem, ha enni kaptam, nem hogy még válogassak is, ezért sok ételt nem is ismerek. De ekkor felcsillannak szemeim, és agyamba kúszik egy régi emlék, kedves mosolyról, jó illatokról és finom ízekről. - Rántottát. –vágom rá lelkesen. Kiskoromban egyszer ettem már, nagyon ízlett.
-Akkor azt kapsz. Pihengess csak, nemsokára visszajövök. –mosolyog, majd kivonul, én pedig elégedetten dőlök hátra az ágyon, de nem sokáig bírok nyugton feküdni, gyomrom parancsszava kihajt a konyhába, ahonnan isteni illatok szállingóznak, és csiklandozzák orrocskámat. Lassan közelebb lopózok, de amikor hirtelen hátrafordul, ijedten lépek egy lépést hátra, ezért inkább a tálalóhoz lépek, és előkészítem az étkezést.
Terítés közben megcsodálom az étkészletet. Nagyon szép, hófehér porcelán, a szélén egészen halovány, lila mintával. Jó érzés lesz ebből enni… mikor kész vagyok, szépen leülök egy székre, és várom az ennivalót, bár legszívesebben felugranék, és már a serpenyőből megenném. Szerencsére perceken belül már tányéromon is van a rántottám, de nem kezdek hozzá, megvárom Cassiust is, ahogyan belém nevelték. Elkészíti magának is a reggelit, de amikor meglátom, mi is az, elszörnyedek. Hogy… hogy lehet ezt megenni?
-Nyersen?- kérdem, elfojtva undoromat. Ha Ő így szereti, egészségére. Több fini rántotta marad nekem.
-Nekem a rántotta éppolyan gusztustalan, mint neked a nyers tojásos hús Egyél, mielőtt kihűl! –nem is kell kétszer mondania, egy falatot feltűzök a villámra, és a számhoz emelem. Ahogy ízlelgetni kezdem, elégedett kis nyögés hagyja el a számat. Régen ettem már ennyire jót.
-Finom- dicsérem meg.
-Örülök. Délelőtt elmehetnénk valahová. Úgyis kell neked ruhát vennem, meg jön a bejárónőm. Undorító szipirtyó és nem szívesen tartózkodom vele egy légtérben. –ez meglep. Nem olyannak tűnik, mint akinek szüksége van, házvezetőnőre, de nem kételkedem szavaiban. Ha nem kedveli, valószínűleg Én rettegnék tőle.
-Miért nem… válsz meg tőle? –kérdezem, fülig vörösödve, hatalmas zavarban. Tudom, hogy semmi közöm hozzá, már meg is bántam, hogy föltettem a kérdést. Nekem nincs jogom kérdezni, vagy kérdőre vonni. Legnagyobb meglepetésemre nem ordítja le a fejem, sőt, nagyon is kedvesen beszél továbbra is.
-Jó ötlet. Hé, Chiaki, tudsz takarítani? –bólintok. – És lenne kedved nekem dolgozni, mint házvezető? Lenne hol laknod, lenne mit enned, és én nem bántanálak. Mit szólsz? –Hogy Én? Tényleg maradhatnék nála? Ez túl sok nekem egyszerre, meg kell emésztenem. Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Velem nem szoktak kedvesek lenni. Biztosan akar valamit… de mégis annyira csábító az ajánlat. Nem kéne többet éheznem, lenen hol álomra hajtanom a buksim.. Legyen, aminek lennie kell, elvállalom. A mostani helyzetemnél rosszabb már nemigen lehetne. Félénken bólintok, mire Ő elmosolyodik.
-Várunk, amíg megerősödsz és meggyógyulsz. Aztán kidobom ezt a banyát Most pedig egyél!- gyorsan belapátolom a reggelim maradékát, majd elégedetten simogatom meg a pocimat. Ez igazán jól esett… ez után visszaküld a szobába, hogy pihenjek kicsit. Nincs sok kedvem feküdni, ezért úgy helyezkedek az ágyon, hogy ülve pont kilássak az ablakon, és az utcán siető, most aprónak tűnő embereket figyelem.
Nemsoká bejön hozzám, és mellém ül. Ösztönösen húzódom arrébb, a megszokás győz az eszem felett. Hiába tudom, hogy Cassius nem akar bántani, az eltelt évek alatt szerzett rengeteg rossz tapasztalatnak hála mindenkivel ilyen vagyok. Nem elég egy-két nap, hogy megszabaduljak a gátlásaimtól, és a belém rögzült védekező ösztöntől.
Nem bántódott meg szerencsére, csak közelebb ül, és megsimogatja az arcom. Nagyon jól esik a gyengédség, igyekszem is minél többet kicsikarni belőle, ezért arcomat a mellkasába fúrom. Finom illata van… betakar a szárnyaival, melytől engem elönt az otthonosság érzése. Kellemes így. Lágyan végigcirókálom a tollait.
-Milyen puha. Puha és meleg. És selymes.
-Vigyázz, ne húzd meg a tollaimat! Azt nem szeretem. – ez eszembe se jutott. Képtelen lennék neki fájdalmat okozni, hiszen annyira kedves, és szép.
-Nem fogom. Ha nekem is lennének szárnyaim, elrepülhettem volna. –felszállhattam volna a puha felhők közé, és kínzóim nem érhettek volna a nyomomba. Elrepülhettem volna egy olyan helyre, ahol nyugalmat lelhettem volna. Felsóhajtok, ahogy elfog a magány érzése, de amikor meghallom ajánlatát, már egy kis, halovány, boldog mosoly kúszik az arcomra.
-Akarsz repülni? Öleld át a nyakam és repülünk egyet. – teljesítem, amit kér, Ő pedig úgy kap a karjaiba, mintha súlytalan pihe lennék. Amikor felszállunk, kissé megijedek, de hamar elvarázsol a látvány, és a hajamba, bele-belekapó, langyos szellő érintése. Fenséges… legszívesebben életem végéig így maradnék.
Sajnos túl hamar véget ér a csoda, de nem várhatom el tőle, hogy egész nap a karjaiban velem repkedjen. Bizonyára nehéz vagyok neki… igyekszem elrejteni csalódottságom, amikor ismét lerak a szilárd talajra, de nem hagy sokáig búslakodni. Megragadja a kezem, és a szobába vezet, ahol elém rak pár ruhadarabot, majd megindul kifelé, de az ajtóból még visszaszól.
-Ezeket vedd fel. Biztos nagyok lesznek rád, de mással sajnos nem szolgálhatok. –kacsint rám. – De most elmegyünk vásárolni neked. – ezzel a végszóval hagy magamra. Óvatosan közeledek az ágyon sorba rendezett ruhák felé, egyesével végigsimítva az összesen. Még sosem voltak ilyen szép holmiijaim. Magamra öltöm a nadrágot, és épp a pólóval próbálkozom, amikor kivágódik a szoba ajtaja, és egy nagydarab nő ront be rajta hangos kiabálással. Érzem a szagán, hogy egy közepes erővel bíró démon.
Halálra vagyok rémülve, és szinte a falba passzírozom magam. Ki lehet ez a nő? Nagyon félelmetes… Egyre közeledik, mindenfélét kiabálva, kezében egy nagy táskát lengetve. Megpróbálok menekülni, de elkap, és egyetlen kézlegyintéssel kirepít a nappaliba.
-Hol a gazdám? Mit csináltál vele te emberek fattya? – hiába próbálom megmagyarázni a helyzetet, nem hagy rá időt.
Tudom, hogy könnyedén végezhet velem, és már lelkiekben felkészülök a halálra, amikor hirtelen felrántanak a földről, és két, erős kar fonódik körém, én pedig reszkető kiscica módjára bújok a lehető legközelebb. Eddig bírtam, lassan kitör belőlem a feszültség, hangos hüppögés formájában, pedig nem akarom, hogy egy anyámasszony katonájának tartson, aki mindenen elbőgi magát. Arra sem figyelek, ahogyan Cassius leteremti a nőt, csak utolsó mondta kapja meg figyelmem.
-Ez volt az utolsó húzásod. Takarodj innen, ki vagy rúgva! –bőrömön érzem, hogy az Ő haragja is fellángol, szinte éget, de tőle nem tartok. A démon meghunyászkodva oldalaz ki, de Én még mindig képtelen vagyok Őt elengedni, sőt, még jobban bújok. Nem tudom, mennyi idő telik el, mire többé-kevésbé megnyugszom, és ki merek bontakozni az öleléséből. Megmentőm kivezet a konyhába, leültet, majd a kezembe nyom egy nagy pohár gyümölcslevet.
Apránként kortyolom, a pohár széle fölött pedig Őt figyelem. Nem tudom, mit kéne tennem, mit vár el. Tanácstalanul lökdösöm lábammal az előttem lévő széket. Hosszas csend után végre megszólal, hangja csöppet sem dühös, vagy ideges:
-Hát, Chiaki, úgy néz ki, megszabadultunk az életem rendben tartójától, így ez a feladat rád hárul. – mosolyog, hangjából nem hallok ki szemrehányást, ezért félénken bólintok. Remélem, nem fogok neki csalódást okozni. Mindent tőlem telhetőt megteszek, hogy ne legyen rám panasza.
-
-
Végül nem mentünk aznap vásárolni, és az azt követő napokon sem. Sebeim megint megfájdultak, és elég gyenge is voltam még. Nem tett jót az a sok izgalom, de Cassius mindig ott volt, amikor segítségre volt szükségem. Volt is pár kisebb vitánk abból, hogy szerinte még ágyban lenne a helyem, én viszont már elkezdtem takarítgatni.
Végül látszólag beletörődtem a helyzetbe, de amikor el kellett mennie valahova nekifogtam a munkának, hiszen volt mit tenni. Amit tudott megcsinált persze, de nem volt sok ideje az ügyei miatt, és még én is ott lógtam koloncnak a nyakán. Elsőként a fürdőt kezdtem rendbe tenni, kiválogatni az üres vagy nem használt flakonokat, és csoportosítani a holmikat, közben beraktam egy adag mosnivalót. Szép lassan kellemes tisztítószer illat lengte be a helyiséget, aminek én nagyon örültem, hiszen imádom a friss tiszta illatot.
Amikor ránézek az órára, döbbenten látom, hogy már hat óra is elmúlt, ezért elhatározom, hogy valami könnyű vacsorával várom. Hozzá is fogok fölszeletelni a zöldségeket, de ekkor felizzik billogom, pokoli fájdalmat okozva. Térdere esek, majd amikor már úgy sem bírom, egyszerűen elfekszem a konyha hideg kövén, hátha az hűti kicsit égő testem, hiszen a lángolás túlterjedt az eddigi ponton, és már egész testemet érinti. Ez csak egyet jelent: Volt gazdám erősebb, mint valaha…
