Ülök a páholyomban, sárkányaim közül néhány pont erre sétálgat, a legtöbb emberi alakjában caplat mindenfele, a többi igazi formájában fekszik a párnákon vagy a füvön.

A szél kellemesen melenget a forró idõben.

Trónomból figyelem minden léptüket, csendes a mai nap.

Lustán felállok, a központi épülethez veszem az irányt.

A tanács tagja vagyok, mint minden más isten, idekint alig akad egy-kettõ, inkább a tanoncok kergetik egymást a tekercsekkel.

- Kisuke? Miért hozott erre a sors? – vén szivar, de kedvelem, nagyon bölcs, de már képtelen jó döntéseket meghozni, párszázezer év után az istenek agya sem foghat a legjobban, egyéntõl függ. Õ már kisült, az elsõk közt volt, de már lefokozták.

- Unatkozom, semmi érdekes nincs – vonom meg a vállam, szokásos mosolyom kiül arcomra.

- És te mit keresel itt apó? – az utolsó szót kihangsúlyoztam, mindig is apámként tekintettem rá, gúnyosan visszavigyorog, majd elindul útjára.

Belépek a könyvtárba, itt már sokkal többen vannak, kicsit túlzottan is nagy a nyüzsgés.

- Héj, te! – szólítok le egy tanoncot – mi ez a nagy sietség? – vonom fel egyik szemöldököm.

Ijedten összerázkódik látványomra, gyorsan meghajol, és hadarni kezd:

- Egy kis zavar adódott a földön, az ördög fia munkálkodik, túl sok káoszt okoz! Felborítja az egyensúlyt! – érdekes, elsietek a tárgyalóterembe. Sok isten éppen tanácskozik.

- Kisuke Von Mao! Éppen értesíteni akartunk a fejleményekrõl, Lucifert ki kell iktatni!

- Vállalom – vágom rá azonnal hûvösen.

- A feladatot rád bízzuk – egyezik bele mindenki.

- Mást úgysem tehettek testvéreim – kezdek el gúnyolódni, majd elhagyom a termet.

~§~

Tényleg nagy a káosz, az emberek verik egymást, mindenhol vér, micsoda ostobaság, bár most kivételesen nem saját hülyeségüknek köszönhetik a botrányt.

Az úttesten összetört kocsik és egyéb jármûvek maradványai látszanak, a távolban egy buszt éppen most emésztenek fel a lángok. Itt-ott emberek tetemei is fekszenek, sokan sérüléseiket szorongatva ücsörögnek az út szélén.

Az esõ csepereg, a szél is fúj, kabátom alá kapva lebegteti meg az anyagot s hajamat szanaszét dobálva tombolja ki magát.

Nem vagyok ostoba, az érzékeim kitûnõek, a gonosz aurát veszem célba, erõsen érzõdik hogy merre van, elképesztõ, még el sem próbálja rejteni az erejét, esetleg nem tudja?

Átszlalomozok az utakon, sok ember kér segítséget, de elmegyek mellettük, nem avatkozhatom az életükbe, tilos.

Utam egy színházhoz vezet. Itt nincs semmi gond, az emberek illedelmesen várják ki a sorukat a jegyükért, puccos és csiricsáré ruházatuk már bántja a szemem.

Én nem várok, erõmet használva megyek el a vendégek elõtt észrevétlenül.

A színház még nem nyitott, kicsit feltûnõ vagyok, hamar felkapok egy VIP kártyát és a nyakamba akasztva megyek a színfalak mögé.

Érzem, hogy erre van, bár pár fallal odébb így a nagyterembe megyek.

Még most is próbálnak, pedig fél órán belül kezdõdik a só.

A színpad elé lépek, feltûnõbb nem is lehetnék, éppen megbeszélés, tökéletes.

Ujjammal jelzem Lucifernek hogy jöjjön, tudom hogy tudja hogy ki vagyok. Keserû szájízét kóstolgatva lép mellé és invitál az öltözõjébe.

Becsukja mögöttem az ajtót, várakozóan pillant rám.

- Segíthetek valamiben? – bájosan mosolyog, kétszínû ostoba gyermek, egy istent nem verhet át.

- Hagyjuk a bájolgást – nézek rá komoran – azért vagyok itt, hogy megöljelek – szemeimet mélyen az övéibe fúrom, arca vonala enyhén lekonyul.

- Mondj egy okot, hogy miért nem kéne téged megölnöm?

- Miért? – üres a tekintete, még mindig vigyorog, felháborító hogy tud így viselkedni.

- Itt vagy, simán megölhetnél, miért nem teszed meg azonnal? Mit számít egy magadfajtának az én szavam? – boldogan mosolyog minden szava után is. Mérgesen összehúzom a szemöldököm.

- Az érvek embere vagyok, ha van megfelelõ okod, hogy miért ne öljelek meg akkor nem fogom megtenni. – mondom paraszti egyszerûséggel.

- Én. – vágja rá foghegyrõl – nem ölhettek meg, apám nem örülne, és támadást indítana, ha a jó vagy a rossz bármelyike elvész az egyensúly felborul – elégedett a válaszával, és én is, igaza van.

- Igaz, de ha tovább folytatod a bajkeverést vállalni fogjuk a kockázatot – hangon éles és nyers, és õ is érti hogy komolyan gondolom.

- Szemmel tartalak, és velem együtt más istenek is – komoran figyelem vonásait.

Ez a fiú még sok gondot fog nekem okozni.

Csak zsebre vágott kezekkel és szokásos unott arcommal kullogok a domináns folyosókon a hang irányában haladva. Az ajtót egy selyemanyag helyettesíti a díszítés érdekében, lustán félretolom puha anyagot és napszemüvegem a fejem tetejére helyezve, besétálok a bemutató csarnokába. Nagy csillogó és kivilágított színpad, néhány modell lezseren lépkednek még hajukban a göndörítõkkel vagy csak várva, hogy a póthaj kellõképpen a helyére ragadjon.

Oda megyek egyik õrömhöz és kérek tõle egy belépõkártyát, nekem automatikus és alap hogy engedélyem van az itteni caplatásra de, így érdekesebb, ha azt hiszik, hogy csak befolyásos vendég vagyok vagy pont, hogy egy befolyásos vendég barátja, szolgája, esetleg rokona.

Ledobom magam az egyik szélsõséges székre, hogy semmiképpen ne legyek feltûnõ és alig észrevehetõen intek, hogy kezdhetik.

A modelljeim hibátlanok, elégedett mosollyal konstallálom a hosszú végtagokat és kecses járásukat, persze a ruhákat is megvizsgálom. Pontosan tökéletes minden, hatalmas vigyorral várom mindig a következõ modellt, már szünet is volt így teljesen be vagyok zsongva a következõ modell iránti kíváncsiságban. A cég nagyrész férfiakat szerzõdtet így most is férfiruha bemutató, van.

- Most jönnek az utcai viseletek! – mondják be.

A ZENE beindul és kilép az elsõ modell. Gyönyörû… szinte tátott szájjal néztem, ahogyan végigmegy abban a feszes farmernadrágban, és ahogy a beépített ventillátorok fújják a haját. A szívem kihagy egy ütemet és a gyomrom furcsán, bizsereg. Amint elhagyja a kifutót csalódottan görcsbe, rándul a hasam.

A bemutató másik fele már túl unalmas volt nekem az a fiú után. Gyorsan lezavartuk az egészet és már száguldottam is az öltözõbe. Az õrök kifogás nélkül beengedtek, a modellek nem nagyon foglalkoztak velem, aminek örülök is, nincs kedvem senkihez sem csak Õ hozzá.

Nem is kell sokáig kutatnom, azonnal rá találok és megszólítom.

- Hali – nyögöm ki csak úgy egyszerûen. Csodálkozva fordul meg és néz rám, vagy egy fejjel magasabb vagyok nála.

- Ööö… szia – böki vissza zavartan, csak pislogok, zavarba hoztam volna? Értetlen fejet vághatok de, nem érdekel, mert észreveszem hogy egy szál boxerben áll elõttem, talán ezért jött zavarba…

- Mond csak, hogy hívnak? – kérdezem egy sármos mosoly kíséretében.

- Anata Sen – nyögi halkan.

- Nagyon élveztem a bemutatódat, te voltál a kedvencem, és a ruha is… mintha rád tervezték volna – kezdek el bókolni neki, bár ez nem is olyan bókolás, inkább dicséret vagy megállapítás.

- Uhm… Köszönöm! – arca felvidul de, tekintetét elkapja, amint hívják a következõ próbára.

- Nekem mennem kell. – hadarja és gyorsan felkapva ruháit, elviharzik. Gonoszkásan mosolygok, elõjött a birtoklási vágyam, tudom, erõm lángol a testemben. Kezd nagyon érdekelni ez a fiúcska!