|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Hiyahiya | 2011. 05. 12. 12:19:13 | #13576 |
 Karakter: Aoibhe
Megjegyzés: ~ Kitának~
Életemben nem voltam még olyan dühös mint most... ökölbe szorult kezeim remegnek, úgy árad belőlem a düh, mint valami méreg... az a méreg, amit ez a kígyó mart belém! Aljas vadállat! Hogy meri... hogy mer gúnyt űzni belőlem?! Ennyire nem becsüli még a rangomat sem? Ennyire nagy baj, hogy nő vagyok? Ha ez így megy tovább, képtelen leszek kontrolálni magamat a közelében... és olyan dogokat fogok tenni, amiért az oktatóm a sírjában fog forogni...
Lakosztályomba lépve ingerülten rántom el a megannyi selyem függönyt, hogy ágyamhoz trappolva ülhessek rá s bokszolhassak bele az ágynemű finom anyagába... ilyen még sohasem fordult velem elé. Sohasem voltam képes nem figyelni magamra, bár való igaz, hogy a mérgem irányításával vannak még mindig problémáim. Pedig apám hányszor elmondta, hogy a jó uralkodó minden mozzanatával olyan mesterien bánik, mint a vívó a kardjával. Azt hiszem, meg kéne tanulnom vívni. Akkor egészen biztosan megérteném, hogy milyen uralkodni valami felett, amilyen kétélű... micsoda jó hasonlat. Olvasottságban nincs hiány... lenyűgözöm még magamat is, most már csak azt kéne elsajátítani, hogyan legyen magabiztos ennek a tuskónak a közelében. Azt hiszem őt csak az varázsolja el, ami náluk nagy dolognak számít. Én viszont, nem fogok még ennél is jobban megalázkodni előtte... elég volt a bocsánatkérés. Nem fogom hagyni, hogy tovább inzultáljon... belefojtom abba az arrogáns tuskóba, még a levegőt is...
Bidam lép be lakosztályomba, s a megannyi függöny ellenére is jól látom meghajolt alakját. Ő és Junho udvarhölgy az egyetlenek, akiket nagyon-nagyon közel engedtem magamhoz az évek során. Junhoval együtt nőttem fel, mindig is egy nővárként állt mellettem, Bidam pedig... ő mindig nevelt és figyelt rám. Azt hiszem, még most is jobban tudja, hogy mi lenne ilyenkor a megfelelő döntés, mint én. Nem csodálom... 30 évnyi apám mellett való szolgálat, megedzette őt is.
- Felség... jól érzed magad? – érdeklődik tisztelettel először, és kiérződik hangjából a gondoskodás. Akaratlanul is mosolyt csal arcomra ez az apró figyelmesség, s szemeimet behunyva immár csillapult dühvel simítok végig ében tincseimen.
- Igen, azt hiszem. Vagy is inkább... közel sem. Mindegy is. Jelentsd, mi történt eddig? – utasítom halkan, s ő belépve sétál elém, s nyújt át egy tekercset. Figyelmesen olvasom végig, hogy Darius a tuskósága ellenére, milyen kiváló intézkedéseket hozott eddig. Alig egy órája van itt, de máris a honvád seregemmel kezdi? Remek. Végül is, ezt ő jobban tudhatja. Legalább erősebbek lesz az a maroknyi ember, akik a népért felelnek. Itt nem köthetek bele. És teljesen egyetértek ezekkel, míg nem kell a képére néznem. Addig bármiben megállapodik vele. Az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem találkoznék vele, hanem futárokon keresztül kommunikálnánk. Semmi gúny, semmi tüske és semmi méltatlan érintés. Mennyország... persze tudom, hogy ez lehetetlen. Akkor meg gyávának nézne. – Nagyszerű. Végra valami hasznosat is tesz élcelődésen kívül.
- Felség...- lágyul el apaian hangja, s én kíváncsian pillantok fel rá. Bajsza alatt finom mosoly, s ahogy érdes újbecseivel épp hogy megérinti fejemet szinte már jól esik. Tőle, négyszemközt elfogadom. Ő... közel áll hozzám.- Ne vegyed ezt ilyen komolyan. Ismertem az apját, és higgy nekem, jobban jársz, ha nem bosszantod magadat vele. Ahhoz, hogy tiszteljen mutatnod kell valamit magadból neki. Ha csupán egy érzéketlen nőt lát, nem fog egyenrangúként kezelni. Így állj hozzá, felség.
Jól esnek a szavai. Jól esik, hogy tanácsokkal lát el, ilyen személyes helyzetben is. Mert ez már kell odáig elfajulni... és talán képes is leszek megfogadni, amit mond. De hát... nekem ezt másképp tanították. Azt mondák, egy uralkodó az maga az ország, és az ország akkor erős ha nyugodt és határozott. Így nekem is annak kell lennem, nem engedhetem, hogy holmi harcos tuskók kizökkentsek belőle... mégis sikerül neki. Talán hallgatnom kellene Bidamra.
- Készíttesd elő az íjam és a nyilaim, Bidam. – kérem halkan, ő pedig bólintva, immáron jobb kedvvel távozik, én pedig reménykedem benne, hogy egy kis íjászkodás jobbat tesz majd a lelkivilágomnak...
*
Kényelmes léptekkel indulok el hátsó gyakorló céltábla felé, Junho mögöttem lépkedve kezében íjammal és nyilakkal követ, s közben apróbb információkat oszt meg velem abból, hogy eddig mit tapasztalt az itt tanyázó csürhéről... olyan faragatlanok, ahogy gondoltam, de legalább moderálják magukat egy kicsit... remek. Ettől most boldogabb lett a délutánom. Egy fenét... ha még egyszer a szemem elé kerül az az alak – már pedig biztos vagyok benne, hogy nem fogja kihagyni az alkalmakat-, akkor esküszöm, hogy megfojtom. Saját... a saját... önelégültségében!
Ám, ahogy kiérek s határozott vezérszóval adják a tudtomra, hogy itt már bizony vannak, kezdem úgy érezni, hogy az istenek, az ég és minden összeesküdött ellenem. Hála istennek csak Darius tanácsosát, azt hiszem, Ilinnát pillantom meg egy csapat lánnyal. Érdeklődve figyelem, ahogy hajszálpontossággal zúdul mindegyik nyíl a céltáblára. Mintha fekete zárpor lenne. Ám az első, amin meg akad tekintetem, az hogy micsoda nagy és nehéz íjakat használnak... még a nyilak is vaskosak, ahhoz képest, amilyen az enyém... tiszafából, vagy talán égerből készülhettek... súlyosabb darabok, mint az enyém.
Elmélkedésemből egy magas alak szakít ki, aki a másodperc töredéke alatt terem előttem. Meglepődhetnék, de nem teszem. Helyette csak élesen szívom be a levegőt, s egy percnyi lelki nyugalom erősítés után fordulok csak felé, hogy ismét felnézhessek az idegesítően arrogáns képére, amiről legszívesebben saját kezűleg törölném le ezt az irritáló kifejezést. Bár tudom, hogy buta ötlet, mert a kis ujjával eltörné a kezemet...
- Aoibhe királynő – int fejével, de már hangjából kiszűröm az élt, még ha tíz máter távolságból valaki könnyen nézhetné ezt a tuskót valakinek, aki legalább próbál udvarias lenni. Én bizony már nem tehetek róla, hogy a barbár vidékeken ez nem szokás... nyugalom. Ki fogom bírni. Nem figyelek rá és akkor egészen biztos békén hagy.
- Darius fejedelem – üdvözlöm halkan épp annyira tisztelettel, ahogy kell. Bár nem hiszem, hogy érezné, ha egy mozdulatommal is udvariatlan lennék. Az viszont hozzám nem lenne méltó. Mikor a nyilak hasítása ismét eljut fülemig, szürke íriszeimmel végig követem útjukat, és elmosolyodnék, ha... ha nem állna itt ez a tuskó. De így csupán egy dicséretre futja majd. Elégedjen meg vele. – Milyen határozottan ügyesek.
- Valóban, a nővérem képezte ki őket; a királyi testőrség mellé kerülnek – magyarázza mély hangján, s engem még talán most is meglep férfias orgánuma. Dehogy lep meg... nem érdekel. Az én testőrségemben? Remek, Iliánával talán jobban szót értek majd, mint egy rakás barbár férfival. Főleg ha ez azt jelenti, hogy kevesebbet kell ennek a társagában lennem.
A szőke hajú nő, ad pár percnyi pihenőt a harcosainak, és pedig már-már örülök, hogy nem a vezérével, hanem vele beszélgethetek. Egy fajta, de okosabb és tapintatosabb, mint a fejedelme. Azt hiszem, ezzel az erénnyel csak a nők rendelkeznek. Milyen szép is így gondolni.
- Királynő. Elégedett? – érdeklődik tisztelettel, nekem pedig egyenesen tetszik, ahogy viselkedik, és egy percre örülnék is neki, ha az őt piszkáló férfi helyett , ő lenne a vezér. Ők egyáltalán mik? Szeretők? Nem... nem hiszem. És ha azok is, mit érdekel engem? Semmi nem köt ehhez a tuskóhoz, a megállapodáson kívül, mit izgat engem, hogy kivel osztja meg az ágyát...
- Ugyan, bizonyosan, nem igaz, királynő? Katonái élete immáron biztos kezekben vannak. – hinti el Darius, s míg Iliana csupán szúrósan néz rá, addig az én szemeim máris szikráznak, hiába mosolyog ilyen bárgyún. Vagy úgy... szóval ismét szórakozik velem? Élvezi, hogyha aljas lehet, igaz? Főleg, hogyha felbőszíthet vele... csak nehogy... nehogy késő legyen...
Szinte magam előtt látom a saját arcom, ahogy szemeim összeszűkülnek, szám megremeg, és lángoló dühöm első szikrái pattognak jegesnek szánt ezüstős pillantásomban... ujjaim összeszorulnak, s ahogy el nézem még tetszik is neki! Ez a... ez a... tuskó! Szemét alak!
- Addig míg az országom biztonságban van, nem érdekelnek a módszereid, felség! Nem érdekel, hogy hogyan próbálsz meg minden alkalommal eltaposni és az sem, hogy faragatlan módon még azt sem tiszteled, ami vagyok a női létemen kívül. Addig, míg az országomat szolgálom azzal, hogy elvisellek, megteszem! – fakadok ki nem őrültek módjára, de épp elég határozottan és dühösen ahhoz, hogy ezzel meglepjek mindenkit, aki itt van. Junho elhűlten tátja el száját, hogy kezével azon nyomban el is takar azt. Szinte hallom azt a feszült kis hangot, amit mindig hallat ilyenkor.
Még maga, ő felsége, Darius fejedelem, is meglepődik ki rohanásomon, nem kevésbé a szőke... mit tudom én micsodája. Nem érdekel. Nem érdekel! Nem vagyok hajlandó még egy percig elviselni, ahogy ez férfi megaláz a saját országomban, a saját palotámban a saját embereim előtt! Nem hagyom!
Hamar rendezi azonban vonásait, s az a kiszélesedő vigyor, ami megjelenik képén talán még idegesítőbb, mint a gúnyos mosolyai. Szemöldökeimet összehúzva, dühtől összeszűkült szemekkel figyelem, ahogy egy lépéssel közelebb kerülve, mutatóujjával minden szégyen nélkül cirógatja meg méregtől kipirult arcomat. Micsoda...? Már megint? Azt hittem, hogy elég világosan utasítottam el az ostobaságait pár órával ezelőtt!
- Tudod királynő... egészen emberinek tűnsz, mikor a harag pirul az orcáidon. – duruzsolja mélyen, száját ugyan azzal a gúnyoldó, szörnyű kunkorral, ami az őrületbe kerget.
Már én sem finomkodom, azt hiszem az a kis cérnaszál, ami eddig tartotta bennem az udvariasságot elszakadt. Határozottan ütöm el kezét arcomtól, már-már harciasan, s elég bátran ahhoz, hogy még több szórakozást jelentsek számára.
- Tartasd meg az ostoba megjegyzésidet magadnak, felség. Úgy hiszem úgy kellemesebb lesz mindkettőnk számára. – szűröm fogaim között s egy lépést elhátrálva fordulok Junho felé, aki szinte az ájulás szélén állva támaszkodik a falnak. – Junho udvarhölgy! Kérem az íjam és a nyilaim! Elvégre nem azért jöttem ide, hogy Darius fejedelemmel trécseljek. – pillantok az említettre szemeim sarkából, aki egészen felvidulva figyel, amitől mondanom sem kell... még inkább elfog a pulykaméreg. Illedelmesen nyújtja felém a selyembe csavart fegyvereket, én pedig a kelleténél talán agresszívabban húzom onnan ki íjamat, amit mindenki érdeklődve szemlél meg. Ahogy hallottam náluk férfiaknak való nehéz fából készülnek az íjak. Az enyémet még apámtól kaptam, és én magam választottam a bambuszt, amiből készítették. Erős, hajlékony, könnyű és gyors. Gyorsabb, mint az övék.
Szinte már kíváncsian méregetik a hosszú mégis karcsú eszközt, én pedig földre téve azt ajzom fel könnyedén, minden bizonnyal elég meglepően ahhoz, hogy ne higgyék el, hogy képes vagyok rá. Ó hat tudnák, hányszor vadásztam apámmal! Ez volt az egyetlen, amiről nem folt hajlandó lemondani, pusztán azért mert lány lett az utódja. Hálás vagyok neki érte, mert nagyon megnyugtató, ahogy a sima, művelt anyag a tenyerembe simul... Kihúzok egy nyilat a selyem szákból, s azonnal célra igazítva, felhúzva íjamat villámgyorsan engedem el, s én úgy érzem, hogy a kilőtt fegyverrel együtt egy darabja is távozik fezsültségemnek... behunyt szemekkel adom át magam ennek a kellemes érzésnek, s mikorra szélsebesen száguldó nyíl a céltábla tökéletes közepén érkezik meg halvány kis mosoly rajzolódik ki arcomon. Nem olyan erős, mint ő az íjaik, de gyorsabb és halálosabb az bizonyos. Meg tudom állapítani, mert értek hozzá.
Döbbent csend telepszik mindenkire, s csupán a madarak csicsergése s a lombokat borzoló szellő töri meg ezt. Arcomra ragad az az apró mosoly ettől még inkább, s szemem sarkából látom, ahogy megvillan Darius mélykék pillantása. Mellém lép, s megkaparintva egyet a saját íjai közül veszi kezébe, s húzza ki az ideget, hogy megfeszítve azt az egyik megkaparintott nyílvesszőjét halálos pontossággal lőhesse majdnem, hogy félbeszelve az én ott nyugvó vesszőmet. Iliana felszisszen, s behunyva szemeit sóhajt fel, én pedig szúrósan pillantok fel az engem kihívóan figyelő fejedelemre... szóval versenynek veszi? Nem annak szántam, de ha már itt vagyunk, akkor legyen! Többet úgysem lesz képes így kihozni a sodromból, szóval legyen!
- Új célt! Hozzátok az bábut! – utasítom szolgáimat, akik egy alázatos „igenis felség” kiáltás után elsietnek, hogy hozzák a gyakorló bábut. A tuskó szemei élvezettel villannak meg, én pedig nem vagyok hajlandó és ne is akarom eltűntetni szám széléről, a bátor kis mosolyt, amit odacsaltam. Tudja csak, hogy nem rettenek meg tőle! Érezze, hogy nem fogom szó nélkül hagyni, hogy kis király módjára uralkodjon mindenki fölött! Azt hiszem Bidam talán erre utalhatott...
Mihelyst előhozzák az szinte már hajszálpontosan egy emberre hasonlító bábut, gúnyosan int egyet, mintha csak azt akarná kifejezni, hogy „nőké az elsőbbség, így is úgy is én győzök”. Hát legyen... újabb nyílvesszőt húzok elő, s szinte azonnal ki is lövöm, amint felhúztam íjamat. Élvezet nézni, ahogy szeli a levegőt az éles tárgy, s ahogy a bábú szívében talál célba elégedetten eresztem le fegyverem.
- Nem rossz, királynő. De sablonos. – jegyzi meg a tuskó végtelen jókedvvel, s immáron ő céloz, hogy kilőve nyilát az a bábú torkánál állapodjon meg. Nyelőcső... azonnali halálra megy, Őfelsége? Hát legyen... remélem érzi majd magán, mert ezt kifejezetten neki szánom...
Egy szó nélkül veszem el a következőt, s húzom fel íjamat. Szemem sarkából még egy utolsó pillantást vetem az engem érdeklődve, helyzetet élvező fejedelemre... nem tudom mit gondolom. Nem tudom mi jár a fejében, de ajánlom neki, hogy figyeljen mert legszívesebben ezt tenném vele...
Eleresztve íjamat, a nyílvessző veszélyes ponton találja el a bábut, még magam is meglepődöm célzás értékén, ugyan is a kis fegyverem éppen a bábú ágyékán állapodott meg, ami ha nem tévedek a férfiaknál az életüknél is becsesebb. Ám mielőtt még ő is léphetne, még egy nyilat veszek kezembe, hogy következő állomásán a bábú két szeme között állapodjon meg tökéletes pontossággal. Akár üzenet értékű is lehet. Az egyik a férfiasság a másik a biztos halálos pont találata.
Felé fordulok, s kiismerhetetlen tekintete sem akadályoz meg abban, hogy távozásom előtt még egy utolsó magabiztos kis mosoly félét vessek rá, szürke szemeimmel elmélyedve mélykék, csillogó íriszeiben. Remélem, most már megkapta a válaszait, azok a kérdésekre, melyeket az iránta táplált ellenszenvemmel kapcsolatban tett fel. Ha másból nem is ért, ebből remélem felfogta, hogy nem fogom hagyni, hogy játszadozzon velem és hogy pihenni hozattam ide.
- Öröm volt felségeddel íjászkodni. - biccentek felé, s íjamat Junhonak nyújtva szegem fel fejemet készen a távozásra. Valóban öröm volt. Kifejezetten élveztem a megfejthetetlen pillantásokat, s a döbbent, várakozó csendet, ami körülvett minket. Tetszett, de még mindig ellenszenves. És ez így van rendjén.
|
| Kita | 2011. 05. 11. 22:31:29 | #13575 |
Karakter: Darius
Megjegyzés: *Hiyámnak*
- Nyugodtan nézem tépelődő arcát, meg-megrebbenő izmocskáit, amiket nem tud uralni… Már elege van az egészből, hogy formás kis ujjai közül kifutnak a szálak, hogy nem bírja összefogni, nem ő a vezető: ehhez jobb, ha hozzászokik.
- Legyen. Bocsássatok meg, ha esetleg megsértettelek titeket ezzel. Nem állt szándékomban, csupán olyan megegyezésre törekedtem, amit tanácsosod felvett, felség.
Finoman biccent. Jaj ne, ne alázkodjon meg!
Annyira le tudják rombolni a nők az illúziókat… kicsit kárörvendően elvigyorodok. Mi mást vártam? Bár elmés kis beszólása után azt hittem, paprikás is tud lenni a kis porcelánbaba, de úgy látszik, tévedtem.
- A népem elegendő gabonát termeszt ahhoz, hogy nektek is tisztességgel jusson belőle. Mindazonáltal, ahogy értesültem róla, a kereskedelmetek is a mélyponton van. Szívesen nyitunk felétek.
Elém tol egy kis tekercset, előre dőlök átfutva a jegyzéket.
Arany, drágakövek, gyapot, puha kelmék, megannyi gazdagság és giccs, de ott voltak a gyümölcsök, a javak.
A mi területünkön több volt a forró vizű forrás, a szén, az ércek, a bronz, a vas, a gyémánt, ez önelégülten vettem tudomásul.
Iliana is végigméri a vállam fölött, ujjaival láthatatlanul megszorítva a vállam, biccentve.
Akkor jó. Nő, jobban ért a csalfasághoz, olyat is észrevehet, amit én nem.
- Ennyi pompától elpuhul az országom, királynő – szúrok kicsit a szavaimmal, ismét célozva rá, hogy az aranyozott, míves dísztőr helyett egy egyszerű vaskés jobban vág… - De legyen. Ha te kereskedsz velünk és gabonát adsz, mi megvédjük ezt az üvegvárat a támadóktól.
Beleegyezek, hallom, ahogy katonáim halkan felnevetnek.
tetszik nekik ez a hely, mégis, mielőtt átléptük volna a határokat, szigorú utasításokkal tiltottam meg, hogy bármilyen összetűzésbe is keveredjenek…
Semmi problémát nem akarok. Egyelőre szedjük meg magunkat, aztán megneveljük ezt a kis nebáncsvirágot.
- Köszönöm a kegyességedet, felség. Remélem, hogy a szövetségünk virágzóan fog működni a jövőben.
Elindul kifelé, felegyenesedek, nővérem tiszta kék tekintetébe mélyedek egy pillanatra. Hallom, ahogy díszes koronáinak díszei megcsendülnek…
- Ne siess így, királynő. Mi megállapodásainkat kézfogással szentesítjük – lépek közelebb, halvány mosollyal, szürke szemeibe mélyedve.
Mennyire megütközött arckifejezés, micsoda felháborodás és méltatlan düh csillognak füstös szemekben! Mintha hájjal kenegetnének.
Megfordul a fejemben a kaján, kéjenc gondolat, hogyha ennyire ódzkodik egy kézfogástól, egy ennyire alap fizikai érintéstől, tán nem tart szeretőt?
Sőt, ez már merész gondolat volt, miközben halkan rovom fel neki, hogy megtagadja népem szokását…
Szeretőt, ő? Ért már hozzá kiskori dajkáján kívül bárki is?
Micsoda szórakozás lenne figyelni védtelen kis reakcióit, ahogy elvörösödik, remeg, pirul zavarában!
Aprócska keze kétszer olyan vékony és puha, mint az én nagy mancsom, bőrének bársonyos fehérsége szinte vakított az én barna ujjaim között. Próbál határozott lenni, ha a tekintetét és az arcát meg is tudta keményíteni, a szorítása gyenge, bizonytalan, pennához szokott, nem kardhoz.
Ujjbegyein pici bőrkeményedést simítok ki, észrevehetetlenül finom, de karcos.
Nocsak. Íjász a kishölgy?
Micsoda meglepő fordulat.
Szorításából kiindulva illendően apró, fuvallatnyi csókot áll szándékomban hinteni a kézfejére, de szinte agresszívan tépi ki az ujjaim közül a kezecskéjét, szeme villog, zavarodott és mérges pír önti el az orcáját.
- Azt javaslom, pihenjék ki az utazás fáradalmait a lakosztályukban, felség – mondja nyugodtan. Túl nyugodtan. Itt bukik le. – Minden bizonnyal kimerültek lehet ilyen hosszú út után.
Nem bírom, vagy kirobban a nevetés vagy…
Ha egy kézcsóktól ennyire reszket, mit szólna, ha az udvar előtt netalántán megcsókolnám, szövetségünk szentesítése érdekében?
Elmegy, lassan, méltóságteljesnek szánja, de remegnek a vállai.
Iliana inkább elfordul, tipródik és köhögésnek álcázza a kitörni készülő nevetést, de komolyságot erőltet a vonásaira.
- Gyere, Darius, menjünk – mosolyog rám. Biccentek még mindig vigyorogva és kiállok a hatalmas lépcsőkre, a katonáim elé.
- Eligazítás! – kiáltom el magam, mire mindenki vigyázzba vágja magát.
Elosztom őket.
A nagyobb rész a déli határhoz megy, két osztag a tengeri állomásokhoz, a nagyobb városokba is egy-egy csapat királyi hírlevéllel, hogy átvehetik a vezetőséget a honvédség felett.
Két csapat pedig ott marad, pár emberemet visszaküldök a fővárosomba jelentéssel, és hogy ki mit csinál a távollétemben.
- Mindent elintéztél? – kérdezi Iliana a szobánkban, mikor én is visszatérek.
Nem közös a szobánk, egy húzható fallal elválasztható, de ezt a nővérem szétnyitotta, hatalmas teret kapott így. Levéve bőrvértjeit heveredik el a kereveten, hosszú haja a földet söpri körülötte.
- Élvezhetjük pillanatnyi szabadidőnket – vigyorgok rá.
- Láttam, mi járta fejedben, drága bátyám, ismerlek, mint a rossz pénzt, és ne! Megtiltom, hogy a királynő neveltetésén gúnyolódj!
- Ugyan már, úgy ismersz, Iliana? – nézek rá tettetett felháborodással.
- Úgy.
- Ez fáj. Utasítod a fejedelmed? Ezért lefejeztethetnélek – nézek rá.
- Persze. Győzz le, Darius, és saját magam hajtom a bárdod alá a fejem.
- Nem, ha valaki legyőz téged drágám, az az életed ura lesz – nézek rá. – Férjed, és elvárom az engedelmességet.
- Ilyen sose lesz – kacag.
Elmélyülten figyelem a vonásait, szép metszésű szemét, határozott pillantását, erős kezeit.
Összevetem a királynőével. Olyan égbekiáltó különbségeket találok, hogy szinte groteszk és komikus.
- Mit nézel? – kérdezi. Vigyorogva fogom meg a kezét és csókot hintek csuklója belső, sápadt felére.
- Hogy te mennyivel másabb vagy, mint Aoibhe - mosolygok rá. – Emlékszel, apánk mit szokott mondani?
- Sok kedvenc mondása közül melyikre gondolsz? – fintorodik el bájosan, mosolyogva vizsgálja meg késeinek pengéjét.
- Hogy a kurvákból lesznek a legjobb feleségek.
- Csak mert én azt, akit majd szeretek, boldoggá akarom tenni egy kurtizán furfangjaival, nem vetheted a szememre! – néz rám a kék szempár. Leveszem a vértem, könnyű fehér ingem szétnyitom a mellkasomon, derékra tett kézzel nézek rá.
- Te is tudod, míg nem rangodhoz illetlenül fogadsz valakit az ölelésedbe, szíved joga – vonom meg a vállam.
Felkacag, kését hajszálpontosan a fa ajtókeretbe hajítja.
***
Nyugodtan állok az udvaron, országom jelentéseit olvasva, mit levéllel küldtek el, mosolyogva nézem Ilianát, aki a lányait képzi ki.
Íjászkodnak.
Gyorsak voltak, ez a lényeg, nincs okom panaszra.
- Ereszt! – hallom nővérem vezérszavát, mire megannyi nyíl egyszerre száguld a céltábla közepébe.
Hátul próbálnak, a hatalmas kertben, mintha direkt erre lett volna kitalálva.
Iliana biccent, tehát elégedett.
Finom virágillatot hoz felém a szél,mégis áthatóbbat, mint a vadvirágoké; pézsmás.
Parfüm.
Nocsak, a Porcelánbaba.
Kis asztalra teszem a leveleket, elkapom az erkély díszes szélét és átfordulva a korláton ugrok le a magasból, könnyedén érkezve a királynő elé.
- Aoibhe királynő – biccentek felé szertartásos, gúnyolódó komolysággal.
- Darius fejedelem – köszönt, kezeit finoman egymáson, egymás előtt tartja, tökéletesen. Épp újabb nyílzápor hasít végig a levegőn, a lányok izmos karja leenged. – Milyen határozottan ügyesek. – figyeli ő is a harcot.
- Valóban, a nővérem képezte ki őket; a királyi testőrség mellé kerülnek – mondom nyugodtan.
Fekete köntös van rajtam, alatta csupán puha mellvért, kezeim keresztbe fonom.
Iliana felénk int, lányainak pár perc karnyújtást rendel és mellém lép.
- Királynő – hajol meg derékból picit. Mosolyogva csavarintom ujjam köré hosszú, szőke haját, játszadozva a fegyvernek is használható nehéz fémvégekkel. – Elégedett?
- Ugyan, bizonyosan, nem igaz, királynő? – nézek a szürke szemekbe. – Katonái élete immáron biztos kezekben vannak.
Iliana szúrósan néz rám, oldalba bök finoman karvértjének szélével.
Aoibhe szemébe mosolygok, finoman, nem kekeckedően, mégis látom, annak veszi.
felvettem a kesztyűt, Porcelánbaba, megnézzük, mennyire fogsz jutni. Szívesen mérkőzök, bárhol és bármikor…
|
| Hiyahiya | 2011. 05. 11. 11:45:24 | #13564 |
Karakter: Aoibhe
Megjegyzés: ~Kitának~
Egy percnyi fullasztó csend nehezedik a kis helyiségre, szinte hallom a saját ideges szívdobbanásomat, már-már annak is éles zaja van, ahogy metsző gúnnyal pillant rám, s fonja össze hosszú ujjait maga előtt, mintha már most eldöntötte volna kis csatánk kimenetelét. A célom pedig nem az, hogy fenyegessem... csupán biztosítani szeretném, hogy jól jövök ki az egyezségből...
Kék szemeiben a megtestesült jeges nyugalom nyugszik, s ez engem ha lehet, még inkább feszélyez, mint pofátlan modora... apámtól tudom, hogyha egy ember túl nyugodt, akkor már veszítettem is. Ez így nagyon nem lesz jó...
- Nos, való igaz, népen nem annyira jártas a… hm… eke és a kapa forgatásában. Ahogy a lapokat sem oly szépen cizellálják, mint a te íróid. – úgy érzem, hogy mellkasomban ijedten verdeső szívem, most azonnal kiszakad bordáim közül, arcomból minden egészséges szín eltűnik, s helyét még én is érzem, a hófehér rémület veszi át... azt hiszem, hogy a saját fegyverem nagyon hamar visszaüt rám... de miért? - Viszont hallottad, ó, királynő, mi lett azon határvidék sorsa, akik a területeinkre merészkedve dúlták fel békében élő falvainkat?
Ettől az egy kérdéstől torkomban reked minden szó, amit védekezésképpen felmutathattam volna, egy percre levegőt venni is elfelejtek... az ijedtség olyan elemi erővel dübörög bennem, amitől egy józaneszű válasz sem jut eszembe... hogyne tudnám! Hiszen a szövetség választásánál minden információt begyűjtöttem a felekről... pont ezért esett rá a választás... de arra nem számítottam, hogy lesz olyan aljas, hogy azt a mérhetetlen erőszakot említve akar vezető pozícióba kerülni... ez... pofátlan alak!
- Lám, hát mégis hallottál róla. – ül ki arcára ismét az az irritálóan nyugodt és magabiztos kis mosoly, melytől a hideg futkos a hátamon. Jól megmondták... sosem szabad közeledni a határozott ember felé erős fegyverrel, mert mindig tartogat valamit, amivel meglephet... le kéne szoknom arról, hogy megyek a saját fejem után. Bidam is megmondta, hogy nem feltétlenül fog jó kisülni abból, ha az orra alá dörgölöm, milyen veszteségeket szenvedett...
Tudok minden mocskos borzalomról, amit ez a barbár nép elkövetett. Tudok minden egyes áldozatról, akinek a vérét kiontották, pont ezért ódzkodtam attól, hogy velük szövetkezzek... egy ilyen harcos, militáris fejedelem, nagyon hamar be kebelezhet, ha nem vagyok óvatos, még akkor is ha testvéri szövetséget kötünk... kiszámíthatatlan banda. És ahogy látom még az uralkodójuk, sem különbözik ettől...
Sokat hallottam arról, megannyi történet zeng arról micsoda vérszomjas egy fejedelem ő, és elborzadok akárhányszor egy újabb vérontásba forduló anekdotát szúrnak be az állami történések jelentései közé... kezdem azt hinni, hogy mindenhol ott van, hogy harcoljon egy kicsit, s én pont attól félek, hogy itt sem lesz másképp... okosnak és türelmesnek kell lennem... lassú víz partot mos...
- Nos királynő. Valóban fenyegetni óhajtasz? Nem azért jöttünk Mi ide, ebbe a békés országba, hogy élvezzük a néped rettegő tekintetét, hogy lovainkat megfuttassuk, holott Te magad kérted a mi segítségünket, áll szövetséget kötni veled. A kérdés csupán, hogy mennyire tartod a néped életét. Mert az én országomnál ezerszer rosszabbak is fenik a fogukat Rád – kúsznak ajkai szinte már gonosz vigyorba, amitől kezdem elveszteni a határozottságom. Valahogy... valahogy gyorsan mentenem kell a helyzetet. Ostoba húzás volta részemről a tekercs. Gondolhattam volna, hogy ez az aljas alak, így támad vissza... férfi! Nem hagyhatja, hogy egy olyan gyenge nő, mint én fölényben legyen... a fenébe!
Szürke szemeim az ő gúnyos, mélykék íriszeibe mélyülnek, s pillantásuktól meg fagy bennem a vér... képtelen vagyok megszólalni, mert úgy érzem, hogy a vesémig lát, levetkőzteti lelkem páncélhát és támadja a bizonytalanságom... ilyen lenne egy valódi vezető? Félelmetes és tiszteletet parancsoló? Nem bölcsnek, nyugodtan és tisztának kéne lennie? Miért nevelték belém, ha nem érek el vele semmit?
A Darius mellett álló nő töri meg a beállt ránk nehezedő feszült csendet, ami szinte megfullaszt... szinte fellélegzek, ahogy az erős kéz a széles vállakra csúszik, s átveszi beszéd szerepét... talán vele könnyebben szót értek majd. Talán...
- Hát lássuk el egymást testvériesen. Te a mi népünk gabonával, mi katonákat adunk cserébe. Nem vagyunk igazságtalanok. Nem akarunk tönkretenni senkit. Annyit veszünk, amennyire szükségünk van, annyit adunk, amennyi csak kell. Ez az utolsó ajánlat. Ha nem megfelelő, mások biztosan szívesen védik meg az ország üvegkupoláját, Királynő. – fejezi be ajánlatát szinte már simogatón komoly hangon, én pedig szemeimet behunyva törlöm ki elmémből csupán egy pillanatra az előttem ülő férfi fölényes arcát. Csak zavar a koncentrálásban. Kegyetlen, de igazságos következtetést, és attól tartok, hogy rögtön vele kellett volna kezdenem a beszélgetést, mert a fejedelem képtelen finoman kezelni az ilyen kényes problémákat...
Végül is így már elfogadható a megállapodás. De attól tartok, hogy kárpótolnom kell majd őket a fenyegetésnek felfogott figyelmeztetésért. Mindegy. Ez legyen a legkisebb baj, amivel jelenleg meg kell birkóznom. Úgy érzem először is, nagyon jó lenne végre lezárni ezt a diskurzust.
- Legyen. Bocsássatok meg, ha esetleg megsértettelek titeket ezzel. Nem állt szándékomban, csupán olyan megegyezésre törekedtem, amit tanácsosod felvett, felség. – hajtom meg enyhén fejemet, szertartásosan jelezve a sajnálatomat, bár, ahogy arcukról leolvasom náluk nem szokás jó modorúnak lenni, és tisztelettel viselkedni. De ennek a mocsoknak, látom nagyon is tetszik a megalázkodásom... – a népem elegendő gabonát termeszt ahhoz, hogy nektek is tisztességgel jusson belőle. Mindazonáltal, ahogy értesültem róla a kereskedelmetek is mélyponton van. Szívesen nyitunk felétek. – csúsztatok egy tekercset Darius elé, aki érdeklődve nyitja ki azt, s tanulmányozza végig azon javak listáját, amikkel az ország kereskedik. Hosszú és értékes, nem csoda hogy a védelmen kívül nem panaszkodhat a birodalom semmire. Főleg mióta még több reformot hoztam az adók csökkentésére...
A szőke hajú nő is vet rá egy pillantást, s csupán egy biccentéssel adja tudtomra, hogy elfogadható portékákat mutattam be nekik... azt hiszem, ennyi elég is lesz, hogy végre elsimítsuk ezt az ügyet...
- Ennyi pompától elpuhul az országom, királynő. De legyen. Ha te kereskedsz velünk és gabonát adsz, mi megvédjük ez az üvegvárat a támadóktól. – egyezik bele, s ahogy ismét az idegesítő mosoly jelenik meg képén megrándul szám széle. Nem, nem fogom magam felbőszíteni ezzel. Csupán felállok, s diplomatikus nem tiszteletteljes meghajlással köszönöm meg neki a „kedvességét”. Azonnal el kell mennem innen, el ennek az irritáló alaknak a közeléből, mert nem tudom, hogy képes leszek moderálni magamat a továbbiakban...
- Köszönöm a kegyességedet, felség. Remélem, hogy a szövetségünk virágzóan fog működni a jövőben. – fejezem be lágyan a kis tárgyalást, hogy végre elmehessek valahova, ahol lehűthetem kicsit hevült indulataimat, amiket sikerült ennek a férfinak olyan hevesre szítania, amire még eddig nem voltképes senki...
Már fordulnék is meg, hogy elhagyjam végre ezt a fullasztó termet, mikor is egy mély hang állít meg ebben, pont az, amiért jelenleg nagyon is elfeledkezni szeretnék, nem pedig még többet hallani. Ha még egyszer hozzám szól, én esküszöm... esküszöm... hogy lenyelem, mert egy karlendítéssel elintézne. Nyugalom...
- Ne siess így, királynő. Mi a megállapodásainak kézfogással szentesítjük. – áll fel ő is, s egy lépéssel szünteti meg az az asztalnyi távot, ami közöttünk volt eddig. Én pedig immár teljes valójára nézhetek fel, és érezhetem magam joggal nagyon törékenynek, mert vagy két fejjel magasabb nálam... megütközve pillantok fel rá, szemeimben máris szikrázik a megbotránkozás és az ellenszenv. Kézfogás?! Kocsmában kötött részeg pajtási alku ez, vagy mégis micsoda? – Tán megtagadod ezt tőlem, királynő?
Nem fenyegető a hangja, de épp elég kemény ahhoz, hogy elgondolkozzam azon, hogy felrúgom a szokásainkat, és megengedem ennek a férfinak, hogy az uralkodóhoz hozzá érjen... nálunk ez nem szokás. A királynőhöz senki sem ér hozzá, mert az ország vezetője, csupán mély tisztelettel bánnak vele. Pofátlan alak...
Bidam főtanácsos s minden udvarhölgyem döbbenten figyeli a fölém magasodó férfit, aki még mindig nem hajlandó tudomást venni arról, hogy milyen arcátlan a kérése. Sebaj... ebbe még belemegyek. Muszáj lesz, mert biztosra veszem, hogy képes lenne még ezt az apróságot is a maga javára fordítani... nálam jobban nem tudja senki, hogy minden mozzanatnak micsoda súlya van ilyen helyzetekben, hiszen ebben az országban egy rossz mozdulat rossz lehet.
- Nem áll szándékomban. – felelem kurtán, s kezemet bátortalanul felemelve nyújtom felé, ő pedig elmosolyodva zárja hatalmas markába azt... egészen aprónak érezem ujjaimat és tenyeremet az övé mellett... milyen érdes a bőre... biztosan sokad forgathatja a kardot, attól vált ilyenné...
Amikor gyengén megszorítja kezem, szinte hallom a fejében, ahogy gúnyt űz a finomságomból... ezért én is határozottan fogom meg, s nem törődöm azzal, hogy milyen meleg és hívogató tapintású a bőre, nem érdekel, hogy pofátlanul közel került hozzám, csupán csak megszorítom, úgy ahogy illik... azt hiszem. De még is nevetségesen festhet... ez... röhejes. Egy királynővel kezet fogni? Nevetséges.
És ahogy elnézem ő is pontosan ezt gondolja, ám mikor továbbra sem engedi el kezemet, s arca felé kezdi irányítani kitágulnak szemeim, s szinte gondolkodás nélkül szakítom ki apró kacsómat ujjai közül.
Láthatóan nem számított erre, s senki más sem, mert a döbbent csend, ami ránehezedik a díszes helyiségre, szinte szorongatja torkomat. Pihegve, s nem titkolt felháborodással mélyedek el meglepett szemeiben, amikben nem sokára furcsa szikra csillan, amitől semmi jót nem várhatok... hogy merészeli?! Hogy akarhat hozzámérni a... a.. bármijével! Faragatlan, barbár... vadállat!
- Azt javaslom pihenjék ki az utazás fáradalmait a lakosztályukban, felség. Minden bizonnyal kimerültek lehet ilyen hosszú út után. – biccentek udvariasan ismét, annak ellenére, hogy ismét olyat tett, amit itt nem illik. Vagyis csak tett volna... hát nem tudja, hogy itt nem érnek csak úgy hozzám? Sok gondom lesz vele...
Már csak szélesedő vigyorát látom, ahogy hátat fordítva vonulok el felrobbanni készülő dühvel, amit sürgősen ki kell élnem valahol... szinte érzem, ahogy a hátam közepébe mélyed tekintete, s már csak azon csodálkozom, hogy meg várja míg nem hallom, s csupán akkor nevet ki. Ezt fogja tenni. Mert nyilván náluk a lengén öltözött amazon hajlamú nők nem fognak zavarba jönni egy kézfogástól és nem botránkoznak meg azon, ha valaki az istenek tudják mit akar tenni a kézfejével...
Csak most kezdek el elgondolkozni azon, hogy vajon nem találtam volna, jobb szövetségest, mint ő... kétlem. Sanyarú dolog a szükség, de ez van. El kell viselnem, amíg veszélyben vagyok. Aztán... aztán már nyugodtan lehetek rá dühös.
|
| Kita | 2011. 05. 10. 23:02:25 | #13559 |
Karakter: Darius
Megjegyzés: *Hiyámnak*
Nyugodtan ülök a lovamon, előre dőlve könyökölök a véknyánál, megfejthetetlen mosollyal mérem végig az alattam fekvő tájat.
Zöld az erdőktől és a legelőktől, ahol megannyi állat legelészik látható békében, sárga a búzától, a falvak végtelenül hosszan terülnek el, láthatóan színesek békében…
Édes illat száll, mélyet szippantok, arcomon szélesedik a mosoly, mire katonáimban meghűl a vér. Ha én mosolygok, akkor már rég veszélyes a játszma, pedig az istenek lássák a lelkem, nem tervezek semmi rosszat.
Egyelőre.
Királynő, eh? Hogy egy gyenge nő kezében legyen az uradalom… micsoda alantas dolog.
- Darius! – lovagol mellém a nővérem.
Na jó, az ő kezében el tudnék képzelni egy uradalmat. Erős kézzel irányítaná, itt nem lenne hiszti, lázadás… láttam, hogy a saját katonáit és harcosnőit saját kezével végezte ki, mikor áruláson vagy hatalmas vétségen kapta őket.
- Mondd, szívem hercegnője – vigyorgok, de hátra sem fordulok.
Tudom, hogy fekete és barna bőr borítja a testét, rásimulva izmos hasára, hosszú combjai meztelen, cserzett barnasággal ragyognak, karjai erősen markolják a kantárt. Hátán kettős kard csillog, a kedvencei, hosszú szőke haját megannyi fonatba fonatta, vékony vasak csilingelnek a végében, sötét tengerkék tekintete elszánt, ajkait összepréseli. Vállán ezüstösen dereng a vágott heg, kinyújtom a karom, légyen megérintem.
Férfiasan üli a lovat, határozottan. Rám mosolyog, megszorítja az ujjaim, mindketten előre nézünk. Határozott nő.
Milyen nehéz lesz neki férjet találnom, te jó ég! Amíg le nem győzi őt egy férfi, kis amazon… hehe.
- Mit vársz ettől a szövetségtől, bátyám? – kérdezi higgadt hangján.
- Még magam sem tudom, miért hallgattam meg egyáltalán az ostoba kis követeiket – morgom az orrom alatt, felegyenesedek hatalmas csődörömön. – Szép terület nem?
- Védhető… gazdag.
- A kultúrája is – indítom el Krust, nehéz patái alatt megdobban a föld… remeg, mintha érezné, hogy megannyi gyilkos kés, megannyi vértől terhes kard zúdul alá a hegyekből.
- Kultúra, haha – kacag, hollófekete lovát megsarkantyúzva zúdul le a vonulatról velem együtt.
***
Hatalmas díszes kis kastély.
- Formás kis vityilló – ugrik le mellettem a lóról, biccentek. Azonnal kinyílik előttünk a hatalmas kapu, katonáimnak egyetlen ujjmozdítással adok parancsot, hogy csakis a legkiválóbbak követhetnek be a mesésen pompás, díszes, aprólékos munkával készült üvegvárba.
- Ezek komolyan nem gondolkodtak a védelmen – morogja nővérem. Mosollyal érintem meg egyik hajfonatát, finoman az orromhoz emelve.
- Ezért lesz könnyű oly előnyös üzletet kötnünk, mintha a kis üvegbaba nem is lenne – vigyorgok.
- Ne légy elbizakodott, drága bátyám – fed meg. – Egy nő haragjától minden isten mentsen téged.
Belépünk a hatalmas terembe, előttünk a világos színben ragyogó kis inas vagy mi siet.
- A Királynő azonnal megérkezik, kis türelmet kérünk – hajol meg azonnal egy idősebb férfi, szinte a földig. Nővérem felvonja szép szemöldökét, közel húzódik hozzám, gyanakodva.
Micsoda dereka lehet az öregnek.
- Csak tempósan – mondom halkan. Nem kell kiabálni ahhoz, hogy fenyegető legyen az ember.
Némi idő után meglebbennek az arannyal szőtt vékony fátylak, a díszes mozaikon kibukkan egy aprócska láb, kisebb, mint a tenyerem. Puha cipellő, díszes, könnyű ruhák, márványfehér, pontos metszésű arc, vékony szemöldök, határozott vonalú szemek.
Ez a kislány a királynő? Ez a porcelánbaba?
Ez csak egy vicc.
Nem bírom levenni a tekintetem aprócska kezeiről, vékony csuklójáról, szinte szertartásosan zárt és rejtő köntöséről, hosszú szoknyáiról.
Hm.
Igazán… furcsa, de ízléses kislány.
- Üdvözöllek, Darius, Caesaron fejedelme – szólal meg.
Ez valami vicc?
Éppen hogy el tudom fojtani a mosolyog, Iliana ezzel szemben viszont komolyan mérte végig az apró teremtést.
Mintha kissé sokat takarna a ruhája, csillagom!
- Már vártam a találkozást, Aoibhe királynő – mondom nyugodtan, talán túl nyugodtan.
Csak egy konkrét kérdés motoszkál a fejemben állandóan: Ez, mint királynő?
Királynő…
Ha Iliana mellé állítom, olyan durván látszik az eltérés, hogy szinte könnyet csal az ember szemébe a nevetés.
Mily fennkölt párbeszéd, micsoda szikrázó sziporkák, milyen… unalmas.
egy jó harc, esetleg, csak fakadjon ki a kis márványszobor, az aprócska alabástromváza…
Irracionális módon az jut róla eszembe, hogy olyan, mint egy kristálycsepp, egy váza, amit ha leejt az ember, apró darabokra robban, ami aztán nem lehet összeállítani egésszé.
Dühös, milyen… kacagtató, ahogy próbálja legyűrni a dühét. Majd némi idő elteltével talán megemlítem neki, hogy óvatosan az érzelmei kezelésével, hiszen a végén idő előtt agyvérzést kap, s akkor ki vigyázza féltve tutujgatott országát?
Milyen nagy szavakat használ! Kurtizánok? Itt, a tisztaság országában? Mily csípős és jelentéktelen visszavágás, s bár ha elnevetném magam, az súlyos neveletlenségre vallana. Na nem mintha szoktam volna magam ilyennel izgatni…
- Nyilván értesülhettél róla, hogy mi okból szeretnék tárgyalni veled, felség – mondja higgadtan, tárgyilagos hangon.
Nocsak. Deres a kis rózsaszál. – És attól félek, hogy egyre sürgetőbb az ügy, ugyanis a déli határ mentén már kémeket észleltek a katonáim.
- Nem is várhatta felséged, hogy ez másképp fog alakulni – mondom átterelve gondolataim a haditervhez. Ezt, ha mást nem is, komolyan veszem az életben. – Most, hogy Aldor elhunyt, mindenki szabad prédának tekinti a Rózsákországát. Bevallom – vigyorgok rá lusta félmosollyal – még az én fejemben is megfordult, hogy leigázom. Való igaz, túl könnyen is menne…
Kíváncsi lennék a gondolataira. Mire gondol, amikor végigméri a katonáim ruházatát, néhol igencsak megtépázott ábrázatukat, sebhelyeiket, vértjeiket.
Mert jobb az a selyem zsebkendő, amibe a saját porcelántestét csavarta; szép, de a népét mégsem etetheti meg vele.
- Attól tartok, hogy akkor tisztában van vele, hogy milyen fontos lenne megállapodást kötnünk. Úgy vélem, a szövetség értékes barátság lenne mindkért birodalomnak – tér a tárgyra azonnal. Helyes. Nem kertel. Ez tetszik. Kicsit közelebb hajolok, mire nem kerüli el a figyelmem a tarkóján finoman libabőröző porcelánbőr.
- Milyen igaz. Nos felség, mit tudnál nyújtani a népemnek a védelemért cserébe? Jól fontold meg, kevés értékeset tartogathat ez a birodalom, ami felér katonáim feláldozásával – mondom.
Életek vannak a kezemben, adhatok és elvehetek, megannyi emberem egy csettintésemre az életért áldozná a fejedelemért, a bajtársaiért… mi olyat tud adni nekem, amiért cserébe ezekkel élni akarnék?
Nem szándékom kihasználni; megfelelő árat kérek.
Hogy nővérem szavaival éljek, lehet hogy vadállat vagyok, de barbár nem.
- Bidam főtanácsos, kérlek, add ide a jelentések tekercsét – kéri finom hangon, mire a gumiférfi nyugodtan teszi a kezébe a vaskos tekercset. Kíváncsi vagyok.
Bár ha gond adódna, Iliana finoman, éppen hogy megérintette a vállam.
Na, festettük a démonokat.
A porcelánvázából kiengedtük a sötét szellemeket talán?
- Én nem így vélem felség. Ugyanis két héttel ezelőtti tűz, amit a déliek szítottak gabonaföldjeiden, nagy szükséget mutatnak a földjeiden, nagy szükséget mutatnak a segítségre. Ha jól számoltam, fél év alatt elfogynának a készleteid, ám ennyi idő nem elegendő arra, hogy ismét gabonát szerezz támogatás nélkül. A felperzselt föld pedig nem terem meg egyhamar, az aratás pedig rég elmúlt. Tévedsz akkor, ha úgy véled, szívességet teszel a védelmeddel, felség. Te is tudod jól, hogy kell a szövetség a túléléshez. A te népedet az éhhalál, az enyémet az ellenség fenyegeti. Így tárgyaljunk a továbbiakban, kérlek.
Gúnyosan fonom össze az ujjaim, nyugodtan nézek rá az ujjaim fölül.
- Nos, való igaz, népen nem annyira jártas a… hm… eke és a kapa forgatásában – mondom. – Ahogy a lapokat sem oly szépen cizellálják, mint a te íróid.
Elsápad, arcán megmagyarázhatatlan érzelem fut át. – Viszont hallottad, ó, királynő, mi lett azon határvidék sorsa, akik a területeinkre merészkedve dúlták fel békében élő falvainkat?
Csend. Mély csend honol.
- Lám, hát mégis hallottál róla. – vonom fel a szemöldököm sokatmondóan, halvány félmosollyal.
Ki nem hallott arról a felfoghatatlan mészárlásról, amit Ceaserum katonái műveltek az áruló békeszegőkkel? Hogy a folyók vérrel folytak, hogy a falnak romos üszkök maradtak csupán,miket lassan be fog nőni az erdő, hogy árván maradt gyermekek és nők siratták uraikat, apáikat és testvéreiket.
Hogy a mezők hullákkal voltak terhesek, a vér szaga hetekig ott lebegett a parázsnokon, bűzölögve égett…
- Nos királynő – nézek mélyen, komoran a szemébe. – Valóban fenyegetni óhajtasz? Nem azért jöttünk Mi ide, ebbe a békés országba, hogy élvezzük a néped rettegő tekintetét, hogy lovainkat megfuttassuk, holott Te magad kérted a mi segítségünket, áll szövetséget kötni veled. A kérdés csupán, hogy mennyire tartod a néped életét. Mert az én országomnál ezerszer rosszabbak is fenik a fogukat Rád – vigyorodok el lassan.
Sápadtan néz rám, Iliana a vállamra teszi a kezét. Tekintetemmel továbbra is fogságban tartom a kis királynőt, mikor testvérem megszólal.
- Hát lássuk el egymást testvériesen – mondja higgadtan, hosszú hajának egy tincsét szórakozottan csavarom az ujjam köré, eljátszadozva a puha hajtinccsel. – Te az mi népünk gabonával, mi katonákat adunk cserébe. Nem vagyunk igazságtalanok – mondja csendesen, hangja katonás, de szinte anyai. – Nem akarunk tönkretenni senkit. Annyit veszünk, amennyire szükségünk van, annyit adunk, amennyi csak kell. Ez az utolsó ajánlat. Ha nem megfelelő, mások biztosan szívesen védik meg az ország üvegkupoláját, Királynő.
Széles a mosolyom. Szebben nem is fogalmazhattam volna.
|
| Hiyahiya | 2011. 05. 10. 11:04:03 | #13536 |
Karakter: Aoibhe
Megjegyzés: ~Kitának~
Idegesen fürkészem tükörképemet, mely legalább ugyanolyan izgalommal tekint vissza rám, ezzel egy cseppet sem segítve torkomban dobogó szívemnek. Kezeim remegnek, ajkaim reszketnek és kezdem magamat az ájulás szélén érezni. Ha ez a mai találkozó nem sikerül… az országnak vége. Megtámadnak a szomszédok, bekebelezik a birodalmat, felégetik a falukat, kizsákmányolják a városokat, megölik a népemet… akármennyire is ódzkodom attól, hogy Ceaseronnal kössek szövetséget, mert mégis csak egy barbár nép... esősebbet aligha találok…
Ahogy koronámat illesztik ében tincseimre, behunyom szememet, s nagy levegőt véve próbálom rendezni száguldozó pulzusomat. Kezeim ökölbe szorulnak, s ahogy a korona súlya megnyugtatóan nehezedik fejemre, rám szakad a felelősség és ezzel együtt a nyugalom is. Mihelyst ismét szembenézek magammal, arcom rendezett, csupán szürke íriszeimben villan olykor-olykor a kétség... de ezt is hamar kiűzöm onnan. Nyoma se maradjon, mert ahogy én tudom, ez a nép nem éppen a gyenge nőkkel fog leállni egyezséget kötni. Úgy, ahogy a többi sem szándékozott, de talán az istenek akarták azt, hogy Ceaseron ne legyen gazdaságilag csúcshelyzetben... kapóra jöhet még... nem csoda, hogy egész éjszaka érveket sorakoztattam fel magamban, amit felhozhatok a szövetség megkötésére. Vén és bölcs vezér lesz. Tudni fogja, hogy a mi gazdasági segítségünk nagyon sokat fog lendíteni az országa helyzetén... szerencsém van, hogy legalább egy tapasztalt emberrel tárgyalhatok... a fiatalabb nemzedék az udvarhölgyeim szerint, nem feltétlenül egy gazdasági megállapodás mellett döntene, hanem az ágyam melegségét választaná...
- Felség... – húzza el lakosztályom ajtaját Bidam főtanácsos, én pedig tükörből visszapillantva rá mérem végig meghajolt alakját. - A Fejedelem és a küldöttség megérkezett. Hamarosan kezdődhet a találkozó.
- Értem. Készítsétek elő a pavilont és vezessétek a vendégeinket oda, miután megmutattátok a szállásukat – utasítom halkan, ő pedig meghajolva hátrál ki, ismét magamra hagyva éledező idegességemmel. Nyugalom... nem lesz baj. Biztosan meg fogok egyezni velük, bármibe is kerüljön az ország védelme. Muszáj lesz...
*
Lépéseim határozottak, fejemet felszegem, s bár még csak a körvonalait látom a közeledő küldöttségnek és a fejedelemnek, azt akarom, hogy ilyen távolságból is lássa, hogy nem vagyok bizonytalan. Hajam lágyan libben mozdulataim nyomán, koronám arany függői éles hanggal koccannak össze, de furcsamód megnyugtat ez az aprócska zaj. Ahogy egyre közelebb érek, úgy szorul össze gyomrom, apró kis gombóccá, mert... mert minden közeledő méterrel, egyre inkább esik ki az általam kialakított vénember képből a fejedelem, aki arcán halvány kis mosollyal méregetve közeledik találkánk helyszínéhez. Te jó isten... mekkora ember... már értem miért retteg a fél vidék tőlük...
Ráadásul, milyen fiatal! Hogy mondhatta rá Bidam, hogy érett korban lévő, tapasztalt vezető? Lehetséges, hogy hozzám viszonyítva értette... nos,a Rém Vidék 6 éves királyát leszámítva valóban én vagyok a legfiatalabb uralkodó, és az is tény, hogy még őt is többre becsülik, mint engem, szóval abba kéne hagynom a nyafogást... örülnöm kéne, hogy egyáltalán hajlandó volt a diplomáciai viszonyt fenntartani, a többi birodalommal ellenben...
Szürke szemeim villámgyorsan siklanak végig magas termetén, finoman mintázott köntösén, és a vérten, ami fémesen csillogó vázával még inkább kiemeli széles vállait, és óriási alakját... akár egy csapással összetörhetne. Szinte érzem, ahogy összeroppant... apró pihék meredeznek hátamon, kezeim borsódznak... mégis kihúzom magam, amennyire tőlem telik, fejemet királynőhöz méltóan szegem fel, vonásimat megkeményítem s így lépek fel a gondosan megmunkált lépcsőkön egyenesen a csinos kis asztalig, amin már ott pihen az étel és megannyi irat, ami el kellhet délutáni kis beszélgetésünkhöz... állampapírok, térkép és a megannyi érv alátámasztására, amiket tegnap este gondosan összegyűjtöttem. Remélem, hasznomra lesz majd és nem kell versenyt birkóznom a fejedelmet kísérő nővel az egyezség érdekében... úgy hallottam, hogy náluk akár ez is szokás... olykor...
Bátran állom tekintetét, egy percre sem bizonytalanodom el, vagy kapom el tekintetem, hagyom, hogy szinte már pofátlanul hosszú ideig végig mustráljon, s miután csak végzett ezzel a roppant fontos szertartásos bámulással, csupán akkor veszek egy nagy levegőt, hogy belekezdhessek... pofátlan alak. Nem mondták neki, hogy nálunk nem szokás a nőket így fixírozni? Mintha valami piaci portéka lennék, nem pedig egy uralkodó... hah... meg kéne szoknom, hogy nő vagyok. Talán akkor nem lenne probléma azzal sem, hogy annak néznek.
- Üdvözöllek Darius, Ceaseron fejedelme – köszöntöm lágyan, fejemmel aprót biccentve, ezzel is kifejezve tiszteletemet, a nálam jóval termetesebb férfinak, amit már innen az asztal másik végéből is félelmetesen jól ki tudok venni. Mivel etetik ezeket odaát? Tán varázsszerrel nő ekkorára minden katonája?
Szája szélén kiismerhetetlen kunkorral figyel, s megvárja míg fejemet felemelve ismét elmerülök mélykék íriszeiben, amikben furcsa kis villanások emlékeztetnek arra, hogy jobb lesz óvatosnak lenne, mert csatatérré válik a tárgyalás... az pedig nem lenne kifizetődő, tekintve, hogy a fél honvéd seregem sem bírna el azzal a maroknyi katonával, akit ide magával hozott...
- Már vártam a találkozást, Aoibhe királynő –nevemet bántó éllel ejti ki, s ettől akaratom ellenére rándul szám széle egy dühös fintorba, aminek rögtön elejét veszem, így csupán szürke íriszeim szikráznak fel egy röpke másodpercre.- Kíváncsi voltam rá, hogy Aldor milyen örökösnőre hagyja ezt a szép országot.- ismét az a bántó él, amivel az az érzésem, hogy csupán provokálni szeretne... nem hagyhatom... nem fogom hagyni...
Épp ezért kihúzom magam, s fejemet magasra emelve, mélyen legyűrve egyre növekvő dühömet, erőltetek kifejezéstelenséget arcomra. Nem hiszem, hogy meg tudnám fojtani, még ha jelen pillanatba rettentően nagy a szándék is rá...
- Hát most láthatod. Ezért kérlek Téged, tisztelj meg azzal, hogy tárgyalsz velem országaink sorsáról – vezetem elő nagyon hosszúnak ígérkező tárgyalásunkat udvariasan, elég tisztelettel ahhoz képest, hogy az én észrevételem szerint épp most alázott meg egy nagyon aprót a nemem miatt. Azt hiszem, lassanként egészen hozzá szokom ahhoz, hogy az intézkedéseim és a ragom ellenére mindenki csupán egy nőt lát bennem, aki a jól megszokott patriarchális társadalomban a tűzhely mellé és a hálóba való. Apám is megmondta... készüljek fel rá, hogy senki sem fog elismerni, míg nem harcoltam igazán és nem győztem. Attól tartok ezt a férfit egyszerűbb lenne bor mellett szórakoztatni, mint legyőzni... nehéz, nagyon nehéz menet lesz ez, előre látom...
- Hát persze. Mindig is élveztem a finom hölgyek társaságát – hinti el, s én kezdem úgy érezni, hogyha ezt így folytatja, akkor felképelem... ezt az ötletet ott vetem el, ahol már az is felötlik bennem, hogy ezzel esetleg az öngyilkosságba hajszolom a birodalmat... remek. De nem hagyom, hogy tovább provokáljon.
- Attól tartok, hogy a fáradalmaidat majd csak később pihenheted ki a kurtizánjaim oldalán, felség – vágok vissza még mindig higgadt illedelmességgel, de lassanként kibontakozó vigyorán látom, hogy még tetszik is neki a fullánkom szúrása... áh. Szóval csak tesztel. Értem, és el is fogadom, de ne tegye sokáig, mert nem hiszem, hogy csak ő tudna megalázni a fél udvartartás előtt. Én is megtehetem vele ugyan ezt. – Most azonban azt javaslom, hogy kezdjük meg a tárgyalást.
- Milyen kiváló ötlet – lép a finom selyemmel borított szék mellé, s egy mozdulattal kihúzva ül le magát rá férfiasan, amitől ismét az az érzésem támad, hogy egy kocsmában érzi magát, holott biztos vagyok benne, hogy náluk ez természetes férfiúi viselkedés.
Apró sóhajt engedek el, s lehunyva szemeimet engedem, hogy tanácsosom székemet kihúzva hajoljon meg. Kihúzva magamat foglalok helyet, s kezeimet finoman térdeimre simítva fordulok ismét Darius felé, hogy végre komolyabb témák felé evezhessünk, mielőtt túl személyessé válna ez a beszélgetés. Semmi kedvem ilyen viszonyt kiépíteni vele... el kell ismertetnem vele magamat, ezért az állandó csipkelődést és nyílt élcelődést elviselve nem fogok dühbe gurulni... nem... nem fogok. Nyugalom. Majd később kiélem az agresszivitásom íjászkodás közben... garantálom, hogy most már csukott szemmel is a közepébe találok, csak idézzem fel ezt a kellemetlen alakot...
- Nyilván már értesültél róla, hogy mi okból szeretnék tárgyalni veled, felség – kezdek bele határozott hangon, tekintetemet megkeményítve, immáron teljesen átadva magamat az államügyek súlyának, amitől hála az isteneknek összes eddig érzett zavarom és idegességgel elszáll, s marad helyette az ország helyzetének kétségbeejtő szorítása... egyre jobb.- És attól félek, hogy egyre sürgetőbb az ügy, ugyan is a déli határ mentén már kémeket észleltek a katonáim.
- Nem is várhatta felséged, hogy ez másképp fog lenni. Most, hogy Aldor elhunyt, mindenki szabad prédának nézi a Rózsákországát. Bevallom még az én fejemben is megfordult, hogy leigázom. Való igaz, hogy könnyedén menne – hordozza végig szánakozva szemeit királyi testőrségemen, hogy aztán hátra dőlve ismét nekem szentelhesse az oly becses figyelmét. Inzultálgasson csak... kétlem, hogy olyan gazdag birodalma lenne mint nekem. A kíséretén látszik, hogy életükben nem láttak még ilyen előkelő palotát... nyugalom ez nem verseny. Ez megegyezés.
- Attól tartok, hogy akkor tisztában vagy vele, hogy milyen fontos lenne megállapodást kötnünk. Úgy vélem a szövetséged értékes barátság lenne mindkét birodalomnak – térek a tárgyra rögtön, és szemei kékes villanásából látom, hogy nagyon is ínyére van a bájcsevej befejezése. Ez a férfi... olyan, mint egy kígyó. Szinte érezem, ahogy a hideg modora, mint a kígyó bőre simogatja bőrömet... kiráz tőle a hideg, és talán most az egyszer jobban örülnék, ha valóban egy barbárként viselkedne... könnyebb lenne egy vademberrel beszélgetni és felülkerekedni fölötte, mint egy kígyón. Azok mindig veszélyesek...
- Milyen igaz... nos felség, mit tudnál nyújtani a népemnek a védelemért cserébe? Jól fontold meg, kevés értékeset tartogathat ez a birodalom, ami felér a katonáim feláldozásával – hajol előre, állát hosszú ujjaira támasztva, kék szemivel most már valóban egy kígyót idézve méregetve vonásaimat. Manipulálni próbál. Már most valami nagyot kér azért cserébe, hogy játszóteret csinál a déli határból, hogy megvédje az országot, holott tudom, hogy még élvezni is fogja a mészárlást... milyen okos méreggel próbál meg kordában tartani, csakhogy... nem lesz könnyű. Megmutatom neki, hogy milyen fából faragtak... nem hagyom, hogy pofátlanul előnytelen üzletet ajánljon. Célom az ország megvédése, de a kizsákmányolása nem...
- Bidam főtanácsos, kérlek add ide a jelentések tekercsét. – parancsolom halkan, s ahogy Darius arcára érdeklődő kifejezés ül ki, szám széles apró mosolyfélébe kanyarodik, de egy egészen szolidba, azonban eléggé feltűnőnek ahhoz, hogy a Darius mellett álló nő arcán a komorság első jelei bontakozzanak ki. Mikor tanácsosom, kezembe csúsztatja a finom papírtekercset, én megfontoltan kiterítve fektetem az asztalra úgy, hogy még ő is tisztán lássa mi van rajta. S ahogy értelmezi, hogy mi is áll a lapon, tekintete egy csapásra keményedik meg, szája pedig gúnyos mosolyba fordul.- Én nem így vélem felség. Ugyan is a két héttel ezelőtti tűz, amit a déliek szítottak gabonaföldjeiden, nagy szükséget mutatnak a segítségre. Ha jól számoltam, fél év alatt elfogynának a készleteid, ám ennyi idő nem elegendő arra, hogy ismét gabonát szerezz támogatás nélkül. A felperzselt föld pedig nem terem egy hamar, az aratás pedig rég elmúlt. Tévedsz akkor, ha úgy véled szívességet teszel a védelmeddel, felség. Te is tudod jól, hogy kell a szövetség a túléléshez. A te népedet az éhhalál, az enyémet az ellenség fenyegeti. Így tárgyaljunk a továbbiakban, kérlek.
Arca megrándul, s ahogy örömmel tapasztalom, hogy végre kezdi komolyan venni a találkozó súlyát. Nyilván azt hitte, hogy nem tudok erről az apróságról. De tévedett, ennek fényében már nem csak az ő kezében vagy fegyver de az enyémben is, és ha józan és fontos a birodalma és a népe sorsa, akkor okosan játszik. Ahogy én is...
|
| Teresa-san | 2010. 05. 06. 17:08:12 | #4891 |
Karakter: Teresa (VÉGE)
Bocs, Shino de vége, MSN-en sem írsz rám, hogy mivan.
|
| Teresa-san | 2010. 04. 03. 16:16:23 | #4500 |
Karakter: Teresa
- te cukkoltál fel, és még neked áll feljebb? - mordult rám
- mért cukkoltalak volna fel? te alakultál át... - morogtam vissza
- ne hidd, hogy örülök neki. De te izgattál fel, és olyankor mindig ez van. - dörmögi
- hoppá... - csaptam hátra a füleimet
Egy kisseb földrengés kíséretében lepakolta magát a földre,
- azt hiszem már csak keresztapa lehet belőlem...- mormoltam és a golyóimat fogtam
- ne zajongj mert leguktatsz... - csattanok fel
- most daráltam le a tökeimet és te még azt mondod ne zajonjak. milyen kedves. kössz a vendéglátást... - morogja és feltápászkodik földről
- az istenit - biceg a hátsókapu felé.
- hát ez remek... - dünnyögtem
- minek? nem kell jég a tökömre... - néz hátra a váll fölött
- hülye... - jegyzem meg halkan, majd odamegyek hozzá, és képenvágom. - nem akarok, hogy elmenj, még nem... - nézek mélyen a szemembe
- mért kéne maradnom? azért hogy állandóan pofánvágj, mert arra nem vagyok velő.. - mormolj
- nem, nem azért... - csapom hátra megint a füleimet. - Szerencsére a szomszádok nicsennek itthon tuti lebuktunk volna és annyi az éttermemnek na meg nekem-mondom halkan
-Miért nekem nem?-csattan fel
-Téged nem ismer senki csak én-morgom- Na gyere vissza valamit be kell fejeznünk- mosolygom és mindketten visszaváltozunk, teljessen meztelen vagyokde nem foglalkozom vele , megfogom a kezét és felhúzom vissza a szobámba. Ellenkezni sem mer, és ez tetszik ledöntöm az ágyra és megcsókolom, majd egyre lejjebb haladok a csókokkal és mikor a férfiasságához érek halkan felsóhajtok, majd megszívom a tetejét ,hallom ahogy felnyög a fejemeet lassan mozgatni kezdem.....
|
| Teresa-san | 2010. 04. 03. 15:29:18 | #4497 |
Karakter: Teresa
mi a baj? - kérdezem kissé csalódott hangon
- nem kéne ezt csinálni, nagyon rossz vége lehet... - zihálja é
- nem lessz semmi baj. - válaszoltam izgatottan és ajkamba harapok
A földre rogyott és elkezdett átváltozni, a szentségit ezt azért nem gondoltam.
Éppen időben viszem ki a kertbe, rám néz vicsorogva ajaj nekem akar jönni, azonnal átváltozom még jó hogy az átlagnál gyorsabban változok át, halkan morogni kezdek és várom a folytatást, nekem ugrik de én elugrok és felékarmolok pont eltalálom a pofáját és egy kicsit lenyugszik, rohadtúl nem hiányzik nekem egy verekdesé este még munka van a falkában..... Egyre dühösebben néz rám és már morog is na mégsem tetszett neki hogy pofon vágtam.
|
| Teresa-san | 2010. 03. 20. 14:03:53 | #4323 |
Karakter: Teresa
Visszamegyek a vendégekhez és sorra szolgálom ki őket, felkéne venni mégegy pincérnőt már nem nagyon bírom az egész napi strapát.Na mindegy, egy fiatal igen rendes férfiú épp a fenekmet markolássza ettől persze bepöcenek és kirúgom alóla a széket.-Elnézést!-morgom majd tovább megyek- Semmi baj-nyögi. Rohadj meg!.füstölgök magamba.- Diana tedd ke a plakátot, hogy ma este show van!-kérem.-Igenis Teresa!-mondja és máris rohan, a férfiak szeretik ezt az estét, a pincérnőim kirúgnak a hámból és vetkőznek no meg persze a pasik is. Lassan véget ér a munkaidőm és elindulok a Plaza felé és megis érzem Kazashi illatát, kicsit feszült voltam. Miért vagy ennyire feszült?Nincs a közelben senki..-mondja halkan és mellém lépett, majd elindultunk a házamhoz. Jobb lett volna ha mégsem jövök el-mondja
-MIért?-nézek rá
-Mert vérfakas vagyok te meg leopárd-mondja halkan mire elvörösödök
-Akkor meg mivan?-kérdem kissé élesen
-Nem is tudom-mondja halkan de megérkezünk és elakad a lélegzete, a házam inkább egy kisebb palota.-Itt lakom-mondja halkan és belépek és őt is magammal húzom egy cseléd jön hogy elvegye a ruháinkat. Esther a lakosztályomba senki ne legyen és hazamehettek ma!-utasítom, mire elmegy felmegyük és bevezetem a szobámba és leülök az ágyra nem habozik azonnal megcsókol én meg visszacsókolom, keze lassan vándorol a testemen én meg összrándulok az érintésre, jól esik amit csinál.
|
| Teresa-san | 2010. 03. 15. 18:20:22 | #4256 |
Karakter: Teresa
lágyan csókol- maga még nagyon gyerekcipőben jár - suttogja bele a csókba, majd elszakítotja ajkait az enyémtőll és kiveszi a farkast a ruhájából, és a földre teszi...
- higyen nekem, én már régebb óta vadászok a vámpírokra és egyéb szörnyekre, igazán nem árt meg magának, ha nincs egyedül. bevallok, igazán kedvelem és nagyon vonzó... - csókolja meg a nyakmat
- miért bízzak magában? és mit jelent az hogy régebb óta? - teszem fel halkan a kérdést
- csak anyitt, hogy mér 480éves is elmúltam, azt hiszem kicsit többettudok magánál... - mormolja a nyakamba tisztára kiráz a hideg
- ez kedves, igazi úriember, de hagyja már a magázást szörnyen bosszantó, Teresa a nevem... - csattanok fel
- oké, oké, Teresa... - válaszolja és tovább csókolgat
-talán nem itt kéne, és én még dolgozom-nyögöm
-Akkor hol?-kérdi
-Ma este nálam, 6-kor végzek várj meg a Plaza-nál úgyis arra megyek, de a vakarcsot elevisszük előtt nem akarok fertőzést kapni.-mondom halkan
-Hát jó akkor 6-kor .
-Hátl kitudsz menni-mondom majd felállok megigazítom a hajamat és a ruhámat majd visszamegyek a vendégekhez
|
|
