-         
Egy héten keresztül a kijelölt lakosztályban járkáltam fel s alá, kört róva a márványba, oda és vissza…

 

-          Darius, higgadj már le! – emeli fel Iliana a hangját, de a pillantásomtól elhallgat. – Hagyd csak. Majd én eljárok az ülésekre.

-          Hagyjalak a közelében? Minden után? – ordítok fel, de a kék szemek nyugodtan néznek rám.

-          Igen. Maximum nem iszok bort a közelében – simogatja meg a vállam. – Darius… ne aggódj. Két lányom figyelni fogja a királynõt.

-          Ne! – csattanok fel – Meg kell tanulnia dolgokat. Hívd vissza a lányaid… nem kell.

-          És ha Sungri bepróbálkozik?

-          Csak lesz annyi esze, hogyha olyat tesz, amit nem akar, elmenekül – jelentem ki sötéten.

-          És ha mégsem?

-          Az már nem az én bajom.

***

Több napig tartottam magam a dologhoz, és nem érdekelt semmi meg semmi, csak rovom a köröket a szobában, katonáim jelentésével simítva el a gondolataimat, de mégis leeresztem a pergament és kinézek az ablakon.

Egy hét, több mint egy hét telt el? Hát ennyire homokba dugja a fejét?
Hagynom kellene, hogy szétessen ez a kis madárkalitka, amit országnak tart; veszek egy mély lassú levegõvételt.

Elhamarkodott döntés lenne visszavonni a katonáimat és lelépni. Túl könnyû.

 

-          Szólj a fejedelemnek! – hallok egy kétségbeesett kis hangot finoman átszûrõdni a falakon.
Megrebben a füle és a szemöldököm, ahogy megfordulok.
Kellemes vagy kellemetlen meglepetést hoz a kis porcelánbaba? Mit mûvelt finom kis kezecskéje, mûvelt elméje, naiv és ostoba lelke?

Túl gyenge a szíve. Nincs benne kegyetlenség, így nem lehet egyben tartani egy országot.

Feltépem a szobaajtót, kiengedett hajam megrebben a hátamon, ahogy a palást széle is úgy emelkedik, mintha szárny volna, hajfürtjeim alól keresem a szemeit hûvösen.

Ember szemében ennyi fájdalmat és kétségbeesést még nem láttam. De nem hatja meg a szívemet – magának keressem a bajt. Ha valaki faltörõ kost játszik, annak elõbb-utóbb megfájdul a feje.

 

-          Mit keresel itt éjnek idején, királynõ? – kérdezem. Végigmérem zilált alakját és reszketõ ajkát, akaratlanul is megdobban a szívem a gyûlölettõl.
Ok. Ott az ok, amit bizonyítani is tudok! Végre könyékig mártózok a vérében!

 

-          Kérlek… ments meg… kérlek, segíts! – kérlel, én pedig egy intéssel a katonáimnak, miszerint semmit sem láttak, betaszítom a szobámba a könnyû nõt.
Elkapom karcsú csuklóját, két ujjam játszva körbeéri, vékony és puha, reszket; a lendülettõl a mellkasomnak csapódik, halkan zihál, ijedten rebegve.

Figyelem a szemét, az arcát, dadogó ajkait, hosszú sötét haját, mely tincsenként göndörödik lágy hullámokban hosszan, végig a hátán, angyalian fehér és gerjesztõen vékony hálóingén.
Karcsú nyakát, gömbölyû vállait kutatom és megakad a szemem pár vörös, mély folton, melyek oda nem illõen taszították az ember szemét a fehér patyolatbõrön; gömbölyû formás hegecskék.

Mit képzel az a senki? Oly ostoba és meggondolatlan!
Ahogy ez az ostoba liba is! Normális, hogy királynõ létére estére látogatókat fogad? Erre a gondolatra mégis megrándul a gyomrom gyûlölettõl keserûen, hogy tán mégsem annyira ártatlan, amilyennek mutatja magát, mégsem az a fehér kis porcelánbaba!

Ugyan már, egy jó dugás után nem hozzám futna. Dadogó magyarázatát hallgatom, figyelem hatalmas, könnyektõl csillogó szemeit.

 

-          Naiv vagy, Aoibhe – sziszegem és egy mozdulattal pördítve meg taszítom az ágyamra, halkan nyekkenve néz fel rám ijedten pislogva, egy könnycsepp végigcsordul az arcát, orcája finoman kipirul. Akaratlanul is végigmérem termetét, alakját, melyet most nem takar a sok szoknya és felesleges cûg és igencsak kedvemre volt a látvány. Ha nem vágott volna ennyire elkeseredett, összetört képet…

Elértem volna, hogy önmagától másszon rám.
Ehh, így nem lenne értelme!

 

-          Egy naiv bolond! De ez már ne játék – jelentem ki sötéten – Jobb ha megtanulod, hogy nem bízhatsz mindenkiben! Azt hiszed, ismered? Tévedsz! Egy ostoba vagy!

Haragosan nézek rá. Haragszom rá, magamra; nem kellett volna hagynom, hogy ennyire magától menjen, de olyan, mint egy gyerek, akit eddig nem engedtek ki, ha nem égeti meg magát, sosem fogja megtanulni, hogy bármikor megégetheti magát.

 

-          Mi… mi az igazság? – remeg a világos anyagok között.
Halkan, észrevétlenül sóhajtok egyet és mellé térdelek, finoman letörlöm az arcáról a könnyeit.

 

-          Húzd le azt a köntöst – utasítom halkan, igyekezve finom hangot megütni, majd felállok és oldalról felveszek egy kis fiolát, foggal nyitom ki a kupakját.
Reszketve ül, nyaka elõtt szorosan fogja a puha pamutot, szemei rebegnek mindenfelé, mint egy ketrecbe zárt állatnak, gúnyos félmosolyra húzom a számat. – Nem vagyok Sungri.

Megrebben, lesüti a szemét, elengedi a ruhát, de nem mozdul, nekem kell melléülni és óvatosan lehúzni a nyakáról az anyagot félvállig, hogy a harapásnyomokhoz férjek, ujjal picit oldalra döntöm a fejét, így elém tárul az egész nyaka.
Annak a rohadéknak el kell ismerni, van ízlése, csábító, illatos és hívogató, de finoman az ujjaimra csöpögtetem a hûsítõ folyadékot és a sebekhez érintem az ujjbegyeimet.

Megremeg, majd felkapva figyeli az ujjaimat, láthatólag fájdalomra számított. Arcom nem mozdul, úgy kenem végig mindegyik pici marásnyomot, elsimítom finoman, aztán óvatosan vissza is teszem a vállára a ruháját, picit meghúzom a kötést a nyakánál, hogy tartson, de ne szorítsa – kicsit szívom a fogam, elég nehéz ellenállni.

Arcom egy érzést nem mutat, a szemeim is tárgyilagosan szemlélik remegõ kis kezeit.

 

-          Reggelre nyoma sem lesz – mondom halkan, visszateszem bele a dugót és elrejtem ahol volt.

-          Kö-köszönöm – motyogja halkan, fülig pirulva.

Csend telepszik, mély, mégsem veszélyes, látom, kérdezne, követelné a választ, mégsem teszi.

-          Sungri nagyjából olyan jó kém, mint ahogy egy szamár elvegyül a grúz paripák között – horkanok fel – Viszont szövetséget akart ajánlani, hiszen egy az ellenfél, meggondoltam, de nem hittem neki, bár követ volt – mégis a házamba fogadtam, megvendégeltem, elgondolkodva a lehetõségeken az asztalomnál ült – mondom sötét tekintettem, az ujjam megroppant az emlék hatására.

 

-          De a „jó Sungri” – nézek Aoibhére szemrehányóan – már rég nem neked dolgozik. Talán sosem dolgozott. Megmérgezte a nõvérem, nem akarta megölni, ó, ugyan… engem viszont annál inkább, Iliánát az északiak királya már hányszor megkérte, de õ kacagva szórta szét a seregét egymaga, és az az ostoba liba is csak ahhoz megy feleségül, aki õt legyõzi – bosszankodok – így annak a tohonya disznónak semmi esélye nem volt.

 

-          Meg-mérgezte? – csuklott Aoibhe reszketve, halálfélelemmel.

-          Akkor kaptam fel a kardom és vágtam a nyakába. Szerencséje volt – mondom bosszúsan. Több részletet nem akarok mondani, nem kell tudnia; hogy én halálos mérget kaptam volna, de nem vagyok az alkohol rabja, ekkora királyságot csak tiszta fejjel lehet uralni; az az egy korty pedig csupán elkábított, de oly mértékben, hogy nem tudtam helyben megölni a kígyót, hanem elmenekült; kicsit múlt, de sikerült neki.

Felnézek a nõre, remeg és összehúzza magát, finoman ülök mellé, megcirógatva az arcát, nem szólok, csak ujjbegyeimmel simogatom a csuklója belsõ felét, hogy megnyugodjon.

Darius, ez nem a te stílusod.

Addig vigasztalom, míg lassan, már elfáradva és a félelemtõl kimerülve félig az ölembe vackolódva nyomta el az álom, Eldöntöm az ágyon, pici csókot nyomva az ajkaira, hisz ennyi erõ után, hogy megvédjem magamtól is, ennyi juss igazán kijár.

Bágyadt sóhajjal fúrja az arcát a párnába, összekuporodik, finoman betakarom. Késõ van.

Hogy reggel ne kelljen a hisztit hallgatnom, kiballagok a szobából, rácsukva az ajtót, a kint álló katonákhoz robbanok és parancsot adok, hogy tartsák szemmel Sungrit. Mindenrõl tudni akarok, kivel és hol, mit és mikor beszélte, ha könnyíteni akar magán, arról is tudjak! Reggelig nem tûnhet el!

Ilianát pedig ésszerûen rábízom két olyan katonámra, amit még õ sem tud legyûrni, mert ha ezt meghallja, kiakad, és nem vagyok hajlandó felelõsséget vállalni a hisztije miatt; mint otthon. A plafonról is Sungri katonáinak belét pucoltattam.

Hirtelen elmondhatatlan nyugalom száll meg. Talán a tudattól, hogy a két nõ büszkeségén és tisztességén esett foltot és köszörülhetem ki, hogy az ellenem irányult gyilkossági kísérletet megtorolhatom, végre bizonyítékkal.
Éber voltam, a kellemesen meleg levegõ végigfúj a szobán, meglebbentve a hajfürtjeimet.

***

Reggel, mielõtt felkel, megnézem még egyszer a mély álomban pihegõ királynõt, szórakozottan tûzök a kissé kócos tincsekbe egy friss zöld borostyánágacskát. Bájos.

Felöltöm a ruháimat, immáron vért nélkül. Ez a harc halálig megy.

***

Sungrit két katonám fogja körbe, csak egy alsó ing és fekete nadrág van rajta, mint akit most rángattak ki az ágyból.

 

-          Sungri Daenali, bûnösnek találtunk árulásban – mondom hangosan, de kifejezéstelen hangon.

-          Ez nem igaz! Hazugság! – hördül fel, de az egyik katonám a kezembe ad pár iratot, és egy igencsak nehéz zacskót.

Elégedett, gonosz mosoly terül szét az arcomon a zsákot a lábához hajítom; a madzag kioldozódik, a sok nehéz, északi aranypénz a lábához hullik és flegma hanyagsággal vizsgálom át a papírokat.

 

-          Szerintem most már sok minden beszél ellened, te fattyú…

***

Mire Iliana kiszabadul a háziõrizetbõl, amire bíztam, nyomában Aoibhéval, már meztelen mellkassal állunk egymással szemben Sungrival. Bizonyára fel va hergelve a drága testvérem, hogy a törékeny királynõvel egy légtérbe zárattam, de nem jöhetett ki…  Hajam egy copfban fogattam fel a fejem tetejére, vékony pengéjû, de nehéz és halálosan éles kardomon megcsillan a fény.

Halálig megyünk. A két nõ büszkeségéért, az árulásáért, én fogom kivágni a nyelvét.

 

-          Kössünk alkut, Darius – mondja. Szemei már hidegek, pont mint akkor, amikor még tehetetlenül szenvedve a méreg alatt láttam, hogy vágja le a nõvéremrõl a ruhát… ez a düh és gyûlölet adott arra erõt, hogy összeszedjem magam. Levetette az álarcát a kígyó, kinyitotta a palástját.

-          Árulókkal nem üzletelek – mondom halkan morogva, egész tartásomból süt a királyi büszkeség, a gyûlölet és a gyilkos vágy.

-          Ha gyõzök – kezdi el, felemelve a kardot – Enyém lesz Aoibhe. Talán Iliana is itt maradhat – gúnyolódik. Felhördülök, de kihasználja a vérszomjam és támadni kezd, a két penge összecsap, hátulról halk nõi, elfúló sikoltást hoz felénk a szél.

-          Soha! – morgok rá, megfeszülünk; egy pillanatnyi figyelmetlenség lesz csak és a kardja a mellkasomba vágna.

-          Te úgyis meghalsz, Darius! – kukorékolja diadalmasan, de könnyed fordulással vágok a karjába.

A lányokat és a nézõket a katonák tartják vissza, mi csak harcolunk… nyakán látom a vörös sebet, amitõl feltámad bennem minden érzés, a vérszomj, vigyorogva támadok rá, vágok és csavarok, sunyi és alattomosan csúszik ki a szorításból és vág vissza…

Hajlékonyan bukok le és vágok a lábába, látom, hogy egy szúrásnál fedetlenül hagyja az oldalát és a lábát, egy pillanat alatt kellett döntenem, hogy mit vágok át; mégis a lába mellett döntök.
Hallom a halk zokogást, felém hozza a szél a könnycseppeket… Iliana ordítását, amely annyira volt mérges, mint amennyire õrültül kétségbeesett… Elvágom a lábában az izmot és az inat, féltérdre rogy, a kard markolatával tüdõn vágom, vért köp. Rajtam is vérzik pár vágás, meredekebb és könnyû, zihálok, de a kard mereven áll a torkánál.

-          Fülig vágnám a mosolyod, te áruló – köpök ki. – De nem foglak.

-          Gyenge vagy? – hörgi, mire a kardlapjával tarkón csapom, összeakadt szemmel borul arcra.

Megfordulok, leeresztem a kardot és kiroppantom a nyakam. Remeg a kezem, a mellkasom fénylik a vértõl veszek egy mély lélegzetet.

 

-          Darius! – hallom Aoibhe sikoltását, veszélyes volt, figyelmeztetõ; de mire észbe kapnék, éles fájdalom hasít a lapockáim közé, éppen hogy elkerülve a szívem.

-          Mondtam… - hörgi vért köpve, megcsavarva a hátamban a tõrt; térdre rogyok, de vérzõ ajkakkal fordulok meg és felkapva a mellette heverõ kardot merítem meg a mellkasában.

Szája elkerekedik, a kard pengéje a földhöz szegezõdik, hozzászorítva õt is. Hörögve távozik a testébõl az élet, legalábbis lassan elhomályosodó szemekkel ezt látom.

Nehezen állok fel, a kardba kapaszkodva, remegõ kezekkel húzom ki magam, hátranyúlva; Aoibhe elkerekedõ szemeibe nézek, megragadom a tõrt és ordítva, de kihúzom a hátamból, elhajítva.

 

-          Te ostoba – szakítja át a katonák korlátját Iliana és mellém futna; köhögök, vér csordul ki a számon, majd térdre rogyva sötétedik el minden.

Csak Aoibhe reszketõ, félelemmel teli és aggódó szürke szemeit látom.
Milyen… aranyos…

-           

-          Darius, mondd, hogy ésszerûen viselkedtél – mondja Iliana megsimogatva az arcom.

-          Jó fiú voltam – mormolom és öntök neki is egy pohár bort. Mosolyogva veszi el, lehányja magáról a számára kényelmetlen nõi ruhákat, könnyû alsónemûben terül el mellettem a hideg földön.

-          Nem hiszek neked – duruzsolja. Rámosolygok és lenyúlva megsimítom az arcát.

-          Ne is.

***

Másnap egy könnyû reggeli után szólnak, hogy tanácskozás lesz… meghajolva megy ki a katonám, köntösöm alá könnyû bõr vértet csatolok, de Iliana elém áll és lágy mosollyal kapcsolja be az oldalamon.

-          Nem megy ez neked, Darius – mondja kacérkodva, csókot lehelek a homlokára.

-          Menjünk – ajánlom fel a karom.

A terembe menve leülünk, Iliana a bal oldalamra, mint mindig, és várjuk a királynõt.
Látom, hogy sápadt, szemei élénken csillognak; tényleg nem ivott még a drága egy korty alkoholt sem, ez kész kabaré!

 

-          Kipihented magad, királynõ? Tegnap nagyon fáradtnak és zavartnak tûntél – suttogom halkan, hogy csak õ hallja.

 

-          Valamelyest sikerült kipihennem a tegnapi formám, felség. Ígérem és kérem higgye el, nem lesz rá több példa – mondja komoran, nekem pedig szinte szórakoztató új idõtöltés a türelmén hárfázni. Ó, ha ez a kis nebántsvirág ki merne bontakozni, de majd én elérem, hogy kinyissa a szirmait…
Ujjbegyeimmel érintem meg az arcát; kicsapódik az ajtó, erre, mint egy jelre tépi el az arcát.

Oldalra nézek és látom.
Ez? Mit keres itt?

Nyakáig felhúzva ingének nyaka, hogy takarja a tõlem kapott sebet… helyes, te kis pataalávaló. A lovammal sem tapostatnám agyon ezt a férget…

 

-          Hát ismét találkozunk, felség – hajol meg mélyen, simulékony modorával teljesen lenyûgözte ezt a hiszékeny porcelánbabát.

Kiderítem miben sántikálsz… bebizonyítom minden mocskos húzásod, rohadt kis áruló… Iliana keze figyelmeztetõen simult a tenyerembe, megszorítva az ujjaim, hogy tûrjek és viselkedjek; eljön majd a bosszú ideje is.

-          Sungri tábornok! Remélem, hogy a fárasztó utazás után örömed leled az ismerõs tájban – csiripeli Aoibhe, amitõl komoran szorítom össze az állkapcsom. Nõk… gyenge nem, kiket némi bókkal le lehet venni a lábukról… ezért nem többek egyesek, a romantikus lelkû kis virágok, mint díszek a kertben, megannyi kis kalitkába zárt ostoba álomvilág!

 

-          Attól tartok, sok mesélnivalóm is lesz, felség – mondja, szemei a szemembe mélyednek. Állom a pillantását, jegesen, de ha tõröm itt lenne, már komor kacagással vetném a fejét az ostoba uralkodónõ lábai elé.

-          Darius fejedelem, ismerd meg Sungri tábornokot, a Honvédsereg fejét. Úgy éreztem, ha már átszervezed a sereget, akkor vele is egyeztetned kell, hiszen az õ emberei. Nyilván ketten töbre mentek.

Én egy ilyen féreggel nem dolgozok együtt. Iliana figyelmeztetõleg roppantja meg az ujjam szorításával.

 

-          Azon kívül… északon volt feladata, és sok hasznos információt tartogathat neked az ellenségrõl.

Meg sem halljuk lassan amit Aoibhe mond, csak méregetjük egymást. Tudja, hogy kevés embert gyûlölök annyira, mint õt, hogy kevesen mertek nekem hazudni…

 

-          Megtisztel, hogy együtt dolgozhatok veled, Darius fejedelem – hajtja meg a fejét. Megrebben a szám széle. Nyalizunk a fõnök elõtt, mi? Csak maradjunk kettesben, fültõl fülig metszem a nyomorult pofádat! – Bár mi már találkoztunk, és volt szerencsénk megküzdeni egymással – gyengéden fogalmazol, te féreg – Akkor félbehagyva a harcot váltunk el.

-          Akkor épp szerencséd volt, kölyök. – morgom halkan, megtámasztva finoman az állam. – Ne éld bele magad a gyõzelmedbe. Látszik a katonáidon, hogy õk is épp úgy a szerencsének köszönhetik, hogy még élnek – nézek a szemébe jegesen, kifejezéstelen arccal.

Hirtelen minden mérgem és csalódottságom Aoibhére irányult. Eddig abban a hitben éltem, hogy naivsága és merev neveltetése ellenére tisztán lát…

 

-          Érdekes, királynõ. Érdekes emberekkel veszed magad körül, és talán még te magad sem látod át tisztán, hogy mennyire… izgalmas emberek ezek. Azt hiszem, egyre élvezetesebb lesz az itt tartózkodásom – mosolyodok el komor, gyilkos mosollyal, Iliana megrebben a hátam mögött.

Mintha a harctéren lennék, baljós mosollyal, mint amikor a kegyelemért könyörgõ árulónak metszem át a torkát… Neked is ez lesz a sorsod, Sungri. A saját kezemmel metszem ki a nyelved.

 

-          Azt hiszem, ez most nem a személyes csatározások és félreértések pillanata – mondja Aoibhe felháborodva. – Kérlek, kövessetek, had beszéljük meg a további teendõket! – mondja és elsiet.

Még egy pillanatra Sungrira nézek, aztán elfordulok és Ilianát hátrahagyva, hogy intézkedjen a katonák soraiban megyek a királynõ után, Sungri beér minket s csatlakozik.

 

-          Erre – mondja Aoibhe, majd rám néz. Tartom a pillantását, mozdulatlan arccal, kifejezéstelen tekintettel.

***

Egész idõ alatt max a saját hozzászólásaimat közöltem, nem érdekelt az egész. Úgy volt rossz, ahogy ki lett találva, fõleg, mert ez az áruló találta ki, megannyi sebtõl vérzett a terve.
Nem hívtam rá fel a figyelmét. Ha itt szólnék, Aoibhe megint az orrom alá dörgölné, neadjisten Sungri – az elõzõt a falhoz szorítva fogom megerõszakolni, a másiknak a terepasztalon szedem ki a beleit és kötözöm a fáklyákra.

Viszont mikor a férfi távozik, felállok én is és egy néma fejbiccentéssel távoznék…

-          Darius fejedelem – szól utánam Aoibhe finoman. Megállok és a vállam fölött visszanézek rá. – Mintha lenne valami ami…

-          Árulókkal nem társalgok – mondom csendesen, de kifejezéstelen hangon.

-          Hogy érted ezt? – emeli fel a hangját.

Kiabál? Ezt nem most… ennek nincs most itt az ideje!

Mire feleszmél, végigdõl az asztalon ijedten, az ajtók zárva és két kezemmel az asztalra csapok a feje mellett, ketrecbe zárva ijedt arcát.

 

-          Olyanokkal veszed körbe magad, akiket azt hiszed ismersz – suttogom veszedelmesen, kék szemeim villognak. – csak mert simulékony a mosolya, csak mert szavai csöpögnek, mint a méz, de a legrosszabb katonám is ezerszer többet ér, mint ez az egész banda összesen!

Reszketve néz a szemembe, elsápadva, reszketõ ajkakkal.

 

-          Nem kell ide ellenség, Aoibhe – suttogom, közel hajolva az arcához, leheletem piros rózsákat fest az orcájára. – Hisz akinek olyan barátai vannak, mint az az áruló, nem kell ide más.

Felegyenesedek, reszketõ testét felhúzom és talpra állítom komoran, mintha csak egy feladatot teljesítenék, minden hátsó szándék nélkül.

 

-          Minek hívtál engem, hogy védjelek meg? – kérdezem meg hideg hangon – Belülrõl rohasztod el az országod, nem válogatod meg, kiben bízol, ostoba – fordítok hátat és kiindulok.

 

-          M-mit mersz? Hogy… hogy merészeled a tábornokot… á-árulással vádolni? – kérdezi remegõ hangon; magabiztosnak szánta. Nem sikerül.

 

-          Nézd meg a nyakát – mondom hátra sem fordulva. – Kérdezd meg tõle, hogy szerezte. És ha kíváncsi vagy, hogy vajon igazat mond, ha kinyílt a szemed – fordulok meg éppen hogy csak, lassan – Majd megtalálsz. Addig nem vagyok kíváncsi senkire ebbõl a fertõbõl, végzem a dolgom, rendesen.

Kemény léptekkel megyek ki a terembõl magára hagyva a magába roskadt nõt.
Az élet nem könnyû. Sokkal rosszabb, mint amire valaha is számítani fog.

 

-          Mosolygok, neki pedig hirtelen mintha parazsat dugtak volna a talpa alá, megemelkednek a vállai, kis kezecskéi ökölbe szorulnak és szikrázó füstös szemeit a tekintetembe mélyeszti, mint megannyi hideg pengét.

 

-          Addig, míg országom biztonságban van, nem érdekelnek a módszereid, felség! Nem érdekel, hogy hogyan próbálsz meg minden alkalommal eltaposni és az sem, hogy faragatlan módon még azt sem tiszteled, ami vagyok nõi létemen kívül! Addig, míg az országom szolgálom azzal, hogy elvisellek, megteszem! – kiált hangosan, harsányan; élettel telin.

Micsoda váratlan fordulat, egy pillanatra megrebbennek a szemöldökeim, Iliana elismerõen mosolyodik el alig láthatóan.

A néma csöndben csak a csizmám vasalt sarkának koppanása hallatszik, ahogy közelebb lépek hozzá és mutatóujjammal finoman megcirógatom pirosló, felhevült kis arcát.

-          Tudod, királynõ… egészen emberinek tûnsz, mikor a harag pirul az orcáidon – mondom halkan, nyugodtan, szinte lágyan szórakozott mosollyal. Ismét elborul a füstszín tekintet, oldalra csapja a kezem haragosan.

Éppen hogy fel nem nevetek. Bizarr módon az jutott eszembe, hogy egy kis macskával hadakozok; simul, bújik, villogtatja rám csinos szemét és puha mancsait, de mikor az ember akkor simogatná, mikor kedve van rá – nem mindig tetszik a pici cicának, s karmait a kézfejébe mélyeszti.

 

-          Tartsd meg az ostoba megjegyzéseidet magadnak, felség. Úgy hiszem, úgy kellemesebb lesz mindkettõnk számára. – sziszegi.

Nézek a kis szolgájára, már gonosz gondolat forog az agyamban.
Majd. Idõzítés.

Figyelem a mozdulatait, ahogy felajzza könnyû íját, hallom, ahogy pár katona hátul felröhhen.
Nálunk az ilyen maximum fogpiszkálónak jó.
Figyelem mozdulatát, Iliana mellettem áll, szinte elemzi, ínról ínra szedi szét a királynõ mozdulatait.
Mosolyog. Szép.

 

-          Kitûnõ vadász – mormolja Iliana csak az én fülemnek szánva.

-          Kis madarakra, nyulakra…

-          Nagyvadra nem is való ez az íj.

-          Hm – mosolygok finoman biccentve, elõre lépek.

Tetszik az elragadtatott kis mosoly a szája sarkában.
Elkapok én is egy könnyû íjat a katonáimé közül; a sajátom békében pihen a lakosztályunkban, de az… ennyi semmi lenne neki.

Lantana, az íjam, erõs acélfából készült, elefántcsonttal szilárdítva, mígnem olyan erõs lett, hogy csak én tudjam meghajlítani, húrja állati ínból és edzett aranyszálakból készült: legerõsebb harcosaimnak is komoly nehézségeket okozott a felajzása, már ha sikerült nekik.

De most ez is jó lesz. Pöccintésre hajlik az ujjaim alatt, megfeszül a karom, az í fája reccsen, ahogy felhúzom, majd siklik a vesszõ, sikolt, suhan: pont a közepére.

A királynõre nézek. Gyerünk Lõjj, asszony. Had lássam, hogy veszed fel apró csipkekesztyût velem szemben! Harcolj, királynõ!
Fellelkesedek, de egyetlen izmom sem árul el, a szemembe sem költözik izgatott láng, csak nézek rá.

 

-          Új célt! Hozzátok a bábut! – adja ki a parancsot. Szórakozottan figyelem, ahogy ismét felhúzza a könnyû fát, és kirepíti a nyilakat.
Homlok. Kissé hibás döntés. A koponya homlokcsontjáról igencsak hamar le tud csúszni a gömbölyített hegy.

-          Nem rossz, királynõ. De sablonos – mondom vidáman, oda sem figyelve eresztem el a nyílvesszõt, szinte reflexbõl célzom azt a testrészt, ami a páncélzatból is mindig kivillan; a nyakat.

Rám villan a tekintete, pillantásunk összekapcsolódik, ahogy felajzza az íjat és elereszti a puha nyílvesszõt, provokáció!
Micsoda Pazar fricska, szellemes és provokatív!
Éppen hogy fel nem nevetek elégedetten. Gonosz kis vadmacska ez a nõ, akármennyire is a bájos cica álcája mögé rejtezik.

Elégedetten nézek rá. Hát igen talán el kell ismernem, hogy tényleg erõs kezû uralkodó. Ez esetben viszont csupán nevelni kell, hiszen naiv, veszettül és mértéktelenül naiv. Nem baj. Ebbõl majd kigyógyítjuk.

 

-          Öröm volt felségeddel íjászkodni – mondja nyugodtan, szinte teljesen megnyugodva.

Ha mérgében ilyen abszurd és merész fricskára képes mi lenne, ha tombolna? Mi lenne, ha máshol kellene levezetnie a feszültséget?

Agresszív szexnél nincs is jobb.

Mikor elfordulna, felnevetek jókedvûen, féktelen szabadsággal. Látom, hogy megmerevedik, meglepve és felháborodva néz rám.

 

-          Csodálatos lövés volt, Királynõ! – hajolok meg széttárva a karjaim. Szinte vicsorogva nézek rá, szórakozva, katonáink már tudják, mi következik. – Remélem, jövendõ férjed vagy jelenkori szeretõidnek is tartogatsz a tûzbõl, ami a szemedben ég! Vagy tán Szeretõd régen tartott a karjaiba, hogy ily hirtelen a haragod?

-          Pimasz! – visít lendületesen elvörösödve, még Iliana is felprüszköl. Mosolygok, majd ismét meghajolva dobom vissza a katonának az íjat aztán Egyszerûen felrugaszkodva dobom vissza magam az erkélyre, lógok, aztán egyet fordulva termek a párkányon.

Én leléptem. Kezdj valamit arcod szederjes színével, Királynõ.

Mikor Iliana belép, hozzám vág egy párnát.

 

-          Te ostoba kamasz! – szid meg, de a szeme nevet – Mondtam, hogy ne gúnyolódj rajta!

-          Õ kezdte! – kacagok jókedvûen és a karomba kapom karcsú testét.

-          Ostoba vagy, Darius – vigyorog rám ahogy megpörgetem. – Még csak egy napja vagyunk itt, mégis elérted, amit az országa még nem látott, hogy a királynõ mérges szavakkal fakadt ki!

***

Vacsorához öltözünk, sötétkék inget és alsót veszek fel, csizmáim felhúzom majd Ilianára nézek.

-          Tán megvakultam? – vigyorgok rá, mire felém int. – Nõnek nézel ki!

-          Darius, kérlek, fogd be a lepcses szád! Légy szíves. Tudod, hogy szükségünk van erre a szövetségre!

-          Jó, visszafogom magam – mondom és bekapcsolom a mellényem díszeit.

-          Remek – nyom csókot a vállamra és kilibbenne, ha hagynám. Megforgatom magam elõtt. Puha bõrcsizma simul a lábán, ruhája halvány barna és aranyszínnel dereng, nyakát és karján díszek, haját vastag fonatba fonta, szoknyája térd alá ért nem sokkal, mellénye finoman díszített.

-          Csak nem férjet készülsz fogni?

-          Darius, Pofa be!

-          Nem változtál – vigyorgok. – Mégsem a ruha teszi az embert.

***

Mikor belépünk, Iliana nyugodtan kapaszkodik a karomba, illendõen, csendesen. Finoman meghajolunk, majd mikor megmutatják a helyünket, helyet foglalunk.
Aoibhe mérgesen néz rám, én úgy teszek, mintha észre sem venném, csendesen beszélgetek, nyugodtan, szinte félszavakkal Ilianával.

Aoibhe pedig dacból és sértõdöttségbõl csak nõvéremmel hajlandó beszélgetni. Valamit kerülget, egyre csak ezen jár a fejem. Valamit, amit nem mer megkérdezni…

-          Királynõ – nézek rá nyugodtan, szinte kifejezéstelen diplomataarccal. – Látom, hogy van valami, amit meg szeretne kérdezni.

-          Nem tudom, mirõl beszél – fordítja el a fejét büszkén.

-          Persze - horkanok fel kissé, majd nyugodtan állok fel, leöblítve a tenyerem.

Hát én faggatni nem fogom, úgyis magától fogja kívánni a választ. Esetleg Iliana felvilágosítja.

 

-          Köszönöm a vacsorát – hajolok meg kissé, majd Ilianának finoman megcsókolom az ujjbegyeit. – Várlak vissza, drágám.