Beleharapok az alsóajkába amit hagy. Nagyon engedelmes. Ám amikor megcsókolom, hiába mozgatom a számat, semmi viszonzást nem kapok, csak hagyja magát. Egy idõ után megunom a dolgot, és elszakítva magam tõle, türelmetlenül nézek rá. 

- Impotens vagyok – mondja közömbös hangon, és vállat von, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

- Szóval impotens vagy… - még türelmetlenebbül nézek rá, majd közelebb nyomulok hozzá, és a lábaimat a lábai közé nyomom. – Talán ez meghozza a kedved…

- Nem, semmit nem érzek – megrázza a fejét, majd oldalra lép, el tõlem. Majd levetkõzik, és meztelenül áll elõttem. Rám néz, félrebiccenti a fejét. Nincs rossz teste, szálkásan izmos.  De halott. – Látod? Ezzel a testtel semmire sem mész…

- Nem igazán tõled várom, hogy megmondd, mit tegyek – húzom össze a szemem, majd közelebb megyek hozzá, és a kezemmel megszorítom az arcát.  – Tényleg ennyire érzéketlen lennél?

- Nem voltam mindig az – higgadtan néz rám, majd megérinti az arcom. – Gyönyörû színük van. Még a legtehetségesebb festõk sem tudnák kikeverni és visszaadni…

Ez meglep, még soha senki sem mondta, hogy a szemeim szépek lennének. De nem szólalok meg, holott igenis meglepettnek érzem magam. Megrándul az ajka, mintha mosolyogna, pedig ha nekromanta, akkor, vagy valami ilyesmi, akkor nincsenek érzései.

 – Mit szólnál egy alkuhoz?

-          Hallgatlak – teszem karba  a kezeimet, és elengedem. Õ felöltözik, én pedig türelmetlenül várok. A türelem nem erõs erényem.

-          Le akarlak festeni. Cserébe… - a szoba közepéhez lép.  – A padláson van, ami miatt itt vagyok. Ha sikerül eltüntetnem, akkor elhagyom az iskolát, és nem kell többet azon aggódnod, hogy felbukkanok.

Végre felöltözik, majd meggyújtja az asztalon levõ gyertyát, és halkan mormolni kezd valamit. Nem értem mit, de hirtelen egy fekete szellemféle bukkan fel nagy rázkódások közepette. Dühödt sziszegéssel közeledik Rakisa felé, miközben õ megidéz egy lényt. Rakisa szemmel láthatóan öregedni kezd, de én nem avatkozom bele, habár a látvány meglep, mert sosem láttam még ilyet, habár már egy ideje a világon vagyok. Végül átküldi a másvilágra azt a valamit.

 Aztán ezüstös tollak hullanak Rakisára, miközben õ valami ezüstös folyadékot iszik. Nagyokat nyel, majd megtántorodik, de mielõtt elkaphatnám, elkapja az asztalt és nekidõl. Kihúz egy fiókot és egy gömbölyû fiolából iszik. Úgy tûnik, ettõl helyrejön. Majd lezárja az üveget és elteszi, én pedig úgy csinálok, mintha semmit sem láttam volna. Valami azt súgja, Rakisa nem szívesen magyarázkodna.  Mikor rám néz, a tekintete nyugodt, akárcsak az enyém.

-          Hm, azt hiszem, ezentúl nem kell aggódnod amiatt, hogy az iskoládban kísértek – legyint.

-          Mit akarsz cserébe? – kérdem kissé türelmetlenül, hiszen tudnom kell, mit akar.

-          Hm, el is feledkeztem errõl… Azt akartam mondani, hogy cserébe odaadom a testem, ha ezt akarod annyira – von vállat, de úgy, mintha az idõjárásról beszélgetnénk.

Tûnõdve nézem. Nem is tudom. Ha nem érez semmit, végülis értelmetlen dolog lenne rá pazarolnom az idõmet. Másrészt, sosem érdekelt, hogy szex közben a párom mit érez, viszont ha Rakisával szeretkeznék, az olyan lenne, mintha egy bábot dugnék meg. Ennyi erõvel egy guminõvel is szexelhetnék. Mindazonáltal, talán el tudom érni, hogy érezzen valamit. Nagy kihívás, és türelmet igényel, pedig nem a türelmemrõl vagyok híres. Végül bólintok.

- Rendben – mondom. – De egy dolgot tarts szem elõtt. A nevem nem Tatsuya. Az csak az emberi álnevem. Az igazi nevem Sillus.

- Rakisa, de gondolom, tudod – mondja. – Nos, akkor mikor kezdjük?

- Holnap. Ma elment tõled a kedvem. És ajánlom, hogy ölts magadra valami kedvtelõbb ruhát. Ez a szürke izé förtelmesen ocsmány – húzom a szám. – Légy csinos! Elvárom, hogy a párom adjon magára, világos?!

Nem szól semmit, csak bólint, bár szerintem nem igazán érti, hogy mit is értek kedvtelõbb ruha alatt. És kétlem, hogy a csinos, vagy az adni magára fogalmakat ismeri. Aztán nem fecsérlem a szót több mondanivalóra. Felkapom a táskám, búcsút intek Rakisának, és elhúzom a csíkot.

~*~

Kissé csalódott vagyok, így mikor kiérek, ezt az idõjárás is megérzi, és bár nincs se esõ, se villám, de erõs szél támad, mire mindenki sietve húzódik fedezékbe. Szemeim felvillannak. Utálom, ha nem kapom meg, amit akarok, de meg fogom kapni, ha törik, ha szakad! Rakisa az enyém lesz, és élvezni fogja a szexet, ha bele is döglöm. Bár talán, ebbe tényleg bele fogok dögleni. Végigcaplatok az utcán, ügyet sem vetve a hidegen fütyülõ szélre, ami lassan viharossá fokozódik. Végül elered az esõ, és egy villám is az égbe hasít. A mostanában uralkodó hangulatom igen viharos, de nem szabad túlzásokba esnem. A démonvadászok mindig lesben állnak, és ha túl sokat használom az erõmet, az fel fog tûnni nekik, én meg nem akarok a szüleim sorsára jutni. Nem, amíg meg nem találom azokat, akik végeztek velük. Le fogok számolni az összes rohadt mágussal, ha az életembe kerül is. Meg fogom bosszulni a szüleimet és a klánomat!

Szerencsésen hazaérek, addigra le is higgadok, így a vihar is elvonul. A nap kisüt, bár már erõsen alkonyodik. Mikor beérek a lakásba az elsõ dolgom, hogy szárazra varázsolom magam. Ehhez is értek. Lerakom a kardomat és a táskámat, meg a cipõmet, és behúzok a konyhába. Éhes vagyok, maradt még egy kis nyers darált hús, ütök rá tojást, azt összekeverem, és elkezdem enni. Közben bemegyek a nappaliba és belövöm a tévét. Épp a kora esti hírek mennek.

- A meteorológusok még mindig nem találnak magyarázatot a napokban az idõjárásban bekövetkezett hirtelen változásokra. Mindenestre, azt tanácsoljuk a lakosságnak, akinek nincs sürgõs dolga, inkább maradjon otthon – mondja a bemondónõ, mire elvigyorodom. Ha tudnák, mi áll a sok vihar hátterében, hanyatt-homlok menekülnének. – És most a gazdaságról. A földmûvelésügyi miniszter…

Átkapcsolom a tévét valami zeneadóra. Nem nagyon nézek híreket, minden tele van gyilkossággal, meg lövöldözéssel. Inkább zene. Közben Rakisán jár az agyam. Érdekes személy, meg kell hagyni. Még soha senkivel nem találkoztam, akit ne érdekeltem volna. De ha valóban impotens, akkor nehéz dolgom lesz, mire valami érzelmet is kicsikarok belõle. Végül ott alszom el a kanapén. Ugyan tanulnom kéne, de leszarom. Majd puskázok Akiráról. Úgyis megengedi, ha meg nem, lesz egy kellemetlen napja.

~*~

Másnap persze hogy Akira megengedi, hogy róla másoljak. Okos fiú õ, nem akar balhét. Fõleg, mikor megígérem neki, ha nem engedi, akkor elvitetem Yuurei-senseiel. Fél tõle, mint majdnem mindenki. Órák után fogom a kis motyóm, és Rakisa irodája felé indulok.

- De miért mész oda? – kérdi Akira, aki remegve jön mellettem. – És nekem miért kell mennem?

- Neked nem kell, csak kísérj oda. És már mondtam. A sensei le akar engem festeni – morgom türelmetlenül, mert már vagy hatszor magyaráztam el neki.

-          -  Nem hallottam, hogy válaszolsz – mondom kissé dühösen. Idegesít, hogy nem válaszol.

Õ azonban csak vállat von, majd összeszedi a cuccait, és szó nélkül lelép. Ez feldühít. Senki sem teheti ezt velem!  Mérgesen morranok fel, és egy újabb villám hasít át az égen, amelyet hatalmas mennydörgés követ. Egy ilyen kis senki nem packázhat velem! Dühtõl fújtatva lépdelek az ajtó felé, amikor megpillantok valamit a földön. Egy naplószerû valami az, talán Rakisaé. Talán vissza kéne adnom neki, de nem tudom. Bár ha nem adom vissza, hiányolni fogja, én meg nem vagyok olyan genny, hogy szemétkedjek vele, akármilyen bunkón lépett is le az elõbb. Nyugalmat erõltetek magamba, amitõl a vihar is csendesedik végre, majd magamhoz veszem a könyvet, és kilépek az ajtón.

Végigmegyek a folyosón, és már éppen befordulnék, amikor Akirát pillantom meg az egyik padon ülve. Nem ment még haza? Bár nem szokásom, de mégis odamegyek hozzá. Amikor meghallja a lépteimet felnéz, és ekkor veszem észre, hogy meg van ijedve.

-          -  Hogyhogy még itt vagy? – kérdem. – Azt hittem, már leléptél.

-           - Azok a fiúk megint… - kezdi, de leintem.

-           - Gyáva vagy, az az igazság – morgok megvetõen. – Ha határozottabb lennél, nem baszakodnának veled.

-           - Sajnálom… - motyogja, majd hirtelen észreveszi a kezemben levõ könyvet. – Az mi?

-         -   Rakisa könyve. És te fogod neki visszaadni – nyomom a kezébe. – Gyere!

-          -  Úgy érted… Yuu… Yuu… Yuurei-sensei könyve? – hallom remegõ hangját, de azért jön utánam.

~*~

Végigmegyek a folyosókon, és megérzek egy fura aurát, ami Sano irodájából jön. Csak nem ott van a kis fehérhajú szellemkém? Ki tudja? Persze Akirának egy szót sem szólok, így is halálra váltan jön mellettem, és ha engedném neki, biztosan hozzám is bújna. Ám ezt a luxust nem engedem meg neki.

-     - Tatsuya, szerinted itt van Yuurei-sensei? – kérdi hirtelen Akira, amikor megállunk Sano irodája elõtt.

-          - Hülye vagy, Akira. Ez Sano irodája – torkolom le, pedig pontosan tudom, hogy Rakisa az ajtó mögött rejtõzik.

Végül az ajtó kinyílik, és Rakisa kilép, majd hátát az ajtófélfának vetve, közömbös képpel vizslat minket. Akira mellettem reszket, hiszen mindenki azt híreszteli a tanársegédrõl, hogy egy szellem, vagy minimum egy démon. De itt csak egy démon van, mégpedig én. Végül ellöki magát, és közelebb sétál.

–  Mit kerestek itt? – kérdi nyugodtan.

-      - Mi csak… Yuu… Re… Ro… szóval a sensei az elõadóban hagyta a könyvét – nyújtja át Akira a könyvet. -  N… nem akartuk zavarni, ugye Tatsuya?

-          - Köszönöm – biccent, amikor átveszi a könyvet. – Egyébként a nevem Rakisa.

Indulna vissza, amikor egy csörrenést hallunk, majd placcsanást látunk, és Rakisa fején rózsazín festék folyik végig. Akira nem látja, de én látom a madarat, amely Rakisa feje felett repked, és idegesen vijjog. Rakisa pedig megszégyenülten pislog ránk. Akira aggódva ugrik oda, hogy segítsen, én azonban elvigyorodom.

-          - Sensei, jól van? – kérdi Akira, miközben benyargal az irodába, hogy vizet keressen.

-          - Végre van egy kis színe, miért akarod elrontani? – nézek rá gúnyosan. – Amúgyis, téged várnak odahaza, jobb lenne menned – nézek rá nyomatékosan. Megérti, mert elköszönöm, és pucol is. – Okos fiú.

-          - Jól szórakozol? – kérdi, mikor egyedül maradunk. – Nem szép dolog másokat kinevetni.

-          - Nem nevetek, de valóban vicces vagy így – dõlök a falnak. – Én a helyedben megmosakodnék, mielõtt más is meglát.

Egy szót sem szól, csak becsukja az ajtót és elindul a mosdó felé. Követem. Érdekes személyiség, bár fogalmam sincs, hogy micsoda, mert nem halandó, az egyszer biztos. Az aurája nagyon furcsa, mintha sokkal idõsebb lenne, mint amennyinek látszik. Élõnek tûnik, de az ilyen teremtményeknél sosem lehet tudni, hányadán áll velük a démon. Kinn megvárom, míg megmosakszik, habár a festéket nehéz lesz eltüntetnie. Igazam is van, mert mikor kijön, még mindig látszódnak rajta a nyomok.

-          - Mégis miféle szerzet vagy? – kérdem kiváncsian. – Nem vagy közönséges halandó, de démon sem. Mágus meg pláne – magamban ennek valamiért örülök, nem szeretnék itt ártani senkinek, hiszen azzal felfedném magam.

-          - Nekromanta vagyok – válaszol halkan. – De nem értem, miért érdekel. Te pedig egy vihardémon vagy, igaz?

-          - Gondolom rájöttél a villámlásból – vonok vállat, mint akit nem érdekel. – Szóval halottakat támasztasz fel? Mintha az emberek érnének valamit. De miért ezt az iskolát választottad?

-          - Megvolt a célom, ahogy gondolom neked is – válaszol.

Újabb unalmas napra ébredek. Fene ebbe a halandó világba. Szar kedvem van, ami meg is látszik, mert az esõ egyfolytában esik, ráadásul erõs szél is fúj. Na, azért ma nem akarok nagy felhõszakadást, különben nem megyünk ki a sportpályára. Utálok abban a rohadt kis teremben körbe-körbe futkározni. Igyekszem erõt venni magamon és lecsillapítani az esõt, hogy maximum csak szemerkéljen, de nem sikerül. Muszájban kimászok az ágyból, felöltözöm, valami kaját tömök magamba, belövöm a séróm, nyakamba veszem a sálam, felkapom a táskám és már megyek is. Egészen beleszoktam ebbe az egyetemista életbe, bár nem élvezem túlzottan. De legalább sokat futunk és tornázunk.

Ahogy leérek az utcára, az emberek megbámulnak, pedig ma kivételesen egy normális farmer, meg egy sötétkék pulcsi van rajtam. Ha látnák, mikben mászkálok, meg látnák a kardomat, ami a hátamon levõ hatalmas táskában van, tuti elfutnának elõlem, vagy hívnák a rendõröket. Mintha azok a szerencsétlen flótások bármire képesek lennének ellenem. Röhejes.

Pontosan érek be az egyetemre. Ahogy a diákokra nézek, egybõl szétszélednek. Nem igazán szeretnek, félnek tõlem, pedig eddig nem nagyon bántottam senkit sem. Kivéve, ha kikezdett velem. Mindenki fél Abe Tatsuyától, ahogy itt hívom magam. Eddig senki sem mert megtámadni, vagy ha mégis megpróbálta, csúnya vége lett.

-          Hé, Tatsuya! – hallok meg egy vékony kis hangot, mire megfordulok. Lenézõ tekintetet vetek a felém rohanó kiskölyökre. – Idõben vagy.

-          Talán kételkedtél benne, hogy beérek? – kérdem mogorva tekintettel az egyetlen embertõl, akit megtûrök magam mellett. Legalábbis jelenleg, és ki tudja meddig. – Hordasz észt is a fejedben, Akira, vagy belül kong az ürességtõl?

-          Hi-hi,  nem tudom – idétlenül vihog, én pedig ismét nem tudom, hogy mi a fenének nem nyírtam még ki. – Amúgy… hallottad, hogy Sano-sensei beteg? Az óráját a segédje fogja megtartani.

-          Az a kísértetre emlékeztetõ fickó? – kérdem, mire Akira hevesen bólogat a szõkére festett kis fejével. – Már hallottam róla, egyszer láttam is, de kit érdekel? Úgyis végigalusszuk az elméleti órát.

-          Én… - néz rám tétován a kiskölyök – félek tõle. A szemei olyanok, mint egy… hulláé, vagy nem is tudom…

Megvetõen horkantok egyet, ami nálam azt jelenti, ha nem fejezi be a rinyálást, itt helyben agyoncsapom. Hála égnek veszi a lapot, és elhallgat. Ezt szeretem én. Mindenesetre, a kölyök felkeltette a figyelmem aziránt a segéd iránt. Már láttam egyszer, de eltûnt, mielõtt tüzetesebben meg tudtam volna vizsgálni. Van egy olyan érzésem, õ sem éppen hétköznapi halandó lélek. De majd meglátjuk. Gonosz vigyorra húzom a szám. A mai nap talán mégis érdekesen alakul majd.

~*~

Hála égnek sikerült elállítanom az esõt, így bár a pálya nem volt száraz, mégis azon tartjuk a gyakorlati órákat. Én kifejezetten örülök neki, pár diák már kevésbé. De ez a tanárunkat egy cseppet sem zavarja abban, hogy tizenöt, egyenként négyszáz méteres kört futtasson velünk, és utána még a távolugrást is gyakoltassa velünk. A többieket nézem. Szánalmasak, gyengék és hasznavehetetlenek. Egyáltalán, miféle isteni vicc eredménye, hogy ez a faj eddig fennmaradt? Biztosan tévedés lehet, semmi más.

A gyakorlat után átöltözünk, majd kis pihenés után a számunkra kijelölt elõadóba megyünk. Akira kutyahûséggel követ, nemcsak azért, mert megtûröm, hanem mert jól tudja, nélkülem ki van téve a nála erõsebb és nagyobb hallgatók bántalmazásainak. Miért nem tud mindenki a saját súlycsoportjával kezdeni? Még el sem helyezkedünk, máris odalép két nagyarcú, háromajtós szekrény, akik se szó, se beszéd, megragadják szõke padtársam.

-          Hé, szöszi! Ide a pénzünket! – morogja az egyik.

-          Ni… nincs nálam… - mondja kétségbeesve Akira. – Holnap…

-          Én most akarom! – ordít a gorilla.

-          Hé! Halkabban! – szólok rájuk. – Amúgyis jobb lenne, ha letennétek.

-          Mit makogsz, Abe?! – lép oda a másik. – Na mondd csak, nagypofájú!

-          Azt mondtam – állok fel, és villámló szemekkel nézek rájuk -, hogy kezdjetek a saját súlycsoportotokkal!

Mielõtt a gorilla bármit válaszolni tudna, gyomorszájon rúgom, majd egy jól irányzott lökéssel kilököm a padból, hogy a falnál esik össze. A másik azonnal elengedi Akirát és elrohan. Szánalmasak. Akira remegve ül le, a többi diák hol engem, hol az ájult fiút nézi, és észre sem veszik, hogy bejön valaki. Csak a halk köhintésre térnek magukhoz és ülnek le. Én is helyet foglalok, és kiváncsian nézem a katedrán álló személyt. Szóval õ az a híres tanársegéd. Alacsony, vékony emberke, ha ember egyáltalán. Arca gyönyörû, haja félhosszú, fehér, szemei hatalmasak, szürkék, zafírkék íriszei halványak. Bõre nagyon világos, szinte hullafehér. Egyszerû farmert, azon szürke pólót visel, melyen néhány égésnyom és festéknyom van. Az arca alapján maximum húsznak saccolnám, de érzem, õ ennél jóval öregebb. Õ is észrevesz, merõen néz, mintha tudná, ki vagyok. A diákok kétkedve, mosolyogva nézik, látszólag mulatnak rajta, nem is veszik komolyan. Engem azonban elbûvöl. Meg akarom szerezni!

-          Jó napot! – szólal meg erõs, magabiztos hangon, mire minden nesz megszûnik. – A nevem Rakisa, ma én fogom tartani az órájukat. Vágjunk is bele.

Az óra végén mindenki szedelõzködik. Egyedül én maradok még ott, piszmogok. Akira is elvágtat, valami dolga van, de nem is emlékszem mi, de nem is igen izgat. Lóg az esõ lába, unatkozom, már lassan egy hónapja nem okoztam vihart, tornádót, tájfunt, de vigyáznom kell, mert ha túl sokat használom az erõmet, a végén valaki gyanút fog. Épp becsomagolok és indulnék, amikor meglátom, hogy Rakisa még itt van. Engem néz. Egyáltalán nem tetszik a tekintete.

-          Mi az? – kérdem hanyagul. – Mit bámulsz?

-          Téged – válaszol csendesen. – Démon vagy, igaz? Mi keresnivalód van itt?

-          Ezt én is kérdezhetném – mondom flegmán. – Ez az iskola az enyém! Ne állj az utamba, vagy megbánod! Értve vagyok?!