Alig aludtam pár órát, de muszáj kelnem. Még ki kell mennem a csajokkal táncolni a térre. Kikászálódom, lezuhanyzom, majd megiszom egy kávét. Miközben eszem pár falatot, megérkeznek a többiek is.
- Hé Harumi, kész vagy már? Menjünk!
- Nyugi Nori, hosszú a délelőtt - ásítozom.
- Már megint másnál voltál?
- Miért ne? Megtehetem nem? Egyébként Mari, lövésem sincs mikor voltál valakivel utoljára...
- Hát már az sem egészséges, amit te csinálsz!
- Bla-bla-bla, induljunk jó? - veszem fel sapkámat, majd elindulok.
A térre érve már érzem, ma sem keresünk sokat. Teszek egy sóhajt, majd a felvezető beszéd után máris belevetem magam abba, amihez a legjobban értek. Néha-néha a tömeget vizslatom. És mintha egy ismerős arc is feltűnne. Mindegy... Biztosan képzelődöm. Nem kerestünk többet, mint 1500 yen. Hát... Végülis az is valami. Mikor hazamegyek, alszom még kicsit, hogy kibírjam a műszakot. Mikor felkelek, rendbeszedem magam, majd egy energiaital és egy cigi kíséretében útra kelek. Beesem a klubba, az öltözőbe trappolok. Ma nincs sok kedvem melózni. Miközben öltözködöm, köszönést hallok. Kipillantok szekrényem takarásából. Ez Kioko. Istenem, alig van rajta ruha! Mennyire jól néz ki!!
- Szia Kioko!
- Mizu?
- Semmi különös, kissé fáradt vagyok.
- Azt nem csodálom. Jó voltál ma a téren!
- Hogy hol? - döbbenek le kissé.
- A téren délelőtt. Láttalak táncolni.
- Oh, értem.
- Mióta csinálod?
- Egészen kicsi korom óta - végzem az öltözködéssel.
- Nagyon tehetséges vagy!
- Köszönöm - mosolyodom el, mikoris Keiko szitkozódva vágtat be és rohamtempóban kezd átöltözni - Mi van csaj, csak nem elkéstél? - röhögök.
- Fogd be, nincs jókedvem!
Dünnyögök egy sort, majd kisétálok a pult mögé. Ez nem egy teltházas este, mondhatni, szinte már unatkozom, így akarva-akaratlanul is a tánctérre téved tekintetem. Ahw! Nekem kell ez a nő! Megőrülök, ha nem kaphatom meg! Iszogatok kicsit, nézelődöm. Lassan hajnal 3. Istenem... Még ma mehetek az áruházba is melózni. Nagyon jó... A műszakom vége előtt nem sokkal Kioko leül velem szemben, s kicsit megemelkedve fülemhez hajol, hogy a zene hangereje ellenére jól hallhassam.
- Kérhetnék tőled valamit?
- Persze, kérj csak bármit! - vágom rá gondolkodás nélkül.
Szombat este... Megint egy teltházas, nyomorúságos szombat este... Nem vagyok feldobva. Alig aludtam valamit, ráadásul még jó néhány paraszt is ingerel. És még alig van tíz óra... Ahj... És máris ketten állunk a pultban, Keiko meg én. Egy pillantra lefagyok. Ez a táncoslány... új. És mennyire jól néz ki!! Hosszú, fekete haj, és tökéletes idomok! Apám, elájulok. Munkatársam bök oldalba.
- Harumi, figyelj már, áll a sor!
- Bocsi Keiko, figyelek!
Nagy nehezen visszarázódom műszakomba, de lopva-lopva az új lányra nézek. Iszonyatos a tömeg, még mosdóba is alig tudok elmenni. Apám! Mikor a kezem mosom, az egyik fülkéből kilép az új lány. Szemem bebarangolja egész testét. Mennyire jó nő már!! A csaphoz lép, hogy kezet mosson. Törölközöm, miközben óvatosan hozzá intézem szavaim.
- Ma kezdtél itt?
- Igen - néz rám.
- Makuda Harumi - nyújtok felé kezet - Üdv a klubban!
- Haga Kioko.
- Van kedved meginni valamit?
- Sajnos a szünetem nem tart örökké. Fél órát kaptam, és abból már húsz perc letelt.
Milyen kis távolságtartó... Hmmmm... Nem gond, így legalább kihívást jelent a számomra.
- Oké, rendben, de ha meggondolnád magad, a pult mögött megtalálsz! - mosolyodom el, majd kimegyek a mosdóból, és máris folytatom munkámat.
Egész este őt figyelem. De ő nem jött össze, márpedig valakivel össze kellene szűrnöm a levet. Hamarosan zárunk, már alig szállingóznak néhányan. Egy lány leül velem szemben a pult túloldalán.
- Lehet itt még valamit kapni? - mosolyodik el.
- Attól függ, mire gondolsz - viszonzom a mosolyt, miközben megnyalom számat.
- Nem is tudom... Mit javasolsz?
- Háááát...
Kioko lép be a pult mögé, hogy az öltözőbe mehessen. Szememmel végig követem mozgását, majd folytatom mondandómat.
- Vannak nagyon finom koktélaink, esetleg valami tömény, vagy hosszú... Akármi, amit szeretnél - szélesítem mosolyom.
- Mondd, a koktélokat te kevered?
- Biiiizony. Mit szeretnél?
- Hát - áll fel és hajol fülemhez - legyen egy Sex On The Beach és utána kísérj haza - vigyorog.
- Örömmel.
Máris hozzálátok a koktél elkészítéséhez, mikor Kioko ér mögém.
- Mára végeztem! Viszlát holnap!
Végig követem tekintetemmel, míg elhagyja a klubbot, majd felszolgálom a koktélt és várom a zárórát. Mikor mindenki elment, kivéve a koktélozó lányt, elkezdjük a takarítást, s mikor végzünk, a lány oldalán elindulok. Magamhoz sosem viszek senkit. Nála letudok egy gyors szexet, majd hazamegyek és kialszom magam.
Hála égnek, még dél sincs, mikor odaérünk a tengerpartra. Imádok itt lenni, habár elég messze van Tokiótól, de akkor is, megéri eljönni ide néha. Szép idő van, amikor leparkolunk a szálló parkolójában, majd elindulunk befelé. A nap hétágra tűz, a tenger sós illatát pedig hozza felénk a szellő. Azt hszem, jó hétvégét fogtunk ki. Benn egy kétágyas szobát veszünk ki, majd pucolunk is felfelé. Az ablak a tengerre néz, ahogy látom, ami külön jó, mert gyönyörű a kilátás. Letesszük a táskáinkat, majd Suki azonnal az erkély felé indul. Én meg persze követem, hiszen ilyen látványt otthon nem mindennap látok. Suki megölel és megcsókol, én pedig csak bújok hozzá. Ajkai puhák és követelőzők, de nem szeretném, ha most esnénk egymásnak, habár lenne kedvem hozzá, de előbb úsznék egyet a tengerben. Mikor elválunk mögém kerül és engem átölelve nézi ő is a tengert. Olyan szép és hívogató.
- Nagyon szép. Jó lesz itt nekünk. Ránk fér egy kis kikapcsolódás - suttogja buján a fülembe, mire felnevetek.
- Én is így gondolom - fordulok felé, majd lábujjhegyre állva kérek újabb csókot.
Végül a szobába megyünk kipakolni. Nincs sok cuccunk, nekem igazából csak két gatya meg két póló, meg a fürdőruhám. Na meg némi smink és parfüm, ha esetleg este elugrunk valahová. Aztán Suki táskájába nézek, és felkiáltok. Csak nem hozott nekem valami ilyesmit? De igen. Kis mocsok.
- Te kis aljas! – nevetek fel hangosan, mire hátrafordul.
- Mi az? – kérdi kíváncsian.
- Ez micsoda? – kérdem, majd kiveszem a felcsatolható vibrátort. Na igen, ez Suki, mindig meg tud lepni valamivel. Harunak ilyen kedveskedés sosem jutott volna eszébe.
- Hát, szerintem pontosan tudod micsoda - vigyorodik el szélesen.
- Mindig tudsz meglepetést okozni - ülök a sarkamra, és magamra próbálom, de nem jó. Ez nem az én méretem. Suki végül kiveszi a kezemből.
- Ez pont rám van beállítva, de majd, ha szeretnéd… - bújik hozzám és rekedt hangon búg a fülembe - te is elintézhetsz engem… - a fülembe csókol, mire megborzongok. Olyan jó érzés, és a tudat, hogy megdughatom őt, még jobban feldob.
- Aljas… - suttogom vágytól elfúló hangon, mire felkuncog.
- Ugyan! Én? Dehogyis! Olyan ártatlan vagyok. Nem látszik rajtam? – pislog rám ártatlanul, mire nevetve veszem ki a kezéből a vibrit és az ágyra döntöm. Fölé mászom, de csak nézem.
- Na mi baby? – kérdi mosolyogva.
- Semmi, csak szeretlek… - suttogom ajkaira hajolva. Annyira szeretem, hogy bele tudnék halni, ha még egyszer elveszíteném.
- Én is szeretlek cica - csókol meg ismét. Olyan jó vele lenni, annyira jó, hogy el sem akarom engedni.- Na lassan vetkőzzünk és mennyünk fürödni - suttogja.
- Okés - sóhajtom csalódottan. Fene, pedig már kezdtem jól érezni magam, de ezt még megkapod, te aljas dög. Magamban vigyorgok.
Lassan kezdek el vetkőzni, ugyanis szeretném húzni Suki idegeit. Nadrágomat lassan tolom le magamról, és még be is pucsítok, ahogy a tükör előtt állok. Közben vigyorgok, mert hallom Suki sóhajtásait, szuszogását, ami arra enged következtetni, nagyon tetszik neki, amit csinálok. Végül már csak a falatnyi fürdőruha van rajtam. Ezek után Suki vetkőzik, és ugyanazt csinálja, mint én. Odasétál a tükörhöz, és ugyanúgy pucsítva veszi le a nadrágját, mint én, miközben én mélyet sóhajtok. Ma este én fogom a magamévá tenni őt, belenyomom a seggébe azt az izét. Két perc múlva már kész is van, én pedig rendezem az arcvonásaimat. Ezt még visszakapod, Suki, de vissza ám, kisanyám! Még mindig piros vagyok, mikor odajön hozzám, és megpuszil.
Végül elindulunk a part felé. A homok forró, a nap tűz, előttünk a tenger kékje vonz mindkettőnket. Leterítjük a törülközőket, majd irány a víz. Sokan vannak kinn, akik élvezik a jóidőt. Lassan elindulok a víz felé, ám hirtelen valaki lelocsol. Felsikítok, majd megfordulok és nevetve rontok Sukinak, aki menekül előlem. Jól elvagyunk, játszunk a vízben, birkózunk, csókolózunk, senkiről sem veszünk tudomást, pedig tudom, hogy páran biztos megnéznek minket. De miért érdekelne minket most ez a jelentéktelen apróság?
Később napozunk, aztán amikor megéhezünk, visszamegyünk a szállóba. Suki kaját rendel, amit a teraszon fogyasztunk el. A nap éppen lemegy, kellemes, sós illatot hoz a szél a partról. Suki engem bámul, mire kuncogva pirulok el. Nem bírom, ha bámulnak, de neki elviselem, mert annyira szeretem. Sokat eszek, mint mindig, és a végén mozdulni sem bírok. Suki feláll és mögém lépve karol át, majd nyakamba és fülembe csókol.
- Hmmmm… tele vagyok - sóhajtok elégedetten, mire ő halkan kuncogni kezd.
- Nem is csodálom, annyit ettél mint három ember, de nincs ezzel baj - simít végig a karomon, majd a kezét a hasamra teszi. – Pocak… - suttogja, majd ráharap a fülcimpámra. - Le kéne fürödni, nem? Velem tartasz? – csókol arcon.
- Miért is ne? - kuncogok. - Úgyis tartogatok neked valamit.
Csodálkozva néz rám. Hát, ha már ennyit fáradtál értem, én jól elkényeztetlek. Azonban nem válaszolok, csak felállok és kézen fogva húzom őt magam után a fürdőbe. Zuhanyzó van, kád nincs, de nem is kell. Utálom a kádakat, ki kell mászni belőlük. A zuhanyzó jobb. Egyszerűen ledobom magamról a fürdőruhát és beállok a zuhanyzóba, majd megnyitom és beállítom a vizet. Kérdően nézek Sukira, mialatt folyatom magamra a vizet.
- Nem jössz, édes? - kacsintok felé kacéran. - Nem szeretek egyedül zuhanyozni és nincs aki megmosná a hátam - a végét elnyújtom a szónak, mire Suki végre megérti a dolgot és ledobva a fürdőruhát, beáll mellém.
Azonnal elkapom és szájon csókolom, majd feszes, kerek fenekére téved az egyik kezem és belemarkolok. Belenyög a csókba. Még nem igazán lehettem én a domina, szóval ideje kipróbálni. Másik kezemmel a nyakát kezdem lassan simogatni, majd óvatosan oldalára téved a kezem és végigsimítok a bordáin, majd visszatérek a nyakához. Ő átöleli a derekam, úgy húz magához. Aztán elválnak ajkaink, és nyakát, fülét kezdem kényeztetni, mire szaporán kezd lihegni és nyöszörögni. Úgy látom, élvezi a dolgot. Hirtelen engedem el, mire csalódottan néz rám. A falnak dőlök és egy kis tusfürdőt nyomva a kezemre kezdem magam lemosni. Közben csábosan nézek rá, mire ő is bekapcsolódik a játékba. Kölcsönösen lemossuk, letisztítjuk egymást, miközben persze a szemeink csillognak, és én azt hiszem, el is pirulok, amikor Suki a nyakamba csókol, mert melegnek érzem az arcom. Bár lehet, hogy a víztől van. Aztán megérzem a kezét a lábaim között, ahogy lágyan siklik befelé és végighúzza ujjait a szeméremajkaim között. Önkéntelenül rázkódom össze és nyögök fel, mire kéjesen elvigyorodik.
- Jó érzés, igaz? - kérdi halkan, mire bólintok és közelebb araszolva hozzá, egyik kezemmel combjára simítok és végigsimogatom combjának belső felét.
Ő is felnyög. Kölcsönösen játszunk egymással, hol lent, hol fent, míg végül valahogy elzárjuk a vizet és a szobában kötünk ki. Nem is tudom, hogy keveredünk az ágyra, totál vizesen, de Suki alattam van, míg én felette térdelek. Valahogy fura mód fordított a helyzet, de egyikünk sem bánja. Megcsókolom a nyakát, míg ő a hátamat simogatja, és az egyik keze a fenekemen jár fel alá, mire összerázkódom. Olyan kellemes, buja az érintése. Én sem hagyom abba, a nyaka után rátérek a füleire, óvatosan megharapom, megszívom a fülcimpáit, majd feljebb emelkedem és kissé hátrálok. Suki ott piheg alattam, szemei csillognak, arca kipirult és mosolyog. Elmosolyodom. Hajam előrehullik, de nem érdekel. Lehajolok és számba veszem egyik mellét, a másikat egyik kezemmel gyömöszkölöm, kényeztetem. Ő egyik kezével a hátsómon jár fel-alá, másikkal a nyakamat, karomat simogatja és szorgosan nyög. Végül valahogy egymás mellé kerülünk. Egymás mellét, arcát, nyakát, combját kényeztetjük és benyúlok lábai közé, ahogy ő is az enyéim közé, és kényeztetjük egymás. Egy pillanat alatt átnedvesedem ott alul is, de ő sem marad el mögöttem. Megcsókol, csókja édes, mint a nektár, de én ennél többet akarok. Érezni akarom őt, még jobban, még erősebben, ott lenn is, és tudom, ő ugyanerre gondol.
Nagy nehezen felkel, és előveszi a felcsatolható vibrátort, és rám igazítja, azután visszafekszik az ágyra. Mosolyogva hajolok fölé, csókolom meg ajkait, nyakát, mellé, mialatt egyik kezemmel mellette támaszokodom, másikkal combjainak belső felén simítok végig. Bedugom kezem lábai közé, pont oda. Forró, nagyon forró és nedves, amit annyira szeretek. Először csak egy, majd két ujjal kezdem tágítani, majd hárommal, míg elég széles nem lesz ahhoz, hogy beférjek. Ránézek, arca tükrözi vágyát, de nem akarok neki fájdalmat okozni.
- Vigyázok rád - suttogom, majd óvatosan belé hatolok.
Odajön hozzám, majd finoman végigsimít a karomon. Remek érzés, mennyei, ahogy hozzám ér, majd közel húzódva hozzám megcsókol. Visszacsókolva férkőzöm erős karjai közé, miközben remegek a vágytól, főleg, mikor leültetve a kanapéra, megszakítja a csókunkat.
- Várj egy pillanatot… - suttogja aljkaimra, majd kimegy a szobából, de pár perc múlva ismét megjelenik. - Itt vagyok… - lihegi, mire felkuncogok, mikor megpillantom a tojást. Na igen, ez Sukira vall.
- Valahogy éreztem... – kuncogom vidáman, majd hátradőlök, a hátamat a kanapé háttámlájának vetem. Suki feltérdel elém, de a kis játékot félreteszi. Hmmm… csak nem kényeztetni akar?
- Csak várd ki a végét… - a combomra csókol, mire megremegek, olyan jólesik selymes, puha ajkainak érintése. Majd kezeivel gyengéden szétfeszíti a lábaiamat, és végigsimít a combjaimon, mindkét oldalon. Aztán fenekem alá nyúl. - Hmmm…. – nyal rá a barackomra, mire megugrom.
- Ahh… - hangosan nyögök fel az érintésre, mire beindulva kezd nyali kívül és belül, én pedig nyöszörgök, mozgok, majd feljebb emelve csípőmet a bejáratomat kezdi nyelvével ingerelni.
Ki-be dugdossa a nyelvét, én pedig egyre gyorsabban mozgatom a testem, és rándulok össze, nyöszörgök és sóhajtozok. Egyre hangosabb leszek, de nem akarom visszafogni magam. Annyira szeretm őt, és nem tudok magamnak parancsolni. Ám ő nem enged elélvezni, pedig nem sok kéne már, mert érzem, hogy nagyon forró vagyok odalenn, síkos és meleg, de ő abbahagyja a kényeztetésem, mire csalódottan nyögök fel. Ő azonban elengedi egyik kezével a csípőmet, és valamit a kezébe vesz. Aztán valami hideg ér a fenekemhez, én meg megugrom.
- Mit csinálsz? – kérdem rémülten.
- Tudom, hogy nem csináltuk még így, de bízz bennem. Élvezni fogod - hajol fölém, és miközben megcsókol, az ujjával kezd körözni az ánuszom körül. – Na, látod, nem is olyan rossz érzés. Óvatos leszek ígérem - suttogja ajkaimra, majd visszatér a kényeztetéshez.
Érzem, hogy feldugja az ujját, és akármilyen óvatos, én mégis felszisszenek, a testem megfeszül a fájdalomtól. De hamar megszokom az érzést, így tágítani és nyalni kezd ismét. Olyan jó, hamar keményedni kezdek belül. Suki kiváló munkát végez, én meg hangosan nyögök, szerintem két utcával arrébb is hallani, de leszarom. Majd hirtelen valami más is kerül belém, mire kíváncsian nézek fel.
- Mi… mi ez? – zilálom.
- Rezgő tojás, majd mindjárt megérzed - kuncog gonoszul, majd érzem, hogy a tojás rezegni kezd bennem.
- Úristen! – mennyei érzés tölt el, nyögök, sóhajtozok, zilálok az élvezettől.
Érzem, hogy a tojás rezeg, közben Suki ujjaz, majd nyalni kezd. Testem hullámzik a kéjtől, nem sok kell, hogy elmenjek, de Suki nem hagyja. Majd hirtelen egy vibrátort érzek meg magamban. Ez már túl sok, túlontúl sok. Két dolog mozog bennem, miközben Suki folyamatosan nyal, szabad kezével a combomat simogatja. A testem remeg, majd felveszem az ütemet és nyögök, majd sikongatok az élvezettől. Sosem éreztem még ilyen jól magam, ez mennyei. Majd hirtelen az orgazmus elönt, én pedig hatalmas sikítással élvezek el. Oldalra dőlve fekszem a kanapén, miközben Suki kihúzza belőlem a dolgokat. De észre sem veszem nagyon, még mindig remeg a testem az orgazmustól. Hangosan zilálok, miközben ő kuncogva simul hozzám és csókol meg. Belekuncogok a csókba, már amennyire erőm engedi.
- Szeretlek, izzadt kiscicám – csókol meg mélyen, szenvedélyesen.
~*~
Nem tudom, mikor térek magamhoz, mert valószínűleg aludhattam, de már másnap lehet, mert világos van. A kanapén fekszem Suki lakásán, de őt nem látom sehol. Egy pléd van rajtam, de a lakásból semmiféle mozgást nem hallok. Talán elment valahová? Feltápászkodom, de minden porcikám sajog a tegnapi akciózástól. Elmosolyodom és egy kicsit el is vörösödöm, ahogy visszaemlékszek rá, mit is tettem tegnap. Majd erőnek erejével felállok és úgy döntök, le kell fürdenem, mert ilyen koszosan nem mutatkozhatom Suki előtt. Megkeresem a fürdőt, ledobálom a cuccaimat – már amik még rajtam maradtak -, és beállok a zuhany alá. Jól megmosakszom, hajat is mosok, és mikor kiszállok megtörlöm magam. Mivel ruhám nincs, kölcsön veszem Suki átlátszó köntösét, ami elég takar valamit, épp leér a combom közepéig. Vörös színű, és fekete virágok díszítik mindenhol. Igazán szép, de mindenem átlátszik. Nem mintha zavarna.
Épp a hajam szárítom, mikor hallom, hogy valaki megjött. Az ajtóhoz sietek és Sukit pillantom meg, aki két megpakolt szatyorral igyekszik befelé. Egy hétre vásárolt?
- Segítek – lépek oda, mire rám néz, és elismerő pillantásokkal mér végig.
- Csinos vagy – vigyorog rám, majd megcsókol. – Hogy aludtál?
- Nem tudom, hót kóma voltam mikor felkeltem – vonok vállat. – Hol jártál? Mikor magamhoz tértem, nem voltál sehol.
- Úgy hangzol, mintha leütöttek volna – nevet Suki, mialatt a csomagokkal a konyhába megyünk. – Jól áll rajtad a köntösöm.
- Tudod, az egyetlen ruha, ami rajtam volt, koszos – jegyzem meg. – Szóval, hol jártál?
- A boltban – válaszol. – Te, tudod mit? Mi lenne, ha lemennénk a tengerpartra? Persze, ha nincs ellenedre.
- Dehogy, csak előbb vigyél haza, tudod, be kéne pakolnom ezt-azt. Mondjuk fürdőruhát, normál ruhát, egyebeket – sorolom, de nem tudom folytatni, mert nekem esik, és megcsókol.
Meglep, de nem hátrálok el, hanem visszacsókolok. Nyelve az ajkaimat nyalja, mire engedek neki és kutató nyelvecskéje hamarosan már a számban hívja lágy keringőre az enyémet. Átölelem a nyakát és hozzá simulok. Olyan jó vele lenni, ilyenkor minden gondomat elfelejtem. Annyira örülök, hogy visszakaptam őt. Nem éltem volna túl, ha elveszítem, és ezek után mindig vigyázni fogok, hogy soha többé semmi rossz ne történhessen velünk. Végül elválunk egymástól. Ideje lenne enni valamit, hogy erőt gyűjthessek. Ha a tengerpartra megyünk, nem hiszem, hogy ma hazamegyek még. Leszámítva a ruháimat.
Két órával később már Suki egyik kevésbé extrém ruhájában állok a házunk előtt. Bár anyám így is kis híján sikítófrászt kap, mikor meglát a kissé kurvás szoknyában és egy alig valamit takaró fekete toppban. Még inkább csóválja a fejét, mikor kijelentem, a tengerpartra megyek Sukival.
- Nem is tudom, kislányom – néz hol rám, hol Sukira. – Nekem semmi kifogásom ellene, de nem fog ez a tanulás rovására menni?
- Csak nyugodjon meg, Yamashita-san – mosolyog Suki anyumra azzal a mosollyal, amivel mindenkit levesz a lábáról. – Holnapután hazahozom és még lesz ideje tanulni. Ígérem.
- Rendben van – adja be anyám a derekát, mire megölelem, és Sukit kézen fogva felrohanunk a szobámba.
Míg én összepakolom a fontos dolgokat, addig Suki körbenéz a szobámban. Még sosem járt itt, és szerintem tetszik neki, mert a szemében elégedettséget és elismerést látok. A szobám nem egy tipikus habos-babos lányszoba tele rózsaszín förmedvényekkel, meg divatos tinisztárok posztereivel. Jobban szeretem a rockzenét és a metált, így ilyen bandák képei díszítik a falaimat. A falam barackszínű, a függönyök zöldek, a párnám és takaróm pedig lila alapon fekete mintás. Rengeteg kiegészítőm, ruhám és minden másom van, de nem viszem túlzásba. Na és persze fényképek. Fényképek az éjjeliszekrényen, a tükrön, az asztalon, mindenhol. Azt hiszem, sok, talán túl sok is, de én így szeretem. Végül sikeresen összepakolok mindent, aztán úgy döntök, inkább felveszem a bikinimet. Egy falatnyi kis kék alapon sárga mintás darab, és mikor már fenn van, Suki döbbenten ejti ki a kezéből a fényképet, amit nézegetett. Felismerem. Én és Kaoru vagyunk rajta egy állatkerti kiránduláson.
- Eszményien dögös vagy, asszony! – mászik át az ágyon és csókol meg. – Le ne vedd, míg nem vagyunk kettesben.
- Most is kettesben vagyunk – nevetek rá.
- Tudod, hogy értem – nyalja meg a nyakam, mire megborzongok. – Kész vagy, szívem?
- Kész… - suttogom halkan, mire elenged. Fene, épp kezdtem beindulni. Nem baj, majd lesz még nemulass ezért, te lány!
Kissé csalódott vagyok, de mennünk kell. Még felkapok egy kék farmer rövidgatyót, meg egy fehér pólót és már indulhatunk is. Elköszönök anyától, mivel mint kiderül, csak ő van itthon, és megígérem, holnapután este itthon vagyok. Látom, hogy nem nagyon nézi jó szemmel, hogy ennyit vagyok távol. Nem Sukit nehezményezi, inkább azt, hogy túl sokat vagyok el. De azt hiszem, kedveli Sukit.
- Anyukád jó fej. Jobb, mint az enyém – mondja Suki, mikor már az autópályán száguldunk. – A tiéd nem rinyál, hogy leszbi vagy.
- Talán, mert három bátyám van – nevetek fel. – Tudod, vannak, akik továbbviszik a családnevet.
Suki is elneveti magát. Na igen, három báty mellett tényleg jó életem van. Mindig védenek, mindig ott vannak, és több azért a választási lehetőségem is. De még Suki sem tudja, hogy három báty mellett néha idegesítő dolog kishúgnak lenni. Ezt nem is mondom meg neki. Neki nincs testvére, nem akarom elkedvteleníteni. Pláne nem egy ilyen ragyogó éjszaka után.
- Megjöttem! - hallom meg Makiko hangját, majd feltűnik ő maga is. Csinosan van öltözve. Tizenhét éves, még gimis. – Áh, szia! – nyújt kezet Suki felé. – Makiko vagyok.
-Szia, örvendek, én pedig Suki – viszonozza szerelmem.
- Akkor mehetünk? – kérdem, majd elindulunk. Kaoru azonnal belekarol Sukiba, hogy ő vele megy, Suki pedig, ahogy látom nem bánja. Azonnal megkedvelte az unokaöcsémet. Hiába, Kaoru a rendesebb gyengeelméjűek közé tartozik hála égnek.
- Ez a te kocsid? – hallom Kaoru hangját, amikor meglátja Suki kocsiját. Hatalmasra tágulnak a szemei. Olyan aranyos.
-Igen, az enyém, de nagyon óvatosan fogok vezetni. Ígérem – hajol le hozzá Suki és arcon puszilja. Ez kedves. – Na, szállj be szépen hátra! - Suki kinyitja a hátsó ajtót, mire Kaoru lelkesen beszáll és nevetgél.
Maki Kaoru mellé ül, míg én természetesen Suki mellett foglalok helyet. Jó pontot szerzett, mert nem utálja Kaorut. Suki indít, majd megyünk is.
~*~
Fél órával később parkolunk le egy étterem előtt. Alig szállunk ki, Kaoru ismét Suki kezébe kapaszkodik, akit ez láthatóan nem zavar. Hála égnek.
Mi utánuk megyünk, és mikor beérünk, egy kedves felszolgálólány jön elénk és vezet minket a helyünkre. Én ülök Suki jobb oldalán, Kaoru a balon. Makiko szegény kimarad, de nem esik kétségbe.
Hamarosan mindenki az italát kortyolgatja, persze szigorúan alkoholmenteset, hiszen én nem iszom, Suki nem ihat, Kaoru és Maki pedig kiskorúak még. Aztán hirtelen, egy vad öltettől vezérelve bokán rúgom Sukit. Ő úgy tűnik, veszi a lapot, mert hozzám hajol és a fülembe súg. Kaoru és Maki elvannak magukban. Kaoru éppen azzal szórakozik, hogy tejszínhabot ken az orrára, amitől úgy néz ki, mint egy kis bohóc, és boldogan nevetgél. Maki alig bírja letakarítani az arcát, mert ő nem hagyja. Ellenkezik, mint egy gyerek, hiszen valójában az is. Egy tinitestbe zárt kisfiú.
- Nem illik az asztal alatt ismerkedni…. – kuncogja el magát, mire leveszem a cipőm és a lábammal a lábszárát kezdem simogatni. Cukkolom és hergelem. Akarom őt, és ha nem itt lennénk, tuti nekiesnék és felfalnám. – Direkt hergelsz kicsim? – suttogja halkan, egyre közelebb bújva hozzám.
- Khm… nem értem… miről is beszélsz pontosan? – nézek rá ártatlan szemekkel.
- Ti miről sutyurogtok? – kérdi Makiko, pont mikor Suki a lábaim közé csíp, és megugrom. Ő végigsimít a lábaimon, majd benyúl a nadrágomba, egészen a bugyimig. Elvörösödöm, de hála égnek se Makiko, se Kaoru nem vesznek észre semmit.
- Megittátok? Mert akkor talán mehetnénk is hazafele. Későre jár már és Kaoru is biztos álmos már - szólalok meg hadarva. Maki bólint, Suki vigyorogva veszi el a kezét, majd fizet és indulunk is.
~*~
Mikor megérkezünk Makiékhoz bekísérem őket. Kaoru kap Sukitól egy puszit. Nem maradok sokáig, szerintem Maki tudja, hogy miért nem. Őt hidegen hagyja, hogy leszbikus vagyok, amíg nem előtte csinálom. Azt hiszem, Maki kissé homofób, de engem imád. Mikor kiérek a kocsihoz, egyből rávetem magam Sukira, és szájon csókolom. Ő viszonozza a csókomat, majd átülök az ölébe, ő pedig a fenekembe markol. Az érzésre nyöszörgök egyet, hangosan szuszogok, olyan jólesik, hogy végre itt van velem és nem kell félnem, hogy elveszítem. Érzem, hogy nedves vagyok alul, de szerintem ezt ő is jól tudja.
- Hozzám, vagy hozzád? – teszi fel a kérdést, de nem tudok válaszolni, mert leveszi a felsőjét, én pedig csak bámulni tudom hatalmas, formás, kerek melleit. – Hahó! – nyúl az állam alá. A szemeimbe néz, majd újra megcsókol. Sokáig smárolunk a kocsiban, de végül elszakadunk egymástól.
- Hozzád - mondom egyszerűen. - A bátyáim otthon vannak, plusz az egyikük felhozta a barátnőjét, szóval nem tudnánk kettesben lenni. De fel kell hívnom apát, hogy nem alszom otthon - kuncogok, majd előkapom a mobilt. Kicseng, apa veszi fel.
- Tessék! - szól bele.
- Apukám, itt kedvenc kislányod beszél. Csak szólni akartam, hogy alszom otthon, ne aggódj. Sukival vagyok - mondom.
- Ki az a Suki? - kérdi apám, és hallom, hogy nem ért egyet velem, hogy elmenjek. Bár ez csak színjáték. Játsza az aggódó apát, de nem tehetek róla, ha én vagyok családom kis hercegnője.
- A nőm - mondom. - Reggel megyek haza. Szia! - kinyomom. - Mehetünk, drága - ülök le mellé.
Suki kuncog, szerintem hallotta a beszélgetést, de nem szól egy rohadt szót sem. De nem zavar. Kényelmesen ülök mellette, míg meg nem érkezünk a lakásához.
~*~
Jó húsz perces kocsikázás után szállunk ki. Még sosem jártam itt, hiszen azelőtt nem szexeltünk errefelé, és meg sem hívott magához, mert az ismeretségünk még nem volt olyan mély. Előremegy, majd ajtót nyit és betessékel. Én pedig nem bírok magammal, alig rúgom le a cipőmet, máris nekiesek, átölelem a nyakát és megcsókolom az ajkait. Közben egyre közelebb és közelebb nyomulok hozzá. Szinte kéjelgek, mint valami tüzelő nősténykutya a párzás előtt. De nem érdekel, ha most egy olcsó ribancnak tart, kell nekem. Ő sem rest, belemarkol a fenekembe az egyik kezével, amivel apró nyögéseket csal ki belőlem, a másik kezét a derekam köré fonja és a hátamat simogatja. Elkezdünk befelé araszolni a szobába, ami elég nehezen megy, tekintve, össze vagyunk fonódva, de valahogy sikerül eljutni a kanapéig. Ott Suki lerak, és fölém hajol.
- Látom, jó régen nem raktak téged seggbe - mosolyog.
- Ha pasik lennénk, valóban seggbe kéne raknod. De lányok vagyunk - kuncogok, majd felnyúlok és magamhoz húzom. - Túl hosszú ideje vártam erre. Nem akarok dumálni.
- Én sem - suttogja Suki, és az ölembe ül. - Így még úgysem csináltuk.
- Valóban - simulok hozzá és sóhajtok a nyakára. - Új felállás.
Hallom, hogy valamit morog, de nem érdekel, mert végre megtalálom puha nyakának bőrét és azt kezdem el harapdálni, szívogatni, miközben hátul a kezecskéim ügyesen kikapcsolják melltartóját. Eközben ő sem tétlenkedik, próbál megszabadítani a felesleges felsőmtől, és sikerül is neki, majd a melltartómtól is. Végigsimít a hátamon, beletúr a hajamba, míg én számba veszem egyik mellbimbóját, és szívogatni, ingerelni, nyalogatni kezdem. Hallom, hogy sóhajtozik, jólesik neki. Főleg, mert egyik kezemmel végigsimítok az oldalán, másik kezemmel fenekét simogatom. Nem kell sok idő, hogy mindkét mellbimbója kőkemény legyen. Ezek után leszáll rólam, hogy végre levehessem a felesleges nadrágot, bugyit és zoknit is. Ő is ledobálja még ami van rajta, így szűz meztelenül állunk egymás előtt.
- Gyönyörű vagy - suttogja vággyal teli hangon, mire kénytelen vagyok elpirulni. Rajta kívül senki sem mondott nekem ilyet. - Mint egy érett gyümölcs.
Nem válaszolok, csak hagyom, hogy magához öleljen és ledöntsön a kanapéra. Akarom őt. Forró vagyok, mintha lázas lennék, de ha ez a láz, akkor nem is akarok meggyógyulni soha.
Nem tudom, mikor ébredek fel, de hatalmas hányinger kerít hatalmába. Mikor kinyitom a szemem a szám elé kapva ülök fel hirtelen, de nem jön ki semmi. Ekkor pillantom meg Sukit, aki mellettem ül egy széken és aggódva ugrik fel, hogy segítsen.
- Jól vagy kicsim? – hallom meg a hangját, majd megsimogat, és sírva fakad.
- Persze, jól vagyok – suttogom. – Mi történt? Suki, miért sírsz?
- Azt hittem, hogy az a szörnyeteg bántani fog téged. Én... én nem akarlak... elveszíteni! – ölel meg és zokogni kezd.
Én pedig átölelem. Talán... emlékszik? Visszatértek volna az emlékei? De hát az lehetetlen. Habár, ha sokk érte, talán visszatértek. Mindenesetre, nem tudom addig megkérdezni, amíg sír. Így nem tehetek mást, minthogy simogatom a fejét, hátát, hogy lenyugtassam. De ő csak egyre erősebben zokog, a vállai rázkódnak. Én azonban nem veszíthetem el az önuralmam. Most nekem kell erősnek lennem, nem neki. Végül nagy sokára, nagy nehezen megnyugszik és erőt véve magán letörli a könnyeit.
-Hívok egy orvost – szólal meg halkan és kimegy.
Egyedül maradok. Nem tudom, mi ez az egész, talán csak én hallucinálok, de ha ennyire aggódott értem, akkor muszáj, hogy emlékezzen valamire. Lehet, előlem titkolja. De miért tenné? Nem tettem neki semmi rosszat, amiért titkolóznia kéne előttem. Nem bántottam, nem vertem meg, nem árultam el és nem is csaltam meg. Talán mégsem hisz nekem, mégis... azok a könnyek igaziak voltak. Suki nemsokára visszatér az orvossal, aki mindenféle ostoba kérdéseket tesz fel nekem. Egy idő után elunom, de azért válaszolok rájuk. Amikor az orvos távozik, Suki visszaül mellém. Én pedig rákérdezek.
-Mennyire emlékszel? – kérdem komolyan.
-Majdnem mindenre – suttogja halkan. – Rád is és... Harura is – mikor elkerekednek a szemeim és kérdeznék, ő leint. – Haruval már nem kell törődnünk. A rendőrök elvitték, amikor hívtuk őket. Téged ájultan találtunk, de nem bántottak.
-Elkábítottak, szerintem – szólalok meg. – Bocsi, tönkretettem a randinkat – vigyorgok rá, mire döbbenten néz rám. – Nem baj, majd bepótoljuk máskor – nevetek és felülök.
-Biztos, hogy jól vagy? – kérdi aggódva Suki.
-Persze. A doki mondta hogy hazamehetek, ha otthon pihenek. Nem mintha erre szükség lenne, jól vagyok. Remekül érzem magam – állok fel. – Inkább segíts átöltözni! Ez a cucc rémesen áll rajtam – mutatok a kórházi pizsamára.
Erre ő is nevetni kezd. Jó látni, hogy minden rendben. Ezek szerint emlékszik rám. Emlékszik rá, hogy mi volt köztünk, hogy mi van köztünk, vagy mi lehetne. Segít átöltözni és mikor a keze meztelen bőrömhöz ér, akaratlanul is felsóhajtok. Olyan rég nem ért hozzám. Hetek óta és most ez a kis véletlen érintés is... Megfordulok és átölelem, majd megcsókolom. Először meglepődik, talán erre a dologra nem emlékszik, de nem is tiltakozik, amikor nyelvem bebocsátást kér szájába. Nem akarok itt és most szeretkezni, hiszen bármikor ránk nyithatnak, de egy csók még nem a világ vége, igaz? Érzem, ahogy beengedi a nyelvem a szájába és nyelveink hamarosan lágy keringőt járnak egymással. Próbálom kiélvezni minden pillanatát ennek a csóknak, miközben ujjaimmal lágyan simogatom a nyakát és a vállait, az ő ujjai pedig hajamba túrnak. Olyan régen éreztem már ilyet és akaratlanul is nekidörgölöm testem az övének. Amikor lépteket hallunk riadtan rebbenünk szét, majd kopognak.
-Tessék! – szólok ki, mialatt magamra kapom a pólómat.
-Szia, csajszi! – lép be Ren, mire elvigyorodom. – Csak nem megzavartam valamit?
-Csak de! – nézek rám szemrehányóan. – Hát téged mi szél fújt erre? Ja igen, Ren ő Suki. Suki, ő itt Ren egy gyerekkori barátom, aki amúgy meleg, tehát nem fog tőled elrabolni.
-Üdv! – köszön Ren, amit Suki viszonoz. – Amúgy épp erre jártam, amikor meghallottam, hogy itt vagy. Tudod, elkísértem Makit és Kaorut.
-Ja tényleg, Kaorut ma hozták vizsgálatra – kapok a fejemhez. – És hogy van?
-Ugyanúgy – von vállat Ren.
-Kaoru az unokaöcsém, Makiko pedig a nővére. Kaoru... szóval szellemileg nem teljesen ép. Tizenöt éves, de egy hatéves gyerek szintjén áll agyilag – magyarázom Sukinak, aki bólint, hogy érti.
-Na, én megyek. Megígértem, hogy hazaviszem őket. Titeket is vinnélek, de tudod, hogy Kaoru milyen a vizsgálatok után – nevet Ren, bár mivel a dolog nem éppen vicces, inkább kínos a nevetése. – Sziasztok!
-Szia! – köszönünk el, majd Ren távozik.
Én befejezem az öltözködést és elindulunk hazafelé. Elköszönök az orvosoktól, majd miközben hazafelé igyekszünk mesélek Sukinak Renről és Makikoról is, meg Kaoruról. Érdeklődve hallgat engem, nem igen szakít félbe. Megígérem neki, hogy majd megismerheti Kaorut, aki amúgy nagyon aranyos fiú, csak nem az orvosi vizsgálat után.
-A randit is bepótoljuk – ígérem.
-Mi lenne, ha elmennénk négyesben? Te, én, és az unokatesóid – ajánlja fel, mire elmosolyodom.
-Ez nagyon kedves gondolat. Este felhívom Makit és megbeszélem vele a dolgot. A hétvége megfelel? – kérdem, mire ő bólogat.
~*~
A hét további része nyugisan telik. Maki belemegy, hogy szombaton találkozzunk négyesben. Azt mondja, hogy Kaoru nagyon izgatott, mert már régen látott és hiányzott neki az ő nagy Yuriko nee-chanja. Ezen elnevetem magam. Szombaton igyekszem kicsípni magam, hajamat összefonom, elsősorban Kaoru miatt is, aki szeret vele játszani és így talán nem lesz semmi baja a hajamnak. Meg nekem sem. Egy világoskék halásznadrágot és mustárszínű ujjatlan felsőt veszek fel, amihez természetesen fekete cipőt húzok. Alig végzek, amikor dudálást hallok meg a ház előtt. Kirohanok és Suki néz rám mosolyogva a kocsiból.
-Szia! – ugrom be mellé. – Új kocsi, drágám? – puszilom meg.
-Új. A régit összetörtem, mint tudod – mosolyog. – Akkor induljunk.
Én csak bólogatok és megadom neki a címet. Hamarosan ott is vagyunk. Kiszállok és becsengetek és nem is kell sok idő hozzá, hogy egy forgószél képességét is megirígyelendő mozdulattal máris a nyakamba csimpaszkodjon valaki. Alacsony, vékony, borzas fekete hajú fiú vigyorog rám és ölel meg olyan hevesen, hogy kis híján elesek és csak az ajtóba kapaszkodva tudom megtartani magam. Meghallom Suki lépteit, mire a borzas hajú fiú is kiváncsian nézelődik.
-Suki, ő Kaoru. Kaoru-kun, ő itt Suki. Légy vele rendes, jó? – nézek rá.
-Szia! – hallom meg Kaoru hangját, amely mint mindig, gyermekien harsány és vidám.
-Szia, Kaoru-kun! – köszön Suki.
-Hol a nővéred? – kérdem Kaorutól, aki befelé mutogat.
-Szépíti magát – mondja. – Pedig én mondtam neki, hogy elég szép már és ha nem megyünk, akkor nem lesz idő játszani – magyarázza, mire hallom, hogy Suki a hátam mögött kuncog.
Én is elnevetem magam. Azt hiszem, Kaoru meghódította Sukit. Most már csak Mamikora kell várni.
- Szerintem meg most nem az a fontos, hogy anyám mit gondol rólad, hanem az, hogy én mit gondolok! – mondja komolyan, amivel visszahoz a valóságba.
- És te? Te mit gondolsz? – kérdem remegő hanggal, és érzem, hogy a sírás fojtogatja a torkomat, szememben könnyek gyűlnek. Nem akarom őt elveszíteni pont most. Most, amikor végre talán minden rendbejöhet köztünk.
- Először szerintem menjünk el innen. Ne itt az utca kellős közepén beszéljük meg – nyúl a zsebébe, de ekkor a fejéhez kap, mint akit görcs szállt meg.
- Jól vagy Suki? – kérdem aggódva és kezemmel megfogom a karját, ami visszazökkenti a valóságba.
- Aha – válaszol, de engem nem csap be. Hazudik, hogy nekem ne okozzon még több fájdalmat. – Itt ha átmegyünk, lesz a fák között néhány eldugott pad. Ott jó lesz? – kérdi halkan, mire bólintok és elindulunk. Olyanok vagyunk, mint két kisgyerek, ahogy türelmetlenül kutatunk egy üres pad után a parkban. Amint találunk egyet leülünk rá.
- Szóval… - kérdem meg hosszú percek után remegő hangon. Nem tudom, mit is várjak most. Nem tudom, mit fog mondani. – Te mit gondolsz rólam?
- Yuriko én még mindig nem emlékszek mindenre. Csak, hogy veszekedtünk. Már az is megvan, hogy miért, de a részletekre nem emlékszek. Onnan meg, hogy beülök a kocsiba, már minden tiszta. Szeretném, ha tényleg mindent elmondanál. Én… én tudom, nem, vagyis érzem – kap zavartan a homlokához –, hogy volt valami köztünk, és hogy fontos voltál nekem.. Talán nagyon is – néz végül rám. – Mondj el mindent, kérlek! – fogja meg egyik remegő kezem. Olyan biztonságos és meleg.
Végül bólintok és mindent elmesélek neki attól a perctől kezdve, hogy megismerkedtünk. A klubot, a hétvégét, amikor Haru zaklatott, amikor odajött a sulihoz és elpáholta Harut, majd árulónak bélyegzett. Még azt is elmesélem neki, hogy Haru miért keresett fel. Semmit sem hagyok ki, még azt a két fantasztikus alkalmat sem, amikor együtt voltunk. Még a vásárlást is elmesélem Shibuyában, amikor megtudtam, hogy modell és mennyire félt, hogy mit fogok szólni. Ő csak hallgat, nem is kérdez semmit, nem szól közbe, nem csinál semmit, csak figyelmesen végighallgat. Fogalmam sincs, mennyit hisz el abból, amit mondok neki, mennyi az, amit felfog, de talán jobb lenne nem mindent rázúdítanom, de ő kérte. Mikor befejezem elhallgatok és várom a válaszát. Sokáig nem szól semmit és már kezdek ideges lenni, hogy talán nem is hisz nekem, holott én az igazat mondom neki, azt, ami valóban megtörtént. Azt ugyan nem meséltem el neki, hogy elpáholtam Harut, miután ő kórházba került. Hadd legyen nekem is valami kis titkom. Nem kell tudnia, csak feleslegesen felizgatná magát, arra pedig végképp semmi szükség nincs. Végül nagy sokára szólásra nyitja a száját.
-Ennyi történt? – kérdi végül. – Jó sok mindenen mentünk keresztül, pedig alig egy hónapja ismerjük egymást. Talán kettő.
-Igen, ennyi történt. Nagyon fájt, hogy nem hittél nekem, és elrohantál ahelyett, hogy megvártad volna, míg megmagyarázom, mi történt. Én is sokkban voltam, féltem, dühös voltam – mondom. – Ha akkor meghallgatsz, most nem itt tartanánk. De nem hibáztatlak. Ami megtörtént az megtörtént. Az a múlt.
-Az a múlt – visszhangozza ő is. – Tudom, hogy volt köztünk valami, de most nem tudok rád úgy tekinteni, mint... mint szeretőre. Érted?
-Semmi baj, Suki – puszilom meg az arcát. – Majd ha szép lassan minden eszedbe jut, emlékezni fogsz rám is – mosolygok. – Legalább tudod, hogy ki vagyok én neked.
-És ez a Haru? – kérdi érdeklődve. – Mi lesz, ha felbukkan?
-Ahogy te lerendezted, egy ideig nem kell tartanunk tőle – kuncogok. – Fogadok még mindig az arcát fájlalja.
Erre már Suki is felkacag. Jó dolog nevetni látni, mert valljuk be, nagyon aggódtam miatta, hogy ezek után már nem is fog velem szóba állni. Az viszont fáj, hogy nem érez irántam semmit, de talán idővel minden helyre fog jönni. Idő kell, míg a sebek begyógyulnak. Egy idő után azonban muszáj elválnunk. Nem szeretném, ha Sukinak kellemetlenségei támadnának abból, hogy velem van. Visszakísérem, hiszen még pihennie kell, a lakásba azonban nem megyek be.
-Jobb, ha nem találkozom anyukáddal – mondom. – Amennyire utál, képes lenne kidobni, vagy felhívni a Rendőrséget, hogy tartsanak távol innen.
-Tudom – bólint Suki. – Holnap látlak? Anyám ma egész nap itt lesz. De holnap elmehetnénk valahová, ha ráérsz.
-Holnap óráim vannak, de délután háromkor ráérek. Találkozzunk Sweet Delacyben, pontosan fél négykor. Tudod hol van ugye?
-Az az az új cukrászda, ahol mindenféle finomságot lehet kapni, igaz? – néz rám, mire bólintok. – Rendben. Akkor holnap fél négykor. Szia! – ad egy puszit a homlokomra, amitől inkább a kishúgának érzem magam, de ezúttal nem zavar.
-Szia! – integetek neki, majd megvárom, míg bemegy.
Elégedetten indulok el hazafelé. Úgy tűnik, minden kezd jól alakulni, habár a lelkem nagyon fáj amiatt, hogy Suki legfeljebb egy ismerősként, vagy kishúgként tekint most rám. Remélem, ha rendbejön, az érzései is visszatérnek hozzám. Remélem, nem jön majd rá a dili, hogy modell létére nem ehet semmit. Majd én megzabáltatok vele pár sütit. Alig várom a holnapot.
~*~
A jókedvem még másnap reggel is megmarad, amikor belefutok Renbe, aki elég nagy szemekkel bámul rám.
-De jó kedved van – nevet rám. – Jó látni, hogy mosolyogsz végre. Csak nem rendbejött a dolog?
-Fogjuk rá – válaszolok. – Nem szeret úgy, mint akkor, de ma délután randizunk. Vagyis, valami olyasmit csinálunk – igazgatom a hajam szégyenlősen.
-Látom, kicsípted magad – néz végig rajtam elismerően. Mi tagadás, valóban igyekeztem. Fehér a hasamat szabadon hagyó top, szürke rövidnadrág és egy fekete félhosszú csizma, szigorúan lapos sarokkal. – Ha hetero lennék, tuti rád mozdulnék.
-Köszi, Ren! – nevetek fel. Ő mindig fel tud vidítani, akármilyen szar kedvem is van.
A nap további része egészen kellemesen telik, bár arra nincs időm, hogy hazavigyem a könyveimet, de most az egyszer nem izgat. Pontosan három órakor már indulok is, alighogy a tanár kimegy. Rennel a kapuban válunk el, én pedig a központ felé veszem az irányt. Gyönyörű idő van, süt a nap, felhőtlen az ég és pontosan egy randira igyekszem azzal a személlyel, aki mindennél fontosabb nekem. Épp egy kisebb, elhagyatott utcácskán megyek keresztül, amikor valaki hátulról lekapja a karom és a falhoz szegez.
-Nem menekülsz, koszos kis ribanc! – a hang Harué, én pedig dermedten pillantom meg a lányt. – Mégis mit gondoltál, mit művelsz?! Csak úgy megversz és elviszed a szeretőmet, te kurva?!
-Engedj el! – próbálok menekülni, de Haru jóval erősebb nálam. – Eressz már el, te hülye liba!
-Azt már nem, aranyom! – vigyorog rám, majd füttyent, mire három izmos pasi ugrik ki az egyik mellékutcából. – Vihetitek. De ne bántsátok nagyon. Még van vele egy kis dolgom.
-Mégis mi a francot művelsz, te elmeháborodott?! – kérdem dühösen, de hangomba csepp félelem is vegyül. A fickók megragadnak és elcipelnek, esélyem sincs védekezni.
Üvöltenék, de az egyik valamit a szám és orrom elé nyom, mire elveszítem az eszméletem.
Egy óráig dumálunk, amikor újabb kopogás hallatszik, majd egy erős, magas, izmos férfi lép a szobába. Nem tudom, ki lehet ez, és ahogy látom, Suki ugyanúgy tanácstalan, mint én is. Talán egy rokon, vagy ismerős, akiről nem tudok, ami nem lenne csoda, hiszen Sukival mi sem régóta ismerjük egymást.
- Sziasztok! – köszön, majd a komoly kifejezés kissé meglágyul. Ki a fene ez a fickó?
- Szi.. szia. – köszön bátortalanul Suki, én csak bólintok.
- Látom, rendben vagy – a férfi hangja megkönnyebbültnek tűnik. Tehát egy aggódó ismerős lehet. Az jó.
- Ö… maga ki? – kérdi Suki, mire a férfi láthatóan meghökken, mint aki nem tudja, hogy mi is van.
- Mi ez? – kérdi azonnal rám nézve.
- Amnéziája van – sóhajtom szomorúan.
- Jézusom! – ül le a férfi az ágyra és látszik, hogy magába zuhant. Végül arrébb húzódik és Sukira néz. - Sakai vagyok!....Legalább az arcod nem sérült meg… - mondja végül.
- Nem az a lényeg inkább, hogy életben van? – mordulok fel bosszúsan. Mintha az arca olyan fontos lenne. Jó, fontos, de az élete fontosabb.
- De a munkája… - kezdené Sakai-san, de közbevágok.
- A munkája most a legkevesebb! – mondom idegesen. – Inkább annak örüljön, hogy él még, és imádkozzon, hogy visszatérjenek az emlékei! – érzem, hogy kezdenek könnyek gyűlni a szememben, de nem engedem, hogy sírni lássanak. Suki életben van, és az, hogy emlékszik rám, jobban fáj, mint bármi más.
- Mert… - szólal meg Suki, mire mindketten odakapjuk a fejünket. – Mi.. mi a munkám?
- Híres fotómodell vagy Suki. – mosolyog Sakai-san büszkén.
- De nem ez a lényeg. Addig úgy sem dolgozhatsz, amíg meg nem gyógyulsz. – teszem hozzá halkan és megnyugtatóan.
- És ha nem gyógyul meg? – Sakai-san elhúzza a szemöldökét.
- Akkor többet nem modellkedik, vagy ha esetleg magától akarni fogja majd …
- De mégis ki vagy te, hogy megmondd neki, hogy mit csinálhat és mit nem? – mordul rám Sakai-san, mire Suki összegörnyed és látom, hogy rosszul van.
- Én… - kezdem, de ekkor látom, hogy Suki nagyon rosszul van. – Mi a baj Suki? – fogom meg két oldalt az arcát és magam felé fordítom. Sápadt és reszket.
- Én.. én…
-Látja mit csinált? – mordulok a férfira. Magamhoz ölelem Sukit, aki sír és reszket, végül az ölembe ájul.
Villámló szemeket meresztek Sakaira, aki veszi a lapot és távozik. Most nincs szükségem erre az idiótára. Ahelyett hogy örülne, hogy Suki életben van, máris azon sápítozik, hogy mikor fog dolgozni. Szívtelen szörnyeteg! Lefektetem Sukit és vele maradok, amíg nincs vége a látogatási időnek.
~*~
Hála égnek hamar hazaengedik Sukit, miután kiderül, már jól van, és elég erős ahhoz, hogy egyedül is elboldoguljon. Én pedig minden nap átmegyek, hiszen remélem, ha sokat vagyunk együtt, talán visszajönnek az emlékei. Mindenben segítek, amiben tudok, hogy ő pihenni tudjon. Suki is boldog ha átmegyek, hiszen nem lehet valami jó, ha valaki folyton egyedül van otthon. Ren szerint is jót tesz neki, ha nála vagyok, és semmi kifogása azellen, hogy ne vele legyek. Neki ott van Toyama és irígylem őket, mert olyan boldogok. Félek, hogy Suki és köztem soha többé nem lesz semmi sem a régi. Hogy is lehetne?
Egy este megkér, hogy aludjak nála. Először meglep az ötlet, de örülök neki, ugyanakkor az is eszembe jut, hogy ez nem túl jó, mert bármi történhet és nem akarom az éppen kialakulóban levő barátságunkat kockáztatni azzal, hogy esetleg olyat teszek, amit nem kéne. Végül mégis beleegyezem, mert már régen aludtunk együtt.
Éjszaka egymás mellett alszunk és én épp valami szépet álmodok, amikor hallom, hogy megnyikordul alattam az ágy. Felkelek és kinyitom a szemem. Suki lihegve ül az ágyon, mint aki rosszat álmodott. Megrémiszt.
- Mi a baj, Suki? – kérdem aggodalmasan, mert valóban megrémiszt, ahogy kinéz. Sosem láttam még ilyennek.
- Te… - néz rám könnyes szemekkel. – Mégis… milyen… kapcsolatba… álltál velem?.... – lehunyom a szemeim és nem válaszolok. Tehát sejti. Karon ragad és rám kiált. – Válaszolj!
- Pont most akarod tudni? – kérdem halkan. – Ha most elmondom, akkor mindennek vége.
- Igen, most akarom! – ráz meg és meg is szorít, hogy felszisszenek, de ez őt nem érdekli. – Miért kiabáltam veled?! Miért veszekedtünk?! Mi volt köztünk?! Választ akarok! MOST!
- Szeretők voltunk! – kiáltok válaszként, mire ledermed és elenged. – Boldog vagy?! – kérdem könnyes szemekkel és kiugrom az ágyból. – Hazamegyek, mára azt hiszem ennyi elég.
Nem nézek rá, felkapkodom a ruháimat és elrohanok. Ez most túl sok. Csak az utcán engedek szabad folyást a könnyeimnek. Talán nem így kellett volna, de én is megijedtem. Végül van annyi lélekjelenlétem, hogy felhívjam Rent, vigyen haza. Ő semmit sem kérdez, csak ígéri, azonnal jön. Már jó messze vagyok Suki lakásától, így nem találhat rám. Nem akarok most vele beszélni, nem lenne hozzá erőm, sem energiám, sem idegeim. Ren nagyjából húsz perccel később érkezik meg. Amikor meglátja, milyen állapotban vagyok, azonnal kiugrik a kocsiból és átölel. Arcomat a vállába fúrva zokogok. Teljesen magam alatt vagyok, nem akarok beszélni, így ő sem kérdez semmit, csak megvárja, míg végre jobban leszek annyira, hogy hazavihessen. Végül beültet a kocsiba és hazafuvaroz. Elkísér az ajtóig, majd mikor anya kinyitja az ajtót, a karjaiba vetem magam.
-Mi a baj? – hallom anyám hangját, mire Ren a fejét rázza. – Semmi baj. Köszönöm, Kawasaki-kun.
-Semmiség az egész – rázza a fejét Ren. – Jobbulást, kislány, holnap benézek – köszön el, mire bólintok. – Jó éjszakát!
Anya bevisz a házba és leültet a nappaliba. Már mindenki alszik, csak ő van ébren ilyenkor. Nem is kéne, hogy bárki más is lásson, túl nagy a sokk még. Túlságosan ki vagyok bukva, és szerintem Suki is, de jelen esetben nem tudok vele foglalkozni. Talán önző vagyok, de most biztosan gyűlöl, undorodik tőlem és saját magától is. Anya hoz egy bögre teát és leteszi elém, ő maga pedig mellém ül és várakozóan néz rám. Tudom, hogy most magyarázatot vár.
-Mi történt? – kérdi anyám halkan. – Elmondhatod.
-Én… - suttogom – Suki megkérdezte, hogy… hogy mi volt köztünk. Én meg…
-Elmondtad és megijedtél, igaz? – néz rám anyám, mire bólintok. – És Suki?
-Nem tudom – vallom be. – Teljesen stresszben voltam és… otthagytam. Most biztos… gyűlöl – vetem magam anya karjai közé, ő pedig simogatni kezdi a hajam.
-Aludj rá egyet – ajánlja. – Holnap majd elmész hozzá és rendbehozod a dolgokat.
-Oké – bólintok.
Ebben maradunk. Éjjel nem alszom jól. Állandóan forgolódom és folyton Suki jár a fejemben.
~*~
Reggel korán és kialvatlanul, fáradtan, kimerülten ébredek. Azon nyomban felkelek, letusolok, felöltözöm és lemegyek. Még mindenki alszik, alig múlt reggel hét óra, ráadásul vasárnap van. Eszem pár falatot, aztán felkapom a táskámat és írok pár sort, hogy elmentem. Úgy döntök, veszek valami engesztelő ajándékot, talán pár szál virágot, de aztán elvetem az ötletet. Az olyan lenne, mintha nyalizni akarnék, márpedig nem azért megyek most Sukihoz, hanem azért, hogy megmagyarázzam neki a dolgokat. A szívem nehéz és a gyomromban egy gombóc van, ahogy elindulok. Ahogy egyre közelebb kerülök a lakásához, úgy nő bennem a félelem attól, vajon hogy fog rám nézni a tegnapi után. Mikor odaérek, éppen kopogtatnék, amikor hallom, hogy beszélgetnek. Az egyik hang Sukié, a másik viszont az anyjáé. Az ajtó nincs bezárva, így kicsit kinyitom.
-Azt mondta, hogy te és ő… együtt? – hallom Suki anyjának elképedt hangját. – Méghogy az én kislányom…
-Ő ezt mondta – hallom Sukit. Sír. – Nem tudom, mit higgyek. Igazán nem. De… nem hiszem, hogy a semmiért veszekedtem vele.
-Nem fogom hagyni, hogy az én kislányom egy ilyen kis leszbikus kurva prédája legyen! – az anya dühöng, nekem pedig ennyi elég.
Becsukom az ajtót, ami csattan, majd gyorsan elrohanok. Még hallom, hogy valaki utánam fut és megállít. Megfordulok és Sukival találom szemben magam. Szemében kétkedés, kiváncsiság és némi harag.
-Örülök neki, hogy anyukád ilyen jól ismer – vetem oda. – Eressz! – azonban nem enged el.
-Beszélnünk kell – mondja és a hangja remeg. – Mégpedig most.
- Mégis miről? – kérdem bizalmatlanul. – Azt hiszem, anyukád elmondta mit gondol rólam – a hangom kemény, de belül sírok.
Ott ülünk az ágy mellett. Aggódom Sukiért, remélem, magához tér és nem lesz semmi komoly baja. Hirtelen mocorogni kezd. Még a szemei is be vannak kötve, a csőtől alig bír hangokat kiadni.
-Suki… kicsim… hallasz engem? – szólal meg az anyukája. - Yuriko, kérlek szólj gyorsan az orvosnak! – mondja nekem, én pedig már rohanok is.
Percek alatt előkerítem a doktort és az ápolónőt, akik futva igyekeznek, ahogy meghallják, Suki magához tért. A doktor isteni csodának nevezi a dolgot, de engem csak az érdekel, hogy a kedvesem életben van, és meg fog gyógyulni. A szívem majd kiugrik a helyéről, ahogy belépünk. Előre engedem az orvost és a nővérkét, akik megállnak a betegágy mellett. Én valamivel távolabb állok meg, nem akarom őket zavarni.
-Felébredt? – kérdi a nővérke. Nem nyilvánvaló? Minek kérdi meg? – Most szépen levesszük a kötést. – mondja, és megérinti Suki fejét, mire ő felnyög. Biztos fáj szegénykémnek.– Nyugalom, mindjárt leveszem. – nyugtatja, és óvatosan lehámozza róla a kötést.
Suki arca végre láthatóvá válik és megrémülök. Csupa seb, duzzanat, véraláfutás, hegek. Mintha nem is ő lenne. Elborzaszt a látvány, de reménykedve nézek rá, kapaszkodom az ágy vaskorlátjába. Suki szülei egymáshoz bújva sírnak. El tudom képzelni, milyen fájdalmas lehet így látni a lányukat, mintha összeverték volna. Engem is letaglóz a látvány, de tartom magam. Valakinek muszáj erősnek maradnia, és három fiú mellett megtanultam ezt is.
- Suki… tud már lélegezni? – kérdi az orvos, mire Suki bólint. Ezt jó jelnek veszik mindannyian. – Jó akkor most kiveszem ezt a csövet a szájából. Nem lesz kellemes… - mondja, és szép lassan kihúzza a csövet. Látom, hogy fáj neki, de hagyja. Erős lány ő. – Jól van?
- I…igen – szólal meg rekedt hangon. – Csak szomjas vagyok. – az anyja egyből megitatja egy pohár vízzel. Én csak nézem. Kincsem arca sápadt.
- Jól vagy kicsim? – kérdi az asszony, mire Suki szemei elkerekednek.
- Mi… - szólalna meg, de hirtelen a takarót markolja és felnyög. Fájdalmai lehetnek.
- Eve nővér kérem hozzon fájdalom csillapítót! – kiált ki az orvos. – Suki feküdjön vissza szépen. Megvizsgálom. – vesz elő egy kis lámpa szerűséget, s megvizsgálja a kedvesem szemét. – Hányat mutatok? – mutatja fel az ujjait.
- Hármat….
- Rendben a látásával semmi baj nincs úgy látszik. – a szülei megkönnyebbülten sóhajtanak. Én is. - Suki… Tudom, hogy ez furcsán fog hangzani, de ezek rutin kérdések. – értetlenül néz rá, az orvos sóhajt - Teljes neve?
- G.. gondolom Suki, hiszen így hívott… - az orvos szemei elkerekednek.
- Jézusom… - mondja az anyja, és a férjéhez bújik. A szemeim könnybe lábadnak. Nem! Az nem lehet! Suki…
- Tudja, hogy mi történt magával? Hogy kik ezek az emberek? – kérdi az orvos.
- Fogalmam sincs…. Mi történt velem? – kérdi és látszik, meg van rémülve. Én is.
- Ezek az emberek itt a szülei. – mutat a szüleire. - Ez a fiatal lány pedig….
- Ne… nem ismerem… őket… - néz ránk hitetlenkedve. - Miért? Ha ők az ismerőseim… miért nem emlékszem rájuk.
- Suki.. magának ma autó balesete volt. Súlyosan megsérült a feje. Kívülről nem látszik, de súlyos agyrázkódása van. Az is csoda, hogy most épp itt fekszik és magánál van… Sajnálom… - fordul felénk az orvos, levéve a szemüvegét.- A lányuknak úgy tűnik emlékezet kiesése van…
- De… az még is meddig fog tartani… - kérdi az anyja.
- Ezt sajnos nem tudom maguknak megmondani. A lényeg, hogy most semmire sem emlékszik. Semmit ne erőltessenek, hogy eszébe jusson valami. Csak szép lassan beszélgessenek vele. Látszik rajta, hogy most nagyon meg van rémülve. – ránéz Sukira, aki már sír. Szegénykém, szívesen átölelném és megvigasztalnám, de azzal csak még jobban megijeszteném. – Sok törődésre lesz most szüksége. Pár napig bent kell tartanunk, hogy minden vizsgálatot elvégezzünk rajta. Reméljük nagyobb baja ennél már lesz. Ha jobban lesz, fényképekkel lehet a legjobban megismerteti vele a családot. Reméljük, hogy csak átmeneti lesz ez a dolog, de az is lehet, hogy örökre ilyen marad. Kérem, most hagyják magára – a nővér infúziót ad neki. Talán nyugtatót. - Sok pihenésre van most szüksége. Ha holnap bejönnek, már remélhetőleg többet fogok tudni mondani…
-Gyere, Yuriko! – mondja Suki anyukája.
Bénultan megyek utánuk, szemeim még mindig könnyesek. Nem tudom elhinni. Suki… Az én Sukim amnéziás. El sem tudom hinni. Rám sem emlékszik. Az én hibám. Ha megállítottam volna akkor. Ha… ha megfogom a karját és nem engedem elmenni, ha magyarázatot adok neki, akkor most nem feküdne itt amnéziásan, félve, reszketve. Minden az én hibám, de ha megmondom a szüleinek, utálni fognak, vagy azt mondják, nem én tettem. Pedig én tettem. Miattam hajtott el olyan dühösen, pedig szeretem. Mindenkinél jobban. Megvédett Harutól is, én pedig nem voltam képes őt megállítani és átölelni. Most pedig nem terhelhetem azzal, hogy mi ketten együtt vagyunk, mert abból csak újabb botrány lenne. El sem hinné. Időt kell adnom neki.
~*~
A bejáratnál elköszönök a szüleitől. Nincs értelme beszélgetni, úgyis csak semmiségeket mondanánk egymásnak, az meg semmire sem jó. És nekik is megvan a maguk baja, nem terhelhetem őket. Lassan hazafelé indulok, bár felajánlják,hogy hazavisznek, de nem fogadom el. Már így is túl sokáig voltunk együtt, és ha még tovább velük maradok, a végén elkottyantom, hogy az én hibám az egész baleset. Vagy inkább… Harué. Igen, ha Haru nem jött volna a suliba aznap, ez az egész nem történt volna meg! A fájdalmam, bánatom hirtelen, elképesztő gyorsasággal alakul át tömény haraggá, bosszúvággyá és gyűlöletté. Haru tehet róla! Az ő hibája! Az övé, csak az övé! Szinte észrevétlenül is Haru lakása felé veszem az irányt. Még mindig ott lakik, ahol régebben, amikor megalázott és eldobott, mint egy használt rongyot. És még volt képe visszakérni magát! De most egyszer és mindenkorra véget vetek ennek. Hamar elérek a lakásáig, és a fényekből ítélve otthon is találom. Remek. Felmegyek és becsengetek, majd kisvártatva lépteket hallok. Nyílik az ajtó és barnahajú, fiatal, csinos lány nyit ajtót. Még nálam is fiatalabb, jó ha van tizenhat éves. Erre utal a rajtalevő iskolai egyenruha is.
-Igen? – kérdi félénken.
-Hol van Haru? – kérdem, majd választ sem várva arrébb nyomom és belépek a lakásba.
A lány ijedt tekintettel néz rám. Valószinűleg ő Haru jelenlegi áldozata. Édes és ártatlan pofikája van, kerek mellei, hosszú combjai, vékony alakja. Tökéletes áldozat. Végigmegyek a lakáson, tudom mit hol találok, hiszen annak idején számtalanszor jártam itt. Számtalanszor dugtunk itt Haruval, a lakás pedig azóta sem változott, csak a fényképek. Harut a nappaliban találom, tévét néz. Valami idióta szappanopera megy, ami jól megy a szilikonozott agyához. Mást úgysem ért meg. Mikor belépek, hátranéz és elmosolyodik. Arcán tisztán látszik Suki kezenyoma, ami apró elégtétel számomra.
-Yuri-chan! – áll fel és mosolyogva lép közelebb. – Milyen kellemes meglepetés. Mit tehetek érted? Hana! Azonnal hozz inni! – szól rá a lányra, mintha a kutyája lenne. Gyanítom, így is van.
-Igenis – suttogja a lány félénken és eltűnik a konyhában.
-Szóval, ő az új játszótársad? – kérdem lebiggyesztett ajkakkal. – Eléggé alább adtad a színvonalat.
Nekem eldurran az agyam és bemosok neki egyet. Harut váratlanul éri az ütés, így hamar a földön találja magát. A belépő Hana elkerekedett szemekkel bámul minket, és már sietne oda, mikor elkapom a karját. Nem kell szolgaként viselkedni. A kislány meglepődik, de tekintetem láttán nem mer ellenkezni. Szóval már ezt a gyereket is beidomította. Szerencsétlen.
-Hagyd! – intem le. – Nem esett baja – majd Harura nézek. – Ez egy kis emlékeztető volt, te koszos ringyó! – mondom vérszomjasan. – Ha még egyszer a közelembe mész, vagy Suki közelébe, megemlegeted, az fix! Te meg – fordulok a lányhoz – indulás haza! Nem kéne egy ilyen édes kislánynak egy ilyen ribanccal lógnia. Téged is tönkre fog tenni, mint velem tette.
-De… én… - Hana-chan tétovázik, mint aki fél attól, mi fog történni, ha elhagyja Harut, mire megfogom és kirángatom magammal az ajtón, aztán hazairányítom.
Ő pedig kissé megszeppenve, félve veszi hazafelé az utat. Ő sem fog többé Haru közelébe menni. Legalább ezt a gyereket megmentettem. Hazamegyek. Dühös vagyok. Anyáék nem kérdeznek semmit, látva a feldúlt arcomat. Ilyenkor távol maradnak tőlem. Dühös vagyok magamra is, Harura is, de fura elégtételt érzek, amiért kiütöttem. Nehezen alszom el aznap este.
~*~
Másnap alig ébredek, már kelek is fel, és húzok a fürdőbe. Megfürdök, felöltözöm, megcsinálom a hajam. Semmi extra nincs rajtam, csak egy világoskék top és egy fehér rövidgatya, és az elmaradhatatlan fekete bakancsom. Felkapok egy fekete kézitáskát, a mobilomat, pénztárcámat, bérletemet, és már lenn is vagyok. Bekapok valamit, aztán rohanok a kórházba. Útközben veszek egy kis csokit, tudom, hogy nem ehet, mert modell, de most nem tudja ki ő. Én pedig kihasználom az alkalmat. Amikor a recepción érdeklődöm, megtudom, hogy Suki már fennvan, és nincs látogatója. Ez örömmel tölt el, nem szívesen lennék most a szülei közelében. Végigmegyek a folyosón, egészen Suki szobájáig. A szívem a torkomban dobog, mikor bekopogok.
-Tessék! – hallom meg kedvesem hangját, és arcomra halvány mosolyt erőltetve lépek be.
-Szia! – köszönök neki olyan vidáman, ahogy tudok.
-Szia… ööö… - látom, hogy a nevemen gondolkozik.
-Yuriko – segítem ki. – Yamashita Yuriko vagyok. Tudom, hogy nem emlékszel rám, semmi gond – mosolygok és az ágyhoz lépek. – Hogy vagy?
-Jobban… azt hiszem – feleli tétován. – Mi… barátok vagyunk?
-Igen – válaszolok. Hazudok, de nem akarom azzal sokkolni, hogy a szeretőm. Nem venné jól ki magát, ha elárulnám neki, hogy milyen viszonyban is vagyunk. – Tessék! Hoztam neked egy kis ajándékot – nyújtom át a csokit. – Remélem, ízleni fog.
-Köszönöm – halvány mosoly fut át az arcán, mikor elveszi a dobozt.
Leülök az ágy melletti székre. Nem tudom, mit is mondhatnék neki. Ő most semmire sem emlékszik, nem traktálhatom sok dologgal, hiszen még friss beteg. Így semmiségekről beszélgetünk. Az időjárásról, a tegnap esti pocsék filmről, az orvosokról. Suki még így is szórakoztató személyiség. Én is elmesélem, hogy három bátyám van, akik szeretnek, meg védenek és az idegeimre mennek. Ezen nevet, amitől nekem is jókedvem támad. De belül mindketten feszélyezettek vagyunk, hiszen ő nem ismer engem, én pedig nem tudom, mit is mondhatnék el neki. Kemény helyzet, az biztos, de remélem, hamarosan változni fog.
A hétvége remekül telik. Jól elvagyunk, még a vidámparkba is elnézünk. Persze mindenre felrángatom Sukit, aki nevetve és mosolyogva követ. Minden kívánságomat teljesíti. Hercegnőnek érzem magam. Persze sokat eszem, de őt már nem lepem meg. Suki salátán él. Tipikus modell, pedig nem ártana rá pár pluszkiló. Így olyan vékony, szinte már sovány. De ha őt nem érdekli, nekem is jó így.
Mikor hazaérünk, anyám úgy ölel magához, mintha legalább egy hónapja nem látott volna, holott alig volt két nap. Végül sikerül kiszabadulnom anyám öleléséből. Suki persze csak mosolyog, de mikor anya elenged, ad egy puszit búcsúzóul.
- Szeretlek! – suttogja ajkaimra, mire elmosolyodok. Tudom, hogy szeret, de én még nem vagyok rá kész, hogy kimondjam.
Amikor elmegy, még állok egy kicsit, majd bemegyek. Persze anyáék és a bátyáim alaposan kifaggatnak, hogy mi történt a hétvégén, de én csak sejtelmesen mosolygok. Vannak dolgok, amiket nem szándékozom velük megosztani. Aznap este hamar elalszom. A mobilom megint rendetlenkedik, így inkább kikapcsolom. Régi már és rossz az aksija, de imádom.
~*~
Másnap egész délutánig nem történik semmi. Az egyetemen megtartják az órákat, közben Rennel marhulunk a szünetekben. Ebédidőben meg megkérem, hozzon nekem valami jó egészségtelen kaját. Elégedetten dőlök neki a falnak, amikor valaki megérinti a vállam. Mosolyogva fordulok oda, de arcomról azonnal lefagy a mosoly, amikor megpillantom az illetőt. Haru kényelmesen támaszkodik a falnak és szemét legeltetve vigyorog rám. Alig valamit takaró rózsaszín toppot és fehér miniszoknyát visel, ami épphogy elfedi szilikonozott hátsóját. A fiúk szemei majd kiesnek, ahogy elmennek mellettünk, de én csak hányingert érzek.
- Szia, szivi! – szólal meg nyávogós hangján.
- Mi a francot akarsz? – kérdem gorombán, rá sem nézve. – Húzz a picsába innen!
- És ha nem? – fogja meg az arcom és egy pillantás alatt behúz a sarokba.
Észbe sem tudok kapni, már le is smárol. Köpni-nyelni nem tudok, se mozdulni, se védekezni. Behúnyom a szemem. Még mindig tehetetlen vagyok ellene. Valaki segítsen! Félek. Kinyitom a szeme és hatalmasra kerekednek, mikor meglátom Sukit Haru háta mögött jéggé dermedve. Ne! Csak ezt ne! Most hogy magyarázom ki magam? Sehogy.
- Te rohadt kis KURVAAAA! – kiáltja, mialatt lerántja rólam a szőkét bemos neki egy akkorát, hogy Haru a tuják közé esik.
- Ne- ne csináld! – fogom meg a karját, mielőtt agyonverné Harut. – Nem úgy van ahogy azt gondolod!
- Mi? – fordul felém és szemei villámokat szórnak. Reszketek a félelemtől. – Miért, hogy van? Nem csaltál meg? Akkor mi volt ez? Ne akard tagadni! Mindent láttam!!! – kiált rám.
- De félreérted! Hallgass meg! – kérlelem szinte már sírva. Nem akar meghallgatni. De miért nem?
- NEM! Eleget láttam már! – rántja ki a kezét a kezemből és már indul is kifelé.
- Kérlek Suki! Hallgass már meg! – szaladok utána sírva. Nem akarom elveszíteni. – Kérlek….
- Na jó, hallgatlak! – fordulok meg, mire ledermedek. Még mindig félek tőle. – Na mi lesz? Mondjad? Mi volt ez? – lép hozzám és durván magához ránt. A fél iskola minket figyel. Ez egyre kínosabb - Tudod mit? Nem kell, hogy mondj semmit sem! Kár álltatnod magadat! Te nem szeretsz engem!
- Ez…ez nem igaz – hajtom le a fejem. Tényleg nem igaz, de nem bírom kimondani, amit ki kéne.
- Akkor meg miért nem hallottam a szádból még egyszer sem, hogy szeretlek? Este is írtam neked smst! Visszaírtál? NEM! Tegnap mikor mondtam neked, te is kimondtad? NEM! – enged el. Fogása nyomot hagy a bőrömön. – És én tudom, hogy miért nem mondtad! – kezd el sírni.– Mert még mindig Harut szereted…
- Ez nem igaz! – kapom fel a fejem hirtelen, de már nem hall. Elindul a kocsija felé.
- Kisasszony! Ugye nem akar ilyen idegesen beszállni abba a kocsiba? – lép oda az egyik tanár. – Kérem nyugodjon meg és szálljon ki! – kérleli, de Suki gázt ad, és már el is teper.
Én csak állok, a szememből hullanak a könnyek. Ren is visszaér és egyből a karjaiba vetem magam. Elmondom neki mi történt és ő nem is kérdez semmit, csak átölel. Ő megért. Tudja, hogy mit érzek, de egyszerűen képtelen vagyok Sukinak bevallani. Küldött nekem üzit is, de reggel, mikor bekapcsoltam a mobilom, nem kaptam semmit. Most azt hiszi, megcsaltam, hogy nem számít nekem semmit. Ren végül hazakísér, így a délutáni órákra nem megyek be. Sosem lógtam még, de nem érdekel. Ez most más dolog. Ez komoly.
Ren végül nem hazavisz, hanem inkább egy kávézóba. Rendel nekem egy finom citromos cream-szodát. Ez a kedvencem. Finom citromos üdítő egy adag citromfagyival és cukordarával a tetején. Bár itt Japánban a dinnyés üdítő az elterjedt vaníliafagyival, de nem érdekel. Nem szeretem a dinnyés üdítőt. Lassan kanalazgatom a fagyit a tetejéről, mialatt Ren a saját magának rendelt colát iszogatja. Nem szól egy szót sem. Teljesen magam alatt vagyok.
- Tudod, az a legrosszabb, hogy azt hiszi, megcsaltam. Pedig.. én soha… - kezdek el sírni, mire Ren együttérzően kezdi el simogatni a kezem. Ha valaki ránk nézne, azt hihetné, egy pár vagyunk.
- Tudom – bólint. – Talán beszélned kéne vele, de nem addig, amíg ilyen állapotban vagytok. Előbb higgadj le, és hagyd, hogy ő is megnyugodjon.
- Ok – válaszolom a könnyeimet törölgetve, mire Ren kisegít egy zsepivel. – Köszi, hogy nem hagysz magamra.
- Te vagy a legjobb barátom, csajszi – mosolyog rám kedvesen. – Sose hagynálak cserben. De mi lenne, ha Rinnel beszélnéd meg a továbbiakat. Ő mégiscsak lány, jobban megért, mint én.
Én is elmosolyodom. Ren mindig mellettem áll, bármi történjen is. Már óvodás korunk óta a legjobb barátok vagyunk, és mindig számíthatunk egymásra. Talán a bátyáim hatása, hogy a barátaim legtöbbje mindig fiú volt és én is egy kicsit fiús lettem. De mindenki ilyennek fogad el. Két lány van, akikkel jól értetem meg magam; Rin és Mamiko az unokahúgom. Ők kivételek. Na meg anya. Végül Ren fizet, én is végzek az italommal és lassan elindulunk. Hazakísér, mint mondja azért, mert ilyen állapotban nem lenne jó, ha egyedül mászkálnék. Tudom, hogy félt, és most tiltakozni sincs erőm. Kiváncsi vagyok, mi lehet Haruval. Talán azóta is a tuják között fekszik. De le van szarva. Nem érdekel.
Lassan hazaérünk. Anyáék nem kérdeznek semmit, bár furcsállják, hogy nyúzott vagyok. Este a Híradót nézzük, amikor egy számomra megrázó hírt mondanak.
- Ma délután autóbaleset történt, amikor egy piros kisautó összeütközött egy kamionnal. Az autóban utazó fiatal lányt súlyos sérülésekkel szállították a Központi Kórházba. Állapota válságos.
Mutatják a lányt és a szemeim elkerekednek, majdnem sírva fakadok. Az ott Suki! Azonnal kabátot veszek és már rohanok is a kórházba. Csak ne halljon meg! Azt nem bírnám ki! Abba belehalnék, mert túlságosan szeretem őt ahhoz, hogy elveszítsem. Szinte száguldok a kórház felé és berontok a bejáraton, egészen a recepcióig.
- Igen - válaszolom. - Az unokahúga vagyok - hazudom.
- Az intenzíven van a 301-es szobában - adja meg a tájékoztatást a hölgy, én pedig egy köszönöm után már rohanok is.
Végigrongyolok a folyosókon, majd megérkezem az intenzívre. Az ajtó előtt megállok és benézek az ajtóüvegen. Egy házaspár üldögél az ágy mellett. Talán a szülei, így halkan lenyomom a kilincset és benézek. Az asszony azonnal megfordul, mire meghajolok.
- Jó estét kívánok! Yamashita Yuriko vagyok, Suki barátnője - szólalok meg.
- Örvendünk! - mosolyodik el halványan a nő. - Mi Suki szülei vagyunk. A lányunk már sok jót mesélt rólad. Gyere!
- Hogy van Suki? Ugye rendbejön? - kérdem suttogva, mikor helyet foglalok az ágy mellett.
- Az orvosok sem tudják - rázza a fejét a férfi. - Előbb fel kéne ébrednie.
Elborzadva hallgatom, amit mond. Csak ne haljon meg! Nem akarom! Suki, könyörgöm, ébredj fel! Szeretlek, egyetlenem. Szeretlek.
