Reggel kipihenten, mosolygósan találom őt a szobájában. Nem értem ezt a fiút. Talán a fertőzése előtt is ilyen életvidám és optimista volt, amit nem vetkőzött le ennyi borzalom után sem. Vagy nagyon jól képes palástolni valós érzelmeit. Ki tudja.
Kivezetem a kastélyt körülvevő zöld területre. Elöl egy dekoratív park, hátul pedig egy hatalmas erdős terület, kizárólag a klán tulajdonában.
Nolan önfeledten élvezi új képességeit, szaglászik és nézelődik. Egy kis fehér virágot az ingem zsebének gomblyukába tűz.
- Gondoltam kicsit feldobom a ruhádat - mosolyog fel rám, zöld szemei mint a friss tavaszi rét. Lepillantok a virágra. Fekete ingemtől rikítóan eltér a kis hótiszta virágszirmok fehérsége. Érdektelenül fordítom el figyelmemet róla, és egy kidőlt fatörzs felé indulok. Itt nyugalom van, nem érzek a közelünkben senkit.
Leülök, és intek neki. Ösztönösen a lábamhoz kuporodik, arcomra szegezi tekintetét, jól láthatóan teljes koncentrációt kapok. Helyes.
- Először a klánról fogok minden fontos tudnivalót elmondani, aztán a viselkedési szabályokról. Később gyakoroljuk is, mit hogyan kell tenned farkas társaságban. Ebéd után pedig körbevezetlek és bemutatlak néhány farkasnak. Fontos lesz majd a tanult szabályok használata.
- Rendben, nagyon figyelek.
Hosszan beszélek neki, a királyról, az alfahímekről, és a feladataikról. Magamról is elmondom ki vagyok, de nem ostoba, ez nem újdonság neki, hiszen tegnap láthatta hogy a király mellett ültem. Amikor a falkatagokról beszélek, és részletezem az életmódjukat, felélénkül.
- Ezek szerint nem lakik minden farkas itt?
- Nem. Ha az emberek között érzi jobban magát és képes megteremteni az önállósághoz szükséges tőkeét, tud magának venni egy házat amelynek a pincéjében biztonságos zárható kamra van átváltozása idejére, akkor elmehet.
- Kamra?
- Ha emberek között változunk át, veszélyesek vagyunk rájuk. Éppen ezért ilyenkor egy zárható fémcella kell. Ha elszabadul egy vad farkas, megölik. Itt a klán erdejében szokásunk csak vadászni, ezt foglalja magában a nemzetközi likantróp egyezmény. Minden farkashordához tartozik egy város, és az ahhoz tartozó erdő. Mi klánunk ebből a szempontból nagyon szerencsés, a város hatalmas és sok nagy erdő veszi körül. Ezért is tűrnek meg itt két falkát is.
- Kettő van?
- Igen. Más: amitől óvakodnod kell. - Előveszek egy kis dobozt és felé nyújtom. - Nyisd ki, de óvatosan és ne érj hozzá.
Szót fogad, majd csodálkozva pislog az ezüst medálra.
- Nem értem...
- Ezüst. Farkasra veszélyes anyag. Óvatosan érintsd meg egyik ujjaddal. - Szót fogad, és felszisszenve rántja vissza az ujját, zöld szemeit csodálkozva fordítva felém.
- Ez fáj!
Bólintok.
- A vadászok, ha bírósági végzést kapnak, ilyennek ölik meg a magunkfajtát. Óvakodj tőlük, és óvakodj az ezüstékszerektől, valamint mindentől, amiben fellelhető. Csúnya sebhelyeket képes hagyni, amelyek csak évek múlva halványodnak el a bőrödön a sok átalakulás után.
Visszaveszem tőle a dobozt.
- Vadászok?
- Igen. A szövetségi rendőrbírók közé tartoznak, de valójában ők csak szimpla hóhérok. Ha az állam elítél egy vámpírt, likantrópot, tündért, varázslót, ők végzik ki őket. Börtönbüntetés nincs.
- Vámpír, tündér...? - dadogja döbbenten. Bólintok. Most először hallja ezeket, nyilván fogalma sem volt ezekről a dolgokról.
- És most az etikett.
Órákon át beszélek, magyarázok és gyakoroltatom vele a formális üdvözléseket, a behódolást, az egyenrangúságot. Hogyan viselkedjen egy nősténnyel, ha meg akarja nyerni, hogyan ha nem, satöbbi.
- Kihívás? - kérdezi értetlenül.
- Igen. Ha egy farkas párbajra akar téged kihívni, szimplán neked is támadhat, de egyszerűen fenyegethet is vagy akár sértegethet. Képesnek kell lenned arra, hogy megállapítsd: valós fenyegetésről van-e szó. Ebben csak a különleges érzéked lehet segítségedre.
Hirtelen ráugrom egy vad morgással és a földre szorítom, közvetlen közelről az arcába vicsorogva. Rémülten szorítja össze szemeit, és kezeit ijedten maga elé kapja. Befejezem a morgást, majd lehengeredve róla feltérdelek.
- Ez csak játék volt.
- Oh hál’isten... - fújja ki a levegőt. - Nagyon megijesztettél...
- Ez viszont valódi fenyegetés... - hörgöm állati hangomon, és erőm kicsap a testemből. Végigsöpör rajta, amitől hátrahőköl. Lassan felállok, de nem támadom meg. Ha a szörnyem ennyire kiengedem, jobb nem ingerelni őt. Visszazárom jó mélyre és elhallgatok.
- Érzed a különbséget?
Leülök elé a fűre, és egyik felhúzott lábamon megtámasztom a karom, a másikkal a fűre tenyerelve figyelem őt. Nagyon megijedt, könnyesek a szemei is.
- Az erőd... éreztem... Azt hittem valóban... - dadogja zaklatottan. Sóhajtva nyúlok felé, és nyakánál fogva magamhoz húzom, fejét a mellkasomra szorítva. Likantrópoknál a testi kontaktusnál megnyugtatóbb nincs. Ő is abbahagyja a hüppögést, engedelmesen bújva hozzám.
- A Segítőd vagyok, Nolan. Sosem bántanálak ok nélkül. Ez az oktatásod része, semmi több. És most egy újabb fontos dolog. Kezdetben minden hím tisztázni akarja veled a dominanciáját, ez így megy nálunk. Ha békésen nem képes megoldani, durván teszi. Ha így támad rád valaki, és én a közelben vagyok, menekülj hozzám azonnal. Értetted?
Semmi mást nem csinálok, mint fekszem, és pihenek… fáradt vagyok, mégis bennem van egy félsz, ami nem engedi azt, hogy teljesen elaludjak. Félek a rémálmoktól, de ezt még magam sem tudom igazán. Rémálmom nem volt azóta, igaz eszméletemnél sem voltam, de olyan érzésem van, mintha abban a pillanatban amint hosszan hunyom le a szemem, máris rám akarnak törni a rémképek.
Azt tapasztalom, hogy egyre jobban érzem magam, a fáradtság is fokozatosan múlik el, igaz nem tűnik el teljesen. Felülök az ágyon, és félénken lesem meg újra sebhelyeimet, a többi kötést ami rajtam van, de már semmi nincs alattuk. Egyszerűen hihetetlen az egész. Tudom, emlékszem, hogy horzsolásokkal voltam tele, hogy a szörny is hatalmas sebet ejtett rajtam, nem is egyet.
Szörny… úgy beszélek róla mintha egy másik lényről lenne szó, pedig már én is… már én is ugyan az a faj lettem… Én is egy szörny lettem… miatta… Egy könny szánt végig arcomon, mikor kopogás töri meg magányomat. Azonnal letörlöm arcomat a takaró puha anyagával.
- Szabad! – mondom halkan, és be is libben egy félelmetes lány. Ruhája, haja, mindene éjfekete, különleges díszek borítják testét, vörös ajkában is villog egy fémes karika, és rám mosolyogva hoz egy csomagot az ágy felé.
- Szia, te vagy az új fiú ugye? – ahogy közelebb jön élesen látom, hogy hófehér bőre hatalmas kontrasztot alkot sötét megjelenésével, illata erőteljes, magabiztos és rajongás érződik benne. Megpiszézem orromat, hogy eltűntessem ezeket a szagokat.
- Igen, Nolan vagyok, és te? – mosolygok rá kedvesen, azaz igyekszem.
- Az mindegy – pukkant egy rágót, majd leteszi az ágyra a kis csomagot – hoztam neked ruhát – jelenti ki, majd háta mögött összefogja kezeit, és billegve figyel engem.
- Oh, köszönöm – hálálom meg még mindig mosolyogva, majd kibontom, és már épp másznék ki az ágyból, hogy vegyem fel, de még mindig itt áll.
- Van még… valami? – kérdezem zavartan, mire észbe kap.
- Nem, semmi… már megyek is – köszön el egyszerű intéssel és már csak az ajtó csapódása az amit hallok. Értetlenül pislogva nézem a nyugvó fa lapot keretében, majd egy lassú vállrándítással kikelek az ágyból.
~*~
Sötét van, a csillagok az égen élesebben ragyognak mint valaha, de lehet hogy ez csak az új lényemnek köszönhető. Jobban látok, jobban érzem a szagokat, minden érzékem teljesen ki van éleződve. Végre már ruhában állok a nagy ablakban, figyelve a kintit tájat. A szárny csak résnyire van nyitva, többet nem hagyok magamnak sem. Már körbekémleltem a szobát, s csak a kinti területet figyelem sóvárogva. Mélyet szippantok a friss illatból ami beáramlik a szobába, lehunyom szemem, és elmerülök benne… Olyan furcsa, mégis jó érzés az egész, és már egyáltalán nem érzem gyengének magam.
Kopognak ismét az ajtómon hosszú idő után, oda kapom tekintetem, majd vissza az ablakra. Azt hittem megint az a lány az, de nem érzem őt.
- Szabad – mondom halkan, a fákat figyelve, mire bejön a jövevényem.
- Szia – köszön be egy ismerős hang, és felé fordulok. Oh… ez Brandon.
- Sz-szia – mondom akadozva. Mindig ezt hozza ki belőlem, mér ha csak meglátom – Egy furcsa nő hozta ezeket a ruhákat… ő is alakváltó? – kérdem értetlenül, hisz nem éreztem rajta semmi különöset, de igaz én még különbséget sem tudok tenni, mert minden annyira új nekem, hogy nincs mihez viszonyítanom… nincs miből megtudnom azt amit kell.
- Nem. Idővel, majd mindent megtanulsz, megismered az itt élőket is, de most nem ez a legfontosabb. Kövess, bemutatlak a királyunknak – elakad a lélegzetem, szívem megint izgatottan kezd kalapálni. Máris? Azt hittem van még egy kicsi időm felkészülni erre.
Szó nélkül követem, hisz tudom, benne megbízhatok.
- utánozz engem mindenben, és légy udvarias. Mindig válaszolj a kérdésekre, de te nem kérdezhetsz. Mivel és vagyok a Segítőd, ezért te is leülhetsz a király asztalához mellém. Ez komoly kiváltság, becsüld meg… - csak úgy repkednek a szavak mellettem, minden igyekszem azonnal megjegyezni, megérteni, hisz nagyon fontos, tudom.
- Értettem… úgy lesz. Igyekezni fogok – mondom végül, mikor úgy érzem mindent felfogtam.
- Ebben biztos vagyok – jelenti ki, és hamarosan le is írünk – Még egy utolsó tanács: ne félj. A félelem illata megvadítja a farkasokat, és nincs kedvem harcba bocsátkozni emiatt. Uralkodj magadon, mellettem biztonságban vagy. Rendben? – és ezt csak most mondja? Istenem… Ez a legnehezebb amit valaha kért tőlem.
De meg kell tennem, és ezt a lámpaláz szerű érzést, ki kell űznöm magamból, más esélyem nincs. Veszek egy mély levegőt amit ki is fűjok, majd arra támaszkodva amit mondott, lenyugtatom magam. Nincs mitől félnem, hisz bármi van megvéd. De ha nem félek, akkor nem fog történni semmi…
- Készen állok! – jelentem ki végül, s már fel is tárja előttünk a hatalmas két ajtót.
Minden tekintet felénk szegeződik, majd a két asztal között végigsétálva haladunk egyenesen a királyi asztal felé. Logikusan gondolom, hogy aki középen ül, és hatalmas kisugárzású, ő lesz a király. Szívem csak dobog szaporán, de félelmem elnyomom, némán követem Brandont, sorra elevenítem fel a szavakat amiket mondott nekem, hogy mit kell tennem.
- Bemutatom klánunk új tagját, Nolant, királyom – mondja meghajolva, majd ahogy engem említ, mellé lépek, leutánozva mozdulatait, de szó nélkül maradok.
- Üdvözöllek Nolan. Kérlek vacsorázz velünk – ez ugyan nem kérdés, de felém irányul, s ha a király szólít, arra felelnem kell.
- Köszönöm… királyom – szólítom ugyan úgy ahogyan Bradnon, hisz mindenben utánoznom kell. Ahogy mosolyát látom a hatalmas férfinek, teljesen megnyugszom. Követem Brandon, majd leülünk az asztalhoz, és enni kezdünk. A nő, aki a király mellett ül hozám lép, és bemutatkozik kedvesen, elfogadom jobbját, s ami ez után történik, mind csak másodperc töredéke, mégis annyi minden van belesűrítve.
Morgás… csapás, egy hatalmas lökés térít hátra, szemem előtt karmok suhannak el, íriszeim a legnagyobb méretűre kerekednek. Pusmogás tölti be fülem, hiába szorítom össze fülemet, akkor is hallom… Megcsapott… majdnem megütött. Miért? Mit tettem?
Könnyekkel küszködve bújok Bradon hátához, aki ez után fordul felem szembe.
- Bocsnat… mit… mit rontottam el? – kérdem szipogva.
- nem a te hibád volt. gyere, visszakísérlek a szobádba, előtte azonban köszönj el a klántagoktól. Az ajtóban csak hajolj meg nekik egy kicsit, ennyi most elég lesz.
- O-oké… - majd így is teszek, bár lábaim remegnek.
~*~
Felérünk a szobába és a fotel menedékébe kucorodva vetem le magam.
- Miért támadt rám a királyunk? – kérdem még mindig remegve… Nem értettem, hogy mit tettem rosszul. Elmagyarázza nekem a farkas és társa dolgot, s összerezzenek. Én ezeket nem tudtam. Honnan tudhattam volna? Az emberek között nincs ilyen.
Azt mondja gyenge hím leszek… igaza van, bármennyire is fáj az igazság, de el kell ismernem ez így van. Szerencsétlen egy lélek leszek. Ahogy láttam a „hímek” itt mind erősek, magasak és robosztusak… én egyik sem vagyok, ráadásul félelmetes sem. Jobban félek, minthogy félelmet keltsek bárkiben is.
Szipogok még párat, majd olyan illatcsapja meg érzékennyé vált orromat, mint még soha… erős, hívogató illat, tiszta és friss.
- Mi ez? – pattanok ki kíváncsian a fotel védelmező környezetéből, és érdeklődve szaglászom.
- Mit érzel? – kérdez rá, de nem igazából még én sem értem.
- Nem tudom… olyan finom és ellenállhatatlan illat. Édes és mégis keserű… - ez az egyetlen amit mondani tudok neki.
Rá nézek, közelebb lépek hozzá, és egyre erősebben érzem az illatot… Az ablakban áll.
- Az erdőt érzed, és az éjszaka hívószavát. A holdtölte közeledtével egyre erősebb lesz.
Bezárja az ablakot, így tompul az illat, de egy másik kezd eluralkodni így a szobában… és ezt felőle érzem. Közelebb megyek hozzá, finoman szagolom meg, érzem hogy minden erős ilyen kisugárzás belőle árad, de… ez teljesen más, mint amit napközben éreztem rajta.
- Az illatod… megváltozott. Olyan…
- Ez a falka szaga. Mit érzel most? – szívembe markol a tudat, és a felismerés… Én… én…
Jaj istenem… Megrázom fejem hátrálva, és igyekszem kirázni a kusza gondolatokat és azt az érzést, ami az előbb hirtelen lángolt fel bennem.
- Ne… nem tudom…. – a szoba másik sarkába toporgok menekülés gyanánt, majd a falhoz kuporodva karolom át szorosan térdeimet. Miért érzek ilyeneket? Emberként soha nen éreztem ilyet, ennyire erősen meg pláne nem.
- Domináns hím vagyok, és erős. Amit érzel, az én szagom, ami ezt jelzi. Tudom, hogy vágyat érzel, meg akarsz érinteni és ez teljesen helyénvaló. A gyengébbek az erősebbekhez törleszkednek. Nem kell félned, mi likantrópok szeretjük megérinteni egymást és összebújni. Ez velejárója a falkatagságnak – hogy… hogy mondhat ilyeneket ilyen szenvtelenül? Ilyen arccal? Ilyen egyszerűen? Mélyen pirulok el, és jobban összeszorítom magam. Most, hogy közelebb jött, így megint érzem azt amit nem akarok… miért érzek ilyen erős vágyat?
- Nem szoktam ilyesmit megengedni senkinek, mert nem szeretem – mondja halkan, és szívem lüktetése ettől sokkal erősebbé válik, hogy hallhatom – Gyere die, Nolan – szólít fel. Izgatottan közelítem meg lassan, hisz nem tudom mit szeretne, de mégis az ösztönöm azt súgja ez jó… Vajon igaz?
- Amikor behódolsz egy dominánsnak, négykézláb kell felé kúsznod, nem nézhetsz a szemébe. Lassan mozogj, és ha morogni is kezd rád, folytasd, ne állj meg. Csak akkor húzódj vissza ha feléd csap a mancsával vagy a kezével, amit amúgy a hátadra vagy a fejedre tesz ha elfogad téged. Ezt fontos megtanulnod, sokszor lesz rá szükséged, talán már holnap is – olyan szégyenérzetem támad azonnal emberi felemben, mint még soha… De lassan… nagyon lassan el kell felednem az emberi mivoltom, hisz ez már egy új világ, új kis társadalom, ahova be kell illeszkednem… Az egész életem újrakezdődik. Úgy teszek ahogy mondja, legalább is igyekszem. Ahogy már majdnem közvetlen előtte vagyok, megállok tétován.
- Ne torpanj meg. Az komoly hiba – jelenti ki, így folytatom utam felé.
- És… és most…? – kérdezem határozatlanul, hisz nem tudom mit kell ilyenkor tenni.
- Csak hallgass az ösztöneidre – mondja halkan, s lehunyom szemem… Ösztön? Az az érzés, ami bennem mélyen lakozik és parancsol, szinte utasít, hogy mit tegyek, mi az amit kíván a testem, vele együtt? Ami elnyomja emberi józan eszem és teljesen más érzéseket hoz a felszínre, amit soha nem sejtettem volna, hogy valaha is lakozni fognak bennem? Vajon ez az? Minden bizonnyal…
Karjához, testéhez dörgölőzöm teljesen átadva magam az érzésnek, morgása elnyomódik szívem dübörgése mellett, csak az ösztönömre hallgatva teszem azt, ami jól esik testemnek. Kezét fejemre teszi, egy pillanatra elkerekedik tekintetem. Ez azt jelenti, hogy elfogadott volna?
Lenyom a földre, ölébe hajol fejem, és így nézek fel rá. A megjelenése… a jelenléte… akkora hatalommal bír, amit nem éreztem még soha. Elhúzná tőlem kezét, de visszarántom arcomra.
Mit csinálok?
Megszeppenve eresztem el, arcom mély pírban úszik, érzem ahogy süti bőrömet.
- Ne légy zavarban, ez az ösztön. Idővel majd képes leszel uralkodni rajta.
Az lehet, de ez akkor is olyan szégyenérzetet okozott most nekem, amitől legszívesebben elsüllyednék. Feláll mellőlem, és megigazítja ruháját, amit csak áhítattal figyelek.
- Mára ennyi. Holnap reggel jövök érted, teszünk egy nagy sétát a birtok körül és folytatom a tanításodat – jelenti ki, majd elbúcsúzik és magamra hagy.
Én még mindig a földön fekve vizslatom az ajtót, majd hátamra fordulva a plafont kezdem el kémlelni. Annyi, de annyi minden tömörült ebbe a napba, mint egyeseknek talán egész életében nem. Annyi mindenen szeretnék gondolkodni, de szörnyen fáradt vagyok, hogy már akár itt is szívesen elaludnék, a földön. Oldalra fekszem, és karjaimra hajtom fejem.
Még egész kényelmes is, bár tudom az ágy jobb lenne, mégis olyan hívogató ez a nomádabb megoldás. Lassan le is hunyom hosszabban pilláimat, és már alszom is.
~*~
Már az ablakomban ülök, a kitárt ablakban, s egy másik ruhában, amit végre meghoztak nekem a hajnal folyamán. Sokkal kényelmesebben érzem magam a saját ruháimban, amikhez már hozzászoktam. Egy hosszú ujjú fehér pólót kaptam magamra fürdés után, és egy egyszerű kék farmert, ami általában a mindennapos öltözetem szokott lenni, bár lassan úgy érzem ez is változni fog. Sosem tudhatom, mikor milyen ízlésem fog átalakulni.
Édes illatokat hord felém a szél, ami lágyan cirógatja arcomat.
A párkányon ülök, egyik térdemet is felhúztam magamhoz, és átkarolva, szem lehunyva merülök el a lágy illatokban.
- Jó reggelt! – szakítja meg reggelemet egy mély bariton, és azonnal felé kapom tekintetem. Brandon az, bele is pirulok, már a látványába is. Kopogott volna, és nem hallottam meg?
- Neked is – válaszolok kedvesen, lesütve tekintetemet. Felállok az ablakból, majd megigazítom magamon a ruhát.
Ő most is sötét ingben és ruházatban van, teljesen lénye ez a ruhaviselet ahogy látom, s bár jól áll neki, még is jobban el tudnám képzelni, egy kicsit színesebb öltözetben is.
- Mehetünk… készen állok a tanulásra – nézek fel rá mosolyogva, majd szó nélkül hagyva mondatom fordul meg, és már indulunk is.
~*~
Csodálkozó arccal lépkedek mellette, teljesen elkalandozva a látványokban, az érzésekben. Ábrándozva figyelem a környezetet. A természetet még soha nem éreztem ilyen intenzíven virágzónak, mint most. Vajon ezt is az új lényemnek köszönhetem? Elhaladunk a többi klántag mellett is, de félelmem most nem tombol benne, hisz tudom, hogy ha Brandon mellett vagyok, megvéd, ez a tudat megnyugtatja lelkemet.
Úgy veszem észre, hogy egy olyan környezetet keres Brandon is, ahol csak ketten lehetünk, vagy legalább csak nagyon kevesen vannak. Gondolom azért, hogy ne figyeljék a botladozó tanulásomat. Ügyetlennek érzem magam, hisz rengeteg mindent nem tudok még, de meg akarom tanulni. Érdekesnek találom az egészet.
Elgondolkodtam rajta, s úgy érzem ezt egy új élet kezdési lehetőségének kéne felfognom. Mi másnak? Itt kint még jobban érzem az illatokat, és örömmel telve szívom magamba édes aromájukat.
Megpillantok a közelben egy füves területen pihenő vadvirágosabb részt, és azonnal odasietek. Letérdelek, majd sarkaimra ülök, úgy hajolok a szép növények felé. Olyan szépek, illatosak és díszesek. Mámoros illatukkal elbódítják érzékeimet. Brandonra nézek, aki türelmesen zsebre tett kezekkel vár meg, majd vissza pillantok a virágokra. Támad egy kis ötletem.
Letépek egy fehér kicsi virágot, aminek a szirmai vörössé fodrozódnak, és egy ilyen szál végén több kicsi kis virág is található. Felállok, majd kezemben tartva a növényt lépkedek vissza hozzá. A közelében megint érzem azt a csodás és hívogató illatot, de erősen ellenállva neki, csak felmosolygom rá.
Érdeklődve figyel, majd se szó… se beszéd… az első kézre eső felső gomblyukba akasztom ingjére a virágot. közben mélyen elpirulva veszem le róla kezem, de magam is nyugtatva, szélesen mosolyodom el.
- Gondoltam kicsit feldobom a ruhádat – röviden kuncogom el magam, majd vissza is fojtom, s csak mosolygok. Remélem nem tettem ezzel semmi rosszat, de tényleg szebb így, hogy a feketében feltűnik egy kis szín, és így az illatát sem érzem olyan erősen ellenállhatatlannak, mert a kicsi virág segít nekem ennek elnyomásában.
Amikor az autóból kiszállunk, a kastélyt körülvevő parkban hűsölő farkasaink emberi vagy épp állati formában azonnal felkapják a fejüket. Egyként szagolnak a levegőbe. Nolan félelmének izgató illatát ők is érzik. Kajaszaga van. Préda. Néhány fiatalabb példány feltápászkodik, de engem meglátva inkább visszaheverednek. Tudják jól, hogy friss hús a fiú, és ha nem lennék itt, bepróbálkoznának nála a keménykedéssel. Ösztönös a dolog, nem hibáztathatóak érte.
Érzem hogy Nolan az ingembe kapaszkodik, s félelme testének minden pórusából árad. Uralkodom magamon és nem nyalom meg a számat, legyőzöm a vadászat késztetését, arcomon semmi sem látszik.
- Félek - nyüszögi halkan. Igen, érzem. Megpróbál hozzám bújni, de elhúzódom tőle. Én nem ölelgetek senkit, nem olyan típus vagyok.
- Nyugalom - dörmögöm halkan. - Kövess.
Bevezetem az épületbe, és a saját lakosztályom melletti kis szobába kísérem. Kísérőként a következő napokban éjjel-nappal rendelkezésére kell állnom, ráadásul még meg is kell őt védenem.
- Ez lesz majd a te szobád, majd később ide hozatom neked a holmijaidat. Most pihenj le, még gyógyulnod kell.
Magára hagynám, de megállít a hangja.
- Várj! - Vállam felett pillantok vissza rá. Szemeiben kétségbeesés, ajkai remegnek. - Nem maradnál itt még egy kicsikét?
Hát jó. Felé fordulok, és elveszem a felém nyújtott zakómat.
- Köszönöm - mosolyog fel rám, és elpirulva méri végig saját hiányos kis ruházatát. Bájos, csinos és kedves. Gyorsan be fog tudni illeszkedni majd, de az már most látszik, hogy subhím lesz. Nem baj, a védelmem alatt áll, így nem merik majd a dominánsabbak terrorizálni. Ha mégis, akkor majd szétcsapok közöttük. Amikor már nem lesz szüksége rám, akkor majd ő maga vívja meg a dominancia harcait. Nem lesz könnyű neki.
A pizsamájára mutatok, majd az ágy felé.
- Amíg nem hozunk neked ruhákat, aludj ebben.
Engedelmesen csoszog az ágyhoz, leül rá és csupasz lábait fázósan a paplan alá dugja. Rám néz azokkal a szép zöld szemekkel és félénken pislogni kezd.
- Én…
- Hm?
- Én… szeretném megtudni… megkérdezni… hogy mit fogok mondani a rokonaimnak? Barátoknak? - Lesüti szemeit és remegő ujjaival a takaró anyagát kezdi babrálni.
- Ezt majd mi elrendezzük. A szomszédoknak annyit mondunk, hogy elköltöztök, elhozunk mindent a házatokból, amit el kell adni, és azt az összeget te fogod majd megkapni.
- Azt hiszem, értem - emeli fel fejét, majd szomorkás mosolyt villant rám. - Elképesztő vagy. Még csak… nem rég sérültem meg… elvesztettem a családom… de már itt vagyok egy nyugodtnak tűnő helyen, egy új „családdal”, és szinte semmit sem kell tennem, minden elrendeződik. Ezt neked köszönhetem.
Tetszik a mosolya. Figyelem, ahogy fáradtan hátradől a párnára és behunyja szemeit.
- Pihenj.
Magára hagyom. Utam egyenesen a királyunk dolgozószobájába vezet. Ő már ott van, a hatalmas tölgyfa íróasztal mögött ül, és jelentéseket olvas. Valószínűleg már látta Nolan lapját is. Meghajlok felé.
- Üdvözlet, királyom.
- Brandon - biccent felém. Kék szemeivel hűvösen néz rám. Nem loptam be a szívébe magamat amikor segítettem megszökni a társának. Azóta már sikerült elkapnia őt, és így lelkileg is kiegyensúlyozottabb, valamint gondosan ügyel rá hogy ne tudjak beleavatkozni a magánügyeibe. Valószínűleg ha a lány megkérne, újra segítenék neki, hiszen egy hosszú életre megtanultam a leckét, hogy szívet erőszakkal elrabolni nem lehet. Nem mintha ebből valaha is hasznot húzhatnék. Egy farkasnak életében csak egy társa lehet. Ismerős, tompa fájdalom szúr a mellkasomba, de arcrezdülés nélkül viszonzom kifejezéstelen tekintetemmel királyom pillantását.
- Te lettél a Segítője?
- Igen. Mikor óhajtod látni őt? - A királynak mindig be kell mutatnunk a falka új tagjait.
- Vacsorára hozd le az étkezőbe, ha bírja az állapota.
- Rendben.
***
Sötétedik.
Bekopogok Nolan szobájának ajtaján, és a félénk kis „szabad” hallatán benyitok. Ő már az ablakban áll, az új ruháiban amit neki vitettem a személyzettel. Egy egyszerű fekete farmer és zöld póló. Nem épp a királyi asztalhoz méltó, de más még nincs.
Köszöntöm őt, és az ő pirulós válasza után ismét megszólalnék de ő gyorsabb nálam.
- Egy furcsa nő hozta ezeket a ruhákat... ő is alakváltó?
- Nem. - További választ nem kap, még korai mindent megtudnia. - Idővel majd mindent megtanulsz, megismered az itt élőket is, de most nem ez a legfontosabb. Kövess, bemutatlak a királyunknak.
Kilépünk a folyosóra, és elindulunk.
- Utánozz engem mindenben, és légy udvarias. Mindig válaszolj a kérdésekre, de te nem kérdezhetsz. Mivel én vagyok a Segítőd, ezért te is leülhetsz a király asztalához mellém. Ez komoly kiváltság, becsüld meg.
- Értettem... úgy lesz. Igyekezni fogok...
- Ebben biztos vagyok.
Leérünk a hallba, keresztülvágunk rajta és egy duplaszárnyas ajtóhoz érünk. Megfogom a kilincset miközben lepillantok rá. Izgatottan harapdálja az ajkát, arca kipirult az izgalomtól. Néhány óra leforgása alatt teljesen felépült, ami jó is meg rossz is. Azt jelenti hogy az átváltozása is rohamos lesz és nagyon fájdalmas.
- Még egy utolsó tanács: ne félj. A félelem illata megvadítja a farkasokat, és nincs kedvem harcba bocsátkozni emiatt. Uralkodj magadon, mellettem biztonságban vagy. Rendben?
Ajkába harapva bólint, és nagy, reszketeg sóhajjal fújja ki a levegőt.
- Készen állok!
Belököm az ajtót, és lassan feltárul a terem. Szépen kiöltözött férfiak és nők, lágy zene, tányérok és evőeszközök halk csilingelése, halk mormolás fogad minket. Minden fej egyszere emelkedik fel, és rengeteg tekintet tapad az új jövevényről. Ritka esemény, ha új farkas jön hozzánk, természetes hogy mindenki kíváncsi.
Lassan elindulok a fal mellett futó két hosszú asztalsor között, Nolan pedig követ engem. A néma csendet csak a zenelejátszó halk, kellemes klasszikus zenéje enyhíti. Megállok a terem végében, a főasztal előtt és meghalok a királyunk előtt, majd a mellette ülő nő felé. Még nem nevezhetem királynénak, de hamarosan fogom, ebben biztos vagyok.
A másik alfahím Damian, Armand jobbján ül, egyedül, az én helyem Mona mellett van, és ezúttal a társam székében fog ülni pártfogoltam. A gondolatba is belesajdul a lelkem, de felülemelkedem ezen. Ő meghalt. És különben sem ült soha ott, az őt megillető helyen, mert...
- Bemutatom klánunk új tagját, Nolant, királyom. - Hangom mélyen, határozottan leng keresztül a nagy termen. Halk mormolás tölti be a csendet ahogy a klántagok összedugják fejüket.
Nolan mellém lép, és pont ugyanúgy hajol meg ahogy én tettem, de nem szólal meg. Jól van.
Armand egy halvány mosollyal biccent neki.
- Üdvözöllek Nolan. Kérlek vacsorázz velünk.
- Köszönöm... királyom. - Okos fiú. Elégedett mosoly terül szét Armand és Damian arcán, a többiek felől is elégedett mormolás terjed felénk. Intek fejemmel alig észrevehetően, és elindulok a helyemre, ő pedig követ engem. Rámutatok a székére, majd leülök én is.
A vacsora nagyon finom, Nolan arcán tükröződik is mennyire ízlik neki. Egész tűrhetően viseli a ráirányuló figyelmet.
Armand a vacsora végén feláll, pohárköszöntőt mond az új tagunkra. Szavaiból egyértelműen kisüt, hogy szimpatikus neki a fiú.
Felállunk az asztaltól, és felénk mosollyal fordul felénk királyunk kedvese.
- Szia, hívj Monának - nyújtja a kezét, és mielőtt bármit tehetnék, Nolan már meg is fogja. Vad mordulást hallunk. Villámgyorsan ragadom meg Nolant és rántom hátra, így a neki szánt dühös csapás a levegőt szeli ketté. Mona felsikolt, a következő pillanatban pedig már Armand karjaiban van remegve. Megnyugodva fújom ki a levegőt.
- Sajnálom! Sajnálom... - Mona reszketeg hangja töri meg a hirtelen beállt csendet. - Elfelejtettem! Nem akartam...
- Semmi baj, bocsáss meg, kedvesem... - mormolja Armand, és a karjaiba veszi finoman a társát. Mindenki addig figyeli őket, amíg el nem tűnnek az ajtóban, amely mögött a király privát lakosztályához vezető lépcső van.
A hátamhoz bújó fiúra pillantok a vállam felett. Érzem a félelmét, és sós könnyeinek illatát is. Ellépek, és szembe fordulok vele. Gyorsan végigpillantok rajta. Jó, még időben elrántottam, nem sérült meg.
- Bocsánat... mit... mit rontottam el?
- Nem a te hibád volt. Gyere, visszakísérlek a szobádba, előtte azonban köszönj el a klántagoktól. Az ajtóban csak hajolj meg nekik egy kicsit, ennyi most elég lesz.
Jobb lesz sietni, mert fél, és ezt mindenki érzi.
- O-oké...
Fent a szobájában elgyengülve rogy le az ablak előtti fotelbe, én pedig zsebre vágott kezekkel dőlök az ablakpárkánynak. Nyitva van. Az éjszaka hívogató, izgató illatát hozza felém a szél.
- Miért támadt rám a királyunk? - Ráemelem sötét szemeimet, és sápadt arcát végigpásztázom. Fáradtnak tűnik és ijedtnek. Hát igen, a királyunk nem épp legszebb oldalát mutatta neki. Nem is lepődnék meg, ha ezentúl félne tőle.
- Majdnem hozzáértél a társához. Egy farkas nem tűri hogy más hím érintse a párját.
- Bo-bocsánat - hajtja le a fejét szomorúan.
- Nem a te hibád volt, már mondtam. Jól jegyezd meg: soha ne állj egy farkas és a társa közé. Soha. A nőstényt megérinteni egyenlő a halálos ítélettel, te pedig még nem tudod megvédeni magad, és később is óvatosnak kell lenned, mert nem leszel erős hím.
Szavaim talán bántják, de ez az igazság, és én nem hitegetem őt semmivel.
- Mi ez? - suttogja hirtelen, és feláll a fotelből, mellém lépve szagol a levegőbe.
- Mit érzel?
- Nem tudom... olyan finom és ellenállhatatlan illat. Édes és mégis keserű...
Felém fordul, ragyogó zöld szemei egészen besötétülnek a vágytól. Éledezik a szörnye.
- Az erdőt érzed, és az éjszaka hívószavát. A holdtölte közeledtével egyre erősebb lesz.
Becsukom az ajtót, hogy ne zavarja őt össze, majd figyelem ahogy közelebb lép hozzám, és óvatosan a nyakamba szagol. Nem akadok fenn rajta, minden fiatal farkas ilyen. Felfedezik az érzékeiket.
- Az illatod... megváltozott. Olyan...
- Ez a falka szaga. Mit érzel most?
Elpirulva kapja fel a fejét, és hirtelen hátralép, fejét hevesen rázza és a szoba másik felébe menekül.
- Ne...nem tudom... - Lekuporodik a fal tövébe, átöleli magát. A kétségbeesés élő szobra. Felé lépkedek, majd leguggolok elé hogy a szemeibe nézhessek.
- Domináns hím vagyok, és erős. Amit érzel, az én szagom, ami ezt jelzi. Tudom, hogy vágyat érzel, meg akarsz érinteni és ez teljesen helyénvaló. A gyengébbek az erősebbekhez törleszkednek. Nem kell félned, mi likantrópok szeretjük megérinteni egymást és összebújni. Ez velejárója a falkatagságnak.
Lehajtja a fejét, és még vörösebbé válik. Sóhajtva ülök le vele szemben.
- Nem szoktam ilyesmit megengedni senkinek, mert nem szeretem - mondom el neki őszintén. Halkan de határozottan utasítom: - Gyere ide, Nolan.
Megmozdul lassan és óvatosan, leereszti a karjait de nem mer rám nézni.
- Amikor behódolsz egy dominánsnak, négykézláb kell felé kúsznod, nem nézhetsz a szemébe - sorolom halkan, szenvtelenül. - Lassan mozogj, és ha morogni is kezd rád, folytasd, ne állj meg. Csak akkor húzódj vissza ha feléd csap a mancsával vagy a kezével, amit amúgy a hátadra vagy a fejedre tesz ha elfogad téged. Ezt fontos megtanulnod, sokszor lesz rá szükséged, talán már holnap is.
Aprót biccentve feltérdel, és felém kezd kúszni. Ahogy közelebb ér, megtorpan bizonytalanul.
- Ne torpanj meg. Az komoly hiba - bíztatom halkan. Izgatottan pihegve kúszik közelebb, szörnyetegem pedig izgatottan megmoccan bennem. Hiába, a farkasok szeretik az ilyesmit.
- És... és most...?
- Csak hallgass az ösztöneidre.
Óvatosan a felkaromhoz simítja az arcát, én pedig halkan morogni kezdek, ösztönösen. Érzem ahogy megremeg, és hátrahőköl kissé de újra nekiveselkedik és mellkasomhoz dörgöli arcát. Finom tulipán és tavaszi szellő illata van, alatta pedig már most érezni a farkas enyhe szagát. Borzongatóan jó érzés, szörnyemnek is megfelel, ezért kezemet fejére teszem megnyugtatóan, ujjaim pedig puha hajába bújnak. Enyhén lenyomom, és ő engedelmeskedve fekszik el a földön, fejét az ölembe hajtva. Mohazöldesre sötétült szemekkel néz rám fel, szemmel láthatóan elkábult tőlem. Ilyen hatással vannak az alfahímek a subhímekre, most megtanulta ezt is.
Elhúzom tőle a kezemet, de utána kap és arcához húzza hogy beletörleszkedjen arcával. Önmagáról megfeledkezve, átszellemült arccal teszi, majd észbe kapva vörösödik el mélyen és elengedi a kezem. Tudom mire vágyik, tudom hogy hozzám akar bújni, a csupasz bőrömet érezni, ahogy én is az övére vágyom.
- Ne légy zavarban, ez az ösztön. Idővel majd képes leszel uralkodni rajta.
Felállok és megigazítom kissé gyűrött ingemet. Illatunk most teljesen összekeveredett, ha most a többiek közé mennék, csodálkozna mindenki, hiszen soha nem engedek senkit közel magamhoz.
- Mára ennyi. Holnap reggel jövök érted, teszünk egy nagy sétát a birtok körül és folytatom a tanításodat.
- Ó, jó napot! Önt küldték a... – szólal meg a nővérke, elfordulva tőlem.
- Igen – válaszol a férfi, s mély hangja simogatón hat még hallójárataimra is.
- Nos, akkor én megyek is... öh tessék, a zárójelentés, ha gondolja már el is viheti őt. Szervusz Nolan! – szinte csak egy pillanatnak tűnik az egész, ahogy elillan, akár egy álomfoszlány. Amíg Ő meg nem érkezett, teljesen kedves volt velem, és már itt is hagy… Érdekes.
A papírokat figyeli, én pedig minden mozzanatát ahogy szemei végigfutnak a sorokon, végül találkozik pillantásunk is, amitől melegem lesz.
- Brandon vagyok a Segítőd – mondja határozottan, kezét nyújtja felém egyszerű gesztusként.
- Nolan… vagyok – fogadom el köszönését, viszonozva a bemutatkozást – Segítő…? – kérdezem, a szót ízlelgetve. Vajon miben fog nekem segíteni?
Válasz nélkül hagy először, majd az ágy mellett unatkozó székre helyezi magát, végig engem figyelve. Teljesen zavarba hoz ezzel engem, vajon tudja ezt?
- Segítő. Mától a klánunk tagja vagy, a neve: Lycan Klán. A királyunk neve Armand. Amíg be nem tudsz illeszkedni a klánba és az emberi világba, segítőre szorulsz, egy erős alfahímre. Jelen esetben ez a személy én vagyok. Én segítelek át téged az alakváltás kezdeti nehézségein, ugyanakkor vigyázok arra, hogy sem magadban sem másokban ne tegyél kárt. Amint beilleszkedsz, és képes leszel a szörnyedet irányítani, már nem lesz rám szükséged – magyarázza el nekem türelmesen. Olyan, mintha már szinte egy sablon szöveget mondana. Ilyen gyakran történnek ilyen dolgok? Ez nagyon meglepő, olyan részletesen, és azonnal elmondott mindent, majdnem mindent teljesen értek.
- Akkor én most... tényleg... megfertőződtem? De hiszen jól vagyok! Úgy értem, nem szőrösödtem ki és... – szóáradatot indítok el, amit lágy hangjával szakít meg.
- Vedd le a kötést magadról – szólít fel. Olyan egyhangú és határozott. Teljesen olyan, mintha semmi élet nem lenne a szavaiban, csak egyszerű kifejezés. Olyan furcsa. Félve bár, de eleget teszek kérésének, s reszkető ujjakkal szedem le magamról a kötéseket. Nem… nagyon nem szeretném látni azt a sok varratot, ami összeköt, a sebet ami a kötés alatt lehet, de valami azt súgja, hogy mutatni akar nekem valamit. Először csak csukott szemmel húzom le a kötés utolsó darabját, majd ódzkodva tekintek le, s a látvány meglep, csalódnom kell. Kellemesen ugyan, de tudatomban ez nem minősül teljesen jó dolognak. Ez természet feletti!
- Ez… ez hogyan lehetséges…? – kérdezem akadozva, hisz nem hiszek saját szemeimnek.
- A likantrópiának köszönhetően extrém gyorsan gyógyulunk – jelenti ki egyszerűen. Ha nem lenne itt, és nem magyarázná meg, most azt hinném csak álmodtam és színjáték az egész, de nem. A kötésen is igazi vér van, érzem a fémes illatát. A szaglásom… sokkal élesebb lett. Az ő férfias kisugárzását is érzem, pedig nincs közel, mégis nagyon erős. Ez lenne az átváltozásom első jele? Vajon mi jön még? Félek… ilyen egyszerű dolgokhoz nem kell segítő, vagyis nem sokáig. Csak pár pillanatnyi erős gondolkodás után esik le a dolog.
- Jó ég... Alakot is fogok váltani? Olyan leszek mint az a... ott az erdőben...? – teljesen kétségbe vagyok esve.
- Még nem – még? - Az első holdtöltekor történik majd meg, addig van még egy hét – egy… egy hét? Úristen.
- Azt hiszem kórházi hálóingben kell magammal vinnem téged – mondja egyszerűen, amikor a szekrényhez lép, és megtépázott ruháimra vet egy pillantást. Jaj. Azért ebben nem akarok emberek előtt mutatkozni! Hogy néznék már ki? Neki sem akarok gondot okozni, így támad egy ötletem.
- Nem, majd felhívom az egyik barátomat és hoz nekem ruhákat… - osztom meg vele ötletem, de nem tudom befejezni a mondatot, mert megrázza fejét.
- Mától nincsenek barátaid, rokonaid. Egyetlen családod van, és az a klán. Most pedig kelj fel, rád adom a zakómat, és lemegyünk a kocsimhoz – m-mi? Mi az, hogy… nincsenek barátaim? Nem értem, és egyre jobban félek. Bármit kérdezek tőle, szinte mindenre egyértelmű választ kapok, de ugyan olyan hangnemben, mint mikor belépett. Egyszerű.
Megérteném, ha ez már „gyakori probléma” lenne, – amit kétlek – de akkor is jobban örülnék neki, ha egy kis életet látnék a szemeiben. Ennyire unná az egészet?
Lent egy nagy sötét kocsi áll, oda terel engem is, majd beültet és bekötöm magam. Pár pillanattal később be is ül mellém, a volán mögé. Elindulunk, de még az ablakon sem tekintek ki, csak magam elé. A lábaimat nézem, egyikkel piszkálom a másikat mélyen gondolataimba merülve. Se barátok… se rokonok… se ismerősök, se semmi és senki. Félek… rettegek… egyedül vagyok, szörnyen egyedül. Hogy fogok én beilleszkedni egy olyan helyre, amiről még elképzelésem sincsen? Ahol mindenki elméletileg olyan mint én, azaz amivé lettem, de mégis teljesen más. Vajon mennyi pont ugyan olyan ember… azaz… lény van mint én?
Már nem vagyok ember… nem vagyok ember…
A gondolatra könnyeim megállíthatatlanul kezdenek hullani, s bárhogy szeretném elfojtani, egyszerűen nem megy. Szipogásom csak nagyobb hangot ad neki, de a könnyen némán futnak végig arcomon, patakot szántva elfehéredett bőrömön. Nem érzem jól magam, a kezemen is látom, hogy sokkal sápadtabb vagyok, mint szoktam lenni. Hányinger kerülget, amit most a keserűség nyom el, a fejem fájlalása már fel sem tűnik.
Látóterembe egy kis anyag szökik be, s a kendőt tartó kéz tulajdonosára vetem könnyfátylas tekintetemet. Nem szól, nem is néz rám, csak az utat figyeli vezetés közben, mégis ad nekem egy zsebkendőt. Úgy látszik mégis lapul benne egy kis kedvesség akkor is, ha kicsit el van nyomva benne mélyen. Elfogadom tőle, de csak arra használom, hogy arcocskám megtöröljem vele, nem tesz jót a bőrömnek a sok sós könny, anyukám is mindig megmondta… anyu…
Megpróbálok megnyugodni, és józan ésszel gondolkodni akkor is, ha nehezen megy. Valahogy fel kell dolgoznom mindent, máshogy nem fog menni. Mindig a jó dolgokra kell gondolni, s talán könnyebb lesz az egész. Új ismerőseim lesznek… eddig ez az egy ami eszembe jutott, más nem. Talán nem is lesz olyan ijesztő az a hely, ahogy én gondolom.
~*~
Kiszállunk a kocsiból, s szemeimet rettegve-remegve futtatom végig az előkertben henyélő tömegen. Van amelyik emberformában, s vannak átalakult lények is, fel alá járnak, elfoglalva magukat, s hirtelen úgy érzem, mintha az összes tekintet rám szegeződne.
Ez szörnyen félelmetes.
Térdeim szinte kocognak úgy kezdek halványan remegni, a sok éles tekintet mintha a kölcsön kapott ruha alá látna, úgy érzem mindjárt megtámadnak, pedig semmi ilyesmire nem készülnek ahogy látom, mégis érzem a feszültséget.
Brandon áll mellém, tisztes távolságban, de amint megérzem, hogy már rég ő is kiszállt a kocsiból, azonnal mellé lépek, és görcsösen markolva ruháját kapaszkodom belé. Egy cseppet megnyugtat a közelsége, mert belőle nem érzem azt az aurát, amitől olyan érzésem támad, mintha bántani szeretne. Kissé remeg kezem, és nem bírom elereszteni.
- Félek – motyogom nagyon halkan, összeszorítva szemeimet, és közelebb bújva hozzá, de egy fél lépést tesz, hogy ne kerüljek túlságosan közel. Ez olyan rosszul esik… Miért csinálja?
- Nyugalom… Kövess! – mondja határozottan, majd elindul a bejárat felé, és követem, ujjaim között ingének anyagával. zakóját még mindig magamon szorongatom másik kezemmel, egyre jobban össze-össze húzva. Felvezet egy szobába, egy egyszerű mégis szépen rendezett szobába, ahol van ágy, szekrény és ablak, egyéb díszek a falakon is. Vajon mennyi ilyen szoba lehet ebben a palotaszerű építményben? Itt már nem figyel senki, így bátran engedem el, remélem nem nagyon gyűrtem össze a ruháját, és nem haragszik rám.
- Ez lesz majd a te szobád, majd később ide hozatom neked a holmijaidat. Most pihenj le, még gyógyulnod kell – már fordulna is, de utána nyúlok kis kezemmel.
- Várj! – kiáltanék ijedtemben, de elcsuklik hangom. Válla fölött néz át rám sötét szemivel – Nem maradnál itt még egy kicsikét? – kérlelem nagy szemekkel, s egy fáradt sóhajt ejt meg, majd teljesen felém fordul, de nem szól semmit – Köszönöm – mosolyodom el kedvesen felnézve rá. Leveszem zakóját, és felé nyújtom, majd mély pírba fullad arcom amint rájövök még mindig csak egy kórházi pizsama van rajtad.
- Amíg nem hozunk neked ruhákat, aludj ebben – az ágy felé terel, de nem is kell nagyon, magamtól is leülök a végébe, majd felhajtom a takarót és alá csúsztatom lábaimat. Először csak ülök még, kedvesen nézek fel rá, és csak tekintetemmel kérem, hogy üljön le egy kicsit, amíg itt van. De fáradjon olyan sokat.
- Én… - szólalnék meg hosszas csend után, de még nekem is rossz amit kérdezni szeretnék.
- Hm? – néz rám még mindig kifejezéstelen arccal, nyelek egyet, megnyalom kicsit kiszáradt ajkaim, majd ráveszem magam, hogy kierőszakoljam magamból a szavakat.
- Én… szeretném megtudni… megkérdezni… hogy mit fogok mondani a rokonaimnak? Barátoknak? – lesütöm tekintetem, és a takaró anyagát szorongatva fojtogatom vissza kikívánkozó könnyeimet. Nem akarok sírni.
- Ezt majd mi elrendezzük. A szomszédoknak annyit mondunk, hogy elköltöztök, elhozunk mindent a házatokból, amit el kellesz adni, és azt az összeget te fogod majd megkapni.
Hogy én? Egy egész házat, és mindent? Minden az „enyém” lesz? Felkapom fejem, de bárhogy tekintek rá, az ő szemei ugyan olyanok maradnak. Olyan okos, azonnal tudja mit kell tenni, hogyan rendezzen mindent. Én pedig még mindig csak azon vagyok leragadva, hogy mi lesz velem. Milyen csodálatos és segítőkész, ez vajon még a kötelessége része? Hogy milyen gyorsan foglalkozik velem?
- Azt hiszem, értem – mondom halkan, egy kicsit megkönnyebbülve. talán tényleg jobb is így, hogy teljesen eltűnök a „világ” szeme elől, lehet nem is mernék már mutatkozni így… azaz úgy, hogy majd… majd át fogok alakulni, és már más vagyok – Elképesztő vagy – mosolyodom el megint, hisz nem tudok mást tenni. Nem látszik, de kedves velem, legalább is én úgy érzem. Értetlenül pillant rám, és örülök hogy végre egy kicsiny érzelem mégis megmutatkozik mimikájában – Még csak… nem rég sérültem meg… elvesztettem a családom… de már itt vagyok egy nyugodtnak tűnő helyen, egy új „családdal”, és szinte semmit sem kell tennem, minden elrendeződik. Ezt neked köszönhetem – pirulva nézek rá, ujjaimmal még mindig a takarót babrálva. Lesütöm tekintetem, hosszan hunyom le pilláimat, majd megint ránézek, hisz még nem mondott semmit, pedig egy reakciót, egy választ, vagy legalább egy mozzanatot várok tőle. Kicsit homályosabban látok, talán a fáradtság, a kimerültség teszi, de lehet csak a gyógyszer kezd kiszállni belőlem, egy biztos… szédülök, és nagyon gyengének érzem magam.
Fekete szemeim komoran fürkészik a papírlapot, amit az imént faxoltak át nekem. Újabb vérfarkas támadásról szóló jelentés. Egy „vadász” lelőtte a támadót. A mi falkánk tagja volt.
Egy fiatal alakváltó volt, a felügyeletét végző segítő holléte rejtély.
Ezek a fejlemények nem tesznek jót a klán hírnevének, a király nem lesz boldog. Megtehetném hogy értesítem róla, de most inkább nem zavarom. Évtizedek óta most először végre boldog. Nem akarom megzavarni ezzel, majd én elintézem. Megtehetem, elvégre a helyettese vagyok.
Felveszem a telefonkagylót és tárcsázom a faxolt üzeneten szereplő számot.
- Brandon vagyok, a Lycan Klánból. Én magam vállalom el. Hol fekszik az áldozat?
Memorizálom a hallott információkat, és leteszem a készüléket. Ritkán vállalok ilyet, de ez kényes ügy. A klánunk hibázott, és a vezető dolga helyrehozni a dolgot, a királyt pedig inkább kihagyom ebből. Amilyen forrófejű, még nekiállna megkeresni a hibást, és megbünteti. Most nem a fene nagy igazságszeretetre van szükség, hanem diplomáciára és lojalitásra. A vámpírúr nagyon dühös lesz, ha a dolgot kiszagolja a sajtó. Diszkréten kell elintézni. Szerencsére elég befolyásosak vagyunk hozzá.
Kiszállok a fekete Sedan-ból, és sötét napszemüvegemen keresztül végigpillantok a kórház impozáns épületén. Odabent kellemes légkondicionálók által biztosított hűvös van. Az ilyen forró nyári napokon nem szeretek délután kimenni.
A liftajtók halk szisszenéssel csukódnak be, napszemüvegemet a zsebembe teszem, most nincs rá szükségem.
Hamar megtalálom a kórtermet, és ahogy belépek, azonnal megérzem a vér sós illatát. Kétágyas szoba, de egyedül fekszik benne az áldozat, hiszen mindig elkülönítik őket. Az emberek félnek tőlünk, megjegyzem: okosan teszik.
- Jó napot - köszönök mély hangomon, és alaposan szemügyre veszem az ágyban fekvőt. Testének nagy részét kötések fedik, és nem úgy tűnik mintha olyan rossz állapotban lenne, ahogy a jelentésben állt. Ezek szerint gyorsan gyógyul, ami egyértelműen jelzi hogy megfertőződött. A mellette álló ápolónő összerezzen a hangomtól, majd mosolyt kényszerít az arcára. Tisztán érzem a félelmét, felesleges erőlködnie.
- Ó, jó napot! Önt küldték a... - elakad, nyilván a legudvariasabb kifejezést keresi.
- Igen.
- Nos, akkor én megyek is... öh tessék, a zárójelentés, ha gondolja már el is viheti őt. Szervusz Nolan! - int még a fiúnak és már csukódik is mögötte az ajtó. A kezemben lévő papírra pillantok. Azt írja, vadászbaleset, megvadult medve. Elkozmetikázták a gondot, jól van. Összehajtom és a zsebembe teszem, később majd az aktájába tűzöm, ugyanis mi minden farkasról vezetünk aktát. Honnan jött, ki volt, képekkel és minden egyébbel.
Az ágyban, megszeppenten üldögélő fiúra pillantok és közelebb lépek hozzá.
- Brandon vagyok a Segítőd - nyújtom felé a kezemet. Ujjait enyémbe csúsztatva viszonozza a gesztust, majd kissé rekedten szólal meg:
- Nolan... vagyok. Segítő...?
Kérdezés nélkül ülök le mellé egy székre, és keresztbe tett lábaimra támasztom összekulcsolt kezeimet. Türelmesen mérem végig. Vékony, törékeny fiú. Az adatlapjáról tudom hogy tizennyolc éves, habár fiatalabbnak tűnik. Haja világosbarna, szemei zöldek, és az arca igazán csinos.
- Segítő. Mától a klánunk tagja vagy, a neve: Lycan Klán. A királyunk neve Armand. Amíg be nem tudsz illeszkedni a klánba és az emberi világba, segítőre szorulsz, egy erős alfahímre. Jelen esetben ez a személy én vagyok. Én segítelek át téged az alakváltás kezdeti nehézségein, ugyanakkor vigyázok arra, hogy sem magadban sem másokban ne tegyél kárt. Amint beilleszkedsz, és képes leszel a szörnyedet irányítani, már nem lesz rám szükséged.
- Akkor én most... tényleg... megfertőződtem? De hiszen jól vagyok! Úgy értem, nem szőrösödtem ki és...
A szóáradat közepén felemelem egyik kezem figyelmeztetően, és ő elhallgat.
- Vedd le a kötést magadról.
Először csak értetlenül pislog rám azokkal a könnyesen csillogó zöld szemekkel, majd remegő ujjaival leszedi a bal alkarján lévő kötést. A kötszer csupa vér, és amikor lekerül róla, alatta nincs semmi más, csak a csupasz, sértetlen bőrfelület.
- Ez... ez hogyan lehetséges...?
- A likantrópiának köszönhetően extrém gyorsan gyógyulunk.
- Jó ég... Alakot is fogok váltani? Olyan leszek mint az a... ott az erdőben...?
- Még nem. Az első holdtöltekor történik majd meg, addig van még egy hét.
Türelmesen válaszolok a kérdéseire, majd a szekrényhez lépek és kiveszem belőle a ruháit. Hát nem sok maradt belőle.
- Azt hiszem kórházi hálóingben kell magammal vinnem téged.
- Nem, majd felhívom az egyik barátomat és hoz nekem ruhákat... - elakad beszéd közben amikor megrázom a fejem.
- Mától nincsenek barátaid, rokonaid. Egyetlen családod van, és az a klán. Most pedig kelj fel, rád adom a zakómat, és lemegyünk a kocsimhoz.
Odalent kinyitom neki az autó ajtaját, és figyelem ahogy nehézkesen beszáll. Nyilván nem gyógyult meg teljesen, néhány napig eltart a lábadozása. Tekintetem végigfuttatom az utcán, majd miután semmi gyanúsat nem észlelek, beszállok mellé a vezető ülésre.
Beindítom a motort és a gázra lépek. Nyugodtan, lassan vezetek, miközben hallgatom halk szipogását. Sír. Mindenki ezt teszi amikor megtudja. Én is sírtam.
Zsebemből kiveszem monogramos zsebkendőmet és felé nyújtom. Vigasztalásban sosem voltam jó, de hát mivel is tudnám felderíteni? Semmi jó nem vár rá.
Tűző napsütés, mely a fák árnyékain szűrődik be, s kellemessé válva érintik arcomat foltokban.
Szüleimmel sétálunk az erdőben, élvezem a természet csodás illatát, amit nem tudok megunni. Mélyet szippantok a levegőből, majd felnézek az égre, s apró fénypontok vakítanak egy a levelek közül s kezem homlokomra is teszem, hogy eltakarjam őket, de ekkor pont egy kis gödörbe lépek.
Felsikkantva csuklom össze, de ekkor apa hátra fordul, és kezét nyújtja felém.
- Nézz a lábad elé – mosolyog le rám, majd elfogadom jobbját.
- Igen is – viszonzom mosolyát, de ahogy felkelek, kicsit felszisszenek.
- Jól vagy? – kérdi anyu, de csak rábólintok.
- Persze, csak egy kicsit megfájdult – rendezem le egyszerűen, majd lassabban haladunk tovább igyekszem elfeledni az apró nyilallásokat a bokámba. Követem őket, jó látni hogy ennyire jól megvannak, nagyon szeretem őket. Oldalra pillantgatok néha, meglátok egy halom gyöngyvirágos területet, és azonnal odasietek. Az avarban minden léptem recseg, csak úgy porladnak talpam alatt a száraz falevelek, majd odaérve azonnal letérdelek, és letépek egy szálat.
- Milyen szépek – sóhajtom halkan, mélyet szippantok a kellemes és bódító illatból, majd még egyet leszedek, amit követ a másik. Viszek anyának, is, tudom, hogy nagyon szereti.
Éktelen sikítás töri meg idilli nyugalmam, és azonnal megfordulva látom meg a hatalmas szörnyeteget.
Szívem kihagy több ütemet, majd torkomban kezd el dobogni, szaporán lélegzem a félelemtől, tekintetem megremeg, s könnyek gyűlnek bele, homályosan látom csak az eseményeket.
- Anya… Apa… - pityergem halkan, teljesen mozdulatlanul, majd mikor észreveszem, hogy a farkas szerű szörnyeteg felém közelít ragadozó léptekkel, hangos sikoly tör ki torkomból, felpattanva futni kezdek, s a virágokon áttaposva menekülök… az életemért…
Karommal csapkodom, hogy gyorsítsam futásom, nem nézek hátra, csak összeszorított szemekkel futok amerre lábam visz, de még egy hangos sikollyal terülök el a földön, ahogy rám veti magát… Esélyem sem volt, hogy is képzelhettem. Fájdalmasan kiáltok fel, mikor megkarmolja vállam, combom, és ahol csak ér, majd puska dörrenése szakítja meg a fájdalom okozó mozgását.
Kinyitom szemem, de nem látok semmit, egy paca mozog előttem, de csak áll felettem, és nem lenéz rám… vajon ő segített volna rajtam? Miért nem tesz semmit?
- Segítség – nyöszörgöm utolsó erőmmel, majd elsötétül minden.
~*~
Halk pittyegés… puha, lágy melegség ölel körül. Mesterséges illat, amit érzek, és nagyon erősen. Gyógyszerek, fertőtlenítő, jód illata, s egy kellemes parfüm.
Hol vagyok? Kinyitnám szemem, de még arra sincs elég energiám. Várnom kell.
Végül csak erőt veszek magamon, mert kíváncsiságom teljesen eláraszt. Megtámadtak, majd elájultam. Anya… apa…
Könnyek szöknek szemembe, ha rájuk gondolok. Vajon csak álom volt? Mert ez még annak is szörnyű.
Megmoccannék, de éles fájdalom nyilall egész testembe, amitől nyekkenek egyet rekedten.
- Felkeltél Nolan? – szólít meg egy kedves női hang, s ahogy cipője kopog, szinte visszahangzik fejemben, felerősödik fejem fájdalma is. A parfüm édes illata felerősödik, émelyítővé kezd válni.
- I-igen – mondom akadozva, hangom kicsit még mindig rekedt így megköszörülöm torkomat.
- Jól van – kinyitom szemem, és egy kedves mosollyal találkozom. Egy fehér köpenybe öltözött nő. Nővérke? Kórházban lennék? Akkor még sem álom volt… a fájdalom… az emlékek… Mind igaz.
Egyre sűrűbben folynak végig arcomon a könnyek, összeszorítom szemeim, de így sem tudom megakadályozni őket. Most mi lesz velem?
- Nyugodj meg – próbál csitítani, és egy zsebkendővel letörli arcomat. Milyen kedves…
De igaza van… Szörnyen fáj, nem csak a sebek, de ha sírok attól nem fognak visszajönni. Inkább kedves emlékük kell megőriznem, s azt tennem, amit ők is szeretnének. Ha fentről látnak, azt akarnák, hogy mosolyogjak… nemsokára ezt is fogom tenni, amint lesz elég erőm hozzá.
- Rendben – mosolyodom el fanyarul, majd újra kinyitom szemem. Egy hosszú, barna hajú nő az, szemei kedvesen csillognak, s ha mélyen belenézek, meg is nyugszom… egy kicsit.
Ad nekem enni, már amennyit lehet, de inkább vizet kérek, teljesen ki van száradva a torkom. Kapok ez után egy kis fájdalomcsillapítót, így már fel is tudok ülni, csak kíváncsian nézem azt a pár gépet ami körülöttem volt. Milyen furcsa, még sosem láttam ilyet. De hamar el is takarja előlem egy függönnyel, így megint csak rá figyelek. Egyedül vagyok a szobában, pedig van itt még egy ágy, teljesen üresen. Leül az ágyam szélére, arca komollyá kezdd válni.
- Mondanom kell neked valamit Nolan. Fel vagy rá készülve? – kérdi légy hangon.
- Remélem – mosolygom rá, de bizonytalanná válok kérdésétől.
- Az erődben egy vérfarkas támadt rád, és mivel megsebzett, te is azzá váltál – szemeim elkerekednek, s csak lassan fogom fel a szavakat, tudatomig alig jutnak el… végül sikerül feldolgoznom.
- Én? – suttogom halkan – Vérfarkas? – meredek magam elé, kezem kicsit remegni kezd, de megfogja nyugtatólag. Nem… az nem lehet. Én nem lehetek olyan, mint az.
- A városunk egyik farkas klánját már értesítettük, és küldtek melléd egy segítőt. Bízz meg bennük.
- Mi? – pislogok rá. Máris? Ilyen gyorsan? Még azt sem tudom pontosan mi történt velem, de már ennyi minden folyamatban van? – Én… én még azt sem tudom, hogy… hogy mi lettem és… én félek – remegek meg teljesen, de csak erősebben fogja meg a kezem.
- Nyugodj meg, majd segíteni fognak neked – hangja nagyon lágy, nyugtató, de most még ez sincs rém kellő hatással… ideges vagyok.
Nyílik az ajtó, pont rálátok, és oda is kapom fejem, hogy megnézzem az érkezőt.
- Jó napot – mondja mély dörmögő hangon, majd felém néz, és teljesen ellágyulok. Magas fekete hajú férfi, talpig sötét ruhában, s szemei is olyan ébenek, akár a megjelenése, bár nem látok bennük semmilyen érzelmet, mintha csak tekintene ki a fejéből. De olyan szép, olyan erős és határozottnak néz ki… Gyönyörű férfi, még nem láttam ilyet. Az ágy vége felé közelít, és meg is áll ott, rám nézve, én pedig csak ámuldozva pislogok rá. Ő fog nekem segíteni?
