Azonnal felébredek, és zihálva ugrom talpra. Az Ösztön megszólalt. De miért? Évtizedek óta nem éreztem magamban. Mire figyelmeztet?
Testemen végigsöpör egy likantróp ereje. Gyenge, de minőségét tekintve nyers és vad.
- Nolan! - suttogom, és feltépem az ajtómat, a folyosón egy lépéssel keresztülszelem a két ajtó közötti távolságot és pont akkor termek az ágya mellett amikor felkiált és a mellkasára szorítja a kezét.
Ébredezik a szörnye. Már nincs sok hátra az első alakváltásig, érzi a telő hold erejét. Homlokára szorítom a kezem, erőm pedig visszaküldi a farkast a mélybe. Királyunk ezt hatásosabban és erősebben képes megtenni, de most csak én vagyok kéznél.
- Brandon!
- Itt vagyok. Nyugodj meg – dörmögöm halkan. Azonnal megnyugszik, és hagyja hogy visszanyomjam a párnára. Még mosolyogni is van ereje, ami ismét lenyűgöz. Hogyan képes annyi borzalom után is rá? Rejtély.
Ki akar takarózni de visszadobom rá a paplant.
- Magas lázad van, jobb ha betakarva maradsz.
Megitatom és magára hagynám, de megállít a hangja.
- Ne! Kérlek ne hagyj egyedül...
Kezemet szorongatja, és nagy csillogó szemekkel néz rám. Beleegyezően sóhajtok fel. Már fent sem akadok rajta, hogy ismét olyat teszek ami nem szokásom, elvégre neki erre van most szüksége, és én a Segítője vagyok.
Azt a kósza gondolatot félreteszem és elzárom egy fiókba, amely azt sugallja hogy élvezem is. Én nem élvezek semmit. A szörnyem szeret összebújni egy másikkal, ahogy minden farkasnál. A falkaszellem. Semmi több. Igen.
Hanyatt fekszem mellette, és hagyom hogy oldalamhoz simuljon, fejét a vállgödrömbe fúrja és halk szusszanásokkal azonnal álomba merüljön. Teste forró, pont ahogy az átváltozás előtti napokban kell. Mostantól ingerlékenyebb lesz, ezért jobban oda kell rá figyelnem.
Lágy cirógatásra ébredek és egy finom hangra:
- Köszönöm, hogy velem voltál.
Kinyitom szemeimet, a fölém hajoló szép arc mosolyát látva valami különös érzés kúszik a gyomromba.
– Jó reggelt... - folytatja kedvesen, karomat cirógatva. Végigfut rajtam a borzongás, és karcsú ujjaira pillantok ahogy bőrömön futnak végig, bizsergést és forróság vonalait rajzolva bőrömre. Most először ér így hozzám, és érzem hogy el kell löknöm magamtól mert nem jó, mégsem teszem. Évtizedek óta nem éreztem senki gyengédségét, törődését... és most úgy szívja magába a testem, hogy a szörnyem is elégedett morranást hallat. Nolan ezt hallva elrántja a kezét és mielőtt meggondolnám mit teszek, csuklója után kapok és lerántom magamhoz. Abban a pillanatban térek észhez amikor magam alá gyűröm és ő felsikkant meglepetésében. Szuszogva nézek le rá, csodálkozva. Gesztenyebarna haja szétterült a párnán, érzem hajának finom illatát, zöld szemei teljesen megigéznek. Damian igazat mondott, valóban nagyon szép fiú... Alattam piheg, arcán pírral, szemeiben értetlenséggel. S
- Brandon... - leheli. Nem tudom mit lát a szemeimben, mert remegni kezd alattam. Halkan felmordulva lököm ösztönösen előre a csípőmet, kemény merevedésemet hozzá préselve. Halk kis nyögéséhez az én mély hangom is társul.
A tiéd!
Megint megszólalt Az Ösztön bennem. Miatta ébresztett fel éjjel is... Kijózanodva emelkedem fel róla, döbbenetemet palástolva nézek le rá. Ez nem is én vagyok. Lehetetlen, hogy képes lettem volna alig egy perccel ezelőtt...
Elengedem csuklóit amelyeket idáig a matracba préseltem és feltérdelek.
- Sajnálom - dörmögöm halkan. Vágytól sajog az egész testem, péniszem is szinte lüktet. Lehetetlen! Évtizedek óta nem vágytam semmire, senkire. A bizonyíték pedig egyértelmű, boxer alsóm majd szétreped ahogy tekintélyes méretű szerszámom nekifeszül.
- Én... én is sa-sajnálom - dadogja Nolan, és kisprintel az ágyból a fürdőszoba felé, villámgyorsan.
A tiéd!
Hangos mordulással vetődöm utána, és az ajtóhoz préselem testemmel. Ijedten felsikkanva lapul rá, remegve és mégis izgatottan. A szörnyem érzi a vágyát... Kezeim mellette csattannak, körmeim hosszú csíkokat rajzolnak a fába, ahogy végighúzom. Halkan morogni kezdek, beleszagolok a nyakába... az illata... teljesen megőrjít...
- Brandon... mit csinálsz? - suttogja Nolan, és még ezt is olyan izgatóan teszi, hogy csípőmet előrelökve ágyékomat fenekéhez nyomom. Halkan felnyögve szorítja össze a szemét amitől újabb halk morgás kúszik fel torkomból.
Lassan elhúzódom tőle, hangom mély és karcos ahogy szörnyetegem is jelen van.
- Csak. Ne. Menekülj. Lassan nyisd ki az ajtót és sétálj be oda...
Ha menekül előlem, az ösztöneim miatt utána vetődnék és ki tudja mi történne.
- Jó... de mi ez az egész?
- Csak tedd amit mondtam Nolan, és nem lesz semmi baj.
Nem mondom el neki... hisz még én magam sem értem.
Azonnal csuklóim után kap, s hirtelen elrántja magától, erősen szorítva mancsaimat. Szívembe egy fájdalmas érzés markol bele, Elkerekedik tekintetem, és hirtelen nem tudom, hogy mire gondoljak. Már… Már megint rosszat tettem? Olyan ridegen néz, szinte dühösen.
- Nincs rá okom, hogy mosolyogjak – közli halkan, fagyosan morogva, majd elenged és a legközelebbi fotelban foglal helyet. Tényleg nem értem, hisz ez csak egy egyszerű gesztus, egy mimika. Bár igaz, nekem ez már természetes, de neki nem. Túl gyors voltam, más megoldást kell találnom arra, hogy igazi mosolyt csaljak az arcára. Lelépek a párkányról, és hozzá tipegek csendesen, letérdelve elé a lábára hajtom fejem.
- Ne haragudj… - suttogom fojtott hangon.
- Nem haragszom – jön az egyszerű válasz, s bármennyire egyhangúan mondta, tudom, hogy őszintén mondta. Csak ez a két szó kellett ahhoz, hogy egy szikla gördüljön le szívemről, s ellágyuló tekintettel hunyjam le szemem, elmosolyodva. Talán mégsem volt nagy baj amit tettem, mégsem volt hatása. Megértem őt, főleg az után, amit Damian mondott nekem. Csoda, hogy él, igazán ritka dolog, érdekes kifejezés egy olyan lényre, aki minden nap feketében jár, és kifejezéstelen arccal néz bármit. Mintha csak egy élettelen test tengetné a mindennapjait, hatalmas erővel felruházva.
Ez az amit nagyon sajnálok benne, és azt akarom, hogy megváltozzon, hogy legyen miért mosolyognia. Mert ha tud mosolyogni…
Hirtelen erős fájdalom nyilall a vállaimba, térdembe, csuklómba, és sorra érzem izmaimon utána halványan a fájdalmas bizsergést, és elfancsalodik arcom.
- Gyere, menjünk vacsorázni – mondja halkan, és felkelek. Talán nem ez lenne a legjobb pillanat arra, hogy szóljak, így csak csendben hallgatok és követem. Nem nagy dolog, olyan érzés mint egy izomláz… nagyjából, és ha mozgok, sétálok kicsit, talán elmúlik.
Amúgy is már farkas éhes vagyok… hehe.
~*~
Mikor leérünk az étkezőbe, még szinte senki nincs lent, csak mi ülünk le helyünkre, és máris hozzák az ételt. Belekóstolok, és a legelső amit megérzek, hogy szörnyen sótlan. Mintha semmi fűszert nem tettek volna rá, csak ahogy van kisütötték volna. Ahogy egy sószórót tesz elém, azonnal megörülök neki, mintha csak tudná a gondolatomat, de biztos vagyok benne, hogy ő is átesett ezen, és jól tudja.
Utánunk nem sokkal két férfi lép be, hasonló testalkatúak, de az egyik szörnyen néz ki. Olyan, mintha beteg lenne, szörnyen sápadt és összeesettnek tűnik.
Szegényem… Vajon mi baja lehet? Leülnek, de még ekkor is nagy zavarodottságot látok rajta. Olyan furcsa…
- Ő egy frissen átváltozott farkasunk. A Segítője úgy ítélte meg, hogy már elhozhatja közénk, mert nem jelent veszélyt – hirtelen kihagy a szívem egyetlen ütemet… ő egy… átváltozott?
- Miért... miért van ilyen rossz bőrben?
- Az első alakváltás nagyon megviseli a szervezetet – ez a férfi erős testalkatúnak néz ki, akkor…
- Mennyire? Úgy értem... bele is halhatok? – hosszas, kínzó pillanatok után, csak biccent egyet válaszként – És mennyi esélyem van rá?
- Ötven százalék.
Meghökkenve hallgatom az arányt, és nem tudom mire gondoljak. Túl gyenge vagyok én ehhez, nem is tudom mit remélek. Talán ezek lesznek az utolsó napjaim, és eddig nem is tudtam róla?
Felmegyünk a szobámhoz, végig nem szólok semmit, inkább csak magamban gondolkodom.
- Köszönök mindent – mondom halkan, mikor már felérünk az ajtómhoz, és mosolyt erőltetve arcomra nézek fel rá. Csak rábólint, majd egy közeli ajtóra mutat.
- Az ott az én szobám. Ha bármi baj van, elég csak hangosan kimondanod a nevem, és én azonnal meghallom. Jó éjt, Nolan – mondja határozottan, de még nem megy el.
- Jó éjt – válaszolok még egy kis mosollyal, majd ahogy hátat fordítok neki, hogy kinyissam az ajtót, legörbülnek ajkaim. Ki kell használnom ezt a pár napot, azt szeretném, ha jó lenne.
~*~
Egy folyosón sétálok, hátam mögé feszített kezekkel billegek egyik lábamról a másikra. A fal egyik oldalán ajtók sorakoznak, a másikon ablakok ezreiből sugárzik be a napfény. Olyan, mintha ez a folyosó végtelen lenne, mégsem zavar, hisz tudom egyszer úgyis a végére érek. Csak kényelmesen sétálok, minden négyzetcentimétert megfigyelve, hiába ugyan úgy néz ki a fal, minden ajtó után.
Egy pillanat műve az egész, mikor vaskos fekete függönyök maguktól lepik el az ablakokat, megtorpanok, és körbenézek… sehol senki.
Félelem lesz úrrá egész testemen, ahogy halk morgást észlelek. Remegni kezdenek tagjaim, és végül egész testem, szemeim könnyekkel telnek meg. Egy sötét árny jelenik meg a folyosó végén, ahová tartottam, sárgás szemei villannak meg a sötétben, vicsorgó agyaraitól a vér is meghűl az ereimben.
Lesokkolok egy pillanatra, majd eszeveszett kapálózással nekiiramodok az ellenkező irányba, az életemért futva.
- Segítség! – kiáltom el magam kétségbeesetten, de hiába hajtogatom, a millió közül egy ajtó sem nyílik ki. Nem segítenek rajtam.
Megbotlom a szőnyeg egyik gyűrődését, hatalmasat zakkanva a padlóra, amit alig érzek meg, végtagjaim fájdalma miatt. Egész testem szinte lángon, a fejem zúg, az izmaim felmondták a szolgálatot. Hátamra fordulva látom, hogy a fenevad futva felém közelít, és karjaim keresztbe magam elé téve kiáltok fel.
- Brandon! – jön a név a semmiből, de a helyett, hogy nehéz testet éreznék magamon, ami fel akar falni, testembe szökik egy mély levegő szerű dolog, egyenesen mellkasomba, és addig-addig feszít, míg fájdalmassá nem válik. kaparni kezdem mellkasomat, hogy kiszedjem onnan, a ruhát marcangolom már, de csak nem akar kijönni. Sehol senki, csak a feketeség közepén térdelek, és könnyekkel küszködve tépem ruhámat.
Hatalmasat kiáltok fel megfeszülve, amikor bőröm semmivé válik, és kikel testemből egy lény.
~*~
- Brandon! – nagyon kiáltva ülök fel az ágyban, a sötétben, majd egy kéz a homlokomra nyomódik, és azonnal vissza is nyom a párnák közé.
- Itt vagyok. Nyugodj meg – mondja rideg, mégis olyan nyugodtan nyugtató hangon, hogy elernyed testem, érzem, hogy biztonságban vagyok, hisz ő a közelemben van.
Tekintetemmel őt keresem, majd ahogy megtalálom a sötétben csillanó szemeit, elmosolyodom.
Örülök, hogy itt van. De… akkor ez azt jelenti, hogy mindez csak egy álom volt?
Alig bírom nyitva tartani a szemem, melegem van, de hiába takarnám ki magam, nem engedi, visszarántja rám.
- Magas lázad van, jobb ha betakarva maradsz – még így is gondoskodik rólam, pedig érezni, hogy kedvetlen mindenhez. Biccentek neki, még mindig kezével a homlokomon, majd lassan végül leveszi rólam, és hallom, ahogy egy pohár koccan, elém is tartja.
Teljesen kiszáradtam, így elfogadom tőle, és nagyokat kortyolgatva gyorsan eltűntetem áttetsző tartalmát.
- Köszönöm – mondom ajkaim megnyalva a végén, hogy szám is kapjon egy kis nedvességet. Ismét csak biccent, ahogy látom ez a szokása szavak helyett.
- Ha jól vagy, akkor én… - már épp állna fel, amikor csuklója után kapok erőtlenül.
- Ne! – nyöszörgöm kérlelő hangon, hiába tudom, hogy erősebb, és semmi esélyem, mégis a csuklóját szorongatom, kérlelő szemekkel – Kérlek ne hagyj egyedül – suttogom tovább.
Félek… nem akarok egyedül lenni, főleg, hogy tudom bármi történhet a következő napokban.
Mélyen sóhajt egyet, s megadva magát ül vissza az ágyra, kicsit meg is emelem a takarót, hogy kényelmesen alá csusszanjon. Mosollyal ajkaimon furakszom azonnal közelébe, most érzem csak igazán, hogy mennyivel forróbb a testem, hisz az övét szinte hidegnek érzem magam mellett, mégis a közelében maradok, és hamar megnyugvást is találok mellette.
Ha ő itt van, már nyugodtan elalhatok, engedhetek ólom nehézségű pilláimnak, s karjai között alig pár perc alatt el is nyom az álom.
~*~
Arra ébredek, hogy hajnalodik. Ritkán kelek ilyen korán, régebben csak akkor, ha szüleimmel mentünk valamerre, és az egész napot ott akartuk tölteni. Hiába merültem ki teljesen az éjszaka, nem érzem fáradtnak magam, mégis bennem van még félsz. Felnyitom szemem, és kisimult arcát látom meg. Elmosolyodom, és ujjaim hegyével óvatosan simítom végig arcának vonalát. Olyan már ebben a pillanatban, hiába ugyan olyan nyugodt ébren is, most valahogy… természetesebbnek tűnik.
Azonnal számra tapasztom mancsomat, amikor erős émelygés lesz úrrá gyomromon, mint derült égből a villámcsapás úgy borította fel valami hasam egész tartalmát.
Halkan mégis szörnyű gyorsasággal kikászálódom karjaiból, ki takaró alól, hogy azonnal a fürdőbe fussak.
Letérdelek, mély levegőt veszek egyenletesen, hátra hajtott fejjel, és szerencsére érzem, hogy fokozatosan múlik el az érzés. Jól van… csak vaklárma volt. Felállok, és megmosom arcomat, ha már itt vagyok, törülközővel szárítom meg, hajamba túrok, hogy rendezzem tincseimet.
Mikor kimegyek, ő még mindig alszik, visszamászva az ágyba a helyemre, törökülésben figyelem őt. Csupasz válla, sőt egész karja kilóg a takaró alól, teste többi részét fedi az anyag, mégis látom körvonalát. Olyan nagy hozzám képest, hatalmasnak is mondhatnám.
Mosolyogva kezdem el tenyeremmel simogatni vállát, és végig karját egy vonalon, oda-vissza, ahogy csak elérem.
- Köszönöm, hogy velem voltál – mondom halkan, s mintha ezekre a szavakra ébredne fel, pont most kezdi nyitni lassan szemeit – Jó reggelt – köszöntöm mosolyogva, továbbra sem abbahagyva a lassú simogatását.
- Igen, persze… Csak beszélgettünk. Visszaadtam a zsebkendőjét.
- Értem.
- Ma még gyakorlunk valamit?
- Nem, majd inkább holnap. Sok volt ez neked mára. Inkább körbemutatom neked az épületet, és ha még vacsora előtt lesz időnk, bemutatlak pár fontosabb klán tagnak. Damiant, már ismered.
- Rendben - biccent, a gyomra pedig megkordul. Igen, ő kihagyta az ebédet. - Bocsánat… Kibírom vacsoráig.
Kiterelem a folyosóra, majd körbevezetem a nagy épület legfontosabb részeit megmutatva neki. Nem rejtek véka alá semmit, a pincében lévő biztonságos kamrákról is beszélek neki. Joga van tudni, ha már ő is ott lesz egy darabig.
Végül egy nyugodt, félreeső társalkodóba viszem. Ide kevesen járnak, ami pont megfelel nekünk. Ki nem állhatom ha mások belehallgatóznak a beszélgetéseimbe.
Ő az ablakpárkányhoz siet és birtokba is veszi, arcán ragyogó mosollyal. Hosszasan nézelődik, a napsugarak megvilágítják halvány bőrét, az üvegre támasztott kezét. Mintha sugározna belülről, úgy néz ki. Haja is aranyfényűvé válik. Összeszorul a mellkasom, nem tudom miért. Megrázom fejemet, és elterelve gondolataimat közelebb lépek hozzá. Valamit nagyon figyel odalent, a válla felett már én is látom mi is az. Egy farkaspár játszik.
- Nézd! - mondja Nolan izgatottan.
- Csak játszanak… figyeld.
Mókás fordulatot vesz a játék, és a nézőközönséggel együtt Nolan is csilingelően felkacag és felém fordul.
- Szerintem vicces volt! - mondja kuncogva. Bólintok. - Akkor miért nem nevettél? Vagy mosolyogtál?
Feláll az alacsony párkányra, így pont egymagasságban van velem, de attól még mindig picike és törékeny marad. Szám sarkát ujjaival finoman felhúzza, és elmosolyodik.
- Így! - mondja felvidulva. Megragadom karcsú csuklóit, és elrántom arcomtól kezeit, de nem eresztem el. Csodálkozva kerekednek el szemei, és remegni kezd, arca elsápad. Azonnal enyhítek szorításomon.
- Nincs rá okom, hogy mosolyogjak - közlöm vele ridegen. Elengedem őt és hátralépek. Egy fotelhez lépek, és leülök rá, kifejezéstelenül fordítva sötét szemeimet egy másik ablak felé. Érzem, mintsem hallom ahogy közeledik felém. Behunyom szemeimet, és amikor elém térdel, fejét térdemre fekteti mély levegőt veszek. Finom illata van...
- Ne haragudj... - suttogja halkan.
- Nem haragszom. - Így van. Rég nem éreztem ilyet, talán hosszú évek óta először Damian váltott ki belőlem valami hasonló érzést... de azóta ismét visszasüppedtem a tompultságomba. Nekem ez így jó. Nem kell éreznem, gondolkodnom... emlékeznem. Felnyílnak sötét szemeim, szomorú arcára pillantok és sötét gondolataim feloldódnak. Eszembe jutnak Damian szavai. Igen, valóban adott gondolkodnivalót nekem. Harmincnyolc éve nem voltak ilyen erős érzelmeim, mint a mai napon. Nem szokásom harcot kezdeményezni, ma mégis megtettem, és Nolan... megnyugtatott. Képes volt rá. De miért? Talán felelősségtudatom miatt? Igen, biztosan.
A faliórára pillantok. Késő délután van, ideje felkerekedni a vacsorához. Korábban megyünk le, mert tudom hogy éhes.
- Gyere, menjünk vacsorázni.
*
Odalent az étkező még teljesen üres, csak néhány szolgáló őgyeleg. Engem meglátva meghajolnak, csak visszabiccentek és Nolant a főasztalhoz vezetem. Már hozzák is nekünk az ételt, ő pedig boldog kis mosollyal esik neki. Az első falat után megrázkódik. Erősödik benne a szörnye, bizonyára borzalmas ízt érez, ahogy mi is. Elé teszem a sószórót.
Felcsillanó szemmel sózza meg alaposan az ételét.
Nyílik az ajtó, és belép rajta két farkas. Az egyik magas, erős domináns hím, aki mögötte lépked, szintén egy nagyobb darab. Sápadt, minden lépése fájdalmasnak tűnik, arcán feszült figyelem. Felén fordulnak, a magasabb kissé meghajol és a gyenge társának karját megfogva vezeti őt egy asztalhoz. A fiatal férfi minden neszre összerezzen, szaglászik a levegőben és halkan nyüszögni kezd.
Nolan értetlenül figyeli a jelenetet, ezért megtöröm a csendet.
- Ő egy frissen átváltozott farkasunk. A Segítője úgy ítélte meg, hogy már elhozhatja közénk, mert nem jelent veszélyt.
- Miért... miért van ilyen rossz bőrben? - suttogja sápadtan.
- Az első alakváltás nagyon megviseli a szervezetet.
- Mennyire? Úgy értem... bele is halhatok?
Okos fiú, azonnal kikövetkeztette azt, amiről eddig hallgattam, mert nem akartam őt ezzel nyomasztani. Bólintok, mert hazudni nem szokásom.
- És mennyi esélyem van rá?
- Ötven százalék.
A másik asztalnál a friss farkas köhögni kezd, és összegörnyed. Félrenyelhette a vizet, mert a testi reflexei még nem egyensúlyozódtak ki. Én még nem hoztam volna ide, inkább a saját szobájába vittem volna. Bizonyára nagyon kimeríti majd a vacsora és a többi farkas ereje. Remélem nem kötnek majd rögtön bele a kisebb hímek, de hát a Segítője úgyis megvédi.
Befejezzük a vacsorát, és a szobájába kísérem.
- Köszönök mindent - mosolyog fel rám bájosan az ajtóban toporogva. Bólintok, és a szomszéd ajtóra mutatok.
- Az ott az én szobám. Ha bármi baj van, elég csak hangosan kimondanod a nevem, és én azonnal meghallom. Jó éjt, Nolan.
- Jó éjt...
Válaszom elől egyenesen kitér, sőt már rám sem néz, hanem egyenesen Damianra.
- Befejezted a kisded játékaidat? – morogja felé, apró dühvel fűszerezve hangjában. Érzelem?
- Miből gondolod, hogy játszom? – válaszol egyszerűen, rideg szemekkel pillantva ránk.
- Jól ismerlek. Ne lássalak meg többé Nolan közelében – mi ez a különleges aura? Ez a furcsa feszültség, ami egyre csak növekszik?
- Különben? – miért kezdek félni? Bár nem is csoda… a két „legerősebb” farkas áll előttem, s ha nem is hangosan, de érzem, hogy veszekednek… ennek nem lesz jó vége. Ezt főleg akkor érzem, amikor Brandon magam mögé terel, csak megszeppenve figyelem kettőjüket, s amikor erejük elszabadul, teljesen elfog a belső félelem.
- Kihívlak – mormogja.
- Ne! – pattanok azonnal elé, semmire sem gondolva, magammal sem törődve… Ezt nem nézhetem! - Fejezzétek be most rögtön! Damian nem akart semmi rosszat, csak beszélgettünk! Kérlek Brandon... kérlek szépen... – könyörgök neki, fokozatosan érzem, hogy ereje visszahúzódik. Hál’ istennek.
Hangos nevetés zökkent ki, és teljesen összezavarodom… mi ebben olyan vicces?
- Na most adtam neked néhány napra elegendő gondolkodnivalót, Brandon barátom – mondja elégedett hangon, sőt mi több vidáman, majd mellettünk elhaladva rám kacsint… Értettem elsőre is. Nem szabad beszélnem Arról… elméletileg én nem is tudok róla. Már csak ketten maradunk a nyitott ajtajú irodában. Izgatott vagyok… de vajon miért?
- Jól vagy? – fordul felém Brandon, és először még azt is elfelejtem, hogy mi vagyok.
- Igen, persze… - válaszolom elmosolyodva – Csak beszélgettünk. Visszaadtam a zsebkendőjét – szabadkozom, zavartan kapálózva, mutogatva kezeimmel, de gesztikulálásommal nem sokat érek.
- Értem – válaszol halkan, de bármennyire is érzelemmentesnek tűnik… és hallom a változást. Sokkal másabb, mint mikor először hallottam ilyen szavakat tőle.
- Ma még gyakorlunk valamit? – kérdezem kedves mosollyal, mire csak megrázza fejét.
- Nem, majd inkább holnap. Sok volt ez neked mára. Inkább körbemutatom neked az épületet, és ha még vacsora előtt lesz időnk, bemutatlak pár fontosabb klán tagnak. Damiant, már ismered.
- Rendben – biccentek rá, de a vacsora szóra megkordul a hasam. Ijedten kapok elé, majd fülig pirulva nézek rá – Bocsánat… - rég nem ettem semmit – Kibírom vacsoráig – remélem… Megnyugtatom egy kedves mosollyal, majd biccent.
Terelgetve engem indulunk ki a helyiségből, s egy irányba fordulva megindulunk egy hosszú folyosón.
- Ahol ilyen egyszerű ajtókat látsz, a többi klántag lakását, lakrészét találod – igen sejtettem, mert az én ajtóm is ilyen… és ahogy mesélte is már nekem, nem mindenki lakik itt. Gondlomom akikről mesélt, hogy az emberek között élnek biztos ők is a klánunkhoz tartoznak… ugye?
Milyen érdekes… máris úgy gondolkodom, mintha ide tartoznék… de hát nem így van?
Elmosolyodom saját magamon, és így követem tovább, ahol nincs mit mondanom, csak bólintok neki, hogy hallottam, és értettem amit mondott.
Az egyik folyosó végén megállunk, egy hatalmas, vaskos fém ajtó díszeleg a falba ékelődve. Igazán félelmetes, már csak a látványa is. Vajon mi lapul mögötte?
- Idelent vannak a kamrák, egy pincében, a végén egy különleges orvosi szobával. Átalakulásodkor téged is be kell majd zárnunk eleinte, de majd csak holnap megyünk le, akkor megmutatom neked – picit elsápadva biccentek, majd várom, hogy tovább haladjunk. Igazán vastagnak néz ki azaz ajtó, lehet, hogy hangszigetelt is.
Megmutatja újra az étkezőt, a konyhát, de csak az ajtóból. Az irodákat, amiből nem sok van, de van, ahova be sem léphetek. Armand egyik lakosztályát is megcsodálhatom kívülről, és hozzá sem merek érni a hatalmas két ajtajú fához, pedig olyan szép díszes, szinte hívogat, hogy simítsak végig rajta. De ellenállok neki, muszáj.
Még olyan termek is vannak, amiken csak ámulok. Ki hitte volna, hogy amolyan luxus dolgokkal is tele van ez a „ház”? Mert én nem. Sokan megfigyelnek, de még nem merek hozzájuk szólni, csak szorosan Brandon mellett haladok.
Úgy érzem már bejártuk az egész épületet, hisz szokat mentünk, sőt egy kisebb hallban vagyunk. Nincs itt senki, csak pár asztal, székek, kanapé, fotelek. Egy hely, ahol könnyed beszélgetéshez vagy akár felolvasóesthez egy jó kis társaság összefér. Nem ismerem az itteni lényeket, hogy mik a szokásaik, mit szeretnek, de biztos vagyok benne, hogy nem különbözik az emberekétől, hisz itt mind ember, csak egy szörny lakozik bennük… Ez vagyok én is.
Szépen díszített a terem, még pár könyvespolcon is megakad a szemem, de ami azonnal megfog, az egy hatalmas ablak, a párkánya olyan széles, hogy akár kényelmesen el is feküdhetnék rajta, és ketten is elférnénk, még ha szűkösen is. Felcsillan szemem, és azonnal odasietek, szinte megbűvölve. Kipárnázott az egész, sőt még külön kispárnák is díszítik az egészet. Az ablak hatalmas, több hosszú csíkban ad kilátást a külvilágra.
Le is huppanok rá, s az üvegen kitekintve szemlélem a tájat. Teljesen tisztán látni mindent, az egész hátsó kertet, a füvet és a fákat ahol az erdő kezdődik. Nagyon nyugodtnak tűnő ez a hely, éppen nekem való. Kényelmesen szemlélődhetek sőt hirtelen még irkálni is lenne kedvem… talán majd ha saját szabadidőm is lesz, ezt mind megtehetem.
Még mindig sokan vannak kint, úgy néz ki a likantrópok szeretnek sokat a szabadban lenni. Lehet, hogy ha találok egy csendes kinti padot, akkor oda telepszem gyakrabban, de egyelőre ez tűnik tökéletes kis zugnak.
Megakad tekintetem két farkason, s engem is meglep, hogy hallom amit mondanak.
- Na mi van? – nevet fel az egyik, mire a másik rávicsorog, de közben elneveti magát.
- Várj!Várj! – hagyja abba a nevetést, majd megint vicsorogni kezd, közben morogva elkezd átalakulni. Először csak elhűlve figyelem, de… nem ijedek meg.
Nekem is át kellesz esnem ezen, hozzá kell szoknom a gondolathoz is, és megszoknom.
Kíváncsian figyelem, ahogy a másik teljesen könnyedén átváltozik, de csak ekkor veszem észre, hogy ez egy lány. Milyen érdekes!
A fiúnak nehezebben ment.
- Legyőzlek! – morogja a fiú farkas, immáron kissé torz hangon, szőre teljesen barna, olyan sötét, hogy szinte már fekete.
- Majd meglátjuk – szólal meg a lány, ő is hasonló torzsággal hangjában, az ő bundája krém színű.
- Mit figyelsz ennyire? – áll mellém Brandon, és egy pillanatra azonnal rá figyelek.
- Nézd! – mutatok ujjammal az egymást kerülgető két farkas felé, mire ő is őket kezdi vizslatni. Elkényelmesedve figyelem őket, kíváncsi vagyok, hogy miről beszéltek.
- Na mi van? – vicsorogja a lány, és látom, hogy mind a ketten mosolyognak. Ebben a pillanatban a fiú rátámad, hirtelen megrándul egész testem, de Brandon a vállamra teszi a kezét.
- Csak játszanak… figyeld – int most ő a fejével, és visszafordítom tekintetem. Igaza van… Birkóznak, össze vissza hengeredve, többen is figyelik őket. Sehol nem sebzik meg egymást, nem karmolnak és nem harapnak, látszik, hogy csak játék az egész… igazán viccesnek tűnik.
Mikor a fiú felülkerekedik és leszorítja a lányt már én is azt hinném, hogy tényleg ő győzött, de alsó lábaival rúg egyet rajta, átpördül felette, és hosszan bukfencezve nekicsapódik egy fának. Fejjel lefelé pislog nagyokat, hátsó lábai összekuporodva lógnak le, farka is előre hullik. Mindenki felnevet, ekkor visszaalakul, és bosszúsan tekint körbe.
Én is felnevetek az előző látványtól, hisz nem láttam még ilyet… Szegény fiú.
De viccesen nézett ki, úgy fejjel lefelé lógó lábakkal. Nehezen csillapítom nevetésemet, majd felnézek Brandonra, aki elmerengve pillant ki az üvegen, pedig az előbb úgy éreztem, hogy engem néz.
- Szerintem vicces volt! – jegyzem meg még kicsit kuncogva, mire csak biccent helyeslőn.
- Akkor miért nem nevettél? Vagy mosolyogtál? – kérdezem kíváncsian, de csak értetlenül néz rám. Választ sem várva felállok oda ahol eddig ültem, így szinte pont szemmagasságban vagyok vele. Mosoly hadművelet, egyes csapó…
Két mutatóujjam szájának szegletéhez feszítem, majd picit úgy tolom fel, mintha ezzel állítanám be mimikáját. De legalább hasonlít egy kis mosolyra.
- Így! – mondom elégedetten, s én is elmosolyodom, csukott szemmel.
Hosszú percekig csak halk szuszogását hallgatom. Rég volt már ilyen velem, mi több: régen éreztem egyáltalán bármit is ami nem keserűség vagy fájdalom volt. Összeszorul a mellkasom a fájdalomtól, amikor behunyom szemeimet és meglátom Őt... emlékeim tövises kerítésein keresztül.
- Brandon... - suttogja Nolan, szinte kitépve a fájdalmas emlékből engem. Kinyitom szemeimet és belenézek fűzöld tekintetébe.
- Igen?
Felemeli fejét, egy apró puszit hint az arcomra, puha ajkai számhoz is hozzáér véletlenül, majd pirulva ejti vissza fejét a párnára.
- Köszönöm... - suttogja, és elrejti piros arcát előlem a mellkasomba fúrva. Érzem milyen hevesen ver a szíve. Elgondolkodva simogatom a hátát (megjegyzem ez is új dolog nálam, nem szokásom simogatni senkit. Minden gyengédséget eltemettem Vele együtt... legalábbis azt hittem).
Álomba szenderül, és én óvatosan kimászom mellőle, felveszem ingemet és cipőmet, majd nesztelenül elhagyom a szobáját. Van még pár dolgom, és ő bizonyára délutánig aludni fog.
Együtt ebédelek néhány klán taggal, többek között Damian is csatlakozik. Leül mellém, és lecsap a sószóróra.
- Hogy van a kicsike? - kérdezi miközben vastagon megsózza lassan és komótosan a raguját.
- Alszik.
- Ühüm... - Elém teszi a sót, és összekeveri az ételét. Érdektelenül nézem néhány másodpercig, majd megsózom én is az ételt. A likantrópok imádják a sót. Bizonyára a húsevés miatt.
- Nagyon szép, nemde? - kérdezi a desszertnél, lassan végignyalva a villáját. Több arc is felénk fordul, elvégre a hallásunk kiváló, így a teremben mindenki hallja miről beszélget a két alfa. Csak biccentek válaszul. Nem tetszik az irány, amely felé a társalgásunk halad. - A Handor klánban ilyenkorra már végigment volna rajta a fél falka...
Magam sem tudom hogyan, de már állok, a poharam felborulva az asztalon a víz pedig nagy foltban terjed a fehér abroszon. Ő is áll már velem szemben, száján sejtelmes mosollyal. Erőnk szétárad a teremben, és igen... dühös vagyok!
Ahogy tudatosul bennem, már el is múlik és lehiggadva teszem le az asztalra a szalvétámat.
- További jó étvágyat - dörmögöm kifejezéstelen hangon a többiek felé, és a kijárat felé indulok. A kilincsen a kezem, amikor Damian szavai utolérnek.
- Ne hidd, hogy csak ennyi volt.
***
Délután egyenesen Nolan szobájába megyek. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy Damian akarja a fiút. A nőket szereti, ezt mindenki tudja, azonban szeret kegyetlenkedni a férfiakkal is. Nolan pedig egy új és izgalmas játékszer neki, ráadásul teljesen igaza volt. Valóban nagyon szép, Will falkájában már ki tudja mi történt volna vele. Megborzongok a gondolattól, és ismét feszültté válok. Kopogok az ajtaján, de nem érkezik válasz. Az ajtón benyitva nem látom őt sehol.
Damian?!
Lesietek a földszintre, érzem az illatát... Sorra benyitok az ajtókon és most először zavar hogy olyan hatalmas ez az épület. Egyre idegesebb vagyok. Egyedül bóklászik itt, és vannak Damiannél sokkal rosszabb dolgok is amik leselkedhetnek rá. Ő még gyenge, az első alakváltásán sem esett túl. Ha baja esik...
- Hát itt vagy! - mordulok fel amikor végre az egyik helyiségben rátalálok. Mellette Damian áll, ami semmi jót nem jelent.
- Elkéstél Brandon.
Nolan nem érti, ami jó. Damian hűvös arckifejezése meglágyul és felnevet. Látom ismét remekül szórakozik, kezem alatt reccsen az ajtókilincs ahogy megszorítom. Elkéstem... ez azt jelenti, hogy... Ha ez igaz, lemondok Nolanról, de előtte Damiant még beleverem a földbe.
- Csak viccelek... nyugi, téged választott.
Elengedem az eldeformálódott ajtókilincset, és közelebb lépek. Nolan ragyogó kis mosollyal lép elém, fejét oldalra billenti, szemei csillognak.
- Miért kerestél? - kérdezi bájosan. Fújtatva fújom ki a beszorult levegőt, sötét szemeimet elfordítom róla és Damian-ra nézek.
- Befejezted a kisded játékaidat?
- Miből gondolod, hogy játszom? - dől hanyagul egy íróasztalnak, karjait összefonja hanyagul a mellkasán. Hosszú haja ismét lófarokban lóg, és minden mozdulatára vele együtt lebben.
- Jól ismerlek. Ne lássalak meg többé Nolan közelében.
- Különben? - vág a szavamba, arcáról lefagy a mosoly, kezeit leereszti maga mellett, ujjait begörbíti, ereje körüllengi. Nolan csuklóját megfogom és a hátam mögé tolom, ő értetlenül forgatja a fejét közöttünk.
- Kihívlak.
- Ne! - sikkantja kis védencem, és elém ugrik, mellkasomra szorítja kezeit, szemeit összeszorítja és hevesen rázni kezdi fejecskéjét. - Fejezzétek be most rögtön! Damian nem akart semmi rosszat, csak beszélgettünk! Kérlek Brandon... kérlek szépen...
Lepillantok rá és abban a pillanatban megnyugszom, erőm és szörnyetegem visszahúzódik testem mélyére. Damian hangos nevetése töri meg a döbbent csendet. Csodálkozva fordítjuk felé a fejünket, pont amikor a kicsordult könnycseppet törli le arcáról.
- Na most adtam neked néhány napra elegendő gondolkodnivalót, Brandon barátom. - Nolanra kacsint és kisétál mellettünk, halkan dúdolászva, mint aki épp egy park közepéről sétál ki és nem egy halálos kihívás előteréből.
Becsukódik az ajtó mögötte, és Nolanhoz fordulok.
- Jól vagy? - kérdezem tőle, kipirult arcát és pihegését figyelve.
Egy ismerősnek mondható hang dörren fel mellettünk, de nem figyelek rá, csak a rezgéseket hallom. Erősen furakszom az előttem álló testéhez.
Védj meg… kérlek… megígérted, hogy megvédesz…
Mintha hallotta volna gondolataim, karjai óvón kezdenek körülfonni, végigbizsereg testem ahogy ezt érzékelem, s amint biztonságban érzem magam, könnyeim megállíthatatlanul kezdenek el folyni arcomon, semmitől sem tartva.
Felettem morog két hang, és ha jól veszem ki a foszlányokból. Felkap a karjaiba, s nyakába kapaszkodom meg. A közelsége megnyugtat. Ha nem lenne itt, szerintem már teljesen összeomlottam volna.
- Folyik az orrom… - motyogom szipogva, mire Damian a kezembe nyom egyet. becézgetve…
~*~
Léptekre ringatózik a testem karjaiban, élvezem a ringó ritmust, s a nyugodt környezetet, de könnyeim mégis csak folynak és folynak. Nem tudom megállítani őket. Szörnyen megijedtem, még mindig sistereg emléke fejemben, be-bevillannak a képek ahogy vetődik rám a fenevad.
Betesz az ágyba, de amint távolodni kezd tőlem, erősebben rám tör a sírás. Mintha egy csecsemő lennék, beszéd nélkül így jelzem, hogy ne hagyjon magamra.
Ahogy látom, és érzem is hogy visszajön, sőt mellém bújik az ágyba, azonnal testének melege után kutatva bújok hozzá, ölelésére vágyom… hogy egy szívdobogást hallgatva érezzem, hogy biztonságban vagyok. A kényelmes helyzettől fokozatosan nyugszom meg. Senki nincs már körülöttünk, csak ketten vagyunk a szobában. Egyik lábát rám teszi, szívem hevesebben kezd verni, de nem vészesen. Csak kellemesen…
Mikor már csak szipogok, megnyugodva fekszem mellette, magamba szívom illatát, bennem bizsereg az aurája a közelségtől, mintha csak ezzel nyugtatott volna meg.
- Jobban vagy? – kérdi halkan, dülembe duruzsolja a szavakat, és szinte egész testem beleremeg, fészkelődnöm kell kicsit, hogy eltakarjam ezt a hirtelen elgyengülést – Nolan…
- Igen… - válaszolom azonnal, hisz rájöttem ezt is elfelejtettem időközben - azt hiszem. Sajnálom... nem akartam... én... – még magam sem tudom, hogy mit akarok mondani. Eszembe jut az elmúlt pár nap, és hogy… miket mondott.
Nem szereti, ha valaki közel van hozzá, ha valaki hozzábújik. Mégis ezt teszem, mégis erre kényszerítem, olyan… esetlen vagyok, nem lenne szabad ezt tennem. De mikor tolnám el magamtól, visszahúz magához.
- Semmi baj, most pihenj. Nehéz időszak ez neked, és én sem könnyítem meg számodra – megnyugszom, magam sem értem miért. Pontosan úgy tesz, ahogy az ösztönöm szeretné. Magához húz, ölel és kellemesen viszonozza bújásom…
- Kérdezhetek valamit? – motyogom halkan, hisz… teljesen tanácstalan vagyok.
- Igen – dörmögi halkan.
- Miért... nem szereted ha hozzád érnek?
- Erről nem szeretnék beszélni – jaj.
- Miért hagyod hogy összebújjak veled? Azt mondtad ezt senkinek nem szoktad engedni... – pár pillanatnyi néma csend áll be közénk, de kis gondolkodás után végre válaszol.
- Szeretném elmondani neked, de magam sem tudom és most inkább nem is gondolkoznék ezen.
Értem… ezért nem is firtatom. Nem szabad.
- Jó… - válaszolom halkan, és végigsimítom karját, amitől megremeg, így ijedten kapom magamhoz mancsomat. Remélem ez nem volt rossz, még… még nem értek az ilyen reakcióhoz.
Teljesen elkábulok mellette, és szerintem ez erejének is betudható, a domináns aurájának.
De… még mielőtt teljesen elalszom karjaiban…
- Brandon… - suttogom halkan, és felemelem rá tekintetem. Teljesen elmerülök ében íriszeiben, mintha csak egy fekete tó lenne.
- Igen? – zökkent ki borzongatóan mély hangja. Kicsit feljebb kúszom, arcára egy puszit nyomok, ami picit a szája szélére sikerül, ettől mélyen elpirulva kúszom vissza le.
- Köszönöm… - hebegem zavartan, majd visszafúrva mellkasába arcomat, egy mély sóhajjal csillapítom zakatoló szívemet, s hamarosan az álom is elnyom, ahogy hosszú idő után lassan simogatja a hátamat.
~*~
Egyedül ébredek, ez azonnal megérzem. Nincs ölelő kar, nincs semmi bizsergető aura… csak a körém takart meleg takaró, ami fűti testem. Olyan mintha teljesen belecsavart volna, mielőtt elment, hogy ne fázzak meg. Igazán kedves.
Tegnap is az volt velem, pedig van egy olyan érzésem, hogy nem lett volna kötelessége. vagy igen? Ehhez sajnos még nem értek, így nem tudom.
Kimászok az ágyból, és az ablak felé tekintek. Ha jól látom, délután van.
Zsebem dudorodik, s mikor belenyúlok csak akkor veszem észre a gyűrött anyagzsebkendőt. Hát ez vajon honnan van? Mert nem az enyém.
De jobb ha kimosom.
A fürdőszobába vonulva találok egy kis folyékony szappant, és mivel nincs más, ezért ezt használom. Ráengedem a vizet, majd kidörzsölöm, és kicsapkodom a vizet belőle.
Kiülök az ablakba, kívülre teszem a zsebkendőt, és lerögzítem. Felhúzom egyik térdem, felem az ablaknak támasztom, és az égre tekintve mélyet szippantok a levegőből. Friss, erdei illat, ide érzem a megannyi virág illatát, a friss füvet, a leveleket. Még pár farkast is érzek, akik kint vannak. Tekintetemmel az ablakból látható területet pásztázom végig, figyelem ahogy néha egy-egy alak elsétál, olykor sokáig semmi, már lassan napnyugta közeledik, mikor egy ismerős alakot pillantok meg. Ez Damian lesz.
Hirtelen kipattannak szemeim, és a már megszáradt lebegő zsebkendőbe hímzett nevet figyelem meg. Igen, már emlékszem, ez az övé.
- Damian! – kiáltok utána, és épp mielőtt a sarkon eltűnne, visszapillant, és vadul kapálózni kezdek , hogy észrevegyen, és amint megpillant, visszaint egyet, egy mosollyal.
Szám két szélére feszítem kezeimet.
- Várj meg! – kiáltom felé, majd felkapom a zsebkendőt, kifelé futok a szobából, közben megpróbálom szépen összehajtani.
Jobbra fordulok, majd lefelé egy lépcsőn baktatok le, kettesével véve, nem is figyelem a sebességet.
Amint leérek, körbefordulok, hirtelen elvesztem a tájékozódó képességem, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megint jobbra kezdek futni, befordulok egy folyosón, s ekkor hirtelen nekicsapódok valakinek.
Épp pattannék le róla, de felkarjaim után kap, hogy ne zuhanjak hátra. Megrázom fejecském, s amint kinyitom a szeme, egy másik hideg szempárral találom szemben magam.
- Hova sietsz ennyire Nolan? – mondja mosollyal arcán, és hirtelen levegőt is alig kapok a meglepettségtől.
- É… én… téged kereslek – makogom ki végül, mire hümmög egy kicsit.
- Micsoda véletlen, én is beszélni szeretnék veled. Gyere, menjünk be ebbe az irodába – mi? Csak pislogni tudok nagyokat.
- Velem? – nyögöm ki halkan, de nem kapok választ, csak vállam átkarolva kezd el terelgetni, míg be nem érünk egy iroda szerűségbe, és becsukja az ajtót, de nem zárja be teljesen.
- Ülj, le nyugodtan – int egy kanapé felé, én pedig egy kis feszengés után végül helyet foglalok. Lecsapja magát mellém, és összerezzenek. vajon ő mit akart tőlem?
- Előbb mondd te, hogy miért kerestél – utasít halkan, és nem mondok ellent. Elő is nyújtom neki a kendőt, egyenesen a keze felé.
- Csak ezt szerettem volna megköszönni, és visszaadni – addig tartom felé, míg el nem veszi, kicsapja az egészet, és orrához emeli.
- Kimostad? Milyen kedves – csak bólintok válaszként. Ez természetes, hisz csak nem adhattam neki vissza használtan – Nos, nem kertelek, én is elmondom amit szeretnék.
Egy kis hatásszünetet tartva mélyen néz a szemembe, és kíváncsian várom mondatát.
- Ha szeretnéd, leszek én a segítőd. Ahogy eddig láttam, Brandon nem a megfelelő, de nekem biztosan jobban örülnél – sejtelmes mosollyal, csalogató pillantással néz rám, és érzem, hogy fülig pirulok. Mi ez a tekintet? Az aurája is teljesen furcsa… olyan… nem is tudom megmondani. Most mit mondjak erre? Szabad nemet mondani?
Ha jobban belegondolok abba, amit Brandon tanított… Ki kell állnom magamért, és azt hiszem itt az ideje. Lehet, hogy ő más lenne, de… de nekem…
- Köszönöm, de… én örülök, hogy ő a Segítőm. Igaz nem ismerem még igazán, de megbízom benne, és szerintem ő is nagyon jó – lesütöm tekintetem, és inkább a térdeimet kezdem el figyelni, míg magam mellett támaszkodom meg, és feszengeni kezdek.
Nem válaszol, én pedig sokáig nem merek felnézni, de mikor végre rászánom magam, elkerekednek szemeim. Komor az arca, szemei olyan ridegek, hogy teljesen lefagytam, és morgását is hallom már, bár lehet csak képzelődöm. Szívem hevesen kezd el verni, de ekkor azonnal változtat mimikáján, és egy elégedett mosolyt villant felém.
- Igazán hűséges vagy, ez jó – mondja halkan, és sóhajtva egyet hátradől a kanapén, kényelmesen elhelyezkedve – Nos igen, Ő nem sokat beszél. Na de… - visszaül hirtelen, majd felém hajol, és mutatóujját tolja felém – Amiért ilyen kedves voltál, kérdezhetsz tőlem egy valamit – picit megnyomja nózimat. majd megint hátrál – Bármit, amit tudni szeretnél róla, de csak egy valamit – mutatja ujjával, majd kuncogva visszadől hátra.
Hogy mit szeretnék tudni? Nos egy valamit biztos. Amit tegnap is kérdeztem tőle, vagy… valami hasonlót. Vajon miért nincs élet a tekintetében? Vajon miért ilyen kedvetlen?
- Hát… - kulcsolom össze ujjaimat én tovább feszengve gondolkodom – Miért ilyen… kedvetlen? És távolságtartó? Mert… Mert… - nem tudom folytatni. Talán mégsem kellett volna ezt kérdeznem.
- Okos fiú, látom pont a lényegre tapintottál – tenyerét a fejemre simítja, de nem kábulhatok el, most nem hagyhatom magam elbűvölni, ahogy eddig, Felül kell emelkednem az ösztönömön – Nos te nem tudod, de mi páran igen. Régen Brandonnak volt egy társa – erre felkapom fejem, és még a pírban égő arcom sem érdekel.
- Volt? – kérdezem hebegve, mire csak bólint egyet, és leveszi fejemről kezét.
- Nagyon régen volt már. Mikor rátalált, „üldözni” kezdte, hogy megszerezze, de… sajnos rossz vége lett . szavai súlyosságából értem, hogy mire akar célozni - Biztosan tanultál már erről tőle – most én bólintok.
- Igen, mesélt erről. Azt mondta, hogy – megpróbálom felidézni szavait „Jól jegyezd meg: soha ne állj egy farkas és a társa közé. Soha. A nőstényt megérinteni egyenlő a halálos ítélettel, te pedig még nem tudod megvédeni magad, és később is óvatosnak kell lenned, mert nem leszel erős hím.”
Kicsit csalódottan hajtom le fejem, majd inkább egy sóhajjal megint Damianra nézek
- Azt mondta, hogy Soha nem álljak egy farkas és a társa közé.
- Akkor nem mesélt el neked mindent – tényleg? Pedig azt hittem, hogy mindent teljesen elmesélt – Ha egy farkas társa meghal, akkor a farkas utána hal… nem sokkal…
Meghűl bennem a vér, érzem ahogy elsápadok.
- De… de… de akkor… Ő… - nem jutok szóhoz.
- Jól gondolod… Csoda, hogy még él – bólint rá, s olyan mintha szívem ketté szakadna, pedig nem is rólam van szó. Értem már… most már mindent értek. Hogy miért nem szereti, ha hozzá közelednek, ha valaki bújik hozzá. vajon mennyire fájt neki amikor először közeledtem öntudatomon kívül? De… de ma… azt hiszem… Mégis ő volt az, aki nem eresztett.
- Értem… - motyogom halkan, és megint lesütöm tekintetem.
- Nah… most már ezt is tudod – csap rá combjaira, majd erre támaszkodva áll fel ültéből – és ezzel szinte mindent elmondtam.
- Köszönöm – mosolyodom el kedvesen, de ahogy felém hajol megszeppenve lépek egyet hátra.
- De el ne áruld, hogy tőlem tudod – kacsint rám, miközben mutatóujját a szája elé tartja, és megkönnyebbült mosollyal fújom ki a levegőt.
- Rendben – bólintok rá, és vállamat átkarolva kezd el kifelé vezetni, mikor hatalmas robajjal csapódik ki az ajtó, és kerek szemekkel figyelem az előttem álló fekete ruhás egyént.
- Hát itt vagy! – dörren hangja, nyugodtnak tűnőn, de egy kis izgatottságot érezni benne.
- Elkéstél Brandon – szólal meg Damian mellettem, mire csak hatalmasakat pislogni vagyok képes, mindkettejükre. Miről van szó? Miről késett le?
- Tessék? – mondom kíváncsian, felnézve rá, mire csak elneveti magát, fagyos álcája után.
- Csak viccelek… nyugi, téged választott – enged el, feltartva békítően karjait. Nem értem miről van szó, de… biztos… Picit megrázom buksimat, majd mosolyogva lépkedek Brandon elé közvetlen közelre, és felemelve tekintetem rá, mélyen a szemébe nézek, kedves mosollyal.
- Miért kerestél? – kérdem halkan.
Most hogy ezt is tudom róla, már tudom, hogy miért ilyen a hangulata, miért ilyen csendes és távolság tartó. De ahogy már szinte az első pillanattól elhatároztam, most ez felerősödött benne. Szeretnék a szemében érzelmeket látni, és a mosolyára is szörnyen kíváncsi vagyok…
és én ezt mind el fogom érni… Bármit megteszek ezért.
Damian hozza a szokásos stílusát. Elfogadja a hozzá törleszkedő subhím behódolását, majd lenyomja a fejét az ölébe, miközben egy kaján vigyorral a szemembe néz. Mindenki más dühös lenne ezért, én csak kifejezéstelen tekintettel figyelem. Nem érdekel, nem az én dolgom Nolan erényeire vigyáznom, neki kell kiállnia sajátmagáért.
Damian ereje hirtelen kicsap a testéből. Felkapom a fejem, de mielőtt rárontanék hogy megvédjem Nolant, ő már mögöttem is van, és a hátamba bújik remegve. Ezek szerint megjegyezte amire tanítottam.
- Látom jól kitanítottad, az alapokat már teljesen ismeri - biccent Damian, mintha mi sem történt volna, feláll és közelebb sétál. - Na én megyek, még dolgom van. Még találkozunk, Nolan.
Egyértelműen csábítóan mosolyog le rá, tekintetében a birtoklási vágy csillog. Látom új játékszert talált magának. Mindegy, nem rám tartozik, az már Nolan saját döntése lesz.
Magunkra maradunk és ő fellelkesülve libben elém. Zöld szemei boldogan ragyognak, haja kissé kócosan hullik homlokába.
- Gyakoroljunk még! - zihálja kipirulva, körülpillant és nekiiramodik. Nézem hova, és megpillantom egyik farkasunkat. Ez Brooks. Ez Brooks!!!
- Nolan! - kiáltok utána, de már a farkas át is alakult és ráveti magát. Azonnal mellettük termek, visszakézből egy hatalmas pofont kap a farkas és elrepül néhány méterrel arrébb, tehetetlenül egy fatörzsnek vágódik. Másik karommal már a törékeny kis testet ölelem magamhoz.
Brooks feltápászkodik a földről, megrázza busa fejét és lassan visszaalakul emberi alakba. Arcán széles vigyorral.
- Brooks, fogd vissza magad - morgom a fenevadam hangján. Legszívesebben megbüntetném, de ekkor Nolan cérnavékony hangjára figyelek fel és lepillantok rá. Arcát a mellkasomba fúrja, úgy nyiszog.
- Segítség...
- Ne légy meggondolatlan, Nolan... - kezdeném a leteremtést, de meg sem hallja.
- Segítség... segítség... segítség! - nyüszíti egyre hangosabban.
- Nolan... - szólítgatom, de meg sem hallja. - Hallasz?
- Segítség! Megesz... felfal... - zokogja. Elengedem és hátralépnék, de úgy kapaszkodik belém mint egy fuldokló. Eltolnám magamtól, de felmordul mellettem valaki.
- Öleld már magadhoz te tuskó. - Felkapom a fejem, és egyenesen Damian hideg szemeibe nézek. Bizonyára meghallotta a kiáltásomat, és a segítségünkre sietett. Igen, igaza van, csak ez segíthet. A remegő kis test úgy simul hozzám, mintha belém akarna bújni. A hátára teszem egyik kezemet, majd egy tétova mozdulattal a másikat is. Végigsimítom, majd köré fonom a karjaimat és magamhoz ölelem fejére támasztom államat. Karjai szorosabban ölelnek engem, és még keservesebben kezd el zokogni.
- Bocsánat, azt hiszem túlzásba vittem, pedig csak... játszottam vele - dörmögi Brooks, kíváncsian nézve minket. A következő pillanatban Damian veti rá magát, és a földre szorítja, egyik keze a nyakára kulcsolódik, közelről és nagyon fagyosan néz a szemeibe. Hosszú másodpercekig néznek farkasszemet. A levegőben pattognak a szikrák szinte a feszültségtől. Damian elmosolyodik, és megsimogatja a sápadt és riadt farkas arcát.
- Semmi baj, tudjuk. A fiú még friss husi, ráadásul komoly trauma érte. Te ezt nem tudhattad... - búgja, majd lemászik az értetlen srácról. Na igen, ez ő. Kiszámíthatatlan és veszélyes. Néhány pillanatig úgy tűnt megöli Brooks-ot, de vele is csak játszadozott. Felénk fordul és Nolan fölé hajolva kukkantaná meg az arcát, de nem látja úgy belém bújt.
- Szerintem vidd fel a szobájába - tanácsolja halkan.
- Jó.
- És az ég szerelmére, legyél már egy kicsit kedvesebb vele! - forgatja szemeit bosszúsan. - A végén még megsajnálom és elveszem tőled!
Kifejezéstelenül nézek vissza rá.
- Miért?
- Brandon - sóhajtja, kezét Nolan vállára téve. - Tudod mit? Majd én felviszem.
- Nem, én viszem fel - zárom le a vitát, és Nolan lábai alá nyúlva ölbe kapom. Karjai nyakam köré fonódnak. Milyen könnyű a teste... Nyakamba fúrja könnyes arcát és beleszipogja:
- Folyik az orrom...
Damian kuncogva kap elő a zsebéből egy zsebkendőt.
- Tessék, Nolan-babuci.
Némán sétálok keresztül a parkon, vele a karjaimban. Nem hagyja abba a sírást, csak sír és sír, időnként motyog valami érthetetlent. A szobájában az ágyához lépek és lefektetem. Ahogy elszakadok tőle, megint hangosan kezd sírni. Nincs más választásom, meg kell őt nyugtatnom, mert én vagyok érte felelős.
Leveszem az ingemet és lerúgom a cipőmet hogy mellé fekhessek. Azonnal hozzám bújik, fejét mellkasomra fekteti, derekamat körülfonja karjaival. Átölelem én is őt, erőmet pedig hagyom szabadon áramolni, így felmelegedik körülöttünk a levegő. Horda szagom saját illatommal keveredik, és már érzem is hogy ez megnyugtatja. Ez a likantrópia legcsodálatosabb hozománya. A falka szellemünk, amely az összetartozást és a megnyugvást ajándékozza nekünk.
Oldalra fordulok, lábamat rádobom az övére és teljesen összegabalyodunk. Puha haja államat és nyakamat csiklandozza, finom illata orromat. Beleszagolok hajtincseibe. Behunyom a szemem. Jó... jó érzés... olyan különös, már nagyon régóta nem bújtam össze senkivel. Lehelete mellkasomat cirógatja és kezemmel önkéntelenül is végigsimítom fejét, ujjaimat selymes hajába bújtatom, nyakát cirógatom hajának töve alatt, ahol a legérzékenyebb a bőr.
Már csak halkan szipog néha, de teljesen lecsillapodott.
Hosszú-hosszú perceken át fekszünk így...
- Jobban vagy? - dörmögöm fülébe. Válaszul mocorog egy kicsit és még jobban hozzám bújik, ha ez egyáltalán lehetséges. - Nolan...
- Igen... azt hiszem. Sajnálom... nem akartam... én... - dadogja, és elpirulva próbál elhúzódni tőlem. Szorosabban magamhoz ölelem.
- Semmi baj, most pihenj. Nehéz időszak ez neked, és én sem könnyítem meg számodra. - Elernyed és hagyja magát közelebb húzni. Arcomat az övéhez simítom és felsóhajtok. Jó vele, engem is megnyugtat és feltölt a jelenléte. Igazi likantróp összebújás és mégis több ennél. Furcsa...
- Kérdezhetek valamit?
- Igen.
- Miért... nem szereted ha hozzád érnek? - suttogja félénken. Megmerevedek egy pillanatra majd elernyedek ismét.
- Erről nem szeretnék beszélni.
- Miért hagyod hogy összebújjak veled? Azt mondtad ezt senkinek nem szoktad engedni...
Elgondolkodtat a kérdése. Miért is...? Kötelességből? Sajnálatból?
- Szeretném elmondani neked, de magam sem tudom és most inkább nem is gondolkoznék ezen.
- Jó... - suttogja, és vackolódik egy kicsit a karjaimban. Egyik kis kezével végigsimít az őt ölelő karomon, izmaim megfeszülnek az érzéstől, majd beleborzongok.
Ahogy leguggol az alak velem szemben, érzem a belőle sugárzó erőt, ami teljesen elbódít és vonz magához.
- Bizonyára kihagy az emlékezeted, vagy csak a tegnapi vacsorán nem figyeltél – szinte csak távolról hallom Brandon hangját, résnyire nyitom szemeimet és a gyönyörű arcú férfit figyelem meg. Milyen szép szemei vannak…
- Jaj de kis aranyos – mondja kedvesnek tűnő hangon, s amikor fejem kezdi el simogatni, szívem hevesebben kezd verni. Felemelem fejem, és szinte követelőzve dörgölődöm hozzá, hogy ne hagyja abba.
- Nolan vagyok – mutatkozom be kis mosollyal.
- Jaj de édes vagy! Ejnye Brandon Kicsit törődhetnél vele többet is. Gyere... tőlem megkapod amit annyira szeretnél – fel sem fogom a szavakat igazán, csak a hívogató aura az ami teljesen magához csábít. Ölébe kuporodom, szinte mindenhol érzem simogató tenyerét, akár itt helyben el is tudnék aludni. Fülembe duruzsol intő, mégsem nekem szánt szavakat, de még ez sem érdekel, csak adja meg azt amire az ösztönöm vágyik.
Beszélgetést hallok, de addig nem eszmélek fel bűvös kábulatomból, míg nem abbamarad a kellemes kényeztetés. Pislogva nyitom ki szemeimet, és mikor tudatosul is bennem, hogy hol vagyok, felkapom a nyúlcipőt és azonnal Brandon mögé suhanok vacogva. A férfi felnevet, és elhanyatlik a fűben.
- Pihenek egy kicsit és figyelem a kis oktatást, ha nem baj – mondja szinte csak magának, de tudom, hogy nekünk címzi…
- Akár segíthetsz is. Nolannak meg kell tanulnia a szokásmodort – válaszol segítőm egy vállvonás után. Ő? Segíteni nekem? Mikor felém fordul, hirtelen szavakhoz sem jutok.
- Sajnálom, én... fogalmam sincs mit műveltem... – hebegem zavartan.
- Semmi baj. Az ösztöneid működtek, ami jó. És most... tisztázzátok Damian-nel a dominanciátokat. Csak óvatosan, ő eléggé szeszélyes. Ha veszélyt érzel, azonnal húzódj vissza – figyelmeztet egyhangúan, és hirtelen nem értem.
- De az előbb ölelt és simogatott. Akkor miért...?
- Csak játszott veled. Ezt a kört minden domináns hímmel le kell játszanod. Gyerünk – parancsszónak hangzik az utolsó tőmondata, így kicsi teketóriázás után, rábólintok.
Damian felül ismét a fűben, tekintetéből csak úgy áramlik a kíváncsiság. Felpislogok Brandonra, s ahogyan bólint azt jelenti nekem, hogy őszintén gondolta. Tehát gyakoroljak rajta… rendben.
Négykézlábra ereszkedem, és felidézem a tegnap este történteket. Lassan közelítek felé, előre figyelek, sőt a füvet és a lábát… „nem nézhetsz a szemébe” így is teszek, ha nem akarok bajba esni. A morgása hasonló mint Brandoné, de nem erős, így nem állok meg, folytatom tovább. Kicsit előre billentve fejem dörgölőzöm a lábához, aztán lassan fel karjához. Már azt hinném jól csinálom, amikor csak hangosabban morog. Megrezzenek, de nem állhatok meg, mert tilos. Feljebb haladok, lábai közé támaszkodva a mellkasához dörgölöm magam, s egy hangos morranással fejemre teszi a kezét, majd pontosan az ágyékába tolja arcomat lefelé.
Levegőt venni sem merek, csak érzem hogy szinte sistereg az arcom. Összecsuklottam a földre, fekszek mint egy kiterült, összekuporodott szőnyeg. Felnevet, majd el is hallgat szinte azonnal.
Csak akkor kapok észbe, amikor egy hirtelen lökethullámtól hátra csapódom, karjaimra támaszkodva, a félelmetes erő szabadul fel testéből, arca eltorzul… Az előbb éreztem hasonlót.
„ Ez az igazi…” – szólal meg a torz hang a fejemben, s elkerekedett szemekkel, még mindig piros pofival azonnal Brandon felé vetődöm, avagy hátrálok, kapálózok ahogy csak tudok, hisz menekülnöm kell. Haja szinte lebeg körülötte, s csak akkor állok meg, ahogy a Segítőm lábához érek.
Lassan lecsillapodik az erő, újra kisimul a hideg szépségű arc, és kis mosollyal néz rám, végül a felettem álló férfira elégedetten.
- Látom jól kitanítottad, az alapokat már teljesen ismeri – feltápászkodik, leporolja tenyereit, majd zsebre vágja kezeit.
Csak játék volt? Ennyi az egész?
Lehet hogy nem is kell itt félnem senkitől? Hisz ő a második akit itt ismerek, és csak azért mutatta meg erejét, hogy segítsen megtanulni. Lehet csak a másik klántól kell tartanom, de ha nem hagyom el ezt a helyet, akkor nem is fogok találkozni velük.
Kezdek megnyugodni, bár a vörösség arcomról még mindig nem tűnt el, hisz nem tudom kiverni a fejemből azt a mozzanatot, hogy hova nyomta a fejemet.
- Na én megyek, még dolgom van – int felénk, s Brandon mögé bújva pislogok fel rá, ruháját elengedem, hisz eddig azt fogtam, de már lenyugodtam.
Közelebb hajol hozzám, de mégis távol van, úgy néz hívogatón a szemembe.
- Még találkozunk, Nolan – megjegyezte a nevem… Elmosolyodom picit, majd ahogy elfordul, egyet intek neki búcsúzásképpen.
Tényleg nem kéne aggódnom, már nem is értem, hogy miért teszem.
Sóhajtok egyet, majd tiszta fejjel gondolva végig már nem is félek. Ha ezt mind gyakorlom, akkor már a kezdet meglesz ahhoz, hogy be tudjak illeszkedni, csak felül kell emelkednem a félelmen. Menni fog… remélem. Bártan lépek elé, kicsit ki is húzva magam, és határozott mosollyal pillantok fel a fekete ruhásra.
- Gyakoroljunk még! – mondom vidáman, majd körbenézek, és egy közelben sétálgató egyént látok meg… Erősebbnek látszik, biztos hogy dominánsabb. Talán ő is segítene gyakorolni.
Fás terület kezdődik, ahol ő sétál, nem is figyelek rá, még nem is szólok neki, csak nekiiramodtam, s halkan felnevetve sietek felé.
Brandon utánam kiált, nem is értem hogy mit, de el is halad fülem mellett.
Annyira izgalmas ez az egész, még nem éreztem ilyet. Lassan észrevesz a magas alak, lefékezek az avarban, és először csak lassítok.
Arcán nagy vigyor terül szét, szemében furcsa tüzet látok, s ahogy lazára veszi tartását, gyorsított felvételként látom átalakulását, teljesen ledermedek.
Remegni kezdenek lábaim, felfelé tekintek, ujjaimat fogdosom össze-vissza, s szívem majd’ kiszakad mellkasomból. Világos szőre beborítja egész testét úgy vicsorog rám, s ha nem lenne az előbbi fene nagy bátorságom, már biztosan könnyesek lennének a szemeim.
felelevenedik bennem a pár nappal ezelőtt történtek, szaggatott képekként villan be, míg végül magam előtt nem látom, ahogy belém karmol a fenevad… Ő is… ő is pont úgy néz ki.
magam elé révedek, majd megint fel rá, s összekoccannak térdeim, ahogyan felém szökken… rám fog ugrani…
- Nolan! – hallok egy kiáltást, s a következő pillanatban a földön fekszem egy csúszással, óvó fekete karok ölelnek körbe, férfiasan kesernyés mégis édes illat tölti be orromat.
Egész testemben remegek.
- Segítség – ejteném ki a szavakat, de csak a megformálásukra van erőm.
- Brooks, fogd vissza magad – hallom Brandon morgását, de nem látok mást csak a mellkasát.
- Segítség – lassan a külvilágot sem érzékelem, csak a forró könnyeket arcomon.
- Ne légy meggondolatlan, Nolan… - dorgálása csak puszta szavak most… nem bírom elfeledni ezt a felelevenedő képet.
- Segítség… - talán már a recsegő hang is amit én adtam ki hasonlít erre a szóra. Összeszorítom szemeimet, mellkasába nyomom még jobban arcomat – Segítség! – mondom egyre hangosabban, az ájulás kerülget, de nem tudok a sötétségbe olvadni, bármennyire szeretnék… a rémképek ébren tartanak.
- Nolan… hallasz?
- Segítség! Megesz… - reszketeg hangon nyöszörgök, de nem merem kinyitni a szemem.
Azt mondta megvéd, és most meg is mentett… de miért nem tudok lenyugodni? Szörnyen félek. Talán jobb lenne, ha ki sem mozdulnék a szobából, akkor leszek a legnagyobb biztonságban – Felfal… - csuklik el hangom, hisz megpróbálom sírásomat elfojtani. Nem szabad sírni. Elhúzódna tőlem, de visszavackolom magam karjaiba.
Összehúzza magát kicsire, és úgy bújik hozzám mint egy kölyökkutya. Nem teszek semmit, az is nagyon sok részemről, hogy hagyom neki. Senkinek eddig nem engedtem még ennyit sem.
Magát átölelve rándul össze és vad remegésbe kezd, arca elsápad. Érzem szörnyének bizsergetését. Hm. Még korai lenne az átváltozás, pláne nem fényes nappal.
- Nolan... Jól vagy?
- Nem... - nyöszörgi, és mégjobban összehúzza magát. Ez már kezd veszélyessé válni. Lehet hogy nem is a szörnye? Pánikroham lenne?
- Mi a baj? Mondd - ragadom meg felkarját.
- Fáj... Szúr a mellkasom...
- Vegyél nagy levegőt, Nolan. - Remek, most fulladozni kezd. Hátára ütök, de nem erősen, mert olyan kis törékeny fiú. Levegőért kapkod miközben hátát dörzsölöm. Na már visszatért az arcszíne is. Jól van.
Elengedem, és ő mélyen a szemembe néz. Vágyat látok benne. Tudom mit akar, amit minden ifjú farkas kezdetben. Törődést, egy domináns hím testének melegét és erejét, védelmét. Leeresztem a kezem, és belekezdünk a dominancia-játszmába. Ő felém araszol, én morgok. Karomhoz simítja arcát, majd körbemászik és hátamhoz mésik karomhoz is, ölembe mászik boldog kis mosollyal, majd kimászik és elém hever, arcát ölembe fekteti, szemeit lehunyva. Kipirulva, izgatottan piheg hogy most majd sikerül végre kiharcolnia tőlem egy érintést. Már emelném kezemet hogy a fejére tegyem, amikor megérzem Damian szagát. Felénk sétál mosolyogva, és zsebre vágott kezekkel áll meg mellettünk. Hosszú, ezüstszőke haja összefogva, de dús copfjából a szél néhány hajtincset előre fúj.
- Nocsak Brandon... - búgja. - Nem is tudtam, hogy dajka lett belőled.
Kobaltkék szemei gúnyosan szűkülnek össze, úgy méri végig a jelenetet.
Kezem megtorpan a levegőben, majd magam mellé ejtem. Nolan pedig halkan nyüszíteni kezd, ösztönösen a csalódottságtól.
Damian leguggol mellénk, és érdeklődve nézi meg magának Nolant. Halkan dörmögöm neki.
- Bizonyára kihagy az emlékezeted, vagy csak a tegnapi vacsorán nem figyeltél.
- Jaj de kis aranyos - szélesedik ki a mosolya, és megsimogatja Nolan fejét, aki a domináns erőt megérezve - amely enyémmel egyenlő mértékű - felpislog és belesimítja tenyerébe a fejét, akár egy törleszkedő kiscica. Jólesik neki az érintés, elvégre likantróp. Én nem szoktam őt simogatni. Senkit sem.
- Nolan vagyok - válaszolja édesen mosolyogva.
- Jaj de édes vagy! Ejnye Brandon - vet rám egy oldalpillantást Damian. - Kicsit törődhetnél vele többet is. Gyere... tőlem megkapod amit annyira szeretnél.
Int neki, és a földre ül mellém, az én kis védencem pedig gondolkodás nélkül kúszik hozzá, majd ölébe kuporodik, behunyt szemekkel élvezve hogy Daiman simogatja a fejét, hátát és karjait, közben gúnyos mosollyal duruzsol neki.
- A csúnya Brandon bácsi nem is törődik veled, ugye? Rossz Brandon... - Nolan mellkasába fúrja kipirult arcát. Nincs egészen magánál, az ösztönök nyomása alá került teljesen.
Sóhajtva állok fel, és leporolom nadrágomat.
- Mit akarsz itt, Damian?
- Armand küldött, hogy szóljak: ma egész nap távol marad, talán éjszakára sem tér vissza. William is mozgolódik, óvatosnak kell lennünk.
Bólintok. Ha a másik falka királya mozgolódik, az semmi jót nem jelent. Mielőtt megszólalnék, már mondja is:
- Már megdupláztam az őrséget, és tartottam egy tájékoztatót. Szóval nyugodtan tanítgathatod ezt az édes kiscicát. Nagyon kis helyeske, kár hogy nem én találtam rá hamarabb...
Összehúzom a szemöldököm. Damian nem lenne jó választás Nolannak. Nagyon szeszélyes és néha igazán kegyetlen tud lenni. Nem hiába volt Will első alfája. Sokan ellenezték amikor átállt hozzánk és Armand ilyen magas posztra engedte őt jutni. Eddig nem tett semmi olyat ami ártott volna a falkának, de nem bízunk benne.
Nolan felemeli a fejét, és mint aki egy álomból ébred, pislogva néz körül. Tudatosul benne hogy Damian ölében ül, arca hirtelen pipacsvörössé válik és kiugrik karjaiból, szélsebesen mögém rohan és hátamhoz simulva kukkant ki mellettem. Nagyon bájos kis reakció volt. Damian felkacagva veti hanyatt magát a fűben, karjait feje alá fűzi.
- Pihenek egy kicsit és figyelem a kis oktatást, ha nem baj.
Vállat vonok.
- Akár segíthetsz is. Nolannak meg kell tanulnia a szokásmodort. - A fiú felé fordulok.
- Sajnálom, én... fogalmam sincs mit műveltem... - dadogja suttogva.
- Semmi baj. Az ösztöneid működtek, ami jó. És most... tisztázzátok Damian-nel a dominanciátokat. Csak óvatosan, ő eléggé szeszélyes. Ha veszélyt érzel, azonnal húzódj vissza.
- De az előbb ölelt és simogatott. Akkor miért...?
- Csak játszott veled. Ezt a kört minden domináns hímmel le kell játszanod. Gyerünk.
Megnézi, de nem sok érdeklődést mutat, inkább körbenéz a nyugodt rét szerűségen ahol vagyunk, s egy kidől tönk felé halad végül, és leül rá, intésével magához hív, s megadóan kuporodom mellé. Felnézek rá, kíváncsi szemekkel, hosszú pillanatokig arcában gyönyörködöm. Olyan búskomor és kifejezéstelen. Kíváncsi vagyok, hogy vajon mivel lehet kicsit felvidítani, mert szeretném látni a mosolyát… biztos vagyok benne, hogy szép, le merném fogadni.
- Először a klánról fogok minden fontos tudnivalót elmondani, aztán a viselkedési szabályokról. Később gyakoroljuk is, mit hogyan kell tenned farkas társaságban. Ebéd után pedig körbevezetlek és bemutatlak néhány farkasnak. Fontos lesz majd a tanult szabályok használata – mondja halkan, igazi tanítói szigorral hangjában.
- Rendben, nagyon figyelek – biccentek rá őszintén. A tegnapiakból ítélve tényleg nagyon fontos lesz számomra, akár az életem is függhet tőle. Végig monoton hangon beszél, mindenre kitér, alig artikulál, de még ez is érdekes számomra, ahogyan minden mozzanata és hangja. Meglepő, hogy azonnal felfogok mindent, remélem meg is jegyeztem.
Megtudom, hogy nem minden farkas lakik itt, hisz akik meg tudnak élni saját erőből, és van kamrájuk, zárkájuk ahol holdtöltekor lehetnek, élhetnek az emberek között… milyen érdekes… de az még érdekesebb, hogy erre a nagy erdőre, két klán is helyezkedik.
- Más: amitől óvakodnod kell – mondja halkan, és a zsebébe nyúl, majd egy ékszerdoboznak tűnő tárgyat vesz elő, és leemeli a tetejét.
- Nem értem… - mondom halkan, ahogy egy medált látok meg a dobozban. Vajon ettől mért kell félnem?
- Ezüst. Farkasra veszélyes anyag. Óvatosan érintsd meg egyik ujjaddal – de… de ha beszélyes anyag akkor miért fogjam meg? Rá nézek, és tekintete is bátorít, így óvatosan megérintem, de mintha parázs lenne úgy kapom el onnan mancsomat… Ez éget!
- Ez fáj! – hangoztatom is nyüszögésemet, mire csak bólint.
- A vadászok, ha bírósági végzést kapnak, ilyennek ölik meg a magunkfajtát. Óvakodj tőlük, és óvakodj az ezüstékszerektől, valamint mindentől, amiben fellelhető. Csúnya sebhelyeket képes hagyni, amelyek csak évek múlva halványodnak el a bőrödön a sok átalakulás után. Érdekes, hogy vadásznak ránk… akár csak az állatokra. Pedig valahol mi még emberek vagyunk, legalább is annak érzem még magam, hiába felerősödtek érzékeim.
Olyan lényekről kezd el nekem beszélni, amikről azt hittem, hogy csak a mesékben léteznek. Tündérek? olyan mintha egy rémmese közepére kerültem volna… s belőlem nevelik a farkast, akinek majd Piroskát kéne megtámadnia…
- És most az etikett – kezd bele egy újabb témába, s mikor már úgy érzem, hogy az agyam nem tud több információt befogadni rá kell jöjjek, mindig felhoz valami olyan témát, ami felkelti a figyelmemet.
- Kihívás?
- Igen. Ha egy farkas párbajra akar téged kihívni, szimplán neked is támadhat, de egyszerűen fenyegethet is vagy akár sértegethet. Képesnek kell lenned arra, hogy megállapítsd: valós fenyegetésről van-e szó. Ebben csak a különleges érzéked lehet segítségedre.
A mondata végeztével, még feldolgozni is alig van időm az információkat, felmorran és a fűbe teper le folyamatosan morog, szívem a torkomban dobog, remegni kezdek… Ne… miért bánt?
Mikor elcsendesül, még mindig nem tudok megmoccanni.
- Ez csak játék volt – mondja kifejezéstelenül.
- Oh hál’ isten... Nagyon megijesztettél...
- Ez viszont valódi fenyegetés... – torz hangon hördül fel, hatalmas láthatatlan löket csapja meg arcomat, égetően perzsel, szinte karcol, arca is teljesen torzzá válik, számomra szörnyen félelmetessé. Hátrálni kezdek tőle, de összecsuklom, s egy bennem motoszkáló erő eközben belülről akar széttépni. Könnyek gördülnek végig arcomon, majd összekuporodom amennyire csak tudok.
- Érzed a különbséget? – kérdi halkan a kitörés után… mintha köddé vált volna, s egy szempillantás alatt eltűnt volna… már nem érzem… mégis. Felejthetetlen volt ez, amit művelt.
- Az erőd... éreztem... Azt hittem valóban... – meg akar támadni. Tényleg azt hittem, hogy itt helyben, elevenen felfal. Magához ránt, s ahogy meghallom egyenletes szívverését, mintha nyugtatóként hatna rám.
- A Segítőd vagyok, Nolan. Sosem bántanálak ok nélkül. Ez az oktatásod része, semmi több. És most egy újabb fontos dolog. Kezdetben minden hím tisztázni akarja veled a dominanciáját, ez így megy nálunk. Ha békésen nem képes megoldani, durván teszi. Ha így támad rád valaki, és én a közelben vagyok, menekülj hozzám azonnal. Értetted?
Nem tudok válaszolni, így csak bólogatok válaszként, arcomat mellkasához dörgölve. Azt hittem könnyű lesz beilleszkedni. De miért kell így, verekedéssel megoldani ezeket, mint… mint… az állatok?
Elkerekednek szemeim, s mintha eddig nem fogtam volna fel, csak most keseredem el igazán.
Azért… mert állatok vagyunk… részben. Féktelen vadállat.
Hozzá kuporodom, de ő nem tesz semmit, csak ül.
Egy ölelés… vagy simogatás az amire ösztönöm vágyik…
Felvillan szemem előtt a fenevad, ahogy hörögve vetette rám magát… aztán…
Összerándulok, szemeimet is összeszorítom, a belső lény mardosni kezd, de hiába szorítom magamhoz saját karjaimat, hiába ölelem át magamat, egyre erősödik az érzés. Már majdnem lefejelem térdemet, mikor remegni kezdek.
- Nolan… Jól vagy? – szavai aggódóak, de semmi érzelem nincs bennük… Miért?
Miért nem tud érzéseket vinni a hangokba? Zavar, és mintha távolinak tűnne.
- Nem… - nyöszörgöm halkan, és ha lehetséges még kisebbre húzom magam össze. Nem tudom hallotta-e, de először nem is érzem, hogy moccanna, majd felkarjaimat ragadja meg, én térdeimre csúszom, és fejemet a földre támasztva kuporodom össze picivé.
- Mi a baj? Mondd – noszogat tovább, de félek egyetlen hang sem jönne ki a számon, mégis megpróbálom.
- Fáj… Szúr a mellkasom… - nyöszörgöm rekedtesen, s azt tanácsolja, hogy vegyek mély levegőt. Megpróbálom, de egyszerűen nem megy, fulladozni kezdek, majd a hátamra csak egyet, mire egész testem megremeg, megfeszülök, kikerekednek szemeim, s mint aki most bukott ki a víz alól, mélyen szívom magamba az éltető levegőt… Vajon mi volt ez amit éreztem? És miért blokkolt le ennyire? Majdnem megfojtott. Másodpercek alatt nyugszom meg, s amikor simogató tenyere bizserget végig, még el is mosolyodom. Előttem van, talán kicsit mellettem. A fűben pihen törökülésben, és felém görnyed robosztus teste, szemeivel engem fürkész, s hiába remélem azt, hogy aggódó, csak üres feketeséget látok benne… Ez még engem is fagyossá tesz, de el akarom érni, hogy ez megváltozzon. Négykézlábra emelkedve megyek felé lassan, akár egy macska olyan ruganyos mozdulatokkal. Halkan morog, de nem törődöm vele, akármilyen gyorsan is ver a szívem, folytatom. Nem csak gyakorlás miatt, egyszerűen érzem, hogy ezt kell tennem. Hozzádörgölőzöm karjához, körbe hátához, végig négykézláb haladva, másik karjához, végül teljesen ölébe mászom, és ott kuporodok össze, elégedett mosollyal. Halk morgása azt jelzi számomra, hogy még ne álljak meg, így azonnal kapcsolva áthaladok rajta, vissza fordulok felé, s míg testemmel a fűben pihenek, addig fejem az ölébe hajtom, azt remélve, hogy a fejemre teszi a kezét, vagy újra hátam kezdi el simogatni. Már a közelben érzem tenyere bizsergését, lehunyt szemekkel várom a kontaktust, szívemet melegség önti el, de ekkor a fénylő napsugarakat egy árny takarja el előlem. Kinyitom szemem, de csak egy furcsa sziluettet látok.
- Nocsak Brandon… nem is tudtam, hogy dajka lett belőled – hangja gunyoros, kissé mély, mégis szép hangzású. Vajon ki ez? Ahogy szemem hozzászokik a fényárhoz, látom hogy hosszú tejföl szőke haja hátra van fogva, néhány tincs arcába hull. Szemei szúrósak, de mégis, legalább érzelem van benne, akkor is, ha az gúnyos. Arca szép, de az élveteg mosoly kicsit torzzá teszi, mégsem csúfítja el.
Érzem, hogy Brandon megáll a mozdulatban, nem ér hozzám, s én nagyon halkan, szinte nesztelenül kezdek el ösztönösen nyüszögni, akár egy kiskutya.
