- Azt mondta, hogy… vele kell mennem… Azt mondta… hogy ha nem megyek vele, akkor megöl… csak akkor ereszt el ha meghalok, vagy megmentem én is az életét. Brandon… én nem akarok elmenni...
Ahogy halkan sírdogálva eldadogja nekem ezeket a szavakat, heves félelem járja át a mellkasom. Nem, az nem lehet hogy elveszítsem őt is... Soha!
- Nyugodj meg – suttogom kezeit megfogva.
- Nem akarom, hogy elvigyen tőled... – leheli remegő szájjal, szemeiben sebezhetőség és félelem. Összeszorul egész mellkasom, és rájövök: ez a fiú... fontos nekem. Nagyon fontos.
Leülök mellé és fejét mellkasomhoz vonva ölelem magamhoz, ő pedig mintha csak erre várt volna, halkan felzokogva bújik belém. Kis kezecskéivel ingembe kapaszkodik, karcsú testét rázza a sírás.
- Ne félj, megvédelek mindentől – dörmögöm a hajába csókolva szavaimat. Illata olyan mint az édes sütemény és a virágos mező... Nem emlékszem mikor, egyszerűen csak... már a puha nyakát csókolom, sóváran szívva magamba ízét és illatát. Nem.. nem elég, még kell.
- Brandon – súgja a számba, nyelve forró és puha. Ujjai hajamban kutatnak, tincseimet borzolják, beléjük tépi a szenvedélyt. Haja szétterül a párnán, zihálásom és az ő sóhajai törik meg a szoba csendjét, mintha még az éjszaka is visszatartaná a levegőt...
Valahol a távolban, az ablakon túl felvonyít egy farkas.
- Nolan! – nyögöm ellökve magamat róla, és döbbenten tapadok hátammal a szoba falára. Tágra nyílt szemekkel, zihálva nézek le rá, ahogy meztelenül hever az ágyon, a ruhája cafatokban körülötte, ajkai duzzadtak és nedvesen csillognak csókjaimtól, bőrén karmolásaim és fogaim nyoma, apró foltok a nyakán... Mind... az én heves szenvedélyem jelei. Istenem, mit művelek? Majdnem megerőszakoltam! Szinte már én is meztelen vagyok, nadrágom letolva, hímvesszőm lüktetve mered felfelé, készen állva az aktusra. Ahogy észbe kapok, máris rántom vissza magamra, sziszegve kényszerítem ruhámba vágyamat.
- Brandon...
Az érzéki, lágy sóhajtól megdermedek és felemelem a fejem. Azok a gyönyörű zöld szemek és a bennük csillogó sóvár vágy. Összezavarodom teljesen.
- Nolan... én sajnálom – dörmögöm vágytól mély, rekedtes hangon. – Fogalmam sincs mi ez az egész. Még soha nem történt ilyen velem, nem... nem okoztam fájdalmat?
Végigpillant magán, karcsú és remegő ujjaival magára húzza a takarót, szemeit elrejti előlem hosszú szempilláival.
- Se-semmi baj. Nem fájt...
Ökölbe szorulnak kezeim, a sóvárgás végighullámzik rajtam. Még érzem a számban bőrének édes ízét... és a keserű haragét is.
Ilyen kiszolgáltatott helyzetben van, és én nekiesek mint egy állat! Hát miféle szörnyeteg vagyok én?! Miért műveltem ezt?!
Olyan törékeny és sebezhető, ahogy ott fekszik. Egy könnycsepp csordul végig az arcán, és én akaratlanul is közelebb lépek hozzá hogy megvigasztaljam, de mielőtt hozzáérnék, visszahőkölök. Ha megteszem, ismét elveszítem az önuralmam, ez biztos.
- Nolan én sajnálom – ismétlem magam sután. – Életre kelt a testem, pont most és pont veled. Nem tudom... nem tudom mihez kezdjek ezzel.
- El akarsz menni? – kérdezi tőlem, de nem néz rám. Az ablakon bámul kifelé, ujjai a takarót szorítják. Érzem vágyának illatát az enyémmel keveredni.
- Nem akarlak most egyedül hagyni téged ennyi borzalom után.
- De el akarsz menni, igaz?
- Az eszem azt súgja, hogy jobb lenne itt hagynom téged, mert... olyan erősen vonzol magadhoz, hogy félek: elveszítem az önuralmamat és...
Idegesen túrok ismét a hajamba. Teljesen össze vagyok zavarodva... mi a fene folyik itt?
Csak félig alszom, nem merülök el teljesen a sötétben. Olyan kellemes, ahogyan simogat. Megnyugtat, és szinte mindent elfeledtet velem. Olyan jó lenne, ha sokáig tartana ez a pillanat.
Halkan nyílik az ajtó, kiéleződött hallásommal is alig hallom, de nem moccanok. Nem akarok innen elmozdulni.
Egy erős, picikét talán ismerős erő suhan végig testemen, amitől megrezzenek, de félnem nem szabad tőle. Nem is olyan félelmetes.
- Hogy van a kölyök? – ismerős ez a hang. Csak nem a királyunk?
- Jól. Túlélte, de majdnem belehalt. – Brandon…
- Igen tudom, a druida elmesélte – druida? Milyen druida? Tényleg léteznek még ilyenek?
- Megnevezte már a druida az árat?
- Árat? – szöki ki akaratlanul torkomon a szó, felkapnám fejem, de felnyüszögve visszaejtem Brandon lábára. Ár? Milyen ár? Miről van szó?
- A Druida megmentette az életed, fiam. Tudod kik azok a druidák?
- Ha... ha jól tudom, ókori papok voltak. – Ezt tanultam régebben, bár a filmekben mást jelentett. Vajon melyik az igaz? Már semmit sem tudok biztosan.
- Okos. A történelemkönyvekben valóban ez szerepel. Ők az ősi kelta varázslók. Kevesen maradtak életben, és nagyon erősek. A vámpír király szövetségese az, aki a te életedet mentette meg. A neve Kirian. Véres druidának is hívják. A legerősebb és legaljasabb közöttük. – ez… ez érdekes és örülök, hogy elmagyarázta, igyekeztem is azonnal megjegyezni mindent akár csak a többi szabályt is, de engem most akkor sem ez érdekel.
- És mire céloztatok amikor az árról beszéltetek?
Hosszú pillanatig nem szólnak, szívem hevesebben ver az izgalomtól. Mi az amit ennyire nem akarnak elmondani?
- A drudiák semmit nem tesznek ingyen. Mindennek meg van az ára. Lehet velük alkudozni... de nem érdemes.
- Vagyis ez azt jelenti, hogy én most az adósa vagyok?
- Igen, azt. – jön a tömör, és éles válasz.
- És sok pénzbe kerül? Van némi örökségem...
- A druidákat nem érdekli a pénz vagy az arany. Különleges dolgok kellenek nekik. Ha nem fizeted meg a szívesség árát, akkor visszaveszi azt, ami...
Istenem… Amikor már azt hittem túl vagyok mindenen miért jön egy újabb akadály? Miért kell mindennek ilyen nehéznek lennie?
- Ne aggódj, azt sosem engedném – Brandon… most is olyan kedves velem, de vajon Ő mit tehet? Vajon tényleg meg tudna menteni ebből a helyzetből? Már így is nagyon hálás vagyok neki, de ha megtenné, örökre az adósa lennék. Akár a druidának. Csak Brandonnak szívből, tiszteletből és szeretetből tenném. Csak neki.
- Magatokra hagylak benneteket. Néhány óra múlva véget ér az éjszaka.
- Köszönöm... Brandon. – súgom halkan, mikor királyunk kiment a szobából.
- Aludj. Ne foglalkozz most semmi mással. – szót fogadok, és újra ujjainak kellemes simogatását élvezve lassan, végre hagyom, hogy az álom, és a fáradtság elnyomjon.
~*~
Mikor újra felkelek, egy fényesebb, tisztább szobában találom magam, kinyitom szemem, és megtapasztalom, hogy… egyedül vagyok. Teljesen.
Óvatosan ülő helyzetbe tornázom magam, minden tagom sajog, és olyan gyengének érzem magam, mint még soha. Sejtettem, hogy erre kell majd számítanom, hisz múltkor láttam az étkezőben azt a másik farkast is. Azaz férfit. Sokkal izmosabb, erősebb teste volt, mint nekem, mégis olyan gyenge volt, hogy más védte. Velem is ez lesz a helyzet. Sőt, már most is. Mikor lassan végre kitisztul fejem, észreveszem, hogy emberi alakban vagyok. Végre! Istenem! Megint embernek érezhetem magam!
Felnevetnék, de csak pár kuncogó hangra telin erőmből.
Végigsimítom karomat, és nem törődöm azzal, hogy ez a simítás olyan ,mintha ezer tű szúródna belém. Nem… Végre a bőrömet érinthetem, és érezhetem, hogy létezek. Ez a legfontosabb most nekem. Vajon Brandon merre lehet? Biztosan Ő hozott ebbe a szép szobába, meg kéne ezt is köszönnöm.
Az ágyból nem akarok kiszállni, pihenésre van szükségem, magamtól érzem. Biztosan ő is aggódna értem, így nem moccanok, csak továbbra is ülve, mosolyogva nézek körbe a szobán. Egy orvosi szoba lehet, biztosan a gyengélkedő egyik ápoltabb része. Egy csap tele van vöröses barna rongyokkal, ahogy egy szemetes is. Ez vajon… vajon mind az én… én valamim? Vagy csak képzelgek?
Lassan nyílik az ajtó, és már mosolyogva tapom is oda tekintetem.
- Bra… - elakad a lélegzetem is, amikor egy magasabb, köpenyes, csuklyás személy lép be, kezében egy görcsös, kövez bot.
Pupilláim összeszűkülnek, szemem kitágul, ahogy lecsap rám, a felismerés.
Ez… ez… a… a… druida… Segítség!
- Úgy látszik, nem engem vártál… Kár… - hangja mély, szinte velőmig hatol, és ahogy ereje végigsöpör a szobán, felismerem azonnal. Tényleg Ő mentett meg. Ez az erő volt az ami végigcsapott rajtam az átalakuláskor. Tényleg neki köszönhetem, hogy élek. Csak most hiszem el igazán.
- Mit akarsz tőlem? – magasra elemel tekintetem, hogy felnézzek rá. A csuklya alól csak szája látszik ki, amire kegyetlen mosoly húzódik, összerezzenek a félelemtől. Tartanom kell magam. Nem félhetek. Nem szabad.
- Hmm… - egyetlen hangfoszlánya is remegésre késztet. Olyan esetlen vagyok. – Azt hittem, már sejted – jegyzi meg gúnyosan. Cseppet megrázom fejemet válaszként. Nem tudom mit akar. Én honnan tudnám, ha még Brandon se, sőt még a király sem tudja?
- Kirian… ugye? – kérdezem, oldalra biccentve fejem, mire biccent.
- Látom mégis meséltek valamit. Viszont te is áruld el a neved szépségem.
- Nolan… de ne hívj szépségemnek – lesütöm tekintetem, és a mondat végére elhalkulok.
Ruha susogását hallom, és visszaemelem rá tekintetem, és ekkor látom, hogy leemeli fejéről a nehéz anyagot, és láthatom arcát.
A félelmem felkel, és moccanni sem tudok, főleg ahogy ereje újra végigjárja testemet.
Ujjai arcomra simulnak, képtelen vagyok bármit is tenni, még a légzésem is olyan nehézkessé válik, hogy úgy érzem, mindjárt megfulladok. Szemei fénylő kékek, apró szikrák csillognak benne. Arca sármos vonású, vonzó, de a kegyetlenség, ami belőle árad ezt torzzá teszi.
- Annak hívlak kicsikém, aminek csak akarlak. Tudd, hol a helyed. Mostantól mellettem leszel – szívem idegesen kezd kalimpálni a szavakra.
Nem… ezt nem teheti… nem szakíthat el innen csak azért, mert megmentette az életemet.
Szólásra nyitnám a számat, de csak eddig jutok el, egy hangfoszlány sem képes kicsusszanni.
- Nem… - nyöszörgöm elhalóan, még a könnycseppek is belém szorulnak ettől az erőtől.
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy ellenkezz. – kegyetlen mosolya újra arcára terül, szélesebb mint az előző, és gonoszabb is. – Velem fogsz jönni, ez az ár az életedért. – Ár… szóval Ő csak így gondolkodik. Nála az ár a szeszélyességének kielégítése? – Ebből csak két féleképpen kerülhetsz ki.
Végre elhajol tőlem, és kapok némi levegőt, de még mindig nem az igazi. Erőszakkal felé fordítom tekintetem, ahogy lassan az ajtó felé hátrál. Hogyan? Válaszolj!
- Vagy te mented meg az életem… Vagy megöllek…– hangosan felnevet, kacagása csak pár pillanatra tölti be a szobavibráló csendjét. Egy könnycsepp gurul végig arcomon, de nem moccanok, csak szemem sarkából figyelem, ahogy kilép az ajtón – Igyekezz felépülni.
Bezáródik az ajtó, és én a szemközti falra meredek. Mentsem meg vagy megöl? Vagy elszakít Brandontól? Nem… én ezt nem akarom… Nem.
Miért kell? Miért én? Miért kellek neki?
Az ajtó ismét felszakad a tokjából, és az ismerős aura lágyan bizsergeti végig testem. Brandon… már nem láthatlak sokáig…
A szavak megütköznek a torkomban feszülő gombóctól, és nem csúszik ki egy sem.
- Nolan! – kérlek… ölelj magadhoz amíg lehet. Brandon…
Mintha csak hallaná gondolataimat azonnal magához szorít finoman, először moccanni sem tudok.
- Semmi baj... semmi baj. Mit mondott? Mit akar tőled?
Ahogy testének melege ölel körbe egyre sűrűbben folynak a könnyek, reszketeg karokkal viszonzom ölelését.
- Brandon… - nyöszörgöm halkan, majd hangos sírástól remeg egész testem, nem bírom megállítani, bármennyire szeretném – Brandon – most csak ennyit vagyok képes kicsikarni magamból. Nevét, és a reszketeg sírást.
Nem akarom… nem akarok tőle távol lenni. Inkább meghalnék, minthogy azzal a hideg és kegyetlen alakkal menjek.
Ahogy óvatosan simogatni kezd hozzám bújva, csillapodik remegésem, és a sírás is. Lassan, mégis biztosan elmúlik, végül már csak szipogok, és megpróbálom szorosabban ölelni.
Előre dől, aminek hatására én a hátamra fekszem. Lassan elereszt, de ujjaim a pulóverébe mélyednek, nem akarom, hogy elhajoljon tőlem. Közel akarom érezni magamhoz.
Felsóhajt és felül az ágy szélére, hogy továbbra is így maradhasson velem.
- Mit akart tőled? – dörmögi halkan, és lassan eleresztem. Felegyenesedik, felém magasodik, és arcomat figyeli. Arcomról ujjaival törli le a könnyeket, komolyan figyel, homlokomról oldalra simítja tincseimet. Olyan kedves, és olyan gyengéd velem.
- Azt mondta – szipogom halkan – hogy… vele kell mennem… - érzem, ahogy erő lángol fel benne, öklei összeszorulnak. Dühös? – Azt mondta… - folytatom remegő hanggal – hogy ha nem megyek vele, akkor megöl… csak akkor ereszt el ha meghalok, vagy megmentem én is az életét.
Szemeiben furcsa fény csillan fel, arcom eltorzul cseppet, újra a sírás kerülget.
- Brandon… én nem akarok elmenni – érzem, ahogy halántékomon úja csorognak a könnyek. Nem akarom…
- Nyugodj meg – megfogja egyik kezem. Szabad kezemet óvatosan felemelem, fáj még, de ellenállok neki. Ujjaimmal arcát érintem lágyan, végigsimítok rajta, és egy valamelyest megnyugtat, mégis éget a tudat, hogy már nem sokáig tehetem ezt.
- Nem akarom, hogy elvigyen tőled – suttogom nyöszörögve, és ajkaim remegni kezdenek.
Mély levegőt veszek és lassan kifújom, ujjaim a hűvös fémkilincsre fonódnak. Odabent egy élő, egészséges Nolan vár. Örülnöm kéne, megkönnyebbülnöm. De... a sötét árnyék ami fölénk magasodik, meggátol ebben. Még rendeznem kell a gondolataimat, és kitalálnom hogyan tovább.
Benyitok. Ő farkas alakjában hever a cella közepén, ezüstszürke bundája gyönyörű és dús. Termete nem igazán nagy, subhímként ez jól is van így.
- Szia - szólal meg halkan, mély torokhangon. Farkas pofájából az ő igazi
- Hogy vagy?
Leülök mellé.
- Jól... - morogja halkan és közelebb kúszik hozzám, busa fejét az ölembe teszi. - Élek.
Szinte látom szép mosolyát a farkaspofa mögött, és megcirógatom a fejét. Puha és dús, selymes a bundája. Akár egy kölyöknek. Az enyém durvább.
- Brandon… te megsérültél…
- Nincs semmi bajom, most törődj azzal, hogy felépülj.
Megnyugodva fekteti vissza a fejét, és behunyja szemeit. Nyugtalan álomba merül, végtagjai rángatóznak, halkan felnyüszít időnként, majd fokozatosan lenyugszik.
Nem tudom mennyi idő telt el.
Hangtalanul nyílik a vasajtó, és a helyiséget betöltő erőből is pontosan tudom ki lép be. Armand komoran mér végig bennünket, de nem állok fel, csak ültömben hajtok tisztelettel fejet előtte. Csak biccent felém.
- Hogy van a kölyök?
- Jól. Túlélte de majdnem belehalt.
- Igen tudom, a druida elmesélte - érezni auráján a feszültséget. Közelebb lép, leguggol. Sötétszürke öltönyével szinte beleolvad a félhomályba, csak kéken ragyogó szemei látszanak élesen és ezüstszőke haja. Nemes vonású arcán gondterhelt árny szalad keresztül egy pillannatra, majd el is tűnik, mintha sosem lett volna ott. Pedig tudom hogy mire gondol.
- Megnevezte már a druida az árat?
- Árat? - kérdezi hirtelen Nolan. Hirtelen ébredhetett, mert felkapná a fejét, de nyögve visszaejti az ölembe. A király lepillant rá.
- A Druida megmentette az életed, fiam - dörmögi halkan. - Tudod kik azok a druidák?
- Ha... ha jól tudom, ókori papok voltak.
- Okos - biccent türelmesen Armand. - A történelemkönyvekben valóban ez szerepel. Ők az ősi kelta varázslók. Kevesen maradtak életben, és nagyon erősek. A vámpír király szövetségese az, aki a te életedet mentette meg. A neve Kirian. Véres druidának is hívják. A legerősebb és legaljasabb közöttük.
- És mire céloztatok amikor az árról beszéltetek?
Komoran villantjuk össze tekintetünket a királlyal. Valahogy nem akarom elmondani neki. Ő is így van vele, de végül mégis válaszol.
- A drudiák semmit nem tesznek ingyen. Mindennek meg van az ára. Lehet velük alkudozni... de nem érdemes.
Nolan okos fiú, azonnal megérti.
- Vagyis ez azt jelenti, hogy én most az adósa vagyok?
- Igen, azt.
- És sok pénzbe kerül? Van némi örökségem...
Megsimogatom Nolan fejét hogy magamra vonjam a figyelmét.
- A druidákat nem érdekli a pénz vagy az arany. Különleges dolgok kellenek nekik. Ha nem fizeted meg a szívesség árát, akkor visszaveszi azt, ami...
- ...az életembe kerül.
Bólintok. Érzem ahogy megborzong az ölemben.
- Ne aggódj, azt sosem engedném - jelentem ki elszántan.
Armand meglepetten pillant rám, komoran és elszántan viszonzom tekintetét. Mosolyogva biccent és feláll.
- Magatokra hagylak benneteket. Néhány óra múlva véget ér az éjszaka.
Sóhajtva döntöm hátamat ismét a hűvös falhoz, és nagy sóhajjal hunyom be szemeimet.
- Köszönöm... Brandon.
Felemelem nehéz szemhéjaimat és lepillantok rá, ujjaim megmozdulnak és ismét végigsimítom busa fejét.
- Aludj. Ne foglalkozz most semmi mással.
Órákkal később, lassan visszahúzódik a szőrzete, karmai, csontjai. Lassan és fájdalommentesen változik vissza. Meztelenül, törékenyen hever a karjaimban. Felveszem és óvatosan kisétálok vele, át egy kórterembe. Puha ágyba fektetem, majd segítek az ápolónak lemosni testét.
***
Nolan sokat alszik, ahogy minden kezdő alakváltó. Így van időm saját ügyeimet intézni. Armand hivat magához. Amikor belépek az irodába, hátrahőkölök az arcomba vágódó erőktől. Kicsit sok egyszerre a királyom és a druida kisugárzása. Utóbbi ereje olyan, mintha izzó tűvel döfködnék a bőrömet. Az íróasztal mögött ülő királyom jobbján áll, csuhájának csuklyája alól csak sejtelmesen mosolygó szája látszik. Hosszú boton támaszkodik, amelynek végén egy piros kő csillog. Mintha egy klasszikus mesekönyvből lépett volna elő. Damian a fal mellett áll, komoran nézi ő is a varázslót, nyilván nem tetszik neki. Ő is érzi a belőle áradó, sötét, félelmetes és gonosz energiákat.
Armand tömören összefoglalja miért jött a druida. Elárulja döntését is. Mi a vámpír király mellé állunk, ahogy a klán már évezredek óta is tette mindig.
- Értem. És a Handor Klán? Ők választottak már?
A druida előre lép, amitől Damian és én egyszerre hőkölünk hátra. Ereje csak egyszerű mozdulatától is úgy örvénylik körülötte, hogy levegőt is nehéz venni tőle.
- Ma este tárgyalok velük - mondja halkan. Mély és lágyan simogató hangja van, ami akár kellemes is lenne, ha nem jeges borzongást váltana ki belőlem. Bizseregnek az ujjaim, karmaim elő akarnak törni, természetes védekező-reflexként. - Úgy gondoltam, itt találkozunk velük, ez a legkényelmesebb megoldás. Igazán szórakoztatónak ígérkezik. Ha megbocsátanak, van egy kis elintéznivalóm. Naplementekor itt találkozunk...
Kifejezéstelen arccal hallgatom és félreállok az útjából hogy nesztelen léptekkel ellibbenjen mellettem. Csuhájában is jól látszanak széles vállai és hatalmas termete. A kelták óriásiak voltak, de ez a fickó valószínűleg még köztük is nagyobb darabnak számított. Jóval két méter fölött lehet.
***
Rossz érzés kerít hatalmába. Armand végre elenged miután megbeszéltük a Handor klán fogadásának feltételleit, és egyenesen a gyengélkedőbe sietek. Teljesen ledermedek amikor megpillantom az ajtón éppen kilépő druidát. Épp felhúzza fejére a csuklyát, így pont nem látom az arcát... de ezek szerint Nolannak megmutatta.
- Ne vágj ilyen rémült képet, sötét lelkű barátom - mosolyog rám.
- Mit tettél Nolannal? - kérdezem, szinte passzírozva a szavakat magamból. Az aggodalom olyan erővel szorítja össze a gyomromat, hogy levegőt sem nagyon tudok venni, ráadásul az ő ereje sem könnyít a helyzetemen.
- Még semmit.
Elvonul, én pedig szinte feltépem az ajtót és berontok rajta.
- Nolan!
Megtorpanok és a sápadtan ülő fiúhoz sietek. Ajkai hófehérek és remegnek, szemei könnybe lábadnak. Óvatosan magamhoz ölelem.
- Semmi baj... semmi baj - próbálom megnyugtatni. - Mit mondott? Mit akar tőled?
Bármennyire lassan veszem, sajog mindenem. Az izmaim, a mellkasom, a tüdőm. Pár helyen be is vagyok kötve ahogy érzem, például a lábamat szorítja valami. A hátsó lábaimat.
Megmoccanok, és néha megsajdul mindenem, de legalább tudok mozogni, és ez a lényeg.
Nem vagyok emberi alakban, de valamennyire tudatomnál vagyok, viszont. Úgy érzem, mintha mélyen magamban lennék, és alig lennék ura a testemnek.
Kaptam már enni is, és az a tetem… El sem hiszem, hogy az ösztönöm azonnal rá vezetett, hogy szétmarcangoljam. Könnyezve haraptam bele, soha nem csináltam még ilyet.
Most nyugodtan fekszem, és pihenek, teszek pár mozdulatot, hogy szokjam a mozgást.
Nyikordul az ajtó, azonnal morogni kezdek reakcióként, de amint meglátom az érkezőt, elhalkulok. Ez… ez Brandon. Jól van, és épségben van. Istenem… nem láthat meg így.
Mancsaimat fájdalmasan nyüszögve teszem szemeimre, remélve hogy ennyivel el tudok bújni előle. De tévedek, viszont kellemes csalódás és. A fejemre teszi a kezét, simogatni kezdi. Kikandikálok mancsaim mögül, és arcát figyelem. Még mindig kifejezéstelen.
Fújtatok egyet, nagy sóhajt véve, és újabb kis nyöszögés követi. Még mindig nagyon fáj, de szerencsére már egyre kevésbé.
- Szia – nyögöm ki végül nagy nehezen, torz mégis vékony hangon. Nem szeretem ezt a hangot. Olyan más, ez nem én vagyok.
- Hogy vagy? – dörmögi halkan, és már hangjától is sokkal jobban vagyok, mintha gyógyszerként hatna rám, de ahogy testemen végigfut a bizsergés, még a bőröm is fáj. De akkor is gyógyszer számomra. Fájdalmas gyógyszer.
- Jól… - mondom röviden, majd lesütöm szemem. Leül mellém, én pedig azonnal közelebb kúszom hozzá, és fejemet az ölébe teszem. Szeretem a közelségét, mindig megnyugtat. És ahogy érint… még a vastag szőr sem érdekel, érzem a langymeleget, a simogatását. El tudnék aludni, itt helyben. De nem szeretnék, hisz most jött meglátogatni.
- Élek – teszem még hozzá hosszas hallgatás után, és megpróbálok mosolyogni állatias arcommal. Vajon mennyire látszik? El sem hiszem. Tényleg élek. Életben vagyok, és ezt neki köszönhetem… azt hiszem.
Nem, biztosan Ő volt az, és az az erőhullám. De a fő ok, számomra Ő. Miatta szerettem volna még élni. Gondoskodott rólam, amikor mindenki elhagyott, amikor mindenki elveszett. Mellettem volt, és tanított, megvédett mindenkitől. Már rég nem élnék, ha nem segítene.
Lassacskán kinyitom szemem, és becsukom az álmosság egyre nagyobb úr lesz a testem felett. Kellemes ez a kényelem, és az érintése. Együttesen álmosító, és nagyon jó érzés, több mint megnyugtató.
Amikor újra kinyitom szemem, meglátom ruhája alól kikandikáló kötést. Istenem… megsérült. Megsebesítettem. Én voltam? Ugye nem? Nem emlékszem, lehet hogy tudat alatt tettem volna? Szégyellem magam, ez egyszerűen…
- Brandon… te megsérültél… - azonnal elúszik az álmosság, és csak meredten figyelem karját, amin épp támaszkodik, majd felemeli, és az ölébe teszi pont elém, ekkor már nem látszik annyira a kötés.
- Nincs semmi bajom, most törődj azzal, hogy felépülj – újabb duruzsoló hang, és én ellágyultan hallgatom. Érte bármit megtennék, de akkor is sajnálom azt, amit vele tettem. Ő lenne az utolsó jelenleg a földön akit bántanék, mégis megtettem. Szörnyű vagyok… Nem is… Szörny vagyok. Nem érzem jól magam.
De hallgatok rá, megnyugszom, és visszajön az enyhe álmosság, de erősen tartom magam. Ha elalszom, nem érzem a simogatását. Ha elalszom, nem érzem a finom illatát, én viszont érezni akarom. Sokáig, mert megnyugtat, és gyógyít a közelsége. Szeretném, ha velem maradna.
Kissé sikerül megnyugtatnom, és leviszem őt a kastély alagsorában lévő "gyengélkedőbe". Valaha ez a rész várbörtönként funkcionált, aztán átalakították. Most kissebb kamrák, kórtermek, vizsgálók és műtő van itt, teljesen felszerelve.
Egyik kamrába besétálok a karjaimban remegő kis csomaggal.
- Ez… olyan… Nem is tudom… Mint egy… tömlöc.
- Valójában az is, de mi csak kamrának hívjuk.
- Az egy nyakörv? - kérdezi ijedten. Leülök vele a földre és az ölemben hagyom.
- Igen.
Óvatosan a nyakába teszem. Akár a derekán, övként is használhatná de mégy így is lötyögne rajta. Azonban amikor átváltozik, pont jó lesz rá.
- Úgy érzem magam mint egy kutya, vagy… mint azok… az emberek…
Elpirult, így már tudom mire céloz.
- Szükséges ezt felvenni. Amikor átalakulsz, ez az egyik dolog, ami vissza tud fogni.
- És mi a másik?
- A királyunk ereje. Ő a legerősebb, így ő van a legnagyobb hatással mindegyikünkre.
- Téged is ő fogott vissza.
Biccenterk. Igen, nekem ő volt a segítőm annakidején. Most is jól jönne az ereje, ha esetleg Nolan élete veszélybe kerül.
- Tényleg… szólnom kell neki, várj meg itt.
- Ne! Ne hagyj itt… kérlek! Félek egyedül!
Igen, megígértem hogy végig vele maradok, szegényke így is halálra van rémülve, ha egydül marad még rosszabb lenne.
- Jól van… Itt maradok, majd valaki úgy is nem sokára benéz ide.
Megnyugodva helyezkedik el kényelmesebben a karjaimban, és felsóhajt. Megérzem ébredező szörnyének zabolátlan energiáit, rángatózni kezd.
Elkezdődött.
- Brandon…Nem akarok meghalni - suttogja könnyes szemekkel. Nagyon szép, és szívfájdítóan törékeny. Meghalhat. Igen. De amíg rajtam múlik, nem fog.
- Nem fogsz - dörmögöm bíztatóan, és nem tudom miért, erősen magamhoz szorítom. Aggódom. Olyan kedves és vidám fiú, kár lenne érte nagyon. Hiányozna. - Ki fogod bírni, Nolan... csak légy erős.
- Nem tudom. Nem tudom, hogy menni fog-e.
- Tudom, hogy menni fog. Csak határozd el, legyen valami, amiért tudod, hogy érdemes lesz élned.
- Amiért… érdemes élni – suttogja felpillantva rám. – Amit szeretnék… - keze arcomra simul. - Én…
Hirtelen felordít, a folyosóról pedig beront a hangra egyik orvosunk. Pont jókor.
- Szólj Armandnak! AZONNAL! - kiáltom neki, miközben Nolan bőre felhasad, a szörnye pedig szokatlan módon szinte kirobban testéből. Kitépi magát a karjaimból és a földön összekuporodva a fájdalomtól ordít, hangjába szörnye vonyítása is vegyül.
- Ne állj ellen! Add át magad az erőnek, és ne tartsd vissza! - próbálom irányítani, de tudom hogy nem figyel rám. Olyan erősek a fájdalmai, annyira erős a rettegése, hogy képtelen bármi másra koncentrálni.
Az orvos nyitva felejtette az ajtót!
A következő pillanatban Nolan a szörnyének gyorsaságával már a folyosón rohan, és én nem vagyok emberi alakomban elég gyors hogy elkapjam. Utánasietek, a többiek felé kiáltva akik vetődnének Nolan után.
- Ne bántsátok, hagyjátok! Majd én elfogom! - kiáltom feléjük. Fenébe, már félig átalakult, a nehezén még mindig nincs túl... Vissza kell ide hoznom, különben...
- Nolan! - kiáltom az erdő felé szaladó féllény után. Eltűnik szemem elől, így farkas érzékeimet bevetve haladok tovább a sötétben, csak a hold fénye világítja meg a tájat. A távolban felvonyít egy kétségbeesett, fájdalmas hang. Néhány másodperc múlva már rá is lelek a hangot követve egy fa alatt. A nyakörvet a nyakába csatolom gyorsan és a fához rögzítem. Mindjárt itt az erősítés és vissza visszük. Csak maradjon életben.
- Még egy kicsit bírd ki… már nem kell sok - bíztatom lefogva őt. Még gyenge, így képes vagyok rá emberi alakban is. A saját szörnyemmel is küzdenem kell, mert minden kezdő átváltozó nagyon erős hatással van a többi farkasra és ugyanez hat vissza is.
- Nem bírom tovább - hörgi. Hangos, majd fokozatosan elhaló kiáltás. Csontjai ropognak a testében ahogy eltörnek és újra összeforrnak...
Ekkor egy nagy erő hullámzik végig rajtunk, erős löketként hatva mindkettőnkre. Olyan erős, hogy képtelen vagyok ellenállni neki, és mire magamhoz térek az átalakulásból, már csak a mellettem a puha fűben alvó Nolant látom farkas alakban. Életben van... Megszaglászom majd felemelem a fejem. Ez a királyunk lehetett... vagy mégsem?
Kilép a fák közül egy ember. Nem is... egy emberi alakban lévő lény. Felénk sétál lassú léptekkel. Hosszú köpenyben van, a csuklya eltakarja fejét, csak halványam mosolygó száját látom.
- Ki vagy te? - morgom, és Nolant eltakarva előle kihúzom magam, fenyegetően hátracsapva füleimet. Királyi méreteim vannak, mégsem retten meg tőlem. Elég erős lehet, bőrömet égeti az erő ami árad belőle.
- Kirian.
Ez az utolsó amit hallok mielőtt minden elsötétül körülöttem és támadásba lendülök. Meg kell ölnöm. Egy Véres Druida nem léphet be a területünkre, különben...
Az életem árán is vissza kell őt tartanom.
***
Erős fájdalomra ébredek és azonnal felülök. Fehér szoba, ágy. A fájdalom a testemben... Lepillantok mellkasomra és karjaimra, melyeken kötszerek fehérlenek, akár az ágyneműm is. A kastély alagsori gyengélkedője...!
- Nolan! - kiáltom és kiugrom az ágyból, majd halk nyögéssel a hideg kövezeten elterülök. Meztelen vagyok teljesen, a lábaim is be vannak kötözve.
Nyílik az ajtó, felkapom a fejem és zihálva támaszkodom fel.
- Látom felébredtél.
- Damian! - nyögöm idegesen. - Mi van Nolannal? És a druida? Mi történt? A király?
- Nyugodj meg, Brandon. - Felsegít a földről és az ágyra ültet. - Szerencsétek volt, a druida békés szándékkal jött, csak Armand királlyal akart beszélni. Ezért vagy még életben - nevet halkan. - Még most is tárgyalnak, nem tudom miről mert engem is kiküldtek a király irodájából. Nolan a kamrájában alszik, nincs valami jól. Érezni rajta a druida mágiáját, ha jól sejtem neki köszönheti az életét. Jól sejtem?
Komoran viszonzom jégkék szemeinek pillantását majd biccentek. Damian elfintorodik.
- Az nem jó. Ugye te is tudod?
- Igen... - dörmögöm halkan, fáradtan a hajamba túrva. - De a halálnál még ez is jobb...
- Már akinek - vonja meg a vállát lezserül, válla felett előre esik néhány szőke hajtincse, amit elgondolkodva simít végig. - Életemben először láttam igazi druidát. Félelmetes az ürge.
- Én harcoltam is ellenük a negyedik vérháborúban.
- Hmm... én akkor még meg sem születtem. Tényleg annyira gonoszak és erősek, mint a legendákban írják?
- Igen. A vámpírok kiirtották őket szerencsére, de maradt néhány. Azok szövetségre léptek a vámpír királlyal.
- Vajon mit akarhat Armand királytól?
Megvonom a vállam ami megfájdul. Csúnyán helyben hagyott a druida, nem is emlékszem hogyan intézett el.
A széken heverő tiszta ruhákat lassú mozdulatokkal elkezdem magamra ölteni, komor csöndben.
- Hová lesz a kúszás-mászás? - érdeklődi Damian halvány mosollyal amikor az ajtóhoz vonszolom magam.
- Nolanhoz.
- Jó szórakozást! - int mosolyogva, mintha az állatkertbe indulnék a gyerekekkel. Elhúzom a számat és kitámolygok. Persze nem bírja ki és utánam szól. - Élvezd azt a kis időt amit még együtt tölthettek.
Hideg borzongás fut végig rajtam. Komoran húzom össze szemöldököm, kezeim ökölbe szorulnak.
Ahogy a szavak elérik tudatomat, kikerekedik tekintetem, szívem elönti a félelem, és remegni kezdek.
- jaj ne… jaj ne… félek… - csúszik ki puhán ajkaim közül, érzem a hideg, mardosó félelmet szétáradni testemben - - Annyira fájt! Így fog fájni az átalakulás is? Ugye nem? Ugye nem? Én ezt nem bírom ki... belehalok ha újra megtörténik...
Először nem válaszol kétségbeesett kérdéseimre, csak átölel, s már ettől is csepp nyugalom áramlik belém.
- Melletted leszek, segítek Nolan. Nem leszel egyedül, ígérem. Csak az első átváltozás ilyen, és idővel a fájdalom egyre enyhébb lesz, néhány hónap múlva már egyáltalán nem érzed majd, hidd el – istenem… istenem.. nem. Nem akarom, hogy ez legyen. Én nem fogom kibírni. Nem fogom…
Kis gombóc a torkomban egyszerre csak termelni kezdi a könnyeket, megállíthatatlanul szakad ki belőlem a sírás, a félelem, képtelen vagyok visszafogni, és most nem is akarom. Gyenge vagyok… Én túl gyenge vagyok ehhez.
- Azt hittem még van néhány heted az átváltozásig. Különös hogy ilyen gyorsan halad előre az állapotod. – jegyzi meg halkan, figyelmem kissé elterelődik, s csak szipogok.
- Miért? Másoknál nem ilyen gyors? – kérdezem kíváncsian.
- Nem – válaszol azonnal készségesen - Valószínűleg az a farkas aki megfertőzött, egy nagyon erős és idős példány lehetett, a másik falkából.
- Nem lehetett olyan erős, mert a vadász könnyen megtalálta és végzett vele állítólag... – mondom halkan.
- Az nem jelent semmit, ha a vadász maga Gregor volt. Ő még velem is könnyű szerrel végezne, talán a királyunkat nem lenne képes bántani. Hogy érzed magad? Jobban? – Létezik, egy olyan erős vadász, aki akár őt is… legyőzné?
- Igen, csak nagyon elfáradtam – kapok észbe kérdése után. Össze kell szednek magam, gyorsan. Megpróbálok kikászálódni karjai közül, de ahogy a térdeimből kimegy az életerő, azonnal összecsuklanak a lábaim, de elkap.
- Semmi baj, majd én viszlek. Most pihenned kell, úgyhogy a gyengélkedőbe viszlek.
A vér azonnal meghűl bennem, ahogy eszembe jut…
- Oda viszel? Oda... ahol...
- Igen – válaszol lágyan, a szó mégis élesen, hidegen hat, teljesen megfagyaszt,
- De... ugye nem hagysz ott egyedül? Ugye nem? – kérlelem őt könyörgő, könnybe lábadt szemekkel.
- Végig veled maradok majd. Végig – szorosabban ölel magához, kis karjaim visszacsúsznak nyaka köré, és vállgödrébe fúrva arcomat kezdek bele a néma sírásba. Lassacskán megérzem a lépései ringását, de nem nyugtat meg, szinte fel sem fogom.
- Brandon… - szipogom tompán, összeszorulnak izmaim – Félek – vékonyodik el hangom.
- Tudom – dörmögi halkan, a külvilág zsibongását lassan átváltja a rideg falak semmitmondó fagyossága – Én is féltem – mondja még halkabban, s lassan felemelem fejem, hogy arcára nézzek.
- Tényleg? – szipogok egy újabbat, majd alkarommal megtörölgetve szemeimet próbálom kitessékelni a könnyeket.
- Igen – válaszol nyugodtan, a tekintetében látom, hogy őszinte velem. Nem hittem volna, hogy Ő is félt… Ez valahogy… nem is tudom. Nem nyugtat meg, de nem is riaszt el még jobban.
~*~
Kinyílik a vastag fém ajtó, halk nyikordulása fémes és rozsdásnak hangzik, mégis ápolt, erős és tisztának néz ki.
Még mindig a karjaiban tart, és úgy cipel lefelé, egyre jobban érzem a hideget, remegek, de egyáltalán nem fázom. Kicsire kuporodom össze, ahogy egyre mélyebbre megyünk, és egy újabb terembe lépünk be, nincs még itt senki, és sötét is van, majd halovány fényár árasztja el a négy falat.
- Ez… olyan… Nem is tudom… - hebegem értetlenül, és nem találok szavakat rá – Mint egy… tömlöc.
- Valójában az is, de mi csak kamrának hívjuk – világosít fel, majd megpillantom a falhoz erősített láncot, végén…
- Az egy nyakörv? – kapom szám elé kezem, és közelebb lép velem együtt.
- Igen – leül a földre, majd az ölébe ültet, megfogja a tárgyat, és először csak nekem mutatja meg, végül a nyakamba akasztja, és a hatalmas öv egészen a mellkasomnál lóg.
- Úgy érzem magam mint egy kutya, vagy… - halvány pír szökik sápadt arcomra – mint azok… az emberek… - lesütöm tekintetem, és zavaromban inkább a falat nézem. Kedves és szürke.
- Szükséges ezt felvenni. Amikor átalakulsz, ez az egyik dolog, ami vissza tud fogni.
- És mi a másik? – pislogok fel rá. még mindig könnyfátyollal.
- A királyunk ereje. Ő a legerősebb, így ő van a legnagyobb hatással mindegyikünkre.
- Téged is ő fogott vissza – aprót bólint, kissé bizonytalanul. Így már értem.
- Tényleg… szólnom kell neki, vár meg itt.
- Ne! – sikkanom ijedten, és ujjaimmal erősen markolok felsőjébe, szinte leszaggatom róla – Ne hagyj itt… kérlek! Félek egyedül – nyöszörgős a hangom, összeszorított szemekkel borulok mellkasára. Nem akarok egyedül lenni.
- Jól van… - simítja meg hátamat – Itt maradok, majd valaki úgy is nem sokára benéz ide – nyugtat meg, s elernyednek izmaim egy kissé, ficánkolva bújok hozzá közelebb.
Hosszú percekig csak csendben ülünk így, még a bennünket körüllengő feszültség sem érdekel, hisz a félelmen sokkal nagyobb annál, minthogy ezzel foglalkozzam. Az illata… Megnyugtat, s amikor mellkasára hajtom oldalt fejem, még egy apró, félénk mosoly is kúszik arcomra.
Kellemes mellette lenni.
Ahogy lassacskán újra felsejlik bennem a fájdalom, a bizsergés, meg-megrándulnak ujjaim, és néha vállam is egy erősebb hullámnál. Ezt észreveszi, s nyugtalanul hajol le kicsit hozzám.
- Brandon… - nyitom ki szemeimet, és felemelem rá tekintetem. Látni akarom az arcát – Nem akarok meghalni – pilláim összeszűkülnek, a könnyek homályossá teszik látásomat.
- Nem fogsz… - szorít magához, hangja megnyugtatóan dörmög, mégis érzem benne az aggodalmat… Aggodalom… Aggódik értem? – ki fogod bírni, Nolan… Csak légy erős.
- Nem tudom – rázom meg fejem, arcomat a felsőjébe dörgölve – Nem tudom, hogy menni fog-e – szipogom vékony hangon, a néma sírástól remegni kezd a testem.
- Tudom, hogy menni fog – a remegésem csillapodik ahogy végigsimítja a hátam, de a fájdalom egyre csak nő, mintha a feszültségem elpárolgása folyamatosan felerősítené a bennem lévő démont – Csak határozd el, legyen valami, amiért tudod, hogy érdemes lesz élned – szokatlan tőle ilyeneket hallani, főleg azok után, ahogyan ő maga is élt eddig. Érzelemmentesen, fagyos arccal. Biztosan nem gyakran mond ilyeneket, sőt szerintem soha.
- Amiért… érdemes élni – ismétlem meg suttogva, kipislogok a szememből egy kövér könnycseppet, majd felemelem rá zöld tekintetem – Amit szeretnék… - suttogom újra, s egyik kezem lassan felcsúszik testén, vállán, nyakán, végül kis tenyeremet arcára simítom – Én… - csak a mosolyát akarom látni. Az arcát… ahogy mosolyog. Őszintén… Ezt akarom.
Nagy dörrenéssel szakad fel az ajtó, s én hatalmasat üvöltök a testemet szétszakító fájdalomtól, a belépő alak temérdeknyi szavait meg sem hallom, csak hogy beszél.
- Szólj Armandnak! AZONNAL! – kiáltja mellettem Brandon, testem ívbe feszül, majd újra megrándulok szorításában, és csak kiáltani tudok, semmi mást. Kezeim már karmokká változtak, észre sem vettem, testem egyre csak feszül, és úgy érzem belülről szétszakít. Brandon beszél hozzám, halom a nyugtató szavakat, de amikor felhasad rajtam valami, egy újabb ordítással kiszakítom magam karjai körül, s mivel még kicsi vagyok könnyedén lecsusszan rólam a nyakörv.
Az ajtó nyitva, talán az előbbi alak hagyta így, mikor elfutott, s kirohanva azonnal megtámaszkodom, érzem ahogy folyamatosan szakad fel a bőröm is, s a fájdalomtól vezérelve olyan gyorsan kezdek el futni, ahogy csak tudok. Nem tudom hová sietek, csak visz a lábam, a kezem.
A folyosón azonnal feltűnik pár lény, de nem állok meg, csak rendíthetetlenül rohanok előre, fellökve megtépázva őket mögöttem egy ismerős hang kiáltozik.
- Ne bántsátok, hagyjátok! Majd én elfogom! – nem állít meg a szó, csak tovább sietek, a lépcsőfokokat sokasával lépem, sőt ugrom, és utolérem azt, aki az előbb betört a szobába.
Félrelök, könnyedebb női alaknak tűnik, de lehet csak én tévedek, s egy pillanat alatt a levegőbe szagolva érzem meg a kinti levegőt, a közel lévő hátsó ajtón rohanok ki, akár egy állat.
- Nolan! – kiált utánam, érzem, hogy követ, de nem fogom fel. Csak el akarom tűnni, nem akarom, hogy lásson, nem akarom bántani sem, pedig az előbb, lehet hogy megint megsebesítettem.
Könnyek lepnek el, de még így is tisztán látok, sötét van, de a Hold ragyogja be az eget. A fájdalmat alig érzem futás közben, ahogy az izmaim mozognak, s a fák közé vetődve alig párszáz méterre egy pocsolya, esetleg kisebb tó mellett torpanok meg. Összezuhanok a földön, a fűben, s feltérdelve – még - , bokáimra telepedve ülök fel. Még valahol ember vagyok. Azt hiszem.
Mindenem forró és lüktet, fájdalom bizsergeti az utolsó porcikámat is.
Megfogom karjaimat, és a szemeimet a tiszta Holdra emelem, áralakult arcom felnyújtom az égbe, vonyítva fájdalmam a semmibe.
- Nolan! – azonnal mellettem terem az ismerős hang tulajdonosa, s nyakamra csap megint egy nyakörvet, azonnal átölel hátulról, lánc csörgését hallom a fán koppanni, Majd egy állatias üvöltéssel kisebbé válik a nyakamra tekert öv. Vagy én lettem nagyobb?
A fájdalom hullámokban jön, karmaimat folyton a földbe mélyesztem, kimarkolom a füvet, a puha-vizes földet.
Brandon – mondanám erőtlenül, de nem tudom, hogy elhagyják-e számat a szavak. Egy hörgéssel, morgással fordulok felé, és remegve fog le, erősen tart vissza, kárt mégsem tesz bennem.
- Még egy kicsit bírd ki… már nem kell sok – dörmögi határozottan, de mintha nem hatna rám csak vicsorgok, kezdem elveszteni tudatom utolsó morzsáit is, egyre szürkül a környezet.
- Nem bírom tovább – nyüszítem torz hangon, visszahallom végre saját szavaimat is valamelyest, de elkeserít ez a hang, mintha nem is a sajátom lenne. Egy utolsó kiáltás, egy utolsó nagy fájdalomhullám csap le rám, egy másik lény erős aurája árad szét a környezetben, s rám is nagy hatással van. Nem tudom honnan, nem tudom, hogy ki… de erős.
A megkönnyebbülés csodálatos érzése elernyeszti minden egyes izmomat, összecsuklom erőtlenül, de mégis azonnal hasra érkezem, végtagjaim ruganyosan kerülnek testem mellé. Olyan más minden… olyan furcsa, olyan szokatlan, és fokozatosan sötétedik. És csak sötétedik. Elcsitul a környezet, kiszáll belőlem az erő, egyre halkabban szuszogok.
Vajon ennyi volt? Itt végem? Vagy csak kimerültem? Nem tudom, de a sötétség csak egyre jön, s szememből könny gurul ki, de nem érzem az arcomon végigfolyni. Nincs arcom, nincs semmim. Csak alszom.
- Re-rendben – hebegi, és gyorsan felfalja a reggelijét. Aggódva figyelem Nolant, és felötlik, hogy rászólok egyen lassabban mert megfájdul a hasa, de aztán megrázom a fejem és elszakítom róla a tekintetem. Damian halk kuncogását hallom, így vetek rá egy komor pillantást. Nincs ebben semmi vicces.
Nolan elkészül, én pedig türelmetlenül fogom meg csuklóját és kiviszem az étkezőből. Akaratlanul is észreveszem, milyen selymes a bőre az ujjaim alatt.
- Hoh-hová…. sietünk? – hallom, és lelassítom lépteimet. Észre sem vettem hogy milyen gyorsan megyek. Lecsillapodva pillantok le rá.
- Csak bízd rám magad... - válaszolom megnyugtatóan. Valamiért zavarna ha ideges lenne miattam.
Kiviszem a kastély mögött elterülő nagy parkba, amelynek végében az erdő áll.
- ’pci! - prüsszent aranyosan.
- Egészségedre – mondom halkan, de nem nézek rá. Valamiért elönt a melegség, magam sem értem.
- Köszönöm. Nyusziiiii! - teszi hozzá, és huss. Lelkesen veszi üldözőbe a kis állatot, a fák közé is bevetődik. Zsebre vágott kezekkel, kényelmesen követem, de ekkor meghallom fájdalomkiáltását. Természetfeletti gyorsaságommal azonnal mellette termek, és látom hogy a földön összegörnyed a fájdalomtól.
- Nolan!
Felém kap akár egy fájdalomtól sarokba szorított farkas, ereje teste körül hömpölyög, felforrósítva a levegőt. Zavarodottan néz rám, pupillái kitágulnak. Farkasszemet nézhetek a szörnyetegével.
- Nem, még nem jöhetsz elő... - suttogom, és Nolan homlokára téve kezemet visszazavarom őt a mélybe. Ha kitör a telihold előtt, az Nolan életébe kerülhet, és ezt nem engedhetem. Ma éjjel telihold, éjszakáig még ki kell bírnia.
- Fáj! – sikoltja az ingembe kapaszkodva. Elengedem homlokát, lefogom kezét és másik tenyeremet a mellkasára szorítom. Már nagyon közel van az átváltozáshoz, valószínűleg a sötétedésig is alig fogja bírni...
Erőmet összesűrítve kényszerítem a szörnyét visszavonulóra, és amikor megkönnyebbülve elernyed, a karjaimba veszem hogy ne essen a földre. Könnyes az arca, de végre megint azok a zöld szemek néznek fel rám.
- Mi volt ez?
- Ébredezik a fenevadad.
- Jaj ne... jaj ne... félek... - suttogja remegve. - Annyira fájt! Így fog fájni az átalakulás is? Ugye nem? Ugye nem? Én ezt nem bírom ki... belehalok ha újra megtörténik...
Fájdalom nyilall a mellkasomba, karjaim maguktól mozdulnak. Erősen magamhoz ölelem, arcomat a hajába fúrom és beszívom finom illatát.
- Melletted leszek, segítek Nolan. Nem leszel egyedül, ígérem. Csak az első átváltozás ilyen, és idővel a fájdalom egyre enyhébb lesz, néhány hónap múlva már egyáltalán nem érzed majd, hidd el.
Halkan felzokog, karjai nyakam köré csusszannak. Nolan...
Nem is emlékszem már, mikor öleltem utoljára így valakit... ilyen erősen és aggodalommal. Igen... aggodalom amit érzek. Féltem őt, mert bele is halhat, és ami még rosszabb: nem akarom látni ahogy szenved és retteg. A néhány nap alatt amit együtt töltöttem vele, megkedveltem őt.
- Azt hittem még van néhány heted az átváltozásig - dörmögöm komoran. - Különös hogy ilyen gyorsan halad előre az állapotod.
- Miért? - szipogja. - Másoknál nem ilyen gyors?
- Nem. Valószínűleg az a farkas aki megfertőzött, egy nagyon erős és idős példány lehetett, a másik falkából.
- Nem lehetett olyan erős, mert a vadász könnyen megtalálta és végzett vele állítólag...
- Az nem jelent semmit, ha a vadász maga Gregor volt. Ő még velem is könnyű szerrel végezne, talán a királyunkat nem lenne képes bántani. Hogy érzed magad? Jobban? - pillantok le rá, témát váltva. Hagyjuk a komor gondolatokat.
- Igen, csak nagyon elfáradtam... - megpróbál felállni karjaimból, de visszahanyatlik.
- Semmi baj, majd én viszlek. Most pihenned kell, úgyhogy a gyengélkedőbe viszlek.
Felkapja a fejét, szemei tágra nyílnak, és félelem árad belőle.
- Oda viszel? Oda... ahol...
Felnyalábolom könnyedén, mintha nem is lenne súlya - számomra nincs is -, és elindulok vele.
Karomnál megfogva terel az asztal felé, majd leültet, Damian közelébe.
- Szia kicsi Nolan. Kellemes éjszakád volt? – Hangja olyan mint mindig. Negédes.
Válaszolni sincs időm, Brandon közénk ül, én pedig csak értetlenül pislogok.
Damian egyszerűen átül a másik oldalamra, és tovább folytatja a csevejt, én pedig mosolyogva válaszolgatok neki.
Már mindkettőnk előtt van egy-egy tányér, de más a feltét rajta, és csak egyetlen kósza pillantást vetek az övére, máris beleszúrja villáját, és felém nyújtja.
- ...tessék, ezt kóstold meg! Ez valami isteni – ajánlja kedvesen, és rábólintok.
Egyetlen pislogás telik csak el, majd nyikkanok egyet, de azonnal lenyugtatom magam, és azt figyelem, hogy a két alfa felém magasodva, egymásra vicsorognak, és Brandon erősen tartja Damian csuklóját.
- Nocsak-nocsak... – mosolyodik el a szőke férfi, én pedig egyre jobban elmerülök zavaromban.
- Bocsáss meg. De Nolan segítője én vagyok. Közeledik az alakváltása, nem engedhetek senkit a közelébe – dörmögi Brandon, és már épp ezt hinném el, amikor…
- Hát persze Brandon... mondogasd csak magadnak... – miért mondja ezt neki? Nem… Nem értem…
- Tessék? – most tekintetem Brandonra téved, és arcából ítélve Ő sem érti.
- Valami rosszat tettem?- kérdem elvékonyodott hanggal, és kisebbre húzom magam.
Amikor egyszerre néznek rám, olyan picikének érzem magam, arcomra pír szökik, és csak ártatlanul pislogok fel kettősükre. Először nem kapok választ, csak visszaülnek, majd Damian felel a kérdésemre.
- Te semmi rosszat, kicsike. Csak a csúnya Brandon bácsi nem tűri hogy etesselek. – Ezt… ezt észrevettem, de…
- Miért? – szökik ki ajkaimon a kérdés.
- Ezt tőle kérdezd inkább kis virágszálam, de ha rám hallgatsz, nem most teszed. Brandon bácsi kicsit harapós kedvében van ma – olyan furcsa ez az egész nekem. Egészen reggel óta kerülteg ez az érzés, és nem hagy nyugodni.
- Nolan, fejezd be a reggelit. Más dolgunk is van, nem ülhetünk itt egész délelőtt – dörren fel halkan, mégis határozottan Brandon, mire biccentek.
- Re-rendben – hebegem, majd igyekszem gyorsan, mégis kényelmesen megenni az elém rakott ételt.
Damian csak oldalt felkönyököl az asztalra, megtámasztja fejét, és fél szemmel figyelem, hogy a másik oldalamon ülőt nézi, miközben halkan kuncog.
Megsózom a rántottám, majd az utolsó falatokat is eltüntetem, leöblítem a torkom és a szalvétába megtörlöm a szám. Igyekeztem normálisan enni annak ellenére, hogy gyorsabban ettem, mint szoktam.
- Kész vagyok! – mosolyodom el.
- Remek – jön a kedvetlen válasz, majd megfogja csuklómat, és elkezd maga után húzni, alig bírom követni, de nem szólalok meg, csak nagy lépésekkel haladok utána.
- Hoh-hová… - nyelek egyet – sietünk? – kérdem máris pihegve, mire lassít a tempón, és lenéz rám.
- Csak bízd rám magad – dörmögi halkan, lágy hangon.
Elenged, biccentek válaszként, és tovább pihegve követem.
A hátsó udvarra nyíló ajtó felé megyünk, nem szólalok meg, inkább csak követem. Tényleg nem értem, hogy hova siettünk, de… Damian is azt mondta, hogy Brandon harapós kedvében van, jobb ha később beszélek vele… bármiről. Talán jobb lenne, ha ma nem is gyakorolnánk, vagy… bármiről is legyen szó.
Ahogy megérzem a frissen nyírt fű illatát, felcsillan szemem, és olyan boldog mosoly költözik arcomra, mint ma még nem.
Annyira éles, mégis frissítő illat, nagyon szeretem. És most sokkal jobban érzem, mint régebben.
Megmozgatom orrocskámat, majd meg is törlöm egy picit. Annyira szokatlanul erős az illat, hogy tüsszentenem kell egyet, ami vékony hangon sikerül.
- Egészségedre – szinte suttogja a szavakat, és végre csak sétálunk egymás mellett.
- Köszönöm – mosolygom fel rá kedvesen, de újra megmozdul orrocskám, és a fák közé pillantok. Érzek valami más illatot, sőt inkább szagot. Egy kisállaté. Látásom szinte kiéleződik, mindent tökéletesen látok, és minden egyes rezzenést észreveszek.
Megtorpanok azonnal, és összeszűkült szemekkel kezdem figyelni a fákat, majd ahogy az avarban meglátok egy rezzenést, kikerekednek szemeim, és lassú, óvatos léptekkel közelítem meg. Még a külvilág is megszűnik, csak arra figyelek, hogy merre lehet az a kis valami, és amikor már közel vagyok és jól látom, hirtelen a szemembe néz, és megijed, majd azonnal elkezd menekülni.
- Nyusziiiii! – vetem utána magam és állatiasan utána futok.
Épp mikor utolérném összecsuklik testem, mellkasomba hatalmas fájdalom nyilall. Azonnal oda kapom kezem, csúszom vagy egy métert az avarban, összekuporodom, majd kifeszül testem.
Torz hangon üvöltök fel, és újra összegörnyedek, a fájdalomtól könnyek csordulnak ki összeszorított szemeim sarkából.
- Nolan! – hallom meg végre az ismerős hangot, azonnal felültet, s karmolva kapnék felé, de azonnal lefog…
Mi… Mit csinálok? Meg akartam karmolni Brandont.
Amikor homlokomra teszi a kezét enyhülni kezd a fájdalom, de mikor azt hinném mindjárt elmúlik, újra mellkasomba nyilall, és felüvöltök.
- Fáj! – hiába markolom a ruhát és marom mellkasomat nem szűnik meg. Megfogja kezemet és úgy támasztja markát mellkasomra, furcsa hangok zúgnak a fejemben, majd hirtelen eltűnik.
Elgyengülve ernyedek el, megint csak lihegni tudok, de már nem könnyezek. Olyan érzésem van, mintha épp egy nagy lázat izzadtam volna ki.
Kába szemekkel nézek fel rá, csak ekkor veszem észre, hogy félig az ölében vagyok, és keze még mindig rajtam van.
- Csak… Lassan… - dörmögöm, és feszülten, minden porcikámmal figyelem mozdulatait. Sikeresen bejut az ajtón, majd hirtelen beljebb lép. Még épp időben vágja be maga után, mert így annak csapódom és nem őneki. Az ajtóhoz simítom arcomat, behunyt szemeimmel hallgatom ahogy odabent zihál. Kéjes borzongás cirógatja végig gerincemet, és csak lassan nyugszom meg. A bennem tomboló vágy azt diktálja, hogy törjem be az ajtót, de nem teszem. Én tudom uralni a szörnyem. Leülök inkább, és hátamat az ajtónak támasztom, karjaimat hanyagul a térdeimre támasztom.
- Jól vagy? – kérdezem tőle végtelennek tűnő percekkel később.
- Igen… Brandon… Mi volt ez az egész?
Magam sem tudom. Rég volt, hogy ilyesmi megtörtént velem. Tétován lepillantok alsómra, amely még mindig keményen dudorodik, szinte követelőzve.
- Ha futsz, vagy menekülsz, akkor a vadászösztön bármelyik farkasban feléled, ezért nem szabad félned sem. Amikor futottál, ezért ugrottam utánad – mondom el neki a féligazságot. Hogy mi volt ez az erős vágy, ami miatt letepertem őt... ebbe inkább nem gondolok bele, és jobb ha meg nem történtként kezelem a dolgot.
- Én…
- Hm?
- Semmi.
Hallom hogy mocorogni kezd, és érzékeim azonnal felélénkülnek.
- Kimehetek? – cincogja odabentről, még az ajtót is próbálja kinyitni de nem hagyom.
- Még ne… - válaszolom rekedten. Végül elmegy fürdeni, jobban is teszi. Magára hagyom és a szobámba sietek. A folyosón szerencsére nincs még senki aki meglátna hogy álló farokkal csörtetek ki tőle. Még csak az kéne.
A szobámba lépve dermedten torpanok meg, és ledobom magamról a boxer alsómat. Döbbenten szisszenek fel a látványtól. Hihetetlen! Teljesen felizgultam...
Negyven éve nem tettem meg azt amit most fogok. Megmarkolom magam. Elég néhány húzás, majd hangos nyögéssel rogyok térdre a szőnyegemen, testem újra és újra görcsbe rándul az élvezettől, spermám pedig kiapadhatatlanul árad belőlem.
Percekkel később zihálva heverek a szőnyegen, összegörnyedve az oldalamon, és az egykor tiszta és foltnélküli szőnyegemet nézem.
Döbbenetem határtalan.
- Mi a fene történik velem? – suttogom magam elé.
***
Tisztán, üdén és kipihenten de zavarodott gondolatokkal zúgó fejjel lépek be az étkező ajtaján. Királyunk még nincs az asztalánál, talán nem is lesz, mert rémlik hogy tervezett valami utazást a társával kettesben. Hazaviszi Skóciába a szülőföldjére vagy ilyesmi, ami azt jelenti hogy Damian-re és rám hárul megint minden felelősség.
Damian már a főasztalnál ül, amikor meglát csak egy félmosollyal üdvözöl. Nem kell sokat várnom, érzem is Nolan közeledtét, és még ki sem nyílt az ajtó, tudom hogy ő áll ott. Tudom. Érzem. Érzem Őt.
Elé sietek.
- Hát itt vagy – dörmögöm kissé feszülten. Felém fordul, elmosolyodik félénken és lesüti szemeit. Karját megfogva vezetem őt az asztalomhoz és leültetem.
Megsemmisítő pillantást küldök felé, majd leülök gondosan közéjük. Damian nem zavartatja magát, felkapja tányérját és poharát, majd átül egyenesen Nolan mellé a túloldalra.
Bosszantó.
De miért is bosszant? A kezemben lévő pohárra pillantok, és elmerülök gondolataimban, miközben hallgatom ahogy halkan beszélgetnek. Miért zavar engem az, hogy Damian Nolannal beszélget és szórakozik? Mi történik?
- ...tessék, ezt kóstold meg! Ez valami isteni – hallom Damian hangját, és látom hogy saját villájával egy falat húst nyújt Nolan felé. A másodperc tört része alatt ragadom meg csuklóját, és rávicsorgok. Elhúzza a kezét, néhány hosszú másodpercig farkasszemet néz velem, majd elmosolyodik amikor Nolan elpirul.
- Nocsak-nocsak...
- Bocsáss meg - biccentek neki kifejezéstelen arccal. - De Nolan segítője én vagyok. Közeledik az alakváltása, nem engedhetek senkit a közelébe.
- Hát persze Brandon... mondogasd csak magadnak...
Szemöldököm összehúzva nézek rá. Miért mondja ezt?
- Tessék?
Nolan félénk kis hangja töri meg a csendet:
- Valami rosszat tettem? - cincogja. Rápillantunk Damiennel egyszerre, majd a többiek felé. Természetesen mindenki minket figyel. Már megint. Nem válaszolok, inkább hátradőlök a székemben, és kifejezéstelen arccal futtatom végig tekintetem a bámészkodókon, akik illedelmesen elfordítják a fejüket.
- Te semmi rosszat, kicsike. Csak a csúnya Brandon bácsi nem tűri hogy etesselek.
Felkapom a fejem. Tényleg...
- Miért?
- Ezt tőle kérdezd inkább kis virágszálam, de ha rám hallgatsz, nem most teszed. Brandon bácsi kicsit harapós kedvében van ma.
Na jó, ebből elég.
- Nolan, fejezd be a reggelit. Más dolgunk is van, nem ülhetünk itt egész délelőtt.
Ahogy szemébe nézek, s ujjaim tovább cirógatják karját, halkan felmordul, mély állatias hangon, s meglepetten kapom el onnan kezem, de csuklóm után kap, és maga alá gyűr a puha takaróba. Félek… Félek ettől a mozzanattól. Miért csinálta ezt? Miért mordult fel?
- Brandon… - lehelem halkan, leszorított csuklóimat nem is próbálom meg kiszabadítani, hisz tudom, hogy sokkal erősebb nálam. Fekete szemei olyan mérhetetlenül forró csillogással örvénylik, hogy testem azonnal felforrósodik, szívem a felszültséget is felülmúlva úgy kezd kalapálni, hogy attól félek, mindjárt kiugrik a mellkasomból.
Ahogy kemény ágyékát az enyémhez nyomja, ijedten nyikkanok fel, borzongás fut végig testemen, és olyan dolgot ébreszt fel bennem, amit még talán nem is éreztem. Mi… Mi ez az egész? Miért teszi? Brandon soha nem volt még ilyen!
Megrázza picit fejét, s ahogy pislog párat, eltűnik szeméből a tűz, minden érzelem amit az előbb láttam, és eleresztve engem térdel felém.
- Sajnálom – hangja mély és karcos, egészen szívemig hatol, s csak nagy kerek szemekkel nézek fel rá. Teljesen össze vagyok zavarodva. Talán én hoztam ezt ki belőle?
- Én… én is sa-sajnálom – próbálok nagy nehezen egy érthető mondatot összehozni, de azonnal a menekülés lesz úrrá testemen, izmaim maguktól mozdulnak, s a lehető leggyorsabban távol akarok kerülni tőle, de mikor már épp elérném a kilincset, hatalmas teste nekicsap a fa lapnak, és ijedten felsikkantok.
Karcolás hangja üti meg a fülem, s látom, hogy karmaival szánt csíkokat aj ajtóba, kikerekedett szemekkel figyelem. Érzek valami furcsa feszengést testemben, érzek egy apró valamit, amit nem tudok megmagyarázni és mégis kellemes izgalommal tölt el a félelem mellett, talán erősebb is tőle.
- Brandon… mit csinálsz? – kérdezem halkan pihegve, a fülledt környezettől alig kapok levegőt. Kérdésemre csak csípőjét meglökve dörgölőzik hozzám, villámszerűen szántja végig testemet az apró vágy, s pilláimat összeszorítva tűröm minden mozzanatát.
Kicsit eltávolodik tőlem,
- Csak. Ne. Menekülj. Lassan nyisd ki az ajtót és sétálj be oda… - torz hangon, akadozva adja ki utasításait, szívem egyre izgatottabban ver.
- Jó... de mi ez az egész? – kíváncsiskodom értetlenül.
- Csak tedd amit mondtam Nolan, és nem lesz semmi baj.
Az ajtó lapjához simulok teljesen, lassított felvételként fordítom oldalra fejem, és szemhéjam felemelve nézek rá. Ajkaim résnyire nyílnak, ahogy látom határozott alakját. Teljesen nyugodtnak tűnik, alig moccan, csak fel-le járó mellkasa jelzi, hogy hangtalanul liheg. Aprót rezzennek izmai, erősen tartja magát. Mindezt miattam teszi?Vajon ez Ő, vagy a benne lévő fenevad?
Biccentek felé, jelezve, hogy megértettem mit mondott. Kis tenyerem lassan végigsimul a felkarcolt ajtón, ujjaimat óvatosan fonom a kilincsre, majd újra rá nézek.
- Csak… Lassan… - dörmögi újra, és remegő tagokkal lenyomom a kilincset, oldalra kúszom, s lassan nyitom ki. Halk nyikordulását hallva felszabadulást érzek, megkönnyebbülést, azonnal érzem a szabadság szagát, és az utolsó lépést akaratomon kívül is gyorsan teszem meg, mire felmordulva csapódik be mögöttem az ajtó.
Hangosan lihegni kezdek, hátamat az ajtónak támasztom, majd lecsúszom, és leülök a tövében.
- Jól vagy? – hallom hosszú némaság után kérdését, sokkal tisztább mint az előbb annak ellenére is, hogy egy ajtó választ el minket, és az tompítja hangját.
- Igen… - válaszolok halkan, és felhúzom térdeimet, átölelve őket támasztom államat, majd szívem megint hevesen kezd verni, ahogy melegséget érzek a hátamnál, az ajtón keresztül. Ő is ugyanígy ülne? Vagy mi ez, amit érzek? – Brandon… - szólítom meg halkan, de nem válaszol, viszont érzem, hogy még a szobában van… Érzem a jelenlétét – Mi volt ez az egész?
Hosszú néma csend telepszik ránk, s már-már kezdem azt hinni,hogy kiment és az érzékeim becsaptak, amikor felsóhajt.
- Ha futsz, vagy menekülsz, akkor a vadászösztön bármelyik farkasban feléled, ezért nem szabad félned sem. Amikor futottál, ezért ugrottam utánad – válaszol készségesen.
- Én… - nem pont erre gondoltam, de igaz, ezt már mondta is nekem, de most hirtelen elfelejtettem.
- Hm?
- Semmi – bújtatom vissza arcocskámat térdeim mögé. Kezdek lassan megnyugodni, és hogy érzem, hogy a közelben van, kezd eluralkodni rajtam egy kis gyengédségért sóvárgó vágyacska. Talán nem ez lenne a legjobb helyzet erre, de nem tudok parancsolni magamnak.
A csempére térdelek, és nem törődöm annak hidegségével, felnyújtom egyik kezem a kilincsért, de ahogy kifelé tolnám az ajtót, megakad.
- Kimehetek? – kérdezem halkan.
- Még ne… - hallom határozott mégis gyengéd hangját, és ajkaim lebiggyesztve zárom vissza az ajtót. Igyekszem nem nyüszögő hangot kiadni magamból, mégis néha besikerül pár ilyen hang fojtottan, s négykézláb mászva dörgölöm oldalamat az ajtóhoz. Olyan macskásan érzem magam, bár én nem tudok olyan kecsesen mozogni, egyáltalán.
Végül lefekszek az ajtó mellett hasamon elnyúlva, és csak felpislogok a kilincsre. Ásítok egy nagyot, majd gondolok egyet, és felkelek. Ha már úgyis a fürdőben vagyok, a reggeli rituálémat megejthetném.
- Brandon… Elmegyek zuhanyozni – jelentem be halkan, és addig nem moccanok, míg nem válaszol.
- Jól van… készülj el, majd gyere le reggelizni – válaszol halkan, majd hallom trappolását, és hogy csapódik a kinti ajtó. Fellélegzek, ugyanakkor csalódott is vagyok… Nem tudom, hogy mi volt ez, és olyan kíváncsi vagyok. De nem tudom, hogy akar e beszélni róla. Vagy Ő sem tudja?
Megrázom fejem, és a csaphoz lépek, előkapom fogkefémet.
Nem… Biztos tudja, hisz Ő annyi mindent tud, sőt. Akkor talán nem akarja elmondani. Jobb lesz, ha én sem feszegetem.
Ahogy fogamat mosom, olykor a tükörbe nézek, pici hab a szám szélére is kibuggyan, majd kiveszem a fogkefét és kiköpöm a krémet, magamra mosolygok a tükörben.
Egy pillanat alatt olyan kép villan fel, amitől szemem kikerekedik, és elejtem a fogkefét.
Számhoz kapok, megsimogatom a kihegyesedett szemfogat.
É-észre sem vettem, hogy ez ilyen éles lett!
Gyorsan megmosom arcomat hideg vízzel, majd levetem magamról a kis ruhadarabot, és bevetem magam a zuhanyfülkébe. Remegni kezdek, még a tusfürdőt is elejtem.
Félek ettől a szörnytől, ami bennem van. Félek attól, hogy teljesen eluralkodik rajtam, végül azt sem fogom tudni, hogy ki vagyok.
„Ötven százalék”
Kikerekedik szemem az emlékre, de gyorsan össze is szorítom pilláimat, előre biccentem fejem, és a langyos vízcseppek végigfolynak arcomon, eltakarják csekély könnyeimet és államról folynak le tovább.
Bíznom kéne magamban, most mégis olyan nehezen megy. Ritkán érzek ilyet.
Lassan lenyugszom, majd befejezem a fürdést. Kilépek a fülkéből, és megrázom magam, majd az ösztönös reakcióra elkuncogom magam. Olyan voltam, mint egy kutyus.
Megszárítkozom, és felöltözök. Egy halványzöld pólót, és egy fekete sortot kapok magamra.
Először csak kikukucskálok az ajtón, majd kilépek.
Jól van Nolan, a lényeg, hogy ne félj semmitől, és minden rendben lesz. Lassan leindulok az étkező felé, de Brandont sehol nem látom még. Vajon fent van, vagy lejött már? Ezt csak akkor fogom megtudni, ha bemegyek… egyedül…
Nagyot sóhajtok, és összeszedem magam. Csak bátran, és kedvesen, akkor biztos minden rendben lesz. Kinyitom a nagy ajtót, és amikor benézek sok szem szegeződik rám, csak zavartan elmosolyodom, és illendően köszönök nekik. Amikor meglátom, hogy viszonzásképp sokan visszamosolyognak, felcsillan szemem, és sokkal nyugodtabbnak érzem magam.
- Hát itt vagy – lép mögém egy ismerős hang, és amikor felnézek rá, azonnal pír szökik arcomra, mosolyogva lesütök tekintetem. Brandon…
Vajon mostantól már csak ilyen szemmel fogok tudni rá nézni?
