- Brandon… Annyira… annyira örülök hogy látlak… azt hittem… azt hittem…
- Nolan… - sóhajtom megkönnyebbülten. Behunyt szemekkel simítom arcomat puha hajához és mélyen beszívom illatát. Hátrahúzódik hogy felnézhessen rám, kezeim arcára simulnak és könnyes arcát puszilgatom kedvesen. Ösztönös dolog ez, a könnyező szerelmünk vigasztalásának része. – Biztos nem sérültél meg sehol?
Bólint és hümmög, majd megérzi a vérszagot, és felfedezi a csuklóimat, megérinti az égett sebeket. Sokáig látszani fognak még. Figyelem ahogy felemeli kezemet, és apró rózsaszín nyelvéve lágyan megcirógatja a fájó részt. Halk morgással engedem neki, és nyálának köszönhetően a vérzés eláll, a seb már csak élénkvörös színű. A hegek talán egy életre megmaradnak, nehéz megmondani...
Magamhoz ölelem, vágyam lüktet lábaim között, azóta hogy magamhoz ölelhettem.
- Egy óránk van – dörmögöm a szájába, mielőtt megcsókolom. Készségesen tárul fel puha szája nekem, ölembe csusszan könnyű kis teste, ujjai ahol megérintik a bőrömet, ott bizsergető lángocskákat kelt életre. Felfedezi a hátamon lévő tetoválásokat és sebeket, kérdezne...
- Mi... – de nem engedem neki. Mélyebb és szenvedélyesebb csókkal támadom le, sóvárogva bizsergő ujjaim pólója alá csúsznak, puha és meleg bőrén csúsznak végig. Néhány pillanat erejéig félbeszakítom a csókot, amíg lerántom róla a pólót, majd újra mohón követelem száját, és könnyű súlyát meg sem érezve emelem fel. A földön nem tehetem magamévá, kénytelen vagyok azt az ágyat használni, amihez sok szenvedés köt. Fogaimat csikorgatom kínomban, mert nem így képzeltem el, nem így akartam először szeretni őt... egy idegen és bemocskolt ágyban. Lesöpröm egy mozdulattal a mocskos ágyneműket, és csak a tiszta szaténlepedő marad, erre fektetem le Nolan-t. Fölé mászom, szép arcát figyelem, szétterülő gesztenyebarna haját, zöld szemeit, amelyekben szikráznak az aprócska kis kékes pettyecskék. Amikor sír, könnyesek a szemei, egészen kéknek tűnnek tőlük. Ezt is szeretem benne, minden részletét szeretem a hosszú szempilláktól a kedves mosolyáig.
Csókolom, cirógatom ott ahol kell, és lágyan harapdálom ahol jó. Amikor nyakához érek, tétovázás nélkül teszem rá a jelem, a felsistergő kötődés mágiája égeti a levegőt körülöttünk, pézsmaillatom felerősödik, amellyel szintén megjelölöm őt, s én is érzem az övét. Elkábulva hagyom, hogy ugyanezt megtegye velem, és egy percre sem zavar, hogy egy másik hím jelöl meg épp engem, ami szigorúan tilos a falkában. Elbizonytalanodik, fogai épp csak súrolják a bőrömet, ezért türelmetlenül ismét bőrébe mélyesztem fogaimat, s végre én is megérzem a jelét.
Elszabadulnak az érzelmeink...
Nyögve, hörögve élvezem ahogy vadul karmol és harap, szenvedélye átjár, mint a testes bor íze a számban.
Levetem a rojtos és szakadozott nadrágomat, lerúgom magamról a használhatatlanná vált ruhadarabot, és amikor visszamászom fölé, látom arcán a döbbenetet és a vágyat. Bőre lángol, pézsmaillata felerősödik, ahogy szorosan magához ölel.
- Nolan... édes kis Nolan... – súgom. Felnyílnak szemei, tekintetünk összekapcsolódik és végre érezzük egymást. Az érzelmek úgy ölelnek körbe minket, akár a felhők a napot, a szerelem finoman cirógatja lelkünket.
Magamhoz ölelem, felülök vele és gyengéd, lassú mozdulatokkal simogatom le róla nadrágját. Követelőző vágyam szerelmet és gyengédséget nyújtani vágyó ösztönné szelídül. Miközben cirógatom, mellkasom bőrébe harap, újabb jelet hagy rajtam, amelytől kéjesen felmordul a szörnyem.
Visszafektetem az ágyra, a sötétvörös szaténlepedőn szinte világít krémesen fehér bőre. Teste karcsú és szép, bőre hibátlan, szemei kábán csillognak.
- Nolan... olyan szép vagy...
Simogatásaimmal késztetem, hogy széttárja lábait, s merevedésének látványától belém reked a levegő, forró lángnyelvek marják végig testemet. Ó egek... ez elviselhetetlen... Olyan izgató és szép, mégis hogyan fogom visszafogni magam?!
Visszaültetem az ölembe, keménysége hasamhoz ér, felszisszenek az érzéstől. Milyen elképesztően izgató érzés! Sosem gondoltam volna, hogy valaha férfit fogok a karjaimban tartani, és beleőrülök a vágyba. Csókom követelőzővé válik, apró harapásokat adok és kapok, kezeim mohón barangolják be testének hajlatait, domborulatait. Amikor megérintem kemény kis péniszét, és a markomba zárom, hátravetett fejjel, lágy nyögéssel jutalmaz engem. Iszom a látványát szemeimmel, el sem hiszem, hogy létezhet valaki, aki ilyen szép. Sürgető vággyal csókolom meg, és amíg ő nyakamba kapaszkodik, derekát fogó kezem gömbölyű fenekére csúszik, szinte magától simul tenyerembe. Ó egek, levegőt sem bírok venni a vágytól, mintha forró vízben lebegnék... Ujjaim besiklanak az izgató kis résbe, kényeztető mozdulataimtól remegve nyöszörög, végletekig fokozva a fokozhatatlant. Harapásai kéjes gyönyört okoznak, minden egyes érintése kínoz már. Amikor ujjam belécsúszik, megfeszül és halk sikollyal behunyja szemeit. Csípője ösztönösen mozdul, zihálása kínzóan izgató. Szinte meglovagolja ujjamat, majd a másodikat és harmadikat is. Istenem, mennyire szűk...
- Brandon... – Sürgető a hangja, perzselő vágy ég zöld szemeiben. Felmordulva fordítom hasára, domináns hímként magasodom fölé, teljesen magam alá szorítom. Haja a nyakán hátul kettéválik, feltárja előttem a puha porcelánbőrt, amelyre számat rátapasztom. Kemény hímtagom fenekéhez szorítom, újra és újra lassú csípőlökésekkel dörgölőzöm hozzá, s remegve fogom vissza az erős késztetést.
Várok.
Amikor megérzem készségesen felemelkedő fenekét a hímtagomhoz szorulni, elégedett és megkönnyebbült hördüléssel harapok nyakába, s lassan belécsúszok. Pézsmaillatom felerősödik, keverdik az övével, átitatjuk egymás bőrét a szagunkkal, miközben apró kis mozdulatokkal egyre mélyebbre csúszom belé. Bőséges nedveim megkönnyítik a behatolást. Keményen tartom fogaimmal, ő pedig hiába mocorog alattam, figyelmeztető morgásom lecsillapítja. Ujjai a lepedőbe markolnak, hangja édesen zizeg körülöttem. A nevemet zihálja... újra és újra...
- Brandon... Brandon... Brandon...
Forró és szűk teste maga a csodálatos gyönyör, szinte magába szív engem, hogy vesszek el benne, semmisüljek meg, és váljak eggyé vele. Morogva, hörögve lassú, pumpáló mozdulatokkal merülök el benne.
Lassan lazul állkapcsom, elengedem a nyakát fogaimmal, és ő azonnal oldalra fordított fejjel a számat kutatja.
- Nolan... szerelmem... – suttogom, csókom lágy és gyengéd. – Nem fáj, ugye?
- Egy kicsit... - Megtorpanok a mozdulatban, és ő felnyög. – Ne, ne hagyd abba...!
Lassan újra megmozdulok, és érzem ahogy ujjai a lepedőn támaszkodó kezeimre csúsznak lassan és kedvesen. Mosolyogva hajolok lejjebb, fülébe szuszogva, lassú és lágy ütemben folytatom amozgást. Remegek egész testemben a kíntól, mégis a legfontosabb számomra a világon Nolan, és arra törekszem, hogy neki jó legyen. Egyik kezem kiszabadítom az övéből, és hasa alá csúsztatom, amíg meg nem találom hímtagját. Ujjaim közé veszem, lökéseimmel egy ütemben simogatom, és reménykedem hogy enyhíthetem egyesülésünk fájdalmát.
Amikor meghallom első kéjes kis nyögését, megrándulok és rekedt nyögés szakad fel torkomból. Istenem, milyen gyönyörű hangja van!
- Nolan...
- Brandon...
Fülcimpáját harapom, nyakát csókolgatom és behunyt szemekkel hallgatom édes hangját. Élvezete a legteljesebb gyönyör lelkemnek.
- Brandon... én... el fogok... hhh... – zihálja édesen.
- Együtt – morgom birtoklóan. Biccentve támaszkodik kezeire, s ahogy hátát homorítja hogy mélyebben elmerülhessek benne, lökéseim vadabbakká, ütemtelenné válnak, felgyorsulok, s amikor megérzem ujjaimon kicsorduló magját, meghallom elmélyült hangú rekedt nyögését, felhördülve rándulok össze felette.
- Nolan! – kiáltom szerelemmel és gyönyörrel. Zihálva, izzadságtól nedvesen, remegve hanyatlom rá, csupán könyökömmel tudom tartani magam, hogy ne nyomjam agyon őt. – Nolan... Nolan...
Csókokkal borítom vállait, felém forduló ajkait. Nem tudom mikor és hogyan, de már a hátamon fekszem, ő pedig rajtam pihen. Minden végtagunk összecsavarodva, haja arcomat cirógatja, feje hevesen fel-le mozgó mellkasomon pihen, vadul dübörgő szívem felett. Ujjaim hajában babrálnak élvezettel, testem édesen zsibong. Amikor már képes vagyok gondolkozni, megköszörülöm torkomat, de még így is rekedt a hangom, szinte borízű.
- Nolan... Jól vagy? Nem sérültél meg? – kissé égett hús szag csapja meg orromat, de Brandon hangja mindenen keresztül vág, és bensőmben olyan hihetetlen vágyat érzek, hogy úgy érzem mindjárt szét szakít. Látni… hallani… érezni akarom.
Megdörzsölöm könnyen szemeimet, hogy eltűnjön róluk a homály. Brandon… Brandon látni akarlak. A hangok megakadnak a torkomban lévő gombócban, így csak fejemet rázva válaszolok neki. Lábamra tápászkodom végre, és amikor meglátom, hogy ki van kötözve, és azaz égett szag amit éreztem tőle származik, a rémület eluralkodik testemen, szám elé kapom a kezeimet.
- Brandon... istenem... mit tettek veled? – hangom el- elakad, reszketeg, újra kezd eluralkodni rajtam a sírás. Felé nyújtom erőtlenül kezem, lábaim maguktól mozdulnak, felé sietek, de egy szempillantással később, az ágyon fekvő nő előttem terem, és olyan erővel tépi meg a hajam, hogy úgy érzem leszakítja a fejbőrömet.
- Ne! Ne merészelj hozzáérni! – a sistergés felerősödik, Brandon kiált, látom ahogy veszettül küzd a béklyók ellen, de tehetetlenül, megfeszült nyakkal állok a nő előtt, aki fagyos vérszomjjal hajol rám.
- NOLAN!!!
Már épp érzem harapásának élességét, de hatalmas erő csap keresztül a termen, én a földre lapulok meghunyászkodva, a nő a falon nyekken egy hatalmas csattanással, még a téglák is darabokra koccannak.
- Mi folyik itt? – hangja borzongató, véres síkossággal tölti be a helyiséget, mégis az előző, félelemmel teli pillanat úgy illan el mint a képzelet pillangója, s a helyét nyugalom veszi át. Az ereje ilyen magaslatokig kihat? Az előbb még féltem, most pedig az erő elnyomása alatt valamelyest biztonságot érzek, de a félelem mégis halhatatlan bennem… az ismeretlentől. - A farkasra ép elmével van szükségem. Idehoztad a társát és a szeme láttára akartad megkínozni? Ha megvadul, nincs az a mágikus kötés, ami visszafogná őt, ostoba!
- Bocsáss meg királyom. – alázatosan, mocskosan kúszik a félelmetes férfi felé.
- Engedd el Nolant, Avaron! Kérlek! – lassan tisztul ki a fejem, Brandon hangja hallatán.
- Neked felség. – morran fenyegetően.
- Felség – ismétli erőltetetten, majd a következő pillanatban a meztelen nő ismét a falnak csapódik, ahogy belérúg. Valamiért… nem tudok most együttérezni vele. Egyedül Brandon érdekel. Miért… miért van kikötözve?
- Te tudod a legjobban, hogy nem tehetem. De azt garantálhatom neked, hogy amíg a segítségemre vagy, neki haja szála sem görbül. Sőt, néha jutalomképpen láthatod is majd. Igazán nem nagy árat kérek tőled az életéért cserébe.
- Mocskos eszközökkel játszol.
- Mocskos az egész világ, Brandon. Én vámpír vagyok, s mint ilyen, sosem játszom tisztán. A világ egy nagy sakktábla, és te az én egyik bástyám leszel... – nem… nem értem miről beszélnek, de lassan… lassan ráébredek, hogy miért is van itt. Valamire használni akarja… és én pedig azért vagyok itt, hogy erre rávehesse. Más ok nem lehet… de mit akarnak tőle?
Térdre küzdöm magam, s mire feleszmélek a férfi felettem áll, ujjai arcomat érik, de óvatosan nyúl hozzám.
- Nagyon szép vagy, gyermekem. Nolan... még a neved is szép.
- Kö-köszönöm... – miért ilyen… óvatos? Gyengédnek aligha tudom nevezni ilyen külsővel.
- Tudod miért vagy itt? – arcom bizseregni kezd.
- Ne nézz a szemébe, Nolan! Ne engedd, hogy megbűvöljön!
Lesütöm pilláimat, csak egy résen figyelem az arcát, főként csak szája mozgását. Azt hittem minket nem tudnak a vámpírok bővülni… De… ő a felség… biztosan a király. Hatalmas és erős.
- Most már igen... Velem zsarolod Brandont... – felelem őszintén.
- Okos fiú. Ugye nem szeretnéd, ha szerelmed megtébolyodna az őrülettől? – igazam volt…
- Nem… - nem szeretném… nem akarom hogy bántódása essen.
- Akkor fogadj szót szépen és minden rendben lesz. Ha ez az egész véget ér, elengedlek benneteket hogy örökre együtt lehessetek. – örökre? Valóban lehetséges lenne? Nem tudok neki hinni de a szívemet máris megnyerte a gondolat… az örökké együttlét gondolata… Brandon…
- Jöjj ágyasom, a bálteremben ma különleges műsor készül. Hagyjuk őket egy kicsit kettesben... – elfordul tőlem, felegyenesedik így végre ki merem nyitni a szememet. Távoznak a nagy ajtón, egyet int kezével, és másodpercekkel később már Brandon karjaiban vagyok, szorosan ölelem magamhoz, mindent elfelejtek ami eddig történt, s csak vágyakozva szorítom magamhoz, ahogyan Ő engem.
Ajkai apró, aggódó csókokat égetnek bőrömbe, arcomra, olykor számra is jut, s alig bírom viszonozni, remegek az örömtől hogy újra láthatom.
- Nolan... Nolan ugye jól vagy?
- Brandon... Brandon...
Sokáig úgy tűnik mintha egymás mellett csak elbeszélve motyognánk a másik nevét, nyakát, mellkasát simítom meg, de úgy érzem csak a csuklói és a bokái sebesek.
- Egy órát kaptok – zengi még utoljára az erőteljes mégis lágy hang.
- Köszönöm, felség. – ezzel a végszóval zárul be végre az ajtó. Karjaim megszorulnak nyakán, meztelen mellkasához simulok, arcomat nyakába temetem remegve a visszafojtott sírástól.
- Brandon… - motyogom bőrébe, és egyre jobban szorítom, ahogyan ő is engem derekamnál. – Annyira… annyira örülök hogy látlak… azt hittem… azt hittem… - nem… képtelen vagyok kimondani, még a gondolat is fáj.
- Nolan… - édes kedvességgel szólítja a nevem, hangjával, szavak nélkül becézget. Látni akarom az arcát. Kissé elhajolok tőle, Ő kapva az alkalmon tenyerei közé fogja arcomat, majd lecsókolja könnyeimet. – Biztos nem sérültél meg sehol?
- Ühüm – válaszolom nehézkesen bólogatva, de ahogy szaglászni kezdek az Ő sérüléseit megérzem. Akaratlanul is megfogom csuklóját, látom arca megrezdül a fájdalomtól, de nem szisszen fel. Óvatosan fogom meg egyik, majd másik sérült kezét, ajkaimhoz emelem, és óvatosan nyalogatni kezdem, hogy az ezüst utáni sérülés gyorsabban begyógyulhasson. Halkan morog kissé tevékenységemre de hagyja, hogy befejezzem, lábán szerencsére gyorsabban gyógyult be a heg. Viszont érzek még valamit rajta, de nem látok semmit.
- Egy óránk van – búgja halkan mintha csak utalna, tarkómra simítja ujjait, magához húz, s egy forró, heves csókot kapok. Kinyitom ajkaim, nyelve azonnal bebarangol, apró nyögésekkel adom át magam neki teljesen, tenyereim mellkasára simulnak. ölében kötök ki, karját, vállát simítom, de mikor a hátára térek simaság helyett apró buckákba ütköznek ujjaim. Valami van a hátával…
- Mi… - nem jut időm a kérdésre, újabb heves csókkal tűri fel a pólómat, végigsimít hasamon, és már el is felejtem mit akartam, felső ruházatom a padlón landol.
Ölbe kap, elterülök az ágyon, ahogy levet maga lá, a lepedővel lerázza az ezüstláncokat, így nem lesznek útban. Felém kerekedik, szívem hevesen zajong mellkasomban, érintenem kell… éreznem kell.
Végigsimít testemen, megfeszülök érintésére és úgy ficánkolok, hogy kényelmesen elérjen. Újabb csók, érzéki simogatás, lassan, finoman arcomat harapdálja, nyakamra tér, és kissé erősen harap bele, de nem fáj, inkább forrósággal tölt el. Nyögés szakad ki torkomból, mellkasába karmolok, de azonnal vállaiba kapaszkodok, hogy ne okozzak neki több sérülést. Nem… nem akarom.
Viszonzásképp én is elérem nyakát, belecsókolok, utánzom mozdulatait, lassacskán ösztönösen mozdulok, mintha tudnám mikor mit kell tennem. Kinyitom a szám, épp ráharapnék nyakhajlatára, de megállok. Attól félek, hogy fájdalmat okozok neki.
Újfent belém harap, s ettől én is felbátorodva teszem meg, karmolom, harapom, s élvezettel morog felettem, izmai meg-megfeszülnek, ebből tudom hogy nem kell félnem.
Felettem térdelve lassan leveszi a rajta lévő nadrágot, közben mellkasomon játszadozik, kóstolgat, és megfeszülök, mikor erősebben megszívja. Csörren az öv, koppan a kövön, felemelem valamelyest a fejem, és látom férfiasságát, hasának feszülve ágaskodni.
Szemeim elkerekednek, a levegő a tüdőmbe szorul, forróság önti el minden porcikámat, s csak újabb csókja józanít ki a hirtelen kábulatból.
Látom… látom minden porcikáját. Arcom tűzvörösen ég, nyakába kapaszkodom, közelebb vonom magamhoz, lábaim térdei közé szorulnak.
Felnyitom a szemem, és tekintetem találkozik az övével. Átható, mély pillantás, s végre annyi érzelemmel van tele, mint még soha, mióta megismertem. Elérzékenyülve újra könnyek szöknek szemembe, de nem hagyom őket legördülni.
Felül és magával húz engem is, átölel, meztelen mellkasunk összesimul, és egyre intenzívebben érzem az ellenállhatatlan vágyat. Hátamat cirógatja miközben csókol, majd arca hajamba bújik, keze a nadrágomba, hogy lassan legesítse, közben én kalandozva testén bebarangolom tenyeremmel, ajkaimmal, s amikor már csupasszá váló combomon simít végig, mellkasába harapok. Újabb elégedett morranás, nadrágom az övé mellé reppen, s végül mindkettőnk teljes valójában tárul a másik elé.
Szégyenlősen próbálom magam karjaimmal, vagy lábammal takarni magam, de ahogy megölel, végigsimít végtagjaimon, s ahogy érzékien érint, teljesen ellazulok, elernyednek az izmaim, hagyom hogy terpeszbe simítsa a lábaimat, és így üljek az ölébe. Csókol és fal, szuszogva viszonzom, ajkamba mar, visszaharapok. Nem tudok ellenállni ennek a sóvár és éhes testi vágynak.
Simít, fenekembe markol, ahogy gerincemen fut végig ujja megfeszülök, hátra vetem nyögve a fejem, a nyakamra harap, válaszként vállába marok.
Most hasamat cirógatja, másik keze hátamat támasztja, lesimul fenekemre, elöl meredő erekciómra markol. Nem bírom visszafogni az éles nyögést, szám résnyire nyitva marad, lehunyom a szemem, megnyalom kiszáradt ajkaimat. Masszírozni kezd, közben csókol és harap, vállába kapaszkodom, majd mohó érintéssel fenekemhez nyúl, ujja körözni kezd, testem velőmig beleremeg, és nyöszörögni kezdek.
Türelmetlen és heves, szapora nyögéseim csak fokozzák a benne forrongó szenvedélyt, elmerülök benne.
Testem lázban ég, érzékien lüktetnek rajtam azok a sebek, amiket belém harapott, de ezek csak fokozzák a gyönyörömet. Hogy elfojtsam hangomat ott csókolom és harapom ahol érem.
Ujja belém csúszik, felsikoltok, felnyögök, testem vonaglani kezd, türelmetlenül hajlong, s a feszítő érzés annyira éget, hogy azt elképzelni sem lehet. Mozog… mozog bennem az ujja… féltem… most is félek, hogy fájni fog, de mégis annyira jó… a fájdalom fűszerezi meg az egészet. Előző ujját még egy követi, apránként mozdul meg, s már nem bírom tovább.
- Brandon – nyöszörgöm türelmetlenül, felmordul, hirtelen a hasamra csap, megremegek, megpróbálok feltápászkodni, de azonnal lenyom az ágyra. Hosszan, keményen feszül lüktető fenekemnek, két partja között lassan mozgatni, csúsztatni kezdi magát. Nyakamra hajol, morog és szuszog, nem tesz mást, csak felettem, mögöttem mozog, simít, és belecsókol nyakamba. Karjai mellettem támaszkodnak, látom ahogy megremegnek izmai.
Nem… nem tesz semmit. Miért? Mire vár? Minden porcikám sóvárogva bizsereg utána. Fülembe szuszog… visszafogja magát.
Fenekem lüktet, talán fáj, de inkább úgy érzem utána vágyom, a forróságára… a testére… arra, hogy egy legyen az enyémmel.
Óvatosan megmozdítom fenekemet, hogy merevedésének vége hozzám érjen.
Megfeszülnek csuklóimon az ezüstláncok, bőrömbe nyilall az égő fájdalom. Csupa égési seb borítja már őket, meg sem érzem. Órák óta fekszem a széles baldachinos ágyon, a fekete szaténlepedőn. Jobb híján a levegőt bámulom, és rettegek. Nem magam miatt... nem. Tudom kiért ment el, és ha Armand és Damian nem tudják megállítani őt, akkor itt ért véget számomra a játék.
Kivágódik a széles, duplaszárnyas ajtó, és belép Elen, a hóna alatt könnyedén cipel egy ernyedten fekvő testet. Azonnal megérzem Nolan édes illatát. Felemelem a fejem, aggódva nézem őt ahogy ledobja a padlóra. Felhördülök és megrántom láncaimat.
- Hogy merészelted? – vicsorgok rá. Sötétvörösre rúzsozott szája mosolyra húzódik.
- Most először látok az arcodon érzelmeket, Brandon. Meglepő és örömteli fejlemény...
Tehetetlenül nézem ahogy letérdel az eszméletlenül heverő Nolan mellé, és hajába markolva felemeli a fejét hogy jól láthassam.
- Ne érj hozzá! Ne merészeld... – hörgöm, és testem rázkódik a fájdalomtól. Nem alakulhatok át, a mágikus pecsét a hátamon megakadályozza, de a szörnyem mégis kitörni akar. Mosolyogva nyalja végig Nolan arcát.
- Itt és most felfalhatnám, Brandon. Szeretnéd ha megtenném?
- Nem! – kiáltom. Felnevet és elengedi őt. Lassan sétál felém, ledobja ruháit.
- Pedig biztos finom a vére – duruzsolja, miközben fölém mászik. – De a tiéd sokkal, sokkal finomabb...
Meztelen és hideg teste enyémhez simul, úgy érzem elszívja belőlem a meleget. Apró tűhegyes fogai nyakamba vájnak, hangos és nagy kortyokban nyeli véremet, miközben ágyékomhoz dörgölőzik. Nedvei rám folynak, de továbbra is ernyedt maradok, cseppet sem tud felizgatni. Erre csak Nolan képes, senki más.
Hangosan nyögve hanyatlik rám, remeg egész teste az orgazmustól, majd oldalamhoz simul és lusta mozdulatokkal cirógatja mellkasomat. Kedvenc játéka, hogy körmeivel apró sebeket rajzol bőrömre, és figyeli ahogy összeforrnak, a likantrópiámnak köszönhetően.
Szemeimet képtelen vagyok elszakítani Nolan arcáról. Ahogy védtelenül fekszik a földön, kiszolgáltatottan... ez maga a legmélyebb kín. Fejemben lázas gondolatok kavarognak. Az, hogy ő itt van, talán Damian halálát is jelenti, hiszen megesküdött nekem rá hogy megvédi. Nála egy ilyen ígéret nagyon komoly.
- Találkoztál... egy szőke hosszúhajú vérfarkassal? – kérdezem halkan Elent.
- Ühüm... finom volt a vére – válaszolja, beleharap a fülcimpámba. Nagyot nyelek, hangom rekedt ahogy kiejtem a szavakat:
- Meghalt?
- Bizonyára. Ha valakinek egyben kitépik a szívét, azok általában meghalnak, Brandon.
Végigömlik testemen a félelem és a harag, a végtelen gyűlölet és fájdalom. Ez... elviselhetetlen.
- Te szemét kurva – suttogom. – Egyszer én magam végzek majd veled, esküszöm. Ha most elengeded Nolant, megígérem hogy nem lesz majd annyira fájdalmas.
Kuncogva marja végig mellkasomat, vérem kicsordul és ő lassan lenyalja. Sötét haja szétterül hasamon.
Oldalra kapja fejét, követem példáját. Nolan mocorogni kezd a földön.
- Úgy látom felébredt a kicsike – búgja Elen.
Nolan felül, bágyadtan néz körbe, majd amikor észrevesz minket az ágyon, könnybe lábadnak szépséges szemei.
- Brandon... – suttogja. Megugrok, de csuklóimba mar az ezüst és újabb sziszegő hangok kíséretében lángvörös hurkák, égési sebek dagadnak bőrömre.
- Nolan... – morgom. – Jól vagy? Nem sérültél meg?
Megdörgöli szemeit és megrázza fejét. Mennyit fogyott... istenem olyan szép... Feltápászkodik és szája elé kapja kezeit.
- Brandon... istenem... mit tettek veled?
Felém siet kinyújtott remegő kezével, de hirtelen előtte terem Elen és hajába markol.
- Ne! Ne merészelj hozzáérni! – ordítom keservesen, és tehetetlenül figyelem ahogy térdre kényszeríti. Mögé lép, nyakára hajol, én pedig vadállati ordítással esek neki láncaimnak. Az sem érdekel, ha letépem a kezeimet és a lábaimat, semmi sem érdekel...
NE NYÚLJON A TÁRSAMHOZ! SENKI!
- NOLAN!!!
Kivágódik a dupla ajtó, erős szél kavarodik és Elen teste hihetetlen gyorsasággal becsapódik a falba, körülötte mélyen beszakad a tégla. Maga a király magasodik fölénk, a szoba közepén áll, testén sötétkék bársony zubbony és nadrág. Ujjain csillognak a gyémántok, sötét haja szabadon száll körülötte, szemei vérvörösen izzanak, torkából halk fenyegető morgás áramlik fel. Körülötte a levegő szinte izzik erejétől, még az én bőrömbe is belemar a rendkívüli mágia. Nolan nyögve hanyatlik a földre tőle.
- Mi folyik itt? – kérdezi a király, kellemes mély hangja tökéletes nyugalmat áraszt. Elenhez beszél, aki kikászálódik a törmelék alól. – A farkasra ép elmével van szükségem. Idehoztad a társát és a szeme láttára akartad megkínozni? Ha megvadul, nincs az a mágikus kötés, ami visszafogná őt, ostoba!
- Bocsáss meg királyom – motyogja Elen, és szánalmasan megalázkodva térden csúszik a királyhoz.
- Engedd el Nolant, Avaron! Kérlek!
Felém villannak a vörös szemek.
- Neked felség.
- Felség – nyögöm a láncaimat rángatva. Félrerúgja a lábához dörgölőző vámpír nőstényt és hozzám sétál.
- Te tudod a legjobban, hogy nem tehetem. De azt garantálhatom neked, hogy amíg a segítségemre vagy, neki haja szála sem görbül. Sőt, néha jutalomképpen láthatod is majd. Igazán nem nagy árat kérek tőled az életéért cserébe.
- Mocskos eszközökkel játszol.
Elmosolyodik, hegyes fogai megcsillannak a fali lámpák tompa fényében.
- Mocskos az egész világ, Brandon. Én vámpír vagyok, s mint ilyen, sosem játszom tisztán. A világ egy nagy sakktábla, és te az én egyik bástyám leszel...
Elfordul tőlem, Nolan mellé sétál, hosszú karmos ujjaival megcirógatja az én kincsem könnyes arcát, majd állánál fogva felemeli hogy alaposan megnézze.
- Nagyon szép vagy, gyermekem. Nolan... még a neved is szép.
- Kö-köszönöm...
- Tudod miért vagy itt?
- Ne nézz a szemébe, Nolan! – nyögöm tehetetlenül. – Ne engedd, hogy megbűvöljön!
Csodálkozva süti le tekintetét, hiszen köztudott hogy a vámpírok nem tudják megbűvölni a likantrópokat, de ez alól a király kivétel, hiszen ősi, született vámpír, tisztavérű és félelmetesen erős.
- Most már igen... Velem zsarolod Brandont...
- Okos fiú. Ugye nem szeretnéd, ha szerelmed megtébolyodna az őrülettől?
- Nem...
- Akkor fogadj szót szépen és minden rendben lesz. Ha ez az egész véget ér, elengedlek benneteket hogy örökre együtt lehessetek.
A király felegyenesedik és a csizmáját nyalogató Elen felé fordul.
- Jöjj ágyasom, a bálteremben ma különleges műsor készül. Hagyjuk őket egy kicsit kettesben...
Az ajtóhoz sétál a mögötte csúszó-mászó vámpírnősténnyel. Még visszafordul, felém int egyik karmos ujjával, és a csuklóimat, bokáimat fogó ezüstbilincsek felpattannak. A másodperc törtrésze alatt termek Nolan előtt, és magamhoz ölelem, szerelmem és félelmem, aggodalmam minden erejével. Arcát száját puszilgatom.
Egymás nevét motyogjuk, csókjaink tétovák és kapkodóak, kezeink biztosítékot kutatnak, sebeket és sérüléseket...
- Egy órát kaptok – hallom a király hangját. Felemelem a fejem, miközben óvón ölelem magamhoz kedvesemet. Valami szomorú suhan át arcán, keserűvé és hamissá teszi mosolyát. Nem tulajdonítok neki jelentőséget, semmi sem számít most, csak a karjaimban reszkető társam.
- Köszönöm, felség – válaszolom. Ez a végszó, elégedetten bólint a döntésem hallatán. Mától hűen szolgálom őt, amíg Nolan a kezében van.
Már teljesen jól vagyok... testileg. Viszont a letargia sötét felhői kerülgetnek minduntalan.
Brandon...
Vajon mikor tér vissza? Vajon... mit csinál most?
Az egyik üres szalonban ülök, egy széles kipárnázott ablakpárkányon, s térdeimet átölelve kémelelem a csillagos eget. A felhők csak sötét foltoknak tűnnek. ?egremeg a szívem, ha arra gondolok, hogy valami baja eshetett.
Nem... nem szabad hagynom, hogy ilyeneken járjon az agyam. De olyan nehéz. Ennyi idő után egyre nehezebb elviselni a magányt akkor is, ha rengeteg hozzám hasonló lény van körülöttem. Barátságosak vagy sem, nem érzem azt a nyugalmat és azt a kellemes légkört, mint ami mellette volt. Nélküle minden szürke.
Ujjaim megszorulnak lábamon. Bízom benne... bíznom kell abban, hogy megtartja az ígéretét, és visszatér hozzám. Megígérte... megígérte, hogy visszasiet. Hol vagy Brandon?
Lezárom szemem, érzem, ahogy egy égető könnycsepp gördül végig arcomon.
- Mit búslakodsz itt egymagadban? - szólít meg egy halk, mély bariton. Határozottan csengnek szavai a csendes szobában. Felemelem a fejem és letörlöm arcomat.
- Damian? - körvonalát látom meg csak először de gyorsan élesedik látásom, szőke hajáról azonnal felismerem. Amióta teljesen felépültem sokkal jobbak lettek az érzékeim. Minden...
- Életben van - mondja halkan, mintha gondolataimban olvasna, csak megszeppenve nézek rá.
- Tényleg? - lelógatom lábaimat, és puhán megtámaszkodom testem mellet. Bizakodó remény szóletik meg bennem, erősítve az eddigi vágyaimat.
- Szarinted hazudnék? - kérdez vissza. Ahogy eddig megismertem... nem olyannak találom, aki akárt csak kedvességből is füllentene. Mindig őszinte, szókimondó és lényegre törő akkor is ha néha ezt nyersen teszi.
- Nem -keserű mosolyt erőltetek arcomra - Csak... már több mint két hónapja, hogy nem hallottam felőle semmit... - arcáról a szőnygre szegezem könnyfátyolos tekintetemet, hangom és testem remegni kezd a visszafogott sírástól. Erősnek kell lennem.
- Nem eszreű "feladat" az, amit csinál - talán ő tud valamit? Én igazából azt sem tudom mit csinál... csak hogy a druida helyettem vitte el. Ugye tényleg visszajön?
- Tudom... Azt hiszem - hisz fogalmam sincs, min mehet keresztül... miattam. Az én hibám minden. - De... hiányzk. Üresnek érzem magam - mellkasom előtt megmarkolom a pólómat - Olyan, mintha itt egy hatalmas űr lenne... fázom... félek. - egyre jobban halkulok, hangom sírásba fullad, de makacsul tartom vissza a könnyeket, de végül mégis győzelmet arat felettem egyetlen csepp.
Feszült csend telepedik ránk, hosszú pillanatokra. Nem... nem várom tőle, hogy megvígasztaljon, bár lehet nem is tenné. Nem baj. Nekem már ez is egy aprócska mentsvár, hogy tudom Brandon jól van... még él. Érzem... érem is, hogy éltben van. Mintha tudnám, mintha érezném, hogy valóban él.
Hirtelen éktelen zaj csapja meg fülünket, fejünket egyszerre kapjuk a hang irányba, de a következő pillanatban hatamas robajjal törik be mögöttem az ablak, nyekkenve zuhanok a földe, egy szilánk velhasítja bőrömet, vérem illata csapja meg orromat. Egy test magasodik felém.
- Vámpír - morog halkan felettem undorodva Damian. Mi? EGy vámpír itt? De miért? Mit akar? Óvatosan emelem fel fejemet. Egy nő... a ruházata elég hiányos, vagyis... inkább ritka. A levegőbe szagol.
- Vér - megnyalja szája szélét. Erős sminkje szinte virít. Szép nő lenne, ha... nem is tudom... Ahogy tekintetem találkozik vele, teljesen elhűl bennm a vér, minden izmom lefagy. - Te vagy az... ugye? Nolan... - szemeim elkerekednek döbbenetemben. Ho-honnan tudja a nevem?
- A fenébe - motogja Damian, Felkarol és csak egyet pislogok, már az udvar puha füvén vagyunk, azonnal elenged. - Rohanj, Menekülj fedezékbe. Siess.
- De...
- Tűnj már! - ordít szinte rám, megremegek egy pillanatra hangjától, de egy biccentés után engedelmeskedem szavának. Nem figyelek a hangokra, nem figyelek a visításra, a csata zajaira. Damina feltörő ereje megcsap, majdnem elesem a nagy lökettől, de csak loholok az életemér.
Miért? Miért akar engem? Nem értem. Mit akar tőlem? Miért? Nem is ismerem, soha nem is láttam. Soha nem ártottam neki. Egy rejteket találok az erdő mélyén, egy fa tövében ami alatt meghúzhatom magam. Gyökerei kilógnak a földből, így egy kis odú szerű bóvühelyet nyerek. Vadul zihálok, szívem kalapál s nem tudom mit csináljak, de először mindenképp le kell nyugtatnom légzésemet.
Karjaimat karolom át magamat öllve, fűde felszisszenek a tompa fájdalomtól. Véres a kezem. Hát persze, a szilánk sebzett meg. De... így megtalálhat, azonnal el kell tüntetnem a szagát. Lenyalogatom tenyerem, és a sebet is, amíg így gyorsabban gyógyul be. Sajnos nem tudom bekötni, de remélem ez is elég. Összekuporodom még a szellő hallatán is, mikor valaki hakan, puhán ér földet előttem, hatalmasra kerekedett szemekkel figyelem. Nem moccanhatok meg, nem szabad félnem.
Csak ne vegyen észre... csak... csak ne vegyen észre.
Ez... ez az a nő? De... hol van Damian? Mit csinált vele? Mi történt?
- Gyere elő kisfiú... úgy mindkettőnknek könyebb lesz, hidd el. A felesleges játszadozás csak kimerítő. - nem... nem hallagtok rá. Olyan irritáló a hangja, annyira... kiráz a hideg tőle.
Nem... még nem vett észre, talán... Talán sikerülhet. Bárotság... Már nagyjából tudom uralni az erőmet. Csak lesből támadok, és megmenekülök ennyi...
Nagy nehezen lecsillapítom testem remegését, majd egy spontán löketet nyerve vetődöm felé, ugrás közben alakulok át és morogva, vicsorogva támadom le, de olyan gyorsan mozdul, hogy a szemem sem tudja követni. Marka torkomra feszül, nyekkenek és nyöszörgök szorítása alatt.
- Végre előjöttél - lassan változom fájdalmasan vissza, ajkain kegyetlenül elégedett mosoly ül. Kezeim csuklójának feszülnek, de rősebb megtart a levegőben és szorítása egyre csak erősödik a torkomon. Nem... nem kapok levegőt. Szemeim könnyekkel telnek meg. - Te van Nolan ugye? Brandon kis kedvence - Brandon? Azt mondta Brandon? Ő tudja, hogy hol van? Veszettül száguldozni kezdenek gondolataim.
- Bra... Brandon - erőltetetten nyöszörgök, csak alig pár szófoszlány sikerül érthetően - Hol... hol van? Ere-sz... el... - nem... nem bírom tovább.
- Mindjárt meglátod - mosolyodik el kajánul, kissé negédesen, de ez az utolsó kjp amit látok, majd elnyel a fullasztó sötétség.
~*~
Ismerős illat... férfias, kesernyés. Kellemes érzéseket kelt bennem. Valami társul mellé.
Megmoccannék, de egy láthatatlan béklyó megakadályoz ebben. Miért nem tudok mozogni? Még mindig olyan sötét minden. Lassan nyitom fel a szemem. Egy szobában vagyok, egy széken ülök talán. Tagjaim megközötve.
Hol vagyok?
Halkan nyöszörögve térek észhez, csak homályos foltokat látok, de minél többet pislogok, annál tisztább a kép.
- Úgy látom felébredt a kicsike - ez a hang. Az a nő... Pislogok gyorsan párat, és felemelem fejemet. A látvány egy hatalmas sokkal jár együtt.
Brandopűn fekszik az ágy közepén, kikötözve, félmeztelenül, mellette az a nő, aki elfogott engem teljesen meztelenül, oldalt fekve bújik hozzá, egy ujjával mellkasán köröz.
Ugye... ugye csak álmodok? Ugye ez csak egy nagyon rossz álom... kérem... kérem mondja valaki, hogy nem valóság.
Nem... nem akarom ezt látni. Nem!
Résnyire tátott ajkaim megremegnek, pár pillanat alatt válik szemem könnyfátyolossá, majd megállíthatatlanul folynak belőle a kövér könnycseppek.
Damian jön be, ösztönösen magamhoz ölelem Nolan kis testét.
- Jobban vagy már? Ej, csak nem megzavartam valamit?
- Itt van? – mordulok halkan.
- Ráérsz pár percre?
- Mondd.
- Nem… Gyere ki.
Komoran viszonzom hűvös pillantását. Nem bízom benne, pedig a józan eszemmel tudom, hogy elkötelezett falkatag, de akkor is régen a Handor klán alfája volt.
Mielőtt követem a folyosóra, Nolan nyakába fúrom arcomat és mélyen beszívom megnyugtató illatát. Megcsókolom a homlokát.
- Mindjárt jövök, rendben?
Damian meg sem áll a folyosó végéig, s egy ajtó előtt megtorpan. Odabent olyan erőket érez minden érzékszervem, amelytől felborzolódik az összes szőrszálam.
Az ösztöneim, a hatodik érzékeim riadót fújnak, mégis teketóriázás nélkül nyúlok az ajtókilincs után, de Damian erősen megragadja a kezem, mielőtt benyitnék.
- Ne tedd. - Komolyan néz rám, pontosan tudom hogy nem a benyitásra gondol. – Nem éri meg.
- Te ezt nem értheted, Damian.
Megrázza fejét, hosszú szőke haja túlvilágian lebeg alakja körül. Nagyon komoly, ritkán látom őt ilyennek.
- Ha tudom, hogy társ-pótlékot csinálsz a kölyökből, és ezért elveszít téged a falka...
Nem fejezi be, a kimondatlan szavak a levegőben remegnek. Ha tudta volna, megölte volna Nolant. A gondolattól vicsorra torzul a szám. Nem válaszolok, nincs értelme. Belépek az ajtón.
*
Amikor visszatérek Nolanhoz, még mindig remegek kissé az átéltektől. Fáj az egész testem, a vérveszteség is megviselt. A druidák nagyon mocskos módszerekkel dolgoznak, és a kötődési szertartást véresen komolyan veszik. Hátamon a hosszú és cirádás tetoválás, amelyet bőrömbe vésett egy igével, örökre megmarad, jelezve hogy kinek tartozom hűséggel. Véremből ivott, nem is keveset. Alig tudtam összeszedni magam, ha Damian nem segít fel a földről, talán még mindig ott hevernék.
Lepillantok Nolan édes arcára. Erősnek kell mutatkoznom előtte.
Örömében kipattanna az ágyból, de gyenge még ehhez.
- Óvatosan – dörmögöm, visszasegítem az ágyba.
- Miről beszéltetek?
- Nolan… El kell mennem egy kis időre.
- És… És mikor jössz vissza?
- Nem tudom, de minél hamarabb… Sietek vissza.
Talán ha életben maradok, megengedik hogy visszatérjek.
- Hova? – kérdezi nagyon halkan.
- Kérlek addig ne menj innen ki, még gyenge vagy, és pihenned kell. Megígéred nekem, hogy pihensz?
Homlokához szorítom az enyémet, könnyeit látva elfacsarodik a szívem. A druida aljas módon ecsetelte nekem, mi minden történne vele, ha elutasítanám a cserét. Nolan... belehalnék, ha baja esne. Társ-pótlék? Damian téved. Nem pótlék, talán társ sem, de úgy érzem újra dobog a szívem, és tudok törődni másokkal. Vele.
- Igen – nyöszörgi halkan a választ.
- Sietek vissza – hazudom halkan. Letörlöm könnyeit, megnyugtatóan mosolygok le rá. A folyosón, amikor becsukódik az ajtó, rongybabaként csuklom össze, Damian tartja meg testemet. Érzem hogy átütődött ingemen a vérem, és csorog le a hátamon. A tetoválás még egy nagy nyílt seb, s a benne izzó mágia legyengít. Pokoli fájdalmaim vannak, a fenébe is.
*
- Készen állsz?
Az épület előtt áll. Meztelen lábai a puha füvet tapossák, hosszú köpenye lobog alakja körül, pedig nem is fúj a szél. A csuklya alól kivillanó szikrázóan kék, mágiától izzó szemek jéghidegen néznek rám.
- Igen.
- Elbúcsúzhatsz királyodtól.
- Köszönöm.
Armand felé fordulok, összeszorított száját, dühtől sápadt arcát figyelem sötét tekintettel.
- Óvd meg Nolant, adj rá okot, hogy visszatérhessek.
Damian hangja szeli át a levegőt.
- Én magam fogok rá vigyázni, egy hajszála sem görbülhet. Esküszöm.
Bólintok.
Több szóra nincs szükség, lekuporodom a Druida lábaihoz, ahogy kell, s a varázserő azonnal magába szippant.
***
Fájdalmas nyögéssel emelem fel fejem.
Hónapok. Hónapok óta tart magánál a király. A druida sehol, itt hagyott engem, elcserélt egy aprócska virágtündérre, legalábbis ezt mondta. Mindezt egy kis tündér miatt kell elviselnem?
- Gyönyörű vagy... – suttogja a nőstény vámpír, meztelen hátamhoz simul. Hideg teste hozzám dörgölőzik. Zöld szemeivel hátamat figyeli, ujjai a hatalmas tetoválást karcolják finoman. Komoran. Reakció nélkül állok akár egy szobor. Tűröm, elviselem hogy ismét igyon véremből. A király kedvenc ágyasa, ezért kapott meg engem. Alázatra és engedelmességre kell nevelnie, de képtelen betörni engem.
- Miért nem kívánsz engem? – suttogja. – Nem vagyok szép?
Nem válaszolok. Látom hogy kezd dühbe gurulni.
- Térdre! – kiáltja éles, visító hangon. Engedelmeskedem, köt a mágikus kötelék. Erős vámpír, a király ágyasa és egyik magas rangú udvartag. Öreg, az elméje bomlóban. Nem látszik, fiatal és szép a teste. Hajamba tép sápadt ujjaival, félrerántja a fejem, kitátja száját. Fehér fogai megvillannak, de mielőtt belém harap, megtorpan. Hangja halk, sírásba görbülő, kislányos. – Miért teszed ezt velem? Miért? Gyűlöllek... gyűlöllek...
Hátamra lök, rám mászik. Párzana velem, de nem tud, s ezért az elmúlt hetekben egyre dühösebb és frusztráltabb.
Érzékien dörgölőzik hozzám, de csak türelmesen nézem arcát. Szerelmes belém. Nem tudom mikor és hogyan, de megtörtént. Bomlott, őrült elméjének minden erejével, sötét szívének minden dobbanásával szeret.
Megcsókol, mozdulatlan szám közé erőlteti nyelvét, könnyei arcomra folynak.
- Szeress... szeress engem... – suttogja még akkor is, amikor nyakamba mélyednek fogai, a számtalan harapásnyomok, gyógyuló sebek egyikét felszakítva.
Kivágódik az ajtó, végigsöpör a rokokó stílusú elegáns hálószobán egy erő.
- Elen – dörren a király mély hangja. Elen felemeli nyakamból a fejét, lenyalja véres száját. Lemászik rólam, nem szégyelli meztelenségét, mélyen meghajolva üdvözli urát. Feltápászkodom térdre, és meghajlok én is. Látóterembe kerül fekete csizmája.
- Brandon.
- Igen?
- Hajlandó vagy végre követni a parancsaimat?
Fájdalom hasít a hátamon lévő tetoválásba. Mozdulatlanul tűröm.
- Bármit megteszek neked, de nem veszem el a koronát Armandtól.
Hirtelen tör erős fájdalom mellkasomba, s becsapódok a falba. Olyan erővel rúgott mellkason, hogy lélegezni sem vagyok képes. Közelebb sétál, földön heverő testem mellé guggol. Piros szemei hidegen, érzéketlenül figyelnek.
- Nem érdekelnek a nemes érzéseid, az elveid, sem az elkötelezettséged. Megteszed ami kell, hogy megóvd a trónom. Előbb utóbb megtalálom a módját, hogy engedelmességre kényszerítselek, Brandon.
Hajamba markol, felemeli a fejem és a szemembe néz. Felzendül körülötte az ereje, érzem hogy hat rám, de visszatartom az alakváltás ingerét.
- Elen... – szól hátra a válla felett. Hangja lágy, mint a langyos méz.
- Igen, felség? – búgja ő, s meztelen testével ura hátához simul. Vörös körmei ágyékát cirógatják a ruháján keresztül.
- Szeretnéd, ha farkasod végre érezne irántad valamit?
Mohón csillannak a zöld szemek.
- Igen!
- Menj, látogasd meg Armandot, a Lycan klán urát. A falkájában találsz majd egy fiút... a neve... hm... – Fájdalom hasít a fejembe, kétségbeesetten hunyom be szemeimet. Ne... csak Nolant ne...! – Nolan. Így hívják. Hozd el őt magaddal, és Brandon szíve a tiéd. És végre én is megkapom amire vágyom.
Lassan hajol arcomhoz, majd egy pillanat alatt szenvedélyes csókba fullasztja minden sóhajomat. Felém gördül, végigsimít, és egyre jobban forrósodom fel, szívem majd’ kiugrik helyéről, nehezebben veszem a levegőt, de boldogságban fulladozok. Akarom, nagyon. Sosem éreztem még ilyet.
- Nolan – hangja mély és karcos, ugyanakkor megborzongat, annyira jó - Szebb ébredést el sem tudnék képzelni. – ennek igazán örülök… én is így vagyok vele. Arcomra mosoly terül, ajkaim zsibbadnak, de vágynak a folytatásra, de a kezdeményezésből csak egy szájrapuszi marad.
- Jó reggelt… - köszöntöm suttogva.
- Neked is – bármennyire szép minden, az éhség rám tör, a hasam nem hagyja, hogy jól érezzem magam. Gonosz… Miért van nekem hasam? - Későre jár, rég ettünk. Menjünk le az étkezőbe, és... – a mondat közben már állna fel, de én nem eresztem. Nem! Inkább éhezem még két napig, de nem akarok elszakadni tőle. Akarom.
- Ne, még ne...! – kérlelem könyörgő hangon, nyöszörgöm ösztönösen, nem eresztem el.
- Nolan, ne... – amint mélyet szívok bódítóan édes illatából, forróság önt el, ami egy ideig kellemes, majd átalakul kínzó fájdalommá. Ne… nem akarom… miért pont most? Szemeimből könnyek erednek, amit hamarosan eltakar az átalakulás, fájdalmasan nyöszörgöm, erőtlenül. Nem… nem értem… nem tudom irányítani.
- Miért…? – kérdezem fátyolos tekintettel. Miért alakul minden így?
- Az éhség, és a szexuális izgalom könnyen kiváltja az átalakulást. Az idősebbek már képesek uralkodni magukon, de kezdetben még nagyon érzékenyen fogsz reagálni mindenre. Hamar elveszíted a fejed, agresszív is lehetsz. – kezdek saját magamtól félni.
- Csillapodj le, Nolan. Néhány óra múlva visszaváltozol, addig enned kell. Hozatok neked ételt.
~*~
Mikor visszaváltozom, még gyengébbnek érzem magam. Úgy érzem magam, akár egy súlyos kórházi beteg. Csak betegség helyett egy fenevad lakozik bennem.
- Miért nem zártál cellába? – kérdezem halkan - A frissekkel ez a szokás, nem? – ez azóta foglalkoztat, mióta újra átalakultam pár órával ezelőtt, és itt pátyolgatott.
Lehunyom szemem, ő pedig homlokom simítgatja, kellemes érzés, és elég álmosító is. De még nem akarok aludni. Ha alszom, akkor nem érzem a közelségét, csak az álmaimban láthatom. Nekem a valóság kell.
- Hidd el, én hatékonyabb vagyok, mint egy páncélajtó – a hangjából is hallom, de kinyitom a szemem, hogy láthassam is. Igen… Mosolyog. Szívem dobban egy nagyot, s rögtön jobb kedvre derülök, Ha ezt láthatom rajta, szinte már semmi nem számít nekem.
- Szeretem, amikor mosolyogsz. Kérlek, mindig mosolyogj így... – fáradt, rekedtes suttogás csusszan ki ajkaim közül, többre nem igazán vagyok képes. De még így is hallotta.
- Pihenj. Nem vagy éhes? Hozassak neked valamit? – talán… talán szomjas vagyok, de nem szeretnék itt maradni.
- Gondolod... hogy már lemehetek én is... a többiekhez? – enyhén megrázza fejét, elfog a csalódottság.
- Túl sok inger érne és ismét átalakulnál. Amilyen kimerült vagy, az életedbe is kerülhet, Nolan. – csalódottan felsóhajtok, lecsukom ólom nehézségű szemhéjaimat.
- Olyan fáradt vagyok... – motyogom halkan.
- Pihenj. – hangja lágy és kellemesen mély, órákig is elhallgatnám, és mosolyogva térnék nyugovóra. Szeretem.
~*~
Napról napra erősebbnek érzem magam akkor is, ha több átalakuláson át kell esnem. Kibírom… ki kell bírnom érte… Brandonért…
Végre kimehetek a fürdőbe, és nem esek el, segít megmosakodnom, de a kimerültségtől a vágy messze száll. Mikor lesz már vége? És vajon… meddig tarthat ez így? Mi van ha…
- Mikor jön értem a... a druida? – kérdezem akadozva, nem akartam kimondani a szavakat, de muszáj… tudnom kell. Bárcsak elfelejtene, bárcsak elfelejtett volna engem, és nem kellenék neki. Ez minden vágyam. Brandon mellett akarok lenni, vele akarok maradni, és megszakad a szívem, ha most elszakít tőle.
Szemeim könnybe lábadnak, ismerős szagot érzek meg, de Brandon már morog is, ahogy kopognak az ajtón, és belép egy ismerős arc.
- Damian? – motyogom halkan, szinte csak orrom alatt, de… ez nem csak az ő illata, valami más ismerőset is érzek, amitől kiráz a hideg.
- Jobban vagy már? – kérdi negédesen, és közelebb lép, Brandon óvón ölel át. – Ej, csak nem megzavartam valamit?
- Nem… izé… - makogok zavartan, de úgy érzem jobb lesz, ha nem szólalok meg. Fáradt vagyok és az izgalom csak még jobban kimerít.
- Itt van? – kérdezi halkan morranva Brandon, szúrós szemekkel pillantva a vendégre. Igazi farkasszemekkel. Itt? De kicsoda? Ugye nem?
- Ráérsz pár percre? – komorul el a szőke férfi, amitől kiráz a hideg. Ha komoly, olyan félelmetes tud lenni.
- Mondd.
- Nem… - csóválja meg finoman fejét, szőke copfja csak úgy lebeg utána, még engem is megbabonáz vele – Gyere ki. – pár hosszú pillanatig, mélyen néz a szemébe, biztosan utal valamire, amit nem értek… Vagy csak részben.
Hátat fordít, majd kilép az ajtón, magunkra hagyva minket. Brandon ruhájába kapaszkodom, nem akarom elereszteni, de úgy érzem muszáj lesz. Felsóhajtva túr hajamba finoman, homlokomra puszit hint, és pillanatok alatt lágyulok el minden érintésétől. Még leheletétől is.
- Mindjárt jövök rendben? – kérdezi halkan, arcát hajamba fúrva. Szorosabban ölelem meg. – Ígérem. – erre nem tudok válaszolni. Lassan eleresztem, hisz ha fontos dolga van, jobb ha hamarabb elintézi.
Hagyom, hogy kimenjen, még utoljára fél szemmel visszanéz rám, és bezáródik az ajtó. Hirtelen minden olyan üres lesz, mint a szoba. Nélküle olyan, mintha nem lenne berendezés, mintha csak az ágy lenne és a négy fal. Magamban is ezt az ürességet érzem. Csak pár perc telt el, de a hiánya máris rosszkedvet csalogat elmémbe. Pedig úgy érzem, ott van az ajtó előtt, nincs messze, de nem hallok semmit. Csak érzem a jelenlétét, a közelségét.
Amikor végre nyílik az ajtó, és őt látom belépni rajta, felcsillan szemem, már lelkesen ülök is fel, lábaimat kibújtatom a takaró alól, és állnék fel, de megszédülök, és Ő kap el, hogy visszatuszkoljon a takaró alá. Miért vagyok még mindig ilyen gyenge? Erős akarok lenni!
- Óvatosan – mondja halkan, és arcomat kezdi el simítgatni. Nem mosolyog, a szeme is élettelen, kezdek aggódni.
- Miről beszéltetek? – kíváncsiskodom halkan, de csak sóhajt, majd mint aki nem is hallotta, megtöri a hatásszünet csendjét.
- Nolan… - Ahogy nevemet ejti, máris rosszat sejtek. Hiába mély, és ugyan olyan bársonyos, de ez most fáj az érzékeimnek - El kell mennem egy kis időre – belém nyilall egy apró fájdalom. Talán… talán nem is érezném magam ennyire rosszul, ha nem látnék rajta aggódást. Hova? És miért? De biztos, hogy nem válaszolna rá… Nem akarja, hogy aggódjak.
- És… És mikor jössz vissza? – érzem, hogy hangom sírósra fordul, de nem hagyom magam ,győzni fogok a könnyeimmel szemben.
- Nem tudom, de minél hamarabb… Sietek vissza – hajamba túrnak ujjai, puhán simogat, nyugtatni próbál, be még így is nehéz, talán még nehezebb visszafogni magam. Félek.
- Hova? – elcsuklik a hangom a mondat végére, s inkább lenyelem a kérdést. Nem… a magam érdekében. Csak jobban aggódnék, és ezt ő sem szeretné.
- Kérlek addig ne menj innen ki, még gyenge vagy, és pihenned kell. Megígéred nekem, hogy pihensz? – közel hajol, homlokát az enyémnek dönti. Óvatosan bólogatni kezdek, és már nem tudom tovább visszatartani, egy néma könnycsepp gurul végig arcomon. Itt fog hagyni, messzebb megy, és nem tudom hova, nem tudom meddig. Remélem csak egy nap az egész.
- Igen – erősítem meg válaszomat, de csak nyöszörgő hangra vagyok képes.
Nyílik az ajtó, egy türelmetlen aurát érzékelek a küszöbön állva, látnom sem kell, tudom, hogy ki az. Most csak Rá figyelek.
- Sietek vissza – a mondatot már ajkaimra súgja, finom csókot kapok, és hagyom, hogy elmerüljek benne. Jól eszembe kell vésnem az érzéseit, az emlékeket, hogy ha csak pár órára is, de érezzem magamon. ha csak pár órára megy el, akkor sem akarom távol érezni magamtól. Olyan finom és puha, nem akarom, hogy vége legyen, de a torokköszörülés megtöri az idillt.
Elhajol tőlem, letörli könnyes pofimat, és még kapok egy mosolyt. Kicsi, de az enyém, és örömet szerez vele. Szívembe zárom. Még búcsút intek, majd hosszú percekig a bezárt ajtóra meredek. Távolodik az illata, ahogy lépteinek hangja is. Összekuporodom az ágyon, átölelem lábaimat, államat térdemre támasztom, s csak meredek előre, pizsamámba olykor finoman beleszagolok, hogy érezzem illatát. Egy kicsi ragadt még rám. Keserűen mosolyodom el.
Itt az idő, hogy felkészítsem magam erre az érzésre.
Mert ha értem jön a Druida… Mindennek vége.
Finom illat, gyengéd simogatások ébresztenek a reggeli napfénnyel. Azonnal éberré válok, és finoman lefogom Nolan kezét.
- Bocsánat. Én csak... – suttogja elpirulva, lesüti szemeit, de látom ám hogy cseppet sem bánja a kis huncut. Megpuszilom a homlokát és felsóhajtva ejtem vissza fejemet a párnára. Ő aranyosan cirókázni kezdi orrával az államat, míg egészen fel nem kúszik hozzám, és halkan felnyüszít, vágyának illata édes, mint a sütemény. Azonnal reagálok rá, testem zsibogni kezd...
- Brandon… – súgja a számba, az érzéstől és ahogy a nevemet kimondja, máris keményedni kezdek a nadrágomban. - Én… én nem tudom mit érzek… Olyan furcsa, mégis kellemes. Olyan jó…
Mohón tapadok szájára, már én sem bírom tovább... nem vagyok fából, és kőből sem. Már nem. Nyelvem szájába fúrva gördülök rá, és finoman ránehezedve folytatom mély csókunkat. Gyakorlatlan vagyok, régen csókolóztam olyan igazán, teljes szívből. Mégis gyorsan belejövök, és ő édesen nyögdécselve mocorog alattam, csípője ösztönösen ringatózik, dörgölőzik hozzám. Érzem hogy merevedése van, és amikor végigsimítom combját a pizsamanadrágján keresztül, belenyüszít a számba. Megremegek, vágyam illata az övével keveredik. Fáj a levegővétel, annyira ki vagyok éhezve rá... ez elviselhetetlen...
- Nolan... - dörmögöm, finoman megharapva puha ajkát. – Szebb ébredést el sem tudnék képzelni.
Mosolyogva fonja karjait nyakam köré, ismét megcsókol, de csak futólag.
- Jó reggelt...
- Neked is. – Megkordul a hasa, és elfintorodik. Bólintok. – Későre jár, rég ettünk. Menjünk le az étkezőbe, és...
Felkelnék róla, de rám csimpaszkodik.
- Ne, még ne...! – szemei elsötétülnek, farkasának mohó tekintete tapad arcomra. Felerősödik az illata is, tudom hogy mire vágyik.
- Nolan, ne... – kezdeném figyelmeztetni, de már nem figyel rám, beleszagol a nyakamba, halkan vonyítani kezd, és összerándul. Óvatosan lefogom a karjait, hogy a kínjaitól ne tegyen kárt magában, úgy figyelem ahogy átalakul. Mostmár könnyebben megy neki, de fájdalmai így is erősek.
- Brandon! Brandon! – sikoltja, vonyítja. Vergődik alattam, majd amikor teljesen átalakul, ernyedten hanyatlik a párnára. Teste nagyobb így, lábai lelógnak az ágyról, és én emberi alakban épp hogy felvehetném venne hosszúságban a versenyt. Pedig ő igencsak picike a teljesen kifejlett alfákhoz képest.
Fején a puha bundát simogatom, lassan remegése is alábbhagy.
- Miért...? – hörgi könnyes szemekkel.
- Az éhség, és a szexuális izgalom könnyen kiváltja az átalakulást. Az idősebbek már képesek uralkodni magukon, de kezdetben még nagyon érzékenyen fogsz reagálni mindenre. Hamar elveszíted a fejed, agresszív is lehetsz.
Halkan felnyüszít, felerősödik vágyának illata. Párzani akar, ez egyértelmű, de mielőtt megmozdulhatna, lefogom.
- Csillapodj le, Nolan. Néhány óra múlva visszaváltozol, addig enned kell. Hozatok neked ételt.
A házi telefonon keresztül egy szolgálóval elintézem, pár perc múlva már kopognak is az ajtón. Több kilónyi nyers hússal sétál be.
*
A visszaváltozás is keserves kínokkal jár, rettenetesen kimerül tőle, ráadásul beesteledik. Sápadtan és kimerülten fekszik az ágyban.
- Miért nem zártál cellába? – suttogja. – A frissekkel ez a szokás, nem?
Figyelem behunyt szemeit, kimerült arcát. Az ágy mellett térdelek, karjaimmal a párnáján támaszkodom, ujjaim hajtincseivel játszadoznak.
- Hidd el, én hatékonyabb vagyok, mint egy páncélajtó – mosolygok rá. Felpillant, szemei ellágyulnak.
- Szeretem, amikor mosolyogsz. Kérlek, mindig mosolyogj így... – suttogja rekedten. Meglepetten nézek le rá. Tényleg... mosolyogtam. Bólintok.
- Pihenj. Nem vagy éhes? Hozassak neked valamit?
Elgondolkodva ráncolja a homlokát.
- Gondolod... hogy már lemehetek én is... a többiekhez?
- Túl sok inger érne és ismét átalakulnál. Amilyen kimerült vagy, az életedbe is kerülhet, Nolan.
Sóhajtva hunyja be szemeit.
- Olyan fáradt vagyok...
- Pihenj.
Napokon át tart. Néha átalakul, eszik, utána alszik. Időnként fellángol benne a szexuális éhség, és bár tudom hogy részben miattam is változik át, akkor sem hagyom magára. Vagy én, vagy a cella. Inkább én.
*
Egy teljes napig nem alakult át, és már lábra is tud állni. Kitámogatom a fürdőszobába, és segítek neki zuhanyozni. Amikor a melegvíz végigzúdul testén, a csempének támaszkodik. Sokat fogyott, most látni igazán. Alaposan beszappanozom, ő pedig lehajtott fejjel tűri. Végül egy nagy törülközővel szárazra törlöm, és visszatámogatom a szobába. Miközben lassú, darabos mozdulatokkal magára ölt egy tiszta pizsamát, megtöri a csendet.
- Mikor jön értem a... a druida?
Kopogás vág közbe, és halkan morogni kezdek amikor megérzem a jellegzetes szagot.
Megfogja kezeimet, érzem hogy szemem könnybe lábad, lassan a látás képességének hasznát sem veszem. Amikor elkezd letolni az ágyra, kétségbeesett siránkozásba kezdek.
- Ne... ne hagyj itt... – torkomon csak hangfoszlányok képesek kiszökni.
- Nem foglak. Azt hiszed, hagyom hogy csak úgy elvigyenek tőlem? – lelkem felszabadul, kiszakítja magát az eddigi rabságból, s testemben izgatottság lesz úrrá. Amikor arcomat megsimítja… mintha évezredek óta erre vártam volna, és végre megadatik.
- Brandon… - szemem behunyva sóhajtok fel, az állati ösztönök felszabadulnak, de már értem, hogy ez természetes…
- És most nyugodj meg, pihenj. Itt maradok veled, nem kell félned.
Mellém fekszik, magához von, finom illata betölti mindenemet, körülfon, körülvesz, beburkol és védelmez. Aurája melenget, akárcsak karjai, fejemet simogatja.
Lassan felemelem rá szemecskéimet.
- Köszönöm… - amikor meglátom halvány mosolyát, hirtelen forróság szökik szívembe, izgatottan lüktet tovább, arcom ragyog. Mosoly… Egy mosoly tőle… Olyan régóta vágytam erre.
- Nem. Én köszönöm. Azt hiszem... te vagy nekem az élet egyik legszebb ajándéka. – a világ legszebb bókjától pirulva sütöm le pilláimat, mosolyogva a boldogságtól, minden rosszat feledve kucorodom ölelésébe. Boldog vagyok. Azt hittem már soha nem lehetek az.
Köszönöm Brandon… Szeretlek… Brandon…
~*~
A hajnal korán ér, hamarabb ébresztett, mint szokott. Lassan pislogva, nagyot ásítva dörzsölgetem meg szemeimet, amitől az álmok pillangói messze rebbennek. Már nem is emlékszem mit álmodtam, csak az érzés honol szívemben. Kellemes.
Mélyet szippantok a mellettem fekvő finom illatából. Megnyugtat, ringat, és talán újra álomba merítene, ha nem épp most zavartam volna el az álmokat.
Ahogy visszaemlékszem az estére, apró mosoly szökik arcomra. Minden emlék belevésődött kis agyacskámba, bár… kissé nyugtalan vagyok. Vajon mit talált ki annak érdekében, hogy maradhassak? Vajon sikerül majd? Bíznom kell benne.
Habár kicsit lecsúszott a takaró kicsit sem fázom, főleg, hogy van ami és aki melegítsen. Kis kezem kíváncsian indul kalandra, és végigsimítom karját, mellkasát ruhán keresztül. Izmos, nem is kicsit, erős, tiszteletre méltó alakkal. Nem hiába alfa. Ösztönöm felfortyan, tovább simítom a kényelmesen elérhető felületeket, bele sem gondolva, hogy vajon mi lehet ennek a következménye. Hisz én nem tudom, csak azt teszem, amit az ösztönöm súg, ráadásul élvezem.
Nem sokáig mozoghatok szabadon, erős kéz finoman fonódik kicsi csuklóimra, és mélyen elpirulva nézek fel az éjfekete szempárba.
- Bocsánat – sütöm le tekintetem, nem merem állni ezt a forró pillantást. – Én csak – puha csók simul homlokomra, elakad a lélegzetem, s testem úgy bizsereg végig, mintha hideg kezem hirtelen langyos vízbe nyúlt volna.
Visszasiklik arcára tekintetem, apró mosoly bujkál szája sarkában. Én is elmosolyodom, kicsit feljebb csúszok a kicsi ágyon, majd orrommal állát simítom meg , még feljebb csúszva száját piszézem orrocskámmal, majd még feljebb sikerül kúszom, és lassacskán szemmagasságba kerülök vele. Orrommal orrát simítgatom, nyüszítésemet próbálom elnyomni, de belső démonom kituszkolja torkomon a hangokat. Vágyakozom, de még magam sem tudom, hogy mire. Érintésre? Simítása? Csókra? Vagy midre?
- Brandon… – ajkait már enyémen érzem, pedig nem is érint, csak közel van. Halkan suttogom nevét, izgatottságom szívdobogásom növeli. – Én… én nem tudom mit érzek… Olyan furcsa, mégis kellemes. – akadozva súgom a szavakat, szemem félig lehunyom, de még látom tisztán arcát pilláim kerítésén keresztül. – Olyan jó… - Nem tudom, hogy ő mozdult-e vagy én, de egy csókban végződik a mondat, karjai szorosan ölelnek át, és ruhájába kapaszkodva merülök el a kába felhőkben.
Hangosan veszem a levegőt, még nehezemre esik lecsillapodni. Nem, amíg vele vagyok. Teljesen össze vagyok zavarodva. Sosem gondoltam, hogy a férfiakhoz vonzódom, még soha hasonlót sem éreztem irántuk.
- Én nem bánom… - töri meg a nehéz csendet lágy hangja. Testem felizzik, kis híján felhördülök amikor megértem szavainak jelentését. Mindezek ellenére ijedten húzza nyakig a takaróját, és rájövök hogy talán nincs is tudatában miket is beszél.
- Nolan… - lépek közelebb, de megtorpanok. – Nem… nem akarlak kihasználni, most túlságosan is ki vagy szolgáltatva.
- De én tényleg nem bánom – kiált fel. – Brandon… én… Én… szeretek veled lenni. Szeretem érezni az illatodat, a közelségedet.
Feltérdel és a szemembe néz, arca elpirul.
– Ha tényleg el kell mennem… Akkor… azt akarom… azt akarom, hogy akkor is érezzelek.
Összeszorul a mellkasom könnybe lábadt szemeitől. Igen... érezni egymást...
Tétován állok az ágya mellett, úgy figyelem ahogy feltérdel az ágyban, közelebb kúszik és hozzám simul.
– Ha nem láthatlak, legalább érezni akarlak magamon. Kérlek… Kérlek… tedd meg… Szeretném. Tényleg.
Soha szebb szerelmi vallomást nem tett nekem senki.
Mélyről felszakadó sóhajjal csókolom meg szép kis kezeit és finoman visszatolom az ágyba. Szemeibe riadalom költözik, görcsösen belekapaszkodik az ingembe.
- Ne... ne hagyj itt... – suttogja alig hallhatóan.
- Nem foglak. Azt hiszed, hagyom hogy csak úgy elvigyenek tőlem? – Megcirógatom szép arcát, látom hogy behunyja szemeit az élvezettől. A puszta érintésem ennyire jólesik neki... akárcsak nekem az övé.
- Brandon...
- És most nyugodj meg, pihenj. Itt maradok veled, nem kell félned.
Mellé fekszem, mellkasomra vonom fejecskéjét. Úgy bújik hozzám, mintha mindig is így aludtunk volna. Mi tagadás... nem először alszunk így. Ágyékom még mindig fájdalmasan lüktet, mégsem teszek semmit, csak selymes haját cirógatom nagy tenyeremmel.
- Köszönöm... – suttogja. Elmosolyodom.
- Nem. Én köszönöm. Azt hiszem... te vagy nekem az élet egyik legszebb ajándéka.
A sötét ürességtől mentett meg, és hosszú-hosszú évek óta először újra érzem... hogy valakiért forrón dobog a szívem.
Leül mellém és magához von, ekkor teljesen elveszítem magam, és a pityergésbe merülök. Brandon… Miért kellett ennek történnie?
- Ne félj, megvédelek mindentől – mély hangja cirógatja testem, cseppet megnyugszom, de könnyeim csak jönnek és jönnek. Hirtelen hátra dönt, ajkaimra tapad, és innentől kezdve némán folynak a könnyek egyre kisebb patakban, ajkaival kényezteti számat, arcomat, bőrömet. Ruhám tépődik, egyre topmán hallom, hűvösebb levegő csap meg egy pillanatra, és karcolást érzek magamon, de hamar elmúlik minden apró fájdalom, ahogy nyelve számba furakszik.
Megcsókolt…
Szívem hevesen kalimpál, karjaim maguktól mozdulnak hajába fúrva ujjaimat, s egy-egy erősebb érintésnél belemarkolok. Nevét ajkai közé sóhajtom, a levegő forróvá válik, és elbódít ez az illat, ami belőle árad. Most valahogy sokkal erősebb és másabb, mint máskor.
- Nolan – Hirtelen pattan le rólam, csupasz háta csattan a falon, én pedig kábán pislogok párat, majd őt figyelem.
Ez… ez minden az volt amire gondolok?
Látom, hogy kicsit ideges lesz, igyekszik visszaerőltetni magára a ruhát, és pedig felülök.
- Brandon… - kezdek bele, de nem merem folytatni a mondatot. Miért mérges magára? Nem tett semmi rosszat. Ha az lett volna… Talán ellenkeztem volna.
- Nolan... én sajnálom. Fogalmam sincs mi ez az egész. Még soha nem történt ilyen velem, nem... nem okoztam fájdalmat? – aggódik… még ilyenkor is értem aggódik, és ez csak megnöveli szívverésem ütemét.
Ahogy testemen végignézek a szavakra, látom a nyomokat rajtam, egy pillanatra hideg fut át testemen. Észre sem vettem, hogy… hogy ilyen sebeket ejtett, de… alig árzem. Talán csak egy kis zsizsegést, de semmi többet. Teljesen meztelen vagyok így magamra húzom a takaról, hogy legalább egy részemet takarjam iel.
- Se-semmi baj. Nem fájt... – nem szól semmit, csak pár érzelemfoszlány fut végig arcát. Lehet csak állati ösztön volt? Mert ha igen… akkor lehet nem is ő tette, csak elvakultan viselkedett. A gondolatra újabb apró könny szökik ki szememből. Szeretném azt hinni, hogy Ő volt az.
- Nolan én sajnálom. Életre kelt a testem, pont most és pont veled. Nem tudom... nem tudom mihez kezdjek ezzel. – tehát jól sejtettem. De ha így is van… Az az ő démona, tehát… részben olyan mintha ő lenne. És őt látom magam előtt.
- El akarsz menni? – kérdezem nyíltan. Ha még most elmegy akkor… akkor inkább elfeledem ezt a dolgot, és lecsitítom magamat is. Pedig szeretném, ha velem maradna.
- Nem akarlak most egyedül hagyni téged ennyi borzalom után.
- De el akarsz menni, igaz?
- Az eszem azt súgja, hogy jobb lenne itt hagynom téged, mert... olyan erősen vonzol magadhoz, hogy félek: elveszítem az önuralmamat és...
Hallom ahogy fújtat, leveszem szemeimet az ablakról felé fordulva, de még nem merek a szemébe nézni.
- Én nem bánom… - mondom halkan, egy pillanatra érzem a fellángoló erejét. Ujjaim megfeszülnek a takarót, egészen a nyakamig húzom, összekuporodva.
De ha így teszek, akkor nem vagyok elég őszinte, hiába komolyan gondolom.
- Nolan… - mondja halkan, minden szőrszálam égnek áll, ahogy nevem duruzsolja, közelebb lép, de félúton megáll a mozdulatban, ekkor lassan visszaemelem rá tekintetem – Nem… nem akarlak kihasználni, most túlságosan is ki vagy szolgáltatva.
- De én tényleg nem bánom – emelem meg picit hangomat, hogy erősebb legyen. – Brandon… én… - mocorogni kezdek az ágyon, feszengek, keresem a szavakat – Én… szeretek veled lenni. Szeretem érezni az illatodat, a közelségedet. – lassan bokáimra ülök, néha felpillantok rá, érzem, hogy a szavak hatására kipirosodik arcom is. – Ha tényleg el kell mennem… - lehajtom fejem, most nem akarok erre gondolni. Arra, hogy elszakítanak tőle – Akkor… azt akarom… azt akarom, hogy akkor is érezzelek. – Felkapom rá zöld szemeimet könnybe lábadva, felemelkedem bokámról, és feltérdelve támaszkodom nagy mellkasának, még mindig a takarót szorongatva – Ha nem láthatlak, legalább érezni akarlak magamon. Kérlek… - Olyan közel van, és úgy izgulok, ideges vagyok, sosem tettem még ilyet. – Kérlek… tedd meg… Szeretném. Tényleg.
Első reakcióként csak sóhajt egy nagyot, teljesen elmerülök fekete íriszeiben. Kezeivel óvatosan összefogja mancsaimat a takarót markoló ujjaimmal együtt, és arcához emeli. Nem puszit hint rá, csak hosszan ráteszi ajkát, szuszogása bőrömet csiklandozza. Lassan kezd visszatolni az ágy felé, tekintetem kétségbeesetté, könnyessé válik. Ne… kérlek… kérlek ne hagyj itt! Kérlek!
