Karakter: Kitagawa Yuu (Kirk Jensennek)
- Nos, akkor mára végeztünk is, Yoshikawa-san - állok fel és hajolok meg az idősebb úrnak. - Akkor holnap ugyanekkor várom.
- Köszönöm, sensei - hajol meg. - Nagyon sokat segített. Már sokkal jobban érzem magam.
- Ennek örülök - mosolyodom el, és kikísérem a betegem, majd szólok az asszisztensnőmnek, küldje a következő pácienst.
Leülök a fotelbe és kezembe veszem egy adatlapot. A képről csinos, 17 éves fiú néz vissza rám. De már nyílik is az ajtó és az asszisztenső bekíséri a képen látható fiút. Élőben még szebb, ahogy megállapítom magamban. Fakó, szőkésbarna haja rendeztetlen tincsekben hullik alá, barna szemei kiváncsian, ugyanakkor bizalmatlanul vizslatnak engem. Olyan a tekintete, mint aki már sokat járt pszichológusnál és csak idegörlő, unalmas, elfecsérelt időnek tartja a foglalkozásokat. Felállok és meghajolok.
- Üdvözöllek. Kitagawa Yuu-sensei vagyok - mutatkozom be.
- Kirk Jensen - bólint. - Maga is egy olyan agyturkász mi?
- Igen, olyasmi. Foglalj helyet - mutatok a kanapéra, mire leül.
Az iratai között lapozgatok. Nem könnyű eset. Kényszeres kleptománia minden iránt, ami megtetszik neki. Érdekes. A legtöbb kleptomániás inkább csak a fényes tárgyakat kedveli. Elolvasom az anyagát. Közben a kölyök, ahogy látom, az irodámat méregeti. Nem fintorog, amit jó előjelnek veszek. Ezek szerint, nem érzi magát kellemetlenül itt.
- Nem rossz - bólint. - Azt hittem, ez is olyan divatjamúlt iroda. Magáról meg azt képzeltem, valami vén, őszhajú trotty.
- Nos, örülök, hogy nem tévedtél - mosolyodom el. - Tizenhét éves vagy igaz?
- Igen. De miért kérdi? Benne van az aktámban - bök a kezemben levő mappára. - Na és maga, sensei? Hány éves?
- Harminc - válaszolok. - Nem vagy túl nagy bizalommal irántam, Jensen-san.
- Hívjon Kirknek. Hívhatom Yuunak?
- Ha szeretnéd - vonok vállat. - Nos, akkor miről beszélgessünk,
- Azt maga dönti el. Maga az agydoki.
Már előre látom, nem lesz könnyű dolgom vele. Na igen, aki kettőnél több pszichológusnál járt már, nehezen bízik meg egy újabb orvosban, aki folyton a lelki és érzelmi életét pásztázza. Ha én lennék Kirk helyében, én magam is gyanakvó lennék magammal szemben. Egy ideig némán ülünk egymással szemben. Ha nem akar beszélgetni, nem tudok mit tenni.
- Kirk, nem akarok helyből fejest ugrani a mély vízbe - mondom, mire érdeklődve rám néz -, de szeretnélek megismerni. És nem egy aktából. Szeretném tudni, mit szeretsz csinálni, mitől félsz, milyen a kapcsolatod apáddal és hasonlók.
- Minek? - kérdi.
- Miért vagy elutasító velem?
- Mert maga is ugyanolyan, mint a többiek! Maga sem tud rajtam segíteni! Senki sem tud! - kezd indulatba jönni és a nyakláncát markolássza. - Maga is csak pénzt akar!
- Szép nyaklánc. Kitől kaptad? - mutatok a láncra, mire megenyhül.
- Anyukámtól. Mióta meghalt... azóta hordom. Sosem veszem le - válaszol halkan.
- Nagyon szerethetted anyukádat - mondom halkan. - Ez egy nagyon fontos emlék lehet tőle. És gondolom hiányzik neked.
- Nagyon - suttogja. - Néha nem is hiszem el, hogy meghalt. Néha... azt várom hogy mikor reggel felébredek... ő ott lesz és.... Sajnálom - látom hogy mindjárt elsírja magát.
- Semmi baj, Kirk - nyugtatom. - Ami itt elhangzik, sosem hagyja el ezt a szobát. Nekem bármit elmondhatsz, sosem mondom el senkinek.
- Biztos? - kérdi reménykedve.
- Biztos - válaszolom határozottan és bíztatóan.
Látom, hogy megenyhül. A maradék időben ostobaságokról beszélgetünk és az egy óra hamar eltelik. Kirk feláll és menni készül. Meghajolok felé és kikísérem. Mára ő volt az utolsó betegem. Már éppen készülnék helyére tenni a tollaimat, amikor észreveszem, hogy az egyik eltűnt. A kedvencem, az a fekete ezüst csíkozással. Mosolyogva megrázom a fejem. Kirk elvitte. De nem haragszom rá és ha holnap jön, nem is teszem szóvá a dolgot. Micsoda profi kis tolvaj. Lesz vele dolgom, az biztos.
|
