Éppen az utolsó beteg kartonját nézegetem, amikor valami beront, és rám ugrik. Mire felocsúdnék, már csak azt érzem, hogy valami az arcomat nyalogatja, és rajtam ül. Egy hatalmas németjuhász trónol rajtam és éppen nyalókának néz. Nemsokára beront Kirk is, és a jelenet láttán nevetni kezd, kezét a szája elé téve. Ez nem szép dolog. De végül aztán, mikor végre kimulatta magát rajtam, hajlandó segíteni rajtam, bár a szája még mindig fülig ér. Én is nevetnék, ha éppen nem egy kutya ülne a mellkasomon.
– Speedy, megmondtam neked, hogy ne szaladj előre! – leguggol mellém. – Gomenasaii. Nem tudtam visszafogni… - bűnbánóan néz rám, de a gúnyt látom szemeiben. Örülök, hogy legalább ő jól szórakozik.
- Semmi baj. – nyögöm megilletődötten.
- Speedy, ezt meg mért kellett? Nagyon rossz kutya vagy, ugye tudod? – korholj a kutyát, de az nem száll le rólam. Végül Kirk néhány jutalomfalattal leszedi az állatot és én is megszabadulok. - Ezért ma már nem kapsz többet. – fenyíti, de a kutya csak egykedvűen bámul rá. Okos állat.
- Ki ő? – kérdem felülve.
- Speedynek hívják. Rá kell ma délután vigyáznom. Muszáj volt elhoznom, a gazdája azt kérte, hogy előbb vigyem haza, és csak így tudtam megoldani… - bólintok. Semmi baj nincs ezzel. Szeretem a kutyákat. De tömblakásban inkább nem tartanék.
-Direkt uszítottad rám, nemde? –teszem fel a kérdést, mire szemei megvillannak.
- Ó, hát igen... – vigyorodik el. Kis ördögfióka. - Kíváncsi voltam rá, milyen képet fog vágni! – oldalba bököm. Ilyen nem illő csinálni, de ő csak vigyorog. Ilyenkor olyan gyerek. Bárcsak mindig ilyen lenne.
Játékosan simogatni kezdi a kutyát, én meg csak nézem őket. Kirknek van érzéke az állatokhoz. Remek állatorvos, vagy állatpszichológus lenne belőle. Vagy akármi.
- Mutassunk pár trükköt? – pattan fel és egyik kezét Speedy fölé tartja. – Fel! – int neki, és a kutya már ugrik is. Még mutat pár trükköt, majd megsimogatja a kutyát. – Okos kutya!
- Ezeket mind te tanítottad neki? – pillantok rá ámulva.
- Igen – mosolyog rám. Milyen édes. – A sok ezzel töltött idő meghozta az eredményt!
- Van türelmed az állatokhoz. – bólintok elismerően.
-De magának is! Még sosem láttam olyat, hogy egy törpepapagáj… erről jut eszembe! – a zsebébe nyúl és egy dobozkát vesz elő. – Ez Scottynak hoztam, kiengesztelésül a tegnapiért – nyújtja át nekem a dobozt.
A dobozt szemlélem, majd visszaadom neki. Nem nekem kell odaadnom Scottynak.
-Add oda neki te! – tétován pillant rám.
De végül elindul a kalitka felé. Délelőtt behozattam Scottyt. Féltem otthon hagyni egyedül. Scotty bizalmatlanul fürkészi Kirköt, még akkor is, amikor az felköti a finomságot. Magos rúd. De aztán odaugrál, és csipegetni kezd. Igazán édes látvány, és ahogy látom, Kirk is megnyugszik. Tényleg szereti az állatokat. Scotty már régen rikácsolni kezdett volna, ha úgy találná, Kirk veszélyes.
- Készen vagy? – kérdem az ajtónak dőlve és őt bámulva. Zavartan néz rám, mintha el is pirult volna egy picit. – Mehetünk?
- Oh, hát persze! – nevet fel kissé idegesen, majd tarkóját masszírozva mellém araszol.
Pár perccel később már az utcán sétálgatunk.
~*~
Hamar megtaláljuk a karnevált. Sok lufi, bizsu, miegymás. Kirk pedig lop, de valahányszor meglátom, megróvom, de őt látszólag nem érdekli. Muszáj lesz keményebb eszközökhöz folyamodnom. Eddig legalább azt elértem, hogy visszategye, amit láttam, hogy ellop.
- Ha még egyszer lopni látlak, számíts rá, hogy kézen fogva megyünk tovább. – figyelmeztetem, mikor éppen egy nő kabátzsebébe süllyeszti a kezét.
- Nem teszi meg. – von vállat. – Nem vállal ekkora égést miattam. – nagyon tévedsz fiacskám. Nagyobb égést is vállalok, ha muszáj.
- Ez csak neked lenne kellemetlen. Akár apának és fiának is nézhetnek bennünket. És egy apának nem ciki, ha a tizenhét éves fia kezét kell szorongatnia… - vigyorgok cinikusan, mire morogva elfordul. Szerintem nem hisz nekem.
Tíz percig nem történik semmi. Aztán azt veszem észre, hogy Kirk keze elindul egy szép karkötő felé. Az utolsó pillanatban fogom meg a kezét, mire morogni kezd. Én szóltam.
- Én szóltam. – mondom nyugodtan. Velem nem lehet játszadozni.
Próbál szabadulni, de nem engedem el. Erősebb vagyok nála. Ő pedig egyre idegesebb.
- Engedjen már el! – förmed rám.
- A-a. – rázom a fejem. Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem.
Végül megadóan sóhajt és nyugton marad. Az egyik kezében Speedy póráza, a másik az én kezemben. Mintha apa és fia lennénk. Még ironikus is a helyzet. Sőt, egyenesen komikus. Jó hogy el nem nevetem magam. De ekkor hirtelen valaki Kirk nevét kiabálja.
- Kirk-kun! – hátrafordul és a barátja az, azzal a lánnyal, akit az étteremben láttam. Kirk olyan hirtelen kapja ki a kezét a kezemből, mintha megégette volna.
- Üdv! – köszön zavartan a fiú.
- Sziasztok! – Kirk kényszeredetten vigyorog. Azt hiszem, zavarban van.
- Látom, megfogadtad a tanácsom… - a srác zavartalanul cseveg.
- Jah – kacsint Kirk. Majd témát vált. – Mért nem jöttél suliba? – kérdi. Én úgy teszek, mintha süket lennék. Nem akarom őt még nagyobb bajba sodorni.
- Csak nem ide is elhoztad? – a lány undorodva bök a kutya felé. Na mifene. Kutyagyűlölő a kislány?
- De igen. A gazdájával csak így tudtuk megoldani… - magyaráz Kirk a kutyára pillantva.
- Értem. – bólint a lány.
-Hát, akkor mi megyünk is. – a két fiatal kézenfogva eltűnik.
Csak én érzem úgy, hogy a kislány erősen ellenszenvesnek talált? Talán. Mindenesetre, elég gyorsan elhúzzák a csíkot, ahogy azt kell. Nem mintha zavarnának, de remélem, Kirknek nem okoztam újabb bonyodalmat. Nem szeretném, ha miattam rúgnák ki a suliból. Vagy valami ilyesmi. Érzem, ahogy megfogja a kezem. Mintha félne, vagy inkább ez amolyan tudat alatti cselekedet. Azt érzem, hogy maga után húz. Mérges. Gondolom erre a kettőre. Bár, mintha inkább a kislányt utálná. Nekem is elég ellenszenves kis perszóna.
- Egyszer még kinyírom ezért! – morogja bosszúsan.
- Igazad van. Ennél jobb büntetést nem is kaphattál volna! – kuncogom halkan, mire tiszta ideg szegény.
- Csönd legyen! – förmed rám.
- Rendben. Csak ne kapd fel a vizet… Szöszi! – vihogok tovább.
- Csak vigyázzon mit mond, mert előfordulhat, hogy egy reggel gombák közt fog ébredni! - néz rám, de csak kedvesen bámulok rá. Erre azonnal lenyugszik.
- Csoki kelyhek közt szívesebben ébrednék. – mondom kedvesen mosolyogva. Erre újfent elpirul és maga után húz. Diadalmasan mosolygok. Tudom én, mivel lehet zavarba hozni.
Látom, hogy dühöng, de nem sokáig, mert hirtelen megáll. Valami elvonhatta a figyelmét. Ahogy körülnézek, megakad a szemem egy plüssös bódén. Csak nem? Ugye nem? Magamban jót nevetek. He-he, kiderült a gyenge pontja a kicsikének. Plüssimádó.
- Azt nézze! – fordul hozzám a bódé felé intve. Időközben átvettem Speedy pórázát. A kutya nyugodtan jön mellettem, azt hiszem, megkedvelt.
- Látom. – bólintok, mire Kirk édesen csillogó szemekkel magyarázni kezd. Mint egy kisgyerek.
- Ugye milyen cukik? Főleg az a gombszemű teknős! Ha az enyém lenne, egész nap csak azt ölelgetném, és… - a szája elé kapta a kezét, mint aki elárulta magát. Milyen aranyos. – Gomenasaii… - fordul el vörös képpel. De én a vállára teszem a kezem.
- Semmi baj, Kirk. Előttem nem kell megjátszanod magad! – mondom megértően, mire visszafordul és hatalmas szemekkel bámul rám.
- Biztos? – a tekintete olyan reménykedő, amilyen csak lehet.
- Biztos. – bólintok.
-Arigantou! – mosolyog rám édesen, majd visszafordul a stand felé.
Célbadobós játékkal lehet megnyerni. Nem is tűnik nehéznek. Talán indulhatna érte.
- Nem indulsz érte? – bökök fejemmel a stand felé.
-Nem. Ez a játék nem nekem való. – válaszolja fancsali képpel, de azért vágyakozva nézi a teknőst.
Én meg elindulok, Speedy pórázát a kezébe nyomva, és beállok a sorba. Hamarosan sorra is kerülök. Három nyíllal kell beletalálni. Célzok és az első belemegy, aztán a második is. A harmadik… A harmadik is. Örömkiáltások hallatszanak, amikor átveszem a díjat. Kirk ott áll a tömegen kívül. Biztos boldog lesz a tekitől. Odamegyek hozzá.
- Tessék. – lépek elé, és odanyújtom neki a plüsst. Átveszi és csodálkozva néz rám. Megnyertem neki a teknőst.
- Arrigantouuuuuuu! – kiált fel vidáman magához ölelve a puha plüsst. Mint egy kisgyerek, úgy ugrál, én meg elnézően nézem. Elhaladunk a bódé előtt, ahol látja, hogy én lőttem a három nyilat. Boldogan nevet. Szeretném mindig ilyennek látni. De ezen dolgoznunk kell még. Elsősorban az apján. – Kösziiii! – ugrál vissza, és a kezembe nyomja Speedy pórázát. Épp mondanék valamit, amikor megcsörren a mobilja. Arrébb megy, beszél valakivel és mikor visszajön, az arca kissé komor. Mi a baj? -Gomenasaii, csak úgy elment az idő… Igen, értem. Negyed óra, és ott vagyok! – nyomja ki a mobilt. – Gome, de most nagyon sürgős dolgom akadt! – kitépi kezemből a pórázt, és már rohan is, meg sem várva, hogy átadjam a teknőst. Nálam maradt. Nem baj, majd alkalomadtán visszaadom neki.
- Kirk – sóhajtok fel végül. – Mi történt veled? – teszem fel a kérdést. Szeretném tudni, pontosan mi történt. Sóhajt egyet és leteszi a bögréjét.
- A mostohabátyám kutyája, Bruthus rá akart támadni Cirmire… Én pedig… Elé ugrottam, így Cirmi helyett engem harapott meg. – magyarázza gyászos képpel. Felelőtlen kölyök. Hosszasan hallgatok, mielőtt válaszolnék rá.
- Felelőtlen tett.
- Hagytam volna, hogy bántsa az egyetlen olyan személyt, aki még észrevesz? – förmed rám indulatosan. Megértem. Ha Scottyval bármi történne, én is így reagálnék. Kirk pedig magányos, jó tudni, hogy van valaki, akárcsak egy cica is, aki szereti őt.
- Mért nem mondod meg az apádnak, hogy nem érzed jól magad otthon? – kérdem nyugodtan.
- Már megmondtam! Nem érdekelné! Apám csak a saját elveit vallja, én egyáltalán nem érdeklem! – morogja dühösen. Kezemet békítően teszem a vállára, de ő elhúzódik. Mintha félne.
- Ne… - suttogja halkan.
- Próbáltál már beszélni vele erről? – folytatom a témát, mintha mi sem történt volna. Tudnom kell, miért alakult így a kapcsolatuk, ahogy.
- Nem, nem próbáltam, mert tudom, mi lenne a vége! Különben is, nem maga élt vele tizenhét éven keresztül, úgyhogy csak fogja szépen be a nagy… - kiabálja indulatosan, ám ekkor megakad. – Cirmi! – ugrik fel a kanapéról és a szobába siet. Hallom Scotty rikácsolását. – Cirmi! – kiált rá ismét a macskára mérgesen és már én is besietek a szobába. Halálra váltan látom, hogy a macska a kalitkáról ugrik lefelé.
-Scotty! – ugrom a kalitkához és nyitom ki.
Szegény madárkám halálra rémülten ül a kalitka alján. Nagy nehezen sikerül kivennem és megsimogatom a hátát, amitől kissé megnyugszik. Nem haragszom a macskára, ez nála természetes ösztön. Végül sikerül megnyugtatnom Scottyt és visszatennem a kalitkájába.
A cica azonban éppen szökni készülne, de Kirk egy ügyes mozdulattal elkapja, és maga felé fordítja a kis gézengúz ragadozót.
-Mit mondtam neked a madarak megevéséről kisasszony? Hogy ne csináld! De értesz te a szóból? Nem! Rossz cica vagy, nagyon rossz! – rója meg Kirk a macskát, mire az dühösen fújtatni kezd. Nem tetszik neki, hogy le kellett mondania a késő esti csemegéről. – Ne feleselj! És légy jó kislány, különben egy hétig nem kapsz enni! – a cica egyből megenyhül, és nagy szemeket mereszt Kirkre. Kíváncsi vagyok a végkifejletre, így nem megyek közelebb. – Jól hallottad! Koplalni fogsz! – ismétli, mire a cica még édesebben néz. Olyan aranyos. – Ne nézz így rám! – mondja figyelmeztetően Kirk, de a jég megtörik. - Jól van, na! Nem tudnék rád haragudni! – öleli magához nevetve a kis kedvencet, mire a cica hálásan dorombolni kezd.
Olyan aranyosak, hogy akaratlanul is mosolyognom kell. Hiába, csak az állatok képesek feltétel nélkül szeretni. Kirk hirtelen meglát és arca elkomorul.
- Maga meg mit bámul? – förmed rám bunkón, mire egyből elfordítom a fejem és úgy teszek, mintha marhán érdekelne, hogy Scotty békésen alszik.
- Ideje menned. – pillantok rá komoran. – Későre jár már, nem szeretném, ha probléma lenne abból, hogy ilyenkor még nálam vagy – ha az apja rájönne, talán még le is tartóztattatna, amiért a kiskorú fia ilyenkor nálam van.
-Jó. – von vállat, majd a macskával a karján elindul az ajtó felé. - Yuu – fordul vissza, mire kérdően nézek rá. Nem szokott Yuunak hívni, ez túl személyes lenne. – Nem lenne… - habozik, mintha nem merné kimondani, amit szeretne. – Nem lenne kedve eljönni velem holnap egy karneválra? – nagy szemekkel néz rám. Meglep a kérése, és az igazat megvallva, nem tudom, mit gondoljak. Nem tudom, meddig mehetünk el egy ilyen kapcsolatban. – Nincs kivel mennem… - teszi hozzá utólag.
A fejemet vakarom. Nehéz eset, hiszen ez már erősen túlmegy az orvos-beteg kapcsolaton. Igaz, az is, hogy beengedtem a lakásomba. Soha egy betegemmel sem törődtem ennyit, mint vele. Bár az is igaz, ő a legproblémásabb esetem eddig. Végül sóhajtok és a hálóba megyek, hogy megnézzem, ráérek-e. Kirk a nyomomban liheg. Végül kiderül, holnap délután szabad vagyok. Hála égnek!
- Rendben. – válaszolom, mire az arca felderül. Olyan könnyű neki örömet okozni.
-Csodás. Akkor viszlát! – mosolyog rám, és már kinn is van az ajtón.
Még arra sincs időm, hogy köszönjek neki, már csak az ajtó csukódását hallom. Gondterhelten nézek utána. Nem tudom, jó ötlet volt-e elfogadni az ajánlatát. Talán beszélnem kéne az apjával, hogy ne bánjon így Kirkel. De nem tudom, jó ötlet lenne-e. Talán nem. Sóhajtok egyet, aztán visszaülök a nappaliba. Kirk szenved, mert nem figyelnek rá. De talán nem is akar ezen változtatni, mert neki ez így jó. Azt hiszem, azt akarja, hogy lemondjak róla. Biztos unja már a sok pszichodokit, akik csak kérdezgetik, meg hümmögnek Megrázom a fejem és végül elteszem magam másnapra. Jobb, ha alszom, mintha itt ülnék és törném a fejem. Meglátjuk, holnap mi lesz. Talán sikerül hozzá közel férkőznöm és akkor talán még alakulgathat valami. Kirkkel eddig csak az irodámban találkoztam jórészt. Nem tudom milyen, ha az utcán van.
A szót tett követi és hamarosan el is megyek aludni. De sokáig forgolódom, nem tudok elaludni. Végül hajnal felé sikerül aludnom pár órát. Ez a gyerek teljesen felbolygatta az életemet.
~*~
Reggel kialvatlanul ébredek, és még egy hideg zuhany és egy kávé sem tud teljesen felébreszteni. De muszáj bemennem, ma délelőtt új páciens jön, fel kell vennem az adatait, és azonkívül is sok a dolgom. Felöltözöm, megetetem Scottyt, megkérem, legyen jó kisfiú és már indulok is. Hamar érek be, hála égnek így van időm mindent előkészíteni. Minden iratot, a kávét, teát, gyümölcslét és ásványvizet a hűtőbe. A titkárnőm ezt nem teszi meg, pedig megkértem már rá, hogy ezeket ne hagyja kinn, mert felmelegszenek. De beszélhetek neki. Aranyos nő, csak kissé szórakozott. Viszont a főbb dolgokban számíthatok rá. Hamarosan ő is megérkezik. Kezdődhet a nap.
Déltájban elugrom ebédelni. Akaratlanul is afelé az étterem felé veszem az irányt, ahol Kirk is dolgozik. Tudom, hogy ma nem lehet benn, hiszen iskolában van, de nem zavar. Az étterem hangulatos és hamarosan asztalt is kapok.
-Mondja, Kirk Jensen mikor szokott dolgozni? – kérdem a pincért, mire csak egy grimaszt kapok, mintha nem kedvelnék a fiút.
-Hétvégente – mondja kis gúnnyal. – Meg néha hétközben is. De remélem, hamarosan kirúgják. Folyton késik, és túl nagyra van magával. Miért kérdi?
-Semmi, semmi – legyintek. – Egy borjúszeletet kérnék – rendelek végül.
A pincér meghajtja magát, és már ott sincs. Undorító figura. Nem szeretem az ilyeneket. Nem tudom, Kirk hogy viselkedik itt, de nem hinném, hogy olyan nagyon bunkó lenne. De ki tudja. Csak egyszer találkoztunk itt, és akkor elég pimasz volt, de nem bunkó. Közben körbenézek. Sokan vannak, lévén ebédidő van. Az étterem szinte teljesen tele. Pedig nem egy nagy hely, viszont a csokifagyijuk isteni. Hamarosan megkapom a borjúszeletet. Mint később kiderül, finom porhanyós, szinte elolvad az ember szájában. Elsőrendű a konyha, de a kiszolgálás pocsék. Legalábbis, ezt az embert nézve. Gyorsan megebédelek, fizetek és már indulok is vissza.
-Az édesanyja kereste, sensei! – fogad a titkárnőm.
-Mit mondott? – érdeklődöm.
-A jövő hétvégéről lenne szó. Tudja, az édesapja születésnapjáról – válaszolja.
-Ja igen, igen. Emlékszem. Később felhívom, most még dolgom van. Köszönöm Suzuki-san – bólintok, majd visszamegyek az irodába. Hosszú még a mai nap.
Jó, hogy nem feledkeztem meg apa szülinapjáról, de annyi dolgom van mostanában, hogy alig látok ki belőle. Néha a dolgok elterelik a figyelmem. Leülök az asztalomhoz, és az iratokat rendezgetem. Még két betegem van, aztán jön Kirk is és mehetünk a karneválra. A gondolatra elmosolyodom. Tisztára, mintha randiznánk. Pedig ez hülyeség. Ez nem randi. Csak egy karnevál. Mintha magamat akarnám meggyőzni.
Bent ülök az iroda előtti váróban, és próbálom féken tartani Speedyt, hogy ne vesse rá magát minden előttünk elmenő emberre, na meg, hogy ne rágjon szét itt mindent. Végre valahára szól az asszisztens, hogy bemehetünk. Nagyot sóhajtva engedem el a kutyát, és vezetném is befelé, de ekkor kitépi a kezemből a pórázát, és az asszisztensnőt félrelökve berohan az irodába.
- Spee! – kiáltok utána, és a nőt felsegítve beiramodok a helyiségbe – Hol a…? – pillantok be az irodába, de amit akkor látok, az túlságosan is meglep ahhoz, hogy folytatni tudjam. Mégpedig azért, mert a földön megpillantom Yuut, ahogy Speedy rajta áll, és az arcát nyalogatja. A képemen erre széles mosoly jelenik meg, és nem vagyok messze a röhögő görcstől sem. De inkább gyorsan megfordulok, és a kezemet a szám elé téve halkan kinevetem magam. Mikor ez már megvolt, némileg kevésbé szórakozott képpel visszafordulok Yuuék felé. – Speedy, megmondtam neked, hogy ne szaladj előre! – sétálok eléjük, majd leguggolok Yuu mellé – Gomenasaii. Nem tudtam visszafogni… - nézek rá nagy, bűnbánó szemekkel, de akármennyire igyekszem, azért a gúny is megcsillan benne.
- Semmi baj. – nyögi a vörös megilletődötten. Juj, erről már megint eszembe jut az álmom!
- Speedy, ezt meg mért kellett? Nagyon rossz kutya vagy, ugye tudod? – korholom le a rajta ülő németjuhászt, aki erre csak nagy csillogó szemekkel néz vissza rám, de le nem szállna a dokiról. Okos kutya ez! Végül egy jutalomfalattal csak ráveszem, hogy kászálódjon odébb Yuuról, bár nem a legnagyobb örömmel. Szívesen néztem volna még, ahogy le van teperve…
- Ezért ma már nem kapsz többet. – fenyítem tovább mutatóujjamat felemelve, de azért az állát vakargatva jelzem, hogy nem csinált annyira büntetendő dolgot…
- Ki ő? – ül föl Yuu, és fejével kérdőn a kutya felé biccent.
- Speedynek hívják. Rá kell ma délután vigyáznom. Muszáj volt elhoznom, a gazdája azt kérte, hogy előbb vigyem haza, és csak így tudtam megoldani… - magyarázom bocsánatkérőn, mire a férfi elmosolyodik, és csak bólint. Remek, ezek szerint nem bánja! Bár ha bánná, akkor sem tudna mit csinálni.
- Direkt uszítottad rám, nemde? - teszi fel a költői kérdést. Nos, hát nem, de neki nem muszáj ezt tudnia.
- Ó, hát igen... - vigyorgom rá ördögien - Kíváncsi voltam rá, milyen képet fog vágni! - Vagy inkább, hogy milyen pózban fog elterülni, hehe... Rosszallóan oldalba bök. Rossz kisfiú is vagyok én Sensei, hát nem tehetek róla...
Ezután játékosan simogatni kezdem Speedyt, Yuu meg csak bámul engem. Ez egy darabig el is megy, de utána… kezdem kicsit kellemetlenül érezni magam. Mivel megint úgy néz rám, mint a múltkor! És a legszörnyűbb, hogy nekem talán még tetszik is, hogy így néz… Érzem is, hogy lassan kezdek elpirulni…
- Mutassunk pár trükköt? – pattanok fel, és az egyik kezemet a magasba emelve Speedy fölé tartom – Fel! – intek neki, mire ő a kezem után ugrik. Aztán még bemutatunk pár trükköt, olyanokat, mint az „Ül!”, vagy a „Fekszik!”, majd ezek végén Spee mellé guggolva elégedetten megpaskolom a hátát – Okos kutya!
- Ezeket mind te tanítottad neki? – pillant rám Yuu ámulva.
- Igen – mosolygom rá – A sok ezzel töltött idő meghozta az eredményt!
- Van türelmed az állatokhoz. – bólint elismerően.
- De magának is! Még sosem láttam olyat, hogy egy törpepapagáj… erről jut eszembe! – a zsebembe nyúlok, és kiveszek belőle egy dobozkát, amiben három magos rúd van. Idefelé jövet vettem egy állatkereskedésben, a jutalomfalatokkal együtt. – Ez Scottynak hoztam, kiengesztelésül a tegnapiért – nyújtom át neki. Sokat gondolkoztam, mivel tudnám kifejezni legjobban a sajnálatom, így végül egy kis ajándék mellett döntöttem. Ebbe nem halok bele!
Yuu figyelmesen megszemléli a dobozt, majd visszatolja elém, és csak mosolyogva ennyit mond:
- Add oda neki te! – tétován pillantok vissza rá. Én? De hát nem is az én madaram… Annyiban viszont igaza van, hogy az állítólagos kiengesztelés így hatásosabbnak tűnne. Ezért végül feltápászkodom, és a papagáj kalitkája felé veszem az irányt. A madárka éppen tollászkodik, így észre sem vesz engem. Sokáig csak nézem, míg végül rászánom magam, hogy kinyissam a ketrecet. Scotty erre már felfigyel, és gyanakodva fürkészni kezd. Én meg csak előveszek egy rudat a dobozból, és a ketrecbe benyúlva felerősítem az egyik rácsra. Aztán ismét becsukom az ajtaját. Scotty egy darabig csak bizonytalanul szemléli az ételt, majd közelebb ugrál hozzá, és csipegetni kezdi. Mosolyogva figyelem. És ekkor döbbenek rá… hiszen ez pont olyan, mint Yuu és az én kapcsolatom! Bizalmatlan vagyok vele szemben, ő pedig próbál hatni rám, ami nem nagyon sikerül neki… Én vagyok a tehetetlen, összezavarodott madár, ő pedig a „gazdám”, aki segíteni próbál nekem. A kérdés csak az: hajlandó vagyok-e végre elfogadni ezt a segítséget? Nem úgy tűnik…
- Készen vagy? – ébreszt fel egy hang a hátam mögül. Villámgyorsan hátrafordulok. Yuu áll tőlem nem messze, az ajtónak támaszkodva. Vajon mióta néz így engem? – Mehetünk?
- Oh, hát persze! – nevetek fel kényszeredetten, majd a tarkómat vakargatva a férfi mellé sétálok. Útközben még visszabiccentek egyet Scottynak, végleges bocsánatkérés képpen. Rám se hederít, annyira az evéssel van elfoglalva. Ezt jó előjelnek tekintem. Megbocsátott!
Az ajtó elé érve Yuu kitárja azt előttem, én pedig lassan kivánszorgom rajta. Pár perc múlva már az utcán sétálgatunk.
Hamar megtaláljuk a karnevált. Hülye is az, aki nem vesz észre ennyi lufit, meg konfettit, meg tarka szalagot. Ez tiszta epilepsziaroham! Még jó, hogy ilyen problémám nincs… És ez a sok ember! És a sok személyes tárgyuk… Az órák… pénztárcák… ékszerek! Kleptomániás hajlamaim ismét kiújulnak… Így ugye nem kell mondanom, hogy egyik zsebből a másikba nyúlkáltam a nagy tömegben? Még Yuu sem érdekelt. Pedig kellett volna, hogy érdekeljen, mivel akárhányszor csak rajtakapott egy csóráson, mindig elég rondán nézett rám… A harmadik eset után meg is unta a dolgot.
- Ha még egyszer lopni látlak, számíts rá, hogy kézen fogva megyünk tovább. – figyelmeztet, mikor épp egy csaj kabátjában kotorászok. Úgy kapom hátra a kezem, mintha az égvilágon semmit sem csináltam volna. Csoda, hogy fütyörészni nem kezdek el.
- Nem teszi meg. – jelentem ki vállat vonva – Nem vállal ekkora égést miattam. – Mivel ugye az egyik kezemben Spee póráza van, csak a balom szabad, azt meg ugye simán megfoghatja. De hogy nézne már ki? Két pasi kézen fogva? Ekkora cikiséget még ő sem vállalna!
- Ez csak neked lenne kellemetlen. Akár apának és fiának is nézhetnek bennünket. És egy apának nem ciki, ha a tizenhét éves fia kezét kell szorongatnia… - vigyorog rám cinikusan. Morogva elfordulok felőle. Úgy sem teszi meg. Nem engedem neki! Bár inkább a csórásról kéne letennem, ahelyett, hogy ezen filózok… Hát megpróbálhatom… Talán menni fog!
Vagy mégsem… tíz percet kibírok lopás nélkül, de utána… Megpillantok egy szép karkötőt, ami túl közel van hozzám, így hát… nem nehéz kitalálni. De nem kaparinthatom meg, mivel az utolsó pillanatban Yuu elkapja a kezem. Döbbenten pillantok fel rá.
- Én szóltam. – mondja semlegesen. Na ne! Ez most tényleg komolyan gondolja?!
Megpróbálom elhúzni tőle a kezem, de ő nem engedi. Na ilyet ne játszunk! Ez így nagyon nem jó!
- Engedjen már el! – förmedek rá indulatosan.
- A-a. – Na kösz. Ennél rosszabb már nem lehet! Most mindenki azt fogja hinni, hogy egy nyápic alak vagyok, akinek az apja fogja a kezét! Ha egyáltalán kinézik Yuuból, hogy az apám… Nem nagyon hasonlítunk, tehát… De csak nyugi Kirk! Hűtsd le magad! Mért érdekelnél te bárkit is? Nem, nem… nem érdekelsz te senkit. Nem figyelnek fel rá, csak leplezd ügyesen. Kibírod te ezt a kézfogósdit…
Így végül megadóan sóhajtva viszonzom a kézfogást. Akkora baj nem lehet belőle… Maximum megint lidérces álmaim lesznek a strandlabdákról… Kit zavar ez? Mondjuk Yuut, aki amint látom kissé elvörösödött a reakciómra… na mi az, nem te kezdeményeztél drága? Megbántad, mi? Későőő…
De nem sokáig élvezhetem a helyzetet, mivel ekkor a hátam mögül egy ismerős hangot hallok…
- Kirk-kun! – hátrafordulok, és amit akkor látok, az többszörösen is kiakaszt… mivel mögöttem Trey és Hinamori áll. Úgy kapom ki Yuu kezéből a sajátom, mintha csak kést böktek volna belém! De már mit sem számít… hiszen Treyék arcából ítélve nagyon is látták a lényeget… Franc! Mért velem történik ez?!
- Üdv! – köszön végül Trey zavartan.
- Sziasztok! – mondom kényszer vigyorogva, a tarkómat vakargatva. Yuu meg csak bólint köszönésképpen. Névrokona szintén. Azért ez vicces… a legjobb barátom és én együtt vagyunk egy karneválon két Yuu társaságában, csak a nemek mások. Még akár nevetnék is ezen, ha éppenséggel nem lennék most baszottul ideges!
- Látom, megfogadtad a tanácsom… - folytatja Trey a beszélgetést.
- Jah – kacsintok – Mért nem jöttél suliba? – váltok gyorsan témát. Ezt a helyzetet Hinamori előtt nem szeretném fokozni… Meg más előtt sem. Talán nem éppen a legjobb témát hoztam fel, de más nem jutott az eszembe így hirtelenjében. Valószínűleg már csak azért sem, mert ez foglalkoztatott a legjobban a délután folyamán. És mivel ugye Treyjel egy órán sem találkoztunk, csak ezt a következtetést tudtam levonni. A szőke erre csak oldalra kapja a fejét, de nem válaszol. Nála ez annyit jelent: „Hagyj most ezzel, majd később elmondom!”
- Csak nem ide is elhoztad? – lép be a társalgásba Hinamori is, fejével a szimatoló Speedy felé intve.
- De igen. A gazdájával csak így tudtuk megoldani… - magyarázom lepillantva a kutyára.
- Értem. – bólint a lány. Ezután pár másodperc csend következik. Kezd kicsit melegem lenni… nem tetszik ez a hallgatás, de mit mondhatnék?
- Hát, akkor mi megyünk is. – fogja meg Trey Hinamori kezét, majd int, és elindul vele. Hina is hátraint párat, aztán eltűnnek a tömegben. Trey mindig tudja, mikor kell elmenni. Díjazom is ezt a tulajdonságát! Viszont itt most olyan más volt… annyira ellenségesen nézett, mikor elment mellettünk. Mintha legszívesebben lekent volna nekünk pár pofont. Jobban mondva inkább csak Yuunak… szinte szikráztak rá a szemei. Mintha haragudna rá... Nem értem, pedig semmi oka sem lenne ilyesmire. Ugyan elvileg már találkoztak egyszer korábban (mikor a titkos helyemet árulta el neki), de amúgy nem hiszem, hogy valahol is összefutottak. Egy találkozás után vont volna le következtetéseket? Ez nem rá vall… Mondjuk azért megértem, nem lehet a legkellemesebb kézen fogva látni a legjobb barátod és annak a pszichológusát, de azért ez mégiscsak sok lenne… mindenesetre hagyjuk ezt. Majd idővel minden kiderül. Remélem…
Most viszont sokkal jobban foglalkoztat az, hogy mért fogtam meg ismét Yuu kezét, és mért kezdtem el magam után húzni?
- Egyszer még kinyírom ezért! – morgom oda neki bosszúsan.
- Igazad van. Ennél jobb büntetést nem is kaphattál volna! – kuncog mögöttem a doki. Na csak ne idegeljen fel még jobban, mert rossz vége lesz!
- Csönd legyen! – förmedek rá dühösen.
Rendben. Csak ne kapd fel a vizet… Szöszi! – vihog tovább. Óóó, hogy szöszi? Így állunk hát!
- Csak vigyázzon mit mond, mert előfordulhat, hogy egy reggel gombák közt fog ébredni!- nézek hátra fenyegetően, mire egy szürke szempárral találom szembe magam. Abban a szent pillanatban lenyugszom. Legalábbis némileg. Na mi az, csak nem rám is megtanult hatni a pszichodoki?
- Csoki kelyhek közt szívesebben ébrednék. – mondja kedvesen, ismét a megszokott cukipofával. Ezt meg hogy értsem? Jaj ne… azt hiszem valami megint felment bennem, mivel azon kapom magam, hogy egyre jobban elpirulok. Az istenit már, így még senki sem fojtotta belém a szót! Lángoló arccal előrefordulok, és ismét elkezdem magam után húzni. Hogy hova, azt nem tudom. Egy elégedett tekintetet érzek magamon. Na mi az, örülsz, hogy győztél? Örülj csak, ameddig még tudsz, mert többé nem kapsz ilyen lehetőséget!
Magamban még sokáig dühöngök a dolgon, de aztán lecsillapítom magam. Nyugi, semmi vész. Elvégre én akartam, hogy jöjjön velem, nem? Az én „felelősségem”… el kell viselnem. De már bánom, hogy megint fölöslegesen járattam azt a nagy szám! Mindegy is… máson akad meg most a szemem.
Mégpedig egy hatalmas plüssös bódén. Tele van mindenféle kis cuki plüssállattal, amiknek óriási gombszemük és kis testük van. Egy zöld páncélos teknőske különösen megfogott… Nyááá, de kawaii!
- Azt nézze! – fordulok Yuuhoz, majd a bódé felé intek. Egy ideje már egymás mellett jövünk, ha nem is kézen fogva, de egymás mellett. Időközben a kezeim ugyanis szabaddá váltak, mivel Spee annyira húzott, hogy begörcsölt a sebes karom, így Yuu felajánlotta, hogy vezeti helyettem a kutyát. Én pedig készségesen elfogadtam, hiszen mért is ne? Ő az állatszakértő, aki mindenkire hatni tud! Gondoltam, Speedyvel sem lesz semmi gondja. És igazam is lett… úgy összenőttek, mint tojás meg a héja. Csak tudnám, hogy csinálja..?
- Látom. – bólint Yuu a bódé felé pillantva. Én erre édibédi képet vágva elé lépek, és csillogó szemekkel magyarázni kezdek.
- Ugye milyen cukik? Főleg az a gombszemű teknős! Ha az enyém lenne, egész nap csak azt ölelgetném, és… - a szám elé kapom a kezem. Basszus! Hát nem előjött belőlem a csajos énem? Emiatt kaptam én a „Sweet Girl” becenevet. Fenébe is, mért hoz ki ez mindent belőlem? – Gomenasaii… - fordulok el tőle ismét vörösen. De ciki. A végén még akaratom ellenére is meg fog ismerni. Amíg ezen rágódom, egy kezet érzek meg a vállamon.
- Semmi baj, Kirk. Előttem nem kell megjátszanod magad! – hallatszik egy megértő hang a hátam mögül. Kíváncsian hátrafordulok.
- Biztos? – nézek rá reménykedve.
- Biztos. – bólint bíztatóan. Ez a jelenet asszem már lejátszódott egyszer közöttünk. Csak nem a telefonszámos dolognál? Hmm…
- Arigantou! – mosolygok rá gyerekesen, majd ismét a játékos polc felé pillantok. Vágyakozón szemlélem a plüssöket, főleg a zöld teknőst. Ahogy elnézem, ellopni lehetetlen lenne. Yuu nem is engedné. Viszont a játék, amivel meg lehetne nyerni… mondjuk úgy, hogy nem az én kategóriám. Célba dobás. Ebből mindig is nulla alatt teljesítettem… Tehát ez is csak egy szép álom marad…
- Nem indulsz érte? – bök Yuu a fejével a teki irányába, mivel ilyen feltűnő kérődzést még ő sem tud nem észrevenni.
- Nem. Ez a játék nem nekem való. – válaszolom fancsali képpel, de azért egy mosolyt is erőltetek magamra. A férfi csak hosszasan bámul engem, aztán meg a plüsst, végül sóhajt egyet, a kezembe nyomja Speedy pórázát, és elindul a pult felé. Érdeklődve nézek utána. Mit akar csinálni?
Nem kell hozzá sok idő, hogy megtudjam. Beállt a játékba. És egészen jól játszik. Csak nem meg akarja nyerni nekem a plüsst? Ezzel tulajdonképpen teljesen a szívembe lopná magát, vagy valami ilyesmi… a lényeg, hogy nagyon hálás lennék érte, és ezt szerintem ő is tudja. Így akarna megnyerni? Mint a kajás dolognál? Hmm…
Amíg ezen agyalok, Spee boldogan ugrálni kezd mellettem, és pár ember éljenzését is hallani. Nem nagyon figyelem a történteket, de valószínűleg valami nagyon csodálatra méltó dolog történt, ami perpill nem érdekel.
- Tessék. – lép elém Yuu, és a kezembe nyom valami puhát. Erre már felpillantok. A szemeim rögtön el is kerekednek. Mivel nem más került a kezembe, mint a zöld teknős! Hát ezért volt az a nagy kiabálás! Megnyerte nekem!
- Arrigantouuuuuuu! - kiáltok fel vidáman, és a tekit magamhoz ölelve ide-oda kezdek táncolni, mint egy hároméves. Most még az sem érdekel, hogy talán mindenki hülyének néz engem. Amúgy sem tévednek túl nagyot. A nagy táncban véletlenül épp a célba lövős bódé mellett haladok el. Látom is, hogy minden kis nyíl a tábla közepében van. Wow! Ezt csak nem Yuu lőtte be? De istenkirály! – Kösziiii! – ugrálok vissza elé, és köszönetképpen visszanyomom a kezébe Speedy pórázát. Hehe. Nehogy elbízza magát. Bár abban a pillanatban még olyan hajlamaim is voltak, hogy megpuszilom, de az már kicsit… szóval, igen. Ennél jobban már nem áll szándékomban leégetni magamat. Yuu már éppen mondana erre valamit, mikor megcsörren a telóm. A szám elé tartom a mutatóujjam, ezzel akarom jelezni, hogy „Szavad ne feledd!”, aztán a kezébe nyomom a tekit, (hogy ne zavaron telefonálás közben) és felveszem a telót. Speedy gazdája keres. Megint... Azt kérdi, hol van a kedvence. Nem értem a dolgot, hiszen még csak… Az órámra pillantok, és rögtön megrőkönyödöm. Te jó isten! Fél órával átléptem a megbeszélt időt! Azonnal haza kell vinnem az állatokat!
- Gomenasaii, csak úgy elment az idő… Igen, értem. Negyed óra, és ott vagyok! – nyomom ki a mobilt, majd Yuu felé pillantok – Gome, de most nagyon sürgős dolgom akadt! – tépem ki a kezéből Speedy pórázát, majd meg sem várva a reakcióját intek, és elviharzok. Már csak a buszon ülve jut eszembe, hogy nála maradt a teknősöm… Na mindegy, csak nem dobja ki! Most a legfontosabb, hogy időben végezzek az állatok leszállításával…
Az udvar végében lévő focipályáig repültem, és csak úgy porzott utánam az út. Szép emlék volt minden diák és tanár számára. De én nem bántam különösebben. Így legalább nem kellett egy légtérben lennem sem Bennel, sem a kis bandájával (akik a kis összetűzésünk óta messze elkerülnek – megjegyzem: Ben még azóta is hordja azt a hamisított vackot), ráadásul ez a csoport jóval le is volt maradva a másiktól, így viszonylag tanulnom is alig kellett. Hát hiába, a kémiához mindig is értettem…
Ez az óra kellemesen telt. Aztán ismét volt egy almás ebédszünetem, ahol már sikerül felcsípnem pár srácot, akikkel dumálhattam egy kicsit. Persze az első kérdésük az volt, hová tűnt a lopós énem. Jómagam csak nevettem a dolgon, de azért volt valami benne. Mióta Yuuhoz járok, valahogy már nem érzek égető vágyat arra, hogy minden sarokban megcsillanó fém rudat kitépjek a helyéből; sőt, már az utcai zsebeléseim száma is egyre csökken. Talán jobb is, így nem kerülök bajba… és mégsem! Mivel ez megint csak azt bizonyítja, hogy mennyire is hatással van rám az a fazon! Fel nem fogom mért, tegnap még… vagy egy héttel ezelőtt… de mindegy is, nem érdekel. Változtatok ezen. Mindenképpen!
És, hogy ezt bebizonyítsam, loptam is nekik pár csomag rágót a büféből. Ez persze labdába sem rúgott az előző eseteimmel, de úgy döntöttem, amíg be nem foltozom a hírnevem, egyelőre nem csapok nagyobb balhét. Aztán ki tudja, hiányzik is már az izgalom!
A negyedik órám fizika volt. Újabb tantárgy, amiben király vagyok! Ma kifejezetten jó napom van. Még senki sem kötött belém, ráadásul drága családom társaságát sem kellett elviselnem reggel (mivelhogy csak akkor jöttek ki, mikor éppen indultam). Ezt jó jelnek tituláltam! Azt már kevésbé, hogy a feladatok megoldása helyett kis neko és usa Yuukat rajzolgattam a tankönyvem lapjának a szélére. Még jó, hogy a nyíllal átdöfött szív nem került oda! Azon nyomban kiradíroztam őket, de nagy bánatomra csak a lapról tűntek el. A fejemből nem…
Az ötödik óra rajz volt. Mondanom sem kell, hogy én ezt már a fizikával előrehoztam, úgyhogy úgy döntöttem, megajándékozom magam egy óra pihenéssel. Lógtam már párszor az utolsó órákról, és mit nekem egy igazolatlan? Hiszen én Jensen vagyok! Történetesen ők mindent meg tudnak fizetni – ezt is. És amúgy sem vagyok valami nagy rajznok (és nem is a legkedveltebb tantárgyaim közé tartozik). Így aztán az uccsó óráról sikeresen elszambáztam.
Már egy ideje fütyörészve barangoltam a városban, fosztogatva a figyelmetlen nénik és bácsik zsebét, egy-egy napszemüveget vagy mp3at eltulajdonítva. Mondanom sem kell, az járt a fejembe, hogy bepótolom az elmulasztott lopásaimat. És remekül is haladtam vele: a rajz óra végére a táskám már tele volt mindenféle mütyürrel, amiket majd jó pénzért eladhatok a suliban vagy akár a feketepiacon. Sötét egy egyén vagyok, de a lelkiismeretem nem ebben a pillanatban jelentkezett. Sőt, még a kedvem is sokkal jobb lett ettől a kis kiruccanástól! És csak akkor rajzolódott igazán nagy vigyor az arcomra, mikor elképzeltem Yuut, amint ezt az egész atrakciót végignézi, és fladóan sóhajtva kidobja az aktámat a kukába. Rettenetesen boldog lettem volna, ha lemond végre rólam! Persze nem ma… ma a karnevál miatt kell még nekem. De akár holnap, vagy… bár a lelkem mélyén pontosan tudtam, hogy nem bírnám ki sokáig nélküle. Az-az álom, és az-az érzés, mikor a kezét a vállamra rakta… vagy mikor megölelt! Túl jó érzés volt ahhoz, hogy csak úgy el tudjam felejteni… de minden eőmmel ezen voltam, arról kezeskedhetem!
Végül aztán megnyomorgatott a sors, mivel drága idillemből egy telefonhívás szakított ki. Mrs. Williams hívott, az állatvigyázás után érdeklődve. Hát persze, teljesen kiment a fejemből, hogy mára raktam be őket! Mint egy veszett kutya, rohantam a megbeszélt kuncsaftokhoz. Ha jól emlékszem, mára csak három kis kedvencet vállaltam be: Speedyt (kicsit öreg németjuhász), Miss Cutie Ladyt (pár hónapos palota pincsi, mondanom sem kell: a falra mászom a hangjától!) és Mr. Selymest (fiatal albínó nyúl, a kedvencem mind közül!). Valahol le is írtam ezt egy cetlire, ha minden igaz… hosszas keresgélés után meg is találtam a metrón ülve, és gyorsan átfutva a neveket megállapítottam, hogy igazam volt. A három állat mára volt beosztva. Ilyenkor érzem én, mennyi eszem is van valójában!
Átiszkolok a fél városon, és fel is szedem három kis üdvöském. A szép hosszú listát is megkaptam hozzájuk, na meg az arccsipkedést, pirulást, és ezer köszönömöt… így előre. Ugye milyen fontos ember vagyok én? Tiszta szerény gondolkodás! Volt is időm dicsérni magam, amint két kutyával és egy hordózóban lévő nyúllal ismét átszeltem egész Tokiót. Sokan meg is bámultak, de azt inkább főleg azért, mert kicsit szerencsétlenül festettem ennyi állattal. Ennek oka az volt, hogy egyszer bicegtem, másszor a két kutya előrehúzott (a kezem miatt, ráadásul még a Mizuki-senseitől kapott foltok sem múltak el teljesen), harmadszor majdnem orra buktam. Elég vicces látványt nyújtottam, sok lány ki is nevetett. De tudom én, hogy nem a bénaságom miatt. Egyszerűen csak tetszettem nekik. Pozitívan kell felfogni a dolgokat!
Hazaérve rögtön magamra zártam a szobám ajtaját három lakattal. Az kéne még csak, hogy valamelyik drága szülőm benyisson, és a világűrig küldjön az állataimmal. Cirmit sem fogadták kitörő örömmel, hát még ezt a másik hármat? Apu biztosan megtiltaná, hogy vigyázást vállaljak, ha csak egy rossz húzása lenne bármelyik jószágnak. Így inkább kiküszöbölöm ezt a lehetőséget. De Cirmit említve: a tegnapi eset miatt ma már fokozottan elővigyázatos voltam vele szemben. Ami annyit jelent, hogy szegénynek szinte az alváson és evésen kívül semmit sem lehetett csinálnia. Nem csoda hát, hogy kitörő örömmel fogadott bennünket. A kutyákat már nem annyira, de a hónapok során már sikerült rászoktatnom, hogy ne kekeckedjen a nagyobbakkal, mert megjárja. Nehezen értette meg, de megérte a munkát! Ami azt illeti, lehet, hogy inkább csak Mr. Selymesnek örült. Vele imádják egymást. Komolyan mondom, lehet, hogy ez lesz az első cica és nyúl szerelem! Cirmi egyszerűen odáig van a kis piros szeműért, és ha ő is a közelben van szinte mással nem is foglalkozik. Pedig a macskák azért ennyire nem szoktak rajongani a nyulakért… sőőt! És még ha ez nem lenne viszonozva… de Mr. Selymes is ugyanígy érez. Legalábbis tudtommal, mivel nagyon nem ellenkezik mikor Cirmi eszeveszett gyorsasággal ráveti magát, és kergetni kezdi fel-alá a szobában. Na ez az, amit ma nem fognak tenni, mivel ahogy kiteszem innen a lábam Mr. Selymes visszakerül a hordozójába! Az kéne még nekem, hogy felforgassák az egész szobát.
Szóval adtam enni a prücsköknek, aztán egyenként kifésültem a bundájukat (még Cirmiét is, bár azt ilyenkor nem szoktam, de kivételesen most túlságosan is szépen nézett rám). Utolsónak a kis albínó nyuszi maradt. Neki nagyobb gonddal kell kifésülni a szőrét, speciális kefével, és hosszabb ideig is tart, ezért szoktam legutoljára hagyni. Az idő ellenére viszont szeretem Selymes szőrét fésülni. Ilyenkor szoktam beszélni hozzá, és amilyen kis okos feje van, még úgy is tűnik, mintha megértené, amit mondok.
- Te jössz, Mr. Selymes! – veszem az ölembe a nyulat, mikor a másik kis pincsivel végeztem. Cirmi ennek ugyan nem nagyon örült, de aztán úgy döntött, addig falatozik egy kicsit a másik két kutyával. Ez rendben is van, csak nehogy megint őt akarják megenni! – Most próbálj meg nyugodt maradni egy kicsit. – mondom neki kedvesen, mire szépen befészkeli magát az ölembe, és meg sem mozdul. Mondom én, nagyon értelmes! – Képzeld, sok minden történt, amíg nem voltál nálam. – simítom végig puha szőrét a kefével – Lett egy új pszichológusom is. – itt kicsit megállok, mivel már megint azon kezdek bíbelődni, mért éppen őt hoztam fel. Selymes erre félig hátrapillant, mintha azt mondaná: „Folytasd csak!” – Szóval nagyon kedves ember, meg minden… - kezdem el ismét fésülgetni, zavart tekintettel az arcomon – És ma volt vele egy álmom. Nem értem, mért, de… tudod milyen álom volt, ugye? – Selymes erre kissé előredőlt, mintha csak bólintani akarna – Hát igen. És most össze vagyok zavarodva. Alig ismerem pár napja, de már így érzek iránta. Ez zavarba ejtő, és… aggasztó. Én nem akarok így érezni iránta. – a kis fehér egy ugrással felém fordul, és kérdően mereszti rám vörös szemeit – Még nem. Ez túl korai. Nem normális, hogy így érezzek egy férfi iránt. Ez nekem még túlságosan új, és… - várakozón bámult engem. „Na mi az, csak nem beijedtél magadtól?” – Nem ijedtem meg! – förmedek rá durván, mire ő félénken hátrébb ugrik – Bocsi Selymes. – húzom vissza magam elé sóhajtva – Elragadtattam magam. Mert egyszerűen nem vagyok képes beismerni magamnak, hogy ilyen hamar belesze… - ebben a pillanatban megcsörren a mobilom. Gyorsan magam elé kapom, és felveszem. Speedy gazdája hív. Elfelejtette ráírni a listára, hogy Speedyt ma még nem sétáltatta meg. Ezt nem gondoltam problémának, mivel hazafelé jövet is eleget sétáltunk, de ő egyre csak erősködött, hogy vigyem el még egyszer a biztonság kedvéért. Végül belemegyem a dologba, már csak azért is, hogy letehessem a telefont. Mikor ez megtörténik, hangosan felsóhajtok. – Ez sem bír megülni a seggén! – szitkozódom hangosan, mivel kezdem már nagyon unni, hogy nekem mindenki parancsolgathat. De a munka az munka… kötelességem megtenni, amit ez az ember kér tőlem. Tisztára, mint egy rabszolga! Csakhogy ezt én vállaltam… Ah…
Igazából nem is az a baj, hogy megint sétálni kell vinni. A baj csak az, hogy rohadtul fáj a lábam, plusz még ugrik a karnevál ellőttre betervezett programom is. Nehéz is az élet!
Végül aztán sikerül rászánnom magam a dologra. Mivel már időhöz vagyok kötve, nem beszélhetek tovább Selymeshez, hanem inkább csak gyorsan kifésülöm a szőrét, aztán visszateszem a hordozójába. Ha belegondolok, tulajdonképpen ő is olyan nekem, mint egy pszichológus. Csak ő nem fáraszt a kérdéseivel, hanem pusztán végighallgat. Azért ez is jólesik az embernek, még ha csak egy kisállatról is van szó…
Gyorsan összekapkodom hát Speedy cuccait, aztán még egyszer átnézek mindent (hogy rendesen bezártam-e az ablakokat, elraktam-e mindent, ami megrágható), aztán már fel is kötöm rá a pórázt, bezárom a három jómadarat, és indulunk is a parkba.
Elég lassan haladunk, így aztán arra a döntésre jutok, hogy felhívom néhány régi haverom. A sok kötelesség miatt mostanában amúgy sem jutott időm telefonálni, és állítólag újra a régi szeretnék lenni, így nem árt visszatérni erre a szokásomra. Már be is nyomom a legelőször eszembe jutó számot, és a fülemhez emelem a telót. Pár másodperc kicsengés után fel is veszi Itsuki, az általános iskolai legjobb barátom. Bár akkor nem volt túl sok ilyen, mivel nagyon magamba voltam zárkózva anyám halála miatt. Neki valahogy mégis sikerült betúrnia magát a telefonkönyvembe, ami ebben az esetben csak jót jelenthet!
- Szia Itsuki, Kirk vagyok. Mi van veled? – szólok bele a készülékbe kedvesen, mire a fiú felderült kedvvel üdvözöl, és elkezdi mesélni nekem a mai napját. Mindig is jó hallgatóság voltam, úgyhogy csak mosolyogva bólogattam (bár nem értem minek, mivel se a mosolyom, se a bólogatásom nem láthatta). Máskor is hívtam már fel minden ok nélkül, úgyhogy ez megszokott volt neki. Amikor végzett a mondanivalójával, felőlem érdeklődött.
- Áh, semmi különös sincs! Tudod, sok minden történt ma velem. Először is… - kezdeném mesélni, de ekkor Speedy akkorát ránt a pórázán, hogy majdnem elesem – Speedy! Ne most! – mordulok rá dühösen, mire ő félig hátrapillantva vakkant egyet – Szóval ott tartottam, hogy… - ismét ránt rajtam egyet. Ekkor már felettébb mérges leszek rá, és már épp azon vagyok, hogy megregulázzam kicsit, mikor a szemem megakadt valamin. Mégpedig a tőlem pár méterre álló Hinamorin. Mp3 van a fülében, és egy frízbit dobál az lőtte ugráló fekete szőrű kis pudlinak. Nem is sejtettem, hogy neki is van kutyája. – Majd később visszahívlak Itsuki! – nyomom ki a mobilt, majd zsebre teszem, és a felkötött hajú lányt kezdem bámulni. – És? – pillantok le Speedyre, aki erre fejével a pudli felé int, és nyelvét kiöltve leül – Tetszik neked? – mérem végig a kutyát, de a szemem akaratlanul is mindig Yuura téved vissza. Válaszul a németjuhász csak vakkant egyet. Erre elfintorodom. – Mi az, itt a tavasz, és mindenki megbolondult? – sóhajtok fel megadóan, majd lassan elindulok a lány felé – De ezt kizárólag csak miattad! – súgom oda a kutyának bosszúsan, mire ő a kezemhez ugrál, és megnyalja. Elmosolyodom. Hogy be van sózva. Talán most van a párzási időszak? Lehet. Már jó ideje nem figyelek az ilyesmikre. Ahogy közeledünk Yuuékhoz, a pudli fel-alá kezd szaladgálni, végül Speedyhez rohan. Hinamori erre hátra fordul.
- Hé Jessie! – ekkor vesz észre engem is. Gyorsan félre kapja a tekintetét, kiveszi az mp3at a füléből, majd ismét rám pillant – Ohayo Kirk-kun! – köszönt mosolyogva, mikor elé érek.
- Yo! – biccentek felé szintén mosolyogva – Látom, elég elfoglalt vagy. – Célzom ezzel az mp3ra és a frízbizésre.
- Ugyan. Egyáltalán nem! – legyint jókedvűen, majd a mellettünk kergetőző kutyákra pillant – Nem is tudtam, hogy van kutyád, Kirk-kun.
- Mert nincs is. Csak vigyázok rá. – magyarázom – Nekem macskám van.
- Oh, értem… - fintorodik el a lány, és abban a szent pillanatban felkapja a kutyáját. Na mi az, csak akkor tetszett volna, ha az én kutyámmal csinálja? – Ugye jössz ma a karneválra? – vált gyorsan témát.
- Igen. – bólintok közelebb vonva magamhoz Speedyt. Nehogy elkapjon valami fertőzőt ettől a járkáló púderpamacstól!
- Kivel? – néz rám érdeklődve.
- Hát… egy barátommal. – lépek hátrébb egy kényszermosollyal az arcomon.
- Barát? – húzza fel a szemöldökét - Értem. – ezután egy kis csend következik. Én csak Speedy fejét simogatom, Hinamori meg csak engem bámul. Pontosan úgy, ahogy Yuu nemrég. Olyan érzésem van tőle, mintha fel akarna falni. És ez nem tetszik! Kezdem magam kellemetlenül érezni, így gyorsan felpattanok Speedy mellől, és megfordulok.
- Nos, nekem ideje mennem. Majd talán összefutunk a karneválon! Szia! – intek, és már iszkolok is el a kutyával.
- Persze, szia! – hallom még a hátam mögül a lány hangját. Egy sarkon befordulva lélegzem csak fel.
- Istenem… mért akar engem mindenki eltulajdonítani? – sóhajtom fel fáradtan. Speedy közben az orrával a zsebemet böködi, amiben a telefon van. – Igazad van Spee. Vissza kell hívnom Itsu-sant. – veszem elő a mobilt, és már ütném is be újra a számot, de a szemem ekkor megakad a kijelző óráján. Aszerint pedig már csak negyed órám van rá, hogy hazavigyem Speedyt, elkészüljek, és elsétáljak Yuuhoz a karnevál miatt. – Ó, a francba! – káromkodom el magam hangosan, majd megragadom Speedy pórázát, és futni kezdek vele a legközelebbi metróhoz.
A metrón ülve Speedy gazdája aztán ismét felhív, hogy ma előbb kéne hazavinnem a kutyát, mivel korábban végez a munkával. Az Isten szerelmére, mi követtem én el az élet ellen, hogy így ver?! Így viszont sajna nem mehetek haza, mivel a karnevál után rögtön vissza kell majd szállítanom Speet, és nem lesz időm még hazasétálni érte. Tehát akkor velem kell jönnie a karneválra. Bár igaz, hogy nem volt szó ilyesmiről, de hát, ha egyszer betáblázzák a napom... Csak nem haragszik meg Yuu érte! De mivel még korán van, kicsit hosszabb úton megyek hozzá. Nem szeretek túl sokat a váróban ülni, pláne most, egy kutyával! Így aztán az ezt követő megállónál le is szállok…
Az éjszakám borzalmasan telik. Nem csak, hogy a kaja feküdte meg a gyomrom, és nem csak az ágy marha kemény, de még Jake rohadt dögének is hallgatnom kell az ugatását. Telihold van, vagy mi a franc?! Ráadásul Cirmi sem tud aludni. Reszket, mint a nyárfalevél, és ez minden ugatásnál csak fokozódik. Jaj nekem… nem elég, hogy én virrasztok, még ő is! Hála Istennek plázacica mostohaanyámnak sem kellemes az éjjeli zenebona, így szól az érdekemben (bár ezt ő nem tudja), és apám leállítja az ugató korcsot. Végre… aludhatok mindössze 4 órát, mielőtt suliba kell mennem! Hú, öcsém! Hawaii! Egyedül az vígasztal, hogy Cirmi többé nem remeg, hanem békésen elalszik a karjaimba. Legalább ő ki tudja majd aludni magát...
Reggelre hulla vagyok. Ráadásul Jake kelt fel, ami meg dupla hullaságot jelent!
„Kapkodd már magad Baka-chan, mert ha miattad kések el, megetetem a nyálas szőrcsomód Bruthusszal!” Ezzel kezdődött a napom. Bájos… De azt próbálja meg! Nem jár majd jobban, mint az a gorilla, aki megpróbálta elvenni a nyakláncom!
- Jó reggelt. – motyogom, mikor végre sikerül kitámolyognom a konyhába reggelizni. Noriminek előbb el kellett mennie a suliba, úgyhogy egy normális egyén sem lesz az asztalnál. Nem is tudom, mért jöttem egyáltalán ki? Jah, eszembe jutott… mert éhes vagyok.
- Egyetek gyorsan drágáim, nem venném jó néven, ha emiatt késnétek el! – tol elénk egy müzlis tálat a mostohaanyánk.
- Igen, egyél gyorsan Baka-chan, mert ha nem leszel kész, mire én is végzek, a fejed a tálban landol! – ül le mellém Jake vihogva. Brothus is vele van. Helyet is foglal a széke mellett. Amikor észrevesz engem, csak fenyegetően morogni kezd. Én is utállak, haver, én is!
- Ne aggódj, hamar végezni fogok. – Húzódom el undorodva a duótól. Éppen annyira van hányingerem tőlük, mint a reggelitől! Nem is tudom, mi akar ez lenni, de hogy nem müzli, az biztos! Inkább moslék. Direkt nekem kaparták össze. Az én fejedelmi moslékom. Húúú, csábítóan hangzik!
De muszáj megennem, mert mire a suliba eljutunk az ebédszünetig, már kopogni fognak a szemeim. Vagy még előbb is… Így végül rászánom magam, hogy magamba tömjem a kaját. A végére aztán rájövök, hogy ez nem a megfelelő cselekedet volt… most lehet, hogy a hányinger miatt leszek rosszul a suliba. Akárhogy nézem, sehogy sem tudok jó megoldást találni!
- Ohayo. – lép be az apám a helyiségbe. Köntösbe van, és egy újságot tart a kezében. Ő sem tűnik valami kialudtnak. Hála Istennek, nem csak én szenvedtem.
- Yo. – köszönünk, majd apu is leül az asztalhoz.
- Hogy aludtatok? – teszi fel a szokásos reggeli kérdést. Álombeszámolót nem tartunk esetleg?
- Kitűnően. – mosolyodik el mostohaanyám. Hát persze, képzelem mennyit aludtak ezek az este…
- Jól. – válaszol Jake félvárról. Ő is már csak megszokásból ül itt.
- Pocsékul… - morgom magamnak, mivel az én szavam úgysem számít itt sokat.
- Örülök. – teszi le az újságot apu – Kérlek Jake, csillapítsd le a kutyádat estére. – néz a barna felé. Na mit mondtam? Meg se hallotta a válaszom!
- Oké… - morog vissza Jake, illetve a lába alatt Bruthus. Ebből látszik, hogy nem tévedtem, mikor egy őstől származtattam őket!
- Jake drágám, a délután bevásárló körútra megyek. Nem jönnél velem? – tipeg oda mostohaanyám Jake fölé, és mosolyogva rákacsint. Ez nála annyit jelent: „Légy jó fiú, cipeld helyettem a szatyrokat, és talán te is kapsz valamit!”
- De igen. – vigyorodik el Jake – Örömmel. – Azon gondolkodom, vajon bevettem-e reggel a láthatatlanító pirulám. Nagyon úgy tűnik, mivel itt az egész bagázs szarik rám!
- Indulhatunk Jake? – állok fel az asztaltól, és várakozón lepillantok mostohabátyámra.
- Ahha. – böffent vissza, majd kerek negyed óra múlva rá is szánja magát, hogy felálljon az asztaltól.
Ugye nem kell mondanom, hogy megint elkéstem. És ki miatt? Hát Jake! És még ő pakolt itt nekem az elkésésről! Persze, neki nagyon mindegy, drága apám rendezi a számláját! Őt nem teremtik le azért, ha 5 perccel később ér be egy órára! Az tök természetes! Bezzeg ha én… Az már nagy bűn! Gyűlölöm ezt az egész rendszert, de legfőképpen a hülye családom!
Szerencsére az órák hamar eltelnek, és mire észbe kapok, már ebédszünet van. Szinte rohanok a menzára! Komolyan mondom, még az is jobb, mint annak a szenilis ribinek a főztjei! Lehet, hogy még repetázok is…
- Szia. – ül le mellém Trey az asztalhoz.
- Hy. – biccentek neki, mivel a szám tele van kajával. Ez rögtön fel is tűnik neki, és elképedve bámulni kezd.
- Te hogy bírod ezt megenni? – teszi fel végül a kérdést fintorogva.
- Ez nekem fejedelmi ebéd. – nyelem le a falatot – Nem részletezem neked, mi volt az otthoni étlapon!
- Az étlapot említve – vált témát a szöszi – nem vagy kíváncsi, mit mondott nekem Yuu az étteremben? – félig rásandítok. Úgy csillog a szeme, mint valami kisgyereknek, aki ma a cukoradagja kétszeresét kapta. Szeretné, ha kíváncsi lennék, így hát az leszek.
- De, nagyon is. – törlöm meg a szám egy szalvétába – Mesélj, megkérte már a kezed?
- Marha. – fordul el durcásan a szőke. Ejnye, nem bírja a baráti viccelődésem? Gondjai lehetnek!
- Jó, nem gondoltam komolyan. – nézek rá bűnbánóan – Szóval mit mondott? – erre Trey visszafordul felém, és, mintha mi sem történt volna, ömleni kezdenek belőle a szavak. Alig bírom követni a szitut (pláne, hogy egy csomó felesleges dolgot is megemlít benne), de a végeredményt azért fel tudom fogni. Az pedig nem más, minthogy a csaj randira hívta.
- Csodás, Trey. – mosolygom rá kedvesen. Bár én azt hittem, a randi kérés a fiúk dolga, de inkább nem említem meg neki… - És hová is mentek?
- A holnapi karneválra. De Kirk, hiszen már mondtam neked! Nagy buli lesz, tele lampionokkal, nyereményekkel és csokival! – megint látom azt az őrült fényt a szemében. Bár a csoki most nem igazán értem, mire vonatkozott – És a legjobb az, hogy Yuuval megyek el! – Yuu. Ez a név még mindig megzavar. Az én Yuum jut róla az eszembe…
- Te tökre beleestél. – jelentem ki határozottan.
- Dehogy is! – néz rám tiltakozón Trey – Csak örülök neki, hogy megint együtt vagyunk. Én csak…
- Csak totálisan beleestél. – ismétlem meg újra. A mellettem lévő erre megadóan felsóhajt. Rájött végre, hogy velem nem érdemes vitatkozni. Sokáig tartott. A szerelem elborította az agyát, hehe!
- Jó, akkor legyen. Viszont szerintem neked is el kéne valakit vinned a karneválra. Sok mindent lehet ott nyerni. A „sok minden” alatt plüssállatokat értek. – fejti ki, miután az érdeklődés legcsekélyebb formáját sem tapasztalja tőlem. Erre viszont már felfigyelek.
- Plüssállatokat? – kérdezek vissza felderülve.
- Na látod, tudtam én, hogy érdekel ez téged! – nevet fel Trey vidáman. Bár nem értem a túlzott lelkesedését, ez a plüssös dolog kedvemre való. Imádom az állatokat, ha igaziak, ha nem! Gyerekkoromban rengeteg ilyen állatkám volt, de miután anyám meghalt, apám kidobatta velem őket. Azt mondta, fel kell nőnöm, és, hogy nem dédelgethetem állandóan a csecsemőkoromban kapott dolgokat. Gondolom, ezzel anyám emlékét akarta halványítani (ugyanis vele is rengeteget játszottunk ezekkel) de nem nagyon sikerült neki. Ezzel csak azt érte el, hogy szemeteszsákokról és szemétdarálókról álmodjak hónapokon keresztül. De hát jót akart, nem?
- Rendben van, Majd még gondolkodom rajta. – engedek végül Treynek.
- Oké. Jót tenne neked egy kis kikapcsolódás. A mostani életed valahogy… - de nem folytatta. Tudja jól, hogy utálom, ha valaki a magánéletemben akar kotorászni. A drága jó pszichodokik sajnos nem értették meg ezt, így hamar le is mondtak rólam. Trey viszont már megszokta, hogy én ilyen vagyok.
- Azt mondtam, jó. – ismétlem meg az előző mondatom. Csak ne erősködjön itt nekem. Én döntök!
Bár nem hiszem, hogy lesz valami programom arra az időre. Aranyos mostohaanyám szarba se vesz, apám és mostohabátyám szintén. Így nem hiszem, hogy a szobában ülésen kívül lesz más elfoglaltságom. Sokkal inkább azt kéne eldönteni, kivel menjek. Norimit nem vihetem magammal, tanulnia kell, és apám sem venné jó néven… Cirmit sem lenne tanácsos, hiszen ha egy pasit macskával látnak az utcán, felmerül egy bizonyos kérdés a személyt illetően: „Ez most buzi, vagy mi?” Bár nem tudom, a cica mióta a homofóbia jele. No nem mintha érdekelne a közvélemény. De egy macskával mégsem mehetek szórakozni. Az már tényleg beteges lenne! Végül ezt a kérdést függőben hagyom. Majd jön, aki jön, ha meg nem, otthon maradok. Nem lesz ettől sokkal másabb az életem.
Az ebédszünet végével még átülök pár órát, aztán megyek is Yuuhoz. Vagyis még korán van, így előtte sétálok kicsit a városban. Haza is mehetnék, de ugyan minek? Azokhoz? Ugyan…
Az idő szerencsére gyorsan telik, ha az ember a kirakatokat bámulja, így hamarosan már a jól ismert épületben vagyok. Alig ülök pár percet a váróban, már totál kibukok. Még csak kényelembe sem helyeztem magam, de már úgy érzem, most rögtön elalszom! Gondolom a karikák is kiújultak a szemem alatt, hiába tűntettem el őket reggel. Csudába! Nincs nekem elég bajom?! Bajokat említve… ugye bezártam Cirmit reggel? Ha nem, akkor Bruthus… De a csudába is, nem emlékszem! Francba! Ismét találtam valamit, amin rágódhatok, így a szép kicsinált Kirk elő is állt…
Az asszisztens meg éppen most szól, hogy mehetek be. Istenem! Semmi kedvem nincs most lelkizni! De azért felállok, és besétálok az irodába.
Benn Yuu ül az asztalnál. Köszönök, majd leteszem magam a kanapéra. Útközben már eldöntöttem, hogy a Cirmis ügyet most hanyagolom egy kicsit. Bezártam. Biztos vagyok benne, hogy bezártam. A nélkül el sem indultam volna! Yuu eközben elém tesz egy csésze kávét, meg a hozzá való cuccokat. Kávé, ez kell most nekem!
- Köszönöm – mondom halkan, szinte csak magamnak.
- Rossz bőrben vagy – néz végig rajtam - Mint aki nem aludt éjszaka. – Ó, hát ennyire látszana?
- Nem nagyon – rázom meg a fejem. Aztán megcukrozom a kávém, és iszok belőle pár kortyot. Yuu meg csak ül, néz, és vár. Gondterhelten sóhajtok. A legutolsó vágyaim közé sem tartozik, hogy egy pszichológusnak panaszkodjak, de…
- Gyűlölöm! – fakadok ki - Gyűlölöm!
- Apádat? – néz rám kérdően, mire bólintok.
- Meg mindenkit. A mostohabátyám egy genny alak. A szobámat is elvette, és bántani akarja Cirmit. A macskámat – magyarázom értetlen pillantását látva - A mostohaanyám meg semmibe vesz. Apámnak se számítok csak... az új családja. Én... én... egy selejt vagyok. – Megint túlfeszítem a húrt. Nem szabadna így rinyálnom egy dokinak! Hiszen én megfogadtam magamnak az utolsónál, hogy soha többé nem teszek ilyet! De Yuu annyira más… Ha vele vagyok, valahogy akaratlanul is beszélnem kell…
- Dehogy vagy selejt – ül le mellém - Ne mondd ezt! Figyelj, itt nyugodtan kiadhatod a dühöd, ordíthatsz, szitkozódhatsz, amit szeretnél – mondja kedves hangon. - Jobb, ha kiadod, mintha bennmarad. – Az hiányozna még! Nem égtem még eleget előtte!
- Nem akarok ott lakni – váltok visszafogottabb stílusra - Mindenki keresztülnéz rajtam. Cirmit meg a tízéves mostohahúgomat kivéve. Ők az egyetlenek, akik törődnek velem.
- És én is törődöm – simogatja meg gyengéden a vállam - Ide bármikor jöhetsz, ha beszélgetni akarsz.
- Fel is hívhatom? – csillan fel a szemem. Kíváncsi vagyok, meddig mehetek el!
- Akár fel is hívhatsz - bólint. Ezt inkább kétes válasznak tekintem. De menjünk tovább!
- Bármikor? Este is? Éjszaka is?
- Bármikor – mosolyog rám bátorítóan. Azért én tényleg csodálom ezt a dokit. Komolyan mondom, más már rég kiborult volna tőlem! Az a sulis eset se volt semmi, de ő… nagyon kitartó. Talán egyszer lesz is értelme a fáradozásainak.
Azért némileg megnyugtat a gondolat, hogy lesz kihez fordulnom. Aztán a hátralévő időt végigbeszéljük. Legtöbbet az anyámról mesélek neki, ezt minden más fölé helyezem. Anyám tényleg a legkedvesebb ember volt nekem ezen a világon… Nagyon fájt, amikor elment, és ez a seb még máig sem gyógyult be. És nem tudom, van-e rá esély, hogy épp ez a férfi gyógyítsa be… Talán igen. Vagy nem… nem tudom! Az egy óra hamar elszáll, és már indulhatok is haza. Némileg a kedvem is jobb lett, de nem engedek magamnak túl nagy viháncolást, mivel már csak a tudat is, hogy rövidesen otthon leszek, lehangol. Így végül egy kitérő mellett döntök… vagyis elmegyek a városba, és mulatok egy kicsit!
Hazaérve aztán rögtön a szobámhoz megyek. Minél előbb tudnom kell, bezártam-e Cirmit. Nagy megkönnyebbülésemre igen. A szoba ajtaja zárva van. Megnyugodva felsóhajtok. Legalább ő biztonságban volt… A szobámba lépve rögtön hívogatni is kezdem. Ma sokáig nem voltam itthon, biztosan már nagyon várja, hogy enni adjak neki. Azonban mégsem jön elő. Kezdek ideges lenni.
- Cirmiiiii! – kiabálom egy-egy sarokba benézve. De nincs sehol. Ekkor a szemem megakad az ablakon. Inkább csak azért figyelek fel rá, mert a szobában rettenetes nagy huzat van. Odacsörtetek elé, és azon nyomban el is fehéredek. Mivel az ablak, ha csak résnyire is, de nyitva van. Hát persze, elfelejtettem becsukni a reggeli szellőztetés után! Ott mehetett ki Cirmi. És ha Bruthus az udvaron volt… Istenem!
Úgy szaladok ki az udvarra, mintha megvesztem volna. Leérve kétségbeesetten kapkodom ide-oda a fejem, Cirmit keresve. Sötét este van már, de szerencsére Cirmi bundája fehér, így nem lesz nehéz meglátni. Végül észre is veszem, amint épp Bruthus tálából eszeget. Ó a francba… ez is az én hibám!
- Cirmi! – kiáltok oda, mire a kiscica felnéz, és egyet nyávogva elindul felém. De a hátsó kertben ekkor egy árny tűnik fel. Fenébe, ez csak Bruthus lehet! Már csak az, hogy meglátta a macskát, dühös csaholást vált ki belőle. De gyanítom, már régóta figyelte. Csak a megfelelő pillanatra várt, hogy rá ugorhasson, és egy csapással végezhessen vele. Most azonban feltűntem én, és ezzel áthúztam a számításait. Őrült sebességgel iramodik Cirmi után.
- Ne! – ordítom, és a cica elé vetem magam. Mindezt néhány másodperc leforgása alatt. Cirmi még szinte fel sem tudta fogni, mi történik, az én kezem pedig már Bruthus szájában van. Az a rohadt dög egyre jobban szorít! Ha nem vigyázok összeroppant… Azonban a kutya, miután észreveszi, hogy nem a megfelelő zsákmányt cserkészte be, elenged. Én meg erre, az őrjítő fájdalommal mit sem törődve felkapom Cirmit, és elviharzom. Nem a szobámba megyek vissza. Nem is a házba. Egyszerűen csak el… el valahová, erről a szörnyű helyről!
Először úgy gondoltam, a titkos helyemre megyek, de rájöttem, hogy hülyeség lenne. Ezzel a sebbel talán még el is véreznék… Így aztán úgy döntöttem, Yuuhoz megyek. Máshoz nem mehetek, ő pedig… azt mondta, törődik velem. Senki más szemébe nem tudnék belenézni ebben az állapotban, csak az övébe… Így hamar elhatároztam magam. Először is az épületbe rohanok, ahol Yuu irodája van. Még éppen elkapom a titkárnőjét. A csaj persze fűt fát összehordana a kezem miatt, de én nem hagyok rá időt neki. Csak annyit kérek, mondja meg Yuu címét. A nő kissé habozik, majd végül az állapotom (és a szép nézésem) miatt enged a kérésnek. Rohanni már nincs annyi erőm, így csak tempósan megyek a férfi háza felé. Szerencsére nincs messze, mert ha sokat kéne még mennem, nem hinném, hogy eljutnék még ezen a napon hozzá.
De végül elérek a lakása elé. Ez némileg erőt ad nekem, így mikor az ajtó elé érek, teljes erőmből püfölni kezdem. A hatás nem is marad el. Pár másodperc múlva már Yuu áll előttem.
- Kirk! – néz rám döbbenten - Mit keresel itt?
- Sen... sei... – mondom halkan, és a kimerültségtől akaratlanul is elfog a remegés.
- Gyere be! – támogat a házba - Mi történt veled?
- Bru... Brutus – lassan a szememből kövér könnycseppek kezdenek potyogni. Ne, már megint elbőgtem magam előtte!
A férfi azonban nem nagyon törődik a dologgal, inkább csak a nappaliba kísér, leültet egy kanapéra és felhúzza a pólóm ujját. Látom rajta, hogy nagyon elképed. Hát igen, nem kis dög volt az, amelyik elbánt velem… Elsiet, és egy pillanat múlva mindenféle elsősegély cuccal tér vissza. Én még mindig csak reszketek, de most már sokkal inkább a fájdalomtól. Yuu óvatosan lesegíti rólam a pólót, majd elkezdi ellátni a sebem. Nem kéne sok hozzá, hogy visítozva elrohanjak, de jól tudom, hogy ezzel csak jót tesz nekem, így inkább csendben tűröm a dolgot. A munka végeztével hoz nekem egy bögre teát.
- Kö... köszönöm – motyogom, és iszok pár kortyot. Már a sebem sem fáj annyira. Yuu meg csak elmélázva mered rám. Biztosan azon gondolkodik, mi történhetett. Elmondjam neki? Talán nem kéne…
- Kirk – sóhajt fel végül – Mi történt veled? – teszi fel ismét a kérdét. Nagyon úgy tűnik, hogy tudni szeretne a dologról. Hát legyen… Leteszem a bögrét az előttem lévő asztalra, és halkan felsóhajtok.
- A mostohabátyám kutyája, Bruthus rá akart támadni Cirmire… Én pedig… Elé ugrottam, így Cirmi helyett engem harapott meg. – magyarázom gyászosan. Yuu erre hosszasan elgondolkodik, majd csak ennyit mond:
- Felelőtlen tett.
- Hagytam volna, hogy bántsa az egyetlen olyan személyt, aki még észrevesz? – förmedek rá indulatosan. Csak ne feszegesd a húrt hapsikám, mert a jelenlegi hangulatomban még csúnya vége lehet!
- Mért nem mondod meg az apádnak, hogy nem érzed jól magad otthon? – Gyűlölöm azt a nyugodt természetét, és azt a fapofát, amivel ilyenkor néz rám!
- Már megmondtam! Nem érdekelné! Apám csak a saját elveit vallja, én egyáltalán nem érdeklem! – morgom felé dühösen. Yuu erre békítően a vállamra teszi a kezét, de én rögtön el is húzódom tőle.
- Ne… - suttogom halkan. No nem azért, mert nem esett jól az érintése… épp ellenkezőleg. Jól esett. Még ebben a helyzetben is. És ez nagyon nem tetszett!
- Próbáltál már beszélni vele erről? – folytatja a témát továbbra is higgadtan a doki, mintha mi sem történt volna.
- Nem, nem próbáltam, mert tudom, mi lenne a vége! Különben is, nem maga élt vele tizenhét éven keresztül, úgyhogy csak fogja szépen be a nagy… - kiabálom, de nem folytatom, mivel a szemem ekkor megakad a másik szobában ágaskodó macskámon. Ahogy nézem, épp azon van, hogy elkapjon valamit – Cirmi! – ugrom fel a kanapéról, és a szobába csörtetek. Mikor beérek látom, hogy a cica épp egy kalitka rácsán próbál átnyúlni, hogy elkapja a kalitka végébe húzódó kis papagájt (aki ekkorra már hangosan rikácsolni kezd). – Cirmi! – kiáltok rá ismét mérgesen, mire a kis fehér ijedtében lebukfencezik a kalitka széléről. Nem törődve vele a kalitkához megyek, hogy megnézzem, jól van-e a madár. Imádom az állatokat, úgyhogy nagyon a szívemre venném, ha pont Cirmi miatt esne baja a jószágnak! De ahogy látom, emiatt nem kell aggódnom. Nem esett semmi baja, csak nagyon megrémült. Eközben Yuu is megérkezik a szobába, és a papagájt látva ijedten mellém szalad.
- Scotty! – nyitja ki a kalitka ajtaját, és benyúl a madárhoz. A Scotty nevű papagáj először csak bizonytalanul pillant a keze felé, majd végül ráugrik. Yuu ekkor kiveszi a ketrecből, és kicsit távolabb lépve végigsimít a pihegő kismadár hátán. Az állat már csak ettől is nyugodtabban veszi a levegőt. Én meg csak nagy szemekkel bámulok rájuk. Még sohasem láttam, hogy egy törpepapagáj ennyire hozzászokott volna a gazdájához. Még a legjobb idomár sem tartotta ilyen biztosan a kedvencét, de Yuu…. Ő úgy tűnik még a saját madarát is befolyásolni tudja. Miután a madár már eléggé lenyugodott, visszarakja a helyére. Akaratlanul is elmosolyodok ezen a jeleneten. Egészen aranyosnak látszik Scottyval. Vagy csak én vettem be megint valami ismeretlen pirulát? Lehetséges! Ennek ellenére kicsit még mindig ideges maradtam.
Az én kiscicám eközben meg éppen arra készül, hogy észrevétlenül ellógjon a szobából, de még időben észreveszem, és sietve elé trappolok, majd a hátán lévő bőrt megkapva (ez nem fáj neki) magam elé emelem.
- Mit mondtam neked a madarak megevéséről kisasszony? Hogy ne csináld! De értesz te a szóból? Nem! Rossz cica vagy, nagyon rossz! – rovom meg durván, mire hangosan fújtatva kapálózni kezd. – Ne feleselj! És légy jó kislány, különben egy hétig nem kapsz enni! – azért ez már „enyhe” túlzás volt. Nem is gondoltam komolyan, csak az ideg beszélt belőlem. De erre már abbahagyta a kapálózást, és csak nagy szemekkel meredt fel rám. – Jól hallottad! Koplalni fogsz! – ismétlem meg a mondat jelentését. A kiscica továbbra is csak nagy szemekkel mered rám, de most már visz bele egy kis csillogást, és bájt is. Ne már! Beveti az édikiscica nézést! Ne! Annak sose tudok ellenállni! – Ne nézz így rám! – mondom neki figyelmeztetően, mire még aranyosabban kezd bámulni rám. Végül aztán megtörik a jég. - Jól van, na! Nem tudnék rád haragudni! – ölelem magamhoz nevetve, mire Cirmi hálásan dorombolni kezd. Pár másodpercig még így maradunk, aztán elválunk, mivel valami kezd nagyon szembetűnni és egyben irritálni is. Mégpedig az, hogy Yuu mosolyogva minket néz. Önmagában ez nem lenne baj, csak ahogy néz. Mert az olyan, mintha… mintha belém lenne esve!
- Maga meg mit bámul? – förmedek rá bunkón. Ő erre csak oldalra fordítja fejét, és úgy tesz, mint aki Scottyt nézi. Pedig tudom én, hogy nem így van. Csak zavarba jött a kicsike! Magamban kissé elvigyorodom. Ez tetszik. És nagyon nem tetszik, hogy tetszik!
- Ideje menned. – pillant vissza felém Yuu komoran – Későre jár már, nem szeretném, ha probléma lenne abból, hogy ilyenkor még nálam vagy. – Ch, na persze. Nem ezért küld el, tudom én!
- Jó. – vonok vállat, majd Cirmit a karomba véve az ajtó felé indulok. Hát, ez a találka nem a legjobban sült el. De legalább annyit elértem, hogy a sebem rendbe tegyék. Félsiker.
Az ajtóba érve viszont megtorpanok. Valami az eszembe jutott, és nem tudom, hogy meg merjem-e említeni Yuunak ezek után. Mégpedig a karnevál az. Mivel ha mindent számításba veszünk (márpedig tegyünk így) Yuu az egyetlen személy, aki eljöhetne velem. De kérdés, hogy beleegyezne-e? Egy olyan elfoglalt embernek, mint ő… De azért próba szerencse!
- Yuu – fordulok vissza a vörös felé, mire ő kérdően mered vissza rám – Nem lenne… - kicsit habozom, de aztán végül kinyögöm – Nem lenne kedve eljönni velem holnap egy karneválra? – nagy szemekkel mered rám – Nincs kivel mennem… - teszem hozzá utólag, mivel azért az tényleg elég furcsa, hogy először elutasítom (a békítős résznél), aztán meg elhívom szórakozni. A vörös erre kicsit elgondolkodik, majd kibaktat a szobából. Követem. Valamiféle íróasztal-szerűséghez megy, és kutatni kezd egy csomó irat között. Gondolom, most éppen azt mérlegeli, van-e elég ideje rám. Végül aztán elteszi a lapokat, és csak bólint.
- Rendben. – az arcom ekkor felderül.
- Csodás. Akkor viszlát! – mosolygom rá, majd intek, és ismét a kijárati ajtó felé veszem az irányt. Kis idő múlva már az esti utcákon barangolok.
Egy jó fél óra múlva már otthon is vagyok. Óvatosan lopózom végig a folyosókon, mivel a többiek valószínűleg már rég alszanak. Szerencse… Nem hiszem, hogy sokáig bírnám a társaságukat. Már majdnem a szobám előtt járok, mikor a villany hirtelen felkapcsolódik. Franc! Ezt szépen elkiabáltam! Nesztelenül futni kezdek az ajtó felé, hátha még beérek. De sajnos nem. A kezem már a kilincsen van, de ekkor egy hangot hallok a hátam mögül.
- Kirk! – hátrafordulok, és Jakekel találom szembe magam – Te meg mit keresel itt? – dörzsöli álmosan a szemeit. Fenébe. Gondolom, valahogy mégiscsak sikerült meghallania, hiszen a szobája nincs messze az enyémtől.
- Neked is szép jó estét. – mérem végig unottan – Tudod, akármilyen hihetetlen, a szobámba megyek. – a fiú még dörzsölgeti egy kicsit a szemét, majd ásítva a karórájára pillant.
- Ilyenkor?
- Ilyenkor. – sarkon fordulok, és már éppen nyitnám az ajtót, mikor a barna mellettem terem, és felemeli a bekötött karom. Mi ez, talán valami vámpír?!
- Mi ez? – bök a kötés felé kérdően.
- Nightclubban voltam, szerinted? – kapom el tőle a kezem. Nincs kedvem itt magyarázkodni neki!
- Ott haraptak meg ennyire? – mosolyodik el a barna.
- Heh? – pillantok a sebre, ami nagy balszerencsémre nem hagyta abba a vérzést… és ez át is ütött a kötésen, pontosan a két hegyesebb szemfog helyén – Geh… - lépek hátrébb a fiú elől – Ez nem jelent semmit! Mért kéne neked magyarázkodnom?
- Nem kell. – von vállat – Majd apunak is megteszi. Tudod, nem fog örülni annak, hogy te ilyen későn…
- Na és annak fog, hogy ezt a drága kutyuskád csinálta? – szakítom félbe Jaket, mire ő nagy szemekkel mered vissza rám.
- Hogyan? – kérdi döbbenten.
- Ahogy mondom. – fordítom el a fejem – Bruthus csinálta. – erre hatásszünet következik. Na mi van, ennyire meglepődik azon, hogy a dromedár döge nekem ugrott? Nem voltam én sose jóba vele!
- Ugye… nem mondod el apunak? – szólal meg végül a barna halkan. Érdeklődve pillantok vissza rá. Le van hajtva a feje. Hm, ez új nekem. De akaratlanul is elnevetem magam. Hiszen az előbb nem ő akart apucihoz rohanni?
- Tudod, ez nem is rossz ötlet! – teszem a kezem ismét a kilincsre, de mielőtt még lenyomhatnám, Jake megfogja. Kérdően pillantok fel rá. Most már nincs lehajtva a feje, hanem fekete szemeivel egyenesen az enyéimbe bámul.A tekintete most egészen más, mint szokott lenni. Nem rideg, nem gyűlölködő, inkább olyan… fájdalmas.
- Ne mond el neki. – utasít gépiesen. Hitetlenül fordulok felé.
- Mért ne? – üres tekintet. Kezdek tőle félni. Ennél még a tapló Jake is kellemesebb volt!
- Mert akkor… elviszi őt innen. – Az „őt” alatt gondolom Bruthust kell érteni.
- Miért? – kérdem gúnyos hanglejtéssel. Nem hiszem el, hogy az eddig „apuci drága kisfiaként” emlegetett egyént most hirtelen ilyen módon transzban tartják.
- Mert mostanában… egyszerűen nem lehet neki parancsolni. Valami történt vele… - tisztára, mint egy depressziós.
- Erről én nem tehetek. – vonok vállat.
- Értsd meg, nem vehetik el tőlem! – emeli fel a hangját. Döbbenten nézek rá. Nagyon elszánt lett.
- Ilyen fontos lenne neked? – mosolyodom el, mire ő félre kapja a fejét – Ám legyen. – Úgy döntöttem, nem kínzom tovább – Nem mondom el, ha… - kíváncsian rám pillant -… szépen kéred. – nagyra nyílnak a szemei. Ó igen aranyom, jól értetted!
- Mi? – bámul rám értetlenül.
- Ugyan, ne tedd már a hülyét! – nevetek fel. Annyira élvezem, de most komolyan! – Csak egy kérés. Kérd szépen, és a kutyád nem keveredik bajba! – rideggé válik a tekintete, és ahogy látom a jól ismert gyűlölet is megjelenik benne. Na igen, ez az én drága bátyám!
- Te kis korcs… azt akarod, hogy alázkodjak meg előtted, mi? – morog rám fogcsikorgatva. Oh hát igen, ez minden vágyam!
- Még sem vagy olyan gyenge felfogású, mint gondoltam. – vigyorodom el gonoszan. Ő erre dühösen ellök magától, és hátat fordít nekem.
- Ha a kutyámat elviszik innen, a macskádnak is annyi. Ezt tartsd észben! – mondja megszokott hangnemében, majd visszasétál a szobájába. Hm, hát mégis inkább a fenyegetést választotta. Hát én nem lennék jó pszichológus, az tuti. Valahogy nem tudok hatni az emberekre! Hát ez van. Viszont most egy új oldalát ismerhettem meg drága bátyámnak. Nagyon úgy tűnik, hogy neki is van szíve, és ugyanúgy ragaszkodik valamihez, ahogy én, csak igyekszik nem mutatni, mert ő vagány gyerek akar lenni. Nagyon szeretheti Bruthust. Talán még jobban is, mint én Cirmit. Ki tudja?
A szobámba lépve lerakom a cicát, becsukom az ablakot és az ajtót, átöltözök, és gyorsan az ágyba is bújok. Ott folytatom tovább az agyalást. Ha mindenkinek van egy ellentét énje, akkor nem csak Jakenek, hanem apámnak és mostohaanyámnak is van. Bár ezt nehezen tudom elképzelni… és Yuu másik énje? Egy gonoszkodó, mindenkit lekezelő, bunkó pszichodoki. Magamban felnevetek. Létezik egyáltalán ilyen? Nem hiszem. De azért nem lenne semmi! Ha belegondolok milyen szexi… min jár már megint az eszem? Egy párnát nyomok a fejemhez. Meghülyültem! Itt képzelgek a harmincas orvosomról, akivel elméletileg nem szabadna túl személyes kapcsolatba kerülnöm, de… Az ördögbe is, verd ki a fejedből! Csak aludj szépen Kirk, aludj…
El is aludtam. És érdekes módon most nem keltem fel semmire. Talán azért, mert Bruthus nem volt itthon az este (Ezt abból tudtam megállapítani, hogy mikor kora hajnalban kimentem a mosdóba és véletlen felrúgtam a vizes tálát, nem jött oda habzó szájjal vonyítani). És Jake is eltűnt. Szintén a kora hajnali esetből tudtam meg, mikor is a szobámba visszaérve hallottam, hogy ő meg kijön a sajátjából. Nem tudom, hova szállingózott el az a két jómadár, de valahogy most nem is tud érdekelni.
Mivel azon a hajnalon, ahogy kinyitottam a csipáim, sajna más villant be az agyamba. Méghozzá egy kép. Egy vörös hajú, szemüveges pszichológus képe, aki epertortával, narancssárga virágos Hawaii ingben közeledik felém. Megőrültem. De szép álom, nemde? Meséljem tovább is? Nem adom meg ezt az örömöt! Annyit viszont mondhatok, hogy elég szűknek éreztem akkor a gatyám… és itt akadtam ki! Nem értem, mért vannak nekem ilyen álmaim, mért vele, mért most, mért… annyi a mért, hogy inkább fel sem sorolom! Lényeg, hogy akkor fogadalmat tettem magamnak: megtartom a 3 lépés távolságot tőle. Vagy annyi talán nem is lesz elég! De kezdetnek megfelel. Ezzel felmérem a helyzet súlyosságát, és ha esetleg rosszabbnak érzem, még 3 lépés. És még 3, és még… persze tisztában vagyok vele, hogy 3 kilóméternél azért már érdemes lesz megállnom! Nem mutathatom ki túlzottan az ellenszenvem, mert még a végén gyanút fog… és azt nem akarom!
De térjünk vissza a reggelemre. Szóval felkeltem, rendbe raktam magam, majd kicammogtam a konyhába enni egy almát. Rájöttem, hogy ebben a házban csak az az egy dolog ehető! Hacsak nem akar Hófehérkéset játszani velem drága mostohám, és meg nem mérgezte még azt is… passzolna ez a történet! És akkor jönne az én drága Yuum, aki a… na álljunk csak meg, mért megint ő jutott az eszembe?! Micsoda egy transzvesztita sztori lenne. Tényleg megzakkantam!
Szóval felszerelkeztem pár almával, aztán elköszöntem a famíliától, és vártam, hogy Jake mikor tolja haza a képét. Negyed óra múlva meguntam várakozni, és nem is engedhettem magamnak több időt, így arra az elhatározásra jutottam, hogy egyedül megyek a suliba. Az okoska talán csak ott ragadt valamelyik haverjánál, és most azzal akar szívatni, hogy itt várat, közben meg már rég bement az óráira. Na abból nem eszel haver!
Így hát elindultam a suliba. Hamar be is értem, és az órák el is kezdődtek. Roppant unalmasak voltak, mint eddig mindig. Oda sem figyeltem, bár nem mondom, hogy ez az unalmasság miatt volt… sokkal inkább a délután járt a fejemben. A karnevál, és, hogy ott mik lesznek, meg Yuu… ennél a résznél azért már felhagytam az álmodozással, mivel eszembe jutott roppant kellemes álmom, és nem akartam itt a suliba… szóval az óra felétől viszonylag már figyeltem.
Szünetben az almákat majszolgattam, amiket otthonról csórtam. Nem volt valami kiadós tízórai, de éppen megfelelt a mostani igényeimnek. Aztán tesióra következett, amiből szerencsésen kimaradtam egy hamis igazolással. Mi sem könnyebb, mint a mostohaanyám aláírását hamisítani? Elárulom, kevés ilyen dolog van. De ezt sem azért tettem, mert nem volt kedvem tesizni. Csupán azért, mert iszonyatosan fájt a karom. A karomat illetően, apámék érdekes módon nem vették észre! Nem tudom hogy csináltam, pedig igazából nem is nagyon dugdoztam… úgy voltam vele, ha szívnom kell hát szívnom kell, de Cirmit úgysem keverhetik bele a dologba. Már csak Norimi miatt sem, aki meg imádja őt. Az egyetlen támaszom, ha rajta múlik, Cirminek semmi baja sem lesz! Tehát akár meg is láthatták volna a sebet (vagy éppen a fáslit, amivel reggel átkötöztem), de nem került a figyelmükbe. Később aztán rájöttem, miért: mert megint láthatatlanító pirulát vettem be a reggeli C-vitaminom helyett! Én komolyan nem tudom, hogy csinálom, de valami isteni nagy tehetségem lehet az ilyen gyógyszerek tudatlanul való beszedéséhez. Hát ez van, aki ilyen tehetséges a nem létezésben!
És ha már itt tartunk, Treyt sem láttam jó ideje. Pedig vele lett volna az első órám, sőt, a tesim is, de most még sincs sehol. Talán csak nem Yuu van a dologban? Elgondolkodtató…
Ilyen sok felesleges gondolkodás közben az idő is hamar elment, és mire felocsúdtam, már kémia órán ültem. Ugye azt mondanom sem kell, hogy Mizuki-sensei kipenderített a csoportjából? De még hogy! Az udvar végében lévő focip&aacu
Már épp szólnék vissza, amikor Kirk elém áll és rám néz. A tekintete olyan tiltó. Most mi a baj? Rosszat mondtam?
-Rendben van apu. Hazamegyek, ahogy kívánod. – pillant az apjára, mire a fickó tekintete megenyhül. Nem hiszem el! Kirk még csak nem is védekezik, nem tiltakozik.
- Na ugye! Látja sensei, nem kell őt védeni. Azt teszi, amit mondok. Ugye Kirk? – a fiú arcán keserű mosoly jelenik meg. Naná, hogy nincs kedve hazamenni. Szegényke.
-Hát persze… - fejét lehajtva kíséri ki az öreget.
- Akkor holnap. – int Jensen-san.
-Holnap. – becsukja az ajtót és nekidől háttal, szemét lehunyva. Nem értem ezt a fiút. Miért nem szállt szembe az öregével? Látszik, hogy nem szereti, hogy fél tőle, de ez az ember a markában tartja.
- Nem értelek téged – szólalok meg halkan, a fejemet csóválva. – Mért nem állsz ki magadért?
-Mert nem lenne értelme. – nyitja ki a szemét és rám mered. – Apám soha az életben nem értene egyet velem. Ellentétben magával – odasétál hozzám, és rám mosolyog. Szomorúan. – Köszönöm, hogy kiállt mellettem. Eddig még soha… soha senki nem tett ilyet. – mondja, mire barátságosan visszamosolygok rá. Hidd el kölyök, rám számíthatsz.
- Szívesen tettem. – mondom.
A zsebébe nyúl és kivesz valamit. Az ezüst tollamat, amit ellopott. Talán vissza akarja adni? Nem tudom. Olyan bűnbánó képet vág, mint egy kisgyerek. Úgy megölelném és megvigasztalnám.
-Tessék… - nyújtja felém a tollat. – Elnézést kérek, amiért elloptam… - lesüti a tekintetét, én meg csak döbbenten pislogok rá. .
- Semmi baj, Kirk… - veszem el a tollat. – Én nem haragudtam érte.
-Vettem bele betétet… most ezüsten fog… - hangja halk.
-Köszönöm. – ez kedves volt tőle.
Csak bámulom, majd a kezeim maguktól indulnak el, és ölelik át Kirköt. Olyan aranyos és kedves fiú. Csak valakinek beszélgetnie kéne vele. Eleinte tiltakozik, de aztán mégis hozzám simul, és már bújik is, mint egy kiscica. Szégyelli magát, fél és össze is van zavarodva. Megsimogatom a hátát, nyugtatóan, hogy érezze, nincs semmi baj, rám számíthat, én itt vagyok és nem hagyom cserben. Nem tudom, meddig állunk így, de egy idő után vörösen bontakozunk ki egymás karjaiból. Ez azt hiszem túlment az orvos-beteg kapcsolaton. Mindig arra oktattak, hogy ne nagyon teremtsünk testi kontaktust egy pácienssel, mert az könnyen a visszájára fordulhat.
-Azt hiszem… jobb ha megyek – mondom vörös képpel. – Holnapután találkozunk. Vigyázz magadra, ok? Majd kitalálok valamit, hogy könnyebb legyen neked.
-Ok – bólint, de látom, hogy még mindig kételkedik. Nem is csodálom. Ez a fiú senkiben sem bízik.
***
Másnap nem nagyon tudok magammal mit kezdeni. A gondolataim állandóan Kirk körül keringenek. Még jó, hogy délelőtt csak két páciensem van. Miért érdekel engem ennyire ez a kölyök? Hiszen ő is csak egy betegem, olyan, mint a többi. Nem szabadna így kötődnöm hozzá, mert az sem neki, sem nekem nem lesz túlságosan jó. Hála égnek, a betegeim nem szoktam haragudni, ha néha lemondom a rendelést egy-egy sürgős eset miatt. Mindenkinek lehetnek sürgős esetei. De ez akkor sem normális dolog, ha ennyit gondolok egy fiúra, akit nem is ismerek, mert összesen kétszer találkoztam vele. Kirk kissé zabolátlan, szeretethiányos, és csak az kéne neki, hogy figyeljenek rá, kicsit foglalkozzanak és törődjenek vele. De az apja ezt képtelen megérteni, ő meg nem mer szólni. Viszont, amíg ez nem változik, én nem nagyon tudok neki segíteni. Kirk akarja, hogy valaki segítsen neki, mégsem képes ezt kérni. Ej, nehéz dolgom lesz vele.
Végül meggyőzöm magam, hogy meg tudom csinálni. Elvégre, nem én lennék Tokió legjobb pszichológusa, ha egy ilyen esetet ne tudnék megoldani. Főzök magamnak egy kávét, majd behívom a következő paciensemet. Szükségem volt néhány percre, hogy lenyugodjak.
A délelőtt nyugodtan telik és mikor megtudom, hogy mára két betegem mégsem tud jönni, úgy döntök, átsétálok a majdnem szemben levő kis étterembe, hogy fogyasszak valamit. Rám is rámfér néha egy kis kényeztetés. És mivel jelenleg facér vagyok, talán egy kis kaja is megteszi.
***
Ahogy odaérek és bemegyek a hangulatos kis helyre, hirtelen Kirköt pillantom meg. Mit keres itt? Aztán mikor meglátom rajta az egyenruhát, azonnal világossá válik, hogy ő itt dolgozik. Hát persze, bennevan az aktájában. Hmmm... milyen jól áll neki az az ing. Jaj, Yuu, megint mire gondolsz? Gondolatban fejbevágom magam, amiért megint a fiúról fantáziálok. Ő a betegem, nem a szeretőm. Amúgyis kiskorú még, a végén lecsuknának liliomtiprásért. Azt hiszem, ő is meglátott, mert türelmesen vár, míg odasétálok hozzá.
- Szia! – köszönök mosolyogva, mikor odaérek hozzá.
- Csá. Hát maga meg mit keres itt? Követ engem? – a tekintete gyanakvó.
- Nem. Csak volt egy kis szabadidőm, és gondoltam… - kezdek bele, de közbevág.
- Ne is folytassa. Apám küldte a nyakamra?
- Nem hinném, hogy ő ezek után ilyesmire kérne… - vallom be és igazam is van. Jensen-san biztos nem kérne rá a tegnapi után, hogy járjak a fia nyomában.
- Van benne valami. – von vállat, mint akinek mindegy. Látszik, hogy nem nagyon örül, hogy itt vagyok. Talán még szégyelli magát a tegnapi miatt? – Akkor tituláljuk csak egy szerencsétlen találkozásnak.
- Ahogy szeretnéd. – mondom türelmesen. - Jól áll ez a zakó. – mutatok az egyenruhára.
- Köszönöm… - elpirul. Milyen aranyos. Könnyen zavarba lehet hozni. Magamban jót mulatok ezen és gondolatban feljegyzem, mivel lehet kissé szívatni, ha már jobban ismerem.
- Mióta külön lakásom van… volt. De csak úgy mellékesen: ez is benne van az aktámba. – sóhajt megadóan. Na igen, lehet ezután az apja nem engedi majd dolgozni. Szegény.
- Úgy látom, azóta sem döntöttél úgy, hogy megkönnyíted a dolgom.
- Természetesen nem. – rámkacsint. Jókedvűen és pimaszul. Ejha, vannak még itt meglepetések. Nem baj, annál jobb. – Ebédelt már?
- Nem - rázom a fejem.
- Remek! Akkor meghívom valamire! – jelenti ki határozottan. Mintha inkább ki akarná egyenlíteni a számlát.
- Ha így akarod. – bólintok. Nem akarok vele ellenkezni.
- Így. Akkor válasszon! – kapok egy étlapot.
- Szöszi, rendelés! – hallok egy hangot, mire diszkréten belenevetek az étlapba, arcomat elrejtve. Szöszi. Na, lesz mivel húznom az agyát, ha rosszkisfiú lesz.
- Vettem Szöszi kettő. – ordít vissza. - Mindjárt jövök. – pillant rám, majd elfüstöl. Siet, és úgy látszik, szeret dolgozni. Legalább eltereli a figyelmét a jelenlegi helyzetéről.
- Senkit sem láttam még ilyen nagy kedvvel dolgozni. – mosolyodok el, mikor bosszúsan visszajön. Na igen, a vendégek néha elég idegesítőek tudnak lenni. Csak legyint.
- Dolgozott már maga vendéglőipadban? – teszi fel a kérdést.
- Nem, még soha.
- Akkor meg ne szóljon egy rohadt szót se! – vigyorog rám. – Választott már?
- Minden jól néz ki. – tolom vissza az étlapot. – Mi a specialitás?
- Valami gombás trutyi. – veszi el az étlapot, nekem meg a gondolatára is forogni kezd a gyomrom. Gomba. Fúj! – Azt kér?
- Gombát? – elfintorodom. – Nem… inkább nem…
- Nem szereti a gombát? – a tekintete meglepett. Nagyon is.
- Nem éppen.
- Ááá, remek. – mi ez a gonosz vigyor? Ugye nem arra gondolsz, amire szerintem nem kéne hogy gondolj?
- Remek? – húzom fel kérdően a szemöldököm.
- Nem érdekes. Szóval akkor kap egy csoki kelyhet! – mondja végül és már indulna is, mikor valaki megszólal. Egy lányhang.
- Kirk-kun! – a pult másik oldalán, mellettem egy lány áll. Talán olyan Kirk-korabeli lehet. Igazán csinos.
- Hinamori-san. – odamegy hozzá.
- Treyhez jöttem. – a lányka mosolyog, de közben majd felfalja a szemével a fiút. Csak nem tetszik neki? Bár tény, hogy Kirk nagyon helyes kölyök, de a kislány nem illik hozzá.
- Arra van. – int neki, majd megfordul és a csokifagyimmal kezd ügyködni, ami pár perc múlva sikeresen landol is előttem. Finomnak néz ki. - Tessék. Aztán ne csöpögtesse szét itt nekem, mert nem akarom feltakarítani! …
- Oké. – kanalazni kezdem a finomságot, de közben valami motoszkál a fejemben. – Ki volt az a lány?
- Ó, csak nem féltékeny? – vigyorodik el gúnyosan.
- Nem, inkább csak kíváncsi - én féltékeny? Soha.
- Trey exbarátnője. Semmi közöm hozzá. – von vállat. Ja persze, én is ezt mondanám.
- Értem. Szerintem tetszel neki.
- Ezt a harminc éves férfiúi tapasztalata segítségével állapította meg? – vihog. Ez fájt. Most öregnek érzem magam.
- Nem. Abból, ahogy téged nézett. – mondom nyugodtan.
- És ha tetszem neki? Én mindenkinek tetszem… - von vállat. – Amúgy rájöttem, honnan ismerős a neve.
- Honnan? – nézek rá. Érdekelne, nagyon is.
- Onnan, hogy Hinamorinak is ez a másik neve. Viszont ezt így nem értem, mert akkor elvileg ez egy lány név… - a fejét vakarja.
- Igen, az. – nyugtázom teljes lelkibékével.
- Az? Szóval lány nevet adtak magának? – mindjárt elröhögi magát. Rosszul esne.
- Aha. Többek között ezért is tanultam meg karatézni.
- Csak egy név miatt? Szívás. – legyint.
- Mondhatjuk így is. De ez már régen volt… - inkább nem mesélek róla. Túlságosan is ronda emlékek.
Még beszélgetünk egy kicsit, de lassan nekem is vissza kell mennem. Várnak a betegeim. Megeszem a fagyimat, aztán elköszönök Kirktől. Szívesen maradnék még, de félek, ha velem trécsel, ráadásul munkaidő alatt, abból nagyon sok kellemetlensége származik.
Az irodába visszaérve még mindig rajta gondolkozom. Ez pont olyan, mint amikor Ishigamival jártam. Csak rá gondoltam, mert teljesen bele voltam zúgva. Aztán megcsalt. De ez nem ugyanaz! Akkor mégis, miért gondolok olyan sokat rá? Ő még csak egy gyerek. Annyi idős, mint én voltam annak idején. Megrázom a fejem. Nem! Most a munka az első!
***
Aznap este olyan vagyok, mint a mosott rongy. Vajon Kirk hogy viseli az otthoni életet? Vajon hogy bánnak vele? De miért gondolok mindig rá? Megnézem az órát. Éjjel fél kettő és én még mindig fennvagyok. Így inkább felkelek és főzök egy teát. Scotty békésen alszik a kalitkájában. Helyes, mert ha felébred, tuti nem alszom többet. Kitámolygok a konyhába, vizet forralok, filteres teát rakok bele és mikor kész, megiszom. Csak úgy, minden nélkül. Lassan úgy érzem, kezd hatni és már el is tudok aludni.
Másnap reggel nem jobb a helyzet. Túlságosan is aggódom, pedig nem szabadna. A délelőtt ramatyul telik, és alig várom a négy órát, mikor Kirk végre felbukkan. Komolyan, olyan vagyok, mint egy iskolásfiú az első randija előtt. Szánalmas. De... valahogy többet érzek eziránt a fiú iránt, mint illő lenne. Még van pár percem, így főzök egy kávét, kicsit rendberakom az előző páciensem - egy kislány - után a festőállványt és az ecseteket, majd töltök egy csésze kávét magamnak. Kell ez a kis lazulás. Mostanában amúgyis feszült vagyok. Talán ki kéne vennem pár szabadnapot. Túlhajszoltam magam az utóbbi időben. Nemcsak Kirkről van szó, hanem a többi betegemről is. Túl sokat vállaltam. De most biztos nem megyek szabira, bár tudom, ez lenne az egyetlen megoldás. A képet nézegetem, amit Ai-chan festett. Mindig ugyanaz. Tűz, égő ház, égő emberek. De mit is láthatna egy nyolcéves kislány, akinek az egész családja a szeme láttára égett halálra? Megcsóválom a fejem és félreteszem a képet. Lassan egy éve és ma megtisztelt azzal, hogy köszönt, amikor elment. Lassan haladunk. Nagyon lassan.
Végül az asszisztensem szól, hogy megérkezett Kirk, én meg leülök és valóban, Kirk lép be az ajtón. Kialvatlan, rosszkedvű, és látszik, hogy semmi kedve nincs beszélgetni. Köszön, aztán leül a kanapéra. Fáradtnak tűnik, mint aki alig aludt az éjjel. Szó nélkül teszek elé egy csésze kávét, cukrot, édesítőt és tejet.
- Köszönöm - mondja halkan, bár inkább csak suttog.
- Rossz bőrben vagy - állapítom meg. - Mint aki nem aludt éjszaka.
- Nem nagyon - rázza a fejét.
Türelmesen várok, míg megízesíti a kávéját és kortyol belőle. Tűnődve nézem. Ennyire megviselte, hogy visszaköltöztették? Vagy talán otthon történt valami? Ha akarja, úgyis elmondja nekem. Leteszi a csészét és sóhajt. Ajjaj, itt valami nagyon rossz dolog történhetett.
- Gyűlölöm! - fakad ki - Gyűlölöm!
- Apádat? - kérdem, mire bólint.
- Meg mindenkit - folytatja. - A mostohabátyám egy genny alak. A szobámat is elvette, és bántani akarja Cirmit. A macskámat - teszi hozzá kérdő pillantásomat látva. - A mostohaanyám meg semmibe vesz. Apámnak se számítok csak... az új családja. Én... én... egy selejt vagyok.
- Dehogy vagy selejt - lépek oda hozzá és ülök le mellé. - Ne mondd ezt! Figyelj, itt nyugodtan kiadhatod a dühöd, ordíthatsz, szitkozódhatsz, amit szeretnél - mondom kedvesen. - Jobb ha kiadod, mintha bennmarad.
- Nem akarok ott lakni - hajtja le a fejét. - Mindenki keresztülnéz rajtam Cirmin meg a tízéves mostohahúgomat kivéve. Ők az egyetlenek, akik törődnek velem.
- És én is törődöm - lapogatom meg gyengéden a vállát. - Ide bármikor jöhetsz, ha beszélgetni akarsz.
- Fel is hívhatom? - kérdi reménykedve.
- Akár fel is hívhatsz - bólintok. Bár ezt nem nagyon szeretném. Viszont ezt nem közlöm vele.
- Bármikor? Este is? Éjszaka is?
- Bármikor - mosolygok bátorítóan.
Látom, hogy megenyhül. Talán hatottam rá. Olyan könnyű neki örömet okozni, csak egy bíztatás kell és megértés. Végigbeszélgetjük az egy órát. Sok mindenről mesél, de főképp az anyjáról. Úgy tűnik, ő volt az egyetlen, aki valóban megértette a fiút. Végül az egy óra letelte után elköszön és elmegy. Mintha kissé jobban érezné magát, bár lehet, ez csak a látszat. Jól tudja titkolni az érzéseit, de valójában nagyon is vágyik arra, hogy szeressék. Mivel ma már nincs több betegem, így ideje nekem is hazaorientálódni. Sok munkám lesz otthon. Takarítanom kell, mosni és még van pár páciens akiknek az aktáját át kéne néznem és megírnom pár jelentést. Csak úgy magamnak. A kezem véletlenül csúszik Kirk aktájára. Az övé az egyik legkövérebb az összes közül. Sok mindenen ment át, és túl sok - talán hat - pszichológusa is volt eddig. De ahogy láttam, mind megvált tőle egy hónap után. Pedig csak időt kellett volna rá szakítaniuk. Sóhajtok egyet, felkapom a táskám, kabátom és hazafelé indulok. Az asszisztensem majd bezár.
***
Hazaérve ledobom a cuccaimat és először is veszek egy jó forró fürdőt. Ideje kiáztatnom magamból a gondokat. A kellemes vízben ellazulok és végre a fejem is tisztul. Jó egy órát töltök a melegben, aztán bekapcsolom a mosógépet, majd úgy döntök, a takarítás várhat holnapig, nincs még akkora kupi és kimegyek vacsorát készíteni.
Épp tévézgetek, amikor valaki verni kezdi az ajtót, de olyan hangerővel, hogy azt hiszem, kiszakad a helyéről. Este tíz óra van, és el nem tudom képzelni, ki a fene lehet az ilyenkor. Viszont biztos sürgős, így kisietek és kinyitom. A lélegzetem eláll.
- Kirk! - szólalok meg döbbenten - Mit keresel itt? - nem tudom, honnan tudta meg a címem, de nem is ez számít.
- Sen... sei... - suttog halkan és látom, hogy reszket.
- Gyere be! - tessékelem be és ekkor egy hatalmas vörös foltot fedezek fel a karján, amiben egy fehér macskát szorongat. A cica sértetlen. - Mi történt veled?
- Bru... Brutus - sír.
Nem tudom, ki az a Brutus, de nem feszegetem, inkább a nappaliba kísérem a fiút és leültetem a kanapéra, majd felhúzom a pólója ujját. Harapásnyom éktelenkedik a karján, de akkora, hogy én ekkorát még nem is láttam. Egy kutya? Azonnal kirohanok gézért, fertőtlenítőért, vízért és rongyért. Kirk még sír és reszket, mint a nyárfalevél. Óvatosan leveszem róla a pólót - a cica már felfedezőútra indult a lakásomban és most kissé ideges vagyok, nehogy késői vacsorának nézze a madaramat -, majd elkezdem lemosni Kirk sebét. Aztán fertőtlenítem és bekötözöm. Fél valamitől, de nem beszél. Hozok neki egy kis teát.
- Tűnjön innen! – kiabálom az eresz alatt megálló Yuunak - Húzzon el!
- Kirk – szólal meg, mire én elhallgatok, de az arcomon továbbra is láthatóak valódi érzéseim - meg fogsz fázni, ha odakinn maradsz. - Kit érdekel? – kérdem fájdalmasan - Senkit! Senkit sem, ezen a kibaszott világon!
- Engem igen – lép ki egy esernyővel a kezében, amit a fejem fölé tart - Engem érdekel. – Na persze!
- A nagy faszt! – fordulok el mérgesen - Csak azért van itt, mert az apám fizet magának. Hogy talált rám?
- A barátod árulta el. – Sejtettem - Nagyon aggódik miattad – Aggódik? Megfordulok, és felnézek rá. - Én is aggódom. Nem akarod elmondani, mi történt?
- Minek? Úgyis tudja. Apám gondolom, elmondta – vonok vállat közönyösen. Még mindig nem bízom benne.
- De én kíváncsi vagyok, valójában mi történt – guggol le mellém. - Ezeket ki okozta? – mutat a karomon lévő foltokra.
- A tanárom – válaszolok halkan. - Pár... pár srác a suliban... el akarta venni... a nyakláncomat – kezdek bele a történetbe már a sírás határán. - Azt... azt hazudták, hogy... nem is az enyém és... hogy rátámadtam egy egész... bandára, de... - Nem így történt – szakít félbe - Tudom, milyen érzés. Annak idején belém is folyton belém kötöttek. – Belé? Na de vajon miért?
- Ko... komolyan? – nézek rá csodálkozva - És... mit csinált?
- Megtanultam karatézni – válaszol kurtán. Óh. Hát, ha ez ilyen egyszerű! - Na, gyere, állj fel! Menjünk valami nyugisabb helyre, jó? Vagy legalább szárazabbra, mielőtt megfázol itt nekem. – bólintok, mivel kicsit tényleg kezdek már fázni.
Yuu segít felállni, majd mikor ráeszmél, hogy kissé sántítok, a karjaiba kap. Először kicsit tiltakozom, de mikor látom, hogy mit sem használ, beletörődöm a dologba. Erősen kapaszkodom belé, és arcomat az ingébe temetem. Nem akarom, hogy így lásson. A sulis húzásom már éppen elég meredek volt. Nem szabadott volna ezt az oldalamat megismernie! Senkinek sem szabadott volna… Megkérem rá, hogy ne apámhoz vigyen, hanem a lakásomba. Beleegyezik.
Mikor hazaérünk, Yuu fürödni küld, ő maga meg a konyhába megy. Vajon mit akar ott? Csak nem főzni? Bár, ha úgy vesszük mindegy. Amúgy is éhes vagyok már. Egy óra múlva végzem is, és immár szárazon a konyhába megyek. Tényleg főzött nekem. És meg is terített. Az asztalhoz hív, mire én szó nélkül odamegyek, és leülök enni. Kedves gesztus tőle. Talán ezzel akar levenni a lábamról?
- Finom - suttogom. - De ezzel nem fog engem meghódítani.
- Gondoltam, éhes lehetsz - von vállat. - Semmi hátsó szándékom nincs. – persze, én is ezt mondanám! De inkább nem ragozom tovább.
- Apám... vissza akar vinni a házba - Ejtem a témát. - Nem akarok visszamenni. Minden olyan... hideg. Apám gyűlöl.
- Miből gondolod? – néz rám kérdően.
- Anyám halála óta szarik rám. Sosem törődött velem, sosem kérdezte mi bajom, csak járatott a dokikhoz, mert szerinte defektes vagyok. Pedig csak... csak néha kérdeznie kéne.
- Kirk. Beszéljünk nyíltan. Szeretnék a barátod lenni, rendben? – őszintének tűnik, és ez felkelti a figyelmem - De nem kérem a bizalmad, amíg nem érdemlem ki. Nekem bármit elmondhatsz, sőt, kérdezhetsz is, ok? – Persze, mivel ugye pszichodoki…
- Ok - bólintok. - Nem ül le? Kényelmetlen így enni. – Ebben nem hazudtam.
- Ahogy gondolod – ül le mellém.
A továbbiakban már hallgatunk. Én némán eszegetem, Yuu meg csak maga elé bámul. Vajon mit gondolhat most rólam? Látta, milyen vagyok, ha totál kiborulok… Más oldalaim meg még tök snasszok neki. Vajon meddig bír ki engem? Felsóhajt. Kérdően pillantok fel rá. Ő csak int, hogy semmi baj sincs, csak elgondolkodott egy kicsit. Visszafordulok az ételemhez. Már most furcsának tart…
De nem is tudok tovább gondolkodni ezen, mivel csengetés hallatszik. Yuu erre feláll, és ajtót nyit.
- A fiam itt van? – hallom kintről apám hangját - Kirk! Holnap délután érted jövök. Addigra pakolj össze! Nem tűrök ellentmondást! – lép be a konyhába. Jaj ne! Kétségbeesetten nézek Yuura. Csináljon már valamit…!
- Nem hiszem, hogy önnel akarna élni – szólal meg a doki. Meglepetten bámulok rá. Ő most tényleg… kiáll mellettem?
- Az én fiam! Sensei, maga ebbe ne szóljon bele! – kiabál rá apám.
- Nem hiszem, hogy jót tesz neki azzal, ha olyan helyre kényszeríti, amit gyűlöl!
- Mi az, hogy gyűlöl? Az a ház az otthona!
- De ő nem érzi annak – Csodálatom tárgya lesz ez az orvos - Fél és nem érzi, hogy maga törődne vele. Amit ön tesz uram, az minden, csak nem törődés. – Én ezt sose mertem volna megmondani neki!
- Tizenhét éves, mégis hogy kéne bánnom vele? Nem kisgyerek már. Kirk, hallottad, nem? Pakolj! Holnap hazajössz! – Kezd kevés lenni itt a levegő… Yuu már éppen felelne vissza, mikor én elé állok, és tiltóan felnézek rá.
- Rendben van apu. Hazamegyek, ahogy kívánod. – pillantok rá az apámra, mire a tekintete megenyhül. Nem tehettem mást… Apám túl eltökélt. Ha Yuu tovább érvel mellettem, abból még nagy baj lehet…
- Na ugye! Látja Sensei, nem kell őt védeni. Azt teszi, amit mondok. Ugye Kirk? – keserű mosoly jelenik meg az arcomon.
- Hát persze… - hajtom le a fejem, majd az ajtóhoz kísérem a már távozni kívánó apámat.
- Akkor holnap. – int köszönésképpen az öreg.
- Holnap. – suttogom, és becsukom utána az ajtót. Mélyen felsóhajtok, majd megfordulok, becsukom a szemem, és az ajtónak dőlök. Yuut még nem küldtem el, úgyhogy szemtanúja lehetett a kis színjátszásomnak.
- Nem értelek téged – hallom meg a hangját pár méterrel arrébbról – Mért nem állsz ki magadért?
- Mert nem lenne értelme. – nyitom ki a szemeim, és a vörösre meredek – Apám soha az életben nem értene egyet velem. Ellentétben magával – lassan elé sétálok, és rámosolygok – Köszönöm, hogy kiállt mellettem. Eddig még soha… soha senki nem tett ilyet. – Yuu erre barátságosan visszamosolyog rám.
- Szívesen tettem. – az egyik kezem eközben a zsebembe téved. A toll van benne, amit Yuutól elloptam. Talán most… vissza kéne… Ugyan, mikre gondolok! De mégis… ő volt az egyetlen, aki kiállt mellettem… Ennyivel tartozom!
Miután szépen meggyőzöm magam, ismét sóhajtok egyet, majd előhúzom a zsebemből az ezüst tollat.
- Tessék… - nyújtom a vörös felé – Elnézést kérek, amiért elloptam… - sütöm le a tekintetem, de a férfi meglepett arcát még így is jól látom.
- Semmi baj, Kirk… - veszi ki a kezemből a tollat – Én nem haragudtam érte.
- Vettem bele betétet… most ezüsten fog… - Mért érzem én azt, hogy egyre vörösebb vagyok?
- Köszönöm. – Van is mit!
Ezután néma csend következik. Én a vörösségemmel küzdök, Yuu meg gondolom engem néz, és azon gondolkodik, hogy lehet valaki akkora nagy pancser! Végül aztán arra eszmélek fel, hogy magához húz, és átölel. Hé! Ne engedd már neki! Ne! Ne bújj oda hozzá! Ne… Neee… Késő. Nem bírtam ki. Visszaöleltem, és szorosan hozzá is bújtam. Na mi lett a bizalmatlan felemmel? Mért nem szólt közbe? Mintha nem is önmagam lennék ezekben a percekben! Talán tényleg nem is vagyok önmagam… Hanem valaki más, aki sokkal jobb…
Másnapra össze is csomagoltam, és elindultam a munkahelyemre. Igen, alkalmi pincér voltán néha muszáj bemennem… És tekintve, hogy ma szombat van…
Bár bevallom, nincs túl sok kedvem hozzá. Gyűlölök pincérkedni, de hát valamiből fenn kell tartanom magam… vagyis kellett, mivelhogy ha újra a családhoz költözök, ezzel a gonddal kevesebb lesz. Éhen halni így már nem fogok. Eddig se éheztem soha… Zsebpénznek a pincéri fizetés elég lesz. Na meg, ha egyszer drága családom úgy dönt, hogy visszakéri a kaja árát… kinézem belőlünk!
Na de nem is érdekes, a lényeg, hogy elindultam dolgozni. Útközben találkoztam Treyjel, mivel hogy ő is ott dolgozik, ahol én (Valójában ő ajánlott be engem, de ez mellékes). Egész kedves volt velem, annak ellenére, hogy szépen kificamítottam a karját azzal az ellökéssel… Bár annyira vészesnek nem tűnik, csak be van neki kötve.
- Nem kéne inkább pihentetned a kezed? – kérdem aggodalmas hangon - Odaadom a fizetésem felét, mint kártérítés, nem kell aggódnod… - A tiszta jóindulat beszél belőlem, de Trey is pontosan tudja, hogy soha életemben nem adnék oda senkinek semmit, akkor se, ha a legjobb barátom az illető. Yuu esete egy szerencsétlen kivétel volt. De az óta kijózanodtam!
- Ugyan! Annyira nem rokkantam le! – nevet a szöszi – Az viszont érdekelne, mért viselkedtél akkor úgy, mint egy depressziós állat. – néz rám érdeklődve, mire én elkapom a tekintetem.
- Az egész suli erről beszél már, akkor meg miért kérded?
- Mert a pletyka az csak pletyka… - von vállat - Jól tudom, hogy nem te kezdeményeztél.
- Ó tényleg, erről jut eszembe! Hova a jó francba tűntél hirtelen? Ha akkor ott lettél volna, Mizuki-sensei talán hisz nekem – pillantok rá vádlón.
- Gome… - hajtja le a fejét bocsánatkérően - Tudod elindultam feléd, csak akkor…
- Akkor?
- Akkor… - elvörösödik.
- Ne idegesíts, mert akkor lerokkanhatsz a másik karodra is… - morgom figyelmeztetően, mire Trey nevetve (és jó erősen) hátba csap.
- Akkor odajött hozzám Yuu.
- Yuu? – dinnye nagyságúak lesznek a szemeim – Milyen Yuu?
- Hát Yuu Hinamori. Az exbarátnőm. Nem emlékszel rá? – kérdi furcsállón a szőke.
- Jah… hogy az a Yuu… - esik le a dolog – De… De igen, emlékszem… Szóval odajött hozzád, és?
- És megkérdezte, nem próbálnánk-e meg újra kezdeni a kapcsolatunk. És én erre…
-… elvörösödtél, és rohantál a mosdóba megmosni az arcod. – kuncogom fel gúnyosan. Na de most komolyan, csinált már ilyet!
- Nem te baka! – csap hátba ismét Trey. Mért is nem törtem el mindkét kezét? – Hanem azt válaszoltam, talán.
- Húú, ez izgi. Szóval azt akarod, hogy küzdjön érted?
- Nem dehogy… én csak…
- Tudod mit? Ejtsük a témát! Már így is kezd hányingerem lenni! – Való igaz, bár az nem biztos, hogy a téma miatt. Hanem azért, mert megéreztem az étterem kajáinak az illatát… Wrr…
- Nekem mindegy. – von vállat Trey. A hátralévő 5 lépésben, amit még az étteremig meg kellett tennünk, már csöndben tettük meg. Nem is olyan nagy baj, amúgy sem szeretem a túl nyálas témákat. Ahogy beérünk, a főnök persze rögtön letol, hogy megint késtünk. Ch, hát dugja fel magának az étlapot, ha annyira unatkozik, míg nem vagyunk itt! A kettesszámú dolog, amit utálok itt: a főnököm! De azért szépen elnézést kértünk, és jó pofát vágtunk a dologhoz. Azért csodálkoztam, hogy Trey kezét nem tette szóvá. Végül is neki mindegy, csak dolgozzunk. Rabszolgahajcsár! Na mindegy.
Miután átöltöztünk, beálltunk a pult mögé, és vártunk, hogy jöjjön néhány kedves vendég. Rövidesen jöttek is, és Treynek akadt is tennivalója. Mert, hogy nem vállaltam fel az első adagot csak azért, mert neki nem jó az egyik karja… Ugyan… Nem vagyok én olyan nagylelkű!
De mivel semmi dolgom nem akadt, elindultam Malackához… öh… izé… szóval elkezdtem dúdolni a Natsuhiboshit. És mintha csak füttyentettem volna, az ajtóban ekkor megjelent Yuu. Figyelmesen körbenézett, majd mikor meglátott, elindult felém.
- Szia! – köszönt, mikor odaér elém.
- Csá. Hát maga meg mit keres itt? Követ engem? – sandítok rá gyanakvóan.
- Nem. Csak volt egy kis szabadidőm, és gondoltam…
- Ne is folytassa. Apám küldte a nyakamra?
- Nem hinném, hogy ő ezek után ilyesmire kérne…
- Van benne valami. – vonok végül vállat – Akkor tituláljuk csak egy szerencsétlen találkozásnak.
- Ahogy szeretnéd. – megőrjít a birkatürelmével. Más doki már rég kikészült volna tőlem, de nem, nekem még fel is kellett bátorítani ezt a jómadarat, hogy egész életemben a nyakamon lógjon! Annyira utálom magam!
- Jól áll ez a zakó. – mutat a pincér egyenruhámra.
- Köszönöm… - nézek végig magamon, majd kissé elpirulok. Ó, mi van már velem?!
- Amúgy mióta dolgozol itt? – vált témát a vörös.
- Mióta külön lakásom van… volt. De csak úgy mellékesen: ez is benne van az aktámba. – megadóan felsóhajt.
- Úgy látom, azóta sem döntöttél úgy, hogy megkönnyíted a dolgom.
- Természetesen nem. – kacsintok jókedvűen. Imádok mások idegein táncolni! – Ebédelt már?
- Nem.
- Remek! Akkor meghívom valamire! – jelentem ki határozottam. Valamivel törlesztenem kell a tegnapi kajacsinálást, mert bár az én alapanyagaimból dobta össze, ki tudja, mikor kéri számon rajtam az idejét… Istenem, tisztára, mint egy üldözési mániás!
- Ha így akarod. – Helyes! Ne is próbálj ellenkezni, én vagyok a főnök!
- Így. Akkor válasszon! – nyomok a kezébe egy étlapot.
- Szöszi, rendelés! – hallom az egyik asztal felől Trey hangját. Az Isten szerelmére, megmondtam neki, hogy ne hívjon szöszinek!
- Vettem Szöszi kettő. – Visszakapoood… - Mindjárt jövök. – pillantok Yuu felé, majd felállok, és a kijelölt asztalhoz ballagok. Csak úgy virít le rólam a lelkesedés. A bárgyú mosoly sem hiányzik. És az sem, hogy ez a kétgyerekes anya két másodpercenként átírassa a rendelést! Idegosztáááály! Végül csak elszabadulok, és visszasomfordálok Yuuhoz.
- Senkit sem láttam még ilyen nagy kedvvel dolgozni. – mosolyodik el a doki, mikor meglátja az arckifejezésem. Én erre csak unottan rápillantok.
- Dolgozott már maga vendéglőipadban? – teszem fel a költői kérdést.
- Nem, még soha.
- Akkor meg ne szóljon egy rohadt szót se! – vigyorgok rá kényszeredetten. De szeretem én a munkám! – Választott már?
- Minden jól néz ki. – tolja vissza elém az étlapot – Mi a specialitás?
- Valami gombás trutyi. – veszem el előle – Azt kér?
- Gombát? – kicsit elfintorodik – Nem… inkább nem…
- Nem szereti a gombát? – nézek rá meglepetten.
- Nem éppen.
- Ááá, remek. – vigyorodok el gonoszan. Megvan már, mit fogok adni neki, ha megharagszom rá… Nyehhehe…
- Remek? – húzza fel kérdően a szemöldökét.
- Nem érdekes. Szóval akkor kap egy csoki kelyhet! – zárom le a témát, majd már indulnék is a kajáért, mikor valaki hangja megállít.
- Kirk-kun! – kérdően hátranézek. A pult másik oldalán egy lányt pillantok meg.
- Hinamori-san. – megyek oda hozzá.
- Treyhez jöttem. – mosolyog rám csábosan.
- Arra van. – intek neki, majd megfordulok, és ismét elindulok a kehelyért. Pár perc múlva le is teszem Yuu elé – Tessék. Aztán ne csöpögtesse szét itt nekem, mert nem akarom feltakarítani! – Olyan kedves és jóindulatú vagyok…
- Oké. – kezdi el kanalazni az édességet – Ki volt az a lány?
- Ó, csak nem féltékeny? – vigyorodom el gúnyosan.
- Nem, inkább csak kíváncsi.
- Trey exbarátnője. Semmi közöm hozzá. – vonok vállat.
- Értem. Szerintem tetszel neki.
- Ezt a harminc éves férfiúi tapasztalata segítségével állapította meg? – vihogom.
- Nem. Abból, ahogy téged nézett. – Semmivel sem tudom felidegelni…
- És ha tetszem neki? Én mindenkinek tetszem… - vonok vállat – Amúgy rájöttem, honnan ismerős a neve.
- Honnan? – néz rám érdeklődve a vörös.
- Onnan, hogy Hinamorinak is ez a másik neve. Viszont ezt így nem értem, mert akkor elvileg ez egy lány név… - vakarom a fejem.
- Igen, az. – nyugtázza le Yuu.
- Az? Szóval lány nevet adtak magának? – a röhögő görcs határán vagyok.
- Aha. Többek között ezért is tanultam meg karatézni.
- Csak egy név miatt? Szívás. – legyintek.
- Mondhatjuk így is. De ez már régen volt…
Beszélgetünk még egy kicsit, aztán, miután Yuu megette a fagyiját, távozik is. Holnap amúgy is mennem kell hozzá. Azért kár. Így elég unalmasan telnek az órák. Végül este hatkor végre elszabadulok, és elindulok haza… vagyis a régi otthonomba, hogy a csomagjaimat felszedve apám újra a családi kecóba vigyen…
- Hol voltál? – förmed rám apám az ajtóban állva – Már fél órája itthon kellett volna lenned.
- Dolgoztam. – lépek be a házba, a csomagjaimat keresve.
- Már levittem a bőröndjeidet. – Ó, ilyet sem mostanában hallottam! – Csak csipkedd magad, más dolgom is van!
- Rendben. – sóhajtok fel halkan, majd a hálószobába megyek. Az ágyon Cirmi szundikál, mivel őt nem tudtam összecsomagolni. Óvatosan a karjaimba veszem, majd körbejárom a lakást, hogy semmit sem hagytam-e ki a pakolásnál. Miután ezzel végzem, visszalépdelek apám mellé, és már indulunk is le a kocsihoz.
Pár óra múlva meg is érkezünk a családi házba. Ahogy kiszállok az autóból, rögtön meg is csapja az orrom mostoha anyám jellegzetes kotyvasztékának szaga, amit ő „vacsoraként” szokott emlegetni. Száz közül is felismerem, annyira utálom. Már most kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy nekem is ebből kell majd ennem…
- Csá apu. – nyit ajtót nekünk drága mostohabátyám – Látom, meghoztad Baka-chant. – Hogy imádom őt is!
- Vezesd az új szobájába, Jake. – csörtet be a házba az érintett, mintha meg sem hallotta volna a bátyám kijelentését. Mikor eltűnik az egyik ajtó mögött, Jake gúnyosan visszafordul felém.
- Csá. Mondanám, hogy örülök neked, de nem lenne igaz!
- Hagyjuk a formaságokat bátyus. Inkább csak engedelmeskedj apucinak! – mosolygok rá angyalian, mire ő már éppen készülne jól képen teremteni, mikor az előtérbe egy kislány lép be.
- Nii-sama! – pillant felénk aggódóan, mire Jake leengedi az öklét.
- Norimi… - Cirmi kiugrik a kezemből, és a lányhoz szalad. Ő csak mosolyogva vegigsimít rajta, majd ismét ránk emeli tekintetét.
- Nii-sama, ne bántsd Nii-chant. – szegezi tekintetét Jakere kérlelően, de ugyanakkor határozottan is.
- De ez a kis…
- Nii-sama! – Jake erre bosszúsan felmordul, majd karon ragad, és elkezd maga után húzni – Hát jó! – Néha el sem hiszem, hogy ő az idősebb… ha csak 2 évvel is.
Jakob és Norimi a mostohatestvéreim. Mostohaanyám előző házasságából született gyerekei. Jake 19 éves, Norimi csak 10. Vele jól meg is vagyok, de Jake ki nem állhat engem. Talán ő örült a legjobban, mikor ellógtam. Mivel ha otthon vagyok, az ő szavaival élve „Csak bajt hozok a fejükre”. A baj persze mindenkinek mást jelent. Neki például azt, hogy így akad egy riválisa. Mivel ugye én vagyok a vérszerinti örököse az üzletláncoknak, apámnak muszáj rám hagynia őket, ha én elfogadom a posztot. De mivel nem fogadtam el, ez a megtisztelő feladat a második legidősebb „fiára” szállt, azaz Jakere. Aki meg örömmel vállalta a dolgot. De most, hogy visszajöttem, szöget ütött a fejébe a gondolat, hogy talán mégis meggondoltam magam. Rosszul hiszi, de had kínozza csak magát… Nekem úgysem árthat.
- Itt vagyunk. – lök be egy poros, egyablakos kis lyukba – Ennél jobbat te nem érdemelsz.
- Mi lett a régi szobámmal? – nézek körül a porfészekben.
- Az enyém lett, Norimi pedig megkapta a régi szobám. Neked ott már nincsen hely. – vigyorog rám gúnyosan a barna.
- Csodás. – húzom végig az ujjam az egyik polcon, hosszú csíkot hagyva.
- Egy óra múlva vacsora. Ne késs. – csapja be rám az ajtót.
- Ki nem hagynám azt a mérget… - morgom halkan, majd fáradtan elterülök az ágyamon – Ennél rosszabb már nem lehet!
- Hé! – ront vissza a szobába Jake, mire én rögtön felugrom.
- Mi van? – förmedek rá idegesen. Halálra rémít! Jake erre egy fújtató szőrgombócot húz elő a háta mögül, és az ágyamra dobja. Cirmi!
- Tartsd a lakosztályodban a büdös korcsodat. A végén még Bruthus túl durván fogja megtáncoltatni… - és már itt sincs. Bruthus Jake rottweilere. Kegyetlen dög, ahogy a gazdája is. Engem rövid időn belül darabokra tépne, nemhogy Cirmit! Még jó, hogy egyikünk sem találkozott eddig vele…
- Ah… - ülök vissza az ágyra – Gyűlölöm ezt a házat… - támasztom a homlokom az egyik kezembe. Kiscicám az ölembe mászik, és megértően hozzám dörgölőzik. Halványan mosolyogva magamhoz ölelem – Semmi vész Cirmi! Túléljük! – Bíztatom magam. Az este többi része aztán eseménytelenül telik…
A toll elvesztése nem tölt el dühvel. Elvégre úgysem fog már, csak dísznek tartottam meg. Kiváncsi vagyok, vajon visszaadja-e, de kétlem. A kleptomániások ritkán adnak vissza bármit is. Mivel Kirk a mai utolsó betegem, így összeszedem az iratokat, elrakom őket. Közben az asszisztensem is benéz és megkérdi, szükségem van-e még valamire. Intek, hogy nem.
- Menjen csak haza. Hosszú nap volt a mai - mondom.
- Milyen az új beteg? - kérdi érdeklődve.
- Szótlan. És cinikus - mosolyodom el. - Nehéz eset lesz.
A nő elneveti magát. Tudja, hogy imádom a nehéz eseteket. Minél nehezebbek, annál jobb. Ez a gyerek egy kihívás, már most látom. Gyászol és ahogy látom, az apjával sem jó a viszonya. Vagy ezt csak én beszélem be magamnak?
***
Az este nem tartogat semmit és másnap délig is egészen jó a helyzet, amikor is az asszisztensem rohan be hozzám lélekszakadva.
- Mi a baj? - kérdem döbbenten. - Ég a ház?
- Kirk Jensen iskolájából telefonáltak. Azt mondják azonnal menjen be. A fiú verekedett és állítólag valami lopásba is belekeveredett.
- Akkor megyek. Kérem, mondja le a délutáni betegeimet! - már kapom is a kabátom, esernyőm. - Ha ezzel végzett, menjen nyugodtan haza. Nem hiszem, hogy még ma visszajövök.
- Igen, sensei! - hajol meg a nő, én pedig már ott sem vagyok.
Lélekszakadva teszem meg az utat az iskoláig. Az eső ömlik, mintha dézsából öntenék. Megérkezem az iskolához. Sehol senki, egy teremtett lélek sem. Persze, hiszen ebédszünet van, mindenki az étkezdében tömörül. Átvágok a bejáraton, majd egy arrahaladó diáktól megtudakolom, merre találom az igazgató irodáját. Készségesen utat mutat, én pedig rohanok tovább. Pont akkor érek oda, amikor nyílik az ajtó és Kirk kivágódik rajta. Sír, ezt azonnal látom, a szemei könnyesek és a nyakláncát szorongatja. Mi a fene történt itt? Átvágna mellettem, de megragadom a karját, mire kénytelen megállni és rám nézni.
- Engedj el! – kiált rám dühösen és próbálja kitépni magát a szorításomból. Ám ekkor megjelenik egy férfi, talán az apja és lefogja.
- Ne légy bolond Kirk! – hallom az apa hangját, de Kirk tovább kapálózik, így kénytelen vagyok megfogni az állát, hogy rám nézzen.
- Kérlek, nyugodj le Kirk! – mondom halkan és határozottan, de ez sem használ. Úgy tűnik, valami nagyon nagy baj történhetett, ha rám sem hallgat.
- Nem! Nem! – kiabál, majd kirántja magát a szorításunkból. Az apja kis híján elesik. – Hagyjatok békén! – a tekintete ellenséges, ahogy végignéz rajtunk megáll bennem az ütő. Már futna tovább, de rászólok.
- Kérlek Kirk, mi segíteni akarunk! – mondom emelt hangon, hogy végre felfogja, mit is mondok.
- Segíteni? – a tekintete gúnyos – Közületek senki sem ért meg! – a hangja vádló.
- Megértenénk, ha esélyt adnál rá! – nézek rá komolyan és a kezemet nyújtom felé.– Kérlek Kirk! – ajkai remegnek, és megrázza a fejét.
Csalódottan eresztem le a kezem. Mi a fene folyik itt? Mit csinált ez a gyerek ami miatt fel van dúlva? Vagy inkább, mit csináltak vele? Az apja mordul egyet, amiből azt veszem ki, lemondott a kölyökről. Lehet, hogy ezért olyan, amilyen? Az igazgató, mert feltételezem, hogy a másik úr az, kijön és megvonja a vállát, mint akit nem érdekel az egész. Az eszem megáll. Nem csoda, ha Kirk ilyen, ha mindenki közönyös vele. Ezen én egyedül nem tudok segíteni.
- Most maga is láthatta, hogy milyen, sensei - mondja Jensen-san. - Kezelhetetlen és otromba.
- Mi történt pontosan? - kérdem nyugodtan, bár a pasas viselkedése az egekbe szökteti a vérnyomásom.
- Ellopott valamit az egyik osztálytársától. Azon kívül verekedett - mondja az igazgató. - Ezen maga sem tud segíteni.
- Maguk semmibe veszik, közönyösek vele, mégis mit várnak? Hogy mindent elmond? - csattanok fel, majd választ sem várva utána rohanok.
Ha sietek, talán még elérem. A folyosón összetalálkozom egy fiúval, mint később megtudom, a neve Trey. Kiszedem belőle, merre lehet Kirk. A gyerek nem túl segítőkész, de mikor megtudja, hogy Kirk bajban van, már kötélnek áll és megadja egy régi ház címét, ami Kirk titkos búvóhelye. Azonnal rohanok oda. A ház elég messze van az iskolától, de nem érdekel. Ha Kirk ott van, oda kell mennem és meg kell magyaráznom neki a dolgokat. Valami rettenetes dolog történhetett vele, amiért így kiborult és nekem meg kell tudnom, mi az.
Kifulladva érkezem meg a hatalmas, félig lebontott épület elé. Nem tudom, merre lehet Kirk, de ha át is kell kutatnom mindent, akkor is megtalálom. Aggódom érte, mert ilyen állapotban ki tudja, mire képes. Átkutatom az épületet, míg végül csak a felső emelet marad. Az eső még esik. Végre megtalálom. Ott ül az esőben és valamit kopog a padlón. Amikor meghallja a lépteimet hátrafordul és elkerekednek a szemei. Nem megyek közel, megállok az eresz alatt, ahol még nem esik.
- Tűnjön innen! - ordítja - Húzzon el!
- Kirk - szólalok meg nyugodtan, mire elhallgat, de a tekintetében fájdalom, harag, düh tombol - meg fogsz fázni, ha odakinn maradsz.
- Kit érdekel? - a hangja fájdalommal teli - Senkit! Senkit sem, ezen a kibaszott világon!
- Engem igen - lépek ki az esernyővel a kezemben. Odasétálok hozzá és a feje fölé tartom. - Engem érdekel.
- A nagy faszt! - fordul el dühösen morogva - Csak azért van itt, mert az apám fizet magának. Hogy talált rám?
- A barátod árulta el. Nagyon aggódik miattad - válaszolok, mire megfordul és felnéz rám. - Én is aggódom. Nem akarod elmondani mi történt?
- De én kiváncsi vagyok, valójában mi történt - guggolok le mellé. Ekkor veszem észre a karján a kék-zöld foltokat. - Ezeket ki okozta?
- A tanárom - suttogja. - Pár... pár srác a suliban... el akarta venni... a nyakláncomat - a sírás kerülgeti. - Azt... azt hazudták, hogy... nem is az enyém és... hogy rátamádtam egy egész... bandára, de...
- Nem így történt - fejezem be. - Tudom milyen érzés. Annak idején belém is folyton belémkötöttek.
- Ko... komolyan? - szipogja és csodálkozva néz rám - És... mit csinált?
- Megtanultam karatézni - válaszolom egyszerűen. - Na, gyere állj fel! Menjünk valami nyugisabb helyre, jó? Vagy legalább szárazabbra, mielőtt megfázol itt nekem.
Bólint. Segítek neki felállni. Amikor észreveszem, hogy biceg egyszerűen felkapom. Tiltakozik, de nem engedem el. Még mindig sír, erősen kapaszkodik belém és arcát a ruhámba rejti. Talán fél és szégyelli is magát, amiért így kiakadt előttem és elárulta saját magát. Megígérem neki, hogy nem viszem el az apjához, helyette az ő lakására megyünk.
***
Kellemes lakás, és egy fehér cica, aki azonnal odadörgölőzik a lábamhoz, amint belépek. Kirk-öt fürdeni küldöm, jómagam pedig a konyhába veszem az irányt, hogy összedobjak egy kis ennivalót a fiúnak. Biztos éhes, az emberek sírás után mindig megéheznek.
Jó egy óra múlva jön ki a fürdőből tisztán, átöltözve, szárazon. Csodálkozva nézi a megterített asztalt és a még forró ételt. De amikor az asztalhoz hívom, hajlandó leülni és enni.
- Finom - suttogja halkan. - De ezzel nem fog engem meghódítani.
- Gondoltam, éhes lehetsz - vonok vállat. - Semmi hátsó szándékom nincs.
- Apám... vissza akar vinni a házba - mondja. - Nem akarok visszamenni. Minden olyan... hideg. Apám gyűlöl.
- Miből gondolod? - kérdem.
- Anyám halála óta szarik rám. Sosem törődött velem, sosem kérdezte mi bajom, csak járatott a dokikhoz, mert szerinte defektes vagyok. Pedig csak... csak néha kérdeznie kéne.
- Kirk. Beszéljünk nyiltan. Szeretnék a barátod lenni, rendben? - a hangom komoly és nyugodt, őszinte, ami felkelti a figyelmét. - De nem kérem a bizalmad, amíg nem érdemlem ki. Nekem bármit elmondhatsz, sőt, kérdezhetsz is, ok?
- Ok - bólint. - Nem ül le? Kényelmetlen így enni.
- Ahogy gondolod - telepedek mellé.
Ezután egyikünk sem szól egy szót sem. Nem bízik bennem, de nem is várhatom el tőle. Még idegen ellenfél vagyok számára, és nem riaszthatom meg. Az anyja halála megzavarta és még a nyakláncát is el akarták venni tőle. Vajon mi rejtőzhet valóban a lelkében? Sóhajtok, mire rám pillant. De intek neki, semmi baj, csak mint mondom neki, elgondolkodtam egy csöppet. Olyan aranyos és szeretnivaló. Nem értem, miért ne kéne senkinek. Tényleg csak az kell neki, hogy valaki megpróbálja megérteni, hogy közelebb engedje magához és ne folyton elutasítsa és lekezelje. Okos kölyöknek látszik, akinek csak szeretetre és megértésre lenne szüksége.
Hirtelen csengetnek és kimegyek ajtót nyitni. Jensen-san az.
- A fiam itt van? - lép be, majd választ sem várva belép a konyhába. - Kirk! Holnap délután érted jövök. Addigra pakolj össze! Nem tűrök ellentmondást!
Látom, ahogy a fiú döbbent és kétségbeesett pillantással néz rám. Végül megszólalok.
- Nem hiszem, hogy önnel akarna élni - mondom határozottan.
- Az én fiam! Sensei, maga ebbe ne szóljon bele! - dörren rám, mire felmegy bennem a pumpa.
- Nem hiszem, hogy jót tesz neki azzal, ha olyan helyre kényszeríti, amit gyűlöl!
- Mi az hogy gyűlöl? Az a ház az otthona!
- De ő nem érzi annak - ellenkezem. - Fél és nem érzi hogy maga törődne vele. Amit ön tesz uram, az minden, csak nem törődés.
- Tizenhét éves, mégis hogy kéne bánnom vele? Nem kisgyerek már. Kirk, hallottad, nem? Pakolj! Holnap hazajössz!
A hajam és a ruhám rövid idő alatt újra átnedvesedik, és én tehetetlenül toccsanok le a vízbe. És csak fekszem ott. Az esőcseppek az arcomba hullnak. Kedves esőcseppek. Elfátyolozzátok az igazságot. Az igazság, ami az, hogy… sírtam. Zokogtam. Fájdalmasan és megállíthatatlanul. Azt hittem, már sosem hagyom abba. Nem sírtam így azóta, hogy… Anyukám meghalt. „Ess, eső ess… hullj rá az álmomra!”
Az eső végül lassan elállt, de az ég szürke maradt. Mintha még ez is az én hangulatom tükrözné… Megemberelem magam, és felülök. Házak tetejét látom, sok kis házét. Távolabb felhőkarcolókat, autók zaját. Arra gondolok, mennyivel jobb most más embereknek. Valakinek talán épp most van a szülinapja. És epertortát kap! Imádom az epertortát! Vagy… előléptetik. És otthon ünnepel a családjával. Vagy… itt ül semmirekellőn és gyáván egy ház teteén, és mások boldogságán mereng. Ez vagyok én. Kirk Jensen. Egy csődtömeg.
Mélyet sóhajtok, és az ingem zsebéből előhúzom s Yuutól lopott tollat. Nem fog. Már nem fog. Az iskolában többször is próbáltam írni vele, de nem ment. Nem írt. Nekem nem írt… A toll végét a földre helyezem, és lassan kopogni kezdtem az ismerős ritmust, a Natsuhiboshit. A karjaim rettenetesen fájnak – kék zöld foltosak, akkor keletkeztek, mikor Mizuki-sensei megszorított. De nem hibáztatom. Helyesen cselekedett. Azt tette, amit tennie kellett…
A ritmusból lassan dal alakul, és én először halkan, majd egyre hangosabban kezdem dúdolni a dalt:
Natsuhiboshi naze akai?
…
Már majdnem a végénél járok, mikor léptek zaját hallom meg. Ijedten hátra fordulok. Ki jár itt? Ki jön ide? Az én titkos helyemre? A homályból szépen lassan kirajzolódik egy jól ismert férfi alakja. Kitagawa… Hogy jutott ide? Hiszen ezt a helyet senki más nem ismeri, csak… Trey… Te áruló!
- Hé Little boy! Fogadjunk, hogy nem tudod ellopni azt az órát Mizuki-senseitől! – áll meg előttem Ben, az osztály egyik új üdvöskéje. Tekintetem az említett tárgyra emelem, majd fintorogva elfordulok.
- Igazad van. Tényleg nem. – indulok el az ellenkező irányba, hogy lerázzam túlbuzgó osztálytársam.
- Na ne csináld már! – vág elém a fekete hajú – Ha ellopod, kapsz 500 yent.
- Az kevés. – próbálom kikerülni, de nem enged.
- Nem fogok egy vagyont belefektetni! – néz rám méltatlanul.
- Az-az óra sokkal drágább lehetett…
- Gyerünk már Sweet Girl! – topog türelmetlenül – Ne légy nyuszi!
Elgondolkodva nézem a fiút. Vajon mire kellhet neki ennyire az-az óra? Gondolom, hogy eladja jó pénzért. De az úgy nem lenne igazságos, ha én meg a semmiért maradnék szarba.
- Rendben van. – vonok végül vállat – De ebben az esetben a kétszeresét kérem az előbbi összegnek.
- Szó se lehet… - de az idő egyre szorít, hamarosan becsengetnek, és a kiszemelt áldozat is az ajtó felé vette már az irányt – Na jó. – nyomja fogcsikorgatva a kezembe a pénzt – Felét most, felét utána! – mosolyogva bólintok, majd sietve megfordulok, és a tanár után rohanok. Könnyű ügy lesz. Mizuki fiatal férfi, csak nemrég érkezett. A rólam terjengő rémhírek persze hozzá is eljutottak, de mit is tudna ellenem, a rafinált tolvaj ellen tenni? Idáig sajna még nem volt alkalmam „kirabolni”, de úgy látszik, mindennek eljön egyszer az ideje! Az ajtóban még épp el is érem.
- Konniichiwa Mizuki-sensei! – lépek elé széles vigyorral az arcomon – Ilyen hamar haza tetszik menni?
- Konniichiwa Kirk. Igen, ma csak 5 órám volt. – mosolyog vissza rám a férfi, de látom rajta, hogy kissé szorong hirtelen feltűnésemtől. Ezt szeretem én ebbe! Ha nem teszek semmit, akkor is félnek tőlem!
- Értem! – támaszkodom az ajtónak. Becsengetnek, így a miatt sem kell aggódnom, hogy esetleg valaki be/ki akar még jönni az épületben. – És mik is lesznek a jövő heti kémia dolgozatban? – Azért húzzuk egy kicsit az időt.
- Csak amiket tanultunk. Nézd Kirk, én nagyra értékelem az érdeklődésed, de szeretnék… - Nincs menekvés!
- Szép karóra! Új? – térek végül a lényegre, kíváncsian rápillantva a zsákmányra, ami hamarosan az enyém is lesz.
- Igen, tegnap vettem. – emeli fel az órás kezét Mizuki, majd gyanakodva visszapillant rám – Kiengednél?
- Oh persze! – állok el az ajtó elöl vigyorogva.
- Köszönöm. Szia! – bólint, majd gyorsan kimegy a helységből. Én egy darabig csak integetve bámulok utána, majd megfordulok, és zsebre tett kézzel az osztályom felé indulok.
- Ez már túl könnyű volt. – nevetgélek magamban, megszorítva a zsebemben lapuló bronzórát…
Következő szünetben Ben már türelmetlenül vár a bioszterem előtt.
- Na sikerült? – mér végig sasszemekkel, tekintetével az óra után kutatva.
- Ez nem kérdés. – mosolyodom el, és a kezébe nyomom a karórát, egyben pedig várakozón felé nyújtom a másik kezem – Kérem a fizetségem.
- Még mit nem! – kapja ki a kezemből a tárgyat – Felejtsd el, hogy ennyit kapsz egy nyamvadt óráért! – jelenti ki gúnyosan, majd megfordul, és a kis bandájával együtt továbbáll.
Hm. Most nagyon okosnak hiszi magát. Pedig mennyire nem az!
- Sakk matt. – húzom elő a dzsekim zsebéből a valódi órát, és szánalmas pillantásokat vetve a csapat után megfordulok. De nem kellett volna… mivel „drága” barátom, Trey, épp ekkor ront nekem, és nagy lelkesedésétől kis híján majdnem sikerül eltörnöm a kezemben lévő tárgyat. Szerencsére csak leejtem. De azonnal nyúlok is utána. És fel is tudnám venni, ha Trey nem lógna még mindig a nyakamon!
- Szia Kirk! Nem találod ki, mi történt velem! – áll elém, és már magyarázni is kezdene, ha nem kerülném ki gyorsan.
- Majd később Trey, most meg kell találnom a… - nem fejezem be a mondatot, mivel az órát ekkor a járkáló diákok ide-oda kezdik rugdosni.
- Franc! – hördülök fel, és az óra után vetem magam. Pár perc kutatás és fetrengés után végre meg is találom.
- Talán erre mondják azt, hogy csúszómászó! – hajol fölém Trey röhögve, és a kezét nyújtja nekem. Felettébb vicces. Ha ő nincs, ez meg sem történt volna! De mindegy… Már mindegy.
- Vicces. – fogom meg a kezét, és feltápászkodom – Szóval mi is az a kitalálhatatlan dolog? – térek vissza az előző témára. A szőke erre elvigyorodik, nagy levegőt vesz, és már éppen készül belevágni mondókájába, mikor a szeme hirtelen megakad a kezemben lévő órán.
- Te, ez nem a Mizuki-se… - befogom a száját, és intve felemelem a mutatóujjam. Ő erre megérti mi a szitu, és csak bólint.
Trey amúgy az egyetlen, és talán a legjobb barátom is (de félreértés ne essék, senkiben sem bízom meg igazán). Egyedül ő részesül csak abba a kiváltságban, hogy nem rendszeresen lopok tőle. Csak rendszertelenül! A viccet félretéve, tőle tényleg nem fújok meg semmit. Mert nincs rá szükség! Ami kell, azt odaadja. Áldott jó lélek! Bár a múltjából nem ez jön le. A szülei korán meghaltak, így a nagynénjére maradt, aki viszonylag „zűrös” életet élt. Kis idő alatt zsebtolvaj lett a srácból, és néhány kis pitiáner bűnért már ült is a sitten. De, mint mindig, ekkor is jöttek a pszichológusok, és szépen kimosták az agyát. Mára már áldott jó gyerek. Lenne… ha nem velem lógna. Így azért nem tudja teljesen kihúzni magát a balhékból. Na jó… annyira rossz azért talán nem vagyok.
Némán elindulunk a folyosó végére, hogy kicsit eldugottabb helyen tudjuk megbeszélni a dolgokat.
- Mért loptad el? Úgy tudom, nem szereted a bronzot! – súgja oda nekem útközben. Jellemző. 5 percet sem bír ki beszéd nélkül! Bár igaza van. Ki nem állhatom ezt a vacak órát! Pfuj! Alig várom, hogy eladhassam.
- Üzlet. – súgom neki vissza – Bennel.
- Bennel? Te megőrültél?! – szisszen fel méltatlanul, és barna szemeit rám szegeti. Ó, de utálom a vádló tekintetét!
- Ne nézz így rám, tudod te mennyi… - folytatnám, de a folyosó kanyarnál megint beleütközöm valakibe. Hogy kibe? Nem akarom tudni.
- Bocs. – intek az órás kezemmel, majd már mennék is tovább, de az utolsó pillanatban valaki elkapja a csuklóm.
- Mizuki-sensei… - hallom a mögöttem lévő Trey fojtott hangját. Erre már én is megdermedek, majd szépen lassan megfordulok, és szembetalálom magam drága kémia tanárom szigorú arcával.
- Ha nem tévedek, éppen azért indultál, hogy ezt visszaadd nekem, ugye? – gondolkodás nélkül bólogatni kezdek, de már tudom, mi lesz ennek a vége… pár perc múlva már az igazgatóiban ülök.
Hideg van itt. Sötét… Mintha félhomály lenne. És porszag! De utálok a dirinél lenni! Mindig ez van, ha nem olyat lopok, ami tényleg tetszik! Én csak azt tudom meglovasítani, amit én akarok, és nem amit mások! Másvalaki érdekében egyszerűen nem vagyok képes sikeresen lopni! Ez talán a betegségem miatt van… nem is tudom.
Pár perc várakozás után végül kicsapódik az iroda ajtaja, és a szobába belép a diri, apámmal az oldalán. Jaj ne! Felhívták! Ezt nem hiszem el! Morogva felállok, és a két férfi között átvágva távozni készülök, de a diri hirtelen elkapja a grabancom, és visszahúz.
- Nem megy innen sehova, fiatalúr! – visszaültetnek a székbe, majd apám mellettem, a diri pedig előttem foglal helyet. Most jön a kifaggatós rész.
- Nos, Jensen úrfi – köszörüli meg a torkát egy kis idő múlva az előttem ülő. A specialitásai közé tartozik, hogy mindenkit magáz. – Ebben a hónapban már a 3. eset, hogy lopáson kapjuk. Ráadásul most nem a legjobb személyt szemelte ki magának. Mizuki-sensei nagyon értékes tanárunk, de ha ön a viselkedésével elriasztja, annak komoly következményei lehetnek! – Csak a szokásos papolás. Akárkitől csórtam volna, ezt kapom.
- Gome-nasaii Namikawa-sama! Többé nem fordul elő! Elmehetek? – feszengek a széken. Nem érzem jól magam apám közelében. Mellette mindig olyan… hideg? Maga a szoba is az.
- Nem. Túl sokszor ígért már hiába. – Azért meglepett, hogy apámat behívták – Sajnos az ön esetében már más eszközökhöz kell folyamodnunk! – Vajon Trey megúszta az ügyet? – Figyel rám egyáltalán? – rápillantok az öregre, és némán bólintok. Az igazgató csak fáradtan sóhajt. Látszik rajta, hogy nehezére esik közölnie velem a következményeket. Gyerünk tata! Nem érek rá egész nap! És különben is, kevés itt a levegő hármunknak!
- Újra beírattalak egy terápiára. – böki ki helyette az apám rideg hangon.
- Mi? – pattanok fel a székből idegesen – Újabb agyfurkászhoz küldesz? – apám csak némán bólint.
- Az egyik legjobbhoz.
- De én nem akarok még egy koloncot a nyakamba! Nem vagyok hajlandó beleegyezni! Nem és ne... - már a toporzékolás határán vagyok, de az azért mégiscsak elég gyerekes lenne, nem? Ráadásul apám is a szavamba vág, szóval nincs lehetőségem tovább tiltakozni.
- Nem számít, mit akarsz! Nem vagy még nagykorú! Azt teszed, amit a felnőttek mondanak! – jelenti ki ellentmondást nem tűrően, majd a kezembe nyom egy kártyát – 2 óra múlva találkozód van vele. Ha nem mész el, lemondhatsz a lakásodról, a munkádról, de legfőképpen a külön életedről!
- Úgy! Szóval már zsarolgatsz is! – kiáltok fel mérgesen, majd felkapom a szék mellett heverő hátizsákom, és trappolva az ajtó felé veszem az irányt – Ebben az esetben felejts el örökre! – csapom be magam után az ajtót, meg sem várva a választ. Gyűlölöm őt! Mért is nem költöztem 3 várossal arrébb? Jah, mert annyi spórolt pénzem nem volt. Szívás.
- Kitagawa Yuu – olvasom fel hangosan a kártyán álló nevet – Te is rendelhetnél egy országgal arrébb! – mérgelődöm hangosan. Végül csak beletörődően felsóhajtok – Hát legyen. Elmegyek hozzá. De ez az utolsó doki. Tényleg, az utolsó! – győzködöm magam, majd ismét nagyot sóhajtok, és hazafelé indulok.
A megbeszélt időre a kijelölt épületben vagyok. Viszonylag nagy helyiségről van szó, ami kívülről is belülről egyaránt szép. Persze ez nálam azt jelenti, hogy „Na, innen aztán mindent lopok!” Hehe. Na jó. Talán nem lenne a legokosabb döntés…
Unottan ülök az iroda előtti székben, fejemet a kezembe támasztva, fütyörészve. Lassan telik az idő. Túl korán jöttem. De otthon nem volt mit csinálni… Pech. Viszont van ennek jó oldala is. Amíg várok, fel tudom hívni néhány ismerősöm. Imádok telefonálni! Igazából nem is tudom, miért. Amikor csak van egy kis szabadidőm, mindig a telefonon lógok. Így a telefonszámla is elég magas… de erre mindig szánok a pénzből.
Éppen a 3. hívásom fejezem be, mikor kinyílik az ajtó, és egy nő lép ki rajta.
- Kirk Jensen! – olvassa fel a kezében lévő aktáról a nevet, majd várakozón körbenéz.
Elrakom a mobilom, majd nyújtózva felkelek, és a nő után indulok a szobába. Hányadszorra is vagyok én már pszichomókusnál? Ez azt hiszem a… Lehet olyan… Hm...
Amíg ezen agyalok, beérünk a szobába, és én kíváncsian nézek körbe. Legelőször az orvoson akad meg a tekintetem. Unott képpel méregetem. Rövid, vörös haja, és barna szemei vannak. Szemüveget és öltönyt visel. Hát igen, ez is csak egy doki. Bár bevallom, nem éppen erre számítottam.
- Üdvözöllek. Kitagawa Yuu-sensei vagyok – hajol meg előttem. Unalmas egy óra elé nézek.
- Kirk Jensen - bólintok - Maga is egy olyan agyturkász mi? – fintorgok.
- Igen, olyasmi. Foglalj helyet – a mellette lévő kanapéra mutat, mire én lehuppanok rá.
A doki az irataimat kezdi vizslatni. Remek, remélem, már az elején kiakad! De ha most nem is, idővel biztosan. Mint az eddigi összes hozzá hasonló...
De ez az iroda egész szép. Jó ízlése van a pasinak. Na mit lopjak el tőle először? Hmm…
- Nem rossz – bólintok elismerően - Azt hittem, ez is olyan divatjamúlt iroda. Magáról meg azt képzeltem, valami vén, ősz hajú trotty. – vallom be neki valódi gondolataimat. Az ilyen pszichodokik úgyis ezt szeretik!
- Nos, örülök, hogy nem tévedtél – mosolyog rám - Tizenhét éves vagy igaz?– Nem éppen a legjobbkezdeményezés.
- Igen. De miért kérdi? Benne van az aktámban – bökök a kezében lévő mappára. - Na és maga, sensei? Hány éves? – Nem is tudom, olyan 25-30 körülinek nézem.
- Harminc - válaszol. Győzelem! - Nem vagy túl nagy bizalommal irántam, Jensen-san. – Na tessék, becenevem már van is. Hogy mennyire utálom én a beceneveket!
- Hívjon Kirknek. Hívhatom Yuunak? – Érdekesen hangzik a neve, és ez tetszik! Mintha már hallottam volna valahol…
- Ha szeretnéd - von vállat - Nos, akkor miről beszélgessünk? – Ma valahogy nincs kedvem kiönteni neki a szívem – és egy darabig nem is lesz!
- Azt maga dönti el. Maga az agydoki. – dőlök hátra kényelmesen. Egész kellemes itt lenni! Kis csend következik. Mivel Yuu az aktámon kívül nem ismer engem, ha nem arról akar beszélgetni, nem sokat fogunk ma szólni.
- Kirk, nem akarok helyből fejest ugrani a mély vízbe – Hm? Érdeklődve pillantok felé -, de szeretnélek megismerni. És nem egy aktából. Szeretném tudni, mit szeretsz csinálni, mitől félsz, milyen a kapcsolatod apáddal és hasonlók. – Meg, hogy mikor vizeltem utoljára ágyba, mi?
- Minek? – kérdem nemtörődöm módon.
- Miért vagy elutasító velem? – Már nem is tudom hányadik vagy, aki ezt kérdezi! Kezd idegesíteni a makacsságával.
- Mert maga is ugyanolyan, mint a többiek! Maga sem tud rajtam segíteni! Senki sem tud! – nyúlok a nyakláncomhoz, és dörzsölgetni kezdem, hogy kissé megnyugodjak - Maga is csak pénzt akar!
- Szép nyaklánc. Kitől kaptad? – mutat az ékszerre, mire kissé lecsillapulok.
- Anyukámtól. Mióta meghalt... Azóta hordom. Sosem veszem le – mondom halkan. - Nagyon szerethetted anyukádat – állapítja meg - Ez egy nagyon fontos emlék lehet tőle. És gondolom, hiányzik neked.
- Nagyon - suttogom. - Néha nem is hiszem el, hogy meghalt. Néha... azt várom, hogy mikor reggel felébredek... ő ott lesz és.... Sajnálom – szegezem a földre a tekintetem. Kész. Megint nem bírtam ki. Ezért utálok én pszichológushoz járni! Az ember akaratlanul is megnyílik nekik, abban a hitben élteti magát, hogy igen, ő tényleg segít majd neki, és a végén… kudarc. Mennyiszer éreztem már ezt…
- Semmi baj, Kirk – nyugtat Yuu - Ami itt elhangzik, sosem hagyja el ezt a szobát. Nekem bármit elmondhatsz, sosem mondom el senkinek. – Kit is érdekelne? Valószínűleg senkit. Ám legyen.
- Biztos? – kérdezek vissza reményteli hangon. Bár reményem már nem sok maradt…
- Biztos – válaszol bíztatóan.
Kissé nyugodtabb állapotomban már tudok vele rendesen beszélni. Bár azt nem mondom, hogy értelmes dolgokról. Csak olyanokról, mint a kedvenc színem, ételem, vagy a legszebb gyerekkori élményem. Ebbe nem mondtam igazat neki... ennyire még nem érzem bizalmasnak.
Az idő leteltével Yuu feláll, meghajol, és kikísér az irodából. Útközben megakad a szemem egy ezüst tollon – olyan szépen fénylik felém. Muszáj megkaparintanom!
Nem is volt nehéz. Észrevétlenül zsebre tettem, mikor az íróasztala előtt mentem el. Vajon mikor veszi észre?
Hazaérve a kiscicám, Cirmi fogad. Kedvesen odadörgölőzik a lábamhoz, és aprókat nyávogva a tála felé bök. Persze… hiszen nem ilyenkor szoktam én hazaérni. Ezentúl majd több ételt fogok neki kirakni. Apám már megint szűkített az órarendemen. Ráadásul egy hétre előre be vannak írva az állatmegőrzések… Áh! Kár is ezen rágódni, inkább veszek gyorsan egy fürdőt! Öntök ételt Cirmi tálába, majd sietve a fürdőszobába megyek, levetkőzöm, és beülök a kádba. A víz szépen lassan felemelkedik, és a benne lévő hab kellemesen ellep. Becsukom a szemem, élvezem a víz jóleső simogatását, és próbálok kizárni minden más gondolatot. Nem nagyon megy… az agyamban először a ma történtek motoszkálnak, aztán minden gondolatom Yuura terelődik, és az ő fényesen csillogó tollára. Kinyitom a szemem, majd a széken lévő nadrágom zsebébe nyúlok, és kiveszem belőle az íróeszközt. Hosszasan nézem. Olyan szép. És az enyém..!
Mutatóujjam a toll végére helyezem, és lassan ki-be kezdem nyomogatni a hegyét. Nem tudom, mért csinálom. Csak olyan… jól esik. A toll kattogása egy kis idő múlva észrevétlenül ritmussá alakul. Kénytelen vagyok felismerni, hogy ez a ritmus a kedvenc dalom ritmusa… Anyukám, és az én közös dalom ritmusa.
- Mars… - suttogom halkan, majd mire észbe kapok, már dúdolom is a dalt:
Natsuhiboshi naze akai?
(Natsuhiboshi, miért vagy annyira piros?)
Yuube kanashi yume wo mita
(Mert tegnap éjszaka volt egy szomorú álmom)
Naite hanashita
(A szemeim pirosak azoktól a könnyekről, amiket hullattam)
akai me yo,
(Megdagadtak, ahogy sírtam)
Natsuhiboshi naze mayou?
(Natsuhiboshi, miért vesztetted el az utad?)
Kieta warashi sagahiteru
(Kutatok egy olyan gyerek után, aki messzire elment)
Dakara kanashii
Mire az ének végére érek, az arcomról már patakokban folyik a könny. Nem tudom elhinni… még ennyi év után sem vagyok képes elfogadni, hogy meghalt! Ő mindig jó volt hozzám… Szeretett… Apám meg… Nem tud szeretni. Neki csak mások érdeke a fontos. A saját fia nem is érdekli!
És ezer meg ezer hasonló gondolat suhant akkor át az agyamon. Dühös voltam magamra, hogy eszembe jutott ez az ének. Dühös voltam apámra, amiért ismét akaratom ellenére küldött el pszichológushoz! És dühös voltam… de nem… akármennyire is akartam… Yuura valamiért nem voltam dühös.
Egyszerűen csak a fáradtságnak tulajdonítottam a dolgot. Későre jár már, és kezdek szétázni ebben a vízben. Így nagy nehezen feltápászkodtam, kiszálltam a kádból, leengedtem a vizet és a hálószoba felé indultam. Mikor beértem, gyorsan átöltöztem, és már bele is bújtam az ágyamba. Pár perc múlva Cirmi is mellém telepedett az ágyra, én pedig mosolyogva öleltem magamhoz puha kis testét. Így aludtunk el.
Másnap reggel elkéstem az iskolából. Mizuki-senseijel volt az első órám, aki szépen le is szidott miatta. Nem hibáztatom. Az ő listáján most feketében szerepelek. Szerencsére az első 3 órának viszonylag hamar vége, így ebédszünetben még van időm hazaszaladni ételt adni Cirminek (reggel a nagy sietségben már nem volt időm rá). Dolgom végeztével visszabaktatok az iskolába. A tanulók nagy része épp most szálingózik ki az ebédlőből. Szememmel Treyt kezdem keresni. Szeretnék vele beszélni a tegnapról. Kis kutatás után meg is látom. Intek neki. Ő mosolyogva visszaint nekem, és elindul felém. Már csak pár méterre van tőlem, mikor hirtelen Ben és csapata elévág, és hátraszorítja. Közben a csapat többi tagja kört alkot körülöttem.
- Csá Little boy! – támaszkodik elém Ben, hogy még csak véletlenül se tudjak elmenni.
- Szia. – mondom neki unottan – Valami baj van?
- Baj az van. Főleg neked! – mutat rám, majd arckifejezéseit komolyra váltja – Mért nem az igazi órát adtad oda? – kérdi kihívóan.
- Mért nem a megbeszélt összeget adtad oda? – kérdezek vissza oldalra billentve a fejem.
- Megmondtam, nem fizetek ennyit egy szaros óráért! – kezd forró lenni itt a levegő. Látrébb lépek, és vállat vonok. – Így is jó. – a zsebébe nyúl, és egy – az enyémhez hasonló – nyakláncot húz ki belőle – A hamis óra árából csak ennyire futotta. Látszik, mennyit is ér a te féltett kincsed! – néz rám gúnyosan, majd csettint egyet – Te hamis órát adtál nekem, legyen hát a te nyakláncod is hamis! – azzal néhány kigyúrtabb gyerek a hátam mögé lép, és átfogják a nyakam. Érzem, hogy a nyakláncom kapcsát kezdik tépdesni. Na nem! Ezt felejtsék el!
Az agyam pillanatok alatt elborul, és nagy erővel gyomorszájon ütöm az engem fogókat. Azok erre meghökkenten tántorodnak hátra, de aztán újra nekem rontanak. Végül már ahol csak érjük, püföljük egymást. Ben persze kimarad a dologból, ő úgy állítja be magát, mintha csak egy néző lenne. Heh, az alávaló féregje! Hirtelen azonban az egyik srácot – azt, aki a legjobban kapkod a nyakláncom után - sikerül kiejtenem az egyensúlyából, így a földre terítetem. Közelebb megyek hozzá, és gondolkodás nélkül rugdosni kezdem teljes erőmből. A többiek meg csak állnak, és nézik a jelenetet – nem segítenek a társuknak. A fiú már több helyen, több sebből is vérzik, de engem nem érdekel. Bűnhődjön csak a rohadékja! Aztán hirtelen egy erős kar fog át, és elemel a gyerektől.
- Itt meg mégis mi folyik Kirk?! – hallom a fejem fölül Mizuki-sensei hangját. Na remek, ennek is pont most kellett erre sétálnia!
- Kérem tanár úr, ezek itt… - kezdenék bele, de Ben a szavamba vág.
- Kirk el akarta lopni a nyakláncom, mert az övé már nem tetszett neki. A fiúk próbálták jobb belátásra bírni, de ő nem hallgatott rájuk, és nekünk rontott! – Mi?! Minden volt, csak nem ez!
- Igaz ez Kirk? – néz le rám a tanár, aki a nagy izgalomban elfelejtett alábbhagyni a szorítással.
- Nem. – nyögöm ki fájdalmasan, mire Mizuki elenged. Mindenem fáj. A legutolsó porcikám is! Állni is alig bírok, miután már nem fog senki… - Egyáltalán nem ez történt! Ben akarta elvenni az én nyakláncom, amiért… - megrázom a fejem, és folytatom. Ezt a rész jobb kihagyni! – El akarta venni, ezért rám küldte a gorilláit. Én csak védtem magam!
- Hazugság! – zúgja fel egyszerre a majmok gyülekezete – Ő kezdte a verekedést!
- Csönd legyen! – emeli fel hangját Mizuki, majd tekintetét rám szegezi – Mivel tudod bizonyítani, hogy így volt? – az arcom felderül, és tekintetemmel reménykedve Trey után kezdek kutatni. De ő nincs itt. Eltűnt.
- Én… - nyögöm fájdalmasan – Trey… az előbb…
- Kirk, menj az igazgatóiba. – adja ki a parancsot komoly arccal a tanító.
- De én…
- Nincs semmi de, azt mondtam, menj! – kiabál rám a férfi. Be kellett látnom, hogy itt már nem tehetek semmit az érdekemben. Így hát lassan megfordulok, és nehézkesen, sántikálva az igazgatói felé veszem az irányt.
- Jensen! – kiált utánam Ben. Gyűlöletes szemekkel nézek hátra rá. Ő csak vigyorogva elém sétál, és kinyújtja felém a kezét. – Kérem a nyakláncomat! – Szikrázó szemekkel bámulok vissza rá, és nem kell sok hozzá, hogy ne ugorjak ismét neki! Hátrálok pár lépést, és köpök felé egyet, erre ő visszahúzza a kezét.
- Kirk, add oda neki! – lép mellé Mizuki-sensei, és várakozón elém nyújtja a kezét. Ábrázatom kétségbeesetté válik. Már csak a gondolat is, hogy elvesztem...
- Nem. – jelentem ki határozottam, majd megfordulok, és ismét az igazgatói felé kezdek lépdelni.
- Kirk! – parancsoló hang, egy kezet érzek a vállamon.
- Azt mondtam nem! – ordítok fel, és rohanni kezdek. Nem érdekel, hogy majd belehasad minden végtagom. Nem érdekel, mit kapok ezért! Nem érdekel semmi, csak ne vegyék el tőlem!
Kora délután, borús égbolt. Másodszorra ez az iroda még hidegebb, mint eddig bármikor. Megtépázottan ülök a széken. Hajam piszkos és kócos, össze-vissza áll. Ruhám itt-ott kiszakadt, és a folyosó padlóját is szépen feltörölte. Első osztályú ügy lett belőlem. Benék talán még azt is elérték, hogy kirúgjanak. Na nem mintha érdekelne. A lényeg, hogy a nyakláncom az enyém maradt. Ez bármit megér! Üres szemekkel szorongatom az imént említett tárgyat, és a fejemben egyre csak a Natsuhiboshi ritmusa kattog. Talán megőrültem. Vagy sokkot kaptam a félelemtől. Már nem tudom…
Ekkor nyílik az ajtó, és szokás szerint két személy lép be rajta: Namikawa igazgató, és az apám. Becsukják maguk mögött az ajtót, és némán nézni kezdenek. Nem pillantok vissza rájuk. Nem érdekel, akármit akarnak most mondani. Tudom, hogy helyesen cselekedtem!
- Jensen úrfi – sóhajt fel végül a diri – Ugye tudja, hogy nagy hibát követett el? – nem válaszolok – Figyelmeztettem rá, hogyha még egyszer ilyen történik, azt már nem fogom elnézni. - Nem érdekel, nem érdekel, nem érdekel…
- Kirk, hallasz minket? – helyezi apám a vállamra a kezét, mire én undorodva elhúzódok tőle. Mély sóhaj hagyja a száját – Bocsáss meg Kirk, de jelen esetben már nem tehetek mást… - kis szünetet tart, mintha reagálásra várna, de azt úgy sem kap, úgyhogy inkább folytatja – Holnaptól ismét a családdal fogsz lakni.
- Mi? – kapom fel kétségbeesetten a fejem. Nem úgy volt, hogy a nagy Jensen família kitagad?
- Úgy, ahogy mondom. Én megértem, hogy élni szeretnéd a saját életed, de úgy tűnik, még nem vagy tisztában teljesen az önuralom fontosságával. Ennek tudatában nem vagyok képes továbbra is jóváhagyni azt, hogy külön élsz. Bocsáss meg… - Az agyam megint kezd elborulni. Izmaim megfeszülnek, és már ha akarnám sem tudnám visszatartani kitörő könnyeimet.
- Nem apu… ezt nem teheted… - folyik végig néhány csepp az arcomon. Apám erre megértően, és egyben szomorúan néz rám.
- De igen fiam. Sajnos muszáj… - erre könnyeimből már patak válik. Szépen lassan peregnek le az arcomon, egyenesen ennek a rideg, gonosz, szívtelen irodának a padlójára.
- Nem… Nem… - markolom meg a nyakláncom, majd szülőmet és igazgatómat félrelökve az ajtóhoz szaladok. Pont ebben a pillanatban jelenik meg előttem Yuu. Először csak nagy, könnytől csillogó szemekkel bámulok rá, majd elvágok mellette, és már futnék is tovább, de ő elkapja a csuklómat, és visszaránt.
- Engedj el! – kiáltok rá dühösen, és próbálnám kiszabadítani magam, de ebben a pillanatban apám jelenik meg a hátam mögött, és lefog.
- Ne légy bolond Kirk! – mondja nekem, de én, mintha meg sem hallanám, tovább kapálózom. Ekkor Yuu kapja el az állam, és a fejemet maga felé fordítja.
- Kérlek, nyugodj le Kirk! – mondja kiegyensúlyozott, mély hangján. Most valahogy még ez sem tud meghatni. Belül tombolok, és a lelkem ezer kis darabra törve hever. Csak úgy szúrják a mellkasom, és legszívesebben ordítanék, de az már tényleg az őrület határa lenne…
- Nem! Nem! – kiabálom a férfi képébe, majd elrántom tőle a fejem, és apámat is hátrébb lököm – Hagyjatok békén! – nézek végig az előttem állókon ellenséges tekintettel, majd már fordulok is meg, hogy ismét futásnak eredje, de egy utolsó hang még megállít.
- Kérlek Kirk, mi segíteni akarunk! – emeli fel a hangját Yuu, hogy eljusson a tudatomig, amit mond.
- Segíteni? – pillantok hátra rá gúnyosan – Közületek senki sem ért meg! – kiabálok vissza neki vádlón.
- Megértenénk, ha esélyt adnál rá! – néz rám komolyan a vörös, majd kezét óvatosan felém nyújtja – Kérlek Kirk! – remegő ajakkal nézek felé, majd megrázom a fejem.
- Nem... nem! – nyögöm, és ismét futásnak eredek – Gyűlöllek apám! Gyűlölöm az életem!
Eszeveszett gyorsasággal szaladok végig az iskolán. Az óráknak már rég vége, így attól sem kell tartanom, hogy esetleg belebotlok valakibe, aki akadályozni fog. Már majdnem a kijárati ajtóhoz érek, mikor az egyik folyosóról hirtelen Trey lép ki elém.
- Kirk! Már mindenütt kerestelek! Meg kell mondanom, hogy… - veszetten félrelököm, mire a kis szőke az egyik szekrényhez csapódik. Fájdalmasan felszisszen, és a karját kezdi szorítani. – Kirk… - néz fel rám értetlenül. Ijedt tekintetemmel találja szembe magát. Akkor még nem is fogtam fel, mit tettem az elmúlt pár órában... Eltorzult képpel hátrálni kezdtrk, majd ismét megfordulok, és kirohanok az iskolából.
Esik. Zuhog. Ázom. „Ess, eső ess… hullj rá az arcomra!” Utam egy üres épület felé vezet. Már rég nem futok, hiszen ez az út egy gepárdnak is megterhelő lenne, ha végig rohanna. És én még sebesült is vagyok hozzá... Legalábbis akkor így éreztem… A város szélén álló régi felhőkarcolóba igyekszem. Nem is mondható felhőkarcolónak, inkább csak egy emeletes háznak, aminek félbehagyták a lebontását. Ez az én titkos helyem. Erről senki más nem tud, csak Trey. És ő is csak egy véletlen folytán jutott el ide.
Egyik kezemet a kilincsre helyezve benyitok az épületbe. Sötét van, de nincs hideg. Itt sosem volt hideg. Nem úgy, mint a gonosz igazgatói irodákban és a régi otthonomban! Itt mindig meleg van, még télen is… Lassan a lépcsőhöz poroszkálok, és elkezdek felfelé gyalogolni. Mivelhogy ez egy lebontásra váró ház (volt), a lift sajnos nem működik. Pedig most jól jól jönne...
Még akkor sem törődöm a végtagjaimban érződő fájdalommal, mikor az szinte már elviselhetetlenné válik. Végre aztán felérek a legfelső emeletre. Poros, régi irodák ajtaja tárva nyitva. Szép emlékek villannak be, mikor még gyerek voltam… De most csak megyek előre, és egy pillantást sem vetek ezekre a helyiségekre.
Az utolsó lépcsőfokot is megmászva kiérek az épület tetejére. Kb. 5 emelet magasan vagyok, azt hiszem. Az eső még esik, de nem törődöm vele. Kiállok az eresz alól, és engedem, hogy a vízcseppek végig folyjanak a testemen. Olyan ez, mint a tegnapi fürdő! És mégsem olyan… hiszen akkor még boldog voltam. A hajam és a ruhám rövid idő alatt újra átnedvesedik,
