Micsoda? – kérdi a férfi, majd a szemei szinte szikrákat szórnak. - Nem, ő az én fiam, az ENYÉM! Magának semmi köze nincs hozzá! – folytatja indulatosan, mire halkan sóhajtok. Nem akarok balhét, főleg nem Kirk előtt.
- Azóta van közöm, hogy ön a pszichológusának fogadott – mondom nyugodtan.
- Mekkora hiba volt! – morogja a férfi, és megragadja Kirk karját. - Kirk, mondd meg neki, hogy nem akarsz vele menni!
Kirk nem válaszol. Kétségbe van esve, és fél, tudom jól. Nem akar itt maradni, én pedig nem tehetek most semmit. Nem avatkozhatok bele, mert azzal csak rontanék a dolgon.
- Ugyan apu, hagyd már – mondja egy ismerős hang. Odakapom a fejem: Jake az, a falnak dőlve, és vigyorog. Mint aki élvezi, hogy Kirk szenved. Ennek a kölyöknek tényleg nincs szíve. - Hadd menjen. Gondolkozz, mennyi időt bír ki nélkülünk? A végén ő fog visszajönni hozzánk, úgyhogy nem kell aggódnunk. Ez csak jót fog tenni neki – mondja kárörvendően. De behúznék neki, ha nem tudnám, hogy azzal csak Kirknek okoznék gondot.
Jensen-san elbizonytalanodik, én pedig kihasználom a helyzetet, amíg lehet.
- Jensen-san! – szólalok meg halkan, de fenyegetően. Ha bántani meri a fiút, esküszöm, nem állok jót magamért.
- Kirk, ha most elmész innen, számíts rá, hogy soha többet nem jöhetsz vissza – mondja komolyan az apja, és még én is tudom, hogy komolyan gondolja. Nem baj, vigyázok Kirkre, sokkal jobban, mint ez az alak tette valaha is.
- Akkor többet itt nem látjuk egymást, apu – mondja Kirk suttogva, nekem pedig összeszorul a szívem. Az apja szemei azonban hidegek.
Jensen-san aláírja a papírokat, majd otthagy minket. Még csak el sem köszön Kirktől. Hogy tehet ilyet ez apa? Ez kegyetlenség. Megvárom, míg Kirk összepakol, majd kimegyek a kocsihoz. Hagyom, hadd búcsúzzon el egyedül a családtól, ha akar. Ebbe nem szólok bele.
Hamarosan ki is jön, bepakol a kocsiba, majd beül mellém az anyósülésre. Mikor elhajtunk, még csak hátra sem néz. Jobb is így, így talán hamarabb túllesz rajta.
~*~
A nap további része pakolással, meg ügyintézéssel telik. Telefonálgatok, hogy hogy tudna Kirk velem maradni. Az apja nem mondott le róla, mindössze beutalta egy szanatóriumba. De még így is lesz elég dolgunk.
- Kérsz teát? – kérdi Kirk, mikor éppen befejezek egy hosszú telefonhívást. Meglepetten nézek rá.
- Nem kell ilyenekkel fáradnod – rázom a fejem. Nem akarom terhelni.
- Nem fáradtság – von vállat. - Szóval?
- Igen – bólintok végül, ő pedig már megy is.
Elkészíti az italt, én pedig a kanapéra ülök. Az egyik fotelben ott alszik Cirmi, Scotty pedig a kalitkájában gubbaszt. Szemmel láthatóan nemigen tetszik neki, hogy macska van a közelben. Aztán, ahogy leteszi a bögréket, megszédül. Még épp időben kapom el ahhoz, hogy ne történjen nagyobb baj. Az arca halott sápadt, és ahogy rám néz, tudom, hogy nincs jól. Holtfáradt lehet, kimerült, ideges.
- Jól vagy? – kérdem lágy, megnyugtató hangon, mire elpirul. Zavarban lenne?
- Pe-persze… semmi bajom – mosolyog bíztatóan, és próbál eltolni magától, de nem hagyom. Felkapom, és a háló felé indulok vele. - H-Héééé – nyögi halkan, de nem is figyelek rá. Pihennie kell.
Leteszem az ágyra, és mellé fekszem. Látom, hogy zavarban van, de nem húzódik el, amit jó jelnek veszek. Aludnia kell, ki kell pihennie magát, nincs más megoldás.
- Aludj, most már semmi bajod nem lehet. Vigyázok rád – simítok végig az arcán lágyan.
Látom, hogy sírni kezd, majd hozzám bújik, én pedig átölelem, és lágy mozdulatokkal simogatni kezdem a hátát. Nagyon egyedül lehetett eddig, ha egy ilyen egyszerű gesztus ezt váltja ki belőle. De semmi baj, most már jó helyen van, majd én vigyázok rá, gondoskodom róla.
- Köszönöm – néz rám, majd hozzám hajol, és megcsókol.
Nem tolom el, viszonzom szeretetéhes csókját, de csak óvatosan, nem akarom kimeríteni, sem megrémiszteni. Nem lenne jó, így is egy hatalmas megrázkódtatáson van túl. Egy ideig itthon maradunk, aztán majd kimegyünk a parkba, elmegyünk ide-oda, ahol nem látnak minket a szülei. Nem kell feltűnést kelteni.
- Nem kell semmit sem megköszönnöd – suttogom, mikor végül ajkaink elválnak egymástól. – Először is jöjj rendbe, jó? A többit majd utána megbeszéljük. Aludj! Rád fér – takarom be rendesen.
- Itt maradsz? – kérdi halkan, szinte félve.
- Igen – bólintok, mire megnyugszik. – Ne félj, nem hagylak magadra. Itt már senki sem bánthat téged. Sem Jake, sem az apád, sem senki, érted?
Bólint, majd lehunyja a szemét, és lassan elalszik. Én pedig ott őrködöm mellette. Nyugodtan lélegzik, mint aki tudja, biztonságban van. Most rám van utalva ez a gyerek, és meg fogom védeni.
~*~
Már estefelé jár, mire felébred, és nagyot ásít, majd engem néz. Megdöbbenve látja, hogy még mindig mellette fekszem. Elmosolyodom, és egy lágy puszit nyomok az arcára.
- Felébredtél? – kérdem halkan. – Jobban vagy?
- Jobban – vallja be bólintva. – Végig itt voltál?
- Végig – mosolygok rá. – Mondtam, hogy vigyázok rád, nem? Én betartom a szavam. Éhes vagy? Készítek vacsorát.
- Nem kell miattam fáradnod. Megcsinálom én – rázza a fejét, de leintem.
- Inkább menj, fürödj meg, rád fér – mosolygok. – Mit kérsz enni?
- Mindegy – von vállat. – Bármit megeszek, amit te készítesz – ül fel lassan.
Tényleg jobban néz ki, már nem annyira sápadt. Jót tett neki az alvás. Lassan felkel, majd összeszedi a cuccait és elmegy fürdeni. Már ismeri a járást. Én meg kimegyek vacsorát csinálni. Spagettit csinálok húsgombóccal. A hús illatára persze Cirmi is kimerészkedik a konyhába, és halk nyávogással adja tudtomra, hogy bizony, ő is megkóstolná azt az ínycsiklandozó nyalánkságot. Így adok neki, mire egyből dörgölőzik a lábamhoz, és hangosan dorombol. Én meg halkan nevetek. Scotty-t is kiengedem, hadd repkedjen. Úgy tűnik, Cirmi nem bántja, és a két állat egész jól elvan egymással. Talán a cicus tanult a korábbi esetből, hogy nem szabad bántani a madarat.
Scotty-t is megetetem, Cirminek meg adok tejet és némi húst. Holnap majd veszek macskaeledelt is. Mégsem élhet szegény cica azon, amit mi eszünk. Ők ketten hamar összebarátkoznak, és Cirmi hagyja, hogy Scotty a hátán lovagoljon. Én csak nevetek a fura pároson. A kaja is pont elkészül, mire Kirk kibújik a fürdőből.
- Ezt nézd! – mutatok nevetve a furcsa macska-madár duóra. – Azt hiszem, nem kell félnünk, hogy Cirmi felfalja a madaramat.
- Úgy tűnik, jóban vannak – mondja Kirk. – Spagetti? – mosolyodik el. – Megterítek, jó? Már tudom, mit hol találok.
- Mintha mindig is itt laktál volna – jegyzem meg, mire elpirul. – Tudod, örülök, hogy itt vagy. Kellemes társaság vagy.
- Köszönöm… - suttogja halkan, és ha lehet még jobban elpirul.
Nem bírok magammal, és amikor lerakja a tányérokat, magamhoz húzom egy csókra. Átölelem a derekát, és forrón, szenvedélyesen megcsókolom. Nem is tudom, mikor szerettem bele ebbe a gyerekbe, de ő mindennél fontosabb nekem. Érzem, hogy átöleli a nyakam, a hajamba túr, de nem zavar. Majd a levegőhiány miatt kénytelenek vagyunk elválni. Érzem, hogy én is kipirultam, nemcsak ő.
- Szeretlek, én kis kleptomániásom – suttogom lágyan, és egyik tenyeremmel végigsimítom az arcát. – Nagyon, nagyon szeretlek.
Nem szól semmit, de a tekintete többet mond ezer szónál is. Nehezen engedjük el egymást, és ülünk le enni.
Vacsora közben semmiségekről beszélgetünk. Szeretném, ha Kirk egy ideig nem menne iskolába és ezzel ő is egyetért. Hiszen, ha nincs otthon, hanem beutalták, mégsem járkálhat ide-oda kedve szerint. De ezt majd megoldjuk, van egy magántanár ismerősöm, még régi iskolatársam volt a felső-gimnáziumban. Talán ő elvállalná Kirk-öt, hiszen tanulnia mégiscsak kell. Az iskolában meg majd az apja elintézi, amit el kell, hogy ne járjon oda egy jó darabig. Talán inkább soha többé, az lenne a legjobb.
- Ha eltelik néhány nap, már kimehetünk a parkba – mondom. – Mivel én vagyok az orvosod, kihozhatlak a szanatóriumból, amikor jónak látom – kacsintok rá. – Szóval, semmi gond. Elvégre apád lemondott rólad, ha úgy vesszük.
- Nem egészen – rázza a fejét. – Jogilag még az ő fia vagyok, a családhoz tartozom. De nem akarok. Ha el tudnám látni magma, kérhetném a nagykorúsításomat.
- Hiszen lényegében, amikor állatokra vigyáztál, elláttad magad, nem? – kérdem értetlenül, mire bólint.
- De most nem dolgozhatok, nem? – kérdi, mire egyet kell értenem vele. – De most így is jó. Amíg nem zaklatnak, addig jó így is.
- Majd kitalálok valamit, jó? – ígérem meg. – Nem lesz semmi baj, bízz bennem!
Elmosolyodik. Tudom, hogy még nagyon fél, de azt is, hogy bízik bennem. Mindent meg kell tennem ezért a gyerekért, és meg is fogok, akkor is, ha beledöglöm. Fontos nekem, és nem fogom hagyni, hogy valaki ismét bántsa. Ő már régen több nekem, mint egyszerű páciens. Az életem része, és meg fogom védeni.
Csak az elsősegély doboz halk koppanását hallom, aztán Yuu kezét az államon, és a csókját a számon… megborzongom az érintésétől, most valahogy gyengédebb, mint eddig bármikor. Én legalábbis így érzem. A nyakát átkarolva húzódom hozzá közelebb, ő pedig magához ölel. Óvatosan csókolok vissza, tulajdonképpen a közelsége teljesen megnyugtat, és nem érzem úgy, hogy sietnem kéne. Szeretem őt, és ezt már ebből is tudja.
Végül a levegőhiány miatt elválunk, én pedig csillogó szemekkel nézek fel rá. Valójában nem kellett ez a csók ahhoz, hogy tudjam, mennyire fontosak vagyunk egymásnak, mégis jólesett, és csak felerősítette az érzéseim iránta. Mégsem én mondom ki először.
- Szeretlek - súgja felém halkan, én pedig meglepetten nézek rá. Persze eddig sem volt okom rá, hogy az ellenkezőjét feltételezzem. Bár amennyiszer bántottam már… - Nem tudom tovább titkokban tartani.
- Én is téged, Yuu - hajolok ismét hozzá, egy újabb csókot követelve.
De ennél több nem történik, és nem is baj. Segítek neki a vacsorában, ami megint nagyon finomnak néz ki, fel sem ér azzal a katyvasszal, amit a mostohaanyámtól szoktam kapni. Bár ha belegondolok össze sem lehet hasonlítani a kettőt. Miután ettünk, Yuu elmondja, hogy apámnak is alá kell írnia a papírokat. Erre már elhúzódik a szám széle, még a finom vacsi ellenére is. Remek, lesz ám brazil szappanopera.
- Ne félj! Ott leszek veled - mondja bíztatóan, mikor észreveszi, mennyire szívesen kiszaladnék a világból félelmemben. - Nem lesz semmi baj, megígérem. - Megígéri, de nem garantálja. Az igazgatóm is mindig ezt mondta, mikor rajtakaptak egy lopáson. Persze soha nem jelentettek fel érte, pedig megtehették volna. Alán tudták, hogy nagyobb szenvedés nekem, ha otthon kell lennem, és nem a hűvösön.
- És ha nem lesz hajlandó aláírni? - hozom fel. - Nem fontos neki, hogy velem mi van.
- Akkor élnem kell a jogommal, hogy téged erőszakkal vigyelek el onnan. Apád ellen még eljárás is indulhat, ha akadályozza a munkámat - válaszol Yuu, én pedig csak bólintok. Ez egyre rosszabbul és rosszabbul hangzik. - Tudod, beperelhetem kiskorú veszélyeztetése és gondatlan bánásmód miatt.
Erre nem tudok mit mondani. Ha apámat lecsukják akkor csak még rosszabb lesz a helyzet, még ennél is jobban fog utálni a család, legfőképpen Norimi… és azt nem akarom. De velük kínlódni se tudok tovább. Végül is nem érhetek nekik annyit, hogy bármi baj történjen. Addig nyugodt vagyok, amíg ezt gondolom.
Az éjszaka nem sokat tudok aludni. Illetve mikor már éppen elszenderednék, mindig felriadok egy-egy rémálomra, ami a holnappal kapcsolatos. Ráadásul Cirmi sincs velem, az ő hiánya is megvisel. Meg a félelem olyan dolog, amit elég nehéz jól kezelni. Feküdtél már úgy az ágyban, hogy azt kívántad, bárcsak soha ne lenne holnap? Hogy sokkal jobb lenne, ha örökre abba a sötét, magányos éjszakában maradnál, ahol jelenleg is vagy? Én most épp ezt éreztem. Bármelyik napomat elcseréltem volna a holnapira, akármilyen szörnyűségek történtek velem, csak a másnapot ne kelljen végigcsinálnom… ugyanakkor tudtam, hogy a Nap egyszer úgyis fel fog kelni, hogy muszáj lesz a holnapot is megélnem, mert az élet nem áll meg. Soha nem jutott olyasmi az eszembe, hogy megállítsam, akármilyen rossz volt. Éppen ezért akármilyen rossz is lesz, végigcsinálom. Lehet, hogy nem is magam miatt… hanem Yuu miatt. Amíg tudom, hogy őt érdekli a sorsom, nem adhatom fel. Már van kiért elviselnem a fájdalmat. És talán… talán nem is lesz olyan szörnyű ez a nap. Talán…
De hiába is győzködtem magam, minden porcikámban féltem, és ezzel az érzéssel képtelenség lett volna elaludni. Végül a reggel eljött, Yuu pedig felpakolta Scottyt, hogy elvigye. Elgondolkodtam rajta, mi lesz, ha hiába viszi el, mert apám nem enged el. Azt mondta, akkor keményebb eszközökhöz fog folyamodni, de akármilyen rosszak hozzám, nem akarom, hogy apám a sittre kerüljön. Norimi miatt nem. Szeretem Yuut, de…
Végül abbahagyom a saját magam emésztését, az elmúlt éjszaka a világ összes lehetőségével végigzongoráztam már a mát, de ha még többet gondolok rá, bekattanok még azelőtt, hogy bármi is történne. Kicsit szánalmas, hogy ennyire rettegek ettől, de mi mást tehetnék? Bárkivel helyet cserélnék erre az időre, de nem lehet…
Végül immár teljes harci szerelésben várom haza Yuut, aki meg is érkezik, és el is indulunk. Valahol a ház és a kocsifelhajtó között elvesztem a színem, az életkedvem meg közvetlen azután, hogy az útra hajtunk. Sajnos az utazás nem olyan hosszú, mint amilyen az éjszakám volt, túl hamar érkezünk meg és szállunk ki a kocsiból. Lelkiekben már felkészítettem magam mindenre, bár ez nem azt jelenti, hogy nem félek minden eshetőségtől szintugyanúgy. Most még Yuu közelsége sem nyugtat meg, csak próbálok úgy tenni, közben meg már háromszor volt rá ingerem, hogy otthagyjak mindent, és elszaladjak. Szép Kirk Jensen, légy büszke magadra…
Yuu elindul az ajtó felé, én pedig követem. Eddig amúgy nem hittem Istenben, de most úgy érzem, ez most kezd megváltozni.
Kinyitom az ajtót, és apu már szembe is kerül velünk. Persze, korán van még, ilyenkor nincs melóban. Sajnos. Meg kellett volna tanulnom az ő aláírását is, nem csak a mostohaanyámét, de hát…
- Hol a fészkes fenében kódorogtál? - morran rám, én pedig ijedten húzom össze magam. Kiabált már velem máskor is, de akkor nem voltam ilyen lelki állapotban, így viszonylag jobban viseltem. De nem sírom el magam, mert attól semmi sem lesz jobb, csak még szánalmasabbnak tűnök majd. - Van fogalmad róla, mennyire aggódtunk érted?! Gyere ide! - indul el felém indulatosan, és felemeli a kezét, valószínűleg nem azért, hogy megsimogasson. Jake egy hétig táncolt az idegein, biztos azért ilyen ingerült, mert amúgy csak lelkileg szokott a földbe tiporni. De Yuu most nem engedi neki, hogy bármiképpen is a földbe tiporjon. - Maga meg mit akar?!
- Én a maga helyében fékezném magam, Jensen-san, hacsak nem akarja, hogy letartóztassák kiskorú bántalmazása miatt. - Yuu teljesen nyugodt, én meg egyre zaklatottabb. Persze neki ez a munkája, de nekem ez merőben új helyzet. És merőben kellemetlen.
- Mégis, mi a fenéről beszél?! - rántja el magát apu Yuutól, bár szerintem pontosan sejti, mi történik. Anyu egy időben emlegette neki, hogy nem lesz jó, ha csak a munkájával törődik, engem pedig hanyagol. Biztosan nem erre gondolt, de azért, benne van a pakliban. Bár anyu szerette aput, annak ellenére is, hogy mindig dolgozott, mert tudta, hogy miattunk teszi. És részben ez még talán most is így van. Csak a „miattunk”-ból estem ki.
- Arról, uram, hogy magammal viszem a fiút. Orvosilag egészségtelen neki ez a hely. Ne aggódjon, mielőtt ellenkezne, nálam van minden szükséges papír, ami felhatalmaz, hogy egy szanatóriumba vigyem Kirköt, ahol megfelelő ellátást kap. Ha akadályozza a munkámat, sajnos kénytelen leszek keményebb eszközöket is bevetni - világosítja fel Yuu, ő pedig meghökkent képpel bámul rá. Nem tudom, hogy most megint ordítozni fog-e, vagy simán csak elájul az idegtől, de most valahol a kettő között lehet.
- Micsoda? - kérdi hitetlenül, de ugyanilyen hamar szikrák gyűlnek a szemébe. - Nem, ő az én fiam, az ENYÉM! Magának semmi köze nincs hozzá! - folytatja indulatosan, Yuu pedig halkan sóhajt. Szerintem nem akarja újra megismételni az előbbit.
- Azóta van közöm, hogy ön a pszichológusának fogadott.
- Mekkora hiba volt! - morog tovább apu, aztán megragadja a karom, és rám néz. - Kirk, mondd meg neki, hogy nem akarsz vele menni!
Ez az a pont, mikor elfelejtek beszélni. Most hazudnom kéne, vagy mondjak igazat, hogy még rosszabbá váljon a helyzet? Már így is elég rossz! De a hallgatás meg beleegyezés.
- Ugyan apu, hagyd már - ledermedek, amikor meghallom az ismerős hangot. Félve pillantok hátra, és meglátom drága mostohabátyám, ahogy a kijárati ajtónak támaszkodva néz minket, és mosolyog. Valószínűleg ő mindennél jobban élvezi a helyzetet, a tényt, hogy bántanak engem. De ő mindig is ilyen volt. - Hadd menjen. Gondolkozz, mennyi időt bír ki nélkülünk? A végén ő fog visszajönni hozzánk, úgyhogy nem kell aggódnunk. Ez csak jót fog tenni neki - mondja, a tekintetem pedig egyből gyűlölködővé válik. Hiába a testvérem, és hiába szereti Norimi olyan nagyon, attól még egy féreg. És ezen semmi nem változtat.
Apun látszik, hogy elbizonytalanodik. De mivel Jake-et jobban szereti, tuti biztos, hogy neki fog igazat adni. Már éppen húznám el tőle a kezem, de ő megszorítja.
- Jensen-san - szólal meg nyugodt, de mégis kissé fenyegető hangon. Most nem avatkozik közbe, de azért biztos vagyok benne, hogy még egy rossz mozdulat apám felől, és fog. Istenem, miért nem maradt örökre éjszaka…
- Kirk, ha most elmész innen, számíts rá, hogy soha többet nem jöhetsz vissza - mondja komoly hangon, és tudom, hogy most nem csak a harag beszél belőle, hanem komolyan is gondolja. Ezek szerint nem bízik abban, hogy magamtól fogok majd visszajönni. Van is ebben valami. Magamtól nem fogok, maximum búcsúzkodni. Azt sem értem miért…
- Akkor többet itt nem látjuk egymást, apu - mondom szinte már suttogva, az ő arca pedig meglepettből fokozatosan rideggé válik. Elengedi a karom, aztán elfordítja felőlem a fejét, és többet nem is néz rám.
Aláírja a papírokat, amiket Yuu ad neki, aztán el sem köszön, csak otthagy minket. Szomorúan bámulok utána, de nem tehetek semmit. Ő taszított el magától, és mikor én teszem vele ugyanezt, azt már nem bírja elviselni. Szerintem sohasem látta bennem anyut, csak ő szerette volna ezt hinni. Ha látta volna, törődik velem…
Miután összepakoltam a cuccaim Cirmivel a kezemben lépek ki a folyosóra. Nincs sok csomagom, csak két táska, ebből az egyik a lopott cuccaimmal van tele, de ezt most nem ragoznám.
Az ajtóban már ott áll a mostohaanyám Norimivel, és persze még Jake is ott van. Halkan sóhajtva sétálok oda hozzájuk, Norimi meg szinte rögtön átölel.
- Onii-san, ugye látjuk még egymást? - néz fel rám nagy, könnytől csillogó szemekkel, de nem sír, mert erősnek akar mutatkozni. Buta kislány, hiszen ugyanolyan, mint én…
- Ha rajtam múlik, igen - hajolok le hozzá, és bíztatóan mosolyogva megsimogatom a fejét. Ismét átölel, olyan, mintha el sem akarna engedni, de az anyja elhúzza tőlem, hogy jelezze, ennyi elég volt. Norimi szemében könnyek csillognak, de nem ellenkezik. Sajnálom. Őt sajnálom a legjobban.
A mostohaanyámtól nem köszönök, ő is csak felszegett fejjel átnéz rajtam, egyedül Jake az, aki végig gúnyosan vigyorog, ahogy kimegyek mellette az ajtón.
- Szívás, öcsi - sziszegi felém kuncogva, én pedig szeretném visszaadni neki a múltkorit, de mindhiába lenne, az rajta nem változtatna. Szomorú, de így van. Viszont ő lesz az, aki a legkevésbé fog hiányozni.
Nem válaszolok rá, csak kilépek az ajtón, otthagyva a régi otthonom, a családom, és a régi életem. Tudom, hogy nem fogom megbánni, bár azt még nem fogtam fel, mit jelent egy másik emberrel élni. Főleg ha az a másik ember Yuu… bár biztos vagyok benne, hogy mellette jó helyem lesz, de még félek tőle, hogy erre vajon mit fog szólni a többi ember. Mert nem titkolhatjuk örökké. Nem is értem, miért érdekel ennyire mások véleménye. Talán majd elmúlik.
Yuu már a kocsiban vár, én pedig beszállok mellé. Elhajtunk, én pedig nem nézek hátra. Többé nem, már csak előre fogom! Remélem, be is tudom tartani ezt az ígéretem…
A nap további része a kipakolásommal telik, meg különböző ügyek intézésével, hogy Yuunál maradhassak. Ezeket persze mind ő csinálja, én meg csak rendezgetem a környezetem, meg szoktatom Cirmit a helyhez. Úgy érzem, az ő beilleszkedésével nem lesz gond, már ki is szemelte magának Yuu fotelét. Mosolyogva megsimogatom a fejét, aztán otthagyom, had aludjon. Ez az, amit mellesleg nekem is kéne, mert éjszaka nem gyakoroltam, de érzem, hogy most se sikerülne. Valahogy túl zaklatott vagyok hozzá.
- Kérsz teát? - kérdem Yuut, mikor éppen befejez egy telefonhívást. Kissé meglepetten néz rám.
- Nem kell ilyenekkel fáradnod. - Túl kedves, de nem vagyok porcelánbaba. Ha én teát akarok csinálni, akkor fogok is!
- Nem fáradtság - vonok vállat. - Szóval?
- Igen.
Elkészítem az innivalókat, és a nappaliba sétálva leteszem őket az asztalra. Utólag már nem is tudom, minek volt ez a mozdulat, valószínűleg csak reflex. Yuu eközben már a kanapén ül, és éppen nyújtanám az egyik bögrét, megfordul velem a világ, és valamiért már a plafon van előttem. Illetve először a plafon, aztán Yuu aggódó arca. Ah, mi történt? Ennyire béna nem lehetek!
- Jól vagy? - kérdi lágy, nyugtató hangon, én pedig csodálkozom, hogy most nem pirultam el tőle. Ez már rosszat jelent.
- Pe-persze… semmi bajom - mosolygom bíztatóan, pedig nem így van. Rosszul érzem magam, de nem leszek még ezzel is a terhére. Megpróbálok kikecmeregni a karjai közül, de nem engedi, csak felkap, és vinni kezd. - H-Héééé - nyögöm halkan, és most már tényleg kezdek zavarba jönni. Hová visz engem?
Hamarosan megtudom, mikor óvatosan letesz valami puhára, aztán mellém fekszik. Kicsit kipirulva vizslatom az arcát, és talán még hálásan is nézek rá. Ezt mindig eléri.
- Aludj, most már semmi bajod nem lehet. Vigyázok rád - simít végig az arcomon, én pedig ezzel egy időben elvesztem az önkontrollom. A szememből menthetetlenül potyogni kezdenek a könnyek, és mire észbe kapok, már Yuuhoz bújva pityergek. Gratulálok Kirk, már megint… miért kell nekem állandóan sírnom? Most már nevetni is szeretnék. Megfogadom magamnak, hogy ez lesz az utolsó, mikor Yuu sírni lát. Többé nem fogom tenni. Az ő jelenlétében nem. Nem akarom, hogy az lásson ilyen állapotban, aki szeret, és akit szeretek.
- Köszönöm - nézek felé, bár a könnyeim fátylán át nem látom valami jól. Azt azért be tudom azonosítani, hol van a szája, így közelebb hajolva hozzá megcsókolom.
Ő az egyetlen, aki anyámon kívül valaha törődött velem. Nem azért vagyok vele, mert apakomplexusom van. Yuura soha nem tudnék úgy tekinteni, mint az apámra. És különben is… én csak kleptomániás vagyok. Más problémám nincsen.
Tűnődve néz rám, mintha nem hinne nekem. Nem baj, majd hinni fog, ha eljön az ideje. Én tudok várni. Vacsora után Kirk ragaszkodik hozzá, hogy elmosogasson, amibe hosszas könyörgés után végül belemegyek. Ő a vendég, nekem kéne mosogatni, de ha ennyire akarja, legyen. Én pedig elmegyek lefeküdni, lévén nagyon hosszú napom volt.
Reggel korán ébredek, alig van hat óra. Scotty még a kalitkájában alszik, én pedig felkelek és megnézem Kirköt, aki az igazak álmát alussza az ágyamban. Elmosolyodom. Olyan békés így, hogy nincs a közelben senki, aki bánthatná. Gyorsan felöltözöm, lefőzök egy kávét, aztán írok Kirknek egy cetlit, hogy ne aggódjon, csak hamarabb kellett bemennem dolgozni és majd este találkozunk. Aztán indulok is, Hayakawa ma jön be, hála égnek el tudtam intézni a dolgokat, a papírokat hozza nekem. Nem tudom, mennyire örül ennek az egésznek, de gondolom, neki mindegy, hiszen a lényeg, hogy a beteg hozzátartozója fizessen.
~*~
- Nem is tudom, Yuu – dől hátra Hayakawa Shota a fotelemben. – Te ezt komolyan gondolod? Mert így végülis a gyerek nem lesz benn, és lesz egy üres ágy, amit nem használhatunk. Tudod, hogy így is helyszűkében vagyunk.
- Tudom – sóhajtok. – De csak te tudsz segíteni. Ha te nem lennél, a gyereket el kéne vetetnem a gyámhatósággal, azok meg egyből elkezdenének vizsgálódni, hogy mi van köztünk.
- Tisztában vagyok vele – bólint Shota. – Rendben, tudod, hogy segítek. Itt vannak a papírok – tesz az asztalra egy rakás nyomtatványt. – A nagy részét kitöltöttem, de az apjának alá kell írnia, mint gondviselő. És Kirknek is ki kell töltenie a rá vonatkozó részeket.
Sóhajtok egyet. Ez a nehezebb dió, mert nem biztos, hogy Mr. Jensen hajlandó lesz fizetni a fia gyógyulásáért. De van egy eszközöm, mégpedig az én feljegyzéseim és az orvosi javaslatom, amit Shota is megkapott. Végül elköszön és távozik, én meg nekikezdek a munkának.
Az egész napom munkával telik, de közben igazából egyre Kirk jár a fejemben. Ha az apja nem megy bele, kénytelen leszek az eszközeimmel élve elvinni Kirköt a házból. Nem tudom, mit is tehetnék, hogy jobb legyen neki, de egy biztos, nem hagyom ott azok között az emberek között, akik megnyomorítják az életét. Ennél még egy otthon is jobb lenne neki.
Délután, mikor hazaérek, Kirk még nincs otthon. Nagyon fura, hiszen már vége a tanításnak. Remélem, nem ment mégis haza. De nem aggódhatok miatta, inkább nekilátok előkészíteni a vacsorának valót. Scotty veszettül csicsereg a konyhában, én pedig elgondolkodva szeletelem a hagymát az esti csirkepaprikáshoz.
~*~
Végül már sötét van, amikor hallom, hogy nyílik az ajtó. Lassan hét óra, és mikor kimegyek, meglátom Kirköt, aki kényszeredetten vigyorog rám. A száján rúzs nyoma, az arcán meg egy tenyérlenyomaté, meg egy karcolásé, ami vérzik is. Csak nem barátnője van, és miatta jött csak ilyenkor? Na, és ki verte meg már megint?
- Elnézést, hogy most jövök, csak akadt némi problémám – vakarja a tarkóját. Kissé ideges a szentem.
- Azt látom. Gyere be! – tárom szélesebbre az ajtót, mire nyakát behúzva somfordál befelé. Aggódtam érte, és szerintem látja, hogy mérges vagyok. - Először is lássuk el a sérülésed, utána majd mesélsz – intem le, mielőtt heves magyarázkodásba kezdene.
Bólint, mire leültetem és kifertőtlenítem a sebét. Derekasan tűri, amíg végzek, habár felszisszen.
- Így – teszem félre az elsősegély cuccokat, majd egy zsebkendőt nyomok a kezébe. Értetlenül néz rám. - A szád – mondom, mire leesik neki a dolog, és hevesen törölgetni kezdi. Édes, meg kell mondjam, bár csalódottnak érzem magam, de nem értem, miért. Talán féltékeny vagyok? Kizárt! Kirk még gyerek, ráadásul a betegem!
- Ez… nem az… - kezd magyarázkodni.
- Kirk, nem baj, ha van barátnőd, de legközelebb szólj, ha ilyen sokáig vagy vele. Aggódtam miattad… - mondom komolyan.
- Én… bocsánat szobából. … - hajtja le a fejét szégyenkezve.
- Semmi baj – mosolygok, megsimogatva a fejét. - Szerencsés lány – felkapom a dobozt, és elindulok kifelé a szobából.
- Yuu – szól utánam, mire megfordulok és ránézek. Láthatóan habozik, valamit mondani akar, de úgy tűnik, nem tudja, hogy kezdjen hozzá. Végül csak kiböki. - Nem szeretem azt a lányt.
- Hm? – vizslatom kérdő tekintettel. Nem értem a dolgot.
- Én… egy másik személyt kedvelek – pillant oldalra, majd feláll és odajön hozzám.
Nem értek semmit. Lehunyja a szemét, és közelebb hajol hozzám. Ő most… tényleg azt akarja, amire én gondolok? Nem helyes, egy cseppet sem, de ahogy ránézek, engem is elönt a vágy iránta. Leteszem a dobozt az asztalra és nem tudom miért, de fél kézzel magamhoz ölelem, a másik kezemmel az álla alá nyúlva emelem feljebb a fejét és lágyan megcsókolom. Érzem, hogy megremeg az érintésemtől és magamhoz húzva szorosabban ölelem át. Minek titkoljam tovább, hogy őrülten kívánom ezt a gyereket, odavagyok érte és szeretem? Átöleli a nyakam és bújik hozzám, ahogy lágyan visszacsókol. A mozdulatai óvatosak, kutakodóak, ajkai finomak, ahogy falom őket. Aztán elfogy a levegőnk, és kénytelenek vagyunk elválni egymástól. Az arca piros, szemei csillognak, ahogy a hajamba túr.
- Szeretlek – suttogom halkan, mire szemei elkerekednek. – Nem tudom tovább titkokban tartani.
- Én is téged, Yuu – válaszolja, majd újabb csókban forrunk össze.
De nem akarom siettetni a dolgokat, így végül leállunk. Ideje enni is, ráadásul még ott az a kellemetlen dolog a papírokkal és az apjával. Vacsora utánra hagyom a kínos részleteket. Kirk segít nekem főzni, és együtt vacsorázunk meg. Csak utána mondom el neki, hogy el kéne mennünk az apjához, hogy aláírja a papírokat.
- Ne félj! Ott leszek veled – mondom bátorítóan, mikor látom, mennyire meg van ijedve. – Nem lesz semmi baj, megígérem.
- És ha nem lesz hajlandó aláírni? – kérdi ijedten. – Nem fontos neki, hogy velem mi van.
- Akkor élnem kell a jogommal, hogy téged erőszakkal vigyelek el onnan. Apád ellen még eljárás is indulhat, ha akadályozza a munkámat – válaszolom komolyan, mire sápadtan bólint. – Tudod, beperelhetem kiskorú veszélyeztetése és gondatlan bánásmód miatt.
Nem válaszol, de van egy olyan érzésem, nemigen hisz nekem. Én sem vagyok tökéletesen biztos semmiben, de megteszem, amit tudok Kirk érdekében. Ha kikerül onnan, sokkal jobb lesz neki. Úgy döntök, Kirk másnap nem megy iskolába, úgysem fog senkinek feltűnni, hiszen sosem hiányzott senkinek ott sem. Különben is jobb, ha nem találkozik a bántalmazójával, meg azzal a lánnyal.
~*~
Másnap reggel felpakolom Scottyt, és kalitkástól anyumékhoz viszem. Anya nagyon örül nekem, de mikor megtudja, hogy nem maradhatok, kissé szomorú. Így megígérem neki, hogy a hétvégén átjövök, és Kirk is velem fog tartani. Mosolyogva ölel meg, én pedig elbúcsúzom Scottytól, aki igencsak bánatosan csicsereg. Biztos tudja, hogy most itt kell maradnia. Megígérem neki, hogy nemsokára hazahozom.
Aztán hazamegyek. Mire hazaérek, már Kirk is megreggelizett és készen áll, habár az arca igen sápadt. Ezúttal kocsival megyünk, ő pedig úgy ül mellettem az anyósülésen, mint akit kivégzésre visznek. Fontos, hogy még otthontaláljam a szülőket, mert különben várhatok délutánig.
Hála égnek, mikor kiszállunk a kocsiból a házuk előtt, még mindkét autó ott parkol. Tehát itthon vannak. Magamhoz veszem a táskámat, benne a mappával, amiben a papírok vannak, és elindulok az ajtó felé. Kirk halálsápadt arccal követ, látszik rajta, hogy szívesebben lenne bárhol máshol, mint itt. De azért próbál bátornak mutatkozni. Az ajtóhoz érve Kirk kinyitja az ajtót és belépünk. Egyből szembetaláljuk magunkat Kirk apjával, aki amint meglát minket, szúrós tekintettel néz minket. Már cipőben és zakóban van, gondolom munkába indul.
- Hol a fészkes fenében kódorgtál? – bődül rá Kirkre, és szegény gyereknek nem kell sok, hogy elsírja magát. – Van fogalmad róla, mennyire aggódtunk érted?! Gyere ide! – indul felé és emeli a kezét, hogy megüsse, de lefogom. – Maga meg mit akar?! – néz rám villámló szemekkel.
- Én a maga helyében fékezném magam, Jensen-san, hacsak nem akarja, hogy letartóztassák kiskorú bántalmazása miatt – mondom nyugodtan.
- Mégis, mi a fenéről beszél?! – kérdi és kirántja a kezét a kezemből.
- Arról, uram, hogy magammal viszem a fiút. Orvosilag egészségtelen neki ez a hely. Ne aggódjon, mielőtt ellenkezne, nálam van minden szükséges papír, ami felhatalmaz, hogy egy szanatóriumba vigyem Kirköt, ahol megfelelő ellátást kap. Ha akadályozza a munkámat, sajnos kénytelen leszek keményebb eszközöket is bevetni – közlöm, és élvezettel nézem, hogy Jensen-san arca megnyúlik.
Kezd esteledni, én pedig még mindig kinn ülök a tetőn, az eget bámulva, dalolászva. Valahogy ez a hely mindig megnyugtat, ilyenkor egyedül kell lennem, ettől megnyugszom. Az éneklésnek is nagy szerepe van ebben, anyukám dala mindig lecsillapít, és a legnagyobb maszlagban is ad valami kis reményt, hogy még nem vagyok teljesen elveszve. Viszont… kezd egyre hidegebb lenni.
Összehúzom magam a hűvös szellő érzésére. Én is aztán nagyon jó vagyok. Eljöttem egy szál pólóban, mikor a kabátom is ott volt az előszobában, de fel nem vettem volna. Persze tök idegesen nem tudtam ilyesmivel törődni. Csak minél hamarabb ott akartam hagyni azt a házat.
- Ideje lenne új búvóhelyet keresned, ha el akarsz tűnni - hallok egy ismerős hangot, mire ijedten fordulok meg, mikor valójában pontosan tudom, ki az egyetlen, aki idáig eljön miattam. Yuu.
- Mit akar? - kérdem nem éppen kedvesen, borzongva, mivel újra megcsap egy hidegebb fuvallat.
- Beszélni szeretnék veled - teríti rám fehér köpenyét, és valamiért most nem zavar az a különös orovosi szag, ami belőle árad. - Másrészt, ez az idő nem alkalmas arra, hogy ilyen lengén öltözz.
- Mi köze hozzá? - morgom a meleg ruhába bújva. - Azért jött, hogy kioktasson? - A hangom egyre fájdalmasabbá válik, ahogy ismét felidézem a nemrég történteket. - Felesleges. Nem megyek haza! Ott úgysem… úgysem kellek senkinek - megint könnyek gyűlnek a szemembe, de már nem érdekel, hányadszorra alázom ezzel meg magam. Annál nagyobb szégyen, hogy a saját mostohabátyád tángált el majdnem, úgy sincs. -Senki sem akar. Apám és az a nő csak Jake-el meg Norimivel vannak elfoglalva. Velem… senki sem törődik…
- Ez nem igaz - telepszik le mellém, mire kérdően nézek rá. - Én törődöm.
- Csak mert apám fizet magának - mondom vádló hangon. - Ha nem fizetne, maga is lemondana rólam. Csoda, hogy még nem tette meg.
- Tudod miért nem? - néz rám, én meg csak a fejem rázom. - Azért nem, mert azt hiszem, kezdelek igazán megkedvelni - meglepett, hitetlen képpel nézek rá. Kedvel, azok után, hogy ennyi minden sértő dolgot mondtam neki? Hogy csinálja? - Nem kell elhinned. De hidd el, ha apád nem fizetne nekem, akkor is meghallgatnálak, ha bármi bajod van. Vagy hagytalak valaha is cserben, mióta ismersz? - Nem emlékszem ilyenre. - Na látod. És tudod, a kapcsolatunk már régen nem csak orvos-beteg kapcsolat. Ha így lenne, nem vittelek volna el a szüleimhez, és nem mentem volna el veled arra a kirakodóvásárra sem. Kirk, a barátod szeretnék lenni, de amíg ilyen sündisznó módjára viselkedsz velem, nem fog menni.
- Sajnálom… - suttogom leszegett fejjel. - Sajnálom, hogy… hogy olyasmiket mondtam magának. Én… nem gondoltam komolyan csak…
- Kicsúszott a szádon - ölel meg, én pedig hálásan bújok a karjai közé. Hihetetlenül örülök neki, hogy nem haragszik rám, ha őt is elveszíteném, már nem tudom, mit csinálnék. - Semmi baj, én már el is felejtettem. Hidd el, nem egy betegem küldött már el melegebb éghajlatra - nevet, én pedig megnyugodva nézek fel rá. - Van ötleted, hol töltöd az éjszakát?
- Itt - vonok vállat, ő meg a hajam kezdi borzolni. Most mi az? - Mi van?
- Gyere hozzám - jelenti ki egyszerűen. Elkerekedett szemekkel nézek rá. Meghív magához? - Nézd, megkaphatod a hálószobámat, fürdesz egyet, eszel, alszol, és holnap reggel hazaviszlek - Akaratlanul is elsötétül a tekintetem. - Na, nem mintha haza akarnálak küldeni. Írok egy igazolást, miszerint szükséged van egy kis távollétre otthonról. Hozzám költöznél, és mivel orvos vagyok, orvosilag kijelentem, neked az a ház nem megfelelő lakóhely. Jó lesz így? - kacsint felém, az én arcom pedig felderül.
Feláll, majd engem is felsegít, és elindulunk Yuu háza felé. Útközben megosztja velem az elképzeléseit erről az egészről, és hozzáteszi, hogy Scottyt bizony el kell majd költöztetni, ha Cirmit is hozom magammal. Helyeslően bólintok, hiszen amilyen falánk az én kiscicám… és nem akarom, hogy Yuu ezen aggódjon.
Már bőven hideg van, mikor végre hazaérünk, Scotty pedig vidám csicsergéssel fogad minket. Akaratlanul is elmosolyodom, hiszen az állatokat nagyon szeretem, Cirmi is egy támasz nekem, még ha néha gondjaim is vannak vele. Yuu megmutatja a szobámat, aztán ad ruhát, és fürdeni küld.
- Maradj, amíg jólesik. Addig készítek egy kis marharagut vacsorára. Remélem, szereted.
- Imádom - mosolygom felé. - Köszönöm, és… elnézést, ha gondot okozok.
- Én hívtalak meg, szóval egyáltalán nem okozol gondot. Érezd magad otthon, rendben? - teszi a vállamra a kezét, én pedig csak bólintok.
A fürdőbe invitál, én pedig gyorsan lemosdok, mindenből nagyon keveset használva, tekintve, hogy én csak egy vendég vagyok itt. Mikor végzem, felöltözöm, és a konyhába veszem az irányt. Yuu még főz, így hát félénken lépek a helyiségbe, majd, mikor látom, hogy amúgy semmi hasznom nem lenne, teríteni kezdek. Legalább ne hiába legyek itt.
Közben a történteken elmélkedem, a családom, de végül felhagyok a felesleges agyalással, mikor rájövök, hogy csak újra felidegesíteném magam vele. Nem akarok ideges lenni.
Az étel lassan kész is van, én pedig csillogó szemekkel pásztázom. Ha másért nem is, legalább a kaja miatt jó, hogy itt vagyok. A mostohaanyám ehetetlenül főz, én pedig amúgy se ettem mostanában, nem voltam éhes. Talán a stressz miatt.
Végül Yuu tálal, és nekilátunk az evésnek.
- Yuu - szólalok meg hosszú idő után -, kérdezhetek valamit?
- Miért akarja, hogy ideköltözzem? Úgy értem… nem mintha baj lenne, csak… nem értem.
- Itt jobb helyed lesz, mintha egy intézetbe küldenélek - magyarázza. - Apád meg nem menne bele abba, egyedül élj. Abba se, hogy velem, szóval el ne áruld neki.
- Majd Jake megteszi helyettem - morgom ellenségesem, mikor eszembe jut Jake képe. Az a szemét. Egyszer tuti kinyírom, most már több dolog miatt is megtehetem. Csak ahhoz egy kicsit erősödni kellene…
- Ne aggódj, van egy tervem - kacsint a vörös. - Hidd el, Jake nem fog bekavarni.
Tűnődve nézek rá, és valahogy nem nagyon tudok ebben hinni. Jake a nagyon aljas fajtából való, nem szeret senkit és semmit, nincs tekintettel senkire, csak néhány kivétel van, de azok nem a családját képezik… már ha engem a családjának tart. Mert, hogy én őt nem, az is biztos.
A vacsora alatt többet nem beszélünk, viszont utána megkérem Yuut, hadd mosogassak el. Először persze mondja, hogy nem kell, de én ragaszkodom hozzá. Mással nem tudok szolgálni az ittlétemért, márpedig valamivel mindenképpen akarok. Végül beleegyezik a dologba, aztán jóéjszakát kíván, és elmegy lefeküdni. Mikor végzem a mosogatással, még egy kicsit állok az ablakban, és nézelődöm, de aztán én is nyugovóra térek. Valahogy most hiányzik az a sok por, a pókok, a dohos szag, az ölemben alvó Cirmi… nem gondoltam volna, de valamiért mégis hiányzik az otthonom.
Másnap reggel a telefonom csörgésére ébredek, beállított riasztás, azt jelzi, hogy irány a kínkamra, vagyis a suli. Fáradtan nyújtózom egyet az ágyban, aztán felülök, és a szemeimet dörzsölgetve indulok a konyhába. Yuut nem találom sehol, de a hűtőre van egy cetli ragasztva, amiben leírja, hogy korábban kellett bemennie dolgozni. Rábólintok a dologra, bár nem tudom, minek is. Valami gyümölcsféleség után nézek, amit reggeli gyanánt szeretnék elfogyasztani. Találok is pár narancsot, meg egy kivit, de a kivit inkább meghagyom, ki tudja, lehet, hogy Yuu jobban szereti.
Mikor megreggelizem, gyorsan visszaveszem a tegnapi ruhám, és nagy sóhajok közepette elindulok az „igazi” otthonom felé.
Odaérek, de senkit nem találok a lakásban. Ezt jó esélynek tekintem, úgyhogy gyorsan átcserélem a ruhám, és a táskámba bepakolva pár tankönyvet, elindulok a suli felé. Illetve minden tankönyvet bepakoltam, ami még otthon volt. Szerencsére a sulis cuccok nagy részét a suliboxomba tartom, azzal az indokkal, hogy úgyse tanulok én olyan sokat. Inkább órán figyelős fajta vagyok, ha nem csillog valami épp az ablakban…
A suliba érve a szekrényemhez megyek, és előkotrom az első órára kellő dolgokat, aztán elindulok a terem felé. Mikor beérek, helyet foglalok, és az egyik ismertebb társasággal beszélgetésbe kezdek. Szóba kerül Trey is, hogy mi van vele, találkozunk-e mostanában.
Azt mondom, hogy néha, mert tényleg így van, mostanában nagyon keveset látom, ahhoz képest, hogy a legjobb barátok vagyunk. Néha üzen, hogy több műszakban kell dolgoznia, a zsebpénze miatt, meg minden… bár nem tudom, mire kellhet neki ilyen sok zsebpénz, hiszen eddig csak poénból dolgoztunk, nem azért, mert valóban szükségünk volt rá. Nekem is csak addig volt, amíg külön lakásban élhettem, de most már nincs, ő meg eleve a családjával él. Na mindegy, csak látom majd valamikor.
Aztán elkezdődik az óra, amire már odafigyelek, de néha mégis elkalandozom. A költözésemről fantáziálok, hogy ezt mégis hogyan fogjuk megoldani észrevétlenül. De végül arra jutom, hogy majd Yuu biztos megoldja valahogy. Azt mondta legalábbis.
A nap gyorsan eltelik, így mire észbe kapok, már az utolsó órámra indulok. Útközben azonban a mosdóba is benézek, annyi időm még épp van, ha meg nincs, így jártam. Mikor végzek, kinyitom az ajtót, de kis híján vissza is csapom ijedtemben. Mivel előttem egy lány áll, méghozzá Hinamori. Na, ez vajon hol hagyta a másik felét? Ez alatt most Treyre gondolok.
- Kirk-kun, micsoda meglepetés - mosolyog felém a lány, de közel sem tűnik olyan meglepettnek, én már annál inkább.
- Hinamori… te meg mit keresel itt? - teszem a mellkasomra a kezem, hogy kicsit kifújjam magam. Ijesztő lányok.
- Éppen órára indultam… és akkor megláttalak téged - magyarázza még mindig azzal a furcsa mosollyal az arcán, ami nagyon nem tetszik.
- Értem. Én is órára megyek, kémiám lesz - bökök a folyosó végén lévő terem felé, amibe épp az utolsó diákok vándorolnak befelé.
- Óh, éppen nekem is - csillan fel barna szeme, én pedig csak zavartan nevetek, mikor belém karol, és húzni kezd.
Na affene, azt hiszem Trey állítólagos barátnője megint rám hajtott. Szuper, bár nem értem, Trey mért nem elég jó neki. Mindegy is, azt hiszem, mivel nem nagyon kápráztat el a drága.
Már vége az órának, úgy jó két órája, és már Yuunál is lehetnék, de nem vagyok. Én most a városban csámborgok, Hinamorival egyetemben, és még mindig nem értem, hogy mehettem ebbe bele.
Hina persze egész kémián engem piszkált, mellém is ült, meg minden hülyeségről beszélt, aztán óra végén, mikor már azt hittem, otthagyhatom, kifelé jövet letört a cipője sarka, és ugye nekem kellett elkísérni másikat venni. Utána meg már csak úgy jöttek a helyek, egymás után, minden furcsa dolgot megnéztem, a tropikáriumtól a nemtudommilyen galériáig…
És mindezt ingyen, tekintve, hogy Hinamori apja valami nagyon befolyásos üzletláncos emberke, akinek hála mindenhová csak úgy besétálhattunk, elég volt egy személyi igazolványt felmutatni a csajnak. Én meg megragadtam a lehetőséget, mert mért ne? Ilyen még egyszer nem adódik! Pláne nem, mivel ezután közölni fogom Hinával, hogy bocs, de nem tetszel, keress más játékot… előre félek a reakciótól, készítem is az arcizmaimat az esetleges pofonokra. Csak essek már túl rajta.
- Merre mész, Kirk-kun? - kérdi a lány, mikor kiérünk az egyik épületből, és én már éppen elköszönni szeretnék.
- Még van egy kis elintéznivalóm - mondom, pedig igazából már naggyon haza szeretnék menni, több időt töltöttem ezzel a lánnyal, mint szerettem volna. Már sötétedik, Yuu pedig nem fog örülni, hogy ilyenkor megyek haza.
- Rendben. Köszönöm a délutánt, jó volt veled - mosolyog rám, én meg csak bólogatok, fejben meg már három utcával arrébb járok. Csak köszönj már el, hogy mehessek!
- Szia - intenék, de mielőtt még megtehetném… valami meleget érzek az ajkaimon.
Ne csináld már isten… ugye ez most nem smárolt le?
- Ti meg… - hallatszik a hátam mögül, mire mindketten megfordulunk, és Treyjel találjuk szembe magunkat. Hát ez csodálatos, ennek is pont most kellett feltűnnie. Tiszta barátok közt feelingem van.
- Szívem, ne értsd félre, mi csak… - kezdene magyarázkodni a mellettem lévő, és én is ezt szeretném tenni, de akkor már késő. Szép nagy flaskát kapok drága legjobb barátomtól.
Az ütéstől hátratántorodom, és az arcomhoz emelem a kezem. Nem is fájt annyira, mint gondoltam. Szép, mostanában mindenki engem akar verni.
- Tűnj innen - kiabál rám a szőke, én pedig inkább visszahúzódom, nehogy megint kedve támadjon verekedni. Hina persze már ott toporog előtte, és kéri, hogy ne bántson, de barátom láthatóan nem érdekli most a csaj, csak engem akar felnyársalni a szemeivel. Inkább menekülőre fogom a dolgot. Ennél nagyobb balhét ugyanis nem szeretnék.
Későn érek haza, nem is kell kopognom, az ajtó már automatikusan kinyílik, és Yuu áll előttem. Kényszeredetten vigyorgom rá, mert azért tényleg nem szép dolog, hogy minden szó nélkül ilyen későn érek vissza, mikor most ő tartozik érem felelősséggel.
- Elnézést, hogy most jövök, csak akadt némi problémám - vakarom a tarkóm, de aztán abbahagyom a vigyorgást, mivel a jobb pofim erősen tiltakozik a művelet ellen.
- Azt látom. Gyere be - tárja ki az ajtót Yuu komoly képpel, én pedig a nyakamat behúzva kecmergek befelé. Ajjaj, most biztos mérges rám… valamivel ki kell majd engesztelnem. - Először is lássuk el a sérülésed, utána majd mesélsz - int le, mikor magyarázni kezdeném a történteket.
Akkor veszem csak észre, hogy az arcom fel van karcolódva, és valamennyire vérzik is. Azt már nem is akarom megnézni, vajon milyen szép foltos lett az ütés nyomán. Köszönöm szépen, legjobb barátom, és legjobb barátom ribanc exbarátnője. De én vagyok a hibás, hogy nem küldtem el előbb a fenébe azt a hülye ribit!
Yuu leültet egy székre, aztán hoz fertőtlenítőt, és elkezdi kitisztítani a sebet. Csak most tudatosul bennem, mennyire fáj, de igyekszem férfiasan tűrni a dolgot.
- Így - teszi félre Yuu az elsősegély cuccokat, mikor végez, aztán ismét rám pillant. A zsebébe nyúl, elővesz egy zsebkendőt, és felém nyújtja. Értetlenül nézek rá. - A szád - világosít fel, és akkor leesik, mire céloz. Fenébe, Hinamori rúzsa! Biztos rajtam marad, mikor megcsókolt, és ő egész végig… ijedten nézek rá. Nem akarom, hogy félreértse!
- Ez… nem az… - kezdeném a magyarázkodást, de inkább csak elveszem tőle a zsepit, és megtörlöm a szám. Fúj, undorító ez az egész. Mindig nekem kell a legnagyobb hülyeségekbe keveredni!
- Kirk, nem baj, ha van barátnőd, de legközelebb szólj, ha ilyen sokáig vagy vele. Aggódtam miattad… - mondja Yuu, és tényleg félreértette, perszehogy, hiszen még nem volt alkalmam megmagyarázni neki.
- Én… bocsánat… - hajtom le a fejem. Meg kellene magyaráznom neki, de nem tudom, hogyan. Olyan sok minden történt mostanában, össze vagyok zavarodva.
- Semmi baj - mosolyog Yuu, a fejemet megsimogatva. - Szerencsés lány - teszi még hozzá, aztán az elsősegély cuccot felkapva elindul ki a szobából.
- Yuu - szólok utána, mire megfordul. Elgondolkodva nézek rá. Egy valamit tisztáznom kell vele. - Nem szeretem azt a lányt.
- Hm? - vizslat kérdő tekintettel.
- Én… egy másik személyt kedvelek - pillantok oldalra, aztán felállok a székről, és Yuu elé sétálok.
Kérdően néz rám, én pedig lesütöm a szemem, és közelebb hajolok hozzá.
Az ajtóban Kirknél valamivel idősebb, sötét hajú fiú áll. Erősebbnek tűnik Kirknél, aki amint meglátja az alakot, felpattan, én mintha puskából lőtték volna ki, már ott is terem előtte, a dzsekijét megragadva húzza közelebb a srácot. Nem kell lángésznek lennem, hogy rájöjjek, ő lehet Jake, Kirk pedig rettentően dühös. Kirk szemei szikráznak a dühtől, de nem merek lépni, mert talán csak rontok a dolgon. Így inkább csak szemlélem az eseményeket.
- Mégis hol a fenében voltál? Tudod te, mennyire aggódtunk érted?! – kiabál Kirk, mire a másik csak elhúzza a száját.
- És? – mondja vállat vonva, mintha semmi sem történt volna.
- És? ÉS?! Komolyan csak ennyire futja?! – morog dühösen, én meg hiába próbálom csitítani, nem hallgat rám.
- Hagyj már békén! – Jake ellöki, én pedig még épp idejében kapom el Kirköt, mielőtt elesne, és csúnyán beverné a hátát a padlóba. - Öcsém, hogy te mekkora egy hülye vagy – Jake vet rá egy szánakozó pillantást, majd elindul.
Jake után kiált, majd kiszakítja magát a karjaimból, és elindul felé. Én kissé félve szemlélem az eseményet. Jake erősnek tűnik, Kirk meg nem olyannak, aki leverné. Jake megfordul, majd elhajol Kirk ütése elől. Várható volt. Egy ilyen ütést bárki kivédene. Kirk újra üt, de ezúttal Jake viszonozza is egy védés után, mire odarohanok, és megfogom Jake öklét. Kirk behunyt szemmel áll mögöttem, majd felnéz rám. Jake arcán is döbbenetet látok, gondolom nem várta, hogy valaki Kirk segítségére siet. De nem akartam hagyni, hogy elverje ez a vadállat. Jake tapasztalt verekedő lehet, ahogy elnézem. Az ökle kemény, az izmai sokat edzettek, a bőre feszes. Kemény ellenfél lenne, ha most megverekednénk.
- Ch – Jake kitépi a kezét a kezemből, majd még elmotyogja hogy „buzik”, utána elmegy. Kirk menne utána, de elé állok. Ha most utána megy, Jake agyonveri.
- Engedjen! – morog, de komolyan nézek rá jelezve, nem állok el.
- Kirk, ennek semmi értelme. Az erőszak semmire sem megoldás! – próbálok érvelni, de tudom, hogy most nem fog rám hallgatni.
- Leszarom, akkor is kicsinálom! – kiabál, és indulna, de nem állok odébb.
Végül visszamegy az asztalhoz. Dühösen támaszkodik egy széknek az egyik kezével, a másikat a homlokához emeli. Látom, hogy próbál lehiggadni, de nem megy neki. Pedig így csak rossz vége lesz mindennek.
- Kirk, nyugodj meg – lépek mögé, ám amikor hozzá akarok érni, eltaszítja a kezem.
- Mért nem engedte, hogy megüssön? – kérdi komolyan, most már nyugodtabban.
- Te sem gondolod komolyan, hogy hagynom kellett volna – mondom szelíden, ám csak dühösen néz rám. Engem vádol.
- De igen, komolyan gondolom! Vannak dolgok, amik nem tartoznak a felelősségei közé, és ez sem! Nem kértem, hogy segítsen!
- Mindhármunknak csak baja lett volna abból, ha ezt engedem. Így volt a legjobb Kirk, értsd meg! – a hangom szelíd, ő mégis egyre jobban feldühödik. Mintha azt hinné, magam miatt csináltam. Pedig miatta csináltam az egészet.
Megfordul, a könnyek végigfolynak az arcán, kezei ökölbe szorulnak. Akaratlanul is hátrálok pár lépést. Nem tudom, mire számítsak.
- Gyűlöllek, Yuu! Elmehetsz a fenébe! – mondja halk, fájdalmas hangon, és ez szíven üt. Nagyon fáj, amit mond.
Mielőtt még válaszolhatnék, kirohan a házból. Én csak állok ott, próbálom feldolgozni, amit mondott. Gyűlöl engem. Tudom, hogy nem gondolta komolyan, hogy csak dühös, meg van zavarodva, és lelkileg nagyon fáj neki, amiért megvédtem, hogy megsértve, megalázva érzi magát, mégis fáj. Viszont, ebben az állapotban nem hagyhatom magára. Most orvosként kell gondolkodnom, meg barátként, vagy testvérként. Tudom, hogy már régen túlmentünk az orvos-beteg kapcsolaton, és kezdem nagyon megszeretni ezt a fiút, de most orvosként kell viselkednem vele. Ő a betegem, felelős vagyok érte. Így fogom magam, és utána sietek. Tudom, hová ment, oda, ahová mindig szokott. A romos épület felé veszem az irányt.
~*~
Mire odaérek az épülethez, már erősen esteledik és a levegő is kezd lehűlni. Remélem, nem fog megfázni és tényleg itt van a fiú, mert ha nem, nem tudom, mit csinálok. Halkan mászom meg az emeleteket, majd felérek a tetőre. Tényleg ott ül kinn, az egyik oszlophoz dőlve nézi az eget és halkan énekelget. Már nyugodtabbnak tűnik, de a szemei még könnyesek, lábait magához húzva karolja át a karjaival. Egy ideig nézem. Van egy olyan érzésem, hogy nem akar látni, de talán ha észérvekkel próbálkozom, sikerül meggyőznöm, jöjjön velem. Hazavinni nem lenne sok értelme, de hová vihetném akkor? Itt nem maradhat, annyi biztos. Szép hangja van, halkan dalolgat, én pedig halk léptekkel araszolok közelebb hozzá. A szél fúj, ő pedig fázósan rezzen össze, még jobban védve magát a karjaival. Hiszen csak egy póló és egy nadrág van rajta, és este még elég hűvös van ahhoz, hogy ilyen lenge ruhában mutatkozzon. Végül odaérek hozzá és megszólalok.
- Ideje lenne új búvóhelyet keresned, ha el akarsz tűnni – mondom halkan, mire úgy fordul felém, mintha attól félne, mindjárt egy baltás gyilkos csap le rá.
- Mit akar? – kérdi barátságtalanul, és megborzong.
- Beszélni szeretnék veled – veszem le az orvosi köpenyem, és ráterítem. – Másrészt, ez az idő nem alkalmas arra, hogy ilyen lengén öltözz.
- Mi köze hozzá? – morog, de azért a köpenyt nem dobja el. Ezt jó jelnek veszem. – Azért jött, hogy kioktasson? – a hangjába fájdalom vegyül. – Felesleges. Nem megyek haza! Ott úgysem… úgysem kellek senkinek – egy könnycsepp gördül végig az arcán. – Senki sem akar. Apám és az a nő csak Jake-el meg Norimivel vannak elfoglalva. Velem… senki sem törődik…
- Ez nem igaz – ülök le mellé, mire kétkedő pillantásokat lövell rám. – Én törődöm.
- Csak mert apám fizet magának – a hangja vádló. – Ha nem fizetne, maga is lemondana rólam. Csoda, hogy még nem tette meg.
- Tudod miért nem? – kérdem, mire megrázza a fejét. Halványan elmosolyodom. – Azért nem, mert azt hiszem, kezdelek igazán megkedvelni – hitetlenkedő pillantás a jutalmam. – Nem kell elhinned. De hidd el, ha apád nem fizetne nekem, akkor is meghallgatnálak, ha bármi bajod van. Vagy hagytalak valaha is cserben, mióta ismersz? – a fejét rázza. – Na látod. És tudod, a kapcsolatunk már régen nem csak orvos-beteg kapcsolat. Ha így lenne, nem vittelek volna el a szüleimhez, és nem mentem volna el veled arra a kirakodóvásárra sem. Kirk, a barátod szeretnék lenni, de amíg ilyen sündisznó módjára viselkedsz velem, nem fog menni.
- Sajnálom… - suttogja lehajtott fejjel. – Sajnálom, hogy… hogy olyasmiket mondtam magának. Én… nem gondoltam komolyan csak…
- Kicsúszott a szádon – mosolyodom el, majd megölelem. Bújik hozzám, úgy tűnik, jólesik neki, hogy valaki törődik vele, és kíváncsi rá, neki mi a jó. – Semmi baj, én már el is felejtettem. Hidd el, nem egy betegem küldött már el melegebb éghajlatra – halkan elnevetem magam, mire végre felnéz, és mintha megkönnyebbülne. – Van ötleted, hol töltöd az éjszakát?
- Itt – von vállat, mire megborzolom a haját. – Mi van?
- Gyere hozzám – mondom egyszerűen. A szemei elkerekednek. – Nézd, megkaphatod a hálószobámat, fürdesz egyet, eszel, alszol, és holnap reggel hazaviszlek – tekintete elsötétül. – Na, nem mintha haza akarnálak küldeni. Írok egy igazolást, miszerint szükséged van egy kis távollétre otthonról. Hozzám költöznél, és mivel orvos vagyok, orvosilag kijelentem, neked az a ház nem megfelelő lakóhely. Jó lesz így? – kacsintok rá.
Bólint, és mintha egy halvány mosolyt is látnék a szája szélén. Felállok, majd a kezem nyújtva felsegítem és elindulunk a lakásom felé. Útközben elmagyarázom neki, hogy is képzelem az egészet, habár Scottyt el kell költöztetnem anyámékhoz, ha Cirmi beköltözik. A legutóbbi találkozásuk kis híján a papagájom életébe került, és nem szeretném még egyszer ezt átélni. Kirk helyeslően bólint, és azt hiszem, hogy hálás, de nem kérdem meg tőle. Bőven elég, hogy hagyja, hadd vigyem hozzám.
~*~
Jó háromnegyed órás séta után érkezünk a lakásomhoz. Már én is kezdek fázni, így örülök, amikor végre a lakásban vagyunk. Scotty vidáman csicseregve üdvözöl minket, és még Kirk arcára is képes mosolyt varázsolni. Megmutatom Kirknek a szobáját, aztán adok neki egy pólót és nadrágot, amiben alhat, és elküldöm fürdeni.
- Maradj, amíg jólesik. Addig készítek egy kis marharagut vacsorára. Remélem, szereted – mondom.
- Én hívtalak meg, szóval egyáltalán nem okozol gondot. Érezd magad otthon, rendben? – teszem a kezem a vállára, ő meg bólint.
Beirányítom a fürdőbe, én meg a konyhába sietek, és főzni kezdek Scotty ott ugrál körülöttem, és állandóan csicsereg, mint valami kis energiabomba. Holnaptól úgysem hallom, csak egy macska lesz itt, de ezt Scottynak nem mondom meg, mert még megijedne. Bár fogalmam sincs, tudja-e, mi az a macska. Az étel még nincs egészen kész, amikor Kirk kijön a fürdőből. Bátortalanul jön ki a konyhába, mintha attól félne, hogy a jelenléte talán mérgező rám nézve. A tálalóhoz megy, és szó nélkül kezd teríteni, pedig nem is kértem rá. Talán segíteni akar. Egy szót sem szólok, valamin nagyon gondolkodhat, de nem akarom kizökkenteni a gondolatmenetéből. Ha majd úgy gondolja, tudnom kel róla, megosztja velem is. Most az a fontos, hogy nyugalomban és törődésben legyen része. Természetesen a saját lakást tartanám a legjobb megoldásnak, de az apja abba nem menne bele. Még abba sem, hogy velem lakjon, így kicsit hazudnom kell majd. Kegyes hazugság Kirk érdekében. Végül kész a kaja, istenien néz ki, még Kirk is elismeri. Szegénykém nem igazán ehetett rendes ételt az anyja halála után, de majd most felhízlalom. Ahogy anyámat ismerem, ő is gyakrabban fogja meghívni, mint illendő, ha meglátja, hogy lefogyott. Mert fogyott, kétség nem fér hozzá. Aggódhatott Norimi miatt szegénykém. Végül tálalok, és enni kezdünk.
- Yuu – szólal meg hosszú idő után -, kérdezhetek valamit?
- Kérdezz nyugodtan – mosolygok rá.
- Miért akarja, hogy ideköltözzem? Úgy értem… nem mintha baj lenne, csak… nem értem.
- Itt jobb helyed lesz, mintha egy intézetbe küldenélek – magyarázom. – Apád meg nem menne bele abba, egyedül élj. Abba se, hogy velem, szóval el ne áruld neki.
- Majd Jake megteszi helyettem – morog, és ebben egyet kell értenem. De egy hivatalos papírral szemben még a nagyszájú Jake sem tud mit tenni.
- Ne aggódj, van egy tervem – kacsintok rá. – Hidd el, Jake nem fog bekavarni.
Kirk tűnődve néz rám, de nekem már van egy tervem. Vannak ismerőseim pár szanatóriumban, és ha felhívom őket, akkor elintéznek nekem egy kis szívességet. Nem kell félnem.
Előkeresek valami gyógyszert, és visszamegyek Norimihez, aztán ülök egy kicsit az ágya szélén, és gondolkodom. De nem jutok semmire, és épp ez aggaszt a legjobban. Kezd előjönni belőlem a „Sweet Girl” formám, ami sajnos itt nem Sweet lesz, hanem sokkal inkább egy sírós, elesett és gyenge lány. Olyan, aki pillanatokon belül ugyanúgy összeomlik, ahogy a húga is, ha nem történik valami csoda.
És akkor csengetnek. Hirtelen kapom fel a fejem a hangra, és abban a pillanatban el sem tudom képzelni, ki lehet az. Ha apám és a mostohám elmentek valahova, akkor valószínűleg estig nem is jönnek haza, szóval ők nem lehetnek. De akkor mégis kik vagy ki?
Végül a merengésből felébredve lassan elbotorkálok a bejárati ajtóig, és kinyitom. Még jobban meglepődök, mikor meglátom, ki jött. Yuu… de hát neki nem most van a munkaideje? Mért jött el hozzánk? Ennyire fontos lennék neki? Ennyire…
Beengedem, ő pedig, ahogy belép a lakásba, megölel. Ez most a jelenlegi állapotomban kimondhatatlanul jól esik, ezért visszaölelek, és lassan pityeregni kezdek. Fenébe, túl nagy rajtam a nyomás, és én nem akartam sírni, de…
Kezdem egyre jobban úgy érezni, hogy csak Yuura számíthatok, és, hogy csak ő van itt nekem, ha valami baj vagy sérelem ér. És nem tudom, hogy ez jó-e, de az biztos, hogy csak jobban köt hozzá. Mondjon, vagy gondoljon bármit erről a családom.
Pár perc múlva abbahagyom a bőgést, és az arcomat dörzsölgetve nézek fel a vörös dokira. Még ő is megtörölgeti a képem egy kendővel, ami még inkább zavarba ejt, nem, mintha én ilyen lennék, csak… azért mégiscsak most omlottam össze előtte! Ez kissé furcsa, igaz, volt már rá példa, de akkor is. Kezdem szégyellni előtte a hibáim. És ez baj.
- Mi… miért jött… ide? - kérdem meg halkan szipogva.
- Valami baj van, igaz? - Lehajtom a fejem. Persze ő pszichodoki, akkor is tudná, hogy bajom van, ha nem az előbb sírtam volna a vállán.
- Norimi… beteg és… és azt hiszem ez… ez… Jake miatt van. Mert nem jött haza - mondom elkeseredetten. Azt már nem teszem hozzá, hogy „és a húgom engem kért meg rá, hogy keressem meg”, mert tulajdonképpen ezért is vagyok teljesen tropán, de van, amiről neki se kell tudni. Yuu ellenezné a dolgot, bár nem tudja, milyen Jake, csak azt a képet látja, amit én írtam le róla. És az elég közel van az igazsághoz. Akár rossz társaságokba is keveredhetett. Akár… ez még a legenyhébb verzió lenne.
- Ezért akartad áttetetni a mai beszélgetést, ugye? - Bólintok. - Hogy van Norimi-chan?
- Rosszul. Lázas.
- Hívj orvost, jó? - terel befelé. - Én addig főzök egy kis húslevest. - A „főzök” szóra már rögtön felkapom a fejem. Főőőzés? Ehető kaját? Mióta nem hallottam olyanról!
- Tud főzni? - kérdem leplezve, menyire is fellelkesített ez a lehetőség. - Mármint… valódi kaját?
- Egészen valódit - mondja, mire megkönnyebbülten felsóhajtok. Végre rendes kaját ehetek, olyat, ami nem mérgező. Még mindig nem hiszem el, hogy ez a valóság!
De kénytelen vagyok visszazökkenni, ugyanis az orvos nem hívja fel magát. Vagyis megteheti egy másik telefonról, de az hülyén jönne ki, és nem is értesülne róla, hogy Norimi lázas, és ide kell jönnie… uff, már megint hülyeségeken gondolkodom.
Végül felhívom a dokit, aki megígéri, hogy sietni fog, majd ahogy ezzel kész vagyok, bemegyek Norimihez, és őrt állok mellette, amíg a doktor meg nem érkezik. Mikor aztán ideér, megvizsgálja a lányt, és közli, hogy igazából semmi baja sincs, csak túlságosan stresszes, ezért lesz rosszul. Grr, Jake, kibelezlek…
- Hagyják pihenni - mondja a férfi pakolás közben. - Attól jobban lesz. És feltétlenül szóljanak a szüleinek, hogy ne tegyék ki semmi izgalomnak, mert az ronthat az állapotán.
- Igenis. Köszönöm, sensei! - hajolok meg, az orvos pedig elmegy.
Mivel Norimi elaludt, Yuu mellé szegődöm, és érdeklődve figyelem, ahogy a húsleves bugyog a fazékban. Jónak tűnik, de azt végképp nem tudom, hogyan fogom megmagyarázni az idekerültét. Mert ugye én nem tudok főzni, Norimi sem tud, sőt, még a falon terpeszkedő hatalmas fakanalas néni sem tud… legalábbis nem foghatom rá a levest, az is tuti. Szóval kénytelen leszek bevallani, hogy volt itt valaki. Bár ha ügyes vagyok, könnyen foghatom egy lányra a dolgot. Mondjuk Yuura. Hmm, ez még passzol is ide. Azt mondom majd, hogy Yuu főzte Yuu levesét. Sosem jönnek rá a turpisságra, hehe.
A kaja elkészül, Yuu pedig mer nekem egy tálba. Kissé vonakodom, nem jó az a tudat, hogy én itt eszek, miközben Norimi betegen fekszik az ágyban… ez így nem fer. Neki kellene először ennie belőle.
- Enned kell! - bíztat a vörös. - Azzal se Noriminek, se magadnak nem teszel jót, ha éhezteted magad. Csak pár falatot. - Mintha olvasna a gondolataimban. Túl jól ismer!
- Köszönöm! Ez nagyon finom - mondom hálásan. - Nem az a trutyi, amit a boszorkány kajának hív.
- A nevelőanyád nem tud főzni? - kérdi ledöbbenve, és igaza is van. Tudnia kéne, de nem tud, mert csak egy plázacica. Pheh… utálom is a fajtáját.
- Ő azt hiszi, tud - sóhajtom fel. - Gyűlölöm. Ő is, meg apát és… leginkább Jaket! Ha nem szökött volna el, minden rendben lenne - fakadok ki ismét, mire Yuu nyugtatóan a vállamra helyezi a kezét.
- Minden rendbe jön - mondja komoly hangon, én pedig hitetlenkedve nézek fel rá. - Higgy nekem! Jake haza fog jönni. Ő sem annyira hülye, hogy sokáig ellegyen valahol. - Én mindenesetre kinézem belőle… - De van valami ötleted, merre lehet?
- Nincs - rázom a fejem. Épp ezért vagyok gondba. - Nem ismerem azokat, akikkel lóg. Akkor talán tudnám, hol van. Talán valamelyik haverjánál húzta meg magát. - mondom elgondolkodva, és ez eddig a legjobb elképzelésem.
Csendben eszek, és gondolkodom, de úgy döntök, eleget fárasztottam már ezzel az agyam. Majd holnap, tiszta fejjel átgondolok mindent. De most csak a finom levesre koncentrálok.
Éppen felnézek, mert mondani akarok valamit, de abban a pillanatban szabályos kört fordulok, mivel tisztán hallom valakinek a lépteit. Ahogy szembesülök vele, kit is látok magam előtt, először csak elkerekedett szemekkel bámulok, végül az agyamat elönti a düh.
Azonnal felpattanok az asztaltól, és, mintha csak puskából lőttek volna ki, Jake előtt termek. A dzsekijénél fogva húzom magam elé, és hogyha most ölni tudnék a szemeimmel, Jake már olyan tizenötször halott lenne.
- Mégis hol a fenében voltál? Tudod te, mennyire aggódtunk érted?! - kiabálom felé, mire ő száj húzva pillant le rám.
- És? - Kitágult szemekkel nézek rá. Most komolyan csak ennyit volt képes kinyögni?!
- És? ÉS?! Komolyan csak ennyire futja?! - morranok rá egyre indulatosabban, és még Yuu békítő szavai sem hatnak rám. Most nem akarok rá figyelni. Meg akarom leckéztetni ezt az idióta barmot!
- Hagyj már békén! - szed le magáról, és jól hátratántorít, olyannyira, hogyha Yuu nem lenne itt mögöttem, és nem kapna el, szerintem vágnák egy gyönyörű hátast. - Öcsém, hogy te mekkora egy hülye vagy - sóhajt fel a srác szánakozóan, aztán megfordul, és a szobája felé veszi az irányt.
Szikrákat vetek felé, legszívesebben felrúgnám, és… meg is fogom tenni.
Utána kiáltok, és kitépve magam Yuu karjából elindulok felé. Ő megáll, és félig hátrapillant rám, majd már hajol is el az ütésem elől, mintha számított volna rá. Újra próbálkozom, megint véd, de most már vissza is üt. És akkor szembesülök vele. Persze, hiszen ő sokkal tapasztaltabb az ilyenben, nekem még nem kellett annyit verekednem, kizárt, hogy bármi esélyem is legyen.
Behunyom a szemem, már előre készülök az ütés fájdalmára, de mielőtt még bármit is éreznék, óriási csattanást hallok, és utána nem történik semmi. Erre már felnézek, és döbbenten látom, hogy előttem Yuu áll, aki Jake öklét fogja, azt, ami az előbb még a gyomorszájamhoz közeledett.
Szólni sem bírok a meglepetéstől, és Jake sem, erre ő sem számított. Bár Yuu az alatt az idő alatt, amíg én itt óvodás karate bemutatót tartottam, simán közel kerülhetett hozzánk, és az sem volt neki probléma, hogy bevágjon elém. Ha belegondolok, felnőttként nem is tehetett mást. De akkor is hihetetlenül dühös vagyok. És most már nem csak Jake miatt.
- Ch - tépi el a barna Yuutól a kezét, majd megfordul, és elmegy. Még hallani, ahogy valami „buzik” félét mormog az orra alá, és én már ismét futnék neki, ha a mellettem lévő vörös nem tartana vissza azzal, hogy megint elém lép.
- Engedjen! - morgok rá, de ő komolyan néz vissza, és tudom, hogy nem fog elállni az útból.
- Kirk, ennek semmi értelme. Az erőszak semmire sem megoldás! - próbál érvelni, de nagyon nem tud érdekelni ezzel a felforrt fejemmel.
- Leszarom, akkor is kicsinálom! - kiabálom felé, és elindulok, de nem áll el az útból, és nem is enged el. Tudva, hogy semmit sem érek el, csak szitkozódva megfordulok, és ismét az asztalhoz megyek. Egyik kezemmel a székemre támaszkodom, másikkal a homlokomhoz emelem a kezem, és próbálok hideg fejjel gondolkodni, de nem megy. Ez már túl sok. Ezt már egyszerűen nem bírom ki! Vagy Jakenek lesz szar, vagy nekem, de valakinek tuti biztos!
- Kirk, nyugodj meg - lép mögém Yuu, de most nem engedem, hogy hozzámérjen, sőt, eltaszítom a kezét magamtól, és vádlón pillantok rá.
- Mért nem engedte, hogy megüssön? - kérdem komolyan, most már csendesebb hangnemben.
- Te sem gondolod komolyan, hogy hagynom kellett volna. - Dühösen csillogó szemekkel nézek rá. De. De gondolom. Mert akkor ha szarul is, de büszkén lennék, tudnám, hogy végre sikerült szembeszállnom Jakekel, és az már csak mellékes lenne, hogy elbuktam. Én tettem volna. Az én erőmmel. Nem lett volna egy pszichológusom, aki őrangyalként vigyáz a francos seggemre!
- De igen, komolyan gondolom! Vannak dolgok, amik nem tartoznak a felelősségei közé, és ez sem! Nem kértem, hogy segítsen!
- Mindhármunknak csak baja lett volna abból, ha ezt engedem. Így volt a legjobb Kirk, értsd meg. - Gyűlöletes szemekkel bámulok rá. Úgy. Szóval nem is miattam volt. Maga miatt. Azért, hogy ne legyen baja a dologból, abból, hogy felnőttként végignézte a dolgot, és nem lépett közbe.
Persze ez csak elkeseredett elmém szüleménye, a haragtól már rendesen gondolkodni sem tudok. Hirtelen mindenkiben ellenséget látok, Jakeben, apuban, a nevelőanyámban, Yuuban… sőt, még Norimiben is. Tisztában vagyok vele, hogyha nem nyugodok le, akkor szörnyű dolgokat fogok tenni. Nagyon szörnyűeket.
Így hát csak megfordulok, megtörten, idegileg teljesen kikészülve, a kezeimet ökölbe szorítom, és hagyom, hogy a könnyek végig folyjanak az arcomon.
- Gyűlöllek, Yuu. Elmehetsz a fenébe! - mondom halkan, de csak a fájdalom beszél belőlem, szinte már attól is sírni van kedvem, hogy így beszélek az egyetlen emberrel, akinek tényleg fontos vagyok.
Mielőtt a vörös bármit is reagálhatna erre, futásnak eredek, ki a házból, ki az utcából, és meg sem állok addig a bizonyos helyig, amit annyira szeretek.
Felmegyek a romos épület legtetejére, és a tető széléhez állva farkasszemet nézem a mélységgel. Kedvem lenne leugrani, mindennek véget vetni. Olyan könnyű lenne, olyan egyszerű. De pontosan tudom, hogy nem lennék képes rá. Ahhoz sokkal nagyobb depresszióba kellene esnem. Még ennél is nagyobba. Bár ha végiggondolom, nem túl sok minden köt az élethez.
De egy biztos. Ma nem megyek haza. Vannak itt régi bútorok, majd alszom az egyiken, vagy ha más nem, a földön. Gyanítom, apuék észre sem veszik majd, hogy elmentem. Nem is baj. Jó így… és megint hazudok magamnak.
Végül némán leülök, és alig hallhatóan sírni kezdek. Fenébe, fenébe. Teljesen elvesztem. Itt aztán senki sincs, aki megvigasztalhatna. És én akartam így. Én… egy csődtömeg vagyok.
- Natsuhiboshi… naze akai…
Éneklem halkan, és hanyatt fekve az ég felé meredek.
Anyu… te mit tennél a helyemben?
Szerkesztve Ereni-chan által @ 2011. 02. 06. 22:07:32
Ahogy látom, Ayame egészen megkedvelte Kirköt, aki ugyan először nem szívesen játszik vele, de azt hiszem, végül egészen jól megvannak. Én közben üdvözlöm anyámat és apámat. Anyu persze megkérdi, ki ez a fiú, aki magammal hoztam, így kénytelen vagyok színt vallani.
-De ugye nem szerettél bele? – kérdi aggodalmasan apám. – Ez még gyerek.
-Ne aggódj, nem vagyok liliomtipró – nevetek.
-És mégis milyen fiú? – kiváncsiskodik anya.
-Rendes, becsületes, bár néha igen nehéz vele. Sajnos nem mondhatok többet – nevetek, mire bólogatnak. Nem győztem meg őket, faggatni fogják.
Végül aztán behozzák a tortát és körbeálljuk, anya meggyújta a gyertyákat. Kirk mellém lép, de látom, hogy Ayame nem engedi el a fiú kezét. Egészen hozzánőtt. Akárhányszor is nézek rájuk, mosolyognom kell. Kirk sokat jelent nekem, és kezdek hozzá nemcsak orvosként, de emberként is kötődni, ami nem éppen jó dolog.
Aztán mikor apu kívánt, mi is Boldog Szülinapot kívánunk neki, elfújja a gyertyákat és anya felvágja a tortát. Finom csokitorta tejszínhabbal. Mindenki elvonul enni, közben beszélgetünk. Persze mindenkinek van mondanivalója, kivéve Kirköt, aki inkább csendben hallgat minket. Aya elszórakoztatja amúgyis. Később átvonulunk a nappaliba, és apu mesélni kezd. Anya pezsgőt oszt, hátha megszomjazunk. Apu nagyon elemében van, még Kirk is nevetgél, ahogy látom, megtetszett neki apám stílusa. Én és Satoko persze a kedvenceinket kérjük, mivel már az összes történetet ismerjük.
-… és a bomba már majdnem felrobbant, mikor Aoi hatástalanította, így az egész lakosság megmenekült! – ér apa az egyik kedvenc történetem végére, mire tapsolunk. Nincs szívem elmondani Yuunak, hogy apám előszeretettel lódít néha, nem minden úgy van, ahogy ő mondja, hadd örüljön.
- Kér valaki pezsgőt? – kínálja közben anya a pezsgőt. Aya már nyúlna, de látom, hogy Kirk idejében a kezébe ad egy pohár málnaszörpöt. Okos fiú.
- Neked ez való, Aya-chan – mosolyog rá, mire Aya durcásan elfordul, de nem távozik. Csak négy éves, még most éli az első dackorszakát.
- Kirk-san – fordul anya Kirk felé. - Mesélj nekünk valamit magadról! Abból, amit Yuu mondott rólad, nem igazán ismertünk meg – mosolyog rám, mire küldök felé egy fancsali képet. Mégis mit várt tőlem?
- Hát, ööö… tizenhét éves vagyok, és itt lakom Tokióba a szüleimmel – kezd bele bizonytalanul, mivel nem tudja, hogy mit mondhat el a többieknek.
- A szüleid mit dolgoznak? - jön az újabb kérdés.
- Az apám cégvezető, az anyám pedig… - elgondolkodik. Na igen, az anyja meghalt, csak nevelőanyja van. – divattervező – válaszol végül.
- Cégvezető? És melyik cégé? – kérdi érdeklődve Satoko. Az ő férje is egy cégnél dolgozik, elég magas beosztásban. Biztos tudni akarja, miféle konkurenciával lehet dolguk.
- Jensen – pirul el kissé, mint aki szégyelli magát, holott erre semmi oka nincs. Talán nem szokott beszélgetni, és nem szereti ha faggatják.
- És van barátnőd? – halljuk meg Ayame hangját. Na igen, úgy látom, Kirk tényleg elbűvölte a kicsit.
- Ayame! Ilyet nem illik…
- Nem, semmi baj! – vág Satoko szavába, majd maga felé fordítja Ayát. - Most nincs barátnőm, Aya-chan.
- Akkor majd lehetek én a barátnőd, ha nagy leszek? – a kicsi szeme felcsillan, és Kirk megsimogatj a fejét.
- Ha jó kislány leszel, talán igen. – a kislány arca felderül és haptákba vágja magát, mire Kirk megcsikizi és a kicsi nevetni kezd.
-Jensen cég? – apu a fejét vakarja, majd szemei felcsillannak. - Hallottam már róla. Éppen, mikor Aoival arrafelé járőröztünk… - újabb történet kezdődik.
Ayame hamarosan elalszik, így Satoko elviszi lefektetni. Kirk pedig közelebb ül hozzám, aminek nagyon örülök. Úgy látom, jól érzi magát nálunk, és ez külön örömmel tölt el. Itt figyelmet kap, nem úgy, mint náluk otthon. Tudom, hogy most boldog és jó neki. Talán gyakrabban kéne elhoznom ide, hogy kikapcsolódhasson. De nem akarom kierőszakolni nála. Végül estefelé indulnunk kell. Másnap neki suli van, nekem munka és délután amúgyis találkozunk. Kirkön látom, hogy szívesen maradna még, de nem lehet. Neki is haza kell mennie, mint nekem.
- Szia, Yuu, jó utat! Kirk-san, gyere ám máskor is! – integet Satoko az ajtóból..
- Szia! - integetek.
- Viszlát, és rendben! – integet Kirk is, majd Satoko becsukja az ajtót. Kirk felszabadultnak tűnik, boldognak. Ez nagyon jó, örülök neki.
- Na, jól érezted magad? – fordulok felé, mikor már rálépünk a járdára.
- Persze, nagyon jól! – vágja rá sugárzó arccal. Szemei ragyognak. - A szülei nagyon kedvesek, és az unokahúga is!
- Látod, mondtam, hogy nem kell félned tőlük – mosolygok rá bátorítóan, mire halvány mosolyt kapok jutalmul.
- Azért irigylem magát – hajtja le a fejét szomorúan.
- Miért? – kérdem érdeklődve.
- Mert kivételesen jó családba került. Nagyon jó volt a rokonaival beszélgetni, és úgy éreztem magam, ahogy a saját családommal sohasem fogom.
Nem válaszolok. Erre nem is lehet. Mégis mit mondhatnék neki? Hogy minden rendbejön? Szívesen elrabolnám az apjától, ha ezzel jobb lenne neki, de nem tehetem.
- Akkor találkozunk holnap – állok meg az út szélén. Nem kísérhetem hazáig, nem lenne helyes.
- Rendben – bólint felém mosolyogva és a nyakláncát dörzsölgeti - Viszlát!
-Szia!
Még megvárom, amíg eltűnik a sarkon, csak azután indulok hazafelé. Sajnálom őt, szeretnék segíteni ennek a fiúnak, de a legtöbb, amit tehetek, hogy megóvom és meghallgatom, meg néha elviszem ide-oda. Ez lenne az apja dolga, de ő nem törődik vele. Sosem értettem, hogy ha valaki nem akarja a gyerekét, miért vállalja, hogy felneveli? Az apja nem veszi észre, amit én igen. Kirk szenved.
~*~
Másnap szinte egész nap nem tudok másra gondolni, mint amit Kirk mondott. Hogy szerencsés vagyok, amiért ilyen családom van. Kicsit irígykedik, de nem is csodálom. Neki nem adatik meg az, ami nekem megadatott az ő korában. Pont ezért kéne valamit tennem, mielőtt késő lesz. Hirtelen csörögni kezd a mobilom. A fél kettes betegem most ment el, és amikor meglátom, hogy Kirk az, meglepetten veszem fel a telefont.
- Helló Yuu, Kirk vagyok – szól bele a mobilba. A hangja izgatott, vagy inkább ideges. - Nem tudnánk áttenni a mai alkalmat későbbre? Akadt egy kis problémám – gyorsan hadarja el a mondanivalót, mint aki bajban van.
- Lenne délután hatra még egy helyem, de…
-Remek, az jó lesz – vág a szavamba, mielőtt folytathatnám. - Akkor hatra megyek. Viszhall!
Lerakom a mobilt és tűnődve nézek magam elé. Valami baj van, ezt érzem akkor is, ha nincs itt. A hangjában volt valami, ami kétségbeesést és félelmet feltételez. De nem tudom, miért érzem így. Én is félek, mert valami nagyon nincs rendben. De várnom kell, nem hagyhatom magára a betegeimet. Végül aztán mégis felpattanok és kirontok az ajtón.
-Mondja le a mai betegeimet, legyen szíves! – szólok az asszisztensnek. – Vészhelyzet van!
-Igenis, sensei – bólint a nő és már telefonál is.
Én ezalatt már a lépcsőn száguldok lefelé, nem törődve senkivel és semmivel. Közben rájövök, hogy még mindig köpenyben vagyok, de ez érdekel a legkevésbé. Kirk bajban van, ezt olyan biztosan érzem, mintha itt lenne előttem az a fiú. Fogalmam sincs, hogy mi lehet vele, de muszáj megtudnom. Szinte rohanva teszem meg az utat a házukig, majd lefékezek a bejárat előtt és csengetek. Ahogy látom, sem az apja, sem a nevelőanyja nincs itthon. Nem látom a kocsikat a feljárón. Jó ideig tart, mire végre halk lépteket hallok a távolból és nyílik az ajtó. Kirk az, aki meglepett képpel, kerekre tágult szemekkel, sápadt arccal néz rám. Olyan, mint aki mindjárt elbőgi magát, de beenged. Én pedig nem tudok mit tenni, mihelyst becsukódik az ajtó, megölelem. Én sem tudom, miért is, nem szokásom a betegeimet ölelgetni, de ő különleges. El sem húzódik, inkább belekapaszkodik a köpenyembe és halkan sírni kezd. Vállai rázkódnak. Idegileg ki lehet merülve, mert ez nem olyan sírás, amikor fáj valamilye. Nem akarom megkérdezni mi baja, elmondja, ha akarja. Én csak támasznak vagyok itt. Várok, míg végül abbahagyja a sírást, majd könnytől maszatos arccal néz rám. Előkapok egy zsebkendőt és letörlöm a könnyeit. Hiába tizenhét éves, még mindig gyerek. Bizonytalanul álldogál egyik lábáról a másikra, de nem akar elengedni. Mintha valamiféle biztonságot nyújtanék neki.
-Mi… miért jött… ide? – szipogja halkan.
-Valami baj van, igaz? – kérdem gyengéden, mire lehajtja a fejét és halkan beszélni kezd.
-Norimi… beteg és… és azt hiszem ez… ez… Jake miatt van – suttogja. – Mert nem jött haza.
-Ezért akartad áttetetni a mai beszélgetést, ugye? – kérdem, mire egy apró bólintás a válasz. – Hogy van Norimi-chan?
-Rosszul. Lázas – suttogja.
-Hívj orvost, jó? – irányítom befelé. – Én addig főzök egy kis húslevest.
-Tud főzni? – hangjában reménykedés támad. – Mármint… valódi kaját?
-Egészen valódit – biztosítom, mire megkönnyebbülten felsóhajt.
Ahogy látom, nem sűrűn látott mostanában normális ételt szegénykém. Kimegyek a konyhába, amit hamar megtalálok. Hatalmas, tágas helyiség, és hála égnek mindent találok, ami egy jó húsleveshez kell. Nekilátok zöldséget aprítani, húst tisztítani, és egy húsz perccel később már rotyog is a jó finom étel. Bár abban kételkedem, hogy Norimi betegségére elég lesz ez a kaja, de a semminél jobb. Nemsokára az orvos is megérkezik, aki miután megvizsgálja Norimit a fejét csóválja. Nem talál semmi bajt, legfeljebb egy kis idegességet állapít meg a kislánynál, aki már alszik, hála az altatónak, amit az orvos adott neki.
-Hagyják pihenni – mondja az idős férfi. – Attól jobban lesz. És feltétlenül szóljanak a szüleinek, hogy ne tegyék ki semmi izgalomnak, mert az ronthat az állapotán.
-Igenis – mondja Kirk. – Köszönöm, sensei!
Az orvos távozik. Kirk, mivel Norimi alszik, inkább velem van és élénk érdeklődéssel figyeli a fővő levest. Már finom illata van, és amikor megfő, teszek egy tányérba Kirknek. Húzódozik kissé.
-Enned kell! – mondom. – Azzal se Noriminek, se magadnak nem teszel jót, ha éhezteted magad. Csak pár falatot.
-Köszönöm! – suttogja és belekóstol. – Ez nagyon finom – néz rám hálásan. – Nem az a trutyi, amit a boszorkány kajának hív.
-A nevelőanyád nem tud főzni? – kérdem elképedve.
-Ő azt hiszi tud – sóhajt halkan. – Gyűlölöm. Ő is, meg apát és… leginkább Jaket! Ha nem szökött volna el, minden rendben lenne – fakad sírva, mire a vállára teszem a kezem.
-Minden rendbejön – mondom komolyan, mire rám néz. – Higgy nekem! Jake haza fog jönni. Ő sem annyira hülye, hogy sokáig ellegyen valahol. De van valami ötleted merre lehet?
-Nincs – rázza a fejét. – Nem ismerem azokat, akikkel lóg. Akkor talán tudnám hol van. Talán valamelyik haverjánál húzta meg magát.
Nem szólok semmit. Az ő helyében én is ismerősöknél keresnék menedéket. De még az sem tisztázott, hogy miért szökött el. Talán nem bírta itthon, vagy elege lett mindenből. A tinik néha kiszámíthatatlanok. Én is voltam tini, tudom. Csak sok ember elfelejti, hogy volt fiatal. Kirk eszik, és ahogy látom, ízlik neki a leves. Örülök neki, legalább nem valami vackot eszik. De Jake eltűnése egy rejtély. Tudom, hogy ideje lenne mennem, mert ha az apja meglát, még rosszat feltételez. Épp szólni akarok, hogy mennék, amikor valaki belép a konyhába, mi pedig egyszerre fordulunk hátra. Kirk szemei kerekre tágulnak.
Rohanok Speedy gazdájához, akár csak egy megveszekedett állat, majd miután sikeresen leszállítottam a németjuhászt, haza indulok, hogy a többi állattal is hasonlóan cselekedjek. És amikor hazaérek, teljesen kiakadok. A szobám egy romhalmazhoz hasonlít, az ágyam cafatokban hever, a bútorok tele vannak kaparva-harapva, és legalább olyan a hangulat, mint egy roncstelepen. A szemét közepén pedig egy macska, egy kutya és egy nyúl (várjunk csak, hogy szabadult ki a hordozójából?!) ugrándozik, mintha ez olyan jó móka lenne. Jó móka, de maximum csak nekik! De most nem tehetek semmit, - időhöz vagyok kötve, sietnem kell - így Cutie és Selymes cuccait összekapva elviharzom, magára hagyva a méltatlanul nyávogó Cirmit. Ne várj vissza, kis bajkeverő, mert nagyon rossz lesz neked, mikor visszaérek!
Miután leszállítottam a két kis aranyost, visszatrappolok a szobámba, és az ajtót behajtva (legszívesebben csaptam volna, de azt apámék nem vették volna jó néven) Cirmi mögé settenkedek, aki épp egy jókora darab ágyterítővel szórakozik. Neki a szórakozás annyit tesz, hogy darabokra tépi, ami még maradt belőle. Gonosz kis dög. Most megbánja… gonoszan kuncogva hajolok fölé, és az oldalába bökök, mire ő a hátát felhúzva, fújtatva ugrik fel, én pedig nevetve dőlök el a nevetéstől. A cica sértődötten ugrik a képemre, és egyik szemembe lógó tincset kezdi tépkedni, ami nem túl kellemes, így óvatosan leszedem magamról, és feltérdelve magam elé helyezem. A kis fehér érdeklődve bámul rám, én meg nevetve végigsimítok a fején.
- Jól van, Cirmi. Megkaptuk, mindketten. De most ki fog kitakarítani? - nézek körbe a romhalmaz szobába, mire Cirmi nagyot ásítva a sarokba sétál, és összegömbölyödik, jelezve, hogy ő nem. Ilyenkor általában mindig olyan aranyosnak tűnik, de most úgy tűnik, nem az „általában”-ban vagyunk, mivel csöppet sem varázsolt el. - Köszi - morgom a cila felé, aki erre már nem reagál, így egy nagy sóhaj közepette belekezdek a takarításba. Sok dolgom lesz, úgyhogy ez esti programom kipipálva…
Erről jut eszembe, Yuu vajon jól érezte magát velem? Remélem, és azt is, hogy nem dobja el a tekimet… olyan édes volt tőle, hogy megnyerte… akkor csak nem dobja már el… vagy…
Áh, túl sokat parázok. Lazítanom kéne, de emellett a család mellett? Képtelenség… apropó család. Vár még rám egy esti méreg, úgyhogy asszem készülök is pár lavorral az ágyam mellé, hátha kihányom a vacsinak nevezett kotyvaszt az éjjel. Viccelek. Majd megpróbálok úgy tenni, mintha finom lenne… kész szenvedés lesz. De annál csak jobb lehet, ami utána vár rám Cirmiék jóvoltából…
Olyan hajnali kettő felé sikerül is elaludnom. Nem, nem akkor feküdtem le. Az már két órával előbb megtörtént. Csak hol a sarki kutya, hol apám morgása vert fel. Az utóbbi a bátyám miatt volt, mivel még mindig nem jött haza. Én aztán nem tudom, hol dekkol, de már nagyon szeretném, ha hazatolná a seggét, mert miatta még a lúdtollak között is képtelenség volt aludni! Reggel aztán apám a fél várost felhordja utána, de semmi. Kezdek én is nagyon kész lenni. Itt mindenki fontosabb tőlem?!
- Légy jó Norimi, és edd meg a tízóraid! - nyom egy puszit mostohaanyám az ajtóban álló kislány arcára, aztán felém fordul. - Várd meg, míg bemegy az iskolába, és ha látod valahol Jaket, azonnal szólj apádnak! Teljesen ki van bukva… - Hm, most azon gondolkodom, vajon én vagyok-e túl kritikus, vagy ő hiszi azt, hogy vak vagyok?
- Persze-persze - ásítom az ajtónak dőlve, és nincs szerencsém, mivel kis híján eltaknyolok, mivel az ajtó nem volt teljesen nyitva, a súlyom pedig úgy hátralökte, hogy nem kellett volna sok egy jó kis hanyatt eséshez. Norimi kuncogva fordult el, én meg próbáltam játszani a „nagy báty” szerepét Jake helyett, de azt hiszem, mostoha anyucinak nem alakítottam valami jól. Tök mindegy, szerintem még így is hitelesebb volt Jake bármelyik előadásánál!
- Kirk, vedd komolyan - néz rám a nő szigorúan, én meg csak szaporán bólogatok, hiszen én tényleg nagyon komolyan veszem… tettem el elég almát uzsonnára? Hmm… - Sziasztok - sóhajt végül feladóan, mikor látja, hogy semmit sem ér el a komoly dumájával, mi meg Norimivel integetve az kibaktatunk az ajtón, és elindulunk a suli felé. Útközben nagyokat ásítok, mivel kora hajnal van kábé (reggel hét, ez nekem kora hajnal), és mi már úton vagyunk, hogy ne késsünk el. Miket meg nem teszek a mostohahúgomért. És mi ezért a köszönet? „Hívj, ha látod Jake-et!” …
- Nincs tipped, hol lehet az a mamlasz? - pillantok a szőkére, aki épp az üvege kupakját próbálja lecsavarni.
- Onii-samának rengeteg barátja van, akármelyikükhöz elmehetett. Viszont eddig sosem volt olyan, hogy nem szólt róla - kiveszem a kezéből az üveget, és lecsavarom a kupakot, mivel megunom nézni, ahogy szenved vele. - Köszi - biccent, és húz egyet belőle.
- Nincs mit - mondom gépiesen, aztán sóhajtok egyet. - Értem. Ezt most szépen megcsinálta… - Nem, mintha hiányozna, de ezt inkább nem kötöm az orrára. Ő szeretne abban a hitben élni, hogy mi Jakekel jóban vagyunk, és bár pontosan tudja, hogy ez nem így van, azért nem akarom most ezzel elszomorítani. Norimi elteszi az üvegét, aztán az út többi részében csöndben jön. Ez kissé meglep, No nem szokott ilyen hallgatag lenni, főleg nem, ha velem van. Talán érzi rajtam, hogy fáradt vagyok… de nem, ez nem akadályozná meg benne, hiszen még kislány. Szeret a bátyjai nyakán lógni. És úgy tudom, mellettem még jobban képes oldódni, mint Jake mellett, akkor meg mi van?
- Jó legyél - adok egy puszit a homlokára, mikor az iskola elé érünk. A többi gyerek még kint játszik az udvaron, mivel még nagyon korán van, de neki ugye le kell cuccolnia, így a suliba megy először.
- Rendben - bólint a szőke, aztán megfordul, és az ajtóhoz szalad. Néhány lány ott áll, köszön nekik, mire ők elkezdik befelé húzni az épületbe. Mielőtt beérne, visszanéz felém, én pedig rámosolygom. Ő félig felemeli a kezét, int egy kicsit, aztán haloványan visszamosolyog rám, és eltűnik az iskola belsejében. Egy darabig csak állok ott, zsebre tett kézzel, az egyik vállamon táskával, és bámulok utána. Nem tudom mire vélni ezt a viselkedést. No egyáltalán nem ilyen szokott lenni. Hol az-az életvidám, mindig mosolygós kislány? Ez most valami más volt. A mosolya hamis és szomorú volt. Valami bántja, de mi lehet az? Akkor és ott el sem tudtam képzelni. Pedig ha belegondolunk, elég nyilvánvaló dolog… de ez jellemző rám. Pont a nyilvánvaló dolgokon ütközök meg a legjobban…
Ahogy a suliba érek, rögtön megpillantom Treyt, aki ma csak azért is meg akart szívatni, ezért bejött előbb, és már csak azon csodálkoztam, hogy Hinamori nem volt vele. Hát, mit is mondjak… eléggé „szépen” nézett rám, és az első utunk persze egy piszkos kis sarokba vezetett az udvar szélén, ahol sor került a kínzásomra. Vagyis a kifaggatásomra, de inkább nevezzük annak, ami valójában volt!
- Kirk, elárulnád nekem, hogy te mégis mit kerestél a karneválon, kézen fogva egy pasival? - vág rögtön a közepébe, semmi „Szia, Kirk!” vagy „Hogy vagy, Kirk?”, esetleg „Elmondom, miért lógtam egy napot a suliból!” csak rögtön letámad. Kedves kis barátom… úgy szeretem!
- Khm… az nem egészen az volt, aminek látszott - köszörülöm meg a torkom, és valami hiteles magyarázatot próbálok kisütni, de jelenleg minden sötét.
- Mit lehetett ezen félrelátni? - teszi csípőre a kezét Trey, és előrehajol, szinte a képembe. Most egészen úgy fest, mint a nagyanyám, annyi különbséggel, hogy még ő is szebb szokott lenni ilyenkor.
- Nos… csak azért fogtam meg a kezét, mert el akartam tőle venni Speedy pórázát - megütközve néz rám. - Speedy egy kutya - teszem hozzá, mivel vannak kétségeim afelől, hogy felfogta, amit mondok.
- Tudom, te hülye, nem az! De ez mégis milyen kifogás? Ennél már tényleg jobbra számítottam - feladóan sóhajt, aztán mélyen a szemembe néz. - Beszéljünk őszintén. - Rosszul kezdődik. - Buzi vagy? - Rosszul végződik. Most én nézek rá megütközve. Mikor lett ő ennyire kis szókimondó apámfajta figura?
- Hülye vagy? - teszem fel a teljesen költői kérdést, bár van egy olyan sejtésem, hogy szösz még csak magára sem veszi.
- Én kérdeztem előbb.
- Vicces. Buzinak nézek én ki?
- Még mindig enyém az első kérdés.
- Ah - sóhajtom fel fájdalmasan. El sem hiszem, hogy itt állok a legjobb barátom előtt, és azt tárgyaljuk, meleg vagyok-e, vagy nem. Jó téma. Anyámmal sem lennék őszintébb. - Nem Trey, nem vagyok buzi - támaszkodom egyik kezemmel a falnak, és erősen próbálok higgadt maradni, de a múlt este után ez nem nagyon hiszem, hogy menni fog.
- Biztos?
- Nem, hazudom! - morranok rá, elfojtva magamban pár csúnya szót, mivel kicsit tényleg kezd idegesíteni. Még jó, hogy Trey nem lát az álmaimba, mert akkor nem hiszem, hogy most hinne nekem. Jó, hogy azt sem tudja, hogy kedvelem Yuut. Vagyis… szoktam vele szépeket álmodni. És ha úgy vesszük, jó is a közelében lenni… és nyert nekem egy tekit! Izé… ne térjünk el a szereptől.
- Akkor jó - mosolyodik el a szöszi. - Hiszek neked. Hinamori is mondta, hogy szerinte kizárt, hogy az légy. Hinni kellett volna neki. - Érdekes, Hina falaz nekem? Ez új felfogással ajándékoz meg. A kutyáimat utálja, de engem nem. Azért ezt jó tudni!
- Van benne valami - biccentek a srác felé, aztán, mivel becsengetnek, az ajtó felé indulunk. Trey mellém szegődve sétál tovább, és, mintha az előző beszélgetés le sem zajlott volna, úgy mosolyog rám. Pech, hogy vele lesz az első órám. - Amúgy mért lógtál egy napot? - nézek rá kérdően. Most jön az a téma, ami meg neki lesz ciki!
- Én nem lógtam - kapja el a fejét elpirultan.
- Nem, tényleg nem - bólintok. - Csak nem jöttél iskolába… miért is nem?
- Hinamorival voltam… - Valahogy tudtam.
- Tényleg nem lógtál.
- Mert nem is! - förmed rám indulatosan, mire én magam elé helyezem a kezeim, hogy lássa, nem akarom megenni. Végül csak sóhajt egyet, és kifújja magát. - Bocs, de tényleg nem lógtam. De amúgy ki az pasi, akivel voltál? Olyan doktoros feje volt. - Valahogy tudtam, hogy ez a téma nem fog befejeződni.
- A pszichológusom, szerintem már találkoztál vele - válaszolok egyszerűen, közben oldalra bámulva, hogy ne kelljen rá néznem.
- Tényleg - bólint a szőke. - De akkor nem tűnt ennyire…
- Csak fenyített azzal a kézfogással. Le akar szoktatni a lopásról - vágom a szavába váll vonogatva, mire a mellettem lévő felnevet.
- Téged? A lopásról? Jó vicc! - hahotázik tovább. Hm, hát látszik, mennyire is hisz bennem a környezetem. Nem, mintha le akarnék szokni a lopásról, csak…
Az órák hamar elteltek, és én, hála annak a nagyon nem kegyelmesnek ott fent, végre elindulhatok Yuuhoz. Elég nyomott volt a délelőtti hangulatom, úgyhogy nem tudom, sikerül-e majd visszazökkennem a cuki stílusomba, hogy Yuu ne fogjon gyanút, de megteszem majd, amit tudok. Mellesleg Trey nem feszegette tovább a témát. Egy piros pont a fentieknek. Viszont találkoztam Mizuki-sensei-jel. Piripont kiradírozva. Bár észre se vett, de gyanítom, jobb is így nekem. A folyosón sétált, és épp az a karja volt felém, amin az óráját hordja. Erősen gondolkodóba estem, hogy talán ismét el kéne lopni, de végül is minek? Csillog, az igaz, de emiatt egyszer már nagy bajba kerültem. Mellesleg meg zsebpénznek ott van az a sok mp3, amit múltkor loptam. Csak meg ne találja Cirmi, mert akkor volt nincs Mennyország…Áh, hiányzik a tekim.
- Szia Kirk! Ülj le! - köszönt Yuu, mikor belépek az irodájába.
- Jó napot! - foglalok helyet kérése szerint. Ahogy megérzem az ismerős légkört, rögtön jobb kedvem lesz. Bár szerintem inkább a teki a ludas, amit meglátok tőle nem mesze. Nem dobta ki! Tényleg nem! - Visszahozta? - ölelem magamhoz lelkendezve a plüsst, teljesen megfeledkezve az iménti rossz hangulatomról. Yuu már megint képes volt hatni rám. El sem hiszem! - Köszönöm!
- A tiéd - mosolyog rám. - Tegnap annyira rohantál, hogy nálam hagytad.
- Bocsánat, de Speedyt haza kellett vinnem - szökik az arcomra az enyhe kis pír, bár igazából nem értem, mért is. Ejnye már, megint tökre bekábít! - Azt hittem, nem tartja meg a tekit.
- A tiéd. Nem szokásom mások holmiját kidobni - elém csúsztat egy bögre teát. - Na és hogy vagy?
- Egész jól. Képzelje, Jake eltűnt! - Azt hiszem, kissé gúnyos volt a hanglejtés, de a végére aztán mégis visszaperdült normálisba. Elég furcsa összhatást kelthetett, de hirtelen nem tudtam, Norimi hirtelen beugró, szomorú arcára koncentráljak-e, vagy arra, amit éppen mondok.
- A mostohabátyád? - kérdi.
- Igen. Brutusszal együtt. Tegnap reggel. Nem is tűnt fel, de estére sem jött haza. És reggel sem láttuk. Apámék totál odavannak - ingatom a fejem unottan. - Ha én tűnnék el, még örülnének is. Már ha egyáltalán észrevennék.
Hallgat, és hirtelen nem tudom, mit vegyek ki a reagálásából. Mintha gondolkodna, de aztán csak a fejét rázza, és nem tudom eldönteni, hogy mit nem talál jónak. Apámék viselkedését, vagy azt, ahogy róluk beszélek? Persze megszokhatta már, hogy nem veszem túl sokra a családom. Viszont akkor is. Most elbizonytalanított… de passzolja a témát.
- Tegnap te hívtál meg. Mi lenne, ha viszonoznám? - pillant rám, mire érdeklődve nézek vissza rá. - Lenne kedved eljönni velem vasárnap egy szülinapra? Apám ötvenötödik szülinapját ünnepeljük. Tudom, unalmasan hangzik. - Nem is tudom, ha vele vagyok, az nekem nem unalmas… de… mit fog szólni ehhez a családja?
- De… ez jó ötlet? - tétovázom kimérten. - Ez túlmegy az orvos-beteg kapcsolaton. - A másik bibi, bár nem, mintha ez annyira zavarna…
- Szerintem a tegnapi nap is túlment - nevet fel, én pedig kifújom magam. Nincs vész… - Persze nem muszáj elfogadnod a meghívást. Hacsak nem akarsz régi zsarutörténeteket hallgatni.
- Szívesen elmegyek… ha… nem baj - mosolyogom félénken. Nem akarok gondot okozni neki, sem bajba keverni a famíliája előtt… erről vannak rossz tapasztalataim, amire nem szívesen emlékezem vissza.
- Meg van beszélve. Vasárnap egykor találkozzunk itt, jó? - Bólintok, és ár fel is derülök. Yuu mindig tudja, hogyan húzzon ki a letargiámból. Vagyis az esetek többségében tudja. Ez viszont olyan is-is helyzet. Jó, mert így van egy ember, aki tényleg megért, és támogat, viszont… ez egyben egy olyan ember is, aki már ismer, és akit ugyanolyan könnyen elveszthetek, mint amilyen könnyen az életembe csöppent. És ez kissé megrémít. Mi lesz velem, ha apám nem fizet több pénzt neki azért, hogy foglalkozzon velem? Örökre elválnak útjain? Vagy tartjuk a kapcsolatot? Egyáltalán… mit érezhet Yuu irántam? A bökkenő ott van, hogy én sem tudom, mit érzek iránta. Kedvelem, mert sokat törődik vele, viszont azok az álmok egészen mást is mondanak. Tisztában vagyok vele, hogy vonzódom hozzá, de… ő vajon hogy érez? Ez olyan kétes ügy. Utálom a kétes ügyeket! Meg a kétetleneket is, ha ilyen fajták, de ez mellékes…
Még beszélgetünk egy kicsit, mesélek neki a suliról, arról, hogy nem lett semmi a kézfogásból, de a Treyes részt inkább kihagyom. Az elég ciki volt kettőnknek is… Aztán én elmegyek, mivel még el kell ugranom Norimiért a suliba. Ez normális esetben Jake feladata lenne, mivel az ő húga, de így most ez is rám hárul. Nem, mintha bánnám, Norimit szeretem, vele jó lenni. De még mindig nem értem, mért ilyen szomorú. Talán tudnom kéne valamit, amit nem tudok… vagy csak simán mélyebbre kéne néznem. De ez akkor nem ment. Mivel teljesen a vasárnappal voltam elfoglalva. Vasárnap… Yuuval! Alig várom!
Hamar eljön a vasárnap, és mire észbe kapok, Yuvval együtt egy nagy, családi ház előtt állunk, és várjuk, hogy beengedjenek minket. Enyhén zavarban vagyok, plusz tök parázom, mivel ez éppen olyan, mintha mondjuk lenne egy (idősebb) barátnőm, és ő mutatna be most a szüleinek. Persze Yuu nem ér fel egy barátnővel, ő… ő Yuu. Szokásához híven persze megnyugtat, hogy rendesek a szülei, meg minden, és igen, ebben én is nagyon biztos vagyok, de ettől még nem tudom elengedni magam.
Yuu csenget, így hamarosan ajtót is nyit egy majdnem vele egykorú nő.
- Yuu! - öleli meg a férfit, én meg nagyon igyekszem rajta, hogy ne szaladjak ki a világból „lányos” zavaromban. - Végre megjöttetek! - Mikor Yuu levakarja magáról, felém fordul. - Szia! Te vagy Kirk, igaz? Satoko vagyok, örülök, hogy megismerhetlek - hajol meg előttem, ami még jobban zavarba hoz. Apám vagy a mostohaanyám ismerősei ilyet sosem csináltak. „Szia, jól áll ez az ing!” ennyi volt minden, amit mondtak nekem egy alkalommal. Nem is mosolyogtak rám, meghajolni meg pláne nem hajoltak meg… bár mondjuk az amerikaiaknál ez nem is szokás. De azért… egészen jóleső gesztus.
- Jó napot! - köszönök vissza zavartan toporogva. Pedig még csak most jöttük ide. Oldódj, Kirk, mert a végén még azt hiszik, félsz tőlük! És lenne is benne valami… de én semmitől sem félek!
Bent aztán Yuu mindenkinek bemutat, és egy kislány, aki jóval fiatalabb lehet Norimitől, elhúz egy csomó babához, hogy játsszak vele. Nem akarok rossz benyomást kelteni, ezért természetesen játszom vele… bár nem akkora hű de nagy kedvvel. Már régen játszottam bármivel is, nehéz újra belelendülni. Bár annyira nem is. Ayame Ken barbieja egész sármos, nem nehéz átélni a szerepét. Persze ilyen csupa izom, fénylő fogsorú pasik nem léteznek, max jó pár plasztikai műtét után, vagy akkor, ha a srác fél napját a konditeremben tölti. Nem igazán szeretnék ilyen lenni, el sem tudom képzelni így magam! Viszont ettől függetlenül még vicces eljátszani egy ilyen forma gyerekjátékkal.
Kis idő múlva viszont ott kell hagynom a lányt, mivel a szülinap kezdődik, azon pedig inkább maradnék Yuu mellett, akkor nagyobb biztonságban érzem magam. Oda is kerülök mellé, viszont a kis tündérke nem enged ám ilyen könnyen el, kitartóan fogja a kezem, és nem sokkal utána még a kezembe is kéredzkedik. Nem is olyan nehéz. Régen fogtam már kisgyereket a kezembe. Yuu akárhányszor ránk néz, mosolyog, bár van egy olyan érzésem, hogy ő szívesebben lenne a kiscsaj helyében, legalábbis a kézfogós résznél biztosan. Vagy csak én ámítom ezzel magam, de az sose baj, ha álmodozik az ember!
Aztán a torta is felvágásra kerül, majd mindenki leül egy nagy asztalhoz a maga szeletével, és enni kezdünk, közben pedig beszélgetünk. Vagyis én nem, mivel percenként oda kell hajolnom Ayaméhez, hogy megnézzem, mit rajzolt nekem a torta habjából. Satako (ha jól tudom, így hívják az anyukáját) alig tud beletömni pár falatot, pedig nem lenne az olyan nehéz. Ahogy arról lesz szó, hogy az én kedvemért kell ennie, máris bemegy a torta fele. Hehe, aranyos, azt hiszem, eléggé beloptam magam a szívébe. Mikor aztán végzünk az evéssel, a nappaliba vonulunk, és megkezdődik az úgynevezett „zsarutörténetek” mesélése. Yuu apukája nagyon viccesen mesél, az anyukája közben pezsgőt oszt, hátha kiszárad a szánk a nagy izgalomban. Sokat nevetünk, és én egészen jól érzem magam. Aya közben ismét az ölembe kerül, és jó szorosan hozzám bújik, mintha attól félne, hogy elszököm. Nehéz is lenne ennyi ember elől észrevétlenül eltűnni, még ha nem is én vagyok a középpontban!
-… és a bomba már majdnem felrobbant, mikor Aoi hatástalanította, így az egész lakosság megmenekült! - ér egy történet végére Yuu apja, mi pedig tapsolunk, és gratulálunk. Egészen hihetetlen történetek, és szerintem nem én voltam az egyetlen, aki most hallotta ennek először ezt a változatát.
- Kér valaki pezsgőt? - kínálja körbe a tálcát Yuu anyja, és Aya már nyúl is ki egy pohárért, de még időben megállítom, és a kezébe nyomom az ő málnaszörpös poharát.
- Neked ez való, Aya-chan - mosolygom rá, mire ő durcásan elfordul tőlem, de az ölemből persze nem mászik ki. Egészen aranyos kislány. Bárcsak elcserélhetném rá Blake-et…
- Kirk-san - fordul felém Yuu anyja, mikor befejezi a pezsgőosztást. - Mesélj nekünk valamit magadról! Abból, amit Yuu mondott rólad, nem igazán ismertünk meg - mosolyog a fiára, aki erre küld felé egy enyhén fancsali nézést, én pedig ismét zavarba esek.
- Hát, ööö… tizenhét éves vagyok, és itt lakom Tokióba a szüleimmel - kezdek bele bizonytalanul, mert nem akarok semmi olyat mondani, amivel elárulhatom magam, mivel Yuuval nem mondtuk el, hogy a betege vagyok.
- A szüleid mit dolgoznak? - jön az újabb kérdés.
- Az apám cégvezető, az anyám pedig… - elgondolkodom. Várjunk csak, mi is a mostohaanyám? - divattervező. - Régen legalábbis az volt. Hogy most mi, az igazából teljesen hidegen hagy, de valamit mondanom kellett…
- Cégvezető? És melyik cégé? - néz rám Satako érdeklődve. Gondolom kíváncsi rá, mennyire tehetős az a srác, aki a négy éves kislányát teljesen elvarázsolta.
- Jensen - mondom kissé elpirulva, mivel még senkinek sem beszéltem ilyen kis idő után magamról. Valószínűleg azért sem, mert az ismerőseim közül mindenki tudja, ki vagyok, mert ha az apámat ismerik, természetesen engem is…
- És van barátnőd? - pillog rám az ölemben ülő édesen, mire én elmosolyodom, Satako meg rosszallóan rászól a kislányra.
- Ayame! Ilyet nem illik…
- Nem, semmi baj! - vágom a szavába, majd a kis barnát magam felé fordítva válaszolok neki. - Most nincs barátnőm, Aya-chan. - És egy jó ideje nem is volt, és nem is tervezem, hogy lesz.
- Akkor majd lehetek én a barátnőd, ha nagy leszek? - csillan fel a lány szeme, én meg mosolyogva megsimogatom a fejét.
- Ha jó kislány leszel, talán igen. - Ayame arca erre felderül, majd haptákba vágja magát, és olyan egyenesen ül az ölembe, mintha csak az iskolapadban lenne, pedig addig még van pár éve. Játékosan megcsikizem az oldalát, mire mindenki felnevet. Egészen jól érzem itt magam. Olyan kellemes itt minden!
- Jensen cég? - vakarja meg a fejét Yuu apja, és olyan gyerekes fény gyullad a szemében, mintha csak rájött volna egy jó megoldásra a matek házijában. - Hallottam már róla. Éppen, mikor Aoival arrafelé járőröztünk… - És kezdődik is az újabb zsarusztori. Aya szépen az ölembe fészkeli magát, és a hajamat csavargatva hamarosan mély álomba merül. Mosolyogva adom át Satakonak, aki elviszi lefeküdni, én pedig kissé kinyújtóztatom a tagjaimat, mivel Aya nem volt nehéz, hosszú távon azért mégiscsak elzsibbadtam tőle. Aztán Yuu mellé ülök, mire ő barátságosan rám mosolyog, én pedig visszamosolygom rá. Tényleg kedvesek a szülei, de nem csak ők, hanem Satako és Ayame is. Az ő családjában valahogy máshogy érzem magam. Egyáltalán nem úgy, mint a sajátomban. Itt minden annyira nyugodt… annyira békés. Igazi családi hangulat. Olyan, amilyen az én családomban sohasem lesz…
- Szia, Yuu, jó utat! Kirk-san, gyere ám máskor is! - integet nekünk Satako az ajtóból, mikor éppen haza indulunk.
- Szia! - int Yuu búcsúzóan.
- Viszlát, és rendben! - integetek én is, aztán a nő mosolyogva becsukja az ajtót, én pedig felszabadultan nézek magam elé. Nagyon jó kedvem lett már csak ez alatt a kis idő alatt is.
- Na, jól érezted magad? - fordul felém Yuu, mikor már egy kicsit távolabb érünk a szülei házától.
- Persze, nagyon jól! - vágom rá sugárzó arccal. - A szülei nagyon kedvesek, és az unokahúga is!
- Látod, mondtam, hogy nem kell félned tőlük - mosolyog rám Yuu, mire én haloványan visszamosolygom.
- Azért irigylem magát - hajtom le szomorkásan a fejem.
- Miért? - pillant rám a doki érdeklődve.
- Mert kivételesen jó családba került. Nagyon jó volt a rokonaival beszélgetni, és úgy éreztem magam, ahogy a saját családommal sohasem fogom.
Maga elé pillant, de nem mond semmit. Persze, erre nem is igazán lehet. A családját nem maga választja meg az ember. Nem én akartam azt sem, hogy meghaljon az anyukám. De meghalt… és vele együtt a régi életem is.
- Akkor találkozunk holnap - áll meg Yuu egy utca szélén, mivel hazáig nem kísérhet, mert ha apu meglát minket együtt, nagy kabarét csap, főleg, hogy Jake még mindig nem került elő.
- Rendben - bólintok felé mosolyogva, közben a nyakamban lévő nyakláncot dörzsölgetve. - Viszlát!
- Szia!
És útjaink elválnak. Én a kibírhatatlan, depresszióba döntő családomhoz megyek vissza, ő pedig a nyugodt, otthonos kis legénylakásába. Néha szeretnék már én is nagykorú lenni, hogy ne parancsolhasson nekem senki. Az egy újabb lépés lenne az életembe. Felelősséggel tartoznék magamért, és mindenki másért, aki közel áll hozzám. Na nem, mintha az elköltözésemmel nem következett volna be ugyanez, csak… azért ez mégiscsak más lesz. Többi nem lesz kis Kirk, akit az apja akkor hív haza, amikor akar. Többé nem lesz kis Kirk, akit a mostohabátyja kénye kedve szerint szapulhat. Többé nem lesz gyerek Kirk, hanem egy felnőtt Kirk lesz… ez néha kicsit megijeszt. Hiszen olyan keveset lehettem gyerek! Anyukám halála mindent felkavart… ha ő itt lenne… ha itt lenne…
Megtorpanok a házunk előtt, mivel a nagy gondolkodásban majdnem túlmentem rajta. Az ablakokból narancssárga fény szűrődik ki, bentről pedig kiabálásokat hallani. Ezek szerint Jake még mindig nem jött haza. A helyzet egyre rosszabb. Lassan kezdek én is aggódni érte, pedig ez nem vall rám! Már innen érzem a feszült hangulatot, ami még jobban elkeserít. De nem tehetek semmit. Így csupán csak sóhajtom egy nagyot, aztán lassú léptekkel elindulok az én szeretett otthonom felé…
Nem aludtam semmit, de ha ezt mondom, még túlzok! Apu és a mostohaanyám teljesen ki vannak borulva Jake miatt, és azt hiszem, Norimi is teljesen depressziós lett. Ma reggel már rosszul volt, de az anyja ráparancsolt, hogy menjen suliba, mert nem hiányozhat Jake miatt. Azt a szerencsétlen képet látni kellett volna… komolyan mondom, erősen gondolkodtam rajta, hogy beolvasok a csajnak, de aztán nem tettem, mert akkor csak rosszabb lett volna. Így Norimit kézen fogva elindultam az iskolája felé, és bár a lány kicsit kérette magát, azért csak elindult utána. Némileg azért sajnálom. Nekem Jake nem hiányzik, mondjon bárki bármit. De neki a testvére. Ő szereti. És azért én is, akármekkora tapló. Mert van szíve. Azon az estén megbizonyosodhattam róla. És ha csak Bruthust képes szeretni, már csak az is haladás, mivel legalább már odáig eljutott, hogy szeressen valakit. Még sincs teljesen kőből a srác.
- Nyugodj meg Norimi, Jake elő fog kerülni - mosolygom rá bíztatóan a lányra, mikor már majdnem az iskola előtt vagyunk.
- Persze - bólint a lány gépiesen, de jól tudom, hogy ebbe már nem annyira biztos.
- Akkor szia! Jó legyél! - intek neki, mire ő visszaint, és bemegy a suliba. Kicsit aggódom érte. Remélem, nem lesz rosszabbul a miatt a barom miatt. Ha igen, addig élt, akárhol is van! Kár, hogy nem tudom átérezni, amit érez. Nekem sose volt vérszerinti testvérem, nem tudom, milyen lehet, ha őt elveszted. Mindazonáltal nem lehet kellemes.
Az iskolába érve rögtön összefutok Treyjel, aki barátságosan köszönt, és a szekrényéhez hurcol, mintha akarna adni valamit, pedig a fenét, csak Hináról áradozik, mint egy óvodás, aki megtalálta a példaképét. Próbálok jó képet vágni a dologhoz, lelkesen bólogatni, de valahogy asszem mégsem sikerül túl hitelesre az alakítás, mivel perceken belül Trey témát vált, szerencsére nem Yuura. A suliról beszélni még Hinánál is unalmasabb, de azért megtaláljuk a közös hangot. Órák végeztével együtt indulunk haza, de mivel Treynek dolga van (találkozik Hinával) nem jön velem tovább. Ez némileg megnyugtat. Már untam a társaságát, még akkor is, ha a legjobb barátom. Ez a csaj teljesen megváltoztatta, nem jó értelemben. Már majdnem hazaérek, mikor csörög a mobilom. Előhalászom a zsebemből, és beleszólok:
- Igen?
- Kirk Jensen? - Utálom a tanárok rekedtes hangját. Mindig olyan vészjóslóan csengenek!
- Így hívnak.
- Kérem, jöjjön el a húgárét az iskolába. Rosszul van. - Megöllek, Jake, ebben most már biztos lehetsz!
- Rendben, negyed óra múlva ott vagyok. - Monoton sípolás. Még ő tette le! Francba… én akartam. Na mindegy. Az órámra pillantok, és elképedek. Fenébe, hiszen nekem fél óra múlva Yuunál kell lennem! Ha átrohanom fél Tokiót, akkor sem fogok tudni időben odaérni. Grr… utállak Jake, teljes szívemből! De kérlek már, hogy a fenébe tud ez a gyerek még látatlanba is keresztbe tenni nekem? Elegem van! Gyorsan felpattanok egy metróra, aztán beütöm Yuu számát, és várom, míg kicseng.
- Helló Yuu, Kirk vagyok - szólok bele a mobilba, mikor felveszi. - Nem tudnánk áttenni a mai alkalmat későbbre? Akadt egy kis problémám - hadarom gyorsan, közben a megállókat figyelve. Kis csönd, aztán a doki visszaszól.
- Lenne délután hatra még egy helyem, de…
- Remek, az jó lesz - vágom a szavába. Most nem érdekelnek a hülye kifogásai arról, hogy apám nem örül, ha későn megyek hozzá. Hat az még nem késő, én meg most sietek. - Akkor hatra megyek. Viszhall! - és leteszem a mobilt. Magamban kicsit szórakozom a dolgon. Yuunak még szólni sem volt ideje, de én már lerendeztem egy problémát. Hát mondja valaki, hogy nem vagyok király!
Az iskolába érve felnyalábolom Norimit, aztán a cuccát a vállamra véve (két táskával egyszerre, furcsán nézhettem ki) hívok egy taxit, ami hamarosan meg is érkezik. Beültetem No-t, aztán mellé ülve intek a sofőrnek, hogy menjen. A Jensen cég külön sofőrje. Tudja, hová kell mennie. Norimi egészen kábult, az arca sápadt, és néha köhög párat. Egyik kezemet az én. Másikat az ő homlokára helyezem, hogy megnézzem, nincs-e láza, és sajnos nem derülhetek fel, mivel eléggé meleg az én hőmérsékletemhez képest. Gyorsaságra intem a sofőrt, és a kezemet No homlokán tartom, hogy kissé lehűtsem, bár sajnos épp én sem vagyok túl hűvös.
Hazaérve a karjaimban beviszem Norimit a házba, és körbekiáltok, hogy van-e otthon valaki, de senki sincs. Csak egy nyávogást hallok Cirmitől a szobámból, de azt is csak halkan. Egy sóhaj közepette befektetem Norimit az ágyába, majd lehúzom róla a dzsekijét, hogy ne legyen annyira melege, és bíztatóan rámosolyogva az ajtó felé indulok.
- Mindjárt jövök - vetem azért oda neki, nehogy azt higgye, hosszabb időre hagyom ott. A szobámba lépve kezdek kutakodni a cuccaim között, egy lázmérőt keresve, mivel ha jól emlékszem, hoztam magammal egyet még otthonról. És meg is találom. Egy halom ruha alatt bújt el, az ágy alatt. Kicsit megdörzsölöm, aztán visszasietek Norimi szobájába, és a lány ágya szélére ülve a lázmérőt a szájába teszem. No már szinte alszik, így észre sem veszi, amit csinálok. Nyugtatóan simogatom a fejét, talán azért is, hogy én is lenyugodjak. Egyedül maradtam egy beteg gyerekre, apám és az anyja sehol, Jake sehol, és szerintem ez itt a legnagyobb baj. A lázmérő csipog, én pedig kiveszem No szájából. Harminchét egész öt, és megy feljebb. Ez nem jó, ide lázcsillapító kell. Már éppen állnék fel az ágy széléről, hogy hozzak egy gyógyszert a konyhából, mikor a lány erőtlenül megfogja a kezem, és visszahúz.
- Mit szeretnél, No-chan? - nézek rá kérdően, közben mosolyogva, hogy még véletlenül se látszódjon rajtam, mennyire feszült is vagyok.
- Nii-san… a testvérem… - súgja a lány halkan, a fejét mélyen a takaró alá bújtatva, hogy ne láthassam az arcát.
- Igen? - hajolok fölé, és kicsit lejjebb hajtom a takarót, hogy lássam az arcát. És végigfut rajtam a hideg, mikor meglátom vérszegény arckifejezését, és fájdalmasan csillogó szemeit. Tényleg szenved, de az-az érzésem, nem a láztól.
- Nii-sama… nagyon hiányzik - Már majdnem sír, így a kezem a fejére helyezem, és megsimogatom, hogy kissé megnyugodjon.
- Nekem is No-chan, de nyugodj meg, nincs baja. Vissza fog jönni! - Erre nem reagál, így már majdnem ismét elindulok, mikor nagyon gyengéden megszorítja a kezem, mire visszanézek rá. Kérlelően pillant vissza rám.
- Kérlek, Nii-san… keresd meg nekem Nii-samát! Keresd meg bátyust! Kérlek… - Egy könnycsepp folyik végig az arcán, nekem pedig kedvem lenne ott és azonnal magamhoz ölelni, és átkozni azt a szemét állatot, akit így szeret a húga, és mégis képes majdnem egy hétre eltűnni! De most csak elmosolyodom, és kihúzom a kezem az övéből.
- Rendben, No-chan. Csak gyógyulj meg, jó? - nem felel, így én elindulok a konyhába a gyógyszerért. Mikor azonban a helyiségbe érek, gyógyszerkeresés helyett a konyhapultnak támaszkodom, és felsóhajtom. Jakob Morris… a „nagy ász”, és rotija, Bruthus. Akárhányszor hajtom el magamban ezt a pár szót, nem leszek okosabb. Mert sajnos nem ismerem egyikőjüket sem. Sem Jaket, sem a kutyáját, és ez mélységesen elszomorít. Mert hiszen akkor mégis… mégis hogy tudnám kitalálni, hol a jó fenében vannak?!
Lassan az irodába veszem az irányt. Egyedül nincs kedvem tovább szórakozni. A teknőst a kezemben lóbálva szállok fel a metróra, ami visszavisz a munkahelyemre. Felveszem Scotty kalitkáját, majd tényleg hazamegyek. Scotty békésen csipog. Ahogy látom, ízlik neki a magos rúd, amit Kirk hozott neki. Ennek örülök. Hazaérve adok enni Scottynak, aztán magamnak is készítek egy kis ennivalót. Közben felhívom anyut.
- Szia anya, én vagyok - szólok bele a telefonba, mikor felveszi.
- Persze anya, nem hagynám ki apa szülinapját. Kik lesznek ott? - kérdem, hogy tájékozódjam.
- Csak mi hárman, meg Satoko-chan a férjével és Ayameval - válaszol anya.
- Rendben. Hála égnek, a nagyiékat nem hívtad meg - sóhajtok fel megkönnyebbülten. Semmi kedvem nyolcvanötéves nagyapámat hallgatni.
- Nem tudnak eljönni - válaszol anya, bár inkább úgy érzem, nem akarnak. Nagyapám sosem szívlelte anyámat, isten tudja miért.
Még beszélgetünk egy kicsit az időjárásról, munkáról, de aztán leteszem arra hivatkozva, nagyon fáradt vagyok. Anya persze mindig aggódik értem, megígérteti hogy nem hajszolom túl magam és rendesen eszem. Jó egy óra elteltével szabadulok tőle. Néha úgy érzem, mintha még mindig gyerek lennék. Úgy féltenek, mint egy ötévest, pedig felnőtt vagyok.
Vacsora után megfürdöm és irány az ágy.
~*~
Reggel kialudva ébredek. Kirk ma is jön, heti négy alkalmat fizet az apja. Bár nem tudom, hogy helyes-e ahelyett, hogy otthon beszélgetne vele. Remélem, a tegnapi lebukásunk miatt nem bántották. Nem bírnám elviselni, ha miattam lenne baja. Pláne, ha az apja rájönne. Remélem, a kislány tartja a száját. Bár úgy nézett ki, legszívesebben bemosott volna nekem egyet. Csak nem féltékeny? Hiszen ott volt a barátja, bár isten tudja. Jobb, ha nem törődöm vele. A plüssteknős a kanapén hever. Majd ma visszaadom Kirknek. Biztos hiányzik neki.
A délelőtt nagyon gyorsan eltelik, főleg, mert elég érdekes betegeim vannak. Az egyiknek például üldözési mániája van, egy másik pedig pacsirtának képzeli magát. Szerintem őt inkább be kéne zárni. De nem mondom meg neki, inkább figyelmesen hallgatom, mit mond. Sosem utasítanék vissza egy beteget sem, holott a határidónaplóm fél évvel előre be van telve. A plüssteki végig az egyik fotelben kuksol és okos gombszemével figyel. Talán Kirköt várja. Nem tudom.
Délutánra én is kifáradok, jólesik felfrissítenem magam egy csésze kávéval.
- Kirk Jensen van itt - lép be Suzuki-san, majd mögötte Kirk is.
- Köszönöm! - bólintok. - Szia Kirk! Ülj le!
- Jó napot! - ül le, majd meglátja a teknőst - Visszahozta? - arcán gyermeki lelkesedéssel öleli magához a plüsst. - Köszönöm!
- A tiéd - mosolyodom el. - Tegnap annyira rohantál, hogy nálam hagytad.
- Bocsánat, de Speedyt haza kellett vinnem - szabadkozik édesen és el is pirul. - Azt hittem, nem tartja meg a tekit.
- A tiéd. Nem szokásom mások holmiját kidobni - mondom és kérés nélkül teszek elé egy bögre teát. - Na és hogy vagy?
- Egész jól. Képzelje, Jake eltünt - mondja és a hangja olyan fura.
- A mostohabátyád? - kérdem.
- Igen. Brutusszal együtt. Tegnap reggel. Nem is tűnt fel, de estére sem jött haza. És reggel sem láttuk. Apámék totál odavannak - meséli egykedvűen. - Ha én tűnnék el, még örülnének is. Már ha egyáltalán észrevennék.
Hallgatok. Erre nem tudok mit mondani. Rossz lehet neki, hogy az apja a mostohafiát előbbre helyezi nála. Nem úgy néz ki, mint akit nagyon megrázott a fiú eltűnése. De nem is várhatok mást azok után, ahogy otthon bánnak vele. Ha ők közömbösek felé, Kirk sem fog nyitni. Elgondolkodva simogatom az állam. Kirk felém nyit, mert én meghallgatom és beszélgetek vele akkor is, ha ezért az apja nekem fizet. De az az igazság, egyre jobban kezd érdekelni engem ez a fiú. Csak beszélgetni szeretne, szeretné hogy megértsék és elfogadják. Végül úgy döntök, témát váltok.
- Tegnap te hívtál meg. Mi lenne ha viszonoznám? - nézek rá, mire érdeklődve bámul rám. - Lenne kedved eljönni velem vasárnap egy szülinapra? Apám ötveötödik szülinapját ünnepeljük. Tudom, unalmasan hangzik.
- De... ez jó ötlet? - kérdi óvatosan. - Ez túlmegy az orvos-beteg kapcsolaton.
- Szerintem a tegnapi nap is túlment - nevetek fel halkan, mire látom, hogy megkönnyebbül. - Persze nem muszáj elfogadnod a meghívást. Hacsak nem akarsz régi zsarutörténeteket hallgatni.
- Szívesen elmegyek... ha... nem baj - mosolyog halványan.
- Meg van beszélve. Vasárnap egykor találkozzunk itt, jó? - kérdem, mire bólint.
Már sokkal vidámabb. Ennek örülök. Még beszélgetünk. Hagyom, hogy ő meséljen. Mint kiderül, az a lány nem mondott semmit, de továbbra sem szereti Kirköt. Csak tudnám miért. Van egy olyan érzésem, nem miattam. Ennek annál mélyebben gyökerező okai lehetnek.
~*~
Vasárnapig repül az idő. Kirk is pontos és oda is érünk szüleim lakásához. Látom, hogy Kirk kissé feszeng, de megnyugtatom, anyukámék nagyon rendesek. A biztonság kedvéért azt adjuk be, hogy ő egy ismerősöm öccse, és nekem kell rá felügyelnem. Mégis jobb mese, minthogy "ő a betegem, és gondoltam elhozom". Csengetek és hamarosan lépéseket hallok. Nyílik az ajtó és Satoko lép ki rajta.
- Yuu! - borul a nyakamba. Satoko az unokahúgom, alig két évvel fiatalabb nálam. - Végre megjöttetek! - aztán mikor sikeresen leszedem magamról, Kirkhöz fordul. - Szia! Te vagy Kirk igaz? Satoko vagyok, örülök hogy megismerhetlek - hajol meg.
- Jó napot! - Kirk kissé feszeng.
Bemegyünk és szépen bemutatom őt mindenkinek. Satoko négy éves kislánya, Ayame azonnal elhúzza Kirköt játszani, ami ellen a fiú nem is tiltakozik. Annyira. Ayame elbűvölő kislány, és pillanatok alatt meghódítja a fiút. Kezdek féltékeny lenni.
