Felforralom a vizet, és máris előkészítem a teához a hozzávalókat. Nem egyszerű, ráadásul egy kis meglepetéssel készültem. Ez olyan, amit még nem próbáltam ki. Izgatottan főzöm le, a keveréket már otthon elkészítettem, csak a kandírozott ananászt nem volt még időm hozzátenni. Majd most.
Beleteszem a kannába a teafű keveréket, a felforralt vizet visszahűtöm amennyire kell, majd beleöntöm a kannába. Pár perc ázás, csak órával mérem nem stopperrel, leszűröm az aprólékot végül tálalom. De bármennyire is szabályba és etikettbe ütközik, a kíváncsiságom és félelmem nagyobb úr. Nem akarok neki rosszat adni akkor sem, ha véletlenül. Azt akarom hogy tőlem mindig csak jó teákat kapjon. Nem bírnám ki, ha egyszer csalódást okoznék, az nagyobb szégyen lenne, minthogy megszegem ezt az apró mégis nagyon fontos szabályt. Óvatosan kóstolok bele, de előtte vagy ezerszer nézek körbe a kicsi konyhában. Nem lát senki…
Hmm… finom lett. Örülök. De annak sokkal jobban fogok örülni, hogy ha neki is ízleni fog.
Mire kiérek már párnákon ülve vár egy kisasztalnál, mellette foglalok helyet, neki is és magamnak is töltök.
Elforgatom a megfelelő irányba a csészét, vele együtt én is iszok, és ugyan azt a játékot kezdjük el, amit minden alkalommal a teaházban is tettünk.
Mindig különleges teákat kért az ajánlásommal, és annyira boldog voltam, hogy bármit csináltam ízlett neki. Annyira… annyira szeretném, hogy ez is jó legyen.
- Hmm… lássuk csak… zöld tea… kissé fanyar… - igen tudtam, hogy ki fogja találni, de ettől függetlenül még kíváncsi vagyok. Felcsillanó szemekkel iszom minden szavát, őt követve kortyolok én is az itókába, mintha csak vele együtt elemeznék.
- Igen… Igen… - helyeslek lelkesen, halkan súgva a szavakat.
- Talán… valami halvány citrusos íz...
- Igen… - már úgyis tudom előre, hogy kitalálja, de szívem mégis hevesen dobog minden egyes korty és szó után.
- És egy kis édes… kandírozott gyümölcs?
- Igen. Ananász. – adom meg a választ, mosolyogva figyelem arcát, ahogy újabbat kortyol, és tovább gondolkodik.
- Mmmm és… - és? Már mindent kitalált, akkor… Akkor mi? - Te megkóstoltad. – egy pillanatra elkerekednek szemeim, ahogy rám sandítva ejti ki a szavakat. De… de… honnan tudta? Hogy? Mikor? Én nem láttam… Észrevett? Jaj nekem. Elbuktam.
Érzem ahogy arcomba vér szökik, és zavaromban lesütöm tekintetem. Szívem szabálytalanul verdes mellkasomban, és még a levegő vétel is nehézkessé válik. Annyira szégyellem magam.
- Én… én csak… tudom hogy nem szabad, meg hogy jajj az tilos, de azt akartam hogy... hogy tökéletes legyen. – próbálom magam kimagyarázni, hiába tudom, hogy ez már lehetetlen. Vajon haragszik? Ugye nem? Ugye nem csalódott? – De… Honnan tudtad? – végső zavaromban a kíváncsiság felszínre tör, s ahogy halkan, jóízűen nevet újra felnézek rá. Nevet? Tehát nem haragszik? Máris jobban érzem magam.
Maga elé húz, szinte pont ráültet a asztalra így majdnem szemmagasságba kerülök vele, akaratlanul is közelebb hajolok, de ő is felém dől, így homlokunk összeér. Milyen… milyen meleg. Lehelete csiklandozza arcomat.
- Azért mert, olyan az íze mint neked. – úgy érzem, ebben a pillanatban legszívesebben elsüllyednék, meghal a szívem egy pillanatra, majd újra őrült sebességgel száguld az ájulás felé. Bizsereg mindenhol a bőröm ahol hozzámér, belém reked a levegő, és zsong a fejem.
Hogy… mi? Tényleg? Vagy csak viccel? Olyan komolyak a szemei, biztosan nem viccelődik velem. Akkor… akkor pedig… Jaj nekem…
Lassú mégis forró csókot lehel remegő, szótlan ajakimra, teljesen belefeledkezem ebbe a boldogító kis varázslatba, csak illatát és ízért érzem, őt magam körül, más nem is kell. Úgy érzem, hogy most minden így teljes. Olyan kellemes, annyira jó, mintha már régi vágyam teljesült volna azzal, hogy újra hozzám ér. Boldog… talán boldognak érzem magam. Tengermély szemeiben háborog a vágy, elemészt ez a tekintet, de kijózanít a halk kopogás, amivel megzavarnak minket.
Hirtelen reppenek ki karjaiból. Nem akarok neki kellemetlenséget okozni, lehet már így sem a legjobb számára, hogy egy lakosztályba kerül velem. Nagyon remélem, hogy semmivel nem vagyok az útjában, és nem is szeretnék, mert lehet csak kedvességből hívott el.
Kisietek, egy levelet küldtek neki, és azt sértetlenül ét is adom.
- Neked jött. – nyújtom felé, mire kezemet súrolva veszi el, feltépi és elbambultan, ábrándozva figyelem arcát, ahogy olvas.
- Mit írnak? – amikor rájövök a spontán illetlenségre, azonnal magamba süllyedek. – Bocsánat, nem az én dolgom, inkább… nem kérdeztem semmit.
- Semmi gond – mosolya olyan mint egy bűn alóli feloldás - Ez most, éppenséggel a tiéd is. Holnap délelőtt várnak, úgyhogy az este még a miénk. – Egy egész este… vele… Tényleg velem akarja tölteni? Olyan jó lenne. Olyan jó mellette lenni. Mg arról is egészen jól meg tudtam feledkezni, hogy nem kell dolgoznom a teázóban. Hiányzik de nem annyira, mintha csak otthon ülnék, vagy éppen ha egyedül nyaralnék.
- Holnap délelőtt megnézhetnéd a tea-vásárt amíg én tanítok. Küldtek egy térképet és egy prospektust az árusítókkal. Kína egész területéről jönnek ide árusok. – egy pillanatra felüti bennem csalódás, de nem akarok kellemetlenséget okozni, így lelkes kíváncsisággal fedem el. Annyira… annyira szerettem volna, hogy együtt nézzük meg. De biztosan dolga van, hisz azért jött ide. - Aztán délután beszámolsz hogy mit láttál, vagy vettél. És utána elmehetünk a helyi fürdőbe. Azt mondják egy jótékony meleg vizes forrás táplálja. – De rég is voltam ilyen fürdőben.
- Jól hangzik – válaszolom halkan súgva, szelíd mégis lelkes mosollyal – És… - szégyenpír terül szét arcomon a gondolatra.
- És? – kérdez vissza, felgyorsítva mondatomat.
- És most? Úgy értem, mit terveztél.. izé.. estére... – nem szeretnék az útjában lenni, ha esetleg más tervei vannak. Lehet, hogy pihenni akar, hogy holnap frissebb legyen.
- Vacsorát… mi mást? – halkan kuncog fel, pedig már mosolya is zavarba hoz, de ez… ez a hang. Mindjárt bebújok fejem búbjáig a ruhába.
- Ó! Úgy értem. Az remek lenne. – kezeimmel matatok, hogy elűzzem zavaromat, lesütöm tekintetem, majd újra ránézek.
- Nem kell messzire mennünk. Gondoltam kipróbáljuk ezt a kis éttermet a szálloda alagsorában. Igazi tradicionális. Úgy tudom te is kedveled. – szavak nem csúsznak ki a számon, így csak lelkesen bólogatok - Remek, akkor kapj fel egy kimonót.– kis mosoly csúszik ajkaimra, és a nekem szánt szobába sietek, hogy felvegyem a kedvencemet. Szeretnék előtte jól kinézni. Csak miatta… Hogy ha mellette jelenek meg büszke lehessen. Akkor is, ha még semmit sem jelentek igazán neki, csak egy jó társaságot. Engem már ez is boldoggá tesz.
Felcsúsztatom magamra a finom, puha anyagot, hajamat kiengedve szépen kifésülöm, magamra mosolygok szívem hevesen ver. Mindjárt kimegyek. Vajon tetszeni fog neki? Annyira szeretem ezt a kék kimonót, mert hasonlít a szememhez. Sok bók után jöttem csak rá, hogy ebben valóban igazuk van az embereknek.
Lassan tipegek ki a nagyszobába, meglátom, hogy ő is sötét ruházatát igazítja. Megállnak ujjai a mozdulatban, amikor észrevesz, tekintete finoman fal fel, és valahol ez mégis a nagy zavar mellett elégedettséggel tölt el.
- Lélegzetelállító vagy. – apró szívem megállás nélkül száguldozik, zihálva nehezíti meg gondolkodásomat és légzésemet. Tetszem… tetszem neki.
~*~
Az étterem csodaszép és hangulatos. Teljesen átadja azt a keleti érzést, ami csak kellhet. Teljesen úgy érzem magam mintha régebbi korba csöppentem volna vissza, ugorva egyet az időben.
Lágy zene teszi még kellemesebbé az egész helyet, csak követem majd leülünk egy szélre eső kis helyre.
Az étel is nagyon finom, lassan, mindent megízlelve falatozok. Nem hiszem hogy valaha fog még ilyen alkalmam adódni, hogy ilyen helyre jutok. Szeretném kiélvezni vele, amíg csak lehet.
Örülök, hogy újra jó társaság lehetek számára, ráadásul több mindent is megtudhatok róla. Jobban megismerem, és ettől csak még boldogabb leszek.
Itt még a teát is nagyon jól készítik, látszik, hogy mindenre, tényleg mindenre nagyon figyelnek egy ilyen luxus szállodában. Ezért szeretem a tradicionális helyeket és magát a múltat, a kultúrát. Mert eleme, lénye a kecsesség és a precizitás. A tökéletesség megközelítése.
A vacsora végén magához inti a pincért, hogy visszamenjünk a szobánkba.
- Köszönjük Ryuya úr! – hajolnak meg előtte, bennem pedig egy kérdés üti meg a fejét.
- Ryuya? – de… de nekem régebben nem így mutatkozott be.
- A japán nevem, nem használom. – mondja halkan, és elinti a közelből a pincért. Mi ez a furcsa érzés bennem? Hazudott? Nem, nem hiszem. Nem nézném ki belőle, lehet, valami más oka van.
- Miért? - kérdezek vissza, pedig már magamnak is megígértem, hogy nem szólok bele a dolgába, de… de kíváncsibb lettem, sokkal jobban, mint eddig. – Bocsánat – azt is megígértem, hogy nem akarok neki kellemetlenséget okozni, mégis folyamatosan ezt teszem.
- Semmi gond. Egyszerű okai vannak. A családom miatt. Azt hittem lázadhatok, ha elrejtem. De a japán művészet és tradicionalitás iránti szeretetem belém nőtt, azt nem tudtam eldobni.
- Sajnálom – felelem őszintén. Én… én ebbe nem is gondoltam bele. Sajnálom, hogy miattam ezt el kellett mondania.
- Ne sajnáld. Nincs miért – talán csak egy cseppet nyugtat meg, de végül, ahogy arcára nézek, teljesen megnyugszom.
- És… elárulod akkor.. az igazi neved? – ahogy lassan bólint, felcseng bennem a heves remény és lelkesedés.
- A nevem: Ryuya.. Ryuya Tsubasa – Elmosolyodom, amikor végre kimondja nevét. Csak egy halvány kis mosoly, ellágyult tekintettel.
- Nem tudom, miért nem ezt a nevedet használod – mondom ki halkan, majd ahogy kissé meglepett reakciót látok, elpirulok a tekintettől és a gondolattól is, hogy mit fogok mondani neki, de úgy érzem ezt el kell neki mondanom. Mert így gondolom – Sokkal jobban illik hozzád… és szebb is – lesütöm tekintetem, még mindig mosolyogva, kezeim lecsúsznak az asztal alá, és ujjaimat egymáson csúsztatva terelem el figyelmemet.
- Köszönöm – mondja olyan halkan, hogy először csak azt hiszem, hogy képzelődök, de visszanézve arcára látom azt a halovány, sármos mosolyt, amitől szívem teljesen ellágyul. – Menjünk fel.
~*~
Olyan nagy ez a város, mint egy labirintus. Még szerencse, hogy már nem először járok itt, sőt még térképem is van. Mellkasomnál szorongatom, miközben az illatosnál illatosabb bódék között kavargok. Annyira szép és finomnak tűnik minden. Sok kedvencemmel is találkozom, ha lenne annyi pénzem mindent vennék amit csak meglátok és azonnal megtetszik, de most kivételesen inkább csak a különlegesebb fűszerekre hajtok, amik nálunk vagy nem kaphatók, vagy csak drágán. Veszek csak magamnak is és a főnök kedvéért – mivel pénzt is adott rá – olyanokat is, amit rendelt. Így tényleg egyre különlegesebb és különlegesebb lesz a mi kis teaházunk is. Annyira boldog vagyok, hogy egy ilyen környezetben élhetek, és dolgozhatok.
Nagy szatyrokkal térek vissza a szállásra, olyan kedvesen az ott dolgozók, hogy amint belépek már segítenek is felvinni a szatyraimat. Olyan furcsán érzem magam ettől. A filmeken mindig a nőkkel szoktak így viselkedni. Kicsit szégyellem magam, de szerencsére senki nem lát.
Belépek a szállodai szobába, gyorsan csukom be magam után az ajtót, mintha menekülnék, majd szétnézve haladok lassan a nekem szánt szoba felé, de előtte rájövök, hogy a szatyrok egy részét a kicsi konyhaszerűségben kéne letennem.
Kicsit lenyugszom a nagy csendben. Úgy néz ki még nincs itt. Ahogy elhaladok szobája előtt, mosolyogva gondolok arra, hogy amint visszajön, újra teázhatunk együtt. Alig várom, hogy elkészítsem neki az egyik most vett szerzeményemet. Még én sem ittam ilyet, így a kíváncsiságom lassan kielégítésre kerül.
Menet közben már épp fordítanám el tekintetemet, hogy rendíthetetlenül haladjak a konyha felé, amikor kinyilík az ajtó, és én ledermedek.
- Hű… látom vásároltál – kicsit darabos mozgással, de végül lassan felé nézek. fülemig érzem hogy vörös az arcom.
- Szia… i… igen – úgy szégyellem magam. Pedig nem akartam, hogy így lásson. Bár nem biztos, hogy sok szégyellni való van benne, de akkor is.
Mikor mögém lép egész testem lángolni kezd, mintha közelsége egy belső pici tüzet szítana bennem.
- Főzöl egyet? Aztán el is mesélhetnéd a napodat – finoman érinti derekamat, perzsel ruhán keresztül bőröm, ahol hozzám ér, mégis elég könnyedén csúszik ajkaimra a mosoly. Ha teáról és főleg főzéséről van szó és főleg neki… akkor minden mást elfelejtek csak a lelkesedésem marad meg és a cseppnyi boldogság, hogy örömet okozhatok neki.
- Persze, máris – sietve pakolok le kiszakadva a kezdetleges, ölelés szerű tartásából. Lepakolok mindnet, és odateszem a vizet főni, addig kiválogatom, mit hova kell pakolnom.
Mesélek neki a rengeteg, millió féle teáról, de nem említem meg neki azt, hogy sokat nem tudtam megvenni. Egyáltalán nem szeretném hogy még ennél is jobban pazarolja rám a pénzét. Akkor sem, ha valamilyen cég fizeti az utat és ezt a szállodát is.
És persze… mindemellett utalgatok arra is, hogy ha holnap lesz rám valamennyi ideje, eljöhetne velem szétnézni, de ezt nem merem neki nyíltan is elmondani, nincs szándékomban teljesen ráakaszkodni.
- Régóta szerettem volna egy ilyen teát inni – mesélek neki a csészémet forgatva épp arról a főzetről, amit most iszogatunk. – régebben állítólag gyógyteaként is használták, csak sokan elfeledték – bár őt ismerve ezt hiába mesélem, lehet, hogy ő is tudja.
- Érdekes… és mit gyógyítottak vele? – elvörösödöm a gondolatra, és magamhoz veszem a csészémet.
- Az… az nem érdekes – remegő hanggal válaszolok, majd beleiszok teámba. Én tudom jól mire volt jó, de ha valóban nem tudja, akkor… akkor talán jobb is. Nem merném elmondani, hogy a sok jótékony hatás közül az egyik az volt, hogy remek vágykeltő, de azért nem használják erre ezt a teát, mivel gyenge volt ez a hatása.
Kicsit rossz a lelkiismeretem, hogy ilyet itatok vele úgy, hogy nem is mesélem el minden részletét, amit lehet, hogy tudnia kéne. – Oh tényleg – csillan fel a szemem, majd az üres csészém az asztalon koppan. – Tegnap… említettél egy fürdőt.
- Igazad van, jó ötlet – a szemében különös vágyakozást vélek megjelenni, de lehet hogy csak a fürdő említésének a hatása. Régen voltam már, és lehet, hogy ő is, biztos csak ez az oka.
- Persze csak akkor, ha már ma nincs más dolgod.
- Nincs, úgyhogy máris mehetünk.
~*~
A fülledt onsen illat teljesen szétterjed mindenhol, tüdőmet is feltölti és ennél fülledtebb talán már csak egy szaunában lehetne. Egy olyanban is milyen régen voltam már.
Az öltözőnél külön helyen teszem le a ruháimat, magamra csavarok egy egyszerű, fehér törülközőt, amit itt adnak. A folyosón találkozom vele újra, és amint meglátom, a fülledtséghez még hozzácsapódik az a zavartól kialakult pír az arcomon, ami szinte süt. A végén ájulásig fog hajszolni egy egyszerű látvány.
Megkapaszkodom a mellettem lévő falvédő felső peremébe, és résnyire tátott ajkakkal mérem végig, egyre jobban égő pofival.
Csak egy sármos, apró mosolyt látok arcán, mikor oda végre felérek, de nehezen tudtam levenni tekintetem a kidolgozott testről.
Szóval… majdnem minden kendo-s ilyen? Anyuci… belehalok… Ha nem terelem el a figyelmemet, akkor itt helyben elindul az orrom vére.
- Mehetünk? – csak bambán bólogatok. Talán még azt is megkérdezi hova szeretnék beülni, de rá bízom… nekem mindegy, legyen az amit Ő szeretne.
Mögötte toporgok, talpacskám csattog a vizes kövön, ahogy az ő lábai is. Ahogy mozog a törülköző… az a széles váll… izmos hát. Egyik kezemmel egyszerre fogom le számat és orromat, majd elfordítom a tekintetem róla. Lehet annyira mégsem volt olyan jó ötlet ez az egész? Nem… nem hittem volna, hogy ez lesz, bele sem gondoltam, hogy… én…
De annyira még nem is ismerem.
Pedig már nem egyszer meg is csókolt, mindegyik szebb volt mint egy álom, de ez… ez jobb mint bármelyik vágyálom.
Belépünk az egyik terembe, ahol sok ilyen hatalmas medence különül el kiválasztunk egy ürest.
Megáll a lépcső szélénél, majd kistányér méretű szemekkel látom meg, hogy csak könnyedén leveti a törülközőt, felakasztja szélre, majd ahogy van besétál, minden egyes izmos ét porcikáját látom hátulról, még azt is, amit eddig eltakart a törülköző. Ha jól sejtem most még lehet a lábujjam is vörös, de a nagy sokktól megmoccanni sem tudok, hogy leellenőrizzem.
Csak… csak ilyen könnyedén? Csak úgy levette? De… de alatta… semmi.
Nekem sincs, de… de én… Most nekem is így kéne? Nem merem… én… én még nem merem.
- Kellemes a víz – már bőven derékig benne van, kezével a vízfelszínen játszik.
Próbálok valamit erre mondani, de nem mozdulok, szám is csak kicsit megremeg, de nem jön ki torkomból egy hang sem.
- Nem jössz be? – kérdezi szinte incselkedően virító kis mosollyal. Először csak bólintok, majd egyik kezemet mellkasom előtt laza ökölbe szorítom.
- Kérlek… fordulj el. – Először talán nem érti, mert felvonja egyik szemöldökét, de végül eleget tesz kérésemnek.
Itt van előttem… de ha háttal is…
Akadozva mozdul meg kezem, és végül csak sikerül kioldanom a törülközőt, lassan csúsztatom le magamról, és az övé mellé akasztom.
A forró víz elárasztja lassan minden porcikámat lábamból kiindulva, egyik kezemmel addig takargatom magam, míg engem is legalább derékig el nem lep a víz. Lassan már hajam végét is eléri a forró víz. Egyre közelebb kerülök hozzá, de még nem merem azt mondani, hogy megfordulhat.
Az pedig hogy végigcsacsogja az utat, izgalmában, csak mégjobban emeli a kedvem.
Úgy mélyen belegondolva, úgyis rám fért már hogy kicsit kimozduljak, rá nemkülönben. Ráadásul ha egyedül jöttem volna, a teaünnepről, úgyis csak ő jutna az eszembe.
***
A repülőn kielőadást tart a stewardessnek a megfelelő teakészítésről.
Én egy prospektust olvasgatok, és amögül figyelem, nem lankadó mosollyal.
- Látom elemedben vagy. - jegyzem meg neki kedvesen, mire ő elpirul.
Igazán aranyos.
***
A szálloda láttán aggályai támadnak, hogy nem tudja kifizetni a itt tartózkodását, de megnyugtatom hogy egészet a munkaadóm fizeti.
Azzal a feltétellel vállaltam el, hogy hozhatok kísérőt.
Nekik így többe kerül, nekem viszont garantáltam megéri.
***
A szálloda tradícionális, ami remekül megy az ízlésemhez.
Az apró konyha is olyan, épp csak tefőzésre, és az étel felmelegítésére szolgál, de az étkezésre amúgyis ott van a szálloda tradícionális étterme.
A kínaiak sem maradnak el fényűzésben a japánok mögött, sőt.
Látom szemében az ujjongást mikor körülpillant, majd hangos felszólalással, a cuccait megragadva a konyhába vonul.
- Főzök teát!
***
Párnákon ücsörögve iszogatjuk a teát amit készített.
Feldobja ez a játék.
Ő készít valamit, én pedig kitalálom hogy miket tett a teába.
Odaát japánban is játszottuk, valahányszor betértem hozzájuk a teázóba.
Kezemmel megtámasztom a csészét, és a számhoz emelve kortyolok belőle. Ő is tölt magának, majd megforgatja és ő is kézbe veszi.
Látom hogy a csésze pereme felett engem néz, izgatottan.
- Hmm.. lássuk csak.. zöld tea.. kissé fanyar..
- Igen.. igen..
- Talán.. valami halvány citrusos íz...
- Igen..
- És egy kis édes.. kandírozott gyümölcs..?
- Igen. Ananász.
- Mmmm és.. - hunyom be a szemem, mintha koncentrálnék. - Te megkóstoltad. - nézek rá hirtelen, tettetett csodálkozással.
Zavartan lesüti a szemét.
- Én.. én csak.. tudom hogy nem szabad, meg hogy jajj az tilos, de azt akartam hogy... hogy tökéletes legyen. - magyarázza lelkesen. - De.. - teszi hozzá gyanakodva, kissé szomorkásan. - Honnan tudtad?
Elnevetem magam.
Hát ez nagyon édes.
Mennyire komolyan veszi, a szabályokat. A tea készítése, nem hobbi számára. Ez az élete. Az illatos füvek, amiknek az aromája árad belőle, a bőréből, az ajkaiból, újabb és újabb illatokkal gazdagítva az ő saját illatát.
Mosolyogva húzom közelebb magamhoz az alacsony asztalka felett.
Homlokom összeér az övével.
- Azért mert, olyan az íze mint neked. - súgom halkan.
Zavartan pirul el, és valami azonosítatlan, nyekegés félét hallat, talán meglepettségében. A szeme is erről árulkodnak, kék szemei tágra nyílnak meglepetésében.
Ajkaim megérintik az övéit. Még forrá a teától, viszont sokkal de sokkal finomabb.
A csésze halkan koppan a kis asztalon.
Ajkainak puhasága semmihez sem hasonlítható. Nem is akarnám hasonlítani, mert nincs olyan ami megfelelő lenni.
Kezdeti döbbenetét most mintha édes megadás váltaná fel, elernyed a karjaimban, és csak percekkel később kap észbe, elfeledkezve az időről, akkor is csak arra, hogy éppen kopognak.
Ijedten rezzen össze a hangra. Elhúzódik tőlem, én pedig sóhajtva engedem hogy kicsusszanjon az ujjaim közül selymes haja, amit sikeresen kibontottam.
Pár pillanat, rendezi magát, aztán az ajtóhoz siet.
Hallom hogy mond valamit, de jelenleg énis azzal vagyok elfoglalva hogy nyugalmat erőltessek magamra.
Nem kellett volna letámadnom. Még nem. Pont itt nem. Olyan távol az otthonától. Ahol biztonságban érzi magát.
Sóhajtok.
Bejön, megáll fölöttem. Egy boríték van a kezében.
- Neked jött. - nyújtja át.
Elveszem, figyelve hogy direkt a kezéhez érjek.
Elpirul még ettől az apró érintéstől is, ami megmosolyogtat. De nem húzódik el, ami jó jel.
Feltépem a borítékot.
- Mit írnak? - kérdezi kíváncsian, majd elnézést kér, hogy nem az ő dolga, és hogy ilyen minden lében kanál.
- Semmi gond. - mosolygok fel rá. - Ez most, éppenséggel a tiéd is. Holnap délelőtt várnak, úgyhogy az este még a miénk. - felelem mosolyogva, ami mégnagyobb pirulást vált ki belőle.
Naah, nem kell annyira zavarba jönnöd, még.
- Holnap délelőtt megnézhetnéd a tea-vásárt amíg én tanítok. Küldtek egy térképet és egy prospektust az árusítókkal. Kína egész területéről jönnek ide árusok.
Látom hogy felcsillannak a szemei.
- Aztán délután beszámolsz hogy mit láttál, vagy vettél. És utána elmehetünk a helyi fürdőbe. Azt mondják egy jótékony melegvizes forrás táplálja.
- Jól hangzik. - feleli mosolyogva.
Naná még milyen jól.
Ha belegondolok hogy egy szál törölközőben kell lássalak, már attól melegem lesz. Nem is kell ide hőforrás.
- És...
- És?
- És most? Úgyértem, mit terveztél.. izé.. estére...
- Vacsorát.. mimást? - felelem mosolyogva, azon kuncogva magamban, hogy ő esetleg másra gondolt.
- Ó! Úgyértem. Az remek lenne.
- Nem kell messzire mennünk. Gondoltam kipróbáljuk ezt a kis éttermet a szálloda alagsorában. Igazi tradícionális. Úgy tudom te is kedveled.
Bólogat.
- Remek, akkor kapj fel egy kimonót.
Már el is hussan.
Én is hosszú, tradícionális öltözéket veszek fel, mivel már jártam kínában, a helyi divat szerintit és nem japánt.
Furák ezek a kis cipők, amiket hordanak hozzá, a földet seprő, méteres selyemanyagok, de be kell vallanom, kényelmes viselet.
Hajam kiengedve omlik alá a vállaimra.
Éppen egy csatot fűzök össze, mikor megjelenik, halványkék kimonóban, amire ezüst koi-k vannak festve. Az ő haja is ki van engedve, és a szőke tincsek aranyként csillogva verik vissza a szobai lámpások fényét.
Egy pillanatra úgy maradok a tükör előtt.
- Lélegzetelállító vagy. - jegyzem meg teljesen őszintén, amivel újfent zavarba hozom.
Összebénáskodom a kapcsot, és magam előtt terelve őt elindulunk az étterembe.
***
Nagyon hangulatos.
Halk zene, füstölők, tea-illat, és a gőzölgő étel az asztalon.
Én pekingi kacsát eszem, ő pedig valamilyen csirkés ételt, jázminnal illatosított rizzsel.
Hozzá természetesen jázmintea dukál.
Nagyon jól készítik el, még ő sem talál kivetnivalót benne.
A tea tetején egy-egy magány jázminszirom úszkál, díszítésként.
Igazán pompás.
Az étel is finom, és ahogy egyre többet eszik, úgy oldódik a nyelve és beszél-beszél beszél.
Én pedig hallgatom, néha hozzáfűzök egy-egy dolgot.
Beszélgetünk a munkáról, a teaházról, a tavalyi karneválról, a Sakura ünnepről.
Rájövök hogy nem csak a japán tradicionalitás közös bennünk.
Dehát, gondolhattam volna.
Mikor hozzák a számlát és távozunk, a pincérek meghajolva köszönnek.
Gondolom a kitüntetett figyelem a munkaadóm miatt jár nekem.
Befolyásos, gazdag ember.
- Köszönjük Ryuya úr!
- Ryuya? - pillant fel rám.
Bosszúsan legyintek.
- A japán nevem, nem használom. - felelem halkan.
- Miért? - kérdezi, meg elpirul, arra gondolva megint kérdezősködik, holott nem kéne. - Bocsánat.
- Semmi gond. Egyszerű okai vannak. A családom miatt. Azt hittem lázadhatok ha elrejtem. De a japán műveszet és tradicionalitás iránti szeretetem belém nőtt, azt nem tudtam eldobni.
- Sajnálom.
- Ne sajnáld. - mosolygok rá. - Nincs miért.
- És.. elárulod akkor.. az igazi neved? - néz rám kíváncsian.
Olyan gyorsan zökkenek vissza a mindennapi kerékvágásba, hogy szinte észre sem veszem. Minden nap a munkámmal foglalkozom főképp, délutánonként ő jön be, és furcsamód a főnököt nem zavarja, hogy ha leülök vele beszélgetni.
Annyit köszönhetek neki, és most még ezt is. Végre találok valakit, aki ugyan olyan szenvedélyesen szereti a teákat mint én, és jó barátra is leltem benne, bár néha furcsán érzek. Különös érzésen fognak el mellette.
- És a jövő héten a főnök megkért, hogy tartsak vele, új alapanyagokat venni – mondom lelkesek, miközben belekortyolok a teába.
Amikor rám mosolyog, nehezen tudom eltűntetni zavaromat, de szerencsére egyre jobban megy, ahogy az idő múlik.
Elmeséli, hogy ő egy rendezvényen lesz, így mindketten elfoglaltak leszünk, én is megnyugodhatok, hogy nem fog nélkülem unatkozni. Hihi…
Töltök neki egy újabb adagot a csészéjébe, maga felé forgatja, és felveszi.
- Mmm… érdekes… legközelebb kipróbálod akkor gyömbérrel? – kérdezi ízlelgetve.
- Igen. Mindenképpen. A rooibos édes ízéhez remekül megy egy kis savanykás citrusos íz – magyarázom halkan.
- Egyetértek – egy újabb mosolyt kapok tőle, kezdem kiváltságosnak érezni magam.
Mielőtt elindul haza szerény kis teázónkból, egy újabb fajta teát visz magával, persze csak olyat, amit én készítek. Ha itt van, akkor is ilyeneket iszik, és nagyon jó érzés, amikor elemzi őket, megjegyzi, hogy melyik tetszik jobban.
Úgy érzem ebből tanulok én is, ha nem csak a saját érzékeimre hagyatkozom, mintha segítene nekem, pedig nem is tud róla.
Amikor nyújtanám át neki a zacskót, ő is felém hajol, véletlenül összeütközik fejünk, és csak bambán figyelek rá, sajgó buksival, végül mégis csak elnevetjük magunkat.
Lágy tekintettel simítja meg arcom, vérnyomásom az egekbe szökik, ahogy a feltóduló vér arcomat is ellepi szinte azonnal, megszólalni sem vagyok képes.
Olyan erős, mégis puha a keze, és mintha minden erőt elszívna tőlem, hogy mozdulni is képtelen legyek.
- Köszönöm – duruzsolja halkan, majd intve egyet elmegy, és pedig csak halvány mosollyal állok tovább, egy üres tálcát magamhoz szorítva.
- Gyerünk Shiruku! Más vendégek is vannak, nem csak a barátod! – lök meg csípőjével Milli, és ekkor kapok csak észbe.
- Mi? Hol? Bocsánat! – hadarom gyorsan, de csak kuncog rajtam. Olyan gonosz…
- Nyugi, csak főzz egy „Obaasan kedvencét” aztán pihenhetsz – pihenni? Hisz eddig is csak pihentem és relaxáltam, miközben meséltem. Talán azt hiszik nekem ez fárasztó?
- Obaasan? – gondolkodom el, és elkezdem keresni a fémdobozok között.
~*~
A főnökkel a kis utunk gyorsan telt el, hogy alig vettem észre mégis nagyon sok ismerettel gazdagodtam ez idő alatt.
Miközben hazafelé tartunk, én élvezettel csodálom új füveink egy-egy példányát, de sajnos nem tehetem sokáig, nehogy vesszen az aromájukból.
- Shiruku-kun – dörmögi halkan az öreg, és tisztelettudóan nézek fel rá.
- Igen? – kérdezek rá halkan, szerencsémre nem veszi szemtelenségnek.
- Olyan sokat dolgozol, nem ártana egy kis szabadságot kivenned, ideje lenne.
- De… én nem szeretnék! – emelem meg kicsit a hangom – Én szeretek dolgozni, és…
Szigorúan néz rám, így elhallgatok.
- Kötelező kiadnom neked, és nagyon keveset használtál el, csak akkor, amikor beteg voltál.
- Akkor írjon be, de én mégis bemegyek!
- Ez nem így megy – csóválja meg a fejét.
- De… én úgyis csak otthon ülnék, nincs hova mennem sem – hajtom le fejem. Minden hiába, ha a főnöknek ez a kérése, sajnos meg kell tennem. Szörnyen unatkozni fogok, és… Ryan-san. Vajon ő addig el fog még járni a teaházba, ha nem vagyok ott?
~*~
Eljön a karneváli szezon ami egészen a mi utcánkig is elhúzódik, így kénytelenek vagyunk bezárni az üzletet, de béreltünk egy sátrat, ahol szintén lehet teázni, valamint teafüveket is árusítunk.
Olyan jó látni, hogy egyre többen felveszik ilyenkor a tradicionális ruhájukat, nagyon szeretem én is ezt az öltözetet, szinte minden nap hordom, de nem tudom megunni.
Rengeteg árus vesz minket körbe, szétnézni is alig tudok, annyi érdekesség van, mint minden évben.
- Hallottad? A Harcművészeti bemutató mindjárt kezdődik! – beszéli két lány előttem, miközben a teafüveket figyelik.
- Igen? Akkor siessünk, látni akarom azt a sok jó pasit – kuncogja el magát a másik, majd rám mosolyogva intenek, hogy később visszajönnek, majd elsietnek.
Harcművészeti… bemutató? Ryan! Vajon ő ott lesz? Szeretném megnézni!
- Mindjárt jövök! – szólok Koizuminak, majd kisietek a pult mögül, és elkezdem keresni azt a sátrat, vagy épületet ahol vannak, még én sem tudom.
Mikor végre megtalálom átfurakszom magam az emberek gyűrűjén, hogy előre kerülhessek, szerencsére könnyen megy az én kicsi testemmel.
Amikor odaérek, pont Őt látom meg, azonnal felismerem a mozdulatait, az alkatát. Épp egy másik pattan felé kardját lendítve, mellkasom előtt azonnal ökölbe szorul kis kezem, és ajkaimat rágva figyelem küzdelmüket.
Csak nehogy baja essen.
Végül Ryan győz, az emberek szinte őrjöngnek, és én is ezt tenném, ha nem megnyugodva mosolyognék. Lenyűgöző, hogy miket tud.
Körbenéz, és észbe kapok, nem akarom, hogy észrevegyen így gyorsan elszaladok, vissza kell gyorsan érnem.
~*~
- Igen, és ezek a legédesebb teáink, még cukrot sem kell tenni hozzá – ajánlom egy középkorú hölgynek az egyik teánkat.
Olyan jó beszélőkém van, hogy vesz egy csomaggal, elégedetten sóhajtok fel, de hirtelen nem látok semmit, minden elsötétül, és hátamnak egy erős izomtömeg feszül.
- Szia… - duruzsolja egy ismerős hang a fülembe. Szívem azonnal hevesen kezd dübörögni, ahogy illatát is megérzem a sok teáéval keverve. Ő az… Istenem…
Elmosolyodom, és lassan elereszt.
- Ööö… szia – hebegem zavartan. Mit is mondhatnék?
- Sokáig vagy még itt? vagy el tudsz szabadulni fél órára? – kérdezi kedvesen.
- Öö… - még mindig nem jutok szóhoz. Vajon miért jött ide? Koizumira nézek tanácstalanul, aki mosolyogva int felém. Ő talán komolyan veszi azt, hogy mindent a vendégnek. Na jó talán néha én is, de ez akkor is…
Megszólalni sincs időm, Ryan már kezemnél fogva húz maga után
~*~
- Elszaladtál – dörmögi halkan, mikor már elsétáltunk a nagyobb tömegből. Mi? Észrevett?
- Én csak… - kezdenék szabadkozni, de nem tudom, hogy mit mondjak.
- Szóval figyeltél? – kérdezi sejtelmes hangon.
- Igen csak… - miért nem tudok beszélni? A fenébe is. Zavarba hoz azokkal a szemekkel.
- Igen? – sürgeti válaszomat, így nekiveselkedem.
- Féltem, hogy… szóval… olyan veszélyes amit csinálsz… - mondom ki végül.
- Szóval aggódtál. Ez kedves – konstatálja mosolyogva, és még jobban belezuhanok a zavarba – Semmi baj. Örülök – teszi még hozzá. Valamiért megkönnyebbülést érzek.
~*~
Már beszélgetünk egy ideje, elmesélem az utunkat a főnökkel is.
- Na és.. találtatok valami jó újfajta teát a piacon ahonnan beszerzitek az alapanyagokat?
- Igen. Majd megmutatom. Egészen.. különleges szedésűek. Van olyan szinte szűz fehértea… ami első szedésből való.
- Remek lehet – mondja halkan. Olyan türelmes velem.
Pár percig csak csendben megyünk a sötétben, azt látom, hogy kicsit megcsappant a tömeg, de lehet csak a sötét miatt hiszem. Olyan hangulatos ez a sok lampion fény.
Köhécsel egyet, és én felé fordulok.
- Tudod… - kezdi most ő elakadva, és meglep ez az arca. De jó, nem csak én nem tudok beszélni néha… - Azon gondolkodtam… - folytatja, és árgus szemekkel figyelem, vajon mit akar mondani?
- Igen? – sürgetem most én, mert már nagyon kíváncsi vagyok.
- Szóval kaptam egy felkérést.. egy bemutatón kellene részt vennem, Kínában, és mivel ott most lesz a tea ünnep.. azon gondolkoztam nem lenne-e a kedved...
- De! Lenne! – vágom rá azonnal, majd saját reakcióm hoz zavarba – Öö… bocsánat.
- Igen, szívesen! – csillannak fel szemeim. Milyen izgalmas – Őszintén szólva, a főkön is mondta, hogy ideje lenne szabadságot kivennem – sütöm le szemeimet, majd megint rájövök, hogy badarságot mondok neki – De! Nem csak ezért akarok menni! – békítően rázom meg tenyereimet magam előtt, bocsánatkésőn nézve fel rá.
Lefogja kezeimet, erős ujjai közé szorítja gyengéden, és közelebb lépve néz mélyen a szemembe, teljesen elmerülök a sötét örvénylő tekintetekben.
- Ennek nagyon örülök – tenyere olyan forró, a mosolya lágy, és… levegőt is alig kapok, ahogy arcát figyelem. Arcomba vér szökik ettől a pillanattól, ahogy a sötét út közepén állva, a halovány lámpafényben a kezemet fogja… Olyan… furcsa…
- Mikor… megyünk? – kérdezem hebegve, hogy megpróbáljam kizökkenteni magam a zavarból. Nem könnyű feladat.
Sóhajt egyet, és elenged, arcán furcsa érzelmek futnak át. Talán ő is zavarba jött volna? De hisz semmi hasonlót nem látok rajta, akkor vajon mi?
- Jövő héten, Hétfőn hajnalban indul a repülő, és egy hétig tart a bemutató és az ünnep is.
Re… repülő? Még soha nem utaztam repülőn. Kicsit megrezzenek.
- Rendben, addig… összepakolok – nyúlok tarkómhoz, és zavartan simogatom meg.
- A jegyed miatt ne aggódj, azt megveszem neked.
- De… - kezdenék tiltakozni, de ujját a számra teszi.
- Szívességet teszel nekem azzal, hogy eljössz, legalább ezt engedd meg – susogja közel hajolva, és érzem, hogy megint ég az arcom.
- Oké – válaszolok halkan, miközben még mindig a számon van az ujja. Lassan leemeli, és mosolyogva néz rám. Annyira helyes így.
- Jaj! – jut eszembe, hogy már több mint egy órája eljöttem – Nekem, most… sietnem kell! Még össze kell pakolnunk, meg minden. Szia! – intek neki, és elkezdek a bódénk felé futni.
Hosszas loholás és szlalomozás után végre visszaérek, és lihegve állok meg a sátornál, épp elkezdtek bezárni, és a főnök is itt van.
- Végre Shiruku-kun, azt hittem már elvesztél – jegyzi meg mosolyogva, fogadjunk, hogy elkotyogták merre vagyok, de nem érdekel. Most nincs semmi, ami elronthatná a kedvem.
- Főnök! – szólok lihegve, majd nyelek egyet, hogy szabályozzam légzésem, végül mosolyogva nézek rá – Jövő hétre szabadságot szeretnék kivenni.
~*~
Csillogó szemekkel, ámulva kémlelem körbe a repteret, még soha nem jártam itt. Hatalmas, és egyszerre mégis átlagosnak tűnik, hisz rengeteg ember van itt, mintha csak fél Tokió itt lenne. Istenem…
Mivel nem akartam sok csomaggal jönni, csak egy hatalmas bőröndöt hoztam, aminek felét az összenyomott ruháim töltik ki, a másik felét persze teák, és egyéb hétköznapi dolgok, amik kellhetnek.
- Erre – mondja Ryan, és pedig csak bólintok, és követem. Furcsa, azt hittem talán többen leszünk. vagy azok később jönnek? Esetleg már elindultak? Nem tudom, hogyhogy szokott ez lenni.
Mikor már a jegyekkel a sorban állunk, feszengve toporgok mellette, idegesen nézek körbe.
- Valami baj van? - kérdezi aggódva, mikor már a karját szorongatom, nem sokára mi szállunk fel a gépre.
- Még… - kezdek bele, de intek neki, hogy hajoljon közelebb – Még soha nem repültem – súgom halkan, majd Ő felegyenesedik. Azt várnám, hogy kinevet, de csak elmosolyodik… bár ez majdnem ugyan az most nekem.
- Semmi baj, nyugodj meg nem vészes – kedves, hogy nyugtatni próbál, de majd én eldöntöm, hogy vészes-e, ha már túlleszek rajta.
- Re-rendben – válaszolok halkan, de nem tudok leakadni róla. Viszont ha nem akarom, hogy minden félét képzeljen a többi utas, muszáj leszek elengedni… most…
~*~
A gépen ülve szorongva markolom a karfáját a széknek. Még nem indultunk el, de nemsokára fogunk, és nem tudom, hogy mi lesz.
Ryan igyekszik megnyugtatni, de el is mondja, hogy mi lesz, mitől ne ijedjek meg. Olyan nehéz így, már túl akarok lenni rajta. De nem nyafoghatok, mert akkor kisgyereknek fogok tűnni.
Összeszorított szemekkel élem túl a felszállást, majd konstatálom, hogy… ez nem is volt annyira szörnyű, mint vártam, sőt inkább izgalmas. Talán túlreagáltam a dolgot.
- Hozhatok valamit? – kérdezi a stewardess egy kis asztalt tolva.
- Egy fekete teát – mondom természetes mosollyal. Kitölti nekem, majd belekóstolok – Wehh – reagálom le kis fintorral, majd megállítom a hölgyet… hogy lehet ilyen teát készíteni?
- Ne hagyja ilyen sokáig ázni a teafüvet benne, így keserű lesz a tea tőle, elég ennek 2-3 perc is, nem kell olyan sok mint a zöldteának – oktatom ki komolyan – adjon mégis egy kis édesítőt – szólok rá, és zavartan adja is, majd előre fordulok, miközben újabban kortyolok a csészébe, Ryan felé sandítok, aki csak szélesen mosolyog.
- Látom elemedben vagy – jegyzi meg még mindig azzal az ellenállhatatlan mosollyal.
Jaj…
A csésze mögé rejtőzöm kortyolgatás közben, és céklavörös fejjel nézek fel rá.
- Bocsánat – susogom a csészébe, majd lesütöm tekintetem.
~*~
Örömmel sétálok ki a reptérről, vele az oldalamon. Túléltem, egy repülést! Éljen!
Azt hinném, hogy egy taxit kell fognunk, de azt mondja egy autó vár minket, amit furcsállok. Ilyet talán még csak filmekben láttam. Ennyire fontos lenne az a bemutató, ami miatt ő idejött? Bár sosem tudhatom, hogy kik kérték tőle ezt.
Egy igazán hangulatos szállóhoz visznek, sőt több mint hangulatos, érzem rajta a luxust, és kezdek zavarban lenni.
- Én… én ezt nem tudom megfizetni – jegyzem meg halkan, hogy csak ő hallja. Most ő hajol fülemhez.
- Ezt azért csak nem illik visszautasítani – „okít ki”, de tettetett rovással, mire csak visszamosolygok pirulva.
- Értettem.
~*~
Lefoglaljuk a szobát, amit már kértek nekünk, és meg is lepődöm. Nem is szoba, szinte egy egész apartman, amiben két szoba van, és egy egymásra nyíló előszoba, „konyhával”. Nem is igazán konyha, csak egy kis rést, ahol hűtő van és ilyen egyszerű dolgok.
De… a legszebb az egészben, hogy… Az egész teljesen tradicionálisnak néz ki.
Gyönyörű!
Ámulva lépek be megcsodálva az egészet, körbenézek, de nem bírok betelni a látvánnyal. Hova kerültem? Talán soha nem lesz alkalmam még egyszer ilyen helyen járni!
- Tetszik? – józanít ki mély hangja, és pördülve egyet felé fordulok.
- Igen, nagyon! – mondom mosolyogva, majd felajánlja, hogy válasszak szobát. Meg is teszem, hisz teljesen mindegy, a szobák egyformák, bár úgy érzem nem érdemlek ilyet.
Ledobom a bőröndöm és azonnal kinyitom, majd az elhozott, legkülönlegesebb teafüvet kapom elő. Mintha csak ünnepelni akarnék.
Kiszaladok vissza, azonnal a kis konyhaszerűségbe.
Szóval ételt készítek neki. Gyorsan összedobok vmit, pár fajta zölségből meg egy kis pirított tésztából.
Ugyan nem vagyok egy konyhatündér, de egyedül élek és ez sok mindent megmagyaráz.
Aztán figyelem ahogy eszik, csak lassan és csak keveset, de legalább azt jóízűen. Kínál engem is, de én ettem mielőtt eljöttem ráadásul sokkal jobban esik őt nézni.
Majd mikor látom hogy nem eszik többet elveszem előle. Magam is meglepem hogy mennyire.. más vagyok. Még sosem volt késztetésem.. így gondoskodni valakiről, de azt hiszem ő.. ő más. Ő megérdemli.
Beszélgetünk.. és úgy telik az idő hogy észre sem veszem.
Látom egyre fáradtabb, talán nem aludt az éjjel, a betegség miatt.
- Én… izé… - kezdi kissé zavartan. - Biztos van jobb dolgod is, mint engem pátyolgatni. – süti le a szemét olyan édesen, hogy rögtön mosolyognom kell. - Persze nem azért mondom, hogy zavarsz… ne értsd félre…csak…
- Értem… - bólogatok megértően. Kis édes, pedig.. nem okoz gondot. Tényleg. - Ne aggódj, nincs semmi más dolgom. Szívesen jöttem fel, magamtól. – teszem hozzá az utolsó szót kihangsúlyozva, mivel sejtem azt hiszi.. engem küldtek ide, hogy nézzem meg él-e még.
Rögtön elpirul, ami még mindig fergetegesen áll neki, nem is értem miért támadt most hirtelen vigyorogni kedvem. Élvezem hogy zavarba hozhatom? Nocsak..
Leülünk a kanapére, viszem a kancsót és a csészéjét.
- Ennek örülök.. – mosolyog fel rám, én pedig közelebb tolom hozzá a teáskannát, hogy igyon még.
- Reméltem is. – felelem kis mosollyal. Most komolyan flörtölök? Azaz valami olyasmit teszek. Hmm..
Egyre laposabbakat pislog, miközben mesél az egyik teáról amit most szereztek be kínából, majd feje félrecsuklik, és a vállamon alszik el.
Sóhajtva helyezkedek el, és finoman simogatom a haját.. míg alszik. Szőke.. selymes tincsek siklanak az ujjaim között. Hihetetlen..
Felzaklat és megnyugtat egyszerre.
***
Egy darabig figyelem ahogy alszik, majd óvatosan a térde alá nyúlok, és átviszem a szemközti szobába.. ahol a hálót sejtem.
Jót mosolygok az összetúrt ágynemű láttán, betakargatom.. közben mélyen magamba szívom az illatát, ami csak úgy árad az egész szobából.
Valamit mormog álmában, én pedig megsimogatom még egyszer.. lopva simítok végig a félrecsúszott pizsamafelsőből kilátszódó vállán, majd fájdalmas sóhajjal hagyom ott, egy levelet hagyva a konyhaasztalon, amiben mielőbbi gyógyulást kívánok neki.
***
Eltelik pár nap mire újra munkába áll, én pedig újult erővel fogok neki a tanításnak, minden délutánomat kellemes teázással és beszélgetéssel töltve.. vele.
Szinte annyira az életem részévé válik hogy hiányérzetem támad, amikor valami egyéb elfoglaltság miatt, nem tudok betérni a teaházba. Csakis az ő általa kreált teákat iszom, ezzel sarkallva őt újabbak kitalálására, hiszen ha elfogy.. akkor nem tud mit mutatni nekem.
Egy délután, éppen egy citromfüves Rooibos tea mellett beszélgetve, meséli nagy lelkesen hogy a jövőhéten a főnökkel tart, alapanyagokért.
Mosolyogva hallgatom.
A jövőhéten énis nagyszabású rendezvényen veszek részt, így végülis.. úgysem tudtam volna bejönni, de azért.. kicsit hiányozni fog. A társasága.
Elforgatom a csészét a kezemben és hajamat hátralökve emelem újra a számhoz, mikor teletöltötte.
- Mmm.. érdekes.. legközelebb kirpóbálod akkor gyömbérrel?
- Igen. Mindenképpen. A rooibos édes ízéhez remekül megy egy kis savanykás citrusos íz.
- Egyetértek. – mosolygok rá.
Távozás előtt még becsomagoltatok magamnak ebből a keverékből is, majd elmosolyodom amikor a zacskó fölé egyszerre hajolva nekiütközik homloka az enyémnek.
Felnevetek, ő pedig elpirul. Lassan emelem kezem az arcához, megsimogatva, de többet nem tudok kinyögni, félek hogy a frászt hoznám rá.. és az igazság az.. hogy magam sem tudom .. miért teszem ezt.
Már megfogadtam hogy senkit sem akarok magamhoz kötni mert..annak beláthatatlan következményei voltak és lesznek.
De ő.. azt hiszem én kötődöm hozzá és nem fordítva.
- Köszönöm. – mondom végülis, és elengedem, majd búcsút intve távozom.
***
A következő hét rendkívül forgalmas, a közelgő fesztivál miatt, amikor majd harcművészeti bemutatót és versenyt is tartanak, ahova felkértek engem is, bírának, és egyben versenyzőnek is.
Szorgalmasan gyakorolok a tanítványaimmal, hiszen ez remek alkalom arra, hogy újakat nyerjek a dojo-nak, ha látják hogy milyen szépen fejlődnek a jelenlegi tanítványok.
***
Péntek fele már teljesen hullafáradt vagyok, egy darjeeling teával próbálok életet lehelni magamba, miközben a szobám erkélyéről a halkan szemerkélő esőt figyelem. Kardom mellettem fekszik a szőnyegen, én pedig még szemem is behunyom.. átjár az eső.. és a fekete tea aromás illata.
Mmm.. de megnyugtató.
Ő jut eszembe.. megint.
Mostmár ez lesz minden teánál?
Hahhh..
***
A bemutató ideje gyorsabban elékezik mint gondolnám.
Az utcák és város főtere tradícionális díszben, szinte elveszek a sok régi ruhába öltözött ember között, most nem tűnök ki.
Vannak itt árusok, mindenféle portékával, célbadobó, ahol aranyhalat lehet nyerni, vattacukor, yakitori sütő.. és még sok más.
Én a kardommal felszerelkezve várok a harművészeti sátornál ahol már most rengeteg ember várja.. a harcokat.
Nem izgulok, hiszem az a végemet jelentené egy komoly harcban. Már megszoktam.
***
Megpördülök hogy egy átellenes suhintással kibillentsem támadómat az egyensúlyából, de számít rá, így a kardjaunk fémes csattannással akadnak össze.
Hajam követi a mozdulatomat, verejtékcseppek gyöngyöznek az arcomon, ahogy nekifeszülök és eltolom, majd egy határozott mozdulattal felemelem a kardom, és újra lecsapok azúttal erősebben.
Kitér előlem én pedig utánalépek, körkörös suhintás.. és a földön is van.
Jöhet a következő.
Már ugrik is a szőnyegre, én pedig a kardomat lejjebb engedve készülök fel.
Ordítva jön nekem, kardja megvágja a ruhámat, de elkerül, mert fürge vagyok.
Keresztlépésekkel kerülöm el, miközben távoltartom magamtól, de énis támadok, gyorsan és erőteljesen.
Egy egyenes vágás majdnem telibe találja, még szerencse hogy ilyenkor kötelező az sisak viselése.. ami megvéd az ilyesmitől. Hátraugrom, tartva egy esetleges ellentámadástól, ám ő jön utánam.
Fiatal fiú.. túlságosan harcias.. és nem figyel a védelmére. Oldalról csapok felé.. a kardok hangos pendüléssel csapnak össze, ő pedig kiejti a kezéből a fegyvert.
Kardom a szívére mutat, lihegve veszem le a fejemről a sisakot, mosolyogva nyújtom a kezem és felsegítem.
Az emberek éljeneznek és tapsolnak.
Körülnézek.
Egy pillanatra libbenő aranyszőke fürtöket látok és már indulnék is utána, mikor kezet érzek a vállamon.
- Uram.. ön a mester a dojoban?
Sóhajtva fordulok a kérdező felé.
- Igen én.
***
Nagy nehezen szabadulok csak el, végülis megérte mert.. hét új tanítványt nyertem, plusz egy új felkérést.. ami gondolkodó ejt.
Igen.. igeen.. tudom már…
Sóhajtva teszem el a kardomat és táskámat a kocsimba szórva indulok felfedező útra.
Nemsokára meg is találom őt, egy eldugott helyen, színes kis standnál árulják a teákat az egyik a teaházból már ismert lánnyal.
A lány észrevesz.. ő nem, éppen egy nőt szolgál ki.
Óvatosan lopakodok közelebb, a háta mögé, megvárva amíg a vevő elmegy, majd gyengéden vonom a mellkasomhoz.. betapasztva a szemét.
Ijedten felnyikkan, mire én a füléhez hajolok és belesúgom:
- Szia..
Szinte azonnal elernyed a karjaimban és látom feltűnni az arcán.. azt a mosolyt, amit már úgy ismerek.
Elpirul.
- Ööö.. szia..
- Sokáig vagy még itt? Vagy el tudsz szabadulni fél órára?
- Öö.. – a lányra néz, az integet hogy menjen. Hmm.. jófej tőle, majd valahogy meghálálom.
Így kézenfogom és már el is tűntünk onnan.
***
- Elszaladtál. – jegyzem meg séta közben.
- Én csak..
- Szóval figyeltél?
- Igen csak..
- Igen?
- Féltem hogy…. szóval….. olyan veszélyes amit csinálsz..
- Szóval aggódtál. – mosolyodom el. - Ez kedves.
Mégjobban elpirul.
- Semmi baj. Örülök. – nézek rá mosolyogva.
A tömegben szinte fel sem tűnik.. ahogy sötétedik.. már csak a lampionok fénye világítja meg az arcát ahogy beszél.
- Na és.. találtatok vmi jó újfajta teát a piacon ahonnan beszerzitek az alapanyagokat?
- Igen. – derül fel az arca. – Majd megmutatom. Egészen.. különleges szedésűek. Van olyan szinte szűz fehértea.. ami első szedésből való.
- Remek lehet. – jegyzem meg.. elgondolkozva, az arcát bámulva.
Na.. gyerünk.. kérdezd már meg.
Hiszen ezt akarod nem.
- Khmm… - köszörülöm meg a torkom. – Tudod..
Felnéz rám.
- Azon gondolkodtam..
- Igen? – néz fel rám most ő kíváncsian.
- Szóval kaptam egy felkérést.. egy bemutatón kellene részt vennem, kínában, és mivel ott most lesz a tea ünnep.. azon gondolkoztam nem lenne-e a kedved..
- De! Lenne! – kiált fel boldogan, majd lesüti a szemét és szabadkozik: - Ööö bocsánat..
Hosszan ízlelgeti, még szemét is lehunyja hozzá, de nem szól semmit, pedig idegeim már teljesen, pattanásig feszültek.
- Nah… milyen…? – kérdem izgatottan, nem törődve tolakodásommal. Annyira kíváncsi vagyok!
- Meg kell hagyni van érzéked hozzá – a mosolya olyan zavarkeltő, de most mégis inkább szavai jelentésében gyönyörködöm. Tetszik neki… Tényleg tetszik neki – Az assamhoz remekül megy a dió kissé fanyar íze, a vanília pedig… kellemesen édessé és aromássá teszi. Ez saját találmány? – kérdi végül, de csak pislogni tudok. Megérezte.
Ezek szerint…
Lassan rájövök, hogy kérdésére valami féle feleletet kéne adnom végre, de egyszerűen nem jönnek szavak a számra, csak értelmetlen hebegés, végül kinyögöm, hogy igen…
Tényleg a saját találmányom. De vajon hogy érezhette meg benne?
- Köszönöm. Igazán különleges – iszik belőle újabbat, majd picit megrázva elbambult fejem, végül én is nekilátok, és elmerülök az aromák világában.
Kínossá kezd válni a csend ami egy pillanat alatt alakult ki, de olyan hirtelen szakítja meg, ahogyan megjelent.
- Én is gyermekkorom óta teázom – vallja be, mosolya lágyan simul arcára – Ez megnyugtat és ellazít a munka után – ahogy engem is. Természetesen a munka részét kihagyva, hisz nekem ez nem hasonlítható semmihez.
- Mit dolgozol? – csúszik ki ismét azonnal a kérdés, de amit rájövök megint túl közvetlen voltam, lesütöm tekintetem. Miért nem tudom észrevenni magam időben? Máskor mindig megy – Persze, csak ha nem titok… úgy értem…
Mély kuncogása csak mélyíti szégyenpírom.
- Semmi baj. Nem titok. Kendo oktató vagyok. Van egy dojo-m innen nem messze – ez sok mindent megmagyaráz.
- Szóval akkor azért ez a ruha… - mondom halkan.
- Akár csak a tiéd… - válaszol kedvesen.
- Én szeretem a kimonókat. Kényelmesek – és őszintén mondom. Sokkal szabadabb öltözet mint azok a feszes ruhák, bár máskor én is hordok nadrágot és pólót, de gyakrabban ezt.
- Igen. Azok…
Észre sem veszem, olyan hirtelen változik a hangulat teljesen harmonikussá, s mindketten beszélgetünk, meghallgatjuk a másikat. Saját kis véleményem, hogy a teám a rásegítője, de ez csak amolyan elképzelés. Jó társaság, érdekes és kedves, de folyamatosan zavarba hoz, amit egyre jobban sikerül eltakarnom, mégis hevesebben dobog a szívem. Amint elfogy a teánk, összeszedem a kellékeket, és mint aki szárnyakon libben úgy illanok a konyhába, hogy elöblítsem őket.
Olyan jó kedvem van, pedig ez az incidens annyira megbotránkoztatott, mégis a társaságában megnyugodtam, és persze neki köszönhetem azt, hogy nem kapott el azaz alak. Jó érzéssel tölt el, hogy van még egy ember, aki hasonló szinten szereti, sőt fanatikusan kedveli a teákat, akárcsak én.
Már épp teszegetem el a csészéket a helyükre, amikor puha mégis mély hangja szólal meg.
- Elvitelre is árultok teákat? – kérdi felém fordulva, könyökével a pultot támasztja meg.
- Igen. Milyet szeretnél? Izé… - jaj… vendéget nem tegezünk, ötödik szabály.
- Semmi baj, tegezz nyugodtan – mondja mosolyogva, s kifújok egy kis levegőt. Ha mér a szabályzatunkban nincsen benne hogy „ kivéve ha a vendég felajánlja”, de ez még is egy kicsi megkönnyebbülés nekem – Ebből mindenképpen szeretnék egy csomaggal és azon kívül azt hiszem japán cseresznyét.
Igen… valami hasonlót vártam tőle.
- Az remek választás. Olyat tudok adni, ami szintén japán Sencha, cseresznyével és szederlevéllel – igaz puskázom a dobozról, hisz tökéletesen mindent én sem tarthatok fejben, valamint soha nem tudhatom mi van és mi nincs a raktárunkban. Hmm… azt hiszem lassan a leltárokat is nekem kell majd készítenem.
- Az remek lesz – feleli kedvesen és máris hozzálátok a kérése csomagolásához.
Nem spórolok ki semmit, hisz a főnök mondta, hogy ajándék, és teljesítsük amit kér. Igaza van hisz nem csak engem az üzletet is egy hatalmas szégyentől mentette meg… avagy a „bűnöző” felé irányította a baljós sugarakat. Kis kolléganőm is elköszön tőle, majd búcsút intve távozik. Kicsit felsóhajtok, majd Koizumi ahogy meglök csípőjével, feléledek.
- Ne kalandozz el Shiruku… a többi vendég már vár – pajkos mosollyal szól rám, furcsa, hogy az a zűrös jelenet rajta sem ütközik meg, mintha semmi sem történt volna. Csak a törött cserép maradványai emlékeztetnek rá, amíg megvannak.
~*~
Napok sokasága telik el úgy, hogy szinte minden nap betér, és persze én szolgálom ki, amit ugyan irigyelnek a lányok, de nem adom a kezükre. Nem érdemelnek meg egy olyan férfit, aki olyan lelkes, ha teákról van szó, mint én. Már az felderülést okoz nekem, ha csak megszólal a csengő és ő jelenik meg az ajtóban, mert akkor tudom végre egy olyan vendég érkezik, akivel könnyebben szót értek, akit lelkesebben szolgálok ki mint mást.
„Minden vendég egyenlő” Ez talán igaz a szabályzat szerint, de én akkor is látom és érzem a különbséget, ami eddig nem volt. Mindenki egyenlő, de van kivétel ami „erősíti a szabályt” és Ő ez.
Olyan napokon, amikor nem tér be hozzánk azt a teát készítem el otthon magamnak, amit először ittunk együtt, s könnyebben, kellemesebben emlékszem vissza rá, és a szép pillanatokra. Nem történt még hasonló velem, eddig mindig csak figyeltem az embereket milyen módon teáznak, de a többségük az átlagos módszerekkel fogyasztották, vagy esetleg ízesítéssel tele, amit nem neveznék teának. Sokkal inkább pazarlásnak.
De nem szólhattam soha egy szót sem, hisz nem tehetnek róla, hogy más az ízlésviláguk mint nekem.
~*~
Egy szörnyű reggelen arra ébredek, hogy alig kapok levegőt, ragadnak le a szemeim, pedig még csak most keltem, és minden egyes végtagom csak sokadik megerőltetésre akar megmozdulni…
Megfáztam…
Első mozdulatom egy jó erős adag csalán tea készítése felé irányul, majd tárcsázom főnökömet, hisz ilyen állapotban nem szolgálhatok ki vendégeket.
Sikeresen még bele is köhécselek a telefonba, de végül sikerül vele nagyon könnyen megbeszélnem, hogy amíg teljesen meg nem gyógyulok addig nem megyek be, nem kell a pánik keltés, mert mind tudjuk, milyenek az emberek.
Kényelmesen csücsülve iszogatom más a sokadik teámat, a tévét és számítógépet kapcsolgatva, de csak nem telik az idő. Olyan rossz, ha nem foglalkozhatok teákkal úgy ahogy szeretnék.
Vajon a lányok jól készítik el? Remélem nem szúrnak el semmit, mert akkor saját kezűleg fenekelem el mindet. A jó hírem forog kockán, bár ha nem vagyok bent nem kenhetik rám a rossz teákat.
De azért csak lenyugszom, hisz azok a vendégek, akik leggyakrabban járnak be csak olyan teákat választanak, amik a könyvbe benne vannak, azok pedig dobozokba vannak pakolva, semmi különös nem lesz az elkészítésükben, és az adagolást már megtanítottam nekik… nem lesz semmi gond. A fontosabb vendégeket meg majd a főnök szolgálja ki.
Az is eszembe jut időközben, hogy ha vajon Ryan megy ma pont be amikor én nem leszek… akkor vajon mi lesz? Ő csak olyan teákat iszik mostanában, amiket csak én készítek, olyat pedig senki sem tud, tényleg csak én.
Kopogás zaja az ajtó fa lapján az a hang, ami megzavarja aggódó gondolkodásomat, s nem törődve kinézetemmel sem közelítek az ajtó felé. Kinyitom, majd kitárom, de még a maradék lélegzetem is eláll amint megpillantom a jövevényt.
- Te… itt? Izé… szia… - mondom döbbenten hebegve.
- Ne haragudj, hogy itthon zavarlak. A főnököd mondta, hogy beteg vagy – egészen a főnökig ment? – Hoztam neked valamit, amitől jobban leszel. Persze csak ha beengedsz – mosolya megolvasztja bennem még a sejteket is, és azonnali elködösült fejjel libbenek arrébb az ajtóból, hogy befáradhasson.
Arcom már nem csak a láztól lángol, hanem a jelenlététől, egyetlen pillantásától is. Vajon mit keres itt? Miért jött el? Annyira nem értem…
- Sajnálom, én csak… - szakítom meg mondatom egy köhécseléssel, de ezzel el is tusolom hibám, mi szerint nem is tudom mit akartam mondani neki – Azt hiszem megfáztam… - jegyzem meg végül.
- Semmi gond. Tessék – ad nekem egy kis tasakot. Csak meglepetten pislogok nagyonakt, majd amint kibontom és meglátom tartalmát, felvisítok… Ó Kami-sama… bárcsak érezhetném az illatát is, biztosan csodás!
Kanna… víz… tűz… fel-alá rohangásznék örömömben, ha nem lenne itt Ő és nem nézne teljesen idegbajosnak a jelenettől. Ez az egyetlen ami meggátol benne.
Le is fog, mert úgy néz ki látja kitörő örömömet, s megszeppenve nézek fel rá.
- Most te vagy a beteg… majd én… - veszi vissza tőlem a kis tasakot, és leültet… De… de… ez az én házam, ő meg vendég…
Itt van, az én házamban, még mindig nem tudom elhinni, és hozott nekem egy különleges teát, ami még hihetetlenebb. Ő az egyetlen, akire nem számítottam, hogy feljön, és mégis. Most ott pakolászik a konyhámban…
Konyha? Jajj… azt hiszem ma kellett volna mosogatnom is.
- Ne haragudj, hogy így rád törtem, de a főnököd már aggódott miattad.
Nos igen, ezt megértem.
- Még sose mulasztottam egy napot sem… - kucorodom össze jobban lesütött pillákkal.
- Szerintem épp ezért hoztad a frászt rájuk – igen, hisz minden nap bemegyek, minden nap dolgozom, és minden nap örömet okoz nekem ez az egész, mert…
- Nekem ez nem munka… - jelentem ki egyszerűen.
- … szórakozás… - fejezi be helyettem, s nagyjából igaza is van. Szórakoztat az egész mindamellett, hogy jó érzéssel tölt el. Vagy pont ez lenne a szórakozás? Lehet valakinek szórakoztató és élvezetes a munkája? – Hidd el, tudom… - teszi még hozzá.
Ennyire látszott volna rajtam? De ezt sem csodálom, hisz azt is azonnal észrevette rajtam, hogy egyszerűen rajongok a teákért.
- És hiányzik is – mondom még utoljára.
- Ahogy elnézem ezt a lakást… lassan te is nyithatnál egy teaboltot – kuncogó hangja kirángat a búskomor gondolkodásból, és megint teljesen zavarban érzem magam… Na igen, több teám van mint egy Herbáriásnak, és finomabbak is, főleg ha én keverem őket.
Ahogy elkészül a tea azonnal tálalja nekem, s ahogy erős, meleg kezét megérintem véletlenül ujjaimmal, az arcomon erősebb pír terül szét.
- Köszönöm, hogy… - kezdenék bele, de félbeszakít.
- Igazán nincs mit.
- De nem kéne mondjuk… dolgoznod? – pislogok fel nagy, kérdő szemekkel, ujjaimmal a csésze peremét dörzsölgetem feszengve. Mindig ezt csinálom, ha kicsit izgatott vagyok, ezzel vezetem le az idegességemet.
- Nem… azaz… mára befejeztem… - válaszol egy kicsi idő után, úgy láttam elgondolkozott valamin.
- Sajnálom, hogy gondot okozok – hajtom le fejem. Olyan rossz ez… miattam jött ide, és van egy olyan érzésem, mintha a főnök keze lenne benne. Ő maga mondta, hogy a frászt hoztam rájuk. Lehet bement, és mivel már nem dolgozik ezért megkérték, hogy jöjjön fel… És most helyettük is szégyellem magam, igaz magam miatt is. Soha nem voltam még beteg…
- Ugyan. Csak foglalkozz azzal, hogy meggyógyulj. Annál előbb visszamehetsz dolgozni – nagyon kedves tőle – Ettél már valamit? – hoppá… tudtam, hogy elfelejtettem valamit.
- Öh… izé… - makogom zavartan.
- Szóval nem – jön rá azonnal – Akkor azt is ideje lesz – jelenti ki határozottan, mégis lágyan baritonján, arcomra megint pír szökik.
Belekortyolok a teába, s a sorozatosan bombázó ízeket analizálom. A legerősebb ír, amit azonnal megérzek jellegzetes, mégis hétköznapi, és a nátha miatt főleg csak ezt érzem.
- Fahéj? – mondom ki hangosan is, bár tudom, hogy igazam van.
- Igen az is van benne, és kardamom – értem… szóval azért van ilyen édeskés íze is. Milyen figyelmes… hisz jobban megfigyelve, ez is egy enyhe gyógyhatású tea.
- Bár az angolok ezt tejjel isszák – mondja még a konyhából.
A szavak alig jutnak el tudatomig, csak bűvöltem figyelem a meleg csészét a kezemben, ahogy a langyos gőz arcomat cirógatja, kellemes illata alig érződik, mégis olyan jó érzéssel tölt el. A sok egyszerű tea után több mint felüdülés egy ilyen teát iszogatni, amit még nem sikerült szereznem.
Lassan kortyolgatom italomat, kiélvezem az ízeket amik egymás után szabadulnak fel, belülről végigcirógatják torkomat és bevonják, amitől az enyhe kaparása is megszűnik fokozatosan. Igen, ilyen egy jó tea hatása.
Pár perc múlva egy falatokkal teli tállal állít be a kis nappaliba, majd leülve mellém a kis kanapé másik oldalába, és az asztalkára elém teszi le a tálacskát. Mennyi finomság. Vajon egyedül él, hogy ilyeneket ő is tud sütni-főzni?
- Jó étvágyat – mondja mosolyogva, mire én csak jobban összehúzva magam bólintok rá.
- Köszönöm – teszem le az üres csészét, s ennek láttán hoz nekem még egy teli csészét. Olyan akár egy gondoskodó apuka, vagy szolgáló, minden kis óhajom lesi megszólalnom sem kell.
Kirázom fejemből a buta gondolatokat, s ekkor érzem, hogy tincseim nem úgy hullnak, ahogy kéne, oldalra sandítva meg is látom az okát…
Úristen hogy nézek ki? Zavartan azonnal ujjaimmal fésülöm ki hajamat, de nem sok sikerrel járok, nem tökéletes az eredmény…
Elpirulva nyammogok egy falatot mire visszaér a teli csészével.
- Te miért nem iszol? – kérdem egy falatka mögül, felpillázva rá.
- Ezt neked hoztam, nem akarom meginni előled – felel mosolyogva, amitől újabb kis zavarba hoz, és magam elé terelem figyelmem a tányérra, hogy csillapítsam szívem dobogását. Mit is mondhatnék erre? Szavakat nem találok már arra ami ezen a délutánon történik. De talán szavak nélkül is érthető mi az amire gondolok és amit érzek.
Nem tudok sokat enni, hisz nem vagyok éhes, csak azért ettem belőle valójában, mert kíváncsi voltam milyen, és persze azért is mert illik. De hogy e felől eltereljem figyelmét inkább beszélgetni kezdek vele, és bármennyire is kíváncsi vagyok származásáról, amit első találkozásunkkor említett, hogy félig japán… Mégsem teszem fel a kérdést.
Unszolom, hogy ő is egyen legalább, hisz nem járja, hogy nézze ahogyan eszem, ezzel is sikerül kicsit pusztítani az ételből, de a teát nem fogadja el. Pedig szívesen főznék neki másikat is.
~*~
Telik az idő, olyannyira, hogy észre sem veszem, nem is nézem, csak érzem magamon a súlyát. Rég, reggel óta fel vagyok már, hisz akkor keltem mint mikor dolgozni megyek, azóta csak kúrálom magam a teákkal, végül ő is beállított, és tökéletes társaság. De illetlen sem akarok maradni…
- Én… izé… - kezdenék bele, de nem is tudom igazán, hogy hogyan fogalmazzak – Biztos van jobb dolgod is, mint engem pátyolgatni – kezemben szorongatom az újabb csészét, két kézzel, és hogy magam nyugtassam, megint peremét cirógatom szaporán – persze nem azért mondom, hogy zavarsz… ne értsd félre – kapom fel tekintetem. Most hogy magyarázzam ki magam? – Csak…
- Értem… - szakít félbe, amitől megkönnyebbülök, és ő is látja… biztosan ezt akarta elérni is – Ne aggódj, nincs semmi más dolgom. Szívesen jöttem fel, magamtól – böki ki, amitől megszeppenve meredek magam elé.
Magától? Tehát nem a főnök tuszkolta fel hozzám? Arcomon pír terül szét, ahogy felvilágosodom, és egy apró mosoly terül szét arcomon. Így már mindent értek. Kellemes egy meglepetés szívemnek.
- Ennek örülök – mondom neki is mosolyogva, és igyekszem tovább szóval tartani. Szívem hevesen dübörög mellkasomban, lelkesen tart ébren minden szavával.
A fáradtság ólom nehézséggel száll testemre, szemhéjamra, minden végtagomba. Már csak szavakkal, félszavakban válaszolgatok neki, bólintva vagy fej-rázva mélán, és észre sem veszem, hogy milyen lassan is mozgok.
Egyre hosszabb pillanatokra hunyom le szemem, majd az utolsó amit észlelek az, hogy a súly oldalra húz, elcsúszom a kanapén, s fejem egy erős karnak, egy vállnak támaszkodik, és az álmosság magával ragad a mélységes sötétségbe.
Kényelmesen a falnak a dőlök, lábaimat magam alá húzva.. kardomat egy másik párnára fektetve magam mellé.
Nemsokára meg is érkezik.. egy tálcán hozza a kannákat és két csészét hozzá. Figyelem ahogy óvatos mozdulattal az asztalhoz lép.. majd elhelyezi rajta a kancsót.. hogy a csőre pont a felkelő nap.. tehát kelet irányába mutasson. Régi japán szokás.
Aztán leereszkedik velem szemben egy másik párnára.
- Elárulod hogy hívnak? – kérdezem halkan, figyelve ahogy az csészéket rendezgti az asztalon.
- Tereya… Shiruku.. – feleli zavartan.
- Az én nevem Ryan Blackwing. – mutatkozom be ahogy illik. Látom kissé meglepődik a nevem láttán, ami nem igazán tükrözi származásomat, de nem árulom el neki.. hogy ez csupán egy kitalált név.. akkor változtattam meg, mikor otthagytam a munkámat és visszavonultam. Igazából.. van japán nevem is.. amit viszont senki sem ismer. Egy olyan családban mint amilyen az enyém.. nem is élhettem volna másként. Apám csak nagy nehezen nyugodott bele a döntésembe.
- Nem japán vagy? – teszi fel a kérdést amit már szinte vártam, majd észbekap hogy most bizonyára bunkó volt és a szájára teszi a kezét. Halkan felkuncogok zavarán. – Bocsánat. – teszi hozzá.
- Semmi baj, bárki megkérdezte volna… Csak félig vagyok az, hogy kérdésedre is válaszoljak. – felelem.
Bólint, majd a kannáért nyúl és teát tölt ..egyenlőre még csak az egyik csészébe.
Bőre felvillan egy pillanatra.. ahogy kezén felcsúszik a kimono. Finoman napbarnított kezeivel szakavatott mozdulatokkal teszi vissza a helyére a kannát.
- Köszönöm, hogy megmentettél. – szólal meg aztán.. míg várjuk hogy hűljön a tea.
- Ugyan, semmiség. – felelem, azt figyelve ahogy hirtelen a fejéhez kap és hadarni kezd: - Jaj, nem hoztam semmi ízesítőt, teljesen kiment a fejemből. Egy pillanat és hozom is! – mondja és felpattan, de elkapom a csuklóját.
- Hagyd csak, nekem nem kell. – felelem halkan. Sosem ízesítem a teámat.. szeretem a tea ízét érezni.. és nem a citromét.. vagy a cukorét. Ahhoz szörnyen betegnek kell lennem.. hogy tegyek bele valamit is.
– Másrészt pedig kíváncsi vagyok mit alkottál nekem. – teszem hozzá mosolyogva, mire kicsit megnyugszik és visszaül a helyére.
- Rendben. – feleli és észbekapva kitölti magának is a kis csészébe.
Csendben várjuk hogy hűljön a tea.. ő viszont olyan csöndben van.. mintha valami nagyon személyeset és intimet kérdeztem volna. Pedig még.. nem kérdeztem semmit.
- Mióta dolgozol itt? – töröm meg a csendet.. ő pedig rögtön felélénkül. Látom szeretsz erről beszélni… ahogy a teákról is.
- Körülbelül három éve, nagyon szeretem a helyet. – mondja mosolyogva, én pedig akaratlanul is visszamosolygok rá. - Kicsi koromtól oda vagyok a teákért, és már vannak saját készítményeim is. – meséli nagy beleéléssel.
Hát ezek szerint nem tévedtem mikor megállapítottam hogy úgy beszélsz.. mint az olyan ember..aki a kedvenc hobbijáról mesélhet.
- Ezt már akkor láttam rajtad, mikor a teákat soroltad fel nekem. – felelem jókedvűen. Attól az apró közjátéktól eltekintve azzal a férfivel.. egészen kellemesen telik az itt töltött idő.. azt hiszem hogy örülök hogy eljöttem. Ha mást nem.. miatta biztosan.
Lesüti a szemét.. és csak akkor pillant fel újra.. mikor a kezembe veszem az apró csészét.
Csillogó szemmel lesi a pillanatot ahogy az ajkaimhoz emelem a csészét. Mmm.. ez igazán.. érdekes..
- Nah.. milyen.. ? – kérdezi. Nem bírja kivárni.
Iszom még egy kortyot hogy teljesen átjárjon a tea íze. Még a szemem is behunyom hozzá. Mmmm..
- Meg kell hagyni van érzéked hozzá. – mosolygok rá a csésze fölül.. és intek hogy igyon őis.. nyugodtan. – Az assamhoz remekül megy a dió kissé fanyar íze.. a vanillia pedig.. kellemesen édessé és aromássá teszi. Ez saját találmány?
Látom rajta hogy kicsit meglepődik.. bár fogalmam sincs miért… alig bírja kinyögni: - Öh… izé.. igen…
- Köszönöm. Igazán különleges. – felelem egy újabb korty után.
Eltelik egy kis idő mire rájön hogy az ő teája még ott gőzölög előtte.. de végülis felveszi a poharat és ő is belekortyol.
Mivel nem mond semmit.. én kezdek beszélni… hogy megtörjem kicsit a csendet.
- Énis gyermekkorom óta teázom. – mesélem mosolyogva. – Ez megnyugtat és ellazít a munka után.
- Mit dolgozol? – kap az alkalmon, majd ismét elpirul és lesüti a szemét. – Persze.. csak ha nem titok.. úgy értem..
Halkan kuncogok rajta.
- Semmi baj. Nem titok. Kendo oktató vagyok. Van egy dojo-m innen nem messze.
- Szóval akkor azért ez a ruha.. – jegyzi meg halkan.
Végignézek magamon. Nos igen.. talán egyeseknek furcsa lehet.
- Akárcsak a tiéd… – felelem letéve az üres csészét.
- Én szeretem a kimonokat. Kényelmesek. – feleli miközben tölt nekem még.
- Igen. Azok..
Kellemesen elbeszélgetünk.. míg a tea elfogy. Egyre inkább meggyőz engem arról hogy ő maga is jó társaság.. és nem csak a teákhoz ért..hanem ahhoz is.. hogy levegye a lábáról az embert.
Mikor a tea elfogy.. ő összeszedi a kellékeket egy tálcára és ellibeg vele. Átsétálok egy kellemesen gyertyákkal megvilágított folyosón.. majd a pult mögött találom meg újfent.
- Elvitelre is árultok teákat? – kérdezem a pultra könyökölve. Közben figyelem hogy pakolássza el a csészéket.
- Igen. Milyet szeretnél.. izé..
- Semmi baj.. tegezz nyugodtan. – felelem mosolyogva. – Ebből mindenképpen szeretnék egy csomaggal és azonkívül azt hiszem japán cseresznyét.
Elmosolyodik.
- Az remek választás. Olyat tudok adni ami szintén japán Sencha.. cseresznyével és szederlevéllel. – nézi meg a doboz címkéjét.
- Az remek lesz.
Figyelem ahogy egy hosszú nyelű teakanalat belemerít a fémdobozba, majd egy kis papírzacsiba szed belőle. A finoman szárított tealevelek illata megcsapja az orromat.. mm.. mintha otthon lennék.
Mikor becsomagolta kis zacsiba teszi nekem a két zacskót majd mosolyogva átnyújtja.
- Viszlát.. térjen be hozzánk újra.. – hajol meg az egyik lányka.. aki éppen egy tálcát cipel.
- Azt hiszem.. örömmel.. – felelem mosolyogva, végig őt nézve közben. -Viszlát.. – köszönök el énis, és a szatyrot elkapva.
Az ajtóból még visszanézek a kirakaton át.. ő már éppen egy újabb kancsó szűrőjét tölti meg.. egy újabb teával.
Mmm.. ez egész kellemes délután volt.
***
Másnap újabb munkanap.. átkiabált délelőtt és délután. Szőnyegen puffanó testek hangja.. káromkodás.. a tatami illata.. és a nyitott ablakon át befújó szélé.
Újra ellátogatok a teaházba, és ő ezúttal is ott van. Arról kérdez hogy ízlett a tea amit hazavittem.
- Nagyon kellemes volt.. kellett bele az a szederlevél. – jegyzem meg.. miközben megszagolom a teát mielőtt belekortyolnék.
***
Az elkövetkezendő napok is hasonlóan telnek. Majdnem minden másnap betérek hozzá.. ő .. és a teák pedig mindig megnyugtatnak.. mikor már úgy érzem.. fel tudnék robbanni.. és az emberek hülyék.
Valahogy ő is.. és ez az egész hely.. olyan nyugalmat áraszt magából.. amit szinte sóvárogva várok.. egy-egy stresszes nap után.
***
Aztán pár napig nem is jut rá időm hogy benézzek.. mert kifutok az időből. ami a szerződést illeti.. a filmeskék pedig még mindig nem tanulnak.
Mikor végre kikerülnek a kezeim alól.. úgy ahogy elsajátítva amit beléjük vertem.. fáradtan autózok el (naigen.. jó fáradtan különben nem ülnék kocsiba) a teaházig. Ezúttal nem tradicionális viseletben, hanem egyszerű fehér ingben és sötét farmerben lépek ki az utcára.. és mikor belépek.. rögtön őt keresem a szememmel.
Egy lány szolgál ki.. kérdezem mi van Shiruku-val.. ő pedig azt mondja hogy nem jött munkába.
Nos akkor komoly lehet a dolog.. ugyanis ő imádja a munkáját.
Gyorsan megiszom a teámat, és bekopogok a főnök irodájába.
- Talán valami baj van a kiszolgálással.. ? – kérdezi a könyvelésből fel sem nézve az őszes férfi.
- Azzal nincs. – felelem és mély hangomra felkapja a fejét.
- Nem tartozik semmivel. Mindössze annyit áruljon el.. hol találom meg…
Kissé csodálkozva néz rám.. de azt hiszem az elmúlt napokban bizonyíthattam hogy nem vagyok pszichopata gyilkos.. mert végülis megkapom amit akarok.
***
Egy emeletes ház előtt fékezek le.. a papírt bámulom amit kaptam. Hmm.. harmadik emelet.
Még hazamenni is volt egy kis időm mielőtt idejöttem volna.. elvégre nem illik üres kézzel jönni.. sehová sem.
A liftet levegőnek nézve a lépcsőn mászom fel a harmadikra, majd a névtáblát meglátva be is kopogok az ajtón.
Nehézkes léptek zaját hallom, majd fordul a kulcs a zárban és ott áll ő.. pizsamában.. kócosan.
Édes istenem.. azt hiszem nem volt még gyönyörűbb látványban részem.. pedig.. elég sok mindent láttam már.
Kissé meglepődik.. így el sem áll az ajtóból.. csak csodálkozva megkérdezi..
- Te.. itt..? Izé.. szia…
- Ne haragudj hogy otthon zavarlak. A főnököd mondta hogy beteg vagy. Hoztam neked valamit amitől jobban leszel. Persze csak ha beengedsz. – mosolyodom el, mire ő elpirul és félreáll az ajtóból.
- Sajnálom.. én csak.. – köhög egyet. - .. azt hiszem megfáztam…
- Semmi gond. Tessék. – nyújtom át a zacsit, amiben mily meglepő tea van. Méghozzá egy japánban nem kapható.. rendkívül ritka angol tea. Még a szüleim hoztak nekem belőle a tengerentúlról.
Épp hogy csak fel nem sikkant mikor meglátja.. felcsillannak a szemei.. és már szaladna is a bögréért.. de megállítom.
- Most te vagy a beteg.. majd én.. – kiveszem a kezéből a csomagot.. és míg ő leül.. a mosogatóhoz sétálok.. ahol már jól látom a nemrég használt teáskancsót.
- Ne haragudj hogy így rád törtem.. – beszélek miközben előkészítem a csészéjét. – De a főnököd már aggódott miattad. – azt már nem teszem hozzá hogy énis.. ez világosan látszik abból hogy meglátogattam.
- Még sose mulasztottam egy napot sem.. – süti le a szemét.
- Szerintem épp ezért hoztad a frászt rájuk. – mosolydom el miközben felrakom a vizet.
- Nekem ez nem munka..
- .. szórakozás.. – fejezem be helyette. – Hidd el .. tudom..
- És hiányzik is..
- Ahogy elnézem ezt a lakást.. – pillantok a konyhapolcra.. ami telis-tele van teákkal.. lassan te is nyithatnál egy teaboltot. – jegyzem meg kuncogva.
A víz forrni kezd.. leöntöm a teafüvet és elé teszem a poharat. A kezem hozzáér az övéhez mikor elveszi.. ő pedig elpirul.. nahát…
- Köszönöm hogy…
- Igazán nincs mit. – felelem mielőtt befejezhetné a mondatot.
- De nem kéne mondjuk… dolgoznod.. – néz rám.. miközben ujjaival a bögre festett peremét simogatja. Szinte megbabonáz ez a mozdulat..az ujját figyelem .. miközben arról is elfeledkezem hogy kérdezett valamit..
- Nem.. azaz.. mára befejeztem.. – felelem mosolyogva.
- Sajnálom hogy gondot okozok. – süti le a szemét.. felemelve a csészét.. mikor már kissé kihűlt a tea.
- Ugyan. Csak foglalkozz azzal hogy meggyógyulj. Annál előbb visszamehetsz dolgozni. – felelem mosolyogva. – Ettél ma már valamit? – kérdezem a mosogatóba bámulva.. ahol csészék ugyan vannak..de tányér egy szál se..
- Öh izé..
- Szóval nem. – nyugtázom. Szinte sejtettem. – Akkor aztis ideje lesz.
Elmélázva iszik bele a teába.. látom az arcán hogy ízlik neki.
- Fahéj? – kérdezi pislogva… az ínyencek szakértelmével.
- Igen azis van benne.. és kardamom. – mosolygok. – Bár az angolok ezt tejjel isszák. – teszem hozzá közelebb lépve a hűtőhöz. – Megengeded? – mutatok rá, majd mikor kissé kótyagosan bólint.. nekiállok hogy kipakoljak némi ehetőt.. amiből majd összedobok valamit.
Mosolyogva fogja a csészét.. miközben arca a tea gőzében fürdik.. szemei kéken csillognak a lámpafényben.. haja kócosan omlik a vállaira.. és bár kissé sápadt.. azt hiszem..
A kirakati részen egy plakátot cserélek ki, bár nem értem, hogy ez pontosan miért is az én feladatom. Mindegy, gyorsan elvégzem, hisz ez csak egy egyszerű feladat. Félretolom óvatosan kezemmel a függő papír díszeket, fellépek a dobogós részre, ami nem nagy, olyan mint egy fél lépcsőfok. Alulról kezdve aggatom le a jelenlegi kis plakátot, majd…
Felnézek, s egy férfi mereven bámul egyenesen a kirakatba. Vajon mit néz ennyire? Tradicionális öltözetben van, két keze két oldalt az övén támaszkodik, egyik oldalán pedig egy katana tok van. Milyen szép egyben megrendítő látvány. Szeretem az ilyen régi ruhákat, és neki is jól áll, bár nem tudom, hogy ide valósi e vagy turista. Az arca olyan furcsa nekem egy kicsit, főleg így elkalandozva. Mire az új plakátot tenném már fel, addigra pont észreveszi, hogy szinte a semmit figyelte. Hisz a kirakati részünkön, szinte semmi sincs, csak azért van, mert egy régi bolthelyiséget vettünk meg.
Csak függő papír díszek, átakasztott és leterített kelmék, valamint egy letakart széken egy szépen elrendezett teáskészlet, szétszórt fűvel. Nem nagy pazarlás, csak egy sima bancha teafű van körülötte szétszórva. Felmosolygok a sötét szemű alakra, aki hirtelen nem tudja mire vélni reakciómat, majd belép.
Oh. Teázni jött, minő szerencse, kíváncsi vagyok mit fog választani. Az már biztos, hogy őt én fogom kiszolgálni. Aprócska csengő csilingel amint kinyitja az ajtót és belép, máris hallom, hogy egyik lány munkatársam segít neki helyet foglalni. Én is kész vagyok, elégedetten leporolom kezem, majd kilépek a kirakatból. Na akkor menjünk, teát főzni.
~*~
Friss gőz csapja meg arcomat, ahogy az egyik kannáról leemelem a fedelet. Tökéletes hőmérsékletű, s az illata mesés. Egész népes vendégseregünk van ma is, aminek nagyon örülök, bár a főnök jobban örül neki, én azért nem annyira, mert nem kellő tisztelettel szeretik a teákat.
Tekintetem végigfuttatom a hatalmas polcon, ahogy erez és egy teafű rejlik fémdobozokban, mindegyik megcímkézve, és gondosan lezárva. Így minden egyes illat teljesen el van fojtva, és nem keverednek össze, ezért ilyen homályos az illat is itt hátul, ebben a szűk kis konyharészen.
Mert hát bőven elég egyszerű kis teafőzéshez egy ilyen sávnyi rész, a lényeg a teafüvekben van, és nem a többiben. Jó érzés, hogy igaz kisebb mennyiségben, de ugyan ezek a füvek, mind-mind megtalálhatók az én lakásomon is. Hihi… a munkahely sokadik előnye.
Legalább ezek az emberek jó helyre jöttek, s nem csak unalmukban otthon mártogatják a filtereket a vízbe. Felkapom a tálcát, két szélét óvatosan mégis erősen fogva lépek ki a függöny mögül. Mivel tele van a kezem, - jobb mód nem révén – csípőmmel, azaz fenekemmel tolom félre az útból a függönyt, majd megfordulva veszem az irányt, a „címzett” asztal felé.
Egy nagydarab fickó ül ott, már akkor sandítottam rá, mikor csak belépett, de mivel a lányok nem vállalták el félelmükben a tálalást neki, ezért muszáj volt nekem. A vendégeket mindig ki kell szolgálni, alapszabály.
- Nocsak, nocsak. Milyen édes kis pofi. Nincs kedved az ölembe ülve teázgatni kicsit? - hehh… azt hiszem még is változtatnom kell az elképzelésemen. Hogy engedhettünk ilyen tuskót ide? Teljesen megbontja a harmóniát és a nyugalmat, pedig az emberek a tea mellett ezért is jönnek ide. Arcom ég egy kicsit, bár ha ránézek a alakra még ez a szégyenérzetem is elszáll. Feltárdelek az ülőrészre, majd így tálalom neki fel teáját, úgy látom nincs egyedül, de ketten csak egy nagy kannát kértek, furcsa.
- Egészségükre – mondom halkan, az előző kis kérdést elengedve fülem mellett, majd már távoznék is, hátrálva, mikor utánam nyúl.
- Hé, gyere csak szépfiú, nem foglak megenni! – fujj… azonnal felállok onnan, és mielőtt még elkapna, ellépek, mire ő puffan egyet a nagy lendület miatt. Nem nevethetem el magam, pedig bennem van, de nem szabad, ráadásul elveszi a kedvem amint tápászkodik fel, így gyorsan visszaiszkolok a hátsó helyiségbe.
~*~
Egy csésze nyugtató teát csináltam magamnak, hogy elfelejtsem azt a barmot, remélem ez idő alatt már kirugdosta valaki innen. Félelmetes volt, nem akarom, hogy megtaláljon.
- Shiruku-kun, merre vagy már? – szólít vékony hangon az egyik lány, én meg csak nyugodtan leteszem a csészémet.
- Mi a baj? – kérdezem kíváncsian, hátul kicsit megigazítva laza hajfonatomat.
- Az a pasi akinek kardja van… már vagy 15 perce csak lapozza a könyvet, senki nem mer odamenni – sutyorogja nekem, picit elmosolyodom. Úgy néz ki megtetszett neki a sok teafajta, és nem tud választani, na akkor majd én segítek neki.
- Rendben, egy pillanat és megyek én – válaszolok kedvesen, majd megiszom teám utolsó maradékát.
~*~
Azonnal lefagy arcomról a mosoly amikor el kell haladnom a tuskó fülkéje mellett, de gyorsan „elszaladva” előtte sietek a megadott rész felé. Mikor meghallok magam mögött lépteket, meghúzom lépéseimet, habár ebben a papucsban elég nehéz, mégis igyekszem. Gyorsan fellépek a pasival szemben, aki még mindig csak meredten bámulja a könyvet.
- Mit hozhatok? – kérdem egy magamra erőltetett mosollyal, közben azt szuggerálom, hogy ne találjon rám… könyörgöm.
- Nehéz választani ennyi különlegesség közül… - válaszol teljese belemerülten – Tudsz esetleg ajánlani valamit…? – hogy én mennyire szeretem ezt a kérdést. Remélem ő is állni fogja a szóáradatomat, mert ha egyszer belekezdek, a végéig engem nagyon nehéz leállítani.
El is felejtek mindent csak azonnal elkezdem sorolni neki az összes fajta teát, és még az sem tűnik fel nekem, hogy nem mondta milyen fajtát szeretne inni, és az elsőtől kezdve sorra elmondom neki az összeset, kihagyva minden formalitást, vagy ami nem szükséges. Nem szól semmit csak végig figyel és hallgat, mint aki egy előadást figyelne zavartalanul, és ezt élvezem, Még nem volt ilyen ember, akik végig szerette volna hallani a felsorolásaimat.
Dübb… kint hallom már azt a durva léptet, ami eddig követett és összerezzenek még a gondolatra is, hogy vajon most rám talál-e.
- Most megvagy cicám… - segítség! Elkapja a copfomat, és Koizumi hiába próbálja visszatartani, szegényem a falon végzi. Remélem semmi komolyabb baja nem esett.
Csak egyet pislogok, a pali felettem magasodik, de nem felém néz, hanem támadóm felé.
Rájuk sandítok, és elkerekednek szemeim, amint látom, hogy a kardot szegezi a nyakának, vére már szivárog is, pedig nem vágta meg, vagy semmi, csak ott tartja. Hű, milyen éles lehet.
- Azonnal engedd el – mély hangja egészen szívemig hatol olyan határozott és karcos.
- Semmi közöd hozzá. Ez a direkt engem akart.. azért rázta úgy a fenekét. Nézd csak meg… a ruha is kihívó rajta… csakis azt akarta hogy… - hogy mi van? Érzem ahogy hajamat elengedi végre, hiába tiltakozik így ki tudok csúszni alóluk. Szívem hevesen dobog, hisz azt hittem hirtelen, hogy el fog magával hurcolni, de szerencsémre megmentett.
Egy nagy rúgás, a pali csak úgy repül, majd nekicsapódik a falnak, ahol természetesen egy üres díszkanna adta a hangulatot. A hangsúlya múlt időn van, hisz most nagy csörömpöléssel tört ripityára. ha így folytatnák, az egész üzletet széttiporják! Kikandikálok a fal mögül, és ekkor már csak azt látom, hogy kivezeti, majd kilöki a támadómat, megnyugodva sóhajtok egyet. Megmenekültem, és a bolt is épségben van viszonylag.
Azonnal a törött edényhez sietek, hogy összeszedjem a darabjait, gyorsan el kell takarítanunk a romokat.
- Jól vagy? – kérdi felém hajolva. Most mit mondjak? Nem. De ilyet nem mondhatok, hazudni pedig nem fogok senkinek.
- Ilyen még sosem fordult elő itt. Ide az emberek csak nyugodtan teázni járnak -
- Bármelyik helyen felbukkanhat egy őrült.. ez igazán nem attól függ milyen az a hely… kocsma.. vagy ötcsillagos szálloda – igaza van, de ez még sajnos nem vidít fel, hiába próbálkozott vele… kedves tőle. S amit tesz, az még kedvesebb.
Elteszi kardját, majd mellém helyezkedve segít összeszedni a darabokat.
- Köszönöm a segítséget – hálálom meg, de ekkor hallom főnököm lépteit, hangjának határozott egyedi morgását.
- Shungo azt mondja teád a ház ajándéka… Szóval milyet szeretnél? – kérdem kedvesen, majd egy másik részre vezetem őt, ami még épségben van.
- Rád bízom… - ahogy rám mosolyog, elakad a lélegzetem is, nem utolsósorban attól, hogy rám bízza választását – De csak ha te is velem iszol… - hallgatom meg feltételét. Nos a főnök azt mondta, hogy „bármit”, így szívesen teszek eleget kérésének.
- Rendben – bólintok rá, majd meggyújtok egy újabb füstölőt, és elindulok a konyha felé.
~*~
Úgy döntöttem, hogy egy Tokujoucha teát készítek neki, hisz ez az alkalom megkívánja. Megmentett egy támadótól, és a főnök maga mondta, hogy kiváló kiszolgálást kapjon, ezért én mindent meg is teszek, ezért választottam a legkiválóbb teát, amit csak lehet. Egy kis Assam, édes gyökér, minden ami kellhet ehhez a teához.
„Amai Hamoru” – Édes harmónia. Habár a neve édes, és az íze is hasonló, de nem teljesen az. A dió lágy íze is kellemesen kesernyéssé teszi mindezt, majd az utóízben csak a harmonikus édes íz kavalkád marad meg. Tökéletes.
De hogy egyedivé tegyem az egészet, egy saját kis kedvencet teszek a kannába. Hogy miért a kannába? Mert ha nem főzöm bele a teába, csak halványabb az íze, ami a végére bontakozik ki, és ez az igazi harmónia. Egy apró vanília rudat teszek a már kész teába, majd a kanna fedelét a helyére teszem.
Nem fogja észre venni a kis benne rejlő meglepetést, hisz nem illik megnézi mi is van benne, esetleg a végén amikor megnézi van e még valami benne. Akkor biztosan észreveszi majd.
Bár nem csak egy dolog miatt készítettem ezt a teát, de kíváncsi is vagyok. Igazi ínyencnek néz ki, aki szereti a teákat, de ez csak feltételezés.
Ha ezt tudja nekem analizálni, vagy legalább pár hozzávalót felismerni, akkor leszek biztos benne, hogy igaz amit észleltem, avagy észrevettem. Tálcára helyezem a nagy kannát, mellé két egyedi csészét, szalvétát szépre hajtva, majd meg is indulok a szobácska felé.
Mire beérek, már a füstölő javában kellemessé tette a kis teret, levetem papucsomat és az ülő részre kényelmesen feltérdelek. A tálcát leteszem az asztalra, s csak akkor nézem rá, amikor elé teszem az ő csészéjét, majd magamnak is egyet. Mosolyog…
Kipirul arcom ettől a mosolytól, majd lesütöm tekintetem.
- Elárulod hogy hívnak? – kérdi kedves és lágy, mégis mély hangon, amitől zavarom egyre nagyobbra nő. Azt hiszem még nem töltök neki, mert attól félek, hogy kiesne kezemből ez a nehéz kanna.
- Tereya… Shiruku – válaszolom akadozva. Érzem magamon pillantását, ezért csak ujjaimat babrálva meredek az asztalra. Én is kíváncsi vagyok az ő nevére, de nem merem megkérdezni.
- Az én nevem Ryan Blackwing – felkapom fejem a névre, és igyekszem felfogni. Nem japán? Pedig olyan jól beszél, teljesen töretlenül.
- Nem japán vagy? – csúszik ki a számon kérdésem, de amit rájövök, hogy mi tettem, azonnal számra tapasztom kezeimet. Halkan kuncog egy kicsit, amitől még pirosabb lesz arcom, így nézek rá – Bocsánat… - szabadkozom, térdeimre támasztva kezeimet.
- Semmi baj, bárki megkérdezte volna… Csak félig vagyok az, hogy kérdésedre is válaszoljak – néma csend telepszik közénk, még mindig szégyellem magam, hogy ilyet kérdeztem tőle. Valamivel meg kell szakítanom a csendet, és a teát is ki kéne töltenem. A kannáért nyúlok, megszokott mozdulatokkal töltök neki, kicsúsztatva kezem a kimonó alól.
- Köszönöm, hogy megmentettél – hálálom meg ismét, hisz nem lehet elégszer mondani, akkor sem érne fel egy igazi hálával.
- Ugyan, semmiség – válaszol kedvesen, mint ahogy „illik”, bár tudom ezt csak formalitásból mondja, legalább is én azt hiszem. Mikor kitöltöm teáját csak akkor esik le nekem, hogy valamit nagyon elfelejtettem.
Teljesen belemerültem a teakészítésbe, és úgy csináltam, mintha magamnak készíteném, elfelejtettem egy fontos dolgot.
- Jaj, nem hoztam semmi ízesítőt, teljesen kiment a fejemből – nem tudhatom, hogy ő hogyan szereti, így mindegyik féle külön ízesítőnkből hozni kéne – Egy pillanat és hozom is! – mondom akadozva, és már hátrálva csúsznék is ki, amikor csuklómon érzem meg kezét, meglepetten pislogok rá.
- Hagyd csak, nekem nem kell – állít meg szavakkal is, és megnyugszom, nem moccanok helyemről – Másrészt pedig kíváncsi vagyok mit alkottál nekem – megint elmosolyodik, amitől mély zavarba hoz egyetlen pillanat alatt, érzem ahogy teljesen ég az arcom a pírtól.
- Rendben – makogom halkan, majd töltök magamnak is. Egy jó pontot már adok neki, hisz ha ízesítő nélkül iszik teát, az már egy lépés a felé, hogy tudjam igazi teázó.
A teánk még kitöltve is nagyon forró, így várni kell pár percet amíg kihűl, jó frissen hoztam neki. De hogy ne teljen unalmasan ez a kis várakozás, beszélnünk kéne, én viszont képtelen vagyok csak úgy kérdezgetni, pedig a kíváncsiságom most mindent felülmúl.
Vajon hol tanult meg így harcolni? Hobbyból van ilyen tradicionális öltözetben? Mennyire szereti a teákat? Mit csinál szabadidejében? Mindenre kíváncsi vagyok.
- Mióta dolgozol itt? – töri meg a köztünk letelepedett csendet, s a feszültség mintha varázsütésre elszállt volna körülem, amik úgy keringtek a levegőben akár csak a füstölő füstje.
- Körülbelül három éve, nagyon szeretem a helyet – válaszolok kedvesen, majd megkockáztatom, és felnézek rá, de bár ne tettem volna. Ahogy rám néz, szinte éget, meglepetten csillogó szemekkel állom a tekintetet, bármennyire is ég az arcom, nem érdekel. Olyan szép.
- Kicsi koromtól oda vagyok a teákért, és már vannak saját készítményeim is – mondom, teljesen gondolataimba merülve, talán kissé elkalandozva az emlékképekben. Csak a keletkező füstöt figyelem, a parázsló véget ahogy onnan indul ki a szürke illatár, majd ahogy az utolsó szemhez ér, a hamu lehullik, a parázs kialszik, és megszűnik a kacskaringós sima füst forrása.
- Ezt már akkor láttam rajtad, mikor a teákat soroltad fel nekem – kizökkent emlékeimből, és megint a szemérmesség legmélyebb zavarába taszít ezzel a kijelentéssel, amitől ha rá is nézek, azonnal le kell sütnöm pilláimat. Ennyire látszik rajtam, a teák utáni imádatom? De hát tehetek én róla?
Meghallom a koccanást, ahogyan felveszi a csészealjról a csészét kezeibe, felkapom fejem, és sóvárogva figyelem a pillanatot, ahogy az első kortyot issza meg. Vajon mit mond majd? Ízleni fog neki? Észreveszi? Olyan kíváncsi vagyok, hogy mit fog mondani erre a teára.
Pördülök egyet.. a fakard suhogva hasítja a levegőt.. majd az ellenfél mellkasának ütközik.. épp csak megpöccintve azt.
Ha ez egy igazi fegyver lenne.. már halott lenne.. de így természetesen nem az. Csak hátraesik ijedtében.. és kiejti a kezéből a fegyvert.
Leemelem a fejemről a sisakot és a hónom alá vágva nyújtom neki a kezem. Nem fogadja el.. magától tápászkodik fel.. és duzzogva vonul el.
A többiek éppen végeztek a mozdulatsor végrehajtásával. Végignézek a tömegen.. egyik-másik a földön ül.. hasal.. mások fölöttük.. de vannak olyanok is.. akik még mindig egymást csépelik.
Nagyot sóhajtva teszem le a kardot és a sisakot, inkább nem is nézek rájuk. Kár volt elvállalni .. ennyi idő alatt.. lehetetlenség megtanítani őket.. úgy hogy csak gyilkolni és rombolni akarnak a kardjukkal.
Nem is olyan rég.. egy férfi érkedett hozzám. Ő ajánlotta a munkát.. hogy képezzem ki a szinészeit.. akik egy történelmi.. szamurájos filmben szerepelnek majd. A határidő nagyon szoros.. alig egy hónapom van rá.. hogy legalább az alapokat elsajátítsák.. és úgyis nézzen ki.. nemcsak dísznek van a katana a kezükben. A bökkenő csak az.. hogy náluk reménytelenebb eseteket.. ritkán hord a föld a hátán. Szinészek létére.. nulla alkalmazkodó képességük.. és még aztis nehezemre esik megértetni velük.. hogy ne egymás fejét akarják mindenáron levágni.. hamár kard szerű tárgy kerül a kezükbe.
Sóhajtva törlöm meg az arcom egy törölközőbe.
- A mai órának vége! – jegyzem meg fennhangon. – Semmi értelme tovább gyakorolni, ha nem úgy csináljátok ahogy mondtam. Ha egy hozzáértő ember is meg fogja nézni azt a filmet.. sírvaröhög majd rajtatok. Holnap 11-kor ugyanitt találkozunk. Meghívtam pár diákot egy másik neves dojo-ból. Kíváncsi vagyok mire mentek velük.
Intek hogy mehetnek.
„Majd az letöri a nagy arcotokat, ha laposra vernek.” – gondolom magamban, miközben az erkélyről bámulom a kertet. A víz végigfolyik a bambuszcsövön..majd átbillenti.. akár egy hidat.. a cseresznyefák még nem virágoznak.. még csak apró bimbók jelzik hogy hamarosan.. kibontják szirmaikat.
A szél eső illatot hoz.. de a mindennapos esőig még van két – három óra.
A törölközőt a nyakamba vetve hagyom el a gyakorlótermet és vonulok el zuhanyozni.
***
A melegvíz végigperzseli az izmaimat.. kimosni tagjaimból a fáradtságot. Még van idő napnyugtáig.. azon gondolkozom mivel üssem el az időt.
A hajamat szárogatva lépek a konyhába. Lakásom a dojo felett van, a második emeleten ebben a tradicionális japán épületben. Az asztalon a mai posta.. és szórólapok.
Felteszek egy kávét.. és míg várom hogy lefőljön.. átböngészem a köteg papírt.
Előkeresem a kupacból azt a szórólapot. Egy teaházat reklámoz.. itt a közelben. Tradícionális teaszertartás.. több mint 500 féle tea .. szép környezetben..
Vajon ez csak reklámszöveg .. vagy…
Mindegy.. végülis.. úgyis el akartam menni.
***
Kyoto-nak ezen a részén az emberek nem bámulnak meg ha kimerészkedsz az utcára tradicionális öltözékben. Ide a turisták is azért jönnek.. hogy kimonos embereket lássanak.. és nagyon sok helyi él abból hogy árulja ezeket a ruhákat.
Ez a külvárosi rész pedig.. nem annyira forgalmas.. mégis híres a hagyományörző családokról akik itt élnek.
Más városokban csak a karnevál idején bújnak az emberek ilyen ruhába.. vagy ha a munkájuk megköveteli. Mondjuk az enyém megköveteli..de én nem is utálom.
Így aztán nem is bámulnak meg az utcán ahogy sötétkék-fekete ruhámban .. karddal az oldalamon végigsétálok a boltok között. Ugyan van autóm is, de csak elvétve használom. Nem vagyok az kimondott városi típus.. a nyugalmat inkább jobban kedvelem.
Hosszú hajam most kiengedbe hullik a hátamra.. a szél repíti utánam.. ahogy befordulok az egyik sarkon.
Elgondolkozva bámulom a kirakatokat.. de nem is igazán látom ami ott van. Az a tegnapi telefonhívás jár a fejemben. Visszahívtak a csapatba.. de nem tudom.. valahogy nem fűlik a fogam hozzá. Az életem így most elég nyugodt.. talán túlságosan is.. de nem tudom akarom-e megint.. mégha tudok is segíteni sokakon.. akiken nem.. azok valahogy még mostis.. mind előttem vannak.
Észre sem veszem hogy már egy ideje egyhelyben állok.. és bámulom a kirakatot.. míg az éppen a kirakatot pakoló fiú rám nem mosolyog.
Észbekapva eszmélek fel.. és mikor felnézek a feliratra.. látom hogy megérkeztem.
Nishibi teaház.
***
Egy kis csengő szólal meg mikor belépek a félhomályos helységbe. Az előbb látott szőke fiút nem látom sehol.. helyette egy lány vezet az egyik különálló részhez.. ahol egy miniatűr asztalhoz vetem le magam.. a földre.. egy párnára, magam mellé egy másik párnára letéve a kardomat.
Nemsokára meg is kapom az itallapot.. jobban mondva a tealapot.. ami viszont jobban hasonlít egy vaskos könyvre.. mint tealapra.
A lány mosolyog és el is tűnik, de előtte meggyújt egy füstölőt az asztalon.
***
Elgondolkozva forgatom a kezeim között a vaskos kötetet.. nem is figyelve a kiírt nevekre. Amennyire látom az első lapon az alap teafajták.. színek szerint.. fekete tea, zöld tea, vörös tea, sárga tea, fehér tea. Aztán ezeknek a különféle helyekről való változataik.. szerepel rajta afrikai.. ceyloni..de sri lanka-i tea is.
Lapozok.. és az elkövetkező lapokon az ízesített fekete teákkal találom szemben magam.. betűrend szerint sorba szedve.. alá írva pontosan mit tartalmaz. Utána következnek a zöld teák.. ízek szerint..
Igazából most jövök csak rá.. hogy nem is azt néztem eddig mit szeretnék inni.. csak a múlton törtem a fejem.
Lapozok.. teakülönlegességek.. füstölt tea.. lapacho.. és honeybush.. hmm.. azt hiszem olyat ittam a múltkor valahol.
A sokadik oldalon aztán fantázianevekkel ellátott teákat találok, amik a leírás szerint a teaház specialitásai.. és helyben készült keverékek.
Hmm..hmmm..
Miközben böngészem a jól csengő neveket.. valahonnan nem is olyan messziről zaj szűrődik be a helységbe ahol énis ülök.
Lapozok és olvasom tovább a listát.. amikor mintha megremegne a padló ahogy leesik valami. Felpattanok majd ugyanazzal a lendülettel vissza is ülök. Biztosan csak egy ügyetlen felszolgáló. Nem tehetek róla.. reflex. Hahh..
***
Észre sem vettem ahogy bejött.. biztosan macskapuha léptei vannak, de egyszercsak itt áll felettem.. a kirakatban látott szőke hajú fiú… világoskék kimonóban.
Rámmosolyog.. majd megkérdezi mit hozhat. Mosolya kissé erőltetettnek tűnik.. nem annyira szívből jövőnek mint az előbb.
Ránézek a kinyitott könyvre.. majd vissza rá..
- Nehéz választani ennyi különlegesség közül.. – szólalok meg hogy ne tűnjek teljesen hülyének hogy csak bámulok itt mint valami méla állat. – Tudsz esetleg ajánlani valamit..? – kérdezem mosolyogva.
Nem veszi el tőlem a tealapot.. fejből kezd el mesélni.. sorolva a teákat.. olyan beleéléssel.. ahogy csak egy fanatikus ember beszélhet a hobbijáról. Hmm.. azt hiszem.. megértelek.
- .. aztán van éjszakai álom.. zöld tea és különféle szárított gyümölcsök keveréke.. egy kis fűszeres ízzel..
Hallgatom őt.. közben figyelem ahogy ijedten sandít körül.. majd a következő pillanatban riadtan rezzen össze.. ahogy az ajtóból ráront valami..
Illetve a valami amiről én azt hittem hogy valami hordó lehet.. egy kigyúrt férfi.. farmerban és ingben…
- Most megvagy cicám.. – nyalja a száját. A háta mögött megjelenik a lányka.. és a karját feszegetve próbálja meg rávenni hogy engedje el a fiú haját.. de az ellöki magától.. olyan erővel hogy a lánya falnak vágódik.
Felpattanok.. szinte láthatatlan mozdulattal nyúlva a kard után.. és már a kezembe is van. Egy gyors lépéssel vetem át magam az alacsony asztalka fölött és a penge éles oldát a fickó nyakához illesztve nézek rá olyan dühödten.. amilyennek már régen nem éreztem magam.
- Azonnal engedd el. – mordulok rá, figyelve ahogy a nyakánál vékony vérpatak indul meg… ahogy a penge a bőrébe nyomódik.
- Semmi közöd hozzá. – néz rám.. fröcsög a nyála ahogy beszél. – Ez a cica direkt engem akart.. azért rázta úgy a fenekét. Nézd csak meg.. a ruha is kihívó rajta.. csakis azt akarta hogy..
Nah persze..
Felemelt lábbal rúgom gyomron.. amitől átrepül a szobán.. átszakítva a papírfalat. Szerencsére a fiút még időben elengedte.. így ő most nem esett vele.
Karddal a kezemben sétálok mellé.. fejcsóválva nézve ahogy egy agyag kancsó darabokra törve szóródott szét a földön.. és az illatos tea pedig most a padlón csordogál.
- Felkelni! – mordulok rá.. kardom a szívére mutat. Úgy néz ki rájött hogy nem viccelek, mert azonnal engedelmeskedik.
A pengét az ágyékának szegezve vezetem ki az ajtón, miközben a kezét olyan erővel feszítem hátra hogy könnyek potyognak a szeméből.
Az ajtóhoz érve aztán kilököm az utcára.. ő pedig eliszkol.
***
- Jól vagy? – fordulok a fiúhoz, aki éppen a teáskancsó darabjait szedegeti fel a földről.
- Ilyen még sosem fordult elő itt. Ide az emberek csak nyugodtan teázni járnak. – néz rám csalódottan.. és szomorúan.
- Bármelyik helyen felbukkanhat egy őrült.. ez igazán nem attól függ milyen az a hely… kocsma.. vagy ötcsillagos szálloda.
A kardomat eltéve térdelek le mellé.. és segítek összeszedni a cserepeket.
- Köszönöm a segítséget. – mondja aztán. Az az előbb látott lányka is előkerül.. és egy őszülő férfi.. minden bizonnyal ő a tulaj.
- Shungo azt mondja teád a ház ajándéka.. – fordul hozzám aztán. – Szóval milyet szeretnél? – kérdezi.. elvezetve egy szét nem zúzott.. új pici helységbe.
- Rád bízom.. – felelem mosolyogva. – De csak ha te is velem iszol.. – teszem hozzá mikor távozni készül.. a kis jegyzettömbbel a kezében.
- Rendben.. – bólint.
Sóhajtva dőlök neki a falnak. Ezek szerint.. lehetek akárhol.. a baj mindig megtalál. De legalább.. volt egy jó is a mai napban.
Aha.. és annak a jó dolognak szőke haja és lehetetlenül kék szemei vannak...
