- Peter... - suttogja a nevemet. Elfúló hangjától nagyot nyelve, az ölembe húzom, szembe velem. Ijedten kapaszkodik a nyakamba, hogy ne huppanjon le a földre, és mikor leesik neki, hogy mit is csinál, az eddigieknél is jobban elpirul, pedig eddig azt hittem, nehéz lenne azokon túl tenni. De neki sikerült, és mégis, nem hogy eltorzulna az arca, még szebb lesz így. Hevesen letámadom mennyei ajkait, és egybõl szájába hatolok nyelvemmel. Egész testemben beleremegek az érzésbe, mikor megszívja a nyelvemet. Hát még abba, mikor elõrébb csúszik, pont úgy, hogy férfiasságomhoz dörzsölõdjön édes teste. A vágy elönti a testem, amitõl az összes vérem hirtelen egy központi helyre vándorol. Nico meglepve, kíváncsi Bambi tekintettel rám pislog, amitõl olyan cukros bácsinak érzem magam, és elpirulok. Miért kell ilyen ártatlannak kinéznie?!

- Nico... – kezdenék bele valamilyen… nem is tudom, mibe. Talán magyarázkodásba, talán biológiába, odáig még nem jutottam el, hogy kigondoljam, de mikor Nico elmosolyodva még jobban hozzám dörzsöli magát, minden egyes gondolat kirepül a fejembõl, mintha ott sem lettek volna. Fölnyögök, és fejemet hátravetve élvezem, ahogy a nyakamba csókol. Istenem…
- Nico, ez... – szólalok meg ismét, de most puha ajkai akadályoznak meg abban, hogy mondjak is valami értelmeset. Kicsit bátortalan, és látszik, hogy elõször, vagy nem sûrûn csókolózik, de ez egyáltalán nem számít.

Mikor levegõ hiány miatt ismét elválunk, édes buksiját a nyakamba fúrja, de úgy, hogy lehelete, majd szavai a fülemet csiklandozzák. Picit kiráz a jólesõ hideg, pláne, mikor megértem, mit suttog.

- Reggel el kell mennem... de ma éjjel szeretnék veled lenni. Még sosem voltam... senkivel, de veled most tényleg szeretnék – susogja. Istenem… Szívemet elárasztja a boldogság, de a szomorúság is, hogy reggel el kell válnunk. De ezzel most nem szabad foglalkozni!

- Köszönöm, hogy én lehetek az elsõ – suttogom a fülébe. Kezeimet összekulcsolom a feneke alatt, és fölállok. Nagyon könnyû, így nem okoz nagy nehézséget a vivése, de Nico picit félõs tekintettel úgy kulcsolódik rám szorosan, mint kismajom az anyjára. Olyan édes!

Szépen, óvatosan fölviszem az emeletre, és balra fordulva bemegyek a szobámba. A magunk mögött becsukott ajtót a biztonság kedvéért bezárom kulccsal, hogy senki ne tudjon bejönni és zavarni.

Pillekönnyû testét leteszem a zöld-piros-arany csíkos takarómra, és picit eltávolodok tõle. Már kapna utánam, de lefogom a kezeit, mert most gyönyörködni szeretnék benne egy kicsit.

- Gyönyörû vagy – mondom neki õszintén, amit teljesen elpirulva fogad. Istenem, de édes! Megveszek érte!

Gyorsan lehunyom a szemem, hogy kicsit lenyugodjak, és ne támadjam le egybõl, de mikor kis kezecskéivel a pizsomám ingjét kezdi el kigombolni, közben meg-megérinti hasfalamat, minden önuralmam csõdöt mond, és nem törõdve a gombokkal, gyorsan letépem magamról a zavaró fölsõt. Fölmászok én is az ágyamra, és egyik lábamat átvetem Nico testén. Piros ruhájára és arany gombjaira már jobban vigyázok a sajátomnál, de megpróbálom a lehetõ leggyorsabban kiszabadítani a Mikulás ruhájából. A segítségével pillanatok alatt sikerül is, és mikor meglátom hófehér bõrét, percekig csak falom a látványát. Törékeny teste mint az alabástrom, olyan fehér és selymes. Gyönyörû. Meseszép. Eszméletlenül elbûvölõ.

- Szeretlek – suttogom a fülébe, mire megremeg. Mikor meg beleharapok a fülébe, szabályosan rázkódik karjaim közt. Kicsit ijedten fölkapom a fejem, hogy ránézzek, és mikor látom a könnyeket a szemei sarkában, mintha megállna a szívem. Valami… Valami rosszat tettem?!

- Chris, elég lesz! Menj fel aludni - zavaromban, és Nico zavarát látva rámorranok szegény öcsémre. Nem direkt, de ez annyira... irracionális. Az öcsém azért levelet írt a Mikulásnak, hogy küldjön nekem egy barátot?!
- De én még... – jön a feleselés.
- Nem! Sipirc, késõ van. – küldöm föl a drága öcsikémet az emeletre. Szerencsére nem veszi magára; inkább vigyorogva integet egyet, miközben Nico lelkére köti, hogy egyen a sütibõl. Ha már annyit szenvedtünk vele…

Pár pillanat múlva kettesben maradunk. A karácsonyfán levõ égõk romantikus hangulatot kölcsönöznek a szobának. Nico õzike szemein megcsillannak a fények, amitõl még szebbnek tûnik a ragyogása. Alig bírom magam visszafogni attól, hogy közelebb ne menjek hozzá, és meg ne csókoljam, mert nagyon tetszik. Olyan kis édes. És elég régen volt barátom… Basszus, öcsi, komolyan ezt kellett tenned?!
- Peter vagyok – szólalok meg, hogy kicsit oldjam a szobában uralkodó csendet és feszültséget. Mióta fölment Chris, azóta kicsit megváltozott a hangulat. Csak nem az utolsó mondata miatt? Csak dehogyisnem. Kerülöm a pillantását, mert nem elég, hogy a szeme csillogása csábító, még az arcán elterülõ ezüstös pír is, de próbálok erõt venni magamon, és ránézek. Amit lehet, hogy nem kellett volna megtennem, mert Nico még jobban elvörösödik. Beharapom a szám szélét, hogy a fájdalomtól kicsit kijózanodjak, de épp mire eloszlana az agyamon telepedõ, rózsaszín köd, a kis Mikulás megszólal csilingelõ, édes hangján.

- Én... én Nico – dadogja. Hát meg kell zabálni!

- Nem kérsz... tejet? – kérdezem halkan. A süti mellé tejecske dukál, nem igaz?
- Tejérzékeny vagyok – vallja be majd hogy nem könnyes szemekkel. Gyengéden elmosolyodok, annyira nagyon kis ennivaló! Õ nem a Télapu, hanem a Tél… édeske.
- Van tea is – próbálom megnyugtatni. Félénk szemekkel fölpislog rám, mint egy édes kis õzike. Az én plüss õzikém! Halványan elmosolyodva figyelem édeskét, és várom a válaszát.

- Kérek, köszönöm – motyogja. Egy bólintás után megfordulok, és a konyhába megyek, miközben érzem, hogy Nico is mögöttem masírozik. Gyorsan elkészítem neki a teát, és sütit is teszek ki kis tányérra. Még vörösebb arccal fogadja õket, amitõl extra édes lesz. Lehet még ennél is édesebb?!
 - Szóval... – szólal meg. - Az öcséd furcsa dolgot kért – suttogja halkan. Öhm… Igen. Chris enyhén szólva furcsa dolgot kért. Még akkor is, ha nekem igazán tetszik ez az ötlet, és fantasztikus egy ajándéknak gondolom, attól még neki nem feltétlenül kell, hogy tessen.

- Figyelj, én szeretnék bocsánatot kérni, hogy ha.... – kezdek bele a bocsánatkérésbe.

- Nincs miért bocsánatot kérned – szakít félbe gyorsan. Rákapom a tekintetemet, hogy ez most komoly, mire most meg õ hajtja le a fejét. - Én is... a fiúkat... kedvelem – szinte leheli a szavakat. A szívem egy pillanatra megáll, de aztán többszörös sebességre kapcsolva próbálja meg behozni a lemaradást. Jól… Jól hallottam? Õ is a fiúkat kedveli? Akkor ezért pirul el mindig? Istenem… Ez… Komoly?!

- Te… Én… - próbálnék kinyögni egy épkézláb mondatot, de kudarcot vallok. Veszek egy mély levegõt, és újra kísérletet teszek. – Komolyan? – maradok az egy szavas kérdésnél. Válaszként egy vörös arcú, mosolygós bólintást kapok. Beleharapok a számba; nem tudom, mit csináljak. Legszívesebben a karjaim közé kapnám, és fulladásig csókolnám, de az nem lenne túl gyors? Köztes megoldásként, mikor látom, hogy megitta az össze teáját, a nappaliba invitálom, és a kanapéra leültetem, magam mellé. Az elõttünk levõ kisasztalon van egy hógömb, amint fejre fordítok, és fölhúzom, hogy eljátssza a Csendes éjt. A karácsonyfa fényei, a kint zuhogó hó, és a halk zene, ami a hógömbbõl árad igazán romantikus hangulatot eredményez. Nico felé fordulok, és látva gyönyörû pofiját, óriási õzike szemeit, nem bírom ki: muszáj megcsókolnom. Lassan felé dõlök, hogy hagyjak neki lehetõséget az elhúzódásra, de nem hogy elmenekül, ajkait felém nyújtva ajánlja fel magát. Visszafogva magam, csak lágyan végignyalok ajkain, és mikor utat enged, óvatosan hatolok a szájába. Nyelvét keringõre hívom, miközben hátát simogatom. Istenem… Milyen finomak az ajkai… Teljesen el tudnék veszni benne. Édes ajkaiban, mámorító illatában, az egész lényében. Azt hiszem, én teljesen beleszerettem. De vajon õ hogy érez? Képes lenne beleszeretni egy olyan valakibe, akivel még csak egy rája találkozott elõször? Remélem, igen.

Lassan elválunk a levegõhiány miatt. Teljesen elmerülünk egymás tekintetében, egy szó nélkül. Túl szép ez a pillanat ahhoz, hogy elrontsuk felesleges szavakkal.

- Hát, ha kisfiú lennél, akkor lenne erre egy betanult szövegem – suttogja zavartan, lehajtva azt az édes fejecskéjét. No, igen, csak épp ezzel egy probléma van:
- De nem vagyok az.
- Látom – morogja a bajsza alatt. Vagyis… Az orra alatt, mert ugye neki nincs is bajsza. - Szóval. Nem tudom, mennyit tudsz a mikulásról.
- Egy öreg, pocakos, szakállas férfi – mondom karba tett kézzel. Kicsit már kezdek lehiggadni, de azért még mindig izgatott vagyok, bár most más miatt. Franc, ki hitte volna, hogy a Miki ilyen egy cukorfalat?!
- Aki a fõnököm – mosolyogja. - Én vagyok az egyike annak a csoportnak, akiket ti összefoglaló néven hívtok mikulásnak, mert azt hiszitek, hogy mindent egy idõs férfi csinál. Többen vagyunk, általában fiatalok, és mivel eleve nem szabadna látnod, neked elmondom: nem rendes emberek vagyunk – hadarja édesen, egy levegõvétellel. Ööö… Tehát nem emberek. Éééértem… - De nem tudom, miért voltam ennyire õszinte – nyikkan föl azonnal, és édes pofikája teljesen elvörösödik. Illik a ruhájához… Nagyon aranyos!
 - Nagyon haragszol rám, amiért leromboltam az illúzióidat? – néz rám bûntudattal és könnyel teli szemekkel. Hát meg kell õt zabálni! Istenem, de édes! Ki hitte volna, hogy ma este találkozom a Mikulással (az egyik Mikulással), aki egy helyes fiatal srác? Hát én nem, az biztos. - Mert hoztam ám neked csokit – teszi hozzá beletúrva a zsákjába, és elõhúz egy Mikulás csomagot. - Vedd el, kiengesztelésül – tartja felém a csokikat, miközben hihetetlenül édesen rám mosolyog. De tündéri!
- Nyugi, már eléggé idõs vagyok ahhoz, hogy ne okozzon nekem nagy problémát megtudni az igazságot – mondom mosolyogva, de azért elveszem a csomagot a kezébõl. Szeretem a csokit, na!

- Szóval te vagy a Mikulás?! – hallok meg magam mögül egy kiáltást, majd a gazdáját is, az én szélvészként ideszáguldó öcsikémet. Ehh… - Én mindig is tudtam, hogy létezel! Mármint… léteztek, ha jót hallottam. Csak nem gondoltam volna, hogy ilyen fiatal vagy… De mondjuk, ez jobban tetszik! Ugye elhoztad az ajándékomat?! Óóóó! Hát persze, hogy elhoztad! – darálja az én öcsikém, a vége felé elgondolkozva. Összehúzott szemekkel kezdi el vizsgálgatni – Nico? – Nicot, sõt, még körbe is járja, hogy hátulról is megszemlélje. Ööö… Ez kezd nekem kicsit sok lenni. Mégis mit csinál itt ébren Chris? És vajon milyen ajándékra gondol, hogy a vége felé így elhalkult?
- Én… én… - dadogja zavartan szegény Nico. – Én elhoztam. Ott van a fa alatt – mutat a karácsonyfa felé. Chris még csak oda sem pillant, hanem elégedetten bólogat saját magának.
- Jól hallottam, hogy az öreg Télapó a fõnököd? Ugye hozzá kerülnek a levelek? – kérdezi. Szerencsétlen letámadott fiú… Próbálhatnék közbevágni, és fölküldeni Christ aludni, de az igazából lehetetlenség. Szóval inkább hagyom kiélni magát, és közben gyönyörködöm az elpirult Nico látványában.
- Hát, igen, jól hallottad… Nagyjából igen, a legtöbb levél hozzá érkezik – feleli zavartan. – De miért? – teszi föl az engem is érdeklõ kérdést, de öcsike tovább folytatja a vallatást:
- Ugye nem mindig te szoktál jönni hozzánk? – Ez hogy jön ide? Valószínûleg Nico sem tudja, mert egyre tanácstalanabbá válik. Ehh, nem biztos, hogy jó ötlet Chris karmai közt hagyni, de nem tehetek mást. Öcsike úgyis megkapja, amit akar. És most úgy tûnik, hogy Nico kikérdezését akarja.
- N-nem, nem én. De nagyon örültem neki, hogy most én jöhettem – teszi hozzá, de egybõl utána el is vörösödik. Hát nem ennivaló?! De, az…

- Ühüm, gondoltam – morogja csak úgy, magának Chris, és vigyorogva hozzá teszi: - Köszönöm, Mikulás! – mondja, de nem Niconak, hanem fölfele, az emelet felé fordulva. Most mégis mi van?! – Én tudom, hogy miért te jöttél! Mert a Mikulástól azt kértem karácsonyra, hogy hozzon a tesómnak egy barátot – mondja vigyorogva. Ó, basszus! Legszívesebben a falba verném a fejem, de az nem nézne ki túl jól, szóval marad csak a pirulás. Chris, te mégis hogy gondoltad?!

- Miért? Nem szabadna látnom téged? – furcsállkodok. A mesékben mindig látható a Mikulás. Mondjuk ott kerek hasa, és hófehér szakálla van, szóval lehet, hogy ez is tévedés? – Te vagy a Mikulás? – szalad ki mégis a számon, pedig annyira nem akartam megkérdezni. Túl gyerekes kérdésnek tûnt, és hát az is. De sajna már nem szívhatom vissza.

A mai reggelem is átlagosan indul. Mióta apám nincs itthon, anyám folyton engem nyaggat. Mindenben csak a kifogást keresi, hogy éppen mit nem csinálok megfelelõen. Mai reggelt is veszekedéssel indítottuk. Apám igazán hazajöhetne már. Mérgesen indulok iskolába, még arra sem vagyok hajlandó, hogy kibéküljek vele. Egész nap ezen agyalok, mert általában, addig nem jövök el, míg egy puszira ki nem békülünk. Rossz elõérzetem van. Úgy érzem talán már nem is lesz alkalmam kibékülni vele. Egész nap szótlan vagyok és elmélkedem, agyalok. A barátaim hangját sem hallom meg igazán, vagy éppen nem fogom fel. Hazafelé, szapora léptekkel megyek, de az egyik haverom hangja, megzavar.
- Joruichi, várj! – Kiált utánam, mire megállok és megfordulok. Persze, most is, mint mindig csupa ökörséget beszél. Az órámra nézek, mikor valaki a hátam mögül megszólít. Persze a nevem nem mondja, de valamiért úgy érzem, nekem szól.
- Állj meg fiú! – Hirtelen, fordulok meg. A haverom nagyot néz, hogy mégis miért nézek így. A pasa nagyon fura.
- Ki vagy? – A hideg is kiráz tõle, és az öltözéke alapján, onnan jött, ahová apám folyton elvonul.
- Kihez beszélsz Joruichi? – kérdezi a haverom, mire megrázom a fejem. Eszembe ötlik, hogy õ nem is láthatja.
- Majd holnap beszélünk, te csak menj most… menj! – Gyorsan elküldöm, mert nem tudom, mire számíthatok ettõl a férfitól. Szemeibõl semmi jót nem olvasok ki.
- Megöltem az apádat, ideje, hogy szolgálj engem. A nevem Rhakar, az elkövetkezendõkben én leszek az urad és parancsolód, ha nem tetszik a jelen helyzet, nézz szembe a halállal! – Ezzel a szép kerek mondatával, már meg is adta. kételyeimre a választ. De mit is mondott? Megölte az apám? Ez csak valami vicc. Ráadásul, mi az, hogy az uram lesz? Alig bírja édes pici agyam feldolgozni, ezt a sok információt. Lefagyok annál a résznél, hogy megölte apám.
- Hogy mondja? Megölte az apámat? – Nézek rá értetlenül, majd lassan az infók, újra mozogni kezdenek az agyamban.
- Készüljek a halálra?... – Ennél végleg lefagyok, és azt sem tudom, mit érezzek. Haragot, gyûlöletet? Esetleg félelmet? Mintha, észlelné, zavaromat és közelebb lép. Moccanni sem bírok. Egy szó nélkül ragadja meg karom, hogy mozgásra bírjon. Ahogy elnézem a türelem, nem az erényei egyike. Úgy húz maga után, mit, ha egy rongy lennék. A marka pedig erõs, nagyon erõs.
- Eressz el. Mégis mi ütött beléd? Közlöd, hogy megölted apám, és elvárod, hogy tényleg veled menjek? Eressz el Rhakar, vagy, hogy a fenébe hívnak! – Kiáltok ré, de rám sem bagózik. Ez a fickó nem hall? Mivel, kiszabadulni, így esélyem sincs, kicsit keményebb, módszerhez nyúlok. Dobbantok lábammal és a talajból, erõs gyökerek, veszik körbe testét. Ráfonódva, szorosan és igen hirtelen rántják a földre. Ez éppen elég nekem. Kirántom karom és futásnak eredek. Elég gyorsan szelem a levegõt, hisz tisztában vagyok vele, ha ez a fickó kikászálódik az indák közül, nagyon dühös lesz. Anyámat akarom, biztonságba helyezni, hisz ha megölte apámat, akkor talán azt is tudja, hogy hol lakom, és a veszekedésünk ellenére, anyám a mindenem. Hazáig meg sem állok, egyre gyorsítok, míg el nem érem otthonunk. Úgy robbanok be, mint egy vaddisznó.
- Anya, tudom, ne rohangáljak, de kapd össze magad. El kell mennünk… - Fagy belém a szó, mikor anyám háttal ül nekem, vele szemben, pedig az a pasas ül és csak néz rám, azzal a fagyos tekintetével. Anyám nem is moccan, csak ül, amivel a frászt hozza rám.
- Hogy ért ide ilyen gyorsan? Anya… Anya jól vagy? – Lépek óvatosan, egyre közelebb. Az jutott eszembe, hogy sokkot kapott, amiért ez az állat közölte vele, hogy megölte apám. A vállára akartam rakni a kezem, de ahogy hozzáérek, elõre dõl. Halott. Nem is akarok hinni a szememnek, de anyám élettelen testére nézve, már könnyen tör fel bennem, az a bizonyos harag, amit apám halálhíre, belém fagyasztott.
- ÁÁÁÁÁÁ … - Ordítom el magam, mire egy hatalmas villám hasít keresztül az égen. Elsötétedik, és hatalmas szélvihar kezd kibontakozni.
- Hogy tehetted te senkiházi? – Ordítok rá, mire csak unottan néz rám.
- Befejezted? Ha igen, indulhatunk. – Áll fel és egy szemvillanás alatt terem mögöttem és egyetlen ütéssel, leterít. Eszméletlenül zuhanok a padlóra.

 *****

 Nem tudom, mennyi idõ telik el, de az biztos, hogy nagyon erõs fejfájással térek magamhoz. Duruzsolnak körülöttem. Hol lehetek? Nyöszörgöm egyet és a fejem fogva ülök, fel az ágyon. Egy barakk félében vagyok, tele emberekkel. Az ajtó kicsapódik és egy, tiszt féle lép be rajta.
- Talpra, mocskok! – Ordít, mire, mindenki rendbe kapja magát. Kivéve én. Azt sem tudom, hol vagyok, és melyik nemhez tartozom a jelen pillanatban. Szemem dörzsölöm, és eszembe jut, hogy anyám meghalt. Keserûség uralkodik el lelkemen, de nem tudok sokáig elmélkedni. A tiszt megáll az ágy végében.
- Maga talán a fülén ül? Talpra! – Rúg bele az ágyamba. Mikor erre sem reagálok, oda jön és szó szerint lerugdal az ágyról. Dögölj, megy. Gondolom magamban, persze ki inkább nem mondom. Ez éppen elég volt. Feltápászkodom és megállok a többiek mellett. Vajon hol lehetek? Fogalmam sincs, de az biztos, hogy kínjaim, még csak most kezdõdtek. Még nem vagyok teljesen magamnál. Nem állítom, hogy a rugdosás, nem segített, de azért nem is használt. Egy kardot nyomnak a kezembe és tovább ordibálnak. Mielõtt észbe kapnék, már kint vagyok és egy harctért szimulálva, többen támadnak rám. Valami szaros cucc van rám aggatva, ha eltalálnak, akkor sípol, hogy meghaltam. Az elsõ mozzanatom után, már halott is vagyok, így megint ordibálni kezdenek velem.
- Kapd össze magad, söpredék, vagy meg döglessz a harcmezõn.
- De ez nem a harcmezõ. – Nyöszörgöm, mire kapok egy sallert. Megrázom fejem. Mellényem visszakapcsolják. Újra kezdve a nem épp gyerekes játékot. Estére, holt fáradtan dõlök, vagyis dõlnék be az ágyamba, mikor a parancsnok, aki egész nap ordibált fölém áll.
- Rhakar nagyúr hívat. – Hívat mi? Remek, most megölöm a rohadékot. Gondolom, kis naivan. Feltápászkodom, ezért érdemes. Elindulok a pasas után, aki egészen a palotáig visz. Egy hatalmas terembe vezet. Az egyik ablak elõtt ott áll õ. Dölyfösen és lenézõen tekint rám.
-  Azt mondják, túl sokat beszélsz vissza és nincs benned elszántság. – Jelenti ki. Nem hiszem, hogy mindenkinek, személyre szólóan szokott ilyesmit közölni, ezért biztos akar mást is. Gondolom.
- Van én bennem elszántság. – Suttogom, és ökölbe szorítom kezem.
- Arra, hogy megöljelek! – Kiáltom el magam és ész nélkül rontok neki. Valahol érzem, esélyem sincs, de most nem a józanész dominál bennem. El sem érem, hisz a tiszt is itt tartózkodik, és kellemesen, gyomorszájon trafál. Ettõl persze megállok és levegõ után kapkodva, köhögök.
- Elnézést uram, figyelmetlen voltam. – Mondja a tiszt, alázattal. Felnézek, szemem gyûlölettõl ködösek. Rhakar kardja, a semmibõl bukkan fel és keresztül, döfi a tiszt szívét, aki értetlenül néz urára. Ezzel, mondjuk nincs egyedül, mert én sem értem mi alapján ennek a megmozdulásnak. A tiszt összeesik.  Vére a padlón, hatalmas tócsát hagy.
- Mi a fene célod van velem? Miért jó neked, hogy egy olyan személyt akarsz a hadseregedbe, aki leginkább holtan szeretne látni? – Kérdezem, akadozva. Nem tudom, kapok e választ, vagy én is úgy végzem, mint ez a flótás, de a szám elég nagy, hogy félelmemen, felülkerekedjen.