Teljesen kétségbeesek, mert nem látom, és azt hiszem, már megint eltûnt, de aztán meghallok valamit, a sarokban álló zuhanykabin felõl.

- Hallo... – szólal meg valaki bátortalanul. Persze, ki más lehetne, mint Nico? Testem teljesen elzsibbad, akkora megkönnyebbülés áraszt el. Istenem, ne ijesztgess már, édesem! - Peter, kérlek, ha ott vagy, engedj ki! – kiabál kétségbeesve a kicsikém. Gyorsan odasietek a zuhanyhoz, és kinyitom az ajtóját. Nico egybõl kimenekül a kabinból, mintha kergetnék. - Gonosz szerkezet – fújtat az én édes õzikém, mint egy ijedt cicus. Az én õz-cicusom.
- Mit csinálsz a zuhanykabinban? – kérdezem felvont szemöldökkel. Ez igazán érdekelne, már így, megkönnyebbülve, hogy mégis mi vette rá arra, hogy a szívrohamot hozza rám a fürdõszoba felfedezésével. Legjobb tudomásom szerint a fürdõkádban hagytam a drágát.
- Megláttam, villant és... belenéztem, de bezártam - motyogja rámpislogva. Istenem, de tündéri! Meg kell zabálni… De mivel megenni azért nem akarom, csak megölelgetem, nem törõdve azzal, hogy vizes, és kicsit még koszos is. Te jó ég, hogy én hogy szeretem…

- Még nem vagyok tiszta – suttogja. Nem érdekel. Az viszont eléggé, hogy tényleg csak képzelem, hogy õ Nico?
- Tényleg nem emlékszel rám? – kérdezem a fülébe susogva. Most kivételesen nem kezd el sírni, épp csak a karomat szorítja meg annyira, hogy szinte elszorítja a vérkeringésemet.

- Ne kérdezz... kérlek, Peter... – könyörög sírósan. Nehéz nem kérdezni, de… legalább kiderült, hogy nem képzelõdök. Õ az én Nicom. Csak éppen valaki megfenyegette, vagy mit tudom én, mit csinált vele.
- Rendben – sóhajtok föl kicsit lemondóan. Közben már látom, hogy Nico kicsit eléggé remeg, annyira fázik, úgyhogy visszateszem a kádba, a jó meleg vízbe. Én addig a kád mellett levõ szennyes tartóra ülök le, és csak figyelem, ahogy pancsol. Vékony testén végigfolynak a vízcseppek. Szívesen lennék vízcsepp. Akkor legalább én is végig szánkázhatnék édes testén, és olyan helyekre is eljuthatnék, ahová máskülönben nem. Nicot kicsit zavarhatja, hogy ennyire figyelem, az arcán végigfutó pírból ítélve. Gyönyörû. Annyira hihetetlenül gyönyörû. Szeretem.
- Szeretsz? – kérdezem halkan, szinte csak magamtól. Örömömre viszont választ is kapok:
- Mindennél jobban – feleli. Szívem szinte megvadulva dobog mellkasomban. Boldog mosollyal arcomon, áttelepszek mellé, a fürdõkád szélére. - Épp ezért... ne kérdezz, kérlek – könyörög. Nem értem õt. Ha szeret, akkor miért ne kérdezzek semmit?
- Nem értelek – sóhajtok föl hangosan. Tényleg nem értem! De… Megteszek érte bármit, szóval nem fogok kérdezõsködni.
- Csak ígérd meg, hogy velem alszol ma... – kér határozottan. Elmosolyodva simogatom meg az arcát, és bólintok. Hatalmas megkönnyebbülés árasztja el édes, kicsit még piszkos arcát. Kicsit fölnevetek édes ábrázatán, és átveszem a kezébõl a zuhanyrózsát.

- Csukd be a szemed, és ne vegyél levegõt! – utasítom. Nico kérdezés nélkül megteszi, amit kérek, és olyan édes! Szemecskéit összeszorítja, és a nagy nem-levegõvétel közben orrocskáját fölhúzza, ajkait pedig összepréseli. Istenem, olyan édes!

Óvatosan az arcára irányítom a vízsugarat, és a hajából is, és az arcáról is lemosom a koszt. Mikor tisztának ítélem az arcocskáját, egy apró puszit nyomok ajkaira. A meglepettségtõl óriási, õzike szemeivel fölpislog rám, amitõl elvesztem a fejemet, és szenvedélyesen ajkaira marok. Még a zuhanyrózsát is elengedem, hogy hátát simogathassam, és hajába túrhassak, de nem volt valami jó ötlet, mert teljesen elázok.

- Vizes lettél! – szakad el tõlem az édesem. Kicsit eltávolodok tõle, és megbabonázott tekintetétõl követve levetem nedves ruháimat, majd belépek mellé a fürdõkádba. Meztelen testünk teljesen összesimul. Mindkettõnk belerázkódik az érzésbe, és halkan felsóhajtunk. Istenem. Szeretem. Annyira hihetetlenül szeretem.

- Szeretlek – suttogom a fülébe, majd bele is nyalok. Kuncogva rándul össze, majd leül a fürdõkád aljára. Én is követem példáját, de úgy ülök le, hogy mellkasommal hátának simulhassak. Ismét kezembe veszem a zuhanyrózsát, és kezemmel finom mozdulatokkal haját és fejbõrét kezdem el simogatni. Mögöttem találok egy hajsampont, amibõl egy kicsit a kezembe nyomok, majd a hajába dörzsölöm. Vigyázva, hogy a hab ne menjen a szemébe, kimosom a hajából a sampont.

Picit még pancsolunk, és simogatjuk egymást a kádban, majd mikor már Nico bõre kezd dehidratálódni, elzárom a vizet, és kiszállunk a kádból.

Óvatos mozdulatokkal megtörlöm, és miután én is megtörölközöm, fölkapom az ölembe, és menyasszony módja a szobámba viszem. Mivel közben gonosz módon a törölközõt le akarja szedni rólam, visszavágásként leteszem az ágyamra, és dögönyözni kezdem. Mint egy sodrófát, úgy kezdem el meghempergetni az ágyon. Nico visítozva, és édesen kacagva küzd ellenem, de nincs kegyelem!

- Seh… sehgít… ség! – nyögi ki magából a nagy nevetés közepette. Picit még megcsikizem, de aztán kifulladva dõlök rá, és ölelem át.

- Szeretlek – mondom neki, a szeme közé nézve. Teljesen elpirul, de hosszú szempilláit rezegtetve kibök egy „én is”-t.

Olyan boldog vagyok!

- Könyörgök, engedjen el – könyörög nekem sírós szemekkel. Istenem, miért viselkedik így? Valaki megfenyegette? Vagy nem szeret? Istenem, nem tudom! Csak egyet tudok biztosan. Õ Nico.

- Tudom, hogy te vagy az – suttogom teljes bizonyossággal hangomban.
- Kérlek... ne csináld – súgja, mintha kihallgathatnának. Persze, egy lélek sincs itt, de lehet, hogy mondjuk a Mikulás hallgatózik. Tényleg! Lehet, hogy a Mikulás csinálta ezt?! De neki kedvesnek és aranyosnak kellene lennie, nem?! Annyi megválaszolatlan kérdés… Válasz meg semennyi.
- Nem érdekel semmi – jelentem ki, és hogy ne szökjön meg (no meg, hogy minél közelebb legyen hozzám), a karjaim közé kapom, és úgy viszem vissza. - Velem jössz, és kész. Nem hagylak itt, tudom, hogy te vagy az, csak azt nem, hogy te ezt miért tagadod – förmedek rá, de nem gorombán. Nem tudok vele bunkón viselkedni. Bármennyire rossz érzés, hogy így viselkedik velem, mégsem tudok rá mérges lenni, hiszen itt van velem, a karjaim közt. Szorosan belém kapaszkodik, és úgy fúrja fejét bele a vállamba, mint három nappal ezelõtt, mikor elkezdett sírni. Remélem, most azért azt nem fogja tenni…

Kis idõ múlva vissza is érünk. Chris szófogadóan nem mozdult el onnan, épp csak Nico összegyûjtött pénzét kezdte el számolgatni. Hát, neki is kell valami szórakozás…
- Chris, hozd a dobozt, kérlek – utasítom. Kicsit kikerekedett, ámuló szemekkel nézi Nicot, de nem érdekel. Õ is jön velünk. Vagyis hát nem kifejezetten jön, mert viszem, de na!

- Hová viszed a fiút? – érdeklõdik öcsike.
- Haza. Nem maradhat itt, hideg van – mosolygok le Chrisre. Nem tudok nem mosolyogni. Hiszen három sanyarú nap után végre itt van velem. - Ismered? Anyuék mit fognak szólni? – kérdezgeti öcsike. Anyáék mit fognak szólni? Hát, én biztos vagyok benne, hogy örülni fognak neki!
- Peter… koszos vagyok – suttogja. Háhá! A nevemen szólított! Istenem, hát tényleg õ Nico!

- Tudtam... – mosolygom, és édes buksijára egy puszit nyomok, de elrántja a fejét.
- Hagyja abba, kérem, piszkos vagyok – motyogja, és bár elhúzódik tõlem, a kabátomat nem engedi el. Biztos nagyon fázhat szegényke…

Az utat csendesen tesszük meg a házunkig. Még Chris sem beszél, pedig általában le sem lehet õt lõni. De most elvan csendesen.
- Nem teheted ezt – rázza meg a fejét Nico, nyomatékosítva szavait. Édes… Én ne tehetném meg? De mit is?
- Nem vihetlek meleg, biztonságos helyre és adhatok enni? – kérdezem mosolyogva. Nico még jobban összekuporodik karjaim között, és zokogni kezd. Istenem, már megint megríkattam azt, akit a világon a legjobban szeretek! Mégis mit csinálok én rosszul?!
- A szüleid haragudni fognak – suttogja. Ahha… Persze. De valószínû, örököltem valakitõl a segítõkészségemet, nem?

- Nyugi, tudom, mit csinálok! – mondom neki, mikor Chirs kinyitja az ajtót. Beviszem a házba, mint a menyasszonyokat szokás. Anya egybõl itt terem, és kerek szemekkel néz érdekes kompániánkra.

- Anya, õ itt Nico, egy barátom. Szegénykének nincsenek szülei, és most még a lakásából is kidobták. Itt maradhatna karácsonyra? – kérdezem kicsit elferdítve az igazságot. Anyának egybõl részvéttel telik meg a tekintete, és bólogat.

- Hát persze! Kicsikém, sajnállak – simogatja meg Nico arcát. Tudtam, hogy egybõl meg fogja kedvelni! – No, de már biztos nagyon fázol! Peter fölvisz a fürdõszobába, és megmosakodhatsz jó meleg vízben, rendben? – kérdezi anya. Mivel Nico ismételten a vállamba sírást választja válaszolás helyett, és felelek anyának:

- Fölviszem. Tudnál nekem adni valamilyen ruhát? Szerintem az enyémek túl nagyok lennének rá – kérem anyát, miközben fölsétálok a lépcsõn.

- Persze – válaszolja, és el is tûnik a láthatáron. Mivel úgy tûnik, Nico most elég jól elvan a kabátom eláztatásával, ezért inkább nem is zavarom fölösleges szavakkal. Beviszem a fürdõszobába, és a szennyestartóra leültetem. Kicsit nehezen sikerül a levetkõzés és levetkõztetés, mert Nico minden áron magán akarja tartani a ruháit, de ügyes vagyok, így sikerül. Hajacskáját simogatva, megnyitom a csapot, és jó melegre állítom, ami még nem égetné átfagyott testét. Könnyû testét simán fölkapom, és beleteszem a kádba. Fülig pirulva nézek végig rajta – ismét teljesen elvarázsol.

- Ma… maradj – kérlel, mikor ellépnék mellõle. Maradnék én, de keresnem kell törülközõt.

- Egy pillanat múlva jövök! Keresek neked egy jó meleg törölközõt! – mondom, és kisietek a fürdõbõl. Gyorsan beszáguldok a szobámba, és egy sötétkék törölközõt elõkapva a szekrényembõl, sietek is vissza az én kis Bambimhoz.

- Nico, itt is va… - megyek be a fürdõbe, amit teljesen üresen találok. Sehol Nico, csak a koszos ruhái. Istenem, már megint hova tûnt?! Nem akarom megint elveszíteni!

Teljesen kétségbe vagyok esve. Hiszen… Én teljesen biztos vagyok benne, hogy nem álmodtam! Nico nem lehetett csak álom! De akkor… Miért még csak lesz karácsony? Én ezt egyáltalán nem értem. Próbálom elfelejteni az „álmomat”, de nem megy. Minden annyira élethû volt. Már amennyire egy olyan dolog, hogy beleszerettem a Mikulás egyik kis Mikulásába lehetséges… De akkor is! Én szerelmes vagyok. Még ha csak egy álomképbe, akkor is.
Egész nap csak vegetálok, az ágyamban fekve, és õrültebbnél õrültebb ötleteken agyalok, hogy mégis mi történhetett. Mert hogy nem álmodtam, az biztos, bárhogy akarnak engem meggyõzni errõl a többiek. Hisz Nicot nem álmodhattam. Ugye?!
- Peter, menj ki az öcséddel, sétálni egyet! – utasít anya. Nagy nehezen, morgolódások közepette föltápászkodok az ágyból, és kitámolygok a fürdõszobába. Belenézve a tükörbe teljesen elszörnyülködök, hisz ez nem én vagyok!
Persze, három napja már, hogy nem vagyok hajlandó kikelni az ágyból. A szerelmi bánat csodákra képes… Fõleg a kinézettel. Táskás, vörös szemek, háromnapos borosta, összekuszálódott haj. De nem érdekel. Kinek pucoljam ki magam, ha egyszer Nico nincs itt?!
De azért így mégsem mehetek emberek közé. Még akkor sem, ha ez tükrözi leginkább a lelkiállapotomat. Istenem, már három napja! Három napja nem tudom, hogy mégis mi történt azon az estén.
- Pe~te~r! – kiabálja be a fürdõszobába öcsi. Gyorsan összeszedem magam, és fölöltözködöm. Mert ugye azóta a nap óta csak egy pizsomaalsó van rajtam. Mert a pizsoma felsõm szét van szaggatva. Ez is egy jel, de még anyáék sem hiszik el. És kezdem én is úgy gondolni, hogy minden csak álom volt.

---*---*---*---

- Hallgassátok, milyen szépen énekel! - kiáltja Chris a körülöttünk álló, hangosan beszélgetõ embereknek. Én is fölfigyelek a gyönyörû, csilingelõ hangra, ami karácsonyi dalokat énekel. Ismerõs hangja van, de nem azért kapom rá a tekintetemet, hanem mert érdekel, hogy ki énekelhet ilyen szépen.
Egy koldus fiú didereg egy vékony kis õszi kabátkában, a parkban levõ egyik padon. Elõtte egy dobozka, amibe az emberek pénzeket dobálnak, de nem az vonzza magára a figyelmem. Bár koszos az arca, de meg mernék esküdni, hogy ism… Nico?!
- Nico...? – teszem fel hangosan a kérdést. Igen, õ az! De…
- Ki az a Nico? – kérdezi értetlenkedve, mégis szomorú szemekkel. Azok a könnyes, õzike szemek… Õ az! Teljesen biztos vagyok benne!
- Te! – válaszolom határozottan, mire megrezzen, és lehajtott fejjel összehúzza magát.
- Uram, biztosan összekever valakivel – motyogja. Lehet, hogy nem ismer fel? Lehet, hogy õ is úgy gondolja, hogy csak egy álom volt? Vagy... Csak álmodtam? És én hiszem azt, hogy ismerem õt?
De nem! Nem. A szemeit. Azokat a gyönyörû, ártatlan, csillogó, könnyes õzike szemeit bárhol fölismerem! És a csillogó – bár most koszos, piszkos és ragacsos – arany haját is! És kecses testét is!
- Nem, nem keverlek össze senkivel. Te vagy az, Nico. Biztos vagyok benne! – állítom teljes határozottsággal. Nico hevesen megrázza a fejét, és felpattan.
- Nem! – kiáltja, és elszalad. Kis vacillálás után otthagyom Christ, a lelkére kötve, hogy el ne mozduljon, és Nico után rohanok.
- Nico! – kiáltom, de még gyorsabban fut. Jó futó vagyok, de nem olyan nagyon, így tudom, hogy nem fogom elérni, szóval egy cselhez folyamodok. Összegörnyedek, és lihegve kiáltom, hogy „Nico, segíts!”. Szerencsére bejön a tervem, és Nico visszafordul. Mikor meglátja, hogy össze vagyok görnyedve, és elég rosszul nézek ki, visszasiet hozzám.
- Jól va… van, uram? – kérdezi. Bár rá lehetne fogni a lihegésére a nyelvbotlást, de biztos vagyok benne, hogy tegezni akart.
- Megvagy! – kiáltok föl, és megragadom a karját. Próbál kiszabadulni a szorításomból, mikor rájön, hogy megfogtam, de elég erõsen tartom, nem tud megszökni. – És most szépen visszamegyünk Chrissért, aztán haza és szépen elcsicserged, mégis miért gondolod azt, hogy nem ismerlek föl. Már hogy ne ismernélek föl, ha egyszer szeretlek?! – kérdezem enyhén kiakadva. Szeretem. De az nem azt jelenti, hogy örülök, hogy madárnak néz.

- Peter... – suttogja a nevemet. Mosolyogva, de eléggé félõsen várom a válaszát, ami… nem mondhatnám, hogy nem késik, mert késik. Bár ha azt, hogy a nyakamba ugrik, és a nyakamba csókol, válasznak lehet venni, akkor egyáltalán nem aggódok emiatt többet. Mert ugye válasz helyett érzékien hozzáérinti puha ajkait a nyakamhoz. Törékeny testét magamhoz szorítom, bódító illatát magamba szívom.
- Szeretném... szeretlek – adja meg nekem a világot jelentõ választ. Érzelmeimtõl vezérelve, pillanatok alatt leteperem az ágyra. Istenem, ez most tényleg igaz? Nem álmodom?

- Olyan hihetetlen ez az egész – motyogom szinte csak magamnak, majd próbálom elhessegetni ezeket a gondolatokat. Egyre közelebb, és közelebb hajolok Nicohoz, aki tenyereivel közre fogja arcomat. Kínzóan lassan közelítek ajkai felé, Nico szemeibe nézve, hogy ha akar, akkor most utasítson el, mert több elutasítást nem fogadok el, de semmi, egy csepp elutasítást sem látok a szemeiben. Sõt! Hívogatóan az ajkamat bámulja, és csábítóan megnyalja ajkát. Istenem, õ egy csoda!

Óvatosan, mintha egy törékeny porcelán lenne, hajolok ajkaira, de mikor hajamba túrva húz közelebb magához, megtörni látszik az illúzióm. De egyáltalán nem zavar. Fõleg, mikor testével teljesen hozzám simul, lábait összekulcsolja derekamon. Inkább lelkesen vetem bele magam szája minden egyes szegletének feltérképezésébe. Õ is igazán buzgó tanulónak bizonyul; vadul viszonozza csókom. Szíve hevesen dobog mellkasában, az enyémmel szinkronban. Kezeivel és lábaival is teljesen átölel, már-már úgy érzem, kiszorítja belõlem a szuszt is, de nem zavar. Mikor megfulladok, lehet, hogy zavarni fog, de most egyáltalán nem, sõt, örülök neki. Még jobban akarom érezni! Annyira szeretem, hogy szinte szétfeszít ez az érzés. Vagy az a vágy, ami szétfeszít? Valószínû mindkettõ, mert nem csak a szívemben érzem, de nem is csak a férfiasságomban, szóval mindkettõ.

Fedetlen mellkasán végigsimítok, és direkt a mellbimbóján is. Belenyög a csókba, amitõl elszakadok tõle, és mosolyogva ránézek. Teljesen, totálisan zavarban van, amitõl még ennivalóbb. Vajon milyen ízû lehet? Hát, ha így folytatjuk, mindjárt megtudom, hogy melyik süteményre hasonlít leginkább.
- Nem akartam ám ilyen hangosan... – néz rám kerek szemekkel. A nyögésre értette? Ööö… Õ tényleg teljesen ártatlan! Istenem, nem csoda, hogy cukros bácsinak érzem magam mellette. Végül is, kis sütivel tartottam én itthon…

- Semmi baj – mosolygok rá, és ismét édes ajkait venném célba, de megint elfordítja a fejét. Már megint mi jutott eszébe? Remélem, nem az, hogy van egy kutyusa, akinek nem tud otthont adni, mert nincsen nekünk kutyaházunk. Nem vagyok ám én ilyen. Ez az énem csak olyankor jön elõ, mikor fáradt vagyok, és frusztrált. Próbálom nem kimutatni sem a fáradtságomat, sem az ingerültségemet, mert nem akarom, hogy már elsõ nap a legrosszabb formámat lássa. Elég idõ lesz elviselnie ezt az énemet is, nem kell már most.
- Mi történt? – kérdezem kedvesen. Nem akarom, hogy a fáradtságom miatt kiakadjon tõlem. Nem ilyen vagyok. Egyáltalán nem.

- Szeretlek, Peter – vallja be csillogó szemekkel, és vörös arccal. Istenem, de édes! Fáradtságomat mintha elfújták volna, a szerelmem kiûzte belõlem. - Jobban szeretlek, mint akármit eddig az életemben és szeretném, ha... ha... – dadogja elcsukló hangon. - Szóval... még közelebb szeretnélek érezni... magamban – nyögi ki zavarban. Kerüli a tekintetemet, arcán tojást lehetne sütni, annyira forró. Istenem, hát de tündéri! És én leszek neki az elsõ!

- Én is szeretlek. Ígérem, vigyázni fogok rád! – suttogom a szájába. Aprót megnyalintom, de mikor megnyitja nekem száját, nem mélyítem el a csókot, hanem egy harapás után tovább is állok. Nyakacskáját harapdálom, mely olyan, mint egy frissen sült mézecskalács – puha, finom és illatozó. Szeretem a mézeskalácsot! És õt is.

A fáradtság újult erõvel tör rám, szinte teljesen maga alá teper. Nem bírom tartani magam, Nicora omlok, mint kártyavár, amit elfúj egy kósza szellõ. Még mondanék valamit, hogy „bocsánat”, vagy hasonló, de szemeim leragadnak, és egyik testrészem sem akarja azt csinálni, amit akarok.

Valami böködést érzek meg, de annyira fáradt vagyok, hogy semmihez sincs erõm, egyszerûen kiájulok. Még érzékelek valami hangoskodást, aztán semmi.

---*---*---*---

Reggel arra ébredek, hogy anyukám aggodalmas arccal felém hajol. Kicsit szétcsúszott a kép, de pár perc pislogás után élesbe jön a kép. Mi történt? Arra emlékszem, hogy énekeltünk, majd följöttem, és… mi történt? Ja, persze, Nico! Elaludtam, basszus!

- Magához tért! – kiáltja anya fülsüketítõ hangon. Válaszként egy robajt hallok meg, a szobám felé haladni, aki ki más is lenne, mint a drága öcsikém, Chris.

- Mi történt? – nyögöm ki magamból. Mi az, hogy „magához tért”?

- Elájultál az áruházban! Még szerencse, hogy Chris annyira akart már sütit sütni, hogy utánad sietett, hogy haza ráncigáljon, mert tudta, hogy leragadnál a díszek elõtt – darálja anya teljesen kétségbeesve. De… Mi van?!

- Anya! De hát tegnap nem is voltam az áruházban! Karácsonykor nincsenek nyitva a boltok! – mondom, mire anya zokogásban tör ki. Mivel tudom, hogy tõle normális választ már nem kaphatok, öcsire nézek.

- Egy hét múlva lesz karácsony – jelenti ki, nekem meg leesik az állam, és megszédülök. De hát… Nico!

Nem kellett volna kimondanom. Ez teljesen egyértelmûvé válik számomra, mikor Nico sírásban tör ki, és elfordul tõlem. Ez még sosem történt meg velem, hogy valaki így reagáljon a szerelmi vallomásomra, de az nem is történt meg olyan sokszor, hogy legyen összehasonlítási alapom. A szívem teljesen összeszorul, a látványra is és magára a tényre is, hogy sír a vallomásom után. Ennek nem így kellett volna történnie. De mit ronthattam el?!

- Nico, mi a baj? – kérdezem aggodalmasan. Gyengéden végigsimítok az oldalán, hogy megpróbáljam megnyugtatni, de semmi javulás.
- Én... én... – De, van javulás, mert most végre meg is szólal, de ennél tovább nem jut, helyette inkább eltol magától, hogy távol legyek tõle, és felül. Elmondhatatlanul rosszul esik, szívem mintha ripityára törne. Már állnék föl, hogy még távolabb kerüljek tõle, de nem hagyja, mert visszaránt, és az ölembe mászik. Nem nagyon értem, hogy most akkor mi is van, így inkább próbálom elnyomni a remény pislákoló lángját, fõleg, mert bár ölel, még mindig sír.

Picit elhúzódik tõlem, de csak azért, hogy levegye a nyakában lógó fényes, öv szerû valamit. Mikro hallom a kikapcsolódás hangját, Nico még jobban el kezd bõgni. Most akkor mi van?!

Percekig csak hallgatunk én meg már teljesen kétségbe vagyok esve. Mi történhetett? Nem szerelmes belém? Vagy a Mikulások kódexe nem engedi ezt a kapcsolatot, vagy mi?

- Én.. én is szeretlek – suttogja. Hatalmas megkönnyebbülés árasztja el testemet, de még mindig nem tudom, mi a baja. De legalább annyit meg tudok tenni, hogy lesimogassam arcáról a könnyeket. Legszívesebben lecsókolnám, de ez most nem az a pillanat.

- Akkor mi ekkora nagy baj? – kérdezem apró, letörölhetetlen mosollyal, ami azóta a szám sarkán csücsül, amióta õ is bevallotta, hogy szeret.

- Nekünk, mikulásoknak van egy átkunk – kezd bele remegõ, halk hangon. Átok? - Nem annyira átok, csak ha nincs hová menned. – suttogja a nyakamba fúrva arcát. - Ha viszonozzák a szerelmünket, emberré változunk, és nem lehetünk tovább Mikulások. – Nem lehet többé Mikulás?! - Nem olyan nagy baj – nyugtat meg, pedig hát neki kéne megnyugodnia. - Csak nekem... nekem senkim sincs, csak az öreg. És ha megjelenik a krampusz, hogy el kell mennem, hogy... hogy visszaváltoztasson... akkor engem... akkor én... – kezd el megint könnyezni. - Laknom sem lesz hol, akármennyire szeretlek. Éhen fogok halni... teljesen reménytelen minden, akármennyire szeretlek! – zokog, és jó erõsen belém kapaszkodik. Teljesen ledöbbenve simogatom édes buksiját, és próbálom értelmezni, amiket most mondott.

- Ha jól értettem, akkor te azért hoztad rám a szívbajt, mert azt hiszed, hogy éhen fogsz halni, és nem lesz sehol sem laknod, mert egymásba szerettünk – foglalom össze az elmúlt percek történéseit.

- Ühüm – bólogat, még mindig teljesen belém kapaszkodva. Hitetlenkedve nevetek föl, mire mérgesen rám kapja a tekintetét. – Te drága, ez volt az a hihetetlen nagy probléma, ami miatt elkezdtél sírni? Istenem – rázom meg a fejemet még mindig mosolyogva. Összehúzott szemöldökkel néz rám, szemei szinte villámlanak, épp ezért folytatom. – Nyugodj meg, a belvárosban van egy lakásunk, ahol iskola idõszakban, hétköznap lakom. Tudom, hogy még csak ma találkoztunk, de én tényleg beléd szerettem, és ha szeretnél, élhetnél velem. Vagy ha az neked túl korai lenne, akkor az is lehet, hogy a környéken keresünk neked valami munkát, és itt laknál a szüleimmel. Anya úgyis mindig azon sopánkodik, hogy hiányzik neki még egy fiú, akirõl gondoskodhat… A szobám is és a lakás is csak rád várna. Csak kérned kell, és teljesítek neked bármit, amit csak szeretnél – mondom. Teljesen beleélem magam az együttélés gondolatába, de sajnos ez nem csak rajtam múlik – hanem rajta is. És fogalmam sincs, hogy fog reagálni az ajánlatomra, fõleg, hogy egy ideje már csak meredten bámul engem, de szólni egy szót sem szól.

Már megint elrontottam volna valamit?!