A hógolyó csata, és a hóangyalkázás végül úgy ér véget, hogy Nico kimerülten rám omlik. Már-már megcsókoljuk egymást, amikor Nicot eltalálja egy kósza hógolyó. Nem én voltam! De tényleg! Nem én, hanem az öcsém.

- Na megállj csak – fenyegeti Christ, és utána veti magát. Fölkelek a földrõl, és egy közeli padra csüccsenek le, onnan nézem a kergetõzésüket. Mikor egy kósza golyó fejbe talál, én is belevetem magam a csatába. Mindketten engem támadnak, de én erõsebb vagyok náluk! Elõször Christ sikerül lefegyvereznem, azután meg Nico adja meg magát. Gyõõõõzelem!

Még otthon is nagyokat nevetünk, ahogy visszagondolunk a parkban történtekre. Az egész délutánt kint töltöttük, már szürkület van. Gyorsan átvedlünk, amitõl tisztább, szárazabb, biztonságosabb érzésünk lesz. Anya a konyhában megdorgál minket egy kicsit, de biztosítjuk, hogy sokkal, de sokkal jobb dolgunk volt, mint az evés. Chris azt próbálja bemesélni magának, hogy majdnem gyõztek ellenem, de még idõben figyelmeztetem, hogy azért az még messze volt, hogy õk gyõztek volna. Ezután Nicoval kezd el zsörtölõdni, aki viszont szintén letorkollja. Anya, hogy megakadályozza Chris bedurcázását, a vacsira tereli a témát.

- Ki segít nekem elkészíteni a vacsit? - kérdezi. Én nem, az biztos! Sütit sütni szeretek, de fõzõcskézni… Á-á. Csakúgy, mint Chris sem. Nico viszont lelkesen jelentkezik kis kuktának.

- Rendben, végre egy bátor ember – mondja anya. Chööö, mintha mi nem szoktunk volna segíteni…
- Mi lesz a menü? – érdeklõdik Nico.
- Sajttal töltött pulykamellet fogunk csinálni párolt, kukoricás rizzsel, utána vaníliapudingot, málnával. – mondja anya. Az én édes szerelmem már állna föl, hogy elhagyjon engem, de megállítom:
- Csók nélkül itt hagynál? – kérdezem kivert-kutyus szemekkel. Hatásos lehetek, mert kapok is egy édes csókot. Eddig is szerettem az édességet, de most tényleg édesség függõ lettem.

- Borzalmasan kívánlak – suttogja fülembe. Szívem hevesebben kezd verni, és a véremet középre szállítja. Én is annyira kívánom õt. Lassan ott tartok, hogy fogom, fölviszem, és egész éjszakára bezárkózunk a szobába, hogy senki ne zavarhasson minket. Már állnék is föl, de anya hangja megállít benne.

- Nico, akkor segítesz? – Basszus! Anya, az idõzítésed igazán tökéletes. Az én édes kicsikém egy mosoly után elválik tõlem, és anya után siet, a konyha másik végébe.

- Peter, tedd hasznossá magad! Idén is megrendezzük a karácsonyi partinkat, készítsél süteményeket, amiket majd kitehetünk rágcsálni – utasít anya. A karácsonyi partinkat minden évben december 26-án szoktuk megrendezni, amikor meghívjuk a rokonokat, barátokat egy kis együtt levésre. Játszunk, zenét hallgatunk, megajándékozzuk egymást, és persze eszünk.

Mikor készítettük a sütiket, az alapanyagokból direkt többet készítettünk, hogy a partira frissen készítsünk, szóval kiveszem a mélyhûtõbõl a mézeskalács tésztáját, és a pultra dobom. A gyúródeszkát és a sodrófát is elõveszem, és letelepszem Nicoval szemben. Legalább gyúrás közben nézhetem, ahogy klopfolja a húst…

A mi mézeskalácsunk más, mint másoknál, ugyanis ez saját recept. Pár éve kiderült, hogy apának nem szabad búzalisztet ennie, és mivel imádja a mézeskalácsot, kitaláltuk, hogy a liszt helyett õrölt mandulát használunk bele. Így finom, kicsit marcipános íze van a sütinek, és puhább is, mint a lisztbõl készült.

Nicot figyelve szaggatom ki a tésztát, így nem is csoda, hogy végül szinte csak szívecske formájú sütik lesznek. Anya ezt halk nevetéssel fogadja, én meg picit elpirulok. Pláne, mikor Nico is édesen elvörösödik, és hozzám bújik. Annyira szeretem!

---*---*---*---

A vacsi jól sikerül, nagyon finomak az ételek, amiket anya és Nico készített.

- Hódolatom a szakácsoknak – mondja apa. Nico elpirosodva köszöni meg, anya meg fejbe csapja apát a kezében levõ ronggyal. Mindenki elneveti magát, és jóllakottan hátradõlünk. Azaz… Én nem vagyok teljesen jóllakott. Kis édességre vágyakozom… Nico pont szemben ül velem – mert ugye, szembe szemet, ha szeretsz, ha nem szeretsz, elmehetsz -, ami igazán jól jön. Kicsit elnyújtózkodok az asztal alatt, és a lábammal megsimogatom Nico combját. Fülig vörösödve kapja rám a tekintetét, és csak még pirosabb lesz, mikor szembe találja magát vágytól égõ tekintetemmel.

- Köszönöm a vacsorát – mondom anyáéknak, és fölállok az asztaltól. Én ma este a magaménak akarom Nicot, teljes egészében. Remélem, õ is ezt szeretné…

Mert én nagyon-nagyon-nagyon szeretem, és ezért akarom, hogy az enyém legyen. Csak az enyém.

- Peter, Nico, nem maradtok játszani? – állít meg minket anya kérdése. Mégis mit mondjak?! Nem akarom megbántani anyát, de… Nicoval szeretnék lenni. Most mit csináljak?

Én is nagyon szeretek veled játszani.
(L)

Mikor anyáék végre elmennek bevásárolni, mi a konyhában maradunk. Nico nagyot sóhajtva leül az egyik székre, mint aki maratont futott, és elfáradt benne. Naaaa… Azért ennyire nem szörnyû a családom. Vagy igen?

- Nem olyan szörnyû – mosolygom elé lépve.
- Nem, nem is úgy gondoltam – pislogja édesen. - Nagyon kedves családod van, csak ez a... pörgés kicsit fárasztó – vallja be, és közelebb húz magához. Hát, igen. Ezt a pörgést kicsit nehezen lehet megszokni, de annyira nem vészes. Majd beleszokik…
- Így karácsony táján meg még jobban – jegyzem meg. Fejemet belefúrom finom illatú, puha hajacskájába, és belepuszilok. - Mond csak… mit szeretnél ma csinálni?
- Elõször is megcsinálom neked a karácsonyi italt, aztán kimehetnénk a kertbe, vagy valahova... mondjuk sétálni. Azt mondta Chris, hogy havazik – mondja teljesen elpirulva. Istenem, de tündéri! Tudom, hogy mindig ezt mondom, de tényleg az!
- Milyen ital? – érdeklõdök felvont szemöldökkel. Nico vigyorogva fölpattan, és egy csókot nyom a számra. Már ölelném át, hogy tovább mélyítsem csókunkat, mikor eltáncikál a közelembõl. Hát ilyet…!

- Belemászhatok a hûtõbe? – kérdezi, én meg bólintok. Lezuttyanok a helyére, és érdeklõdve figyelem, mégis mit akar csinálni a hûtõvel. Tényleg szó szerint belemászik a hûtõbe, de úgy, hogy közben formás fenekével felém pucsít. Legszívesebben fognám, lehúznám róla a nadrágot, és itt, helyben meg… khm… igen. Szóval, magamévá tenném, és azért, hogy ez ne történjen meg, mert csak „kicsit” akadna ki Nico, tekintetem megpróbálom elfordítani azokról a gyönyörû félgömbökrõl. Hát, mit ne mondjak, nem igazán sikerül. Szerencsére úgy látszik, végez a hûtõ kifosztásával, és mosolyogva felém fordul, és elém sétál.

- Szeretlek – mosolyogja és végre megcsókol. Ujjaival végig cirógat, mellkasomtól egész a hajamig, amitõl kiráz a jólesõ hideg.
- Én is szeretlek – felelem. Édes kicsi szerelmem megpiszézi az orromat, lágyan mosolyogva. Homlokomra is nyom egy puszit, majd visszasasszézik a pulthoz, és az italommal kezd el foglalatoskodni. Kerek tizenegy perc múlva el is készül a finom, gõzölgõ ital.

- Idd csak, én nem szeretem a tejet – mondja, és ideadja az innivalómat, majd az ölembe csüccsen, és átkarolja a nyakamat. - Borzalmasan jó veled lenni – hízelgi, és ismét megcsókol. Valami fantasztikus érzés, ahogy összesimulunk, miközben nyelveink vad táncot járnak. Legszívesebben el sem válnék tõle, de mikor mozdítom a kezemet, hogy magamhoz szoríthassam, a kezemben tartott forró ital kilöttyen, és megégeti a kezemet. Felszisszenve válok el Nico ajkaitól, és gyorsan leteszem a pultra a bögrét.

- Jól vagy? Nagyon megégetted magad? – aggodalmaskodik Nico, és fölhúz a székrõl, hogy folyó víz alá tarthassam kezemet.

- Semmi gond, jól vagyok – nyugtatom, de azért igenis baromira fáj! Csak inkább nem mutatnám, nem akarom hogy nagyon aggódjon értem az én édes szerelmem. Percekig a hideg víz alá tartom kezemet, aztán mikor úgy érzem, hogy nem fáj annyira, elveszem. Egy apró kis puszit kapok a piros, érzékeny bõrfelületre, amit mosolyogva fogadok. – Szeretlek – szorítom magamhoz ezt az édes kis tündérkét, aki szintén belém csimpaszkodik.

- Én is téged. Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon szeretlek! – mondja a mellkasomba motyogva. Nem is tudom mennyi idõn keresztül kapaszkodunk egymásba, de mintha évekig állnánk így. Édeskés illatát mélyen magamba szívom, törékeny testét magamhoz ölelem. Annyira szeretem.

Lassan bontakozunk ki egymás karjai közül, de Niconak már láthatóan mehetnékje van, így fölkapjuk magunkra a meleg ruhákat, és kimegyünk a házból. Öcsinek igaza volt – mindenütt fehér, puha hótakaró borítja a tájat, egyedül az utcák latyakosak, az autók miatt. Egy közeli parkba sétálunk, amihez csak az úttesten kell átmenni. Nico belém karol, így vezetem, merre menjen. Nyugodt sétánk, mondhatni andalgásunk közben beszélgetünk. Egy ötlet formálódik meg fejemben, ezért úgy teszek, mint aki cipõt köt, de igazából egy hógolyót gyúrok, és mikor fölállok, gyorsan megdobom Nicot. Pár pillanatig meglepetten pislog, de aztán huncut szikra gyúlik szemében, és õ is lehajol egy hógolyóért. Háhá…

- Hógolyó csata! – kiáltom, és vigyorogva vetem bele magam a hógolyógyártásba. Kacagva dobáljuk egymást, és jól érezzük magunkat. Annyira jó érzés vele… Szeretem. Kimondhatatlanul szeretem.

- Jó reggelt – mosolyog rám édesen. - Nem keltettelek fel éjszaka, ugye? – érdeklõdik félõsen, de nem értem, miért. Talán beszélne álmában? Vagy alvajáró?
- Ugyan miért keltettél volna? – kérdezem felvont szemöldökkel. Közben a tálcát lerakom a combjaira, mire fölcsillannak szemecskéi. - Nyöszörgök álmomban – vallja be félénken. De édes! - Sokak szerint hangosan – fintorogja. Ajj, hát meg kell zabálni a drágát! Fölfalás helyett azért inkább csak megpuszilom az orrocskáját.
- Egyél inkább – noszogatom. Ahogy a mama mondaná: Olyan kis vékonyka. Ami nem is baj, mert Nico így Nico, de azért egy kevés husi igazán nem árt meg neki… - Megcsináljam neked? Mit kérsz? – érdeklõdöm. Hülyeség, ha azt érzem, hogy legszívesebben mindent megcsinálnék neki, hogy még csak a kisujját se kelljen fölemelnie?
- Megcsinálom én magamnak – mosolyogja. - De elõtte mond, neked mit csináljak? -  kérdezi, nagy szemecskéit rám függesztve, és egy picikét elpirulva. Annyira meseszép…
- Vajas zsömit felvágottal, de megcsinálhatom ám magamnak is – mondom, és kezemet ráteszem meztelen karjára, ami pillanatokon belül tiszta libabõr lesz. Most fázik, vagy én is olyan hatással vagyok rá, mint õ rám? Hát, vagy is-is…
- Nem, nem! Ragaszkodom hozzá – mondja határozottan, a szemembe nézve. - Sõt, ha ettünk, megismertetlek a különleges, karácsonyi italommal – kacsintja édesen vigyorogva. Kicsit vajkrémes ujját bekapja a szájába, és szopogatni kezdi. Képzeletem elkalandozására vérem mind középre áramlik, amin az sem sokat segít, hogy a takaróm nem takar valami sokat meztelen bõrébõl. Nem bírom tartani magam, így a tálcát gyorsan eltüntetem az útból, és én kerülök a helyébe. Nicot ledöntöm az ágyra, amitõl picit felnyekken.
- Peter... – sóhajtja. Rossz õzike volt. Képes volt, és már korán reggel felizgat, de úgy, hogy még csak nem is tud róla!
- Ne csinálj ilyet legközelebb, csak ha komolyan fel akarsz izgatni – súgom a fölébe, és édes, hamvas bõrét kezdem el csókolgatni. Kényeztetésem nyomán sóhajtozni kezd, és kezecskéivel hátamat karmolássza. Fájdalmat nem okoz, inkább még jobban beindít, ahogy érzem a bõrömbe mélyedõ körmeit. Nyakáról áttérek ágaskodó mellbimbójára, ami már ennyitõl tiszta kemény. Nyalogatom, szopogatom, amitõl az én édes szerelmem már csak nyöszörögni tud. Úgy imádom, hogy ennyire érzékeny, és ilyen hatással vagyok rá!

Kopp-kopp – hallatszik az ajtó felõl, majd az én drága öcsikém hangja is behallatszik. Annyira jól tud idõzíteni, de komolyan…

- Peter, meddig akartok még aludni?! Havazik, gyertek le! Anyuékkal nemsokára menni fogunk vásárolni, addigra jó lenne tudni, mit akartok majd ebédelni meg vacsorázni – kiabálja teljesen felháborodva, hogy mi még hogy-hogy alszunk még. Nicoval egymásra pillantunk, majd egyszerre felnevetünk. Hát, azt hiszem, ma reggel már nem fogunk elmerülni egymásban. Akarom mondani… Én nem fogom elmerülni benne. De talán nem is olyan nagy baj.
 - Megyünk már – kiáltom ki Chrisnak. - Reggelizünk és lemegyünk.
- Ha kész vagytok, gyertek le, siessetek! – teszi hozzá, majd már csak a trappolását lehet hallani. Hát igen… Ez az én öcsikém!
- Bocsi – nézek rá bocsánatkérõn, és végigsimítok édes arcán. Nico csak visszamosolyog, és belepuszil a tenyerembe.
- Semmi baj, ez valami jel lehetett. Tényleg menjünk le lassan - mosolyog rám. Férfiasságom fájdalmasan megrándul, amiért most sem lehet az enyém teljesen, de próbálok lehiggadni. Nehéz a közelében, de… Csak sikerül.

---*---*---*---

- Na végre – duzzogja Chris. - Azt hittem, beragadtatok – morogja, és egy jó nagyot harap a reggelijéül szolgáló Nutellás kalácsból.
- Még ettünk – mondom, és leteszem a tálcát az asztalra. Öcsi csak felhorkat, majd folytatja tovább az evést.
- Üdvözletem – szólal meg Nico, és apának kezet nyújt, anyának meg kezet csókol. De édes! - Nico vagyok, Peter barátja – mondja pironkodva. Apa fölkuncog, mire anya egy lesúlytó pillantással jutalmazza, apa pedig gyorsan az újságba temeti az arcát. Höh, hát igen, nálunk is anya viseli a nadrágot.
- Igen, drágám, tudom, hogy a fiam párja vagy – mondja anya mosolyogva. Nicoval versenyt pirulunk – annyira ciki… Persze, örülök, hogy elfogadja, de akkor is! Ezt nem feltétlenül így kellett volna. Apa szintén elvörösödik az újság mögött. Hát, nem vagyok benne biztos, hogy nem reménykedett egy unokában, és abban sem, hogy mennyire áll jól ehhez a dologhoz, de biztos vagyok benne, hogy anya úgyis meg fogja puhítani.
- Anya! Apa! Egyetek már, menni akarok! – utasítja õket Chris. Apa vicceskedve szalutál egyet, anya meg az ujjával megfenyegeti öcsit. Hát, nem mintha az olyan sokat érne… - Ti meg - fordul felénk a tábornok úr – mondjátok már meg, mit akartok vacsizni! – „parancsolja” meg Chris. Ejj-ejj, ez a fiú kezd elkanászodni… Meg kéne büntetni…
- Öcsikém, ugye nem gondolod komolyan, hogy te parancsolsz? – kérdezem kedvesen. Chris csak bólint, mire gonoszkodón fölcsillannak a szemeim. – Akkor ez azt jelenti, hogy valakinek jót tenne egy kis… CSIKI! – kiáltom, és megcsikálom öcsikét, aki kegyelemért könyörögve küzd ellenem, és próbálja kitépni magát a kezembõl. Végül egy picit engedek neki, és kimenekül karmaim közé, Nico háta mögé, aki kis meglepettséggel, de mosolyogva néz minket. Chris belekapaszkodik, és a háta mögül dugdossa ki rám a nyelvét.
- Na, megállj csak! – vigyorgom gonoszan, és megindulok feléjük. Nico nagyokat pislog – gondolom most épp azon gondolkozik, hova a fenébe is került -, Chris meg nagyokat nevet, de mikor odaérek, már nem virgonckodik annyit.
- Wá! Segítsééég! Nico, védj meg! – kiáltja, és teljesen elbújik Nico háta mögött. Ccc… Azt hiszi, így megmenekül? Kis naív… Nico próbálja takargatni Christ, de nekem van egy titkos fegyverem! Megcsókolom az én édes szerelmemet, aki egy ideig ellenáll, de aztán szinte beleomlik karjaimba. Öcsémet teljesen elfelejtem, és átadom magam a csóknak. Lágyan keringõznek nyelveink. Annyira imádom…
Anya kuncogása térít magamhoz, és pirulva elválok Nicotól. Kicsim ijedten körülpillant, majd teljesen elvörösödik, és édes buksiját a mellkasomba fúrja. Annyira hihetetlenül szeretem!
- Készüljetek már! – morgolódja öcsike, mire mindenkibõl kirobban a nevetés. Hogy én hogy szeretem a családomat…

- Nagyon szeretlek – suttogja édes, rekedtes hangon. Mosolyom még melegebbé válik a vallomására. Istenem, hogy én mennyire szeretem ezt a fiút! - Nagyon, nagyon, nagyon szeretlek - suttogja, és felhúz magához, és hozzám bújik. Lehelete a nyakamat cirógatja, illata bódítóan hat érzékeimre. Olyan jó érezni õt! Annyira nagyon imádom… Nem tudnék nélküle élni! Hogy eddig tudtam, az csak azért volt, mert nem ismertem eddig. De mindig is csak rá vártam. Õ az én életem értelme.

- Én is szeretlek – suttogom, és ölelésem még szorosabbra veszem.

- Peter... – sóhajtja, és arrébb tol, de legalább mosolyog, szóval nem tettem semmi rosszat, amiért eltolna maga mellõl. - Tudod... – simít végig az arcomon. - Olyan jó veled. De én ma nem szeretnék többet – pislog fel rám boci szemekkel, amire nem lehet nem elmosolyodni. Annyira édes. És nem is haladtam volna tovább, még ha nem is kéri, akkor sem. Túl korai lenne. A múltkor eltûnt, mikor tovább akartunk menni. Most inkább soha nem fekszem le vele, minthogy eltûnjön elõlem az én életem. Puhán megcsókolom, ami telve van a szerelmemmel iránta, és közben selymes bõrét cirógatom. Mellkasomban szívem hevesen dobog, mert bár nyugodt vagyok, hogy velem van, közelsége ezt hozza ki belõlem.

Lassan hátradöntöm az ágyra, közben nem szakítjuk meg a csókot. Mellkasomat simogatja, könnyei potyogni kezdenek. Most nem ijedek meg, mert tudom, hogy szeret, és csak ez a fontos. Lágy csókunkat nem szakítom meg, csak ujjaimmal törlöm le gyémántként ragyogó könnycseppjeit.

Pár perccel késõbb már csak fekszünk, és egymást simogatjuk.

- Borzalmas volt nélküled – sóhajt föl keservesen. Megértem. Nekem is kínzó volt. - Nem a hideg, vagy az éhség, vagy az, hogy nem tudtam pihenni. Csak pusztán a tudat, hogy nem vagy velem – vallja be, de kerüli pillantásomat. Pedig annyira szeretnék belenézni azokba a gyönyörû, õzikeszemeibe. - Tudod, ha nem vagy velem, olyan rossz. Üresnek érzem magam, olyan furcsa a mellkasomban. - csókolja meg a mellkasom, majd picit fölemelkedik, és megtámaszkodik mellettem. Végre szemeimbe pillant, amiben elmerülhetek.

- Örökre szeretnék veled maradni – suttogja édesen. - Akármit feladok érted, amit csak fel kell, és bármit megteszek, csak hadd maradjak veled, kérlek – néz a szemembe, és végigsimít arcomon. Nem kell semmit sem tennie érte. Elég, ha tényleg csak velem van, és velem marad örökre. - Tudom, hogy csak pár napja ismerlek, de tudom azt is, hogy nem akarok nélküled még egy percet sem eltölteni. Én... én akármit megtanulok! Ha azt kéred, el is végzem a ti iskoláitokat, vagy bármit. Csak maradj velem, kérlek... Nem akarok visszamenni Lappföldre, csak ha téged is vihetlek. Ott szeretnék lenni, ahol te. Te hogy érzed? – kérdezi. Istenem, hogy én mennyire szeretlek!

- Annyira szeretlek, hogy azt el sem lehet mondani. Bármit megtennék érted, és legszívesebben bezárnálak egy szobába, hogy senki se vehessen el tõlem. Soha nem akarlak elengedni magam mellõl – vallom be szívem legmélyebb, önzõ oldalát. Én tényleg bármit megtennék érte. – Szeretlek. Szeretlek. Annyira nagyon szeretlek – suttogom szemeibe mélyedve, és így, nyitott, egymásba fonódó tekintettel megcsókolom. Nyelvemet lágyan végig futtatom ajkán, bebocsátást kérve, amit meg is kapok. Finoman csókolom meg, és nézni akarom közben gyönyörû szemeit, de mikor nyelveink összeérnek, lehunyja szemét. Annyira gyönyörû. Tényleg nem akarom elengedni magam mellõl, soha, de soha többet. Õ az enyém. Csak az enyém.

Percekig csókolózunk, de nem szenvedélyesen, hanem szerelmesen, lágyan. A levegõhiány miatt válunk el egymástól. Nico szemecskéin már látom, hogy eléggé kifáradt, úgyhogy csak orrommal megpiszézem orrát, és arcát, majd egy jó éjt puszit adok homlokára, és ölelésembe vonom. Fejecskéjét mellkasomra fekteti, miközben haját cirógatom. Így, egymásba fonódva aluszunk el. Még álmomban is ölelem – most nem szakíthatják el tõlem.

---*---*---*---

Reggel én ébredek hamarabb, így figyelhetem édes arcát, álmában. Édesen csücsörít, és orrocskáját picit felhúzza, mintha valamin nagyon koncentrálna. Annyira hihetetlenül édes. Órákig el bírnám nézegetni, de inkább óvatosan kibújok szorításából, és kimegyek a szobából.

- Jó reggelt! – köszöntöm a konyhában sürgõ-forgó anyukámat, majd egy puszit nyomok arcára. Annyira boldog vagyok most!

- Szia – mosolyog rám. – A barátod hogy van? – kérdezi aggódóan.

- Már jobban. Még alszik, de mindjárt keltem, és viszek fel neki reggelit – mondom, és összeszedegetek pár reggelinek való dolgot. Egy tálcára rakom a talált dolgokat, és már indulnék ki a szobából, mikor anya így szól:

- Édesek vagytok együtt. – Totálisan elpirulok, és valami válaszfélét morogva fölsietek a szobámba. Honnan jött rá, hogy együtt vagyunk? Mondjuk… Lehet, hogy este kicsit hangosak voltunk? Vagy egyszerûen látszik rajtam, mennyire imádom én Nico drágámat? Bármelyik is legyen, mindegy. Örülök, hogy elfogad minket anya.

- Ébresztõ, én édes kis szerelmem – suttogom Nico fülecskéjébe, miután az éjjeli szekrényemre lepakolom a tálcát. Picit forgolódik, mint aki nem akar felkelni, de aztán kinyitja csipás szemecskéit. Egy csókkal köszöntöm – õ az én édes Csipkerózsikám. Az életem. A szerelmem.

- Peter... – szólal meg picit pihegve Nico.

- Hm? - kérdezek vissza, hogy ösztökéljem a további beszédre. Mosolyogva ránézek, és úgy várom, mit akar mondani. Bátortalanul végig simít édesem a karomon, és felém fordulva egész az alhasamig lesimít. A levegõm bent akad, és elkerekedett szemekkel pislogok Nicora. Ez most… Komolyan azt akarja jelenteni, amire gondolok?

- Nico... – nézek mélyen a szemébe, de õ elfordítja a pillantását, és kezecskéjét besiklatja a törölközõ alá. Kezecskéjével egybõl megragadja a férfiasságomat, amitõl felnyögök. Azt hiszem… Semmi ellenvetésem ez ellen, így hanyatt fekszem. Kicsim felbátorodva fölül, és miközben szenvedélyesen megcsókol, lassan masszírozni kezd. Istenem…! Ahogy nyelvével körül kíváncsiskodik a számban, puha kezecskéjét lágyan jártatja férfiasságomon… Biztos, hogy szûz?

Igen, biztos. De talán épp ez benne a legszebb. Szeretem õt. Mindennél jobban. Ha akarná, a csillagokat is lehoznám érte!

De most õ kényeztet. És ettõl nem csak a férfiasságomat, de a mellkasomat is elönti a forróság.

- Nico... – suttogom, és félig lehunyt szempilláim közül ránézek. Én is kényeztetni akarom õt. Megérdemli. Õ mindent, de mindent megérdemel.
- Csak élvezd.... kérlek! Engedd, hogy én is adjak valamit neked – mosolyogja. Istenem, hogy lehet valaki ennyire gyönyörû?! És ennyire ártatlan, miközben a férfiasságomat kényezteti egyre gyorsabban?! Áh! Igen!

Fejemet extázisban hátrahajtom, és csak lihegni tudok. Nico… Nico… Nico… Én édes kicsikém! Áh…

Ajkaim kiszáradtak, ezért megnyalom õket, de tudok egy jobb módot, így Nicot magamra rántom, és egy mohó csókra. Szinte kiszívom belõle a levegõt, nyelvemmel ki-be hatolok a szájába, mintha a nyelveink szeretkeznének. Édes szájacskájába nem tudok betelni, de mivel közben is mozgatja kezét, a hamar kifulladok a levegõ hiánytól, ezért el kell válnunk.

Ah…! Én… Mindjárt… Mindjárt elélvezek! Ah!

Mikor forró magom kilövell, úgy érzem magam, mintha szállnék. Percekig csak pihegni vagyok képes, még a szememet is nehéz kinyitnom. Valami hihetetlenül fantasztikus volt.

- Sosem láttam nálad… helyesebb fiút – bókol nekem. Résnyire nyitom szemeimet, és egybõl szembe találom magam édesen vörös arcocskájával, és csillogó szemeivel. Annyira beszédesek ezek a gyönyörû, érzelem-dús õzike szemek! Istenem, mennyi érzés kavarog bennük…! Szerelem, csodálat, vágy… Gyönyörû! És az enyém.

- Hihetetlen voltál – dicsérem meg. – Szeretlek – mondom ismét, és Nico arca még vörösebb árnyalatot vesz föl.

Piros arcocskáját látva egybõl fölélénkülök, hát még mikor meglátom, ahogy törölközõje majd’ kiszakad az erekciójától. Gyorsan felállok, amitõl törölközõm egybõl le is esik rólam. Nem érdekel, úgysem kell, és amúgy is élvezem, mikor Nico édesem kerek szemecskéivel próbálja befogadni látványomat.

Elé sétálok, és letérdelek elõtte. Kezeimmel magamhoz húzom fejét, és egy lágy csókot lehelek ajkaira. Ujjaimmal beletúrok puha hajacskájába, másik kezemmel végig simítok elõször a hátán, majd mellkasán. Finom libabõr lepi el testét, gyönyörû, rózsaszín mellbimbói megkeményedve meredeznek felém. Nem is állok ellen invitálásuknak, egyik édes kis mellbimbóját egybõl számba is veszem. Nyalogatom, harapdálom, és érzem, hogy ettõl egyre keményebbé válik, sóhajtozásaitól, erotikus hangjától meg én válok egyre keményebbé. Istenem… Megveszek érte!

Picit izeg-mozog az édes, valószínûleg már nagyon kényelmetlen lehet törölközõbe bugyolálva lenni, így megkönyörülök rajta, és kibontom a csomagolásból. Szemeim egybõl édes, már az elõváladéktól fénylõ péniszére esik. Olyan, mint egy finom marcipánrúd. Muszáj megkóstolnom! Picit benedvesítem az ajkaimat, és ellazítva torkomat, a számba engedem. Még sosem csináltam ilyet, remélem, nem lesz rossz neki. De ha azt csinálom, ami nekem is jól esne, akkor biztos jó lesz neki is.

Nyelvem hegyével a makkon körözgetek, és lenyalom édes nektárját. Mrrr, finom. Kicsit kesernyés, de ettõl eltekintve olyan édes, mint õ. Torkomat teljesen ellazítom, és megpróbálkozom azzal, hogy teljesen elnyeljem. Nico, szerelmem furcsa, csuklás szerû hangot hallat, ami félúton van a zokogás, és a nyögés között. Fél szememmel fölsandítok rá, miközben fejemet hímtagján mozgatom, és amit az arcán látok, teljesen elönt tõle a forróság. Annyira erotikus arckifejezése van! Istenem, de gyönyörû! És én hogy imádom…!

- Pe… Peter! – nyögi elfúlón, és elélvez. Édes magja végig folyik nyelõcsövemen, picit furcsa érzés, ezért kicsit köhögnöm kell, de az egészet lenyelem.

Halk szipogást hallok meg, amitõl szívemet összefacsarja valami, de mikor fölnézek, és meglátom, hogy közben mosolyog, szemei meg a boldogságtól csillognak, nagy megkönnyebbülés áraszt el. Istenem, hogy szeretlek, édes kicsikém… - gondolom, mikor édesen rám nevet. Nagyon, de nagyon szeretlek.