- Hagyjatok minket magunkra - utasítja a Télapó. Szemem sarkából látom, hogy jó pár manó van itt, a szobában, gondolom, nekik mondta. Így is van, ugyanis azok a gnómszerû kis valamik morogva távoznak. Milyen kis mirgõ-morgók! Nem csoda, hogy a Hófehérkébõl az egyik törpének Morgó a neve. Tisztára ugyan így néz ki az is, mint ezek az izék.

A Télapó, miután az izék kivonultak, és csak hármasban maradtunk, hümmögve ránk néz.

- Kicsit gömbölyödtél – jegyzi meg. Igaz, mosolyogva, de akkor is! Ilyet nem illik mondani. És szerintem Nico így tökéletes, ahogy van. Mondjuk én 100 kilósan is szeretni fogom… De mikor hozzánk érkezett, kicsit tényleg túl sovány volt. - Pedig csak pár nap volt.
- Kicsattanok a szerelemtõl – mondja Nico boldogan mosolyogva, amitõl ellazulok. Talán annyira nem kell tartani, hogy elveszik tõlem. Ha már mosolyog…

- Azt látom – bólint a Mikulás. - Gyertek, üljetek csak le – mutat a kis asztal melletti két üres székre, szembe vele. Szófogadóan helyet is foglalunk, mire egy-egy bögre, gõzölgõ forró csoki jelenik meg elõttünk. Belekortyolok a forró italba, és egybõl összefut a nyál a számban. Hát ez isteni! Kíváncsi lennék, hogy Judy receptje alapján készült-e, és vajon hogy van, rázva, vagy keverve. Mert ugye Judy „rázta, nem keverte”. Vagy csak túl sok Télaput néztem?

- Szóval te vagy az a fiú, aki elcsavarta a kedvenc kismikulásom fejét – pillant felém az Öreg.

- Hát... igen – ismerem be kicsit zavartan, ám büszkén.
- Furcsa dolog ez a kapcsolat… érdekes, hogy két fiú egymásba tudott szeretni, de hát az öcséd kérésének eleget kellett tennem, hiszen még rajta van a jogosultak listáján. Bár azt nem gondoltam, hogy ekkora kalamajkát kavar – jegyzi meg a szakállát simogatva a Mikulás. Hát igen… Csak engem kellett volna megkérdezni, én egybõl mondtam volna, hogy bármilyen ötletébõl zûr kerekedik. Õ az én zûr-fiúcskám.

- Fõnök... – kezdi Nico. - Én tényleg szeretem Petert. Azt hiszem, bizonyítottuk is, csak a szívünkbe kell nézned és te magad is látni fogod, hogy minden rendben lesz, ha elengedsz engem – mondja édesem, és könyörgõ szemekkel nézi az Öreget.
- Nico, ez nem így megy – sóhajtja keservesen. - Ha elengedlek, mégis mi lesz veled? Semmihez nem értesz, csak a játékkészítéshez. Papírjaid sincsenek...
- Megoldjuk – szólok közbe, mire mindketten egybõl rám néznek. - Mármint... én gondoskodom Nicóról, a papírokat meg beszerezzük! Majd azt mondjuk, hogy elhagyta az igazolványait és csináltatunk neki másikat! De nem fogom engedni, hogy baja legyen. – jelentem ki teljesen határozottan és magabiztosan.

- Hajj… Úgy mondod, mintha ezek teljesen hétköznapi dolgok lennének. De nem azok. És mégis hogy gondolod? Te tanulsz, aztán meg dolgozol, miközben Nico csak otthon henyél, és végzi a házimunkákat? – kérdezi az Öreg kissé ellenségesen. Mintha nagyon nem akarná elengedni Nicot. Már pedig el fogja, ugyanis Nico drágám az enyém!

- Természetesen azt tehetne, amit csak akar. Ha otthon akar lenni, akkor azt, ha viszont szeretne iskolába járni, akkor beíratjuk. A papírokat meg nem olyan szörnyen nehéz elintézni – mondom, és bízom benne, hogy ez tényleg így van, így lesz. A Mikulás nagyot sóhajt, és elkenõdve ránk néz.

- Rendben. De vigyázzál az én kis Nicomra! – fenyeget meg az ujjával. – Februárig még lesz idõd meggondolni magad – fordul Nico felé -, és ha valami gond van, nyugodtan szóljál. Ha már úgy érzed, hogy nem szereted ezt az embert, csak gyere haza, és nem is kell soha többet látnod. Nekem meg februárig lesz idõm kigondolni a feltételeimet… - dörmögi a Télapó a szakállát simogatva. Szívesen elnevetném magam, mert vicces, csak éppen nem akkor, amikor az én egyetlen szerelmemet próbálja rávenni arra, hogy hagyjon el engem. De Nico nem fog, és én sem õt. Mert mi egyek vagyunk. Két test, egy lélek.

- Lassabban már, öcsi – szólok rá erélyesen.
- Jól van már – nyújtja ki rám a nyelvét a kis szemtelenke, majd kerek boci szemekkel Nico felé pislant. Ejj, nem elcsábítani kis tojáshéjjal bevont fenekûként a szerelmemet!
- Persze, hogy kész  - mondja Nico, és hallom hangján, hogy mosolyog. Öcsike szépen megöleli, de még szerencse, hogy nem volt Nico kezében pohár, mert most tuti, leforrázta volna magát. Ejj, ez a szeles gyerek…
- Örülök, hogy te leszel Peter felesége – mondja az én drága öcsikém, mire elröhögöm magam. Igen, õ az én kis asszonykám!
- Chris, olyan rossz vagy – mérgelõdik az asszonyka, majd idehozza a finom tejecskét. Én megemhoz húzom, és úgy iszom a finom italt. Nem értem, mit nem lehet ezen nem szeretni… Pedig tök finom!

---*---*---*---

A nap egészen nyugodtan telt. Apa és anya valamerre elmentek, Chris is elment játszani pár barátjához, így Nicoval kettesben lehettünk. Vacsi után kis családi gyûlést tartottunk, és apa ismét elmondhatta sérelmeit, és unoka-hiányát, Nico pedig bizonygathatta hûségét. Nekem nem kell bizonyítania, én tudom, hogy szeret engem, és soha nem hagyna el. Bár egyszer elhagyott, és azóta sem tudom, mi miatt volt az, már nem is igazán lényeges. Hiszen most itt van velem.

A fárasztó bizonygatás után visszajöttünk a szobába, és most egymás karjaiban fekszünk, és csak hallgatjuk egymás lélegzetét. Hirtelen erõs szorítást érzek meg a karomon. Furcsállkodva ránézek Nicora, aki meredten bámul egy pontot, így én is követem tekintetét. Egy igazán… érdekes kis… izé jelent meg a szobámban. Elõször már majdnem fölröhögök, de aztán rájövök, lehet, hogy ez az izé azért jött, mert el akarja vinni Nicot, így én is erõsebbre veszem a szorítást Nicon.
 - Nem megyek – jelenti ki az édes kicsikém macskaként fújtatva. - Menj innen, undok manó! Takarodj – sziszegi.
- Nyugodj már le – mondja bosszúsan az izé. Manó. Eh, nekem csak izé marad. - Az öreg hívott, de nem csak téged – néz rám az izé, mire Nico szorítása még jobban erõsödik karomon.
- Nem megyünk! – jelenti ki Nico. Az izé megint bosszúsan sóhajt egyet, aztán elnagyolt mozdulatokkal fehér hópehely-láncokat varázsol körénk, hogy aztán egy pukkanással eltûnjünk.

Ööö… Ahha. Okké. Én, azt hiszem, álmodom. Mert jó, jó, tudom, hogy Nico a télapó egyik pót-télapója, de hogy ne csak tudjam, de lássam, és érezzem is. Az kicsit kiakasztó. De egyben vicces is! Viszont ez az izé idegesítõ. Az ilyenekre szokta a kis tökfej öcsikém azt mondani, hogy felvágós. Mert az. Vagy náluk tényleg hópelyhek közt szokás utazni?
Közben egy kis, színes szobába érkezünk meg. Picit megtántorodom, mert elég ingatag lábakra érkezem, de Nico megtart.
Mikor úgy-ahogy úgy érzem, nem fogok teljesen kiakadni az elõbb átéltektõl, körbenézek. Azaz körbenéznék, ugyanis pillantásom egybõl arra az öregemberre esik, akirõl minden egyes Mikulás mintázva van.
- Nem hagyom el még egyszer Petert! Szeretjük egymást! – töri meg Nico durcás, harcias hangja, mire rákapom a tekintetem. Határozott szemekkel nézi az öreget, nekem meg lassan el jut a tudatomig a „még egyszer” jelentése. Szóval… Lehet, hogy emiatt az öreg miatt kellett szenvednünk egymástól?!
Óvón átölelem Nicot és én is megszólalok:
- Szeretem Nicot. És nem engedem át senkinek! – jelentem ki eltökélten, és egy puszit nyomok édes asszonykám homlokára.

- Én is szeretlek - suttogja, és magához ölel. Jó így, de félek, hogy összenyomom, szóval inkább legördülök róla, és a fejét a mellkasomra húzom. Nico édesem teljes testével rám gördül, és simogat. Annyira fantasztikus érzés vele lenni! Mellkasomat szinte feszíti ez az érzés, és a szemeimen keresztül, könnycseppekként akar távozni, de nem engedem.

Kicsim a mellkasomat puszilgatja, simogatja, ahol csak ér, én pedig puha, édes illatot árasztó hajacskájába temetem fejemet.

Annyira szeretem Nicot! Úgy érzem, õt tényleg nekem teremtették. Vagy engem teremtettek neki? Mindegy is… A lényeg, hogy mi egymásnak vagyunk szánva. Hihetetlenül szeretem. Bármit megtennék érte! És tudom, hogy õ is így érez. Nem tudom, miért, de mintha nem csak a testünk, de a lelkünk is összeforrt volna, szinte érzem, amit érez, és hallom, amit gondol. Még mintha a szívünk is egyszerre, heves dobogással verne!

Meztelenül alszunk el, egymást átölelve. Nico rajtam fekszik, de egyáltalán nem nehéz, sõt, ez egy édes teher. Annyira szeretem…

---*---*---*---

A napok gyorsan telnek, szinte repülnek. Hihetetlenül boldog vagyok Nicoval. Anyáék is megkedvelték, és elfogadták, sõt, öcsi sem zavar minket olyan sokszor, mert megtanulta, ha a szobám ajtaja zárva, akkor Nicoval együtt játszunk, elmerülve egymásban. A szeretkezéseink annyira hihetetlenek. Sosem hittem volna, hogy nem csak a testünk és a szívünk lehet egymásé, de a lelkünk is. Mintha minden egyes alkalommal egy láthatatlan kapocs mindig szorosabban összeláncolna minket. És ez valami csodálatos érzés.

Karácsony elõtti napon, Nico volt olyan édes, hogy fölajánlotta, hogy készít nekünk karamellás tejet. Természetesen Chris és én egybõl ugrottunk a lehetõségre, szóval várjuk, hogy megkapjuk. Anya sajnos közben befog minket mosogatni, de szerencsére csak pár tányérat kell betenni a mosogató gépbe, azt meg gyorsan meg tudom csinálni.
- Nico… beszélhetünk? – kérdezi apa.
- Persze, természetesen – mondja Nico, és hallom, hogy közben mosolyog.

- Nem akarlak megbántani, de szeretném, ha tudnád. Nem tudok teljes szívembõl örülni a kapcsolatotoknak, és nem akarom tovább játszani, hogy mégis – jelenti ki apa. Mi?! Én ezt… Hogy-hogy nem éreztem? Kerek szemekkel megfordulok, és szembe találom magam Kicsim kétségbeesett, és apa komor pillantásával. Gyorsan megtörlöm a kezem, és odamegyek hozzájuk.

- Tessék?! – akadok ki.

- Peter, mindig is gondoltam, hogy nem a nõket kedveled. De mindig is az volt az álmom, hogy legyenek unokáim – lehetõleg fiúk. És azért gondolni és látni más dolog. Kedvelem Nicot, aranyos fiú, de ha belegondolok, hogy miatta nem lehetnek unokáim… - mondja tárgyilagosan. Én… Erre nem tudok mit mondani. Vagyis…

- Apa, szeretlek. De nekem Nico a mindenem. Nem tudnék nélküle élni, még akkor sem, ha tudom, ezzel szomorúságot okozok neked – mondom, és átölelem Nicot. Az én kicsikém könnyezve bújik hozzám, mire apa nagyot sóhajt.

- Tudom. Nem is azért mondtam, hogy szétválasszalak titeket. Aranyosak vagytok együtt, és mint mondtam, kedvelem Nicot. Csak… Muszáj volt elmondanom, hogy tudjátok – mondja, és megfordul, hogy elmenjen. Óvatosan kibontakozom Nico ölelésébõl, és apa keze után nyúlok, aki megdermed a mozdulat közben. Felé lépek, és megölelem, hogy tudja, nagyon szeretem. Fejemet kicsit hátra fordítom, és hívom Nicot is, hogy jöjjön. Picit félénken õ is közelebb jön, de aztán már apa húzza be az ölelésbe.

- Próbálom elfogadni, rendben? Unokáim meg majd lesznek Chris révén. Csak ne tanulja el, hogy a saját nemével is összejöhet… - mondja, mire fölkuncogok. Áh, nem hinném, hogy öcsi is a saját nemét fogja szeretni…

Kicsit késõbb kibontakozunk az ölelésbõl, és mindenki dolgára indul. Mondjuk, mintha apa egy picit könnyezne, de anya majd úgyis beszél vele, és megvigasztalja… Nico drágám egy apró csókocska után folytatja a karamellás tej készítését, én meg az utolsó tányérokat is elteszem, és beindítom a gépet.

- Készen van? – jön be nagy hévvel öcsike, és egybõl Nico felé veti magát. Még szerencse, hogy idõben lefékez, különben föllökte volna Nicot, akire ráborult volna az összes forró ital. Hah, ne rémítgessen már!

- Neh... - néz rám könnyes szemekkel. Ennyire fájdalmat okozok neki? - Fáj... de akarom. Mindennél jobban akarlak végre - szipogja, és magához húz. Tehát… Szeretné, hogy folytassam? Rendben, rajtam ne múljék. Miközben magához húz, ujjam is megmozdul közben, amitõl megremeg.
- Nico? – kérdezem aggódva.
- Volt ott valami - nyögi. – Megint… újra érints meg úgy! - kér, és mocorogni kezd. Picit meglepetten pislogok, mert kicsit furcsa, hogy az elõbb még sírt, most meg nyög, hogy még, de azért megmozdítom az ujjamat, amitõl felnyög. Testét ívbe feszíti, és belemarkol a párnába. Hú, ez nagyon tetszhet neki…

- Teljesen ellazultál – jegyzem meg, és kicsit kényelmesebben elhelyezkedem.
- Ott nagyon jó – zihálja édesen. - Ha ott érintesz, az… az fergeteges! – nyögdösi. Kicsit elkuncogom magam, nagyon kis édes, de azért elég nehéz visszafognom magam. - Szeretnélek én is megérinteni – suttogja. A vágy teljesen elönt, Istenem… Hogy lehet valaki ennyire édes, és közben ennyire hihetetlenül szexi? Annyira kívánom már!

Mellé térdelek, amit az édeském ki is használ, mert oldalra fordul, és ajkai közé fogadja falloszomat. Közben én is kényeztetem egyre tágabb lyukát, hogy ne fájjon annyira a behatolás. Istenem, annyira szeretem és kívánom!
 - Nico, én nem bírom tovább – mondom a percek óta tartó kényeztetés után. Nico drágám elenged, és kicsit fájlalva már merev és vérrel teli férfiasságomat, ami csak arra vár, hogy végre belehatolhasson Nico édes, szûk lyukába, elhelyezkedek, és próbálom megtalálni a legjobb behatolási szöget. Nico kicsit jobban fölhúzza a lábát, és vár.

- Akkor nem is kell tovább bírnod – mosolyog rám. A vágy teljesen elönt, és alig bírom magam visszatartani, hogy ne vágjam bele a férfiasságomat tövig ánuszába. De sikerül, és csak centinként nyomom bele magam. Fejem hátravetem az érzéstõl. Ahh, olyan meleg, szûk és fantasztikus érzés! Úgy érzem, mintha csak rám teremtették volna ezt az édes lyukat. És nekem teremtették az én édes Nicomat.

Ez a szög nem teljesen jó, ezért megfogom a lábait, és a nyakamba teszem õket. Így sokkal kényelmesebb, és akadálymentesen, mélyen bele tudom lökni magam.

Mindketten nagyot nyögünk, amikor teljesen belehatolok, majd nem bírom, és egybõl gyors mozgásba kezdek. Nico nagyokat nyögdös, ám mikor egy pontot eltalálok, szinte fölsikolt. Ahh… Ez valami nagyon szexi hang! Még akarok ilyet! – gondolom, és azt a pontot kezdem el bökdösni. Szinte folyamatosan sikoltozik, ezért a kezecskéjét a szája elé helyezni, de én lefogom, mert szeretném hallani édesen csilingelõ, vágykeltõ hangját.

Egyre gyorsítok mozgásomon, és egyik kezemmel Nico férfiasságát kezdem el simogatni. Szégyen szemre nem bírom visszatartani, és elélvezek, mélyen Nicoba. Pirulva kihúzom magam, de Nico péniszének kényeztetését nem hagyom abba, és õ is elélvez.

- Szeretlek – mondom ráomolva és megcsókolom finom ajkait.

- Sajnálom, picit elfáradtam mára – mondja Nico, és egy hatalmasat ásít. Most vagy tényleg fáradt, vagy pedig annyira velem szeretne lenni, mint én vele. Remélhetõleg az utóbbi…

- Jaj persze kincsem, semmi baj – mosolyogja anya. - Menjetek csak, bújjatok össze, nem fogunk zavarni – hesseget el minket. Ehh… Én is szeretlek, anya. De legalább nyugodtan föl mehetünk…

Gyorsan a szobámba sietünk, hogy nehogy valaki mégiscsak megzavarjon minket. Bent bezárom az ajtót, hogy benyitni se nyisson be senki, majd fölsóhajtok. Végre kettesben! Közelebb lépek az én édes kis Nicokámhoz, és magamhoz ölelem. Istenem, hogy én mennyire vágytam már erre a pillanatra!
 - Szeretlek – mosolyogja, és szemeiben tényleg látom a szerelmet. Nem bírom ki, és megcsókolom, majd lassan az ágy felé tolom, ám Nico megakaszt benne, és eltol magától. Ijedt, kerek szemekkel pislog rám, mint egy õzike, aki csak két fényszórót lát maga elõtt, még mielõtt elütnék.

- Mi a baj? – kérdezem aggodalmasan.

- Baj az nincsen, csak szeretnék lezuhanyozni elõtte – válaszolja, és egy gyors puszi után elsurran mellettem, és bemegy a fürdõszobába. Mrr… Nem akarom megijeszteni, de nem bírom ki nélküle, így a fürdõ felé menet elhagyom a ruháimat, hogy meztelenül beszállhassak mellé.

A fürdõben egy tökéletes testet látok meg, amin végig folyik a víz. Szinte az ajtóba olvadok, de mivel akkor nem érinthetném meg Nicot, ezért nem teszem, inkább én is a vízsugár alá mászom, és átölelem az én kis édesemet. Az én kis kéjenc édesemet, aki érkeztemre nem hogy nem ijed meg, de még a fenekemet is megfogja.

Mondjuk nem panaszkodok. Hogy is panaszkodhatnék mellette?! Falloszom már a látványra is merevedni kezdett, de mikor érinthetem selymes bõrét… Mondjuk úgy, hogy eléggé vágyom már rá.

Lüktetõ merevedésemet oldalához nyomom, és elfojtok egy nyögést, ami az érintésre ki kívánkozna belõlem.

- Nem itt szeretném – mosolyog rám, felém fordulva. - Nekem ez lesz az elsõ, ágyban szeretném – mondja elpirulva. Megértem, hogy nem itt szeretné. No, de akkor ki kéne innen menni, mert a végén még itt esem neki, annyira édes.
- Akkor siessünk – jegyzem meg, és mosdatni kezdem. Mondjuk ez inkább elõjáték, ahogy simogatom édes testét, de ez már részletkérdés.

Egy kicsit késõbb már a szoba közepén állunk, Ádám kosztümben. Csókoljuk, simogatjuk egymást, ahol csak érjük a másikat.  Annyira szeretem, és kívánom!

Az ágy felé sétálunk, egymást szorongatva, és csókolózva. Lábai beleütköznek az ágy szélébe, és ráesünk – hát, kicsit talán elszámítottam magam. Kicsit fölkuncogunk, de aztán egymás szemébe mélyedünk, és elhalkul a nevetés. Nico kezecskéje a fenekemre téved, azt kezdi el simogatni, és bár teljesen vörös édes pofikája, bátran markolássza. Köszönetképpen nyakacskáját veszem célba, és azt harapdálom. Finom bõre hamvas, akár a barack, és valami hihetetlenül édes.

Apró sóhajok hallatszódnak alólam, amik egyre szaporodnak, ahogyan alsó testemet megmozdítom, és férfiasságunk összeérve súrlódik egymáson. Már lassan nem bírom tovább, és lehet, még kéne kis elõjáték, de… egyszerûen már annyira vágyom rá, hogy csak nagy önuralmamba telik, hogy nem esem most, egybõl neki. Picit eltávolodok Nicotól, és az ágyam melletti kisszekrénybõl elõbányászok egy kis tubust. Visszamászom Nicora, és egy szenvedélyes, hosszú csók után lejjebb mászom. Puszikkal halmozom el belsõcombját, majd édes, meredezõ férfiasságát is, közben ujjamat belemártom a síkosítóba. Rózsaszín, remegõ lyukát végigsimítom a síkos ujjal, és picit be is nyomom. Nico szerintem észre sem veszi, mert elterelem a figyelmét, ahogyan ajkammal péniszét kényeztetem, de mikor az egész ujjamat bele nyomom, akkor már picit megrezzen, és eddig csukva tartott szemei kipattannak.

- Nyugi, vigyázok rád! – mondom mosolyogva, elválva péniszétõl. Nico picit félõsen bólint, de szemeit már nem csukja be. Ám mikor az egész farkát egyben bekapom, háta ívbe feszül, és egy nagy nyögéssel lehunyja szemeit. Így, hogy élvezi, amit csinálok, egy másik ujjal is megtoldom a tágítást végzõ ujjamat. Ez már láthatóan jobban fáj neki, még a kényeztetésem ellenére is. – Abbahagyjam? – kérdezem a fájdalomtól eltorzult arcú Nicot. Nem akarok én fájdalmat okozni neki. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy fájdalmat akarjak okozni neki, még ha szükséges is ahhoz, hogy bele tudjak hatolni. Hiszen végül is, van más lehetõség arra is, hogy kényeztessük egymást, nem feltétlenül kell egybõl összeforrnunk…