 Karakter: Mort Laforgue
Megjegyzés: ~ Timcsimnek
Mort:
Elmerengve bámulom az apró ablakon beszűrődő napsugarakat. Nagyon jó idő van, és ezt ki is kéne használni, hisz egészen hosszú esős időt jósoltak a következő napokban. Viszont ha a rossz idő miatt túl sokat kell idebent lenniük, az nem tesz jót a lovaknak. Sokkal jobban szeretnek a szabad ég alatt lenni, a bezártság csak ingerlékenyebbé teszi őket. Természetesen vannak kivételek, de nem szívesen építek ezekre. Mind nagyszerű, remek jószágok, többségük olyan tiszta és forró vérű, hogy nyugtalanná válnak, ha nem mozoghatnak eleget. Vagyis jó lesz, ha a legelőkre engedjük őket. Előtte viszont ellenőrizni kell, hogy...
- Mort! Mort figyelsz te rám? Mihaszna kölyök... - halkan felszisszenve kalandozok vissza a valóságba. Mesterem kissé dühösen néz rám, de ő mindig ilyen. Zsémbes az istállófiúkkal, de annál kedvesebb a lovakkal. Így van ez rendjén, nem hiába végzi munkáját már hosszú évek óta. Mikor idekerültem, már akkor is ő vett a szárnyai alá. Elég gyakran kaptam egy-két ütést figyelmetlenségem miatt, ahogy ő fogalmazott, sosem találkozott még olyan haszontalan léhűtővel mint én. De tudom, hogy ennek ellenére kedvel. Nem is várom el, hogy megpróbálja ezt másként kimutatni. Olyan ő nekem, mintha az apám lenne. Mindent neki köszönhetek. Bárcsak ne verne ilyen gyakran.
- Persze hogy figyeltem. El kell mennie a kovácshoz az új patkók miatt, ezért nekem kell fogadnom Chevalier markit, miután visszaérkezett körútjáról. Ne aggódjon mester tudom mi a feladatom. Nem fog csalódni bennem - még fejemet is meghajtom kissé. Tudom mennyire bosszantja az ilyesmi. Sosem várta el az etikett túlzott használatát az istállóban, így nem lep meg, hogy most is inkább morgolódva hagy magamra. Lehet, hogy igaza volt anyámnak abban, hogy tiszteletteljesebben kéne viselkednem, de hát ha olyan nehéz. Természetesen ha nemes kisasszonyokkal, vagy az Uraság vendégeivel, távoli rokonaival kerülök szembe, tudom mi a kötelességem. Mindigis tudtam hol a helyem. Egyszerű szolgáló szintjén állok, aki csak titokban, messziről figyelheti a nemesek küzdelmeit, és csak legmerészebb álmaiban kerülhet be közéjük. De ez így van rendjén, és én nem panaszkodom.
Jókedvűen hívom magamhoz a fiatalabb segédeket, hogy kivezessük a lovakat. Némelyikük egészen ügyetlen, így folyamatosan jó tanácsokkal kell ellátnom őket, ráadásul így a lovak nagy részéhez nem is érhetnek. Az Uraság kedvenceit még én is csak a legnagyobb óvatossággal kezelem. Ha ezeknek bármi baja esne, szörnyen meg lennénk büntetve. Bele sem merek gondolni, mennyi ideig szenvednénk a tömlöcökben, vagy esetleg a kínzókamrákban. A cselédek mesélték, hogy miféle hangokat hallottak, mikor ételt kellett vinniük a raboknak. Persze lehet, hogy csak túloznak, hisz a nők már csak ilyenek. Elszalad a fantáziájuk, és ahogy egyre terjed a pletyka, úgy egyre színesebb lesz. De felesleges ilyesmivel gyötörnöm magam, hisz nem lehet gond. Minden rendben fog menni.
oOoOo
Épp a kerítés tetején üldögélek, mikor meghallom a jól ismert dobogást. Egyetlen ló lépései ennyire könnyedek, mégis érezni belőlük a visszafogott erőt. Az Uraság visszatért. Kicsit még gyönyörködöm a legelésző szépségekben, hiszen úgy sincsen dolgom, az ő fogadása nem az én feladatom. Azt mindig a mester végzi, kivéve... kivéve ha nincs itt.
Rémülten ugrok le a földre és rohanok keresztül az istállón. Remélem nem vár rég óta, mert akkor számomra mindennek vége. A tömlöcben fogok elpusztulni, sosem fogom látni többet a napfényt. Még a torkom is összeszorul, pedig tudom, hogy ez nem fordulhat elő. Chevalier márki jó ember. A legutolsó szolgálóval is úgy bánik, ahogyan azt másik nemes biztosan nem tenné. Mester nagyon sokat emlegette, hogy olyan mint az apja, és hogy öröm egy ilyen családot szolgálni. Igaza van, ennél boldogabb egy egyszerű paraszt sehol sem lehetne.
Azonnal odasietek hozzá, átveszem tőle a kantárszárat, közben mélyen meghajolok. Hatalmas férfi nemes tartással, komoly tekintettel, de kedves mosollyal.
- Jól csutakold meg - hangja kellemes, zavartan sütöm le szemeimet amint meghallom. Tiszteletlen voltam, hisz nem szabadott volna ilyen sokáig bámulnom. Elvarázsoltak a hosszú arany tincsek, pedig illetlenség számomra. Erről beszéltem. A legtöbb nemes észre sem vesz minket. A látogatók csak odadobják nekünk a lovukat, és már mennek is tovább. Egy pillantásra sem méltatják a hozzánk hasonlóakat. Mintha csupán a látványunktól bemocskolódnának. De talán ez így van rendjén. Túlságosan megszoktuk az Uraság törődését. Egy másik úr nyílván azt mondaná erre, hogy túl jól bánik velünk, és ideje lenne keményebb kézzel összefognia bennünket, mielőtt széthullunk. Nincsenek tisztában vele, hogy sokkal többet számít, ha emberszámba vesznek bennünket.
- Úgy lesz, Uram - újabb apró biccentés. Talán még sosem szólt hozzám...
- Mort ugye? - megilletődve pislogok föl a határozott vonású arcba. Tudja a nevem? Ennyire jelentéktelen valaki nevét hogyan volt képes megjegyezni?
- Igen, Uram - zavaromat már nem igen tudom leplezni. Annyira szokatlan ez a viselkedés.
- Hol van a mestered? - a kérdést hallva kicsit megkönnyebbülök. Szóval csak az istállómestert keresi. Így már érthető, miért állt szóba velem.
- A kovácsnál, hogy új patkókat készíttessen.
- Amint visszaér, küldd hozzám - hangja nem túl parancsoló, mégis képtelenség lenne neki ellent mondani. Talán csak a megszokás, vagy a kisugárzása... nem tudhatom.
- Rendben, Uram - meghajolok, majd elindulok az istálló felé. Ahogy távolodok az Uraságtól, úgy leszek egyre nyugodtabb. Mosolyogva simítok végig az izmos nyakon, amire egy fújtatás a válasz. Gyönyörű, értelmes és erős. Ha jól tudom itt született, és Comte mester nevelte, méghozzá nem is akárhogyan. Most nagyszerű társa az Uraságnak, tökéletes párt alkotnak. Azt hiszem én sosem leszek képes olyan lovakat nevelni mint Comte. Az ő tapasztalata és tehetsége szinte felülmúlhatatlan, ezt senki sem vonhatja kétségbe.
Leszerszámozom, majd nekiállok lecsutakolni. Vajon mit akarhat Comtetól? Már többször is előfordul, hogy beszélni akart vele, de sosem hívatta magához. Ha lovakról, vadászkutyákról lenne szó, akkor visszajönne később, így biztosan más áll a háttérben. Talán a késésemről akarja tájékoztatni? Akkor engem is hívatott volna, hogy megpróbálhassam megvédeni magam. Chevalier márki már csak ilyen. Mindenkinek ad esélyt, amennyire lehet, egységesen bíráskodik fölöttünk. Talán ez is közrejátszik abban, hogy ennyire tisztelik.
Lehet hogy olyan vendégek érkeznek, akiknek a lovaival különös odafigyeléssel kell bánnunk? Ez már valószínűbb lehet. Viszont ha tényleg annyira fontosak, akkor a szolgálóknak tudnia kell róla. Amilyen pletykások, biztosan értesültek már a vendégekről. Legjobb lesz, ha megyek és ki is derítem.
Első utam a konyhába vezet. Ez a pletykák fő helye, ráadásul a szakácsnő mindig megengedi, hogy együnk valamit. Szerinte az összes istállófiú, és minden inas túl sovány. Meglepő módon azonban nincs a szokásosnál nagyobb nyüzsgés. Egyedül azt tudom meg, hogy most is lakomát rendez az Uraság, de ez nem új dolog. Gyakran teszi ezt, nem értem miért kell hozzá beszélnie Comttal. Valószínűleg akkor nem ez áll az ügy hátterében. Lehet hogy a lovak, amik holnap érkeznek? Kétséges, ugyanis azokról az Uraság még nem is tudhat. Csak azután kaphatta meg a hírnök üzenetét, miután beszélt velem. Csupa homály ez az egész.
Mivel nem találok választ, inkább visszatérek az istállóba. Comt úgyis dühös lenne, ha nem találtam ki. Míg nem tudom, hogy miért akar beszélni vele az Uraság, addig jobb ha nem dühítem föl.
Gondolataimat egy időre leköti az állások kitakarításának felügyelése. Hála a munkának, nem is gondolok az egész beszélgetésre, egészen addig, míg Comt vissza nem ér. Elég morcosnak tűnik, biztosan megint összekapott a kováccsal. Bár barátok, mégis rengeteget veszekednek. Apróságokon képesek földühíteni magukat, de hamar ki is békülnek. Egyszer tanúja voltam egy ilyen veszekedésnek. Nem túl szép látvány.
- Mester! - mogorván fordul felém. Látszik rajta, hogy ha rossz hírt hozok, azonnal plusz feladatokra, és egy hatalmas legorombításra várhatok. - Chevalier uraság kereste a visszaérkezésekor. Kérte, hogy amint ideje engedi, keresse fel. Valami fontos megbeszélni valója van magával - gyorsan darálom le mondandóm, még mielőtt a szavamba vághatna. Látom hogy ő is ugyanúgy elképed mint én. Szóval elképzelése sincs, milyen ügyben kereste az Uraság. A kíváncsiság apró tüskekén fúródik egyre mélyebbre bennem. Tudni akarom!
- Köszönöm. Én megyek is, te pedig dolgozz tovább. Nehogy lazsálni lássalak, mikor visszatérek! - széles vigyorral biccentek. Ugyan, mikor szoktam én henyélni? Eszembe sincs olyankor tenni, mikor észreveheti. Elég óvatos és gyakorlott vagyok már az ilyesmiben.
Mivel kezd hűvösebbre fordulni az idő, ezért behozzuk a lovakat. Eltart egy darabig, főleg a fiatalok szerencsétlenkedése miatt. Comt már rég szíjat hasított volna a hátukból úgy, hogy szegény párák már egy szalmakazal mögött pityeregnének. Nem baj, én annyira nem bántom őket, ez a szerencséjük. És ezért haladunk ilyen sánta kanca tempóban.
Már egy fölfordított vödrön üldögélve figyelem, ahogy újra az állásokat sikálják, mikor megérkezik Comt. Izgatott, a sietségtől kipirult az arca. Vajon mit mondhatott neki az Uraság? Vajon miről lehetett szó? Kíváncsian pislogok rá, de nem merek kérdezni. Ha olyan, ami nem tartozik rám, akkor csak felháborodna a dolgon. Szerencsére azonban közlékeny hangulatban van.
- Chevalier uraság meghívott a mai esti vacsorájára! Mellette fogok ülni, pont... pont mint az apja idejében. Tudtam én, hogy igaz ember. Kívánni sem tudnánk nála jobb urat! Te pedig Mort, velem jössz! Úgyhogy szaladj, mosakodj meg, öltözz át és készülj föl életed legszebb élményére! Lefogadom soha nem láttál még olyat, mint ami ma fog a szemed elé tárulni. Várd csak ki a végét Mort, várd csak ki... - ezzel el is tűnik a szobájába vezető lépcsőn.
Döbbenten, tátott szájjal bámulok utána. Ezt... ezt komolyan mondta? Ott leszünk a lakomán? A király mellett? Pont úgy mint a lovagok és a nemesek? Olyan lesz, mintha én magam is egy gazdag bírtok várományos lennék? Ez... ez... csodálatos! Ragyogó arccal pattanok föl, minden bámészkodót visszaparancsolok munkájához, majd szobámba sietek. Nem is tudom mit vehetnék föl. Bár a választék nem túl nagy. Összesen két ruhám van, azok közül az egyik ez. Uramisten, ha ezt a szolgálólányok megtudják! Erről fognak szólni a pletykák, mindenki ránk lesz féltékeny! Milyen csodálatos ez az egész!
Szinte vánszorog az idő a vacsoráig. Megmosom arcomat a fürdőtálban, kiszedegetem hajamból a szalmaszálakat, és magamra öltöm a tiszta ruhát. Már ez is kopottas, de legalább nem koszos és büdös. Vajon hogy fognak viselkedni velünk a nemesek? Vajon nekünk hogy kéne viselkednünk? Igyekszem fölidézni azt a pár dolgot, amit Comt és a szüleim tanítottak nekem. Az istálló felé végig ezen gondolkodom. Hogyan kell köszönteni, hogyan kell az asztalnál viselkedni, mikor szólalhatok meg, és egyáltalán mikor ehetek. Szigorú az etikett, és annyi rajta a kiskapu. Sosem értettem igazán minden részét. Talán számíthatok arra, hogy majd Comt belém rúg, ha valamit rosszul teszek. Ő sem akarhatja, hogy rossz benyomást keltsünk, ebben biztos vagyok.
Mire leérek, ő már vár rám. Csak biccentünk egymásnak, és elindulunk a vacsorára. Nem szólunk egy szót sem egymáshoz. Valószínűleg ő is éppúgy aggódik, mint én magam. Talán jobban is, hisz ő értem a felelős. Ha valamit elrontok, akkor rá hozok szégyent. Nem túl rózsás kilátások.
Lélegzetvisszafojtva lépek be a hatalmas terembe. A hosszú, roskadozásig megpakolt asztal felől olyan finom illatok szállnak, amilyen még a konyhában sem szokott lenni. A hatalmas pompa, a rengetek színes, csillogó öltözék, és a vidám hangulat lenyűgöz. Az asztal végén foglalnak helyet az alacsony rangúak, ahogy pedig az Uraság felé haladunk, egyre előkelőbb személyeket láthatunk. Némelyiküket ismerem is. Grófok, földbirtokosok, mindenki aki számít. Egyedül mi nem illünk ide.
- Köszönjük a megtiszteltetést, Uram - Comt meghajol mikor az Uraság elé érünk, én pedig követem példáját. Alig merek rá pillantani. Most is olyan tekintélyt parancsoló. Ahogy Comt szokta mondani, uralkodásra termett.
Az intésére helyet foglalunk, én pedig zavartan pillantok körbe. Hozzászoktam az istálló egyszerűségéhez, itt pedig olyan... olyan furcsa minden.
- Köszönöm, hogy elfáradtak a kérésemre - olyan udvarias... rajta kívül senki nem viselkedne így a szolgálóival. Ő különleges.
Az étkezés alatt egyik ámulatból a másikba esek. Egyik fogásból sem merek sokat enni, mert lehet, hogy a következő még finomabb. Ráadásul furcsa az egész. Chevalier uraság úgy beszélget velünk, mintha rangban följebb állnánk, mint valójában. Szerencsére leginkább Comt válaszol, mert mikor nekem kell, akkor elég esetlenül sikerül. Kettőnk közül ő viseli jobban ezt a helyzetet. Az Uraság meglepően kíváncsi. Olyan dolgokra kérdez rá, amik másokat nem igazán szoktak érdekelni. Nem is tudtam, hogy ilyen érdeklődéssel visel a lovak iránt.
Annyira belemerülök gondolataimba, hogy csak arra eszmélek, mikor Comt a lábamra lép. Zavartan kapom föl fejem, értetlenül pillantok az uraságra. Talán... talán lemaradtam valamiről?
- Ho-hogy? Tessék, Uram? - dadogva, szégyentől vöröslő arccal nézek a türelmes arcba.
- Csak úgy hallottam, hogy a szilaj lovakkal is jól bánsz igaz ez? - nagy figyelmembe kerül, nehogy eltátsam a számat. Honnan tudhatja ezt? Ennyire foglalkozik egy hozzám hasonlóval? Vajon az összes emberét ennyire jól ismeri? Számára mindannyian nyitott könyvek lehetünk. Kicsit rémisztő.
- Igen, Uram - zavartan pislogok rá, de csak még jobban elmosolyodik. Semmit sem értek. Hogyan lehet ennyire közvetlen?
- Mesélj nekem, hogyan kezeled őket? - kíváncsi kérdésnek hangzik, de inkább parancs. Ha akarnám se lehetne visszautasítani. Inkább mihamarabb túl kell esni rajta. Mély levegőt véve, inkább nem is pillantva Comtra kezdem el mondandóm.
- Minden lónál más. Először azt kell megértenünk, hogy miért olyan nyugtalanok. Van amelyik fél, van amelyik a fájdalmai miatt vad, de van aki csupán a hatalmát akarja fitogtatni - egészen belemerülve kezdek magyarázni. Fel sem fogom, hogy mi zajlik körülöttem, gondolataim egyetlen dolog körül forognak. - Más és más a személyiségük. Ebben nem is különböznek annyira tőlünk, mint azt a legtöbben gondolnák. Meg kell ismerni őket, és onnantól már egyszerű. Ha félelem vagy fájdalom a gond, akkor a bizalmukba kell férkőzni, határozottan, de nyugodtan kell visszafogni őket. Ha csak fitogtatni akarják az erejüket, akkor pedig jobb a határozottság. Nagyobb és erősebb mint egy ember, de ezt nem szabad éreztetni vele. Ha sikerül legyőznünk, akkor utána rendben lesz - mosolyogva pillantok föl, de azonnal el is száll a nyugalmam. Többen néznek engem, mint hittem. Olyanok, akik rangban fölöttem állnak. Messze fölöttem, én pedig úgy beszéltem, mintha értelmesebb lennék náluk. Mit műveltem?!
Ilyen illetlen viselkedésért akár meg is büntethet. Nem akarok büntetést, akkor minden szolgáló rajtam nevetne, és lehet hogy többet vissza se engednének az istállóba. Tennem kell valamit.
- De természetesen az ön lovai között nincs ilyen. Mind tökéletes, remekül idomított jószág, ékei az udvarának. Nem akartam, hogy máshogy gondolja. Bocsásson meg, kérem! - mentegetőzve állok föl, hogy meghajlással is jelezzem mennyire szégyellem magam. Ha a márki nem is, akkor Comt fogja jól ellátni a bajom. Ha magamat megszégyenítem, azzal öt is szégyenbe hozom. Nem is tudom hogy csinálhattam ezt. Egész életemben udvariasságra neveltek, erre most...
Szinte remegek a félelemtől, várom hogy az őrök után kiáltson. Szinte lezajlik szemem előtt minden. Elkapnak, és magukkal hurcolnak, hiába ellenkeznék. Talán jobb is ha nyugton tűröm.
- Nyugodtan egyenesedj föl - egy pillanatra lefagyok, majd eszembe jut, hogy engedelmeskednem kell. Értetlenül pillantok rá. Arca nyugodt, mintha még föl is vidította volna ez a közjáték. Nem értem... pont hogy dühösnek kéne lenni. Kicsit talán túl bamba kifejezést ölthetek arcomra, mert ismét finom fúgást érzek bokámnál. Aúúcs..
- Attól tartok nem minden világos uram, de hálásan köszönöm bocsánatát - csak bólint és int, hogy üljek le. Úgy teszek, ahogy kéri, mára már bőven elég volt minden fajta ellenszegülésből. Közben kíváncsian körbepillantok, de minden olyan, mint mikor leültünk. Vidám társalgások, jó ízű falatozások, teljes nyugalom. Persze biztos, hogy a szolgálók, akik ezt látták, már régen útjára indították a pletykákat a konyhán. A kastélyban még a falnak is füle van, a hang pedig úgy terjed, mint derült reggelen egy nyugodt vizű tó fölött.
- Igazán érdekes, hogy milyen szenvedéllyel tudsz beszélni a feladataidról. Szívesen megnézném hogyan csinálod - arcára nézek, majd elkapom tekintetem. Ez az ö szájából nem kérés, hanem határozott parancs. Hogyan tudnám megmutatni neki?
Tanácstalanul bámulom a tányéron lévő ízletes sültet. A családom asztalára sosem fog, még csak hasonló se kerülni. Kicsit rosszul érzem magam emiatt. Mindegy, a gondolataim nem kalandozhatnak el. Szóval a bemutató. Sajnos valóban igazat mondtam, ebben az istállóba nincsenek ilyen állatok... legalábbis már nincsenek. A legtöbbjük itt született, Comt keze alatt nevelkedtek, innen kerülnek ki a legjobb csikók. Bár...
- Ha az uraság is úgy gondolja, holnap délután megnézheti. Holnap érkezik egy fiatal mén, és néhány kanca. Úgy tudjuk sok gondot okoztak előző gazdájuknak, mi természetesen azon leszünk, hogy változtassunk ezen - lassan, megfontoltan beszélek. Talán ostobának hisz miatta, de inkább átgondolok minden szót, minthogy ismét hibába essek. Tisztelem a márkit, és nem szeretném ha rossz véleménnyel lenne rólam. Jól bánik velünk, és ezt nem így szeretném meghálálni.
- Köszönöm, mindenképpen megfontolom - mosolyogva biccent, majd szerencsére más vonja el figyelmét. Felszabadulva szusszantok egyet. Végre. Megtiszteltetés, de ugyanakkor hatalmas felelősség az urasággal beszélni. Mennyivel könnyebb volt, mikor még mind a ketten gyerekek voltunk. Természetesen már akkor is tudtam hogy ki ö, de sokkal bátrabban szóltam hozzá. Micsoda botor naivság.
Comtra pillantok, és újra összeszorul torkom. Ismerem ezt a tekintetet. Utoljára akkor nézett így rám, mikor véletlen szabadon engedtem egy csikót fiatal koromban. Szegény olyan szomorúnak tűnt, én pedig megsajnáltam. Látni szerettem volna, ahogy boldogan, szabadon rohangál odakint, nincs megkötve. Sajnos azonban Comt ennek nem örült. Majdnem elvesztettünk egy nagyszerű csikót. Hetekig fájt minden tagom az után a verés után, ráadásul annyi munkát kaptam, hogy pihenni sem volt időm. És ami még érdekes, hogy ez a csikó jelenleg is az istállónkban van. Chevalier márki lova. Utólag szörnyű lett volna ha nem tudjuk befogni.
Szerencsére többet már nem kell megszólalnom. Többnyire csak Comt beszél ha kell, de már nem intéz hozzánk olyan sok szót. A magasabb rendűek figyelmet követelnek maguknak, és ez így van rendjén. A pompa, a gazdagság gyönyörű, de képtelen lennék megszokni. Az én helyem nem itt van.
A kezdeti gyönyörködést már eluntam, éhes sem vagyok, csak azért babrálom még az ételt, mert addig nem hagyhatom itt, míg az uraság eszik. Illetlenség előtte befejezni, ezt jól megtanultam. Túl sok szabály, és túl sokan figyelik, hogy betartom-e.
Lábam szüntelenül toporog az asztal alatt, fejemben már az a rengeteg dolog jár, amit még el kell végezni az állatok közt. A lovászok mindent megtesznek, de még fiatalok, és Comt mindig arra tanított, hogy ellenőrizzem a munkát, csak abban bízzak, amit saját magam teszek meg. Ráadásul az egyik kopó elleni fog mostanában. Lovaknak, akik holnap érkeznek, meleg, tiszta állás kell, az élelmüket is ellenőrizni kell.
Szerencsére, mintha megérezte volna, Chevalier márki leteszi a kést, egy pillanatra mindenki elhallgat, hogy hallja búcsúzó szavait. Megbabonázva bámulok a magas, méltóságteljes alakra. Ilyen közelről, ekkora pompában, még hatalmasabbnak tűnik, remélem majd az örököse is ilyen lesz. Ahogy Comt is mondta, ezt a családot megtiszteltetés szolgálni, nem szeretném ha változna.
Sajnos Chevalier márki észreveszi, hogy bámulom. Már megint. Biccent felém, mire szégyenkezve fordítom el tekintetem. Holnap nem szabad kudarcot vallanom. Látnia kell, hogy jól bánok az állataival. Ki kell érdemelnem a bizalmát. Távozása után nem sokkal mi is fölállunk az asztaltól. Az uraság vendégei voltunk, most hogy ö már nincs itt, minket sem látnak szívesen. Nem mindenki osztja az ö véleményét erről. A legtöbben szúrós pillantásokkal adják tudtunkra, hogy nem itt van a helyünk. Jobb ha megyünk. Hosszú lesz a holnap.
|
