- Nos, akkor mára végeztünk? - kérdem az asszisztensnõmet, aki az utolsó beteg távozása után lép be hozzám. Péntek délután van.
- Nem egészen, Kitagawa-sensei. Van itt egy úr, aki látni szeretné. Azt mondja, a neve Aizawa Yokou és már beszéltek telefonon. - válaszol a nõ. - Úgy tudom, mára beszéltek meg találkozót.
- Igen, igen, már emlékszem. - kapok a fejemhez. - Kérem, vezesse be. Utána hazamehet, majd én bezárok. Kellemes hétvégét, Shimizu-san!
- Önnek is, doktor úr! - mosolyog a nõ, majd kimegy.

Kellemes nõ, kár hogy a férfiakat szeretem, pedig más esetben szívesen ráugranék. Kivártatva újra megjelenik egy férfival. Fekete hajú, magas, sötét szemû, tipikus orvos kinézete van. Meghajol és bemutatkozik. Viszonzom a meghajlást, majd hellyel kínálom a kanapén. Látom, hogy körbenéz az irodámban. Nem tudom, mi néznivaló van rajta, egyszerû kis iroda, az egyik részében gyerekjátékok, és törhetetlen bútorok, kifejezetten a nagyon súlyos esetek és gyerekek részére. Még egy kis festõállvány és kifestõk, színes ceruzák, zsírkréták, festékek, ecsetek is vannak. Néhány betegem szereti a képzõmûvészetet és szívesen festegetnek, rajzolgatnak a foglalkozás alatt.

- Szép iroda! - jegyzi meg mély, bariton hangon.
- Köszönöm! Valamit inni? - kérdem és elindulok az asztalom felé. - Teát, kávét, gyümölcslét, esetleg vizet?
- Egy teát elfogadnék, köszönöm szépen! - válaszolja udvariasan.

A modora udvarias és megnyerõ, ami bizalmat ébreszt bennem. Remélem hamar hazaérek, még meg kell fürdetnem Scotty-t, és a kis gézengúz nem repül be addig a kalitkájába, míg otthon nem vagyok.
Elkészítem a teát. Én általában két cukorral iszom, de a vendégemnek teszek ki cukrot, édesítõt, citromlét, tejet. Aztán felszolgálok és végül leülök vele szemben. Várok, míg õ szól. Elõbb megízesíti a teát és kortyol belõle. Végül megszólal.

- Mint azt már a telefonban is mondtam, Kitagawa-sensei, szeretnénk felkérni egy páratlan esetre. Az ön szakmai hírneve a mi berkeinkbe is eljutott, bár ahol én dolgozom nos... a hely nem esik közel Tokióhoz. - mondja.
- Mégis, pontosan, milyen ügyrõl lenne szó? A telefonban csak annyit mondott, ez olyan kihívás, amit minden szakmánkbeli szívesen elvállalna. Szeretnék többet tudni a dologról.
- Természetesen, doktor. - bólint. - Nos, az illetõ egy fiatal, 18-19 év körüli fiú. Sem neve, sem újjlenyomata, sem azonosítója nincs. Viszont négy személyiséggel rendelkezik, ezért módfelett veszélyes és kiszámíthatatlan. Egy kollégánk elveszítette a fél szemét az elsõ kihallgatás alatt,  én pedig elég súlyos sérüléseket szoktam szerezni. - megmutatja a karját, amin egy harapásnyom van. - Sosem tudom, mire számíthatok tõle. Unmeinek hívják.
- Unmei, tehát Végzet, vagy Sors. Találó. - jegyzem meg. Bevallom, kissé megrettentem, mikor megláttam a harapásnyomot. De hát ez egy igazi kihívás. - Érdekes kölyök lehet. Szeretném megismerni.
- Tehát felfoghatom úgy, hogy elfogadja az állást és segít nekünk? - néz rám Aizawa.
- Még nem tudok határozni, amíg nem láttam a beteget. Ez így tisztességes, ugyebár? Látatlanban nem vállalok el egy esetet sem. - vágom rá. - De szívesen megismerkednék ezzel a rendkívüli fiúval.
- Mondjuk hétfõn megfelel?
- A hétfõ tökéletes. Szólok az asszisztensemnek, hogy nem leszek és felkérem egy barátomat, hogy helyettesítsen, amíg nem vagyok. Hétfõn mikor?
- Reggel kilenckor. Várjon, megadom a címet. - azzal egy papírra egy címet firkant. - Akkor várjuk. Nekem most vissza kell mennem, ha nem haragszik. A kölyök idegrohamot kap, ha nem lát. Úgy mondhatnánk, én állok hozzá a legközelebb.

Bólintok. A szokásos udvarias köszönések, hajlongások után a doktor távozik. Én meg lehuppanok a fotelembe és kezembe veszem a cédulát. Egy elmegyógyintézet címe szerepel rajta. Valóban jó messze van Tokiótól, ha elvállalom az állást, nem jöhetek haza. De akkor mi lesz a betegeimmel és Scottyval? Scottyt magammal viszem. Most hogy így megtárgyaltam a témát, ideje hazamennem. Elrendezem az iratokat, kabátot veszek és leoltom a villanyt, majd bezárom az irodát. Hazafelé úton még beugrom az állatkereskedésbe egy kis madáreleségért és némi papagájcsemegéért. Aztán indulás haza.


***

Eljött a hétfõ, én pedig a kocsimban zötykölõdöm az elmegyógyintézet felé. Scotty-t apámra bíztam, úgysincs mivel elfoglalnia magát, mióta nyugdíjazták. Szüleim természetesen nem tudják, mit vállaltam el, köt az orvosi titoktartás. Csak annyit árultam el nekik, talán hónapokig távol leszek. Anyám valóságos idegrohamot kapott és vagy két órán át ismételgette, ne másszak bele semmi veszélyesbe. Apám ellenben csak legyintett. Jó szülõk, szeretem õket. Csak anyám hisztériáit vagyok képtelen néha elviselni. Pedig tudok vigyázni magamra.
Jó két óra utazás után érkezem meg egy hatalmas szögesdróttal körülvett kapuhoz. Meg kell hagyni, adnak a diszkrécióra és az óvatosságra, hiszen közel s távol semmi sincs, és a kapun sem nagyon lehet belátni. Mikor közlöm az õrrel ki vagyok, és miért jöttem, beszól telefonon, majd kisvártatva kinyílik a kapu és behajthatok. Irányítanak merre menjek, míg végül egy hatalmas fehér épület elõtt parkoltatnak le. Alighogy kiszállok, már meg is látom Aizawa Yokou-senseit, aki sietõs léptekkel szalad felém.

- Jó reggelt, Kitagawa-sensei! Örülök hogy eljött! Jöjjön kérem, bemutatom a betegének! - hajol meg, majd meg sem várva, hogy felocsúdjak, indul is vissza.

Nekem ugyancsak szednem kell a lábaimat, hogy lépést tudjak tartani vele. Arra sem volt idõm, hogy körülnézzek, már benn is vagyunk az épületben. Mindenfelé folyosók, tiszta fehér színnel, néhol orvosokat, nõvéreket látni, de beteget egyet sem. Úgy tûnik, ez egy szigorúan õrzött intézet lehet. Hallottam már ezekrõl a helyekrõl rémhíreket, de sosem hittem el.

-  Erre tessék, a következõ cella az. Csak óvatosan, teljesen kiszámíthatatlan! Ne hagyja semmiképp, hogy becsalogassa! Tartsa észben, könyörtelen és képes ölni is! - figyelmeztetnek.

Kezdek félni, mi vár rám. Bár Aizawa-sensei mondta, hogy Unmei veszélyes, azt hittem, ennyire nem rossz a helyzet. Hirtelen megállunk egy cella elõtt. Benézek, de csak egy nekem háttal ülõ, szõke fiút látok. Aztán meghallom a hangját is.

- A télen kivágták a fákat. Kivágták a gyümölcsöst: a hangosan és dölyfösen rikoltozó fûrész nem törõdött a fák sírásával és jajveszékelésével, mohón harapott törzsükbe. Csupán a tuskók maradtak, semmi több. A gyilkosság nyomait jótékonyan fedte be a frissen hullott hó. De ezzel sem elégedtek meg, gyökerestõl tépték ki még az emlékét is a gyümölcsösnek, hogy semmi se emlékeztesse a tavaszt hiányukra... A földbe új magok kerültek, melléjük jelzõkarók, amelyek késõbb majd támaszul szolgálnak az új nemzedék számára. Mégis, ahogy elnézem õket a havas tájat kémlelve, olybá tûnik, mintha temetõ terülne el elõttem jelöletlen sírok százaival. Név nélküli kopjafák, amelyek gyászos némaságba burkolva várják az eljövendõ tavaszt, és szigorú tekintettel õrzik emlékét egy szebb korszaknak. Néma fejfák mindenütt, amerre a szem ellát - felemeli a kezeit és saját magára mutat velük. - Vajon melyik lehet az enyém? - felém fordul, és égszínkék tekintét az enyébe fúrja.
- Melyik az enyém? - ismétli meg még egyszer.

Hangjában mély fájdalom, üresség, szomorúság van.

- Nem tudom. - rázom meg a fejem. - De segítek kideríteni, rendben?

Nem mondom neki, hogy a barátja vagyok, hogy jót akarok, nem is mosolygok. Ezek sablonos dolgok, amin a legtöbb beteg átlát, hiszen az összes orvos ezt csinálja. Miért hazudjak neki? Csak nézem õt és tudom, segíteni akarok neki. Segítenem kell!