Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Felébred, de olyan hirtelen, hogy összerándulok. Rosszat álmodhatott. Görcsösen kapaszkodik a térdembe, mintha attól félne, elveszít. Reszket.

- Csss -csitítgatom csendesen. - Csak én vagyok, semmi baj.

Összegömbölyödik és fejét a combomhoz fúrja. Fél, remeg és halkan sírni kezd. Vajon mi baja lehet? Mit álmodhatott? Szegény kis manó. Simogatni kezdem a hátát, hogy megnyugtassam. Semmi baj, Umi, itt vagyok, nem megyek sehová kicsim.

- Anya - hallom a mormogását és érzem, hogy apró kezei a combomat szorítják. Fél. Fél valamitõl. - Yuu-san olyan meleg, mint anya - suttogja halkan, épphogy megértem a szavait, de az arcát nem látom.
- Van egy apró meglepetésem - mondom halkan, remélve, hogy sikerül felkeltenem az érdeklõdését. Így is van.

Látom, ahogy kiváncsian felnéz, majd megakad a szeme a falon. Elõször csak nézi, majd félrebillenti picinyke fejét és felül. Úgy tûnik, kiváncsi, aminek én nagyon örülök. Végül elmosolyodik és feláll. Még sosem láttam boldognak. Olyan szép így. Mosolyog és ezzel én is boldogabb leszek. Sikerült neki örömet okoznom. Óvatosan lép a képhez, mintha bizonytalan lenne, oda szabad-e mennie. De végül odalép.
Egyik képtõl lép a másikig, mindegyiket hosszasan szemlélve, de nem nyúl hozzájuk. Aztán a hangját hallom.

- Régen itt állt a házunk, a hegyrõl Anya elmagyarázta, hogy találhatom meg. Azt mondta: mindig keresd azt a vörös tetõt, amelyet félig eltakar a nyárfa - rámutat a képre és végigsimítja.

Odalépek mögé és a képet nézem. Talán emlékszik valamire? Talán rábukkantam valamire? Nem tudom, de muszáj megkérdeznem.

- Anyával laktál itt, Umi? - kérdem és szívdobogva várom a választ.
- Hogy én? - kérdez vissza bizonytalanul.

- Az elõbb mondtad, hogy itt laktatok ebben a házban - odamutatok, ahol az õ ujja is van. De csak lesüti a szemét.
- Nem emlékszem - suttogja szégyenlõsen.

Minden olyan hirtelen történik. Hirtelen ujjaival végigsimít az arcomon, majd már csak azt érzem, ahogy ajkai az enyémekhez érnek. Meglep és megijeszt és úgy érzem, õ is fél. Megrettenve húzódik hátrébb. Látom hogy halálra van rémülve. Ahogy én is. Mit tettünk? Mi volt ez? Umi... megcsókolt! Az arca lángol, a szemében könnyek. Mibe keveredtünk? A szám elé kapom a kezem.

- Sajnálom - nyöszörög, az arca lángol, meggyötört. Szégyelli magát.
- Én... - valamit mondanom kell - azt hiszem, most jobb, ha kimegyek. Igen, jobb lesz. Most... szerintem egyedül szeretnél lenni igaz?

Aprót bólint, de ez a bólintás bizonytalan. Nem akarja, hogy menjek, de azt sem, hogy maradjak.

- Ha... haragszol? - hallom a gyenge kis hangját.
- Egyáltalán nem - rázom a fejem és mosolyogni próbálok, de nem megy. - Csak... kissé hirtelen jött - zavarban vagyok, pedig ez csak egy gyerek. - Holnap visszajövök, jó? Most... gondolkodnom kell.

Látom, hogy ez megrémiszti, de kimegyek. Nem mer mozdulni, csak áll ott. Sajnálom, Umi, de nekem is nehéz.

***

Reggel azonban meglepetésben van részem. Amikor odalépek Umi szobájához, hogy szokás szerint reggelit vigyek neki, látom, hogy három orvos már benn van. Kettõ Umit tartja, aki erõsen ellenkezik, a harmadik pedig - egy idõsebb és testesebb õszes doktor - fecskendõt tart a kezében. Belépek, mire felém fordulnak.

- Jó reggelt! Kik maguk és mit keresnek a betegemnél? - kérdem.
- Jó reggelt, Kitagawa-sensei. A nevem Osamu Keichirou. És az E/3425-ös számú kísérleti alany mától kezdve hozzám tartozik - mondja a férfi.
- Mi?! És mégis ki jogosította fel erre? És mikor? - tör ki belõlem és Umira nézek. Halálra van rémülve.
- Ma reggel közölték. Úgy hallottam, ön túl közel került az alanyhoz, ami nem megengedett. Én majd kezelésbe veszem. Ne feledje - emeli fel az ujját -, ha akadékoskodik doktor, elintézem, hogy soha az egész világon sehol ne kaphasson állást. Önt más területre irányították, a holmiját átviszik egy másik szárnyba. És javaslom, többé ne jöjjön ide, ha nem akarja kockáztatni az állását! Megértette?!
- Nem igazán - rázom a fejem. - Maga nem ismeri Umit! Nem tudja milyen!
- Nem is szükséges. Ezeket a nevetséges képeket pedig - mutat a férfi a tájképekre - természetesen leszedjük. Az E/3425-ösnek nincs szüksége ilyesféle dolgokra. Még gondolkozni kezdene a külsõ világról.
- Ne! - hallom Umi hangját, amikor Osamu-sensei elkezdi letépkedni a képeket - Hagyja azokat! Azokat Yuu-san tette fel! Hagyja békén! - sír és felém fordul - Yuu-san, ne hagyd! Tökreteszi! Fáj nekik! - sír és sikoltozik. - Hagyja békén! Tûnjön el!

Odamennék hozzá, megmondanám neki, hogy ne féljen, hogy semmi baj, de megjelenik két biztonságis és kivonszolnak. Osamu-san még odadobja nekem a nyuszit, mondván az alanynak nincs szüksége játékra.

- Semmi baj, Umi! - kiáltom oda - Nem hagylak el!

Nem tudom, megértette-e, nem tudom, hallotta-e egyáltalán, de remélem igen. Fáj, rettenetesen fáj. Mintha a lelkem tépték volna ki a helyérõl. Az utolsó dolog amit hallok, a fiú szívettépõ zokogása. Még aznap áthelyeznek a másik szárnyba, ahol többé-kevésbé idõsebb lakókkal kell foglalkoznom.

***

Egy hónap telik el. A munkám lélekölõ, semmi élvezetet nem találok benne. Unalmas. Hiányzik Umi. Hiányzik a vadsága, a félénksége, a közönye, az egész lénye. Gyûlölök itt lenni. Umit akarom, hogy megöleljem, hogy érezzem a teste melegét, a lélegzését, halljam a hangját, a szívverését.

Egy nap benn ülök a szobámban, mikor valaki kopogtat és nyílik az ajtó. Kotani Akira lép be rajta, a fiatal asszisztens, akire rábíztam annak idején Umit. Az arca elnyûtt és rettenetes bõrben van. Hellyel kínálom és töltök neki egy csésze teát. Hálasan elfogadja.

- Rég nem láttam - mondom, miközben helyet foglalok én is. - Mi járatbann Kotani-san?
- Osamu-sensei... - látom hogy megremeg. Ennyire ijesztõ a pasas - nos, tulajdonképpen errõl nem szabadna önnek beszélnem Kitagawa-sensei, de... Osamu-sensei... bántja Umit.
- Mi?! - a pumpa felszalad bennem - Mit mûvel az az aljas szemétláda?!
- Umi begurult, miután önt elvitték. Sikerült vele beszélnem. Megértette hogy nem önszántából távozott. Félti önt. És aznap... nekiugrott Osamu-senseinek. De... - Kotani kis szünetet tart és összerezzen - az a férfi levágta a földre és majdnem halálra rugdosta a fiút. Szörnyû volt és nem tehettünk semmit. Be sem mehettünk bekötözni a sebeit. Azóta ez mindennapos. Valamit tennie kell! A doktor lelki és testi terrorban tartja. Pedig ezzel csak rosszabb lesz. A kölyök próbál védekezni, de ez a férfi sokkal erõsebb nála.
- Mégis mit? - kérdem elborzadva. Szegény kis Umi. Úgy tûnik, Osamu megtalálta a gyenge pontját. - Tehetetlen vagyok. Ha meglát arrafelé, búcsút mondhatok mindennek.
- Vigye ki. Éjjel. Majd segítek. Legyen este negyed 11-kor az elválasztó folyosón! A többirõl gondoskodom. De most mennem kell, mert ha Osamu rájön, hogy idejöttem, búcsút mondhatok az életemnek - feláll és már siet is.

Aznap este remegõ tagokkal lépdelek a folyosón. Pontosan negyed 11-kor érek az elválasztóhoz. Akira már vár. Int hogy siessünk. Odaérünk Umi szobájához. Senki sincs itt, megtudom, hogy az õrök még nem értek ide. A fiú kinyitja az ajtót és belépek. Vérszag van mindenütt. Umi a padlón fekszik összegömbölyödve. Alszik, de az álma nem békés. Reszket. Leguggolok hozzá és megérintem a homlokát. Tûzforró. Lázas. Megrázom.

- Ne! - nyöszörög - Kérem... ne!
- Umi! - suttogom csendesen és felemelem - Én vagyok az. Yuu.
- Yuu...san... - nyitja ki a szemét és néz rám bizonytalan szemekkel - Vissza... jöttél?
- Igen. De most sietnünk kell. Elmegyünk. Viszlek, jó? - állok fel vele. Hozzám bújik. Biztos fél szegény.
- Siessen! - hallom Akira hangját - Fogy az idõ!

Bólintok. Arra most nem gondolok, mi lesz, ha kiviszem innen Umit. Õ veszélyes a világ számára, a világ pedig ugyanilyen veszélyes neki. Sikerül kióvakodnunk az autómig, mint késõbb megtudom, Akira elintézte a kapu õrségét is. Még egy elsõsegély-ládát is kapok kötszerekkel, gyógyszerekkel és mindenfélével, ami kellhet. Elköszönök Akirától, miközben Umit a hátsó ülésre fektetem és betakarom egy puha pléddel. A férfi még a papagájomat is kihozta. Umi a madarat nézi, amely fejét a szárnya alá téve alszik.
Beülök a kocsiba és indítok. Aztán pár perccel késõbb már suhanunk is. Nem tudom, hová megyünk, de nem akarok visszatérni ide. Majd lesz valahogy. Pénzem van elég, hogy egy ideig bújkáljunk. De nagyon félek. A hátsó ülésen Umi békésen alszik.

A képszakadás teljes volt, és féltem felébredni. Féltem két okból is. Tartottam tõle, hogy esetleg megint vérfürdõre ébredek, hogy megint sokkosan pillanthatok a körülöttem levõk vérbe fagyott arcára, a levágott testrészekre, a szabadon elgurult fejekre, a megmerevedett tekintetekre. De egy másik dologtól ezerszer jobban rettegtem: amikor kinyitom a szemem, a szobában találom magam, amit az enyémnek nevezhetek, de Õ nem lesz sehol... Függõ lettem anélkül, hogy igazán észrevettem volna... kívánom, és ezt gyermeki és buja Énem csak erõsíti, érezni szeretném, de félek, csak az üres levegõ marad utána, ahogy mindenki után... Sajnos a sorsom megpecsételõdött, maga vagyok a szerencsétlenség, minden és mindenki fejére csak kárhozatot hozok, jobb, ha vissza sem jön...
Végül mégis csak a zsibbadtság nyert, és lassan kinyitottam a szemeim. Kár áltatnom magam, a csalódás nem kerülhetõ el azzal, hogy odázzuk, csak a fájdalom lesz nagyobb. A fény egy ideig zavar, csak pislogok, miközben keresem a megfelelõ fókuszt. Az ágyamban fekszem, valami hûs anyag hever a homlokomon, de ami még fontosabb, az ágyam valakinek a súlya alatt besüpped. Tekintetem rá emelem, s elõször nem is akarok igazán hinni a szememnek.
- Yuu-san... - suttogom erõtlenül pislogva, de alakja csak nem tûnik el. Vágy ébred bennem, hogy megérintsem, és valamiféle öröm csiklandozza a gyomrom. Valóban visszajött? Minden erõm összeszedem, és megölelem. - Visszajöttél? Tényleg visszajöttél? Nem álmodom? - kérdezem még mindig bizonytalanul, egyre nagyobb hévvel.
- Nem álmodsz, Umi. Tényleg megjöttem - hangja, mint a morfium, teljesen megnyugtat. Valóban itt van, nem képzelõdöm. Simogatása egyszerre hevíti fel a bõröm, és rajzol rá libabõrt. Nem hazudott, tényleg nem. Tényleg ilyen kevés szükséges a boldogsághoz?
Hamarosan azonban vége a varázsnak, lassan lefejt magáról, hogy visszanyomjon az ágyba. Szemembe visszaköltözött a szomorúság, s ezt talán õ is észrevette, mert azonnal nyugtatni próbál. - Még pihenned kell. Tegnap elájultál. Három napig nem aludtál. Most pihenned kell. Ne félj, nem megyek sehová. Itt maradok, amíg kipihened magad - formálja két ajka a szavakat, miközben megfogja a kezem. Olyan, mint Anya, tényleg olyan...
Az álom szinte azonnal elragad, csak azt tudtam, hogy fogom a kezét erõsen, senki nem veheti el tõlem. Bár ne hagyott volna elaludni...

Puha ágyban riadtam fel, a Nap ezernyi ágra sütött, és az ablakon át kellemesen friss tavaszi levegõ szállt be a szellõ szárnyán a szobába. Zavarodottan néztem körbe, még reszketve az álomtól: komor szobába zártak, és csak néztek, és próbáltak meggyõzni arról, hogy nem az vagyok, akinek hiszem magam, hogy beteg vagyok, és hogy veszélyes vagyok magamra is, másokra is. De a legborzasztóbb mégis az volt, hogy volt még három másik alak a testembe zárva, akik úgy néztek ki, mint én, mégis annyira különböztek tõlem. Kezem összeszorul a takaró huzatán, amelyen csintalan chibik szaladgálnak, játszanak vagy épp alszanak szívmelengetõn. Csupán egy dolog volt, ami erõt adott, a meleg kéz, amely az enyémet fogta, míg el nem aludtam. De most egyedül vagyok és ez rossz érzéssel tölt el.
- Anya! - hangom már-már sírós, rettentõen félek. Az az álom nyomaszt, a hiány olyannyira valóságos...
Anya hangom hallva azonnal belibeg a szobába könnyed léptekkel, virágos kimonója csak úgy suhog utána. Olyan, mint egy angyal. Nem, még annál is szebb! Mert õ az Én Anyám! Aggódón ölel magához, ahogy kétségbeesett arcomra pillant, mire én boldogan simulok meleg testéhez. Okaa-sama, drága Okaa-sama!
- Olyan rosszat álmodtam - suttogom. Nem tudnám elmesélni, ahhoz még kicsi vagyok, és annyira nem értettem a szituációt. Talán fel sem fogtam igazán, csak azt tudom, hogy még most is kiráz a hideg tõle, ahogy visszagondolok.
- Semmi baj, kicsim, amíg itt vagyok, nem érhet semmi baj - csitít szeretettel. Csak bólintok egyet, majd kibontakozok a mellkasából, szeretném látni az arcát. Rettegés tölt el, ahogy a szépséges bõr helyett oszladozó, horrorfilmbõl elõlépett zombi pillant vissza rám. Rúgkapálva kezdek sikítozni, miközben õ egyre csak ölel magához, már-már kiszorítva belõlem az összes szuszt.
Emberek sietnek a segítségemre, emberek cifra ruhákban. Lefejtik rólam a kezeket, mire én a sarokba kúszom. A szoba lassan forogni kezd, majd átalakul, mintha átfolyna valami mássá, valami egészen mássá.
A falakon cicomás tapéta, elegáns hatást kelthetne, ha nem lenne ennyire ízlésficamot átlépett színe. Egy elrontott mézeskalács jut az eszembe. Csak kuporgok a sarokban, a szemeimben még mindig ott az elõzõ ijedtség könnyözöne, amikor belép az egyik cifra ruhás férfi. Bizonytalanul, de bizakodva pillantok rá, hiszen megmentett.
- Ezentúl ez lesz az otthonod - tárja nagyra a kezeit, én pedig bólintok, ugyan tele vagyok szomorúsággal, mégis, a boldogság halvány árnyéka önt el kijelentése hallatán. Õ majd vigyáz rám, és megvéd minden rossztól. Anyán is segíteni fog, tudom. Kinyújtom a kezem, és hagyom, hogy talpra állítson. Egy másik hasonló szobába vezet, a ruha, ami rajtam van egészen más, mint az otthoni. Sokkal szebb és puhább, biztosan drága lehetett... Az ajtó mögött egy újabb alak vár, pillantása megrémít, de a férfi csak biztat, hogy ne féljek tõle, és én nem akarok csalódást okozni, így hagyom, hogy a másik férfi átvegye a kezem, és kettesben maradjunk. Szívem hevesebben dobogott, de igyekeztem nem mutatni. Õ azt akarta, hogy vele maradjak, és legyek jó, hogy tegyem, amit a bácsi akar. Már hat éves vagyok, nagy fiú, megértem, és képes vagyok teljesíteni egy ennyire egyszerû kérést. Az ismeretlen végigsimít a buksimon, majd arra kér, vegyem le a ruhám, mert ez nem illik ahhoz a játékhoz, amit játszani szeretne. Kíváncsian bólintok, majd szépen vetkõzni kezdek, ruháim takaros sorban terítem le az ágy melletti székre. Az idegen reszketve lép közelebb, csak nézek rá nagy szemekkel, kíváncsian.
- Bácsi, mégis milyen játékot fogunk játszani? - hangom ártatlan. Mosolya megrémít, ahogy az is, hogy az ágyra hajít, és erõs kezeivel összeszorítja apró kezeim. Ez fáj! Hallod? Ez fáj!
Rúgkapálni kezdek ordítva, mire egyik kezét szabaddá teszi, és a magasba emelve lesújt. Az arcom ég, s a hangom bennakad. Csak pihegek rettegve, kiráz a hideg elégedett és fura mosolya láttán. Örökre bele égett az agyamba, ahogy a fájdalomtól összerándulnak az izmaim, és õ, nem törõdve fájdalmammal, egyre csak élvezkedik, míg végül nem marad más, csak a vörös és a fehér gyomorforgató és eszeveszettül égetõ egyvelege.

Egy sarokban kuporgok megint, a tapéta lemállott, az egész, mint egy megrontott gyermekálom, tele van sebekkel, amelyek gyógyíthatatlanok. Penészedik, s hiába teszel a falra újabb színes mintás tapétát, a penész szinte azonnal tovább eszi magát, és ismét felbukkan. Nem menekülhetsz elõle, csak ha szétvered az egészet. Karom, akár a tapéta, sebekkel tarkított. Penge, köröm, végül fog, egyre megy, csak hasadjon a bõr. Mégis itt vagyok, ebbe a fertõzött testbe zárva. Rossz vagyok anya, pedig nem akartam. De képtelen vagyok elviselni tovább. Egyre több az idegen, és egyre fájdalmasabb az egész. Már könnyem sincs, kiapadtak csatornái rég.
" Nem rossz, amit teszel " visszhangzik a saját hangom a fejemben, csak épp nem a saját gondolataim suttogja számomra. Nemrég óta fedeztem fel, furcsa barát, de az egyetlen,akim még van a világon...
Az ajtó nyílik, és én ijedt õzikeként nézek a belépõ démonra. Arca sugárzik a vágytól, hogy bánthasson, nem pazarolja az idõt, azonnal nekem esik, letépve rólam a ruhát. Felzokogok, amikor Õ, az ismeretlen, aki a hangomon szól hozzám, átkarol, és lassan a háttérbe tol. "Ne aggódj, majd én elintézem" feleli könnyedén, és már is buján mosolyog a férfire. Tébolyult tekintetem félrefordítom, nem vagyok képes nézni, mit mûvel õ az én testemben. Anya, miért hagytál egyedül?

Még mindig kicsi vagyok, de már sokat nõttem. Nevelõm egyre kiábrándultabb szemmel méreget. Az idegenek is egyre ritkábbak... Örömmel tölt el, mégis belül rettegek, mert azt látom, hogy egyre terhesebb vagyok a számára. Félek, eldob magától, mert nem vagyok elég jó fiú. Nem vagyok elég jó...
Különös délután volt, mintha a Nap idejekorán fordult volna vérvörösbe. A hõségtõl a levegõ megremegett. Mintha a földre szállt volna a pokol.
Egy fehér köpenyes alakot vezetett hozzám, a másik bennem már készülõdött, hogy bevégezze helyettem a feladatát, érzékien simított végig az idegen ruhadarabján, ahogy tette mindig is, de most elutasításba ütközött. Értetlenül néztük az eseményeket. A köpenyes férfi rengeteg pénzt adott a cifra ruhás férfinek, aki eddig a nevelõm volt, majd megragadott, és maga után vonszolt.
Csak egyszer kiáltottam, tekintete mindent elárult. Nem nézett rám, csak a zöld papírfecniket számolgatta mohón. Még csak hátra sem pillantott. Eddig száraznak hitt könnycsatornáimon keresztül ismét megindult a sós nedû...

Egy dolgot azonban nyertem. a fehér köpenyes alak többé nem akart úgy hozzám érni. Így elbúcsúzhattam végre a másiktól, amely zavarón bujkált meg a fejemben. Anya jutott eszembe. Talán ez a bácsi tényleg tudna segíteni rajta. Sok gyerek van még rajtam kívül az épületben, mindanynian teszteket hajtunk végre, mint elméleti mint gyakorlati téren. Mintha egy hatalmas játszótér lenne az egész komplexum. Mégis, õ egyre többet és többet kíván. Nem számít, ismét képes vagyok mosolyogni. A mész megtisztítja a falakat, a penész visszahúzódik vert seregeivel, és minden újra tiszta és kellemes illatú. Többször is megemlítettem anyát, mire azt ígérte, nem lesz baj, többé nem lesz bajom soha...
A fény azonban nem tartott örökké. Terepszínû ruhás, komor idegenek érkeztek, és azonnali szelekciót követeltek. Nem tudom, mi lehet az a szelekció, de nagyon dühösek voltak miatta. Végül megkaphatták, amit szerettek volna, mert egy papírmappával távoztak. Benne volt az én képem is... Õ arról beszélt, szerencsés vagyok, mert kiválasztott lettem. Én csak bólogattam halványan elmosolyodva. Kiválasztottak, mert itt más vagyok. Ügyesebb és okosabb, mint a többiek? Nem tudom, de kiválasztott.

Egy kis ketrecben senyvedek, alattam zötykölõdik a kocsi. A fehér köpeny elõttem lobog a szélben, közrefogja a terepszín mindenfelõl. Csak nevet démonian. Mögöttünk hatalmas robbanás zaja, majd mindent beborító láng... Ha nem lett volna a fényképem a mappában, a tûz eledelévé váltam volna én is vörös-szürke ruhámban. Kiválasztott vagyok: arra ítéltettem, hogy éljek.

Csak sikítottam a fájdalomtól, másra nem voltam képes. Tagjaim bénultan feküdtek mellettem, mozgatni sem voltam képes õket. Fejem zakatolt, a szívem összerándult a rémülettõl, és õk egyre csak jegyzeteltek, ridegen sercegett a ceruza a papíron. Nem bírom tovább, ernyedten hanyatlom le, és hagyom, hogy a nyál szabadon kifolyjon a számból, nincs erõm már nyelni...

- Hívd elõ õket! - üvölt rám valami õrmester féle, de csak közömbösen bámulok magam elé. Nem értem, kirõl beszél, nem értem, mit akar tõlem, pedig megtenném, esküszöm, megtenném, csak ne bántson megint. De mindhiába, újra hozzám ér a hideg fém, hogy az elektromosság végigjárja a teste, és én nyáladzós görcsbe ránduljak. Milyen érdekes, a nyálam felhabosodik egy idõ után az áram hatására. Vajon erre is van tudományos magyarázat?

Közömbös vagyok a világgal szemben, csak figyelem a zsinegre kötött fémpénzt, miközben a köpenyes démon visszaszámol, csak hagyom könnyedén suhanva át a tudattalan állapot lágy hullámaiba.
Ahogy ismét kinyitom a szemem, õ elégedetten mosolyogva közli, végeztünk. Történt volna valami? Nem éreztem semmit...

Akkor még nem...

- Kívánlak, kérlek, dugj meg, mélyeszd belém kéjed teljes valóját! - hagyja el ajkam a fura kérés. Meglepõdöm, mert nem én vagyok, aki ezeket kiejti. Azt hittem, meghalt, hogy ott maradt az ízléstelenül ízléses falak között, de úgy tûnik, a penész ismét kezd feltörni, diadalittas mosolya letörölhetetlen. A köpenyes alak csak felkuncog fura kérésemre, de mellette a terepszín férfi arca megmerevedik. Érzem, megbotránkozik rajtam.
- Ai, most tûnj el a képbõl, Shota-ra van szükségem - ejti ki a szavakat könnyedén szemüvege mögül élvezettõl lángoló tekintettel. Én csak értetlenül nézek vissza rá. Az én nevem nem Ai és nem is Shota, még csak nem is ismerem ezeket a valakiket. Mégis, testem megremeg, mintha valami , ami eddig motiválta volna, eltûnne... Helyette könnyek gyûlnek a szemembe, és reszketni kezdek valami ismeretlen félelemtõl. Valóban elkap a rémület, mert nem értem, mi történik velem.
- Anya, hol van anya? - nyöszörgi a hangom valaki más érzéseit. terepszín mosoly tölti be az egész teret: - Készen áll!

Összegömbölyödve ringatom magam sokkosan. Nem emlékszem semmire, csak képek villannak be néha-néha egy fehér köpenyes alakról,akinek szemüvege szinte világít fekete arcáról, sikoltásokról, inak szakadó hangjáról és egy szó: Gemdlö... Körülöttem megmerevedett halálsikolyok, bevégeztetett remények hevertek összetörve szanaszét. Nem éreztem sajnálatot, csak undort, mélységes undort.

Tegyük meg vele is!

Hirtelen pattannak ki a szemeim, de a rossz érzés nem múlik el. Tekintetemmel azonnal õt keresem, és nagy megkönnyebbülésemre megtalálom. Egészben. Görcsösen szorítom meg a kezét, majd felnyöszörgök, egészen halkan. Felkavart, de már nem emlékszem, hogy micsoda.
- Csss -csitít. - Csak én vagyok, semmi baj.
Egész összegömbölyödöm, hogy fejem a combjához nyomhassam. Csak úgy kitör belõlem a zokogás. Megértõ keze azonnal vándorútra indul hátamon.
- Anya - mormolom félhangosan, és megpróbálom magamhoz szorítani, nem akarom elengedni, csak ölelem vadul a combját. Vadul, de óvatosan. Nem akarom, hogy neki is fájjon... A penész nem eheti be magát az õ tiszta szívébe... - Yuu-san olyan meleg, mint anya - suttogom tovább, de arcom még mindig elrejtem.
- Van egy apró meglepetésem - leheli lágy, és kellemes hangján. Kíváncsian nézek fel, bízva benne, hogy a rossz érzés majd elmúlik, mert õ képes a falakat fehérre meszelni, még ha az õ jelét is hordozza. Mégis kinek a jelét?
A szemem azonnal megakad valamin. Egy képen a falon. Oldalra fordítom a fejem, mint valami értetlen papagáj. Hogy került egy domb a szobámba? Ahogy tekintetem körbeindul, ezernyi csoda tárja fel elõttem pompázatos varázsát. Végre elengedem, mert gyõzött bennem a gyermeki lelkesedés. Nagyon tetszik a kicsinek, ami engem is jó érzéssel tölt el. Rég nem láttam ilyen szélesen vigyorogni.
Egyik képhez lépünk a másik után vele, a kicsi énnel, míg az egyik képnél el nem idõzik elgondolkodva. Észre sem veszem, mikor kiejtem: - Régen itt állt a házunk, a hegyrõl Anya elmagyarázta, hogy találhatom meg. Azt mondta: mindig keresd azt a vörös tetõt, amelyet félig eltakar a nyárfa - még mutatom is a képen a házat, valóban ott áll. Mintha csak lenéznénk a dombról, amelyet nemrég másztunk meg. Hogy honnan emlékszem ilyesmikre? Magam sem tudom...
Yuu-san mögém lép, mint a vércse, aki az áldozatra akar lecsapni. Csak nézi a képet.
- Anyával laktál itt, Umi? - kérdezi, de én csak fáziskéséssel fogom fel, mit mond, mert eltévelyedtem arca titokzatos útvesztõiben.
- Hogy én? - kérdezek vissza.

- Az elõbb mondtad, hogy itt laktatok ebben a házban - mutat oda, ahol az én ujjam is van. Csak lesütöm a fejem válaszul, és elönt a pír. - Nem emlékszem...
"Most jött el az én idõm" suttogja az egyik én a hátam mögül, majd a kezem a hátamnak feszítve állít félre, csak annyira van idõm, hogy fájdalmasan felnyüsszenjek, máris õ irányít.
Kezünk megindul lassan, hogy a férfi arcán nyugodhasson meg, megcirógatva azt, majd szelíd mosollyal,ami rá egyáltalán nem jellemzõ, ajkainkat az övéhez nyomja. Rám tör a kétségbeesés, és kapálódzom, hogy kiszabadulhassak a szorításából, de õ biztosan tart, míg el nem választja ajkaink az övétõl. Aztán engem hagy a slamasztikában, ahogy mindig is tette...

Nagy szemeket meresztve hátrálok tõle pár lépést, miközbn kezem az ajkamra szorítom. Mintha legalább is õ tette volna velem, nem pedig fordítva. Lélegzetem olyan szapora, hogy csoda, hogy nem szakad ki a tüdõm a helyébõl.
- Sajnálom - nyöszörgöm meggyötörten, szégyentõl égõ arccal. Ha most közelebb akarna jönni, biztos a világ végére is képes lennék elszaladni elõle...

Fáj elbúcsúzni Umitól. De tudom, ha nem megyek el, akkor sosem jövök rá, ki is õ. Rábízom õt az egyik asszisztensre, akiben megbízom. Kérem, tartsa szemmel a fiút és ha kell, avatkozzon közbe, de semmi esetre se bántsa. Az asszisztens - fiatal, jóképû fiú - megígéri, hogy mindent megtesz, mégis, némi rossz érzéssel hagyom ott a helyet. Olyan, mintha hazudnék Uminak, mintha eltaszítanám, pedig már éppen kezd engem közelebb engedni. Hatalmas bûntudatom van, hiszen ki tudja, mit fog tenni az alatt a három nap alatt, míg nem vagyok itt. Csak meg ne ölje magát, vagy ne ártson senkinek. Be kell vallanom, félek.
Scotty-t is rábízom a fiúra, aki örömmel vállalja kis kedvencem gondozását. Végül még aznap délelõtt elutazom. Mindenkinek azt mondom, hogy hazalátogatok a szüleimhez és valóban fel is hívom õket, hogy talán beugrom. Csak azért, hogy ha keresnek, apám tudja, mit kell mondani. Beugrom a kocsiba, bekészítek pár napi ruhát, egy kis pénzt és már magam mögött is hagyom az intézet fehér falait és komor, nyomasztó képét. Vajon Yokou-senseinek is volt bûntudata, amikor elment? Vagy õ hamar túltette magát rajta? Vagy egyáltalán nem is érdekelte a kölyök? Nem tudom.

***

Órákkal késõbb érkezem meg arra a helyre, ahol annak idején megtalálták Umit. Egy rendõr áll a helyszín kapujában, de amikor felmutatom az igazolványom, beenged.

- Aztán legyen óvatos! - int - Sok minden van ám odabent, amirõl senki sem tudja, mi lehet. Háborzongató hely az, doki, nekem elhiheti. Tudja, a helyszínelõk egy rakás dolgot itt hagytak, mert nem tudták elvinni, talán a computerekben is vannak adatok.
- Értem. Majd vigyázok - bólintok és belépek.

Azonnal megcsap valami megmondhatatlan félelem. Valami borzongás. A világítás gyér, alig látni valamit, de ahhoz elég sokat, hogy megállapítsam, ez bizony egy kutatóbázis. Egy labor. Mindenhol monitorok, gépek és olyan berendezések, amelyeket még életemben nem láttam. Fogalmam sincs, mire használhatták ezeket, de biztosan nem békés célokra. Odébb pár ketrec-féleséget pillantok meg. Kicsit és szûkek, de pont elegendõek egy Umi-féle gyereknek. Talán itt tartották? Itt kísérleteztek rajta? Elszörnyedve gondolok rá, mi mindent kellett annak a szerencsétlennek kiállnia. Miféle kínokat élt át? Miket tettek vele? És kik? Leülök a földre. Ez nekem sok. Nagyon sok. Nehezen lélegzem. Majdnem sírok, pedig õ sokkal nagyobb kínokat állt ki. Biztosan félt, magányos volt, szendvedett és nem volt senki, aki megvígasztalja, megvédje, aki megölelje és ápolja ha beteg, vagy sérült volt.

Nagy nehezen feltápászkodom és körbenézek. Furcsa mûszerekre lelek, amiket nem tudom, mire használhattak. Ha Umi egész életét itt élte le, akkor talán kiskorában rabolhatták el. Tehát lehet, nem emlékszik semmire. Sem a családjára, sem a városra, ahol élt. Ha folyton kísérleteztek rajta, és használták, bármire is, ha bántották és folyton csak szenvedett, nem csoda, ha olyan bizalmatlan és néha vad. Nem bízik senkiben, hiszen soha senkihez sem kötõdhetett igazán, mindenki eldobta egy idõ után. Csak egy használati tárgy volt, egy báb, semmi több.

Végül erõt veszek magamon és megnézem a computereket. Talán találok rajtuk valami érdekeset. Hamarosan találok is. Rakás adatot, talán kutatási célból, na és persze csomó minden mást is. Kísérleti szérumok adatai, gyógyszerek, oltások és minden, ami engem elborzaszt. Meg pár videofile, amik láttán a szívverésem is kihagy pár ütemet. Minden felvételen Umi van, ahogy kísérleteznek vele, vagy figyelik a reakcióját. Iszonyatos. Undorító és rémisztõ. De, ha jól átgondolom, mi sem csinálunk mást, csak figyeljük és ha kell, sokkoljuk egy kis árammal. Nem vagyunk jobbak náluk. Az orvosok - ha azok - arcát nem tudom kivenni, mindig a kamerának háttal állnak, csak Umi arca látszik. A felvételek régebbiek, Umi még fiatal, talán 12-13 éves lehet. Makacsul ellenáll, de mindig legyûrik. Mindig újabb tût döfnek belé, áramot vezetnek a testébe, vagy éppen kikötözik és az isten tudja mit csinálnak vele. A gépek jó részét nem ismerem, nem tudom, mire szolgálnak, csak azt látom, hogy fáj neki.
Egy felvételen hipnózisba kényszerítik és ekkor kitör belõle a vadállat. Ekkor értem meg, miért nem akarta a hipnózist. Nem tudja féken tartani a pszichopata énjét. Ez valószinüleg azután történt, hogy beletették a lelkeket. Habár, ha ennyi szörnyûség történt vele, az önmagában is elõidézhetett egy négyszeres tudathasadást. Umi az esetek többségében ordít, vagy szitkozódik, esetleg sír és könyörög. A hatodik felvétel után nem bírom tovább. Legszívesebben összetörnék mindent, de nem tehetem. Úgy döntök, ennyi elég volt. Itt nem tudok meg többet.

- Végzett, uram? - kérdi az õr - Nem semmi odabenn mi? Kész szellemtanya.
- Az - válaszolom fásultan, majd meghajolok és bevágom magam a kocsiba.

***

Másnap reggel elmegyek a rendõrfõkapitányságra. Mikor megmondom mit keresek, azonnal a Megoldatlan Ügyek ügyosztályára irányítanak. Itt egy idõsebb rendõr fogad, aki kérésemre készségesen kikeresi a kívánt aktát. Leülök egy asztalhoz és olvasni kezdem. Szép, kövér akta, nem mondom, de semmi érdemleges nincs benne. Amit tudnom kell, már tudom.

- És nem sikerült rájönni, honnan származik? Kik a szülei? - kérdem a rendõrt.
- Nem, sajnos nem. Pedig próbálkoztunk erõsen - válaszol a férfi. - De semmi nyom. Hihetetlen mi, A kölyök mintha nem is létezett volna addig, míg meg nem találtuk. Mintha valaki létrehozta volna, mint azokban a sci-fi filmekben szokás. A tudósok sem találtak rá magyarázatot, ezért vitték el. De miért kérdi?
- Mert van valami, ami nyugtalanít - sóhajtok. - A klónozás még nem tart olyan magas fokon, hogy embert lehetne létrehozni. Legalábbis ez a tudomány mai állása.
- Ha maga mondja... - von vállat a fickó.

Nem nagyon érdekli. Én tovább olvasok. De sehol semmi új utalás. Sok feljegyzés készült, megkapom az orvosi és pszichológiai jelentést is.

- És a tömeggyilkosság? - kérdezek rá.
- Ja az? Talán az egyik szektás követte el, aztán öngyilkos lett.
- Talán - hagyom rá, de az agyamba már befészkeli magát valami furcsa érzés.

Talán nem is egy szektás gyilkolt. Mi van ha... Végülis lehetséges nem? A következõ napon felkeresem a labort, ahol fogva tartották egy ideig. De semmi felvilágosítást nem tudnak adni.
Nekem pedig délután vissza kell mennem. Viszont úgy érzem, mégsem volt haszontalan a dolog. Pár dolog kiderült, még ha nem is pontosan azok, melyekre számítottam.

***

Késõ délután van, mire visszaérek. Annyira sem érek rá, hogy bemenjek a szobámba, máris Umi szobája felé veszem az irányt. Megállok a szob elõtt és látom, hogy Umi egybõl éber lesz. Pedig igen fáradtnak látszik.

- Yuu-san? - a hangja halk, alig hallom ahogy odamegyek hozzá és felém tartja a nyulat.
- Vigyáztam rá, de nagyon magányos volt. Azt mondta, szüksége lenne egy hatalmas ölelésre - elveszem tõle a nyuszit. Tényleg vigyázott rá.

Ekkor veszem észre, hogy Umi eldõl. Alig van idõm elkapni. Bolond kölyök. Csak nem voltál fenn három napig? Elájult. Nem tudok mit tenni, felteszem az ágyra és betakarom. Odarakom mellé a nyuszit, én pedig leülök az ágy végébe és megsimogatom Umi arcát.

- Megjött sensei? - lép be az asszisztens - Végre! Umi három napja nem aludt. Mióta maga elment.
- Mi?! - nézek rá döbbenten - Szegény, biztos azt hitte nem jövök vissza. Mint Yokou-sensei. Azt hitte becsapom. Az asszisztensre nézek - Köszönöm, hogy vigyázott rá. Most menjen, pihenjen maga is.

A férfi bólint és kimegy. Kettesben maradok Umival. Szegénykém, biztosan félt, hogy elárultam. Az arca meleg. Egy picit kimegyek és hideg vízzel, valamint egy kendõvel térek vissza. Megnedvesítem a kendõt és megtörölgetem vele Umi arcát és homlokát. Megremeg a hideg borogatás érintésére, de nem ébred fel. Hadd aludjon szegénykém. Biztos borzalmas három napja volt.

Lassan hajnalodik, mikor Umi végre mocorogni kezd és kinyitja a szemét. Látom, ahogy ébredezik és fókuszálni próbál, majd tekintete megtalál engem.

- Yuu-san... - suttogja, majd minden erejét összeszedve felül és a nyakamban ugrik - Visszajöttél? Tényleg visszajöttél? Nem álmodom?
- Nem álmodsz, Umi - simogatom meg a fejét és a hátát. - Tényleg megjöttem.

Úgy bújik hozzám, mint egy kiscica. Reszket, mintha félne, de szerintem még fáradt. Visszanyomom az ágyba és értetlen pillantással bámul rám.

- Még pihenned kell. Tegnap elájultál. Három napig nem aludtál. Most pihenned kell. Ne félj, nem megyek sehová - mondom és megfogom a kezét. - Itt maradok, amíg kipihened magad.

Bólint és újra elalszik. Azt hiszem, jobb ha még nem mondom el neki, miket tudtam meg. Még várnom kell. Ránézek a falakra. Nem csoda, ha szomorú és unatkozik egy ilyen kopár helyen. Gondolok egy nagyot és megkérem a kis asszisztenst, nyomtasson nekem sok-sok hatalmas tájképet. Amíg Umi alszik én munkához látok és a képekkel kitapétázom a fehér plüssfalakat. A képek fákat, réteket, és a tengert is ábrázolják. Umi biztosan boldog lesz.

- Miért érdekelne? Tudom, ki vagyok - jelenti ki határozottan.

Csalódott vagyok és sóhajtok egyet. Tehát nem bízik bennem, de ezt nem is várhatom el, neki én csak egy idegen vagyok, aki egy megszokott személy helyét foglalja el. Miért várnám el, hogy megbízzon bennem és higgyen nekem? Ostoba voltam, ha azt hittem, ilyen rövid idõ alatt bármit elérek nála.
Feláll és közelebb húzódik az üveghez. Majd óvatosan ráteszi a kezét a plexire.

- Rendben - ejti ki a szavakat. Itt valami készül, úgy érzem. Nem adja könnyen magát a fiú. - De csak két feltétellel.

Feltételek? Gondoltam, hogy ez lesz. Kiváncsivá tettél Unmei.

- Az elsõ: áruld el az igazi, teljes neved! - mondja az elsõ feltételt. Ez még ok.
- A második: adj nekem új nevet, olyat, amit csak mi használunk, és többé ne hívj a régi nevemen! - ez már keményebb.
- A nevem Kitagawa Yuu - mondom meg a nevem. De a másik feltétel már nehezebb. - A másikon viszont gondolkodnom kell, mert hozzád illõ nevet szeretnék.

Valóban hozzáillõt szeretnék. Olyat, amilyen õ maga. Több név is az eszembe jut, de mind elvetem, míg végül csak három marad. De nem tudom, melyiket válasszam. Gondolkozom és egyre õt bámulom. Valamelyik, amelyik hozzá illik. Amelyik magába foglalja a lényét. Mély. Mély, mint a... Megvan!

- Azt hiszem, kitaláltam - jelentem ki, mire feszülten rám figyel. - Legyen a neved...Umi. Tengert, vagy óceánt jelent. A szemeid kékek, mint a tenger, a tekinteted pedig nagyon mély, ahogy a benned levõ érzelmek is. Szerintem illik hozzád.
- Umi... - suttogja, szerintem ízlelgeti a nevet. - Szóval neked olyan vagyok, mint a tenger.
- Igen, a tenger mély és kék, de sokszor viharos és szeszélyes, kiszámíthatatlan, mint te is. - válaszolom. - És a víznél nem sok veszélyesebb dolog létezik. Árkokat váj, leomlasztja a hegyeket és képes elmosni egy egész földrészt. Semmi sincs, ami megállítsa, ha tombol. Pont rád illik.
- De nem ismered Umit. - mosolyodik el.
- A név nem fontos. - jelentem ki halkan. - Nem a név tesz valaki egyénné, hanem az egyén maga. A belsõ tulajdonságok határoznak meg minket, nem a nevek. Azok csak azért vannak, hogy az egyes emberek megkülönböztessék magukat másoktól, Umi. Vagy mások különböztessék meg õket más emberektõl. - igazi filozófiai eszmefuttatás, de szerintem õ érti.
- Nem is vagy buta. - jegyzi meg komolyan. - Na és mit is akarsz?
- Ki akarom deríteni, ki vagy valójában. Hogy honnan jöttél és mi is történt veled pontosan. De ehhez egy apró beavatkozásra lesz szükség. Nem fog fájni.
- Mi lenne az? - a hangja bizalmatlan.
- Hipnózis. - válaszolom könnyedén, mire az arca eltorzul. Azt hiszem rosszul döntöttem.
- SOHA! SOHA AZ ÉLETBEN, HALLOD?! - felkapja a széket és a plexihez vágja. - MEG NE PRÓBÁLD, KÜLÖNBEN ELVÁGOM A TORKOD ÉS KIISZOM A VÉRED! - ordít, majd hirtelen hangnemet vált. - De elõbb... szeretném ha felizgatnál. - vágyakozó pillantásokat lövell felém. - Tüzelj fel, szépségem! Gyere! - tárja ki a karját, mintha meg akarna ölelni. - Gyere, csak rád várok! - végigsimít a testén és aprót nyöszörög. Ezzel akar becsalni. - Gyere, elepedek érted! - suttogja és kezdi leszedni a ruháit.
- Nyugtatózzuk be? - kérdi egy asszisztens.
- Ne! Amíg nem tesz kárt magában, ne csináljanak semmit. Most próbál becsalogatni. - mondom. - Azt hiszem, a hipnózis emlegetése nem volt jó ötlet.
- Valóban nem. Már próbáltuk, de ilyenkor mindig ilyen tüneteket produkál.

Bólintok. De én is tudom, milyen fontos, hogy információt szerezzek a múltjáról. Talán van valami, amit fél elmondani. Talán attól fél, ha õ alszik, a többiek kedvükre tombolhatnak. Csak õ tudja õket megfékezni. Fél. De mitõl? Vajon mi a fészkes fenét mûvelhettek vele?
Végül megvadul, mikor nem megyek be hozzá, a kezét csapkodja az üveghez, majd a fejét és vérezni kezd, és nincs más mód, mint lenyugtatózni, de csak annyira, hogy a tudatánál legyen. Utálom, ha ájultra nyugtatózzák. Megrázom a fejem. Umi... miért teszed nehézzé a dolgom? Látom ahogy bekötik a sebét. Kábultan hagyja. Sajnálom õt, nagyon is. Valami fura kötelék van köztünk, aminek nem szabadna lennie.
Nos, ha más megoldás nincs, magamnak kell kiderítenem mindent. De hogy? Ha visszamennék a helyszínre talán... de be sem engednek, hacsak... Hát persze! Orvos vagyok. Mondhatnám, hogy tudományos szempontból vizsgálódom.

***

Másnap reggel egy hirtelen ötlettõl vezérelve kapok fel egy apró puha plüssfigurát. Nem is tudom, mióta van meg. Talán mióta az eszemet tudom. Egy kis plüssnyúl, fehér bundával és csillogó fekete szemekkel. Úgy döntök, véghezviszem a tervem.

- Jó reggelt, Umi! - állok meg a plexiüveg elõtt, mire a kölyök rámnéz. Közömbös arckifejezés. - Ne félj, nem foglak sokáig zaklatni és a hipnózist sem hozom szóba.
- Ajánlom, különben megengedem neki, hogy kitépje a szíved! - morog. A hangja vészjósló. - Mit akarsz megint? Nem aláztál meg eléggé?
- Elmegyek Umi. - látom hogy erre a mondatra elsápad. - El kell intéznem valamit. Három nap múlva itt leszek. - felmutatom a plüssnyulat. - Addig vigyázz Usagi-sanra helyettem jó?
- Te is itt hagysz, mi? - a hangja ismét lemondó. - Nem sokáig bírtad mellettem.

Bemegyek és a kezébe adom a nyulat. Rám néz, látom hogy nem érti. Megsimogatom az arcát és egy hirtelen mozdulattal magamhoz ölelem.

- Sajnálom Umi, de vannak dolgok, amiket ki kell derítenem. Miattad, miattam. Talán rájövök, mi történt veled valójában. - mondom halkan. - Segíteni szeretnék, hogy kikerülhess innen.
- Miért? - suttogja. - Miért törõdsz velem? Idegen vagy.
- Idegen. De nem minden idegen ellenség. - válaszolom.

Az utolsó mondata a szívemig hatol. Tehát tudta? Vagy talán inkább csak sejtette. Hiszen mindig is lelki függésben élt mindenkitõl, aztán egy idõ után már nem érdekelte senki és semmi. Mindig változtak körülötte az emberek és senki sem maradt sokáig. Jogosan hiszi hogy hazudok. De hiszen hazudok neki, ehhez kétség sem fér. Mégsem mondhatom meg neki az igazat, mert annak beláthatatlan következményei lennének.

- Nézd, nem hagyott magadra - mondom neki, kedves hangnemet megütve.
- Hazugság... - suttog. Érzem a feszültséget a hangjában. Ijesztõ.
- Értsd meg, sokszor, ha igazán szeretsz valakit, el kell engedned, úgy gondolta, kevés neked, azt akarja, hogy meggyógyulj, de õ nem tartotta magát képesnek arra, hogy segítsen... Nagyon szeret téged.
- HAZUGSÁG! - akkorát vág a párnázott falba, hogy attól félek, eltöri a kezét. A fal visszhangzik. Nagyon dühös lehet és okkal.
- Unmei... - próbálom megállítani, de mindhiába.
- NEM! - csattan fel üvöltve, idegbeteg hangon. Szinte parancsoló a hangja, még én is megrettenek.

Hirtelen vadul üvölteni és kuncogni kezd felváltva. Ijesztõ, a vér megdermed az ember ereiben. Felkapja az ágyat, majd a plexiüveghez vágja és az recsegve-ropogva törik szét. Egyre inkább bedühödik, mint aki extázisba esett. Leszereli az ágy egyik lábát és azzal gyepál mindent, ami a keze ügyébe kerül. A falat, néha az üveget és végül saját magát is. De úgy tûnik, nem érdekli.
- Azonnal nyugtatót! - kiabál az egyik asszisztens. Mindig csak a nyugtatók, ahelyett, hogy próbálnák megérteni, mi zajlik benne
- Ne! - rázom a fejem és adom ki az utasítást. Nem akarom lekötözni, sem benyugtatózni. Mi értelme lenne? Azzal nem jutok hozzá közelebb.

A szemei elkerekednek az utasítás hallatán. Mintha gondolkozna. Megzavartam. Az ágy lába még mindig a kezében van, de nem tudja, mit kezdjen vele. Majd az üveget kezdi ütni teljes erõvel. - Nem fogsz összezavarni, hallod! - ordít, mint egy megvadult vadállat. Mint akinek elvették az eszét..

- De uram, ha folytatja, baja eshet... - fejti ki rögtön az ellenvetését az egyik alkalmazott.
- Jogosan elkeseredett. Ön is kiborulna, ha egy számára kedves ember eltûnne az életébõl szó nélkül - felelem kemény hangon. - Hadd tombolja ki magát, jobban fogja magát érezni utána.
- Fogalmad sincs semmirõl, fogalmad sincs semmirõl! - egyre az üveget vagdossa és ordít. Üvölt azon az idegbeteg hangján. - Ne tégy úgy, mintha lenne! Ne tégy úgy!
Újabb csapás az üvegre, majd még egy és még egy.
- Gyûlöllek! - kopp. - Megöllek! - kopp. - Megvetlek! - kopp..
.
A keze megdermed a levegõben, majd az ágyláb kihullik belõle. Hirtelen sírva fakad, összegörnyed és a kezét a szemei elé teszi, mintha el akarná rejteni az arcát, a könnyeit, a fájdalmát, félelmét, kétségbeesését. Minden érzelmét és érzését. Igazán sajnálom, hiszen ki tudja, miket élhetett át valójában.

- Ha nem kellek senkinek, miért tartanak életben? Miért nem hagynak meghalni? Miért nem hagynak élni egy szebb helyen? - sír. Csak sír és sír. A könnyei végigfolynak az arcán.

Közelebb lépek az üveghez. Felnéz, a tekintete ellenséges, a szemében könnyek. Félek, mégis tudom, én vagyok az egyetlen, aki segíthet neki. Bátortalanul indul el a kezem az üveg felé, majd rátapasztom tenyerem a hûs felületre. Várok.

- Nekem kellesz - mondom ki a nyilvánvalót. Éreztetni akarom vele, nincs egyedül, hogy én megvédem, hogy azért vagyok itt, hogy segítsek neki, hogy visszakapja az életét, vagy legalább legyen egy jobb, új élete, ahol nincs félelem, fájdalom, szenvedés.

Várakozóan ránézek. Kiváncsi vagyok, õ mit lép. A keze bátortalanul indul el felém, ujjaival végigsimít a plexiüvegen, mire bíztatóan rámosolygok. A szemében fura fény csillan, ahogy rátapasztja kezét a hûs felületre oda, ahol a kezem van. De az egész nem tart tovább tíz másodpercnél és már el is veszi, majd visszahúzódik a homályba. Viszont úgy tûnik, sikerült vele kapcsolatot teremtenem, hacsak rövid idõre is. Ez már fél sikernek könyvelhetõ el.

***

Az ezt követõ két nap szörnyû. Unmei nem hajlandó enni, sem inni. Csak ül és bámul maga elé. Azt hiszem, Yokou-sensei távozása nagyon is megviselte az idegeit, a lelkét. Mert akárhogy is próbálja titkolni, az elsõ énjének is van lelke. Talán kötõdött a doktorhoz, és én nem tudom betölteni az ûrt, amit õ hagyott maga után. Aggódom Unmei miatt. Nem is alszik. Hiába próbáltam ki bármit is, az ételt és az italt is a falhoz vágta.

- Az elmúlt két napban semmit sem sikerült belediktálnunk, ha így folytatja, kiszárad. Talán fel kellene hívni Yokou-senseit... - adja tudtomra kételyeit és aggodalmait az egyik asszisztens. Mintha nem tudnám magam is.
Hirtelen vágódott ki az ajtó: - Elnézést uram, de jönnie kell! Unmei öncsonkításba kezdett! Az orvosiba vittük, és megpróbáltuk lekötözni...

Szinte meg sem várva a mondat végét már rohanok is. Unmei az orvosiban van, hat orvos próbálja lekötözni az ágyra, de nem sok sikerrel. Még a nyugtatót sem tudják beadni neki. Szinte horrorba illõ, amit látok.

- ERESSZETEK! Rohadékok! Megöllek titeket! - ordít eszeveszett hangon és rángatja magát, próbál kiszabadulni. - Eresszetek! Barmok!

Unmeinek sikerül kiszabadítania az egyik kezét és végigkarmolja az egyik férfi arcát, mire az felüvölt. A vér vékony csíkokban folyik le az arcán. A fiú küzd, de ekkor még három orvos rohan be és próbálják lefogni. Nem értem, miért kötöznék le. Ha meg akar halni, talán jobb lenne neki. Talán... de nem tudom. Unmei karján folyik a vér, talán felharapta. Hallottam már róla, hogy hajlamos rá.
Nem is tudom milyen indíttatásból, de odarohanok, félrelököm az orvosokat és megölelem a fiút. Két kezét az egyikkel fogom, és magamhoz préselem, a másik kezemmel átölelem olyan szorosan, hogy ne tudjon moccanni. Ez meglepi és egy pillanatra összezavarodva hagy fel elõbbi tevékenységével. Én meg nagyon is jól tudom, mekkora veszélyben vagyok, hiszen ha hat ember nem bírt vele, engem könnyedén megölhet. Nincs semmi, ami megvédene, ha rám támad és kinyomja a szemem.

- Semmi baj, Unmei! Nyugodj meg! - suttogom neki nyugtatónak szánt hangon.
- Eressz! Hülye állat! Te is csak bámulsz engem! - próbál kiszabadulni, de biztosan tartom. Nem engedem el. - Eressz el, különben megöllek! Hallod?! - a hangja vészjósló.
- Akkor tedd meg. - bíztatom és közelebb húzom magamhoz, hogy a feje a nyakamnál van. - Harapj meg és tépj szét! Ölj meg engem, Unmei. - suttogok neki. Tudom, hogy a többiek ugrásra készen állnak a közelben.

Érzem, ahogy a fogai megtalálják a nyakamat és megharap. Összerándulok, ahogy az éles fogak feltépik a bõrt és kiserken a vérem. Nem érdekel. Le akarom nyugtatni. Aztán hirtelen mintha lenyugodna. Aztán sírva fakad. A gyerek?

- Bo... bocsánat... - sír - Én... én nem... akartam...
- Nem haragszom, Unmei. - ringatom a karjaimban. - Semmi baj, kicsim. - bár még félek, de elengedem a kezeit. Összevérezte a ruhámat, de ki törõdik most vele. - Most hagyd, hogy bekössem a sebedet, jó? Jó kisfiú leszel?

Bizonytalanul bólint. Elengedem. Még sír. Kiváncsi vagyok, miért engedte meg, hogy õ kerüljön elõtérbe, de nem merem megkérdezni. Igazából a prostira számítottam, de örülök, hogy nem õ jött elõ. Vagy a pszichopata. De egy gyerekkel könnyebben megbírkózom. Kötszert és fertõtlenítõt kérek. Amikor megkapom, óvatosan kezdem el kitisztítani a sebeit. Sír, biztosan fáj neki, de annyira gyengéd vagyok, amennyire lehetséges. A többi orvos csak áll és bámul. Talán kezdik megérteni? Áh, azt kötve hiszem. Számukra Unmei csak egy használati tárgy, egy ritka rovar, amit vizsgálhatnak. Egy szörnyszülött. Valami érdekesség, amit megfigyelés alatt tarthatnak, mint egy kísérleti nyulat. Undorító.

- Unmei. - nézek rá komolyan - Nem kérem, hogy bízz bennem, vagy higgy nekem, rendben?
- Nem is hiszek neked - hallom a hangját. Úgy tûnik, visszatért a filozófikus - Semmi okom bízni benned.
- Tudom.
- Hazudtál nekem! - vágja a képembe meglepõen õszintén. - Hazudtál Yokou-samáról is.
- Akarod hallani az igazat? Yokou-sensei nem akarta hogy megtudd hová ment és miért. - mondom. Látom hogy kiváncsivá tettem és folytatom. - Áthelyezték Osakába. Nem az õ döntése volt, a fõnökei döntöttek így.
- Nem hazudsz? - a hangjában némi kételyt hallok. - Mert ha hazudsz, megöllek!
- Nem hazudok, Unmei. - válaszolok teljesen õszintén, miközben bekötöm a kezét. - Nem szoktam hazudni, csak... nem mondtam meg a teljes igazságot.
- Az ugyanaz! - vágja rá keményen.
- Igen... talán. - nézek rá elgondolkodva. - Enned kell! Az én kedvemért. Kérlek! Ha így folytatod, meghalsz.
- És akkor mi van? - kérdi közömbösen. - Mi van, ha nem akarok halni? Nem akarok élni. Az élet rossz.

Nem mondok rá semmit. De késõbb mégiscsak sikerül belediktálnom egy kis folyadékot és pár falatot. Nem tudom, mit gondoljak róla. Kezdek kötõdni hozzá, pedig alapvetõ szabály, hogy az orvos sosem kötõdhet érzelmileg a beteghez. Hát, azt hiszem, az emberi érzelmeknek nem lehet parancsolni. Unmei hihetetlen és bámulatos fiú, akármilyen is. Érdekes, csodálatos és hátborzongató egyszerre. Meg akarom érteni, meg akarom tudni, ki is õ, honnan jött.

***

Másnap úgy döntök, kipróbálok valamit. Talán Unmei tud segíteni. Talán megtudok valamit a múltjáról, ha már senki sem tud semmit. Unmei tudja. Odamegyek a szobájához, de nem megyek be. Õszinte leszek magamhoz. Félek. Nagyon is félek, de nem tõle. Ettõl az egésztõl. Unmei szokásához híven passzív. Mostanában mindig passzív, mióta Yokou-sensei elment. De amikor meghallja a lépteimet felnéz. A szeme érdektelenséget mutat. Már evett, vagy legalábbis, ezúttal nem öntötte ki a kaját.

- Jó reggelt, Unmei! - köszönök neki, de nem válaszol. - Kérdezhetek valamit?
- Mit? - a tekintete merev.
- Mi lenne, ha segítenék kideríteni, ki is vagy valójában? - teszem fel a kérdést és szívdobogva várom a választ.