A parkban sétálunk. Muszáj kiszellőztetnem a gondolataimat. Ha adok pár napot Yokounak, biztos vagyok benne, a többi nyomot is eltünteti. De nem tehetek mást. Nem osonhatok csak úgy be, mert ha elkapnak, akár meg is ölhetnek. Umit pedig nem sodorhatom veszélybe. Ő sokkal drágább nekem annál, mintsem hogy hagyjam, bárki is bántsa. Olyan ártatlan, semmit sem tud a világról. Ő csak él, létezik. Mosolyogva nézem, ahogy ide-oda szaladgál, mint egy kis mókus, mindent megvizsgál, megszimatol. Olyan aranyos, törékeny kis lény. Kinek van szíve bántani az ilyet? Végül kiérünk a parkból. Ideje valami szállást keresnünk. Hirtelen meghallom Umi hangját magam mellett.
- Nézd, milyen gyönyörű százszorszép lett! - mondja boldogan, majd hirtelen, valaki máshoz beszél. Odanézek. Egy sikátornál állunk, és Umi egy hajléktalan mellett guggol. Megrémülök. - Elnézést uram! Ez a virág az öné szeretne lenni, hogy mosolyt varázsolhasson az arcára - felé nyújt valamit.
Az ismeretlen csak az arcába vágj a valamit, ami felsérti Umi arcát, én meg elráncigálom őt a helyszínről. Bolond kölyök. De nem hibáztatom, nem tudja, milyenek a hajléktalanok. A szeme fölött egy mély és hosszú vágás éktelenkedik, amelyből vér patakzik. Minél előbb ki kell tiszítanom, mielőtt elfertőződik. A földön egy drótdarabka. Virág alakja van. Talán ezt akarta neki odaadni. Megcsóválom a fejem.
* * *
Egy kisebb drogériában veszek kötszert, fertőtlenítőt és egy padon ülve fertőtlenítem Umi sebét. Hála égnek, nem marad majd nyoma. Legalábbis remélem. Nem győzöm neki elégszer elmagyarázni, milyen szerencséje van, hogy nem a szemét szúrta ki az a drót.
- Meg is vakulhattál volna - mondom, miközben egy vattával tisztára törlöm a sebet.
- Nem értem - suttogja halkan. -Én csak jót akartam...
- Tudod, vannak olyan emberek, akiket már annyiszor bántottak, hogy nem képesek felismerni, hogy jót akarsz nekik, és már reflexből támadnak - magyarázom, hogy megértse.
- A világ annyira bonyolult - mondja, mire kesernyésen elmosolyodom. Én ezt már régóta tudom, de te még csak most tapasztalod meg, kicsim.
- Az egyik szemed sajnos le kell kötnöm, másképp nem tudom bekötni a sebet - térek vissza előbbi témánkhoz, mire bólint. Mikor a gézzel sérült szeme felé közelítek, mindkettőt lehúnyja. Így zavartalanul be tudom kötözni. Úgy néz ki, mint egy hadirokkant, vagy, mint egy kalóz, csak fehér szemfedővel.
- Ez az illat - suttogja. - Mintha Doyama-chō-ban lennék.
- Hogy hol? - kérdem. A hely neve ismerős, de csak annyit tudok róla, hogy rengeteg lebuj és melegbár található ott. Talán Tokióban Shinjuku városrész Kabukicho részének felel meg.
Hallom, ahogy halkan énekelni kezd, mintha egy rég elfeledett dalt idézne fel:
"Érintésed csodálatos,
Ma a legfurább dolgok is megtörténhetnek.
Ágyra dönt csókod,
Szívem túlcsordul, s testem befogad téged."
-Yuu - hallok egy másik hangot és hirtelen tudom is, kihez tartozik. - Tartozol nekem - nyitja ki szabad szemét és a kezemet megfogva szívére helyezi. Igen, tudom, hogy tartozom Ainak. - Doyama-chō-ban van egy olcsó szálloda, gyönyörű a kilátás a harmadikról a város szennyére - csókot lehel homlokomra. - Menjünk inkább oda, felejtsük el Yokou-sant! - túr a hajamba és dönti homlokát az enyémhez.
- Megkapod, amit megígértem - suttogom halkan. - És Umi?
- Megint ő? - durcizik be - Velem mi lesz?
- Nem akarom őt megcsalni veled. Joga van tudni, hogy mi történt - magyarázom, mire bólint. Megérti. Nem szeghetem meg a neki tett ígéretet, de azt sem, amit Uminak tettem.
- Yuu-san - hallom Umi hangját, amint keze az arcomhoz ér. - Tedd meg neki. Nem fogok haragudni. Megígérted és tudom, hogy szükség van rá. Okod volt megígérni és megbízom benned.
- Köszönöm, Umi - nyomok egy puszit a szájára. - Akkor irány Doyama-cho.
- Mire vársz? - újra Ai hangját hallom. Furcsa, már meg tudom őket különböztetni. Feláll és a kezét nyújtja. - Menjünk.
***
Kézen fogom. Biztosan vezet, mintha már járt volna itt. Talán innen származik? Ha Umi nem haragszik, akkor nyugodtan megtehetem. Bár van bennem némi nyugtalanság, hiszen nem tudom, végülis helyesen cselekszem-e. Egyszer már leszereltem Ait, de mindig nem utasíthatom el. És vannak még dolgok, amiket meg kell tennem.
Estére érjük el a negyedet és benne a hotelt, amiről Ai beszélt. Odafelé még veszek óvszert és síkosítót, hiszen szükség lehet rá. Szívesen menekülnék, ez a környék nem nekem való, nem az én ízlésemnek. De Ai a kezem fogja, nem erősen, inkább gyengéden. És igazából, talán még jól is fog elsülni ez az egész. De ha itt maradunk, mi lesz? Hazudjak Uminak és Shotának? Verjem át őket, hogy mégsem keresem meg anyát? Azt nem tehetem. Megígértem valamit és meg is fogom tenni. De most előbb Ainak kell örömet okoznom.
Kiveszünk egy szobát. Egész olcsó és a szoba sem egy lakosztály, bár legalább tiszta. Egy ágy és egy szekrény az egész berendezés. Nem éppen luxushotel, de aki idejön, úgyis csak egyet akar. Rendelek vacsorát, elvégre kell az energia, majd elküldöm Ait fürdeni. A fürdő sem egy nagy valami. Földbe süllyesztett fehér márványkád, egy mosdókagyló és egy WC. Ennyi. Semmi extra. Viszont ez is tiszta.
Megvárom, míg Ai lefürdik, majd utána én is. Mire visszaérek, Ai az ágyon ül és engem vár. Kényelmesen elhelyezkedett már, és csak arra vár, hogy végre megkapjam. Vagy ő engem.
Mikor leülök mellé, karjait a nyakam köré fonja és megcsókol. Nyelve azonnal utat talál a számba, és mint aki már félig éhenhalt falja ajkaimat, nyelvével feltéképzeve nyelvemet, fogaimat, szám belsejét. Én sem vagyok rest, viszonzom a csókot, erősen, határozottan, miközben kezdem szétbontani köntösét, amelyet a fürdő után magára vett. Bőre forró és perzselő, jó, hogy meg nem gyullad érintésemtől és egy halk sóhajt is sikerül belőle kicsikarnom, holott még semmit sem csináltam. Ajkaink elválnak és ő a nyakam veszi kezelésbe, gyengéd és apró csókokkal borítva el azt, miközben leszedem róla a köntöst, mely a földre hullik. Ai immár teljesen meztelen és végre megcsodálhatom márványfehér bőrét, kecses, vékony, törékeny alakját. Mintha egy angyalt tartanék a karjaimban. Végül ő is leszedi rólam a zavaró fehér köntöst és ölembe mászna, ám én inkább lefektetem az ágyra, hanyatt.
- Így kényelmesebb - suttogom, miközben ujjaim végiglépdeltetem a nyakán, mellkasán, oldalán, egészen a köldökéig, halk, apró nyögéseket csalva ki belőle.
Ezek szerint élvezi. Apró csókokkal borítva kényeztetem fülecskéjét, meg is harapom picit, mire felsóhajt és megrándul. Csak nem érzékeny pontot érintettem? Végigcsókolom nyakát, végignyalom, majd lassan elérek a mellbimbóiig, keményre szívva őket.
- Tetszik? - kérdem halkan, bár a nyöszörgésekből ítélve, nem lehet neki rossz.
Mosolyogva bólintok, majd elindulok lefelé a hasán, végignyalogatva és végigcsókolva minden egyes porcikáját, egyre szebb nyögéseket váltva ki belőle. Végül leérek egészen ágyékáig, ám előbb combjait simogatom végig gyengéden, ő pedig hajamba túr és felhúz. Megcsókol, éhesen, szenvedélyesen, akarón és könyörgően. Én közben egyik kezemmel megfogom szerszámát és ingerelni kezdem, mire engedelmesen tárja szét lábait, hogy jobban hozzáférjek. Nem csinálom sem gyorsan, sem lassan. Pont annyira ingerlem, hogy élvezze, de ne menjen el. Közben másik kezemmel elveszem a szekrényke tetejére elhelyezett síkosítós palackot és felnyitom, egy keveset nyomva kezemre. Érzem, ahogy Ai teste tüzel, mint egy nőé. Előbb egy, majd két ujjamat vezetem belé, hogy kitágítsam. Érzem, ahogy megfeszül a teste, aprót nyög, de ez a fájdalom miatt van. Végül három ujjamat vezetem belé. Hamar kitágul, mintha sokat használták volna. Kihúzom ujjaimat és egy picit a farkát is elengedem. Ai azonnal megfordul felém és még nem igazán merev hímszerszámomat a szájába veszi. Megragadom a haját és tagomat beljebb kényszerítem szájába. Igazán jól csinálja, mint egy profi. De nem viszi túlzásba, pont a megfelelő pillanatban enged el és fekszik vissza a hátára. Arca kipirult, mintha láz járná át a testét, de ez inkább vágy. Akar engem. Lábait ismét széttárja, én pedig felhúzok egy óvszert. Majd fölé hajolok és farkamat a szűk kis nyílásba. Feljajdul, hiszen fáj neki és érzem, ahogy a teste egy másodpercre megmerevedik, majd már csak kényes nyögések hagyják el ajkait, ahogy mozogni kezdek benne. Később felülök és őt is ülő helyzetbe húzom, így már ő mozog az én ölemben. Arca gyönyörű. Egyik kezemmel átölelem, másikkal már félmerev szerszámát izgatom. Ne csak nekem jusson ki a jóból. Ütemesen mozog rajtam, ahogy én is egyazon ütemre mozgatom szerszámán a kezem. Körmeit belemélyeszti vállaimba, szemével szemeimbe néz, de mást nem tudok belőle kiolvasni, csak vágyat és akarást.
Egyre nagyobb vágtába kezd, majd jó idő múlva beleélvezek. Ugyanabban a pillanatban a teste hátrafeszül, forró magja hasamra és mellkasomra ömlik, ő pedig kimerülten rogy vállamra.
Gyengéden kihúzódom belőle és lefektetem, majd én is mellé fekszem és nekiállok megtisztítani magunkat pár papírzsebkendővel. Kimerülten lélegzik mellettem, még mindig belém kapaszkodva, mintha attól félne, ha elenged, eltűnök, mint egy látomás. Lélegzése ziláló és zaklatott, arca teljesen kipirult és olyan gyönyörű, amilyenre szó nincs. Piheg, lehúnyt szemmel, majd hirtelen felnyitja ép szemét és arcára mosoly kúszik. Őszinte, kielégült mosoly.
- Köszönöm - suttogja és bújik hozzám, mint egy kiscica.
- Nem tettem semmi különöset - dörmögöm, miközben átölelem és megsimogatom a hátát. Jólesően felsóhajt.
- Nem hagytál cserben - mondja halkan. - Már értem, Umi miért szeret téged. Mert megteszed, amit meg kell tenned, akkor is, ha nehéz.
- Nem kötelességből feküdtem le veled - világosítom fel. - Bár részint igen. De valójában... azt hiszem én is akartam - mondom tétován. - Csak éppen, féltem, mi lenne belőle.
- Tudom - fúrja fejét a vállamba. - És most mi lesz? Mégis elmész?
- Nem beszélhetnénk meg ezt holnap? - kérdem, mire rámnéz és bólint.
Tudom, hogy másnap reggel már ismét Umi lesz mellettem. De ő sem neheztel rám. És Ai is megkapta, amit megígértem neki. Így van ez jól. És nem is hazudtam neki. Valóban élveztem az Aival töltött időt.
***
Nem tudom, mikor aludhattam el, de mikor reggel felébredek, Umi - vagy talán Ai -, még javában alszik. Elmosolyodom a látványra. Csak egy takaró van rajta, azalatt semmi. Jobbnak látom felöltözni, mert ha Umi az, aki felébred, elég kínos helyzetbe kerülhetek. Gyorsan magamra kapom a ruháimat, és Uminak is odakészítek egy pár tisztát. Hamarosan mosodába kell mennünk, ahogy látom.
Nemsokára Umi is kezd magához térni. Felül és kiváncsian pillant rám. Leülök mellé és megsimogatom a fejét, mire elmosolyodik.
- Jó reggelt, Yuu-san! - mondja halkan. - Ai jól érezte magát. Köszönöm!
- Ne köszönd! - rázom a fejem. - Én köszönöm, hogy nem haragszol és megengedted. Öltözz fel. Ki kell mosatnom pár ruhát, ha nem akarunk koszosan járni - mosolygok rá gyengéden.
Bólint. Hála az égnek, a közelben van egy mosoda, olyan, ahol pénzért kapsz mosóport, öblítőt és te moshatod ki a ruháidat. Jobb, mint a semmi. Korán van még, kevesen járnak az utcán, amit nem is bánok. Leültetem Umit egy mosógép elé, én meg bepakolok, elindítom a gépet és leülök mellé. Már csak várni kell.
"Az egész világot. Az egész világot jelented nekem, kicsim."
A válasz mintha egy más világból érkezne, távoli mégis betölti az egész horizontot, az üresen kongó fejem, amely nehezen hullik alá, s végig visszhangozza a zötykölődést, míg haladunk. Mosoly ül ki az arcomra, a forróság miatti pír mellé. Hullámzom, és élvezem a súlytalanságot. Megkérdezném, hogy valóban tollpihe lettem-e, de a testem nem engedelmeskedik mindenben nekem. Olyan, mintha valaki más irányítaná helyettem, de most nem az éneim a hibásak, hanem a súlytalan nehézség, amely a fejemre telepedett csendesen.
Egy pillanatra lehunytam a szemem, vagy több is volt talán. Nem tudnám meghatározni. Minden zöld lett, meg barna, és csendes, annyira csendes. Yuu-san légzése pedig nehéz, mintha kilométereket futott volna. Áttetsző függönyön keresztül szemlélem, és kapaszkodóként fogom meg a kezét. De csak megrázza a fejét. Azt hiszem, nem lehet komolyabb baja, vagy nem akar róla beszélni, így csak szórakozottan szorítom a kezét, miközben másik kezem mutatóujjával végigrajzolom a körmei ívét játszadozva. A forróság még mindig emészt, félig nyitott ajkakkal pillantok fel arra a férfira, aki az angyalom lett, akit nekem küldtek, hogy elhozza a tavaszt, s valami belső vágy, ami a függönyön kívülről érkezik, arra sarkall, hogy hozzá bújjak, s szám a felsőjéhez nyomjam, többre nincs erőm, csak a láz feszít egyre jobban. Igaz, ha lett volna erőm, sem tehettem volna semmit, Yuu-san tulságosan másfelé jár gondolatban.
A nyugtalanság azonban nő bennem, a forrósággal együtt, így tétován felállok, de azonnal meg is szédülök, és csak dölöngélek egy sort. Majd egy közeli fában megkapaszkodom, és míg Yuu-san telefonál, én gyengéden átölelem a fát, és hozzádörgölőzöm, mint valami kiscica. Zavartan eszmélek arra, hogy a törzsét kezdtem nyalogatni, s most a szám tele van kosszal, amit a kezemmel próbáltam kipiszkálni, mielőtt önkéntelenül lenyelem, a nyálam nem mertem lenyelni egy ideig, így a föld felé fordítva a fejem csorgatom egy kicsit, mire megszabadulok a kellemetlen íztől. Ezután csak a madarak csiripelésére koncentrálok, és végigsimítok alulról felfelé a mellkasomon, a nyakamon megültetve a tenyerem. Fantasztikus koncertet adnak a kis zenészpalánták. Varázslatos. Halkan dúdolok velük én is egy halk dallamot, amely a tudatalattimból törhetett elő, s megnyugtat.
- Nem vagy szomjas - furakodik keresztül a feszülő ürességen Yuu-san hangja.
- De. Egy kicsit - felelem gondolataim kavalkádján túlról, minden annyira tiszta, és mégis oly távoli. Pöröghetnékem támadt, de fél kör után be kellett látnom, nem megy. Gyorsított és lassított felvételek váltják egymást. Yuu-san elindul az automatához, majd hirtelen már előttem is termett, hűvös üdítőt nyomva a kezembe. Eszméletlen megkönnyebbüléssel töltött el a hideg, amely a kezeimen keresztül végigszivárgott a karjaimon. Hát az még mennyire jól esett, ahogy ugyanez a hűvös folyadék a torkomon szaladt végig, lehűtve a gyomromból kisugározva a testem forróságát valamelyest. Mintha a kép is tisztult volna egy egészen picikét. Azt hiszem, a világ, még ha néha nem is érzem így, tulajdonképp csodálatos! Szerelmes vagyok bele! Szerelmes vagyok mindenbe!
* * *
Szerelmemet különös módon fejezem ki mindenki felé. Figyelem a parkban távolabb pihenő alakokat, közelebb szaladok, majd vissza Yuu-sanhoz, mosolyogva, vagy épp kíváncsian félredöntve a fejem, hogy összehasonlítsam, a többiekhez képest ő mit csinál és hogyan. A fények különös szimfóniájában egy pillanatra mintha lelepleződne, a nap sugarai körbefonják a fejét, glóriát rajzolva rá, amelyre szívem hevesebben ver, és felkuncogok. Tényleg angyal! Angyal és nem démon. Ez megnyugvással tölt el, s újabb kört megyek, apró virágokat szagolgatva vagy csak végigsimítva a bokrok levelein, fák törzsein. Rájöttem ám a furmányos cselre. Nem is Osakába jöttünk, hanem a paradicsomba. A mennyországba váltott jegyet nekünk Yuu-san, a múlhatatlan boldogságba.
Boldogságom léggömbjét azonban hamar démon szúrja ki. Yokou-san az, mégsem tudok neki örülni. Mit keres ő a mennyben? Nem akarok visszamenni, nem akarok ismét élni, fájdalmat érezni, szenvedni, és könnyezni. Még ez a fura távoli látásmód sem zavar, mert innen belülről minden olyan gyönyörű, sziruposan feslett és vonzó.
Csendesedve bújok Yuu-sanhoz, egyértelműen jelezve, nem akarok elválni tőle, mi eggyé váltunk Umiban, mi elválaszthatatlanok vagyunk, én nélküle nem akarok... Mégis, Yuu-san üdvözli őt, ami nemtetszést vált ki belőlem, halkan csettintek egyet a nyelvemmel. A másik férfi, aki, mióta kilépett az életemből, a feledés mocsarába süllyedt egyre inkább, felelősségre vonja angyalom, ami még inkább felemészti bennem a tisztelet morzsáit iránta.
- Yokou...sama - akartam fellépni határozottan, de csak bágyadt suttogásra futotta, a lepel, amely az agyamat borította, most először kezdett feszélyezni, kiszolgáltatottnak éreztem magam és tehetetlennek. S újra elöntött mindent a zavarba ejtő forróság. Azért volt zavarbaejtő, mert most Yokou-san iránt gyulladt fel bennem. Mintha csak valami kurtizán lennék, akinek mindegy, kivel, csak történjen már valami, valaki oltsa el a belső tüzet, amely felemészt. Mondandóm így egészen más irányt vesz, igazából azt sem tudom teljes mértékben, mit mondok, csak jönnek a szavak maguktól: - Én... sajnálom. Én... - meglepődve tapasztalom, hogy közelebb kerültem hozzá, és immár állok. Felé nyújtott kezem lassan lehanyatlik, ahogy belém fojtja a kimondatlan szavakat, amelyeket valami démon mondatna velem, zűrzavarba keverve. Csöndbe burkolózva süllyedek vissza a mocsárba, cak távolról visszhangzanak el hozzám a szavak. Felháborít az éles hangsúly, amely bántja a fülem, bántja a szívem és a lelkem is. Ne bántsd őt, ne merd bántani vagy csak becsmérelni Yuu-sant!
Megszabadulhanánk tőle közösen! Egyikünknek sincs rá szüksége!
Talán, de nem biztos, hogy szükség van rá. Még nem mondta el, hol van anya!
Yuu-san mindent elmond, s Yokou-san jól játsza a szerepét, mégis vibrál körülötte valami, ami árulkodik. Érzem, hazudik, és mindezt pofátlanul.
"Ő is benne van?" kiáltom magamban, mire csak kacagó választ kapok: "Ki nincs, Umi, ki nincs?"
Ha eddig kívántam, hát most megkaptam a hideg vizet, amely nyakon zúdított. Hogy állíthatja Yokou-san egy pillanatra is, hogy túloztunk, hogy Oni nem gonosz, hogy Oni nem kegyetlen, hogy Oni nem bántotta Umit?! Hazug! Álnok! Becstelen! Áruló! A düh közelebbé hozza a világot, nagyon közelivé, szinte érzem Yokou-san minden egyes pórusát, és szívesen belemélyeszteném a körmöm mélyen, és őrült kegyetlenséggel tépném cafatokra az arcát. Becsapott! Csak játszott velem! S én megbíztam benne, én komolyan megbíztam benne!... Képtelen vagyok elhinni, az elkeseredett csalódottság üvölt belőlem: - Bántotta a képeket a falamon, amiket Yuu-san tett fel! És… és… kegyetlen volt velem! - könnyeim megerednek az emlékekre. Még mindig belesajdul minden porcikám, és szinte fizikailag is érzem, ahogy ismét erőszakosan a testembe fúr a fekete lakkcipő, negyvennégyes, cikkcakkmintájú varrásokkal.
Yuu-san ölel körbe, és csak ő fékezi meg azt az ösztönszerű állatot, amely ugrásra készült, hogy összetörhesse a képet, amely körülöttem létezik. Mert ez nem lehet valóság, az egyetlen valóság csak és kizárólag Yuu-san, a többi rémálom, a pokol, amely befúrta magát a mennyünkbe anélkül, hogy észrevettük volna, sőt, mi hívtuk ide, mi mérgeztük meg az egészet, mert mi akarunk többet tudni, sokkal többet arról, amiről nem lehet, amiről nem szabad! Szemem szikrákat szór, és nem is fogom fel a szavakat, amelyeket Yuu-san nekem szán, csak nézem meredten a férfit, dacos dühvel, ami csak lassan párolog el, és fenntartás marad a nyomában.
Állítását igazolni szeretné. Menjünk be hozzá, és győződjünk meg magunk egy pár nap múlva.
Tipikus duma, addigra bőven elő lehet készíteni a terepet.
Nekem is ez a véleményem.
Szövetkezzünk, én végzek velük, ha segítesz - ajánlkozik rögtön sötét tekintettel.
Yuu-sant is bántanád!
Ugyan, engem képes vagy megfékezni, őket nem - legyint, megpróbálva elültetni bennem a gyanakvást és bizalmatlanságot.
Yuu-san akkor sem akarná...
Tégy kedved szerint, s végül ő kényszerít rá, hogy megöld. Akkor már nem lesz visszaút! - kapja fel a vizet.
Miért teszel úgy, mintha számítana neked valamit is?! - csattanok fel én is.
Ő az első ember, akit megölhettem volna, de képtelen voltam rá...
Csak döbbentem figyelem félrepillantó arcát. Most is csak be akar csapni? Ő is csak be akar csapni?
Ébredj már fel szerencsétlen idióta! Nincs szükséged rá, hogy megvédjen, elég ha itt vagyok én! Azzal teszel neki szívességet, és azzal óvhatod meg, ha kiiktatod a buliból!
De nélküle nem tudok...
Ezért vagy szánalmas kis pöcs - fojtja belém a szavakat, s eltűnik dühösen. Nem értem őt... Nem csoda, ha Kicsi reagál először arra, hogy Yuu-san felállt, s erősen megragadja a kezét.
-Amit... Yokou-sama mondott... róla az... hazugság igaz? - szólalok meg tétován.
-Nem tudom, Umi - rázza meg a fejét. Talán ő maga sem tudja, mit higgyen, mit higgyünk akkor mi? - Már semmiben sem vagyok biztos. Csak abban, hogy ki fogom deríteni, mi folyik itt. Mert hogy valamit nagyon titkolnak, az egyszer olyan biztos, mint hogy most itt sétálunk. Valami nagy disznóság lehet a háttérben, ha ennyire elhallgatnak mindent.
- Azt mondta, hogy anya... nem ismeri... anyát - keseredem el. Mégis csak igaz, hogy meghalt, hogy megölték?
Vagy sosem volt.
- Igen. De szerintem hazudott. Ne félj, rám számíthatsz - vigasztal Yuu-sama, s én még mindig hinni akarok neki, ebben a kifordult, Umi szerint csodálatos világban, de bennem csak az árnyak nőnek, és rettenetesen félek attól, hogy minden olyan távoli lett, mintha morfiumot nyomtak volna belém. Gyűlölöm a morfiumot, mert olyankor mindig előjön az, aki a sötétben ólálkodva megbújik az ágyam alatt, és csak arra vár, hogy elragadhasson, magával ránthasson az örök sötétségbe, és azt tegye velem, amit csak akar. Szipogva bújok az egyetlen emberhez, akitől még semmi rosszat nem kaptam, és aki teljes mértékben bírta bizalmam.
* * *
Kis idő múlva nyugodtam meg csak annyira, hogy képes legyek máshol is járatni az agyam a parkon és Yokou-sanon kívül. Ezt egy apró drótdarab volt képes elérni, amely a földön hevert, s én képtelen voltam otthagyni. Volt ebben a kis drótban valami különleges, valami, ami kikívánkozott belőle a segítségemmel. Nem hagyhattam ott. Yuu-san kezét elengedve guggoltam le hozzá, és emeltem a szemem elé, már láttam, mivé akar változni, s mosolyogva suttogtam neki: - Én majd segítek, ne aggódj!
Egész belemerültem, kizárult a világ, és semmire sem reagáltam. Csak én voltam, és a drót, amely gyönyörű szép virággá akart válni. Ügyes mozdulatokkal hajtogattam, tekergettem, míg végül kezdett alakulni. Éreztem a rajta átfutó izgatottságot, olyan boldog volt, hogy végre valaki megszánta és virággá változtatja.
Ahogy elkészült, boldogan emeltem fel és fordultam Yuu-san felé: - Nézd, milyen gyönyörű százszorszép lett! - Úgy terveztem, neki adom, de a tekintetem megakadt valakin, aki a Yuu-san mögött elnyúló sikátor sötétségében gubbasztott magányosan, az sem volt biztos, él-e még. Szó nélkül lépdeltem hozzá: - Elnézést uram! Ez a virág az öné szeretne lenni, hogy mosolyt varázsolhasson az arcára - nyújtom a férfi felé a kezemben levő drótvirágot hatalmas, ártatlan mosollyal.
Az ismeretlen hajléktalan csak rám emelte üres tekintetét, majd a drótra bámult. - Szórakozz anyáddal! - sziszegte, s a kezemben levő virágot kitépte a markomból, és végigkarmolta vele az arcom. A virág szára beleállt a bőrömbe, a fájdalom elöntötte az agyam, a vér pedig a szemem, miközben a "virág" ismét csak drótdarabbá vált megsemmisülten, dróttá, amely virágot formázott. Kezem az arcomhoz emeltem, majd reszketve néztem a rajta pirosló vért, miközben csak távolról érzékeltem, hogy Yuu-san odébb"rángat" a helyszínről.
* * *
Egy kisebb drogéria előtti padon ültem, miközben Yuu-san legjobb tudása szerint fertőtlenítette a sebem, amely annak ellenére, hogy csak egy drótdarab okozta, igen mély volt, a szemöldökömnél kiindulva, és a szemem alatt véget érve. Yuu-san nem győzte hangsúlyozni, milyen szerencsém volt, hogy a szememnek nem lett semmi baja, akár ki is szúrhatták volna. Én csak csöndesen tűrtem az ápolást.
- Nem értem - suttogtam kis idő múlva. -Én csak jót akartam...
- Tudod, vannak olyan emberek, akiket már annyiszor bántottak, hogy nem képesek felismerni, hogy jót akarsz nekik, és már reflexből támadnak - magyarázza, én pedig emésztem a szavak jelentőségét.
- A világ annyira bonyolult - szűröm le a magam következtetését. Yuu-san pedig csak kesernyésen elmosolyodik.
- Az egyik szemed sajnos le kell kötnöm, másképp nem tudom bekötni a sebet - tér vissza az eredeti témához, és én csak bólintok. Majd ahogy a fehér gézzel a szemem felé közelít, mindkettőt behunyom. Orrom jellegzetes illat tölti be, amely mintha emlékeztetne valamire. Málló tapétákra, fülledt estékre, fájdalmas, pillanatnyi szerelmekre, s megalázott magányra.
- Ez az illat - suttogom. - Mintha Doyama-chō-ban lennék.
- Hogy hol? - kérdez rögtön vissza Yuu, talán felsejlett előtte a sok bár kávézó egyéb szórakozóhely, amelyet mind kizárólagosan homoszexuális beállítottságúaknak tartanak fenn Osakában.
De én csak lázpírban úszva gyújtok rá valami régi nótára, amit talán senki sem ismer már:
"Érintésed csodálatos,
Ma a legfurább dolgok is megtörténhetnek.
Ágyra dönt csókod,
Szívem túlcsordul, s testem befogad téged."
-Yuu - változik meg hangszínem visszatérve a dal transzhoz hasonló mélységeiből. - Tartozol nekem - nyitom ki egyetlen szemem, amely szabadon maradt, s kezét a szívemre helyezem, érezze, mennyire hevesen ver, és csak miatta. - Doyama-chō-ban van egy olcsó szálloda, gyönyörű a kilátás a harmadikról a város szennyére - lehelek apró csókot a homlokára. - Menjünk inkább oda, felejtsük el Yokou-sant! - túrok gyengéden a hajába, s homlokom az övének döntöm. Ne menjünk a démonok elé, ne hagyjuk, hogy megmérgezzék a mennyország fényét! Inkább rejtőzzünk a fertőbe, s legyünk boldogok, míg lehet. Kérlek, csak ölelj és szeress!
Érzem, hogy Umi reszket. Talán már kezd besokallni a sok utazástól. Hiába, nem szokott hozzá a kint élethez, a rengeteg emberhez, akik mind mások. A hatalmas épületekhez, a nyüzsgéshez. Most először érzem, talán hiba volt idejönnünk. Mehettünk volna máshová is. Ha akkor nem jut eszembe, hogy megkeressük a házat… Az én hibám! Minden az én hibám.
Hamarosan a szemközti helyeket is elfoglalják. Egy középkorú nő, de ő olvas. A másik férfi, aki azonban fiatalabb, egész úton minket figyel. Umi szinte pánikszerűen bújik a karjaimba, én pedig csak megsimogatom a fejét, mintegy jelezve, semmi baj nincs, nem hagyom magára. Néhány órával később megérkezünk Osakába.
A kávézó, ahol megbeszéltem a találkozót Yokouval, innen jó messzire van. Busszal kell mennünk. Beállok a sorba jegyet venni és addig Umit a sor szélére állítom, hogy ne reszkessen. Biztosítom, minden rendben lesz, nem kell félnie, csak jegyet veszek és már megyünk is. Úgy állítom, hogy lássam. Szegénykém nagyon fél, még össze is kuporodik. Talán tömegiszony? Nem tudom. Lehet, elvégre túl sokáig volt bezárva egyedül és mindig csak pár ember vette körül.
Hirtelen éles kiáltást hallok és odakapom a fejem. Már megvettem a jegyet és döbbenten meredek Umira, aki egy férfi kezét szorongatja. Megint előjött! Négyes! Látom, hogy feláll, szemében azzal a tekintettel, amitől belém fagy a vér is és futni kezdene, de megtántorodik. Legyűrve az ellenszenvem odasietek és megtámogatom.
-Umi! – szólongatom, de nem jön válasz – Umi! Nézz rám!
Halk nevetést hallok, majd már csak arra eszmélek hogy a fiú fogai a nyakamba mélyednek. Ám még mielőtt megcsócsálhatna, úgy igazából, hirtelen visszatér az igazi Umi. A tekintete ködös. Kíváncsi vagyok, mi történhetett, de nem merem megkérdezni. Aztán megszólal.
-Yuu-san – a hangja száraz és gyenge. – Mit jelentek neked?
A kérdés váratlanul ér. Nem értem, hogy érti. Nem tudom, mit kellene erre válaszolnom, de elvonszolom. A férfi még mindig a kezét szorongatja, majd feláll és rémült tekintettel oldalog el. Többen figyelnek, néhányan már a rendőrséget hívják. Csak azt ne! A rendőröket ne! Felkapom Umit és elrohanok vele. Senki sem állít meg. Félek! A lépteim gyorsak, Umi a karjaimban, két kezével a vállamat szorítja, de csak félig van magánál.
-Mit… jelentek neked… Yuu-san? –hallom újra a hangját.
-Az egész világot – válaszolom halkan futás közben. – Az egész világot jelented nekem, kicsim.
Mosolyog és szorosan hozzám bújik. Végre kijutottunk egy csendesebb részbe. Egy parkba. Megállok, mert a futástól kiszakad a tüdőm. Leteszem Umit egy padra, én pedig mellé ülök és alig kapok levegőt. Már senki sem üldöz. Látom, ahogy Umi tétován felül és megfogja a kezem. A fejem rázom, hogy nincs semmi gond, csak elfáradtam. Most egy ideig itt kell maradnunk. Csend és nyugalom van, senki sem jár arra, csak mi üldögélünk együtt.Ahogy látom, Umi is kezd megnyugodni. Talán jót tesz neki a természet, a nyugalom, a fák, a madarak. Egy idő után már fel is áll és néhány bizonytalan lépést tesz, de nem megy messzire. Felhívom Yokou-t, hogy inkább jöjjön ide. Nem akarom Umit ismét egy forgalmas helyre vinni. Megmondom, merre vagyunk. Nem vagyok itt ismerős, de tudom ez melyik park. Sokszor láttam róla képeket, meg hát tanultam is róla.
Umi a fákat nézi és a madarakat hallgatja. Olyan békés most így.
-Nem vagy szomjas? – kérdem és egy italautomatára mutatok.
-
-De. Egy kicsit – a hangja halk és bizonytalan.
Veszek neki egy kis üdítőt. Olyan aranyos, ahogy issza. Tényleg fontos nekem ez a kölyök. Mindent megtennék azért, hogy senki se nyúlhasson hozzá. Az egyetlen hátizsákot, amiben a ruháink vannak, a padra teszem. Jöhetne már Yokou.
Jó egy órával később egy emberi alakot látok közeledni. Yokou-san az. Umi szinte megmerevedik, az arcára fura, tőle szokatlan kifejezés ül ki. Mintha nem tudná, örüljön-e, vagy inkább féljen. Mindenesetre, mellém telepedik. Yokou pedig hamarosan odaér hozzánk. Az arcán látszik, hogy meglepte Umi felbukkanása. Na igen, azt nem említettem, hogy a fiú is velem lesz. Valahogy nem éreztem szükségét. Vagy inkább csak féltem. Nem is tudom.
-Jó napot, Aizawa-sensei! – állok fel és hajolok meg.
-Kitagawa-sensei! – hajol meg ő is – Van fogalma róla, mit művelt? – mutat Umira – Ő hogy kerül ide?
-Yokou…sama – hallom a halk suttogást, ahogy Umi is feláll és tétova lépést tesz egykori orvosa felé. – Én… sajnálom. Én…
-Nincs semmi baj. Kitagawa-senseinek biztos oka volt, hogy elhozott. Igaz, sensei? – néz újra rám szúrós szemekkel. – Nos, akkor mi is a gond?
Intek, hogy üljünk le és röviden beszámolok mindarról, ami történt. Yokou tátott szájjal hallgatja miken mentünk keresztül, de nem szól közbe. Így legalább nem kell megszakítanom a mondandómat. Umi félve üldögél mellettem, a ruhámba kapaszkodik és látszólag kissé bizalmatlanul szemléli régi orvosát. Mintha sejtene valamit, vagy inkább… mintha félne valamitől, de ő sem pontosan tudja, mitől.
-Szóval ez a helyzet – summázza Yokou, mikor végre befejezem. – Nos, Osamu-senseiről én is hallottam mendemondákat, de közel sem olyan kegyetlen, mint azt ön állítja, erről biztosíthatom. Nagyon is kedves ember, jószívű és segítőkész. Ami pedig Umi anyját illeti, nos… nem tudok róla semmit.
-
-Sensei! – nézek rá keményen – Osamu-sensei kis híján megölte Umit!
-
-Legalábbis van, aki ezt állítja. De van bizonyítéka is? – kérdi Yokou.
-
-Bántotta a képeket a falamon, amiket Yuu-san tett fel! – kiált fel Umi – És… és… kegyetlen volt velem! – sírni kezd.
-Semmi baj, Umi! – ölelem meg. – Semmi baj, kicsim, ne félj!
Ránézek Yokoura és szinte megdermedek. Mintha nem ugyanaz az ember lenne, mint akit megismertem. Miféle titkok vannak itt, amikről nem tudok és el akarják ásni? De nem mutatom, hogy megdöbbent.
Végül megegyezünk, hogy Yokou bejuttat minket pár nap múlva és akkor személyesen is meggyőződhetünk mindenről. Nekem egyáltalán nem tetszik a dolog és látom, hogy Umi is fél, de tudom, nem fogja feladni. Én megvédem. Bármi áron!
Miután Yokou-san elmegy, még mindig idegesen ülök a padon. Umi hozzám bújik. Mintha őt is megijesztette volna ez az egész. Nem bízom ebben az emberben. Úgy érzem, többet tud, mint amennyit elmond. Amit pedig Osamuról mondott... nem hiszem el! Szinte szentként állította be, mintha nem ismerné. Vagy talán, nagyon is jól ismeri, de titkol valamit. Már én sem tudom, miben bízhatom.
Lassan felkelünk a padról. Umi ugyan húzódozik, de megígérem neki, hogy sétálunk egyet a parkban. Erre kissé felvidul, de a szemében látom, hogy még mindig nagyon fél. Erősen fogja a kezem, mintha attól félne, bármelyik percben eltűnhetek, vagy megjelenik valaki és elviszi őt.
- Amit... Yokou-sama mondott... róla az... hazugság igaz? - hallom hirtelen tétova hangját.
- Nem tudom, Umi - rázom a fejem. - Már semmiben sem vagyok biztos. Csak abban, hogy ki fogom deríteni, mi folyik itt. Mert hogy valamit nagyon titkolnak, az egyszer olyan biztos, mint hogy most itt sétálunk. Valami nagy disznóság lehet a háttérben, ha ennyire elhallgatnak mindent.
- Azt mondta, hogy anya... nem ismeri... anyát - bukik ki belőle az egyetlen mondat és a szemét könnyek lepik el.
- Igen. De szerintem hazudott - mondom halkan és megölelem. - Ne félj, rám számíthatsz.
Hüppögve bólint és bújik hozzám. Én pedig már végképp nem tudom, mit is gondoljak. Csak arra tudok gondolni, nem hiszem, hogy élve megússzuk ezt az egészet. Hirtelen olyan szürreálisnak tűnik minden, ami normális. Miért is nem maradtam Tokióban a jó kis rendelőmben? Nem! Erre nem gondolhatok! Akkor talán Umi már rég halott lenne. Nem! Erre még csak nem is gondolhatok!
Minden apró halk sóhaja egy-egy kellemes dallam, mely végigsimítja a büszkeségem és a vágyam. Tisztában vagyok vele, hogy ellenállhatatlan a technikám, ahogy azzal is tisztában vagyok, ezek az édes hangok azok, amelyek még inkább beindítanak. Ki tudna nekik ellenállni?
- Csak nem élvezed, Yuu? - kuncogok fel halkan. Ma elrablom a testét Umitól!
- Jobban élvezném, ha kikötnéd a kezem - feleli. Felnéztem tevékenységemből, a szemein keresztül a gondolataiba akartam látni.
- Nem lehet. Még megszöksz - emeltem fel a mutatóujjamat. - Azt nem akarom. Most az enyém vagy - még mit nem, ilyen könnyen nem versz át. Különben is, ez már kijár nekem, Umi miatt cölibátusra voltam kárhoztatva, és bár néha tűzoltásnak az is elég, ha az ember magával játszik, mégis csak izgalmasabb egy valódi partnerrel. Ki vagyok éhezve!
- És hogy kényeztesselek, ha nem szabadok a kezeim? - az elevenembe talált. Ismét rá nézek és elgondolkodom. A kérdés jogos, és egyéb kivitelezési mód nem nagyon van. Arca őszintének tűnik, és roppant vadító enyhe pírja. Nem vagyok egy nyuszi fajta, ennyi rizikó belefér - egyszóval döntöttem, és kikötöm a kezeit. A hála nem maradt el: egy rövid köszt lehelve magához ránt, és megcsókol. Hmm, szenvedélyes kis tigris, teljesen belebizsergem.
Ahogy ajkaink elválnak, olyan kérdést tesz fel, amelyre összerándul a gyomrom. Még sosem érdeklődött utánam senki, mindenki Uminak tulajdonít. Persze mondhatnám, hogy jogos, de mégis, külön életet élek, külön döntéseim vannak, én nem vagyok Umi! Nem lehetek...
- Te nem vagy Umi. Hogy hívnak?
- Ai - suttogom a választ kéjesen felsóhajtva, valóban rég nem volt dolgom senkivel, ha már ez az intim testhelyzet is ennyire felforrósít.
- Ai - ejti ki a nevem, miközben végigsimít az arcomon. Szinte belebújom az érintésbe, és kiver a vágy hangjától. - Gyönyörű neved van. És biztos a tested is gyönyörű - bókol. Imádom, olyan kis cukkerbogyó!
- Ez a testem. Legalábbis most - felelem jókedvűen, majd hagyom, hogy átvegye az irányítást, és csók közepette szabadítson meg zavaró ruhadarabjaimtól. A meztelenség egy újfajta intimitást teremt közénk, s én lassan kezdem elveszíteni a fejem, a türelmemmel párhuzamosan. Hozzábújva simítok végig a bőrén, amely a szobában levő viszonylag hűs levegőtől libabőrössé vált. Én más miatt vagyok az...
- Ai, kérdezhetek valamit? - búgja megint. A nevemre ismét valami jóleső melegség járja át a testem, majd szemeim csábosan ráemelem, igaz kezd bosszantani, hogy ilyen beszédes, de valaki így szereti.
- Mi lenne az? - kérdezem szinte csak a meleg levegőt préselve ki magamból, majd szemeim arcáról a nyakára vezetem, s engedve ösztöneimnek nyalok végig a finom bőrön, hogy aztán gyengéden harpadálni kezdjem.
- Mire készül Umi? - szegezi nekem a kérdést, amely szíven döf. Fel tudnék robbanni, már megint csak Umi, kit érdekel?
- Miért akarod tudni? - suttogom a fülébe enyhe sértettséggel, majd gondolva egyet csókot lehellek a kívánatos kis cimpára.
- Mert ha nem mondod meg, nem duglak meg - vonja meg a vállát, mire valóban felkapom az agyvizet. Itt kedveskedek, meg minden, és neki csak Umi jár a fejében!
- Zsarolsz? - kérdezem durcásan.
- Valahogy úgy - kúszik huncut mosoly az arcára, és megcsippenti az arcom, mintha valami kis kölyök lennék. - Nos? Ha elmondod, akkor megfektetlek. Ha nem, akkor valami nagyon csúnya dolgot fogok veled tenni.
Francba, megfogott, és sarokba szorított. Ezért ne kezdjen az ember pszichológussal, szintetizál, és végül könnyedén ellened fordítja még a pozitív tulajdonságaid is. Annyira kívánom, de nem beszélhetek, különben felnégyelnek. Így is elég messzire mentem, amikor Őt leütöttem, hogy Yuuhoz férhessek...
Bizonytalanul fordulok hátra, Umi alszik, még Ő intézte el, Kicsi a háttérbe vonulva piheg, szinte önkívületi állapotban emésztgeti, amit tett, Őt pedig én ütöttem le. Megadón sóhajtottam fel.
- Rendben. Alszanak - jegyzem meg, majd hozzáfűzöm magyarázatként a férfi értetlennek tűnő tekintetére - A többiek - majd előadom az ultimátumom. - Elmondom, de utána tartsd meg amit ígértél, Yuu!
- Ígérem - bólint komolyan. - Hiszen tudod, hogy nem hazudok - igen, ezt tudom, még sosem hazudott, de volt, hogy nem mondta el a teljes igazságot. Mégis, tudom, hogy ha nem beszélek, nem érek célt, és megint itt maradok lángoló testtel. Mégis remegek... épp beárulom, mit tesz velem, ha kiderül? Eddig azért nem bántott, mert valamilyen szinten segítettem, mindig kéz a kézben jártunk céljainkat tekintve. Tökéletes kéjgyilkosok lehettünk volna egy másik életben...
- Ő rávette Kicsit valamire. Azt mondta neki, hogy... és nem vagyok biztos hogy igazat mondott... szóval hogy... a falusiak ölték meg az anyját és gyújtották fel a házat. És hogy... ők a felelősek mindenért. És... és azt akarja, hogy Kicsi... ölje meg ezeket az embereket - vallok színt, miközben egyre idegesebben pillantgatok Rá. Mennyire érvényesül a valóságban Murphy törvénye? Most fog felébredni? Ha igen, megfojt?
- Mi?! - Yuu döbbenete leírhatatlan, még ő sem találja a a szavakat. Hiába, bár pszichológus, Őt nem értheti meg, nem tapasztalhatja meg valódi lényegét, és mint normálisan gondolkodó, normál értékrenddel rendelkező ember, sosem értheti meg működésének természetes jogalapját, logikáját, viselkedése valódi mozgatórugóit. - De... ez...
- Igen - bólintok, de kimondva még engem is megrémisztenek a tények. - Ő... ezért akart megölni téged, hogy... hogy... ne tudd megállítani. Ha... ha Kicsi végez velük... Ő... mindhármunkat eltipor és... az övé a test - most döbbenek rá egy igen fontos, engem is érintő tényre: Ő engem is a semmivel tesz akkor egyelővé. Kicsordulnak a könnyeim. Én nem akarok meghalni! Én nem...
- Tehát ezért kötözött ki. Aki kikötött az Kicsi volt. És Ő megpróbált megölni - csak bólogatok, Yuu következtetése helyes, bár ez számomra most nem fontos, csak az, hogy ölelésébe menekülhessek. Igen, pontosan értem, mit szeret ebben Umi, Yuu karjai nagyon és erősek, a teste pedig olyan finom meleg és bódító illatú. Észre sem vettem, mikor nyomott el az álom.
* * *
Napsütéses reggelre ébredek, a madarak boldogan csiripelnek odakinn. Aggódó tekintetem azonnal a mellettem fekvő testre vetem, de csak mosoly rajzolódik ki az arcomra megkönnyebbüléssel vegyesen: Yuu-sannak semmi baja, sőt mi több, nyugodt vonásokkal szuszog. Igaz, a közelsége zavar, így inkább amellett döntök, hogy kimászok a puha takaró alól, és az ablakon át az ébredező tájat bámulom. Hihetetlennek, valamiféle szürreális álomnak tűnik, hogy valamikor én is itt töltöttem a mindennapjaim. Yuu-san megmoccan, mire azonnal felé pillantok, de csak fordult egyet, így visszatérek a táj tanulmányozásához. Elképzeltem, ahogy körbevesz minket a tenger, s csak mi ketten létezünk egy apró kis paradicsomban, egy szigeten. Többé nem kellene rettegni semmitől, élhetnénk boldogan...
Türelmem azonban egy idő múlva elszáll. Yuu-san igazán felkelhetne már... Csak dölöngéltem jobbra, balra, míg be nem vertem a fejem az ablaküvegbe. Jó nagyot koppant, de Yuu-san erre sem méltóztatott megmoccanni sem, így lassan felfújva magam, mint a durcás gyerek, közelítettem meg, de a bátorságom elinalt. Nem ébreszthetem csak úgy fel, nem igaz? Bár engem is folyton felkeltettek, de általában már az ajtócsörgéssel. Én nem birizgálhatom az ajtót, hiszen benn vagyok... Tanácstalanul hintázok egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyt, míg végül megszületik az ötlet, és az ujjam bizonytalanul vezetem a levegőben Yuu-san válla felé. Amikor belemélyed a puha húsába az ujjam, riadtan húzom visszább, mire felmorran. Felkuncogok. Végül egyre bátrabban kedzem bökdösni, s mikor végre méltóztatik kinyitni a szemét, már egész kipirosodva a visszafojtott huncut kacagástól "utasítom" ébredésre: - Yuu-san! Ideje felkelni!
Nagyot sóhajtva ül fel, és beleborzol a hajamba- Jó reggelt! Jól aludtál?
- Jól - bólogatok nagy boldogan, majd gyorsan hozzáfűzök még valamit, ezzel is tapogatózva, hogy tettek-e már valamit Kicsiék. - Sajnálom, ha tettem valamit.
- Akartál. Vagyis inkább Kicsi. De nem jött össze - feleli, mire elszontyolodom, hát mégis megpróbálta. Pedig bíztam benne, hogy megjön az esze, hiszen ő védte eleinte a legjobban Yuu-sant.
- Haragszol Yuu-san? - tekintetem aggodalomtól terhes, és én még azt hittem, semmi baja...
- Nem. De kitaláltam valamit. Gondolom te tudod hogy Ő mit mondott Kicsinek - a kijelentésre összerezzenek, hogyne tudnám, sokkal többet tudok, mert én is láttam. - Nos, most már én is tudom. Ai... a buja elmondta - ez viszont meglepett. Perverzke is porondra lépett? Vajon mit tett? Megint megcsókolta? A gondolatok egy-egy apró tőrként mélyedtek a szívembe. - És kitaláltam, mi lenne, ha átnéznénk a romokat és a környéket. Ha Kicsi anyja nincs ott, akkor talán meg sem halt. - mondja tovább, én meg csak szédelegve bólogatok. Megint megcsókolta....
- Mire gondolsz? Hogy életben van és Ő hazudott? - pillantok rá, felvéve az ő gondolatainak ritmusát, de közben saját mocsaramban tengődtem. Egy valamire hasznos a sok személyiség, megtanultam egyszerre sokfelé figyelni.
- Igen - feleli határozottan. - Én nem bíznék meg abban, amit mond. Nos?
Választ vár, de nem tudom, mit feleljek. Kicsi akár meg is vadulhat, és megint eleresztheti Őt, ha felkavarja a hely látványa...
- Kicsi gyűlöl, mert azt hiszi őt nem szereted. Azt hiszi egyedül van - nézek rá, miközben még mindig azon kattog az agyam, hogy megint megcsókolta Yuu-sant, már megint.
- Mindannyiótokra vigyázok - feleli, miközben gyorsan összekapja magát, majd már-már ellentmondást nem tűrve adja ki a parancsot. - Gyerünk! A munka csak holnap kezdődik, ha nem találunk semmit, délután bemegyünk a városba. Ott van Internet és utána tudok nézni pár dolognak.
Csak nézem, ahogy intézkedik. Említette buját, de nem mondott semmit arról, hogy mi történt, és ez zavart. Mintha titkolózni akarna. Érzem, hogy nem akar megbántani, de fáj, hogy mindent egyedül akar a vállán cipelni. Fog egyszer arról beszélni, hogy mit érez, mi foglalkoztatja, mi bántja? Fogok valaha róla valami olyat tudni, amit senki más nem? Lehetek valaha legalább a barátja?
A szokásos reggeli szertartások után valóban ahhoz a házhoz vesszük az irányt, ami kifejezetten kiváltja nemtetszésem. Nem akarok visszamenni oda. Elég volt egyszer, nem akarom még egyszer látni! Viszont egyedül sem szeretnék maradni, így kénytelen vagyok követni Yuu-sant. Ahogy megérkezünk, nagy elánnal meg is kezdi a kutatómunkát, és befog engem is. Én csak ténfergek, kevésbé vagyok lelkes, és kiráz a hideg az egész helytől. Ismét megtelíti az orrom az enyészet és a pusztulás illata, amelytől szédelgek. Panaszkodni azonban nem merek, nem merek én már semmit.
A környék átfésülése után a ház következett. Ahogy belépünk azonnal képek villannak be, lassan fájni kezd tőlük a fejem. Mikor Yuu-san nem figyelt, lemaradtam egy kicsit, és a fülemre tapasztottam a kezem, nem akartam látni, nem akartam hallani... A képek viszont nem törődtek velem, rám nehezedtek, és éreztem, könnyezni kezdek. Kicsi állt mellettem, még mindig haragudott, de erős érzelmei arra készteték, hogy még egyszer körbenézhessen. Örömmel menekültem a háttérbe, én már nem bírtam a nyomást.
- Itt... itt ettünk mindig... anyával - szólalok meg. Mintha érezném is a finom édesség illatát, anya mosolyogva áll a sütő előtt, és odahív, hogy megkukkantsam én is, hogyan készül a finomság. Közben szeretetteljesen magyaráz.
- Te ki vagy? - szólít meg Yuu-sama.
- Shota - buggyannak ki a könnyeim. - Anya... anya halott... megölték! És én... én... bántani akartalak téged... is, hogy... - hirtelen annyira sajnáltam a történteket. Yuu-sama nem tehet róla, csak a falubeliek. Ők ölték meg Anyát, elvették tőlem örökre! Ki marad nekem ezek után? Ki marad?
- Elég! - csóválja meg a fejét Yuu-sama. - Tudom, mit akartál, de az nem megoldás!
Annyira sejtettem, hogy ezzel fog jönni. Egész felháborodtam.
- Miért?! Megölték anyát! Ők is haljanak meg! - hogy érdemelhetne olyan életet, aki elvette Anyáét?
- És ha megölöd őket, szerinted anyukád boldog lesz? Örülni fog neki? - kérdez vissza élesen. A kérdésen megütközöm, és pörögni kezd az agyam. Anya vajon mit szólna?
- Biztosan nem lenne boldog és biztos nem mosolyogna rád. Tudod, még az sem biztos, hogy meghalt. Ha nem találunk itt semmit, akkor segítek kideríteni, mi történt. Jó lesz így?
Zavart tekintettel pillantottam rá. Nem biztos, hogy Anya meghalt? Nem értem, miért erősködik, hiszen neki én nem vagyok fontos, én csak Anyának voltam fontos. Csak Anyának voltam...
- De... de te... Umit szereted! Nem Shotát! Umit! - kár tagadni.
- Téged is szeretlek. Megígértem hogy megkeresem anyukádat, igaz? - megbűvölve bólintok. Engem is szeret? Valahogy a világ már kevésbé tűnt feketének, főleg, hogy Anya nem is biztos, hogy halott. - És meg is fogom keresni. Bízz bennem, Shota!
- Bízom - suttogom, és valóban bízni akarok benne, mert sokkal kedvezőbb, amivel ő kecsegtet, mint a rideg tény, hogy Anya meghalt. - De... hogy fogod megkeresni?
- Ne félj, tudom a módját. Mi lenne, ha bemennénk a városba? - beleegyezőn bólintok, és elönt az izgalom. Anya, ne félj, megkeresünk.
Ahogy felkutatjuk a ház minden szegletét, egyre több minden jut eszembe. Az egyik szekrény előtt elidőzve állok egy darabig, majd Yuu-samához fordulva mutatok egy kis részre, ahol még megmaradt a minta.
- Ezt még Anyával festettük, persze ő ügyesebb volt, de megengedte, hogy én is belefesthessem a saját mintáim. Nagyon vicces volt, a végén anya befestette az én orrom is feketére, és én lehettem a kismókus.
Ezután következett a szobám, itt részletesen kitértem arra, milyen volt az ágyamon a terítő, amit Anya varrt. Milyen játékom volt, és hogy volt egy poszter is a falamon, amin egy szellem volt. Egy tengu. Mert én nagyon szerettem a tengus történeteket. Erről eszembe jutott egy mese, ahol szegény tengukat elverték a szerzetesek és papok. Mindig megsirattam őket, amiért ilyen gonoszak voltak velük az emberek. És még sorolhatnám. Apróságok, de számomra a legértékesebb drágakövek ezek az emlékfoszlányok, amelyekben Anya arca egyre halványabb, ami aggaszt...
* * *
Ismét az autó nevű járműben zötykölődünk, immáron látom és kezdem érteni, miért praktikus. Ha Anyával lett volna ilyenünk, talán el is menekülhettünk volna a falusiak elől! Már ha valóban igaz, amit mutatott Ő...
Csodálkozva bámulom a "várost", a korábbihoz képest sokkal nyugodtabb, mondhatni alig hinném el, hogy város, ha Yuu-sama nem állítaná. Nagyobb épületbe megyünk be, és a szavam is eláll. Az egész terem, de még vagy három másik is tele van könyvekkel a talajtól a plafonig. Lélegzetelállító.
Yuu-sama valami nagy szürke doboz elé ül. Mivel látja, mennyire távolságtartóan vizsgálgatom a kütyüt, elmagyarázza, hogy ez a valami a számítógép, és hogy mennyi mindenre jó. Például lehet, hogy talál némi nyomot Anyával kapcsolatban. Tartózkodásom azonnal elszáll, és mellé ülök, és valóban, hamarosan sok színes kép meg általa oldalnak nevezett írásos képes valamicsoda jött be, és azon kutakodott tovább. Csak néztem ámulva, mennyi minden van a dobozban, amit csak úgy elő lehet húzni azzal a kis gurítható valamicsodával - valamiért egérnek nevezik, pedig szerintem annyira nem is hasonlít, meg a másik sok gombos úgynevezett billentyűzettel, amivel betűket írhatunk mi is némely helyre. Azt is megtudtam, hogy ezeket a helyeket általában szövegboxnak hívják.
Yuu-sama azonnal kutakodni kezd, mihelyts végre abbahagytam a kérdezősködést. A kép amelyet betölt a gép, rettegéssel tölt el: Oni! Hátrébb is húzódom, már nem tetszik annyira a játék.
Yuu-sama is csak nyökög összefüggéstelenül, nem igazán értem, de érzem, valami fontosra bukkanhatott. Az egyetlen számomra is lehetséges következtetést levonva kérdeztem rá, mi lehet a nagy felfedezés:
- Yokou-san... ő is? Ő is... ugyanott dolgozik?
- Úgy tűnik. És azelőtt is együtt dolgoztak. Nem értem - feleli, de neki sem teljesen kerek a kép, nekem meg végképp nem. Többek között nem értem, miért olyan fura, ha két ember együtt dolgozik, hiszen a szobámban is voltak, ott is mindketten ott voltak. - Mintha... mintha... Yokou-san rájött volna valamire... de mire?
Miközben Yuu-sama gondolkodott, nekem is kattogni kezdett az agyam. Yuu-sama azt mondta, Anyát keressük, lehet, hogy Anyának is köze van Onihoz és Yokou-sanhoz?
- Lehet hogy... anya is ott van? Ha él akkor lehet ott van? - kérdezem izgatottan, de mintegy féltve is Anyát, Oni egy szörnyeteg, remélem, nem bántja Anyát. Yokou-san biztosan meg tudja menteni, meg kell tudnia....
- Lehet - erősíti meg hitemet Yuu-sama is. Talán neki is ez járt a fejében? - Felhívjuk Yokou-sant? Talán tehetnénk ott egy kis kirándulást. Mit szólsz? Talán az is kiderül, mi történt valójában mindannyiótokkal.
Csöppet visszakozom, nem tudom, akarom-e tudni, mi történt velünk. Még az sem biztos, hogy azt fel tudom fogni, ami velem történt... Azonban Umi megfogja a vállam, és határozottan szól a hangunkon.
- Menjünk! Menjünk, Yuu-san! Tudni akarom, ki vagyok!
* * *
Ismét este van, ismét alvásidő, és ismét az ágyban fekszem Yuu-sannal. Pár napja még az is megrémisztett, hogy mellette ébredtem, most meg már el sem tudtam addig aludni, míg be nem bújt mellém. Na jó, még mindig nem alszom, de most már kezdem érezni az álommanó által a szemhéjaimra aggatott súlyokat. Félek: ugyan egyre közelebb tudhatom magamhoz Yuu-sant, mégis, rettegek attól, amire bukkanhatunk. Mi van, ha olyasmit tettem, ami miatt meggyűlöl majd? Ha olyan dolgok derülnek ki,amelyek teljesen megváltoztatnak mindent? Nem is olyan értelmetlen állapot az áldott tudatlanság.
* * *
A másnap reggel olyan gyorsan zajlik, hogy feleszmélni sem nagyon volt időm, máris a pályaudvaron tuszkol fel Yuu-san a vonatra. Valahogy most kedvem lenne visszakozni. Most kivételesen mellé ültem, nem szembe, és nem az ablakon bámulok ki a tájat szemlélve, hanem görcsösen bújok Yuu-sanhoz. Idegesít még az a pár ember is, aki lát minket, megint rám tör a pánikközeli hangulat, és legszívesebben ismét láthatatlanná válnék. Valójában kezdek besokallni a változástól. Eleinte még talán izgalmas is volt, nem csak félelmetes, de ez az állandó vándorlás kezd kikészíteni, és kezd hiányozni a szobám, a védett zugom, ahol csak ugyanazok az arcok néztek rám vissza nap mint nap. Őket legalább megismertem, de ez a sok új és folyton változó mennyiségű arc, sosem fogom megszokni.
Szorongásaim csak nőnek, ahogy közeledünk. Még velünk szemközti helyre is leül két ember. Az egyikük olvas, középkorú nő, de a másik, egy fiatalabb férfi érdeklődve figyel minket. Valahányszor rám téved a tekintete, elbújok Yuu-san karjában. Egyszerűen irritál. Egész megkönnyebbülök, mikor végre leszállunk.
Osaka megint az a fajta hely, ami nem kedvez utasoktól megtépázott idegeimnek. Kezdtem instabillá válni, állandóan összerezzentem, a légzésem is kezdett vészesen szaporává válni. Akut tömegiszony, azt hiszem, mindig is jellemzett, de lehet, hogy csak mióta emlékszem magamra. Fel kellene robbantani az egészet!
Yuu-san végül beáll egy sorba, valami jegyet vesz más járműre, addig engem félreállít, de úgy, hogy rám lásson, mégse kelljen a tömeg sűrűjében lennem. Idegesen kuporodom össze egész picire, leguggolva, még az ujjam is rágcsálni kezdem.
Amikor egy árnyék tornyosul fölém, sóhajtva pillantok fel: már épp ideje volt Yuu-san! Felnézve azonban egészen más valaki pillant le rám, mire teljesen lesokkolok. A férfi az szemköztről. Úgy tűnik, nem kapcsol, helyette leguggol, feje szemben az enyémmel, alig pár centire, rémülten tapadok a falhoz, és felnyöszörgök.
- Ne félj - suttogja. - Nem bántalak. Csak nem kidobott az a szemét?
Nem válaszolok, csak még jobban elkerekednek a szemeim. Mit akar tőlem? Mit akar? Yuu-san!
- Jól sejtettem - látja igazolódni egyéni nézeteit reakcióm láttán. Az egész pillanatok alatt történt, felvisítani sem volt időm, máris a bőrömbe hatolt a tű, amelytől rögtön bódultság járta át a testem.
- Ne aggódj - visszhangzott a távolból a férfi hangja. - Hamarosan jó kis gazdához kerülsz, aki addig nem dob el, míg rongyosra nem kúrta a segged...
A világ könnyűvé vált, súlytalan voltam, talán én is angyallá változtam volna? Meghaltam? Még nem akarok, Yuu-san nélkül nem akarok...
- Ez komoly hiba volt - visszhangzik az Ő hangja. - Mit keres itt? Nem szabadna előjönnie... A tömegben nem! A férfi megilletődötten pillant rám, én pedig gúnyosan elmosolyodva nézem, ahogy összegörnyed a fájdalomtól. Yuu már kibontakozik a háttérből, felénk siet, de most megtorpan. Szemközt állok vele, de túl sokan vannak, nem lenne időm elmenekülni, és a végén ugyanoda kerülnék, ahol eddig is voltam. Kedvemre akarok ölni, nem az ő kedvükre. A futás mellett döntök, de meglepődve kell tapasztalnom, a szer rám is kezd hatni, hirtelen szédülök meg. Yuu, úgy tűnt legyűrte ellenszenvét és mellettem terem, hogy megtámogasson. Ahogy felnézek, csak az ajkait látom. A szívem kétszer olyan gyorsan kezdett dobogni, mintha kilométereket futottam volna. Mi a franc volt ez a vacak,amit belém nyomott az a köcsög? Bizony vágyfokozó. Az a szemét, perverz, áruló, kis kurva kinevet, mire elönt a harag. Majd én megmutatom neked. Hirtelen mozdulattal nyomtam a fejem Yuu nyakához, azzal a céllal, hogy elharapom az ütőerét. Fogaim belemélyedtek a puha bőrbe... Éreztem az ízét, az egyenletesen lüktető ért a nyakában, mégsem voltam képes tovább mélyíteni a harapást.
- Megmérgeztél! - üvöltök fel kétségbeesetten. Miért nem tudtam megölni?!
A belső láz, amely egyre csak fokozódott,végül ködöt borított agyunkra, szürreális álmok kergették egymást, követhetetlen képek, elvont jelenetek, amelyeket nem hogy értelmezni, de felfogni sem lehet ésszel.
* * *
Ürességet érzek, és zavart. És roppant nagy forróságot. A kép vibrál, és elmosódott. Mégis érzem, Yuu-sannak a közelben kell lennie.
- Yuu-san - hangom száraz, torkom reszel. - Mit jelentek neked? - nem tudom, miért, de ebben a nagy káoszban ez tűnt a legfontosabb kérdésnek.
Szerkesztve ef-chan által @ 2010. 02. 19. 21:37:19
Poros kis állomásra érkezünk. Közel és távol semmi élőlény, csak a nem túl tiszta és már omladozó vasútállomás. Mintha itt nem igen járna vonat, vagy ha jár is, nem áll meg. Meg kell mondanom, nem ilyesmire számítottam, de már nem fordulhatunk vissza, ha idáig eljöttünk. Umi félve fogja meg a kezem. Mintha érezne valamit. Mintha valami azt súgná neki, itt nem biztonságos. Megszorítom a kezét, hogy érezze, nincs mitől félnie, nem hagyom magára. Körülnézek. Mindenhol fák, és egy hatalmas rét, azon túl pedig talán a falu.
- Nem kellene visszafordulnunk? - hallom Umi suttogását, mire bíztatóan paskolom meg szabad kezemmel a hátát.
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Estére fedél lesz a fejünk felett - mondom neki mosolyogva.
***
Gyalog vágunk neki az útnak, ami úgy három kilóméter lehet. A falu egy kisebb domb mögött, a völgyben bújik meg, nem túl nagy, de nem is vártam, hogy hatalmas lesz. A falu másik végén egy nagyobb domb emelkedik, amit még én is felismerek az Umi szobájában látott képről. Talán valóban ez lenne az? Nem tudom, de igencsak kiváncsi vagyok. Umi a kezem szorongatja, látszólag ő is fél és nyugtalan. Nem is csodálom. Most veszem észre, milyen jól áll neki a sötétbarna haj. Muszáj volt befestettetnem a haját és az enyémet is barnára. Így nem vagyunk olyan különlegesek.
Az egész falu csupán egyetlen utcából áll, így gondolom, mindenki ismer mindenkit. Hamar megtaláljuk a kocsmát, ahonnan jó értesüléseket lehet szerezni. Már ha az itteniek szóba állnak egy idegennel. Ahogy kinyitom az ajtót tömény sör, saké és borgőz csap ki, hogy majdnem elájulok. Umi nem akar bejönni, látom, még jobban fél, mint azelőtt. Így kinnhagyom azzal, hogy ne mozduljon. Ő csak bólint, míre én bemegyek és becsukom az ajtót. Azonnal minden szem rám szegeződik és furán méregetnek. Persze, idegen vagyok, a ruhám nagyon is városias, az termetem is szokatlan az ittenieknek. Mindig elámulok, hogy a vidékiek mennyivel vaskosabbak és alacsonyabbak a tokiói embereknél. Kezdem kényelmetlenül érezni magam, ráadásul a tömény alkoholszag is nagyon ingerli az orromat. Végül a pulthoz lépek és leülök.
- Segíthetek? - kérdi a csapos, aki úgy gondolom, egyben a tulaj is.
- Sakét kérek - bólintok, mire ad egy csészével.
- És mi hozta ide? - kérdi. - Új itt, nemde? Még sosem láttam itt.
Épp válaszolnák, amikor sikítást hallok és azonnal kirohanok. Umi hangja hasít a levegőbe. Azonnal kinn termek és csak azt látom, hogy egy öreg nő ráemeli a kezét Umira, aki ijedten hátrál.
- Diabolus! - suttogja a nő, majd arca eltorzul a fájdalomtól és rogyadozni kezd a térde.
Azonnal ott termek és támogatom, de az egész falu összecsődült. Látom, hogy Umi hátrálni kezd, majd elfut. Utána kiáltok, de nem áll meg. Mintha félne és menekülne. A falu lakói a fiút nézik, aztán rám szegeződik a pillantásuk. Talán csak én látom, hogy gyűlölet lángol a tekintetükben? Mibe keveredtem?
Az öregasszony elengedi a kezem és rémülten bámul rám. Majd rám mutat.
- Idehozta! Idehozta a démont! - sipákolja, mire a falubeliek közelebb nyomakodnak hozzám - Átkozott! Halál rá! Halál a démonfattyúra!
Nekem támadnak, de pár rúgással és ütéssel megszabadítom magam, mielőtt le tudnának fogni. Nem fognak kedvelni, az biztos. Milyen jó, hogy tanultam karatézni. Umi után rohanok. Még látom, merre ment. A falubeliek egy ideig követnek, de lemaradnak mögöttem. Félek. Mi ez az egész? Umi... egy démon? A domb felé rohanok, arra láttam Umit eltünni. A fű nagyon magas, de hirtelen egy alakot látok valahol állni. Majd elesik. Tudom, hogy Umi az. Odarohanok és letérdelek mellé, gyengéden a karjaimba fogva őt. Hogy reszket. Ahogy én is. Nagyon félek, de nem mondhatom meg neki, nem akarom megijeszteni ezt a fiút.
- Végre megtaláltalak - suttogom és magamhoz ölelem.
Felnyitja a szemeit és azonnal bújik hozzám. Szegénykém, ennyire megijedt volna? Ennyire fél? Nem szabadott volna idejönnünk. Nem lett volna szabad. Nem lett volna szabad! El kell mennünk innen, amint lehet. Felnézek és látom a kihűlt romokat. Tűz. Tehát... valóban megtaláltuk. A tetőből nem sok maradt, de az piros. Piros, ahogy Umi mondta. Végre megértem. Mindennek vége.
- Sajnálom - suttogja halkan, de nem értem, miért. Miért kér bocsánatot?
***
Estére már szállásunk is van. Egy család befogad minket egy munkásszálláson, ahol a nyári idánymunkásokat is elhelyezik. Kinn van, a falun túl, így nem kell bemennünk. Nem tudják, kik vagyunk, nem kérdeznek sokat. Azt hazudom, Umi az unokatestvérem, de az én gyámásgom alatt áll. Papírokat sem kérnek, semmit. Mintha nem érdekelné őket, kik is laknak itt.
Egy kis szobát kapunk, egyetlen ággyal és egy asztallal, meg egy kis szekrénnyel. Kád is van, de kintről kell behordani hozzá a forró vizet. Nem éppen luxusszállás, de megfelel. Az esti fürdés azonban így nem éppen jó móka, ezt Umin is látom. Se habfürdő, se aranyozott csapok, se fehér csempe. De azért nem olyan rossz, lehetne rosszabb is. Umi hamar elfárad vacsora után, biztos az izgalmak meríthették ki, így hamar ágyba dugom, de én még beszélgetek a háziakkal. Rendes család, ők is csak pár éve költöztek ide és a falusiak nem látják őket túl szívesen. Mint ahogy senkit sem. Mintha valamit titkolnának, valamit, amit nem akarnak napvilággá kürtölni. Végül bemegyek a szobába. Umi még nem alszik, amin meglepődöm.
- Yuu-san... - suttogja halkan. - Anya mindig velem aludt... Lehetne, hogy... úgysincs más ágy... - nyöszörög.
Persze, hogy eleget teszek neki, hiszen fél. Bebújok mellé, ő pedig szorosan hozzám bújik. Betakarom és még egy puszit is nyomok a homlokára. Hamar elalszom. Nagyon fáradt vagyok az egésznapos izgalmak után.
Hirtelen érzem, mintha valami a kezemre hurkolódna. Álmosan nyitom ki a szemeimet és Umit látom, amint a kezemet az ágyhoz köti.
- Umi, mit?... - kérdezném, de hirtelen megcsókol és én se köpni, se nyelni nem tudok. Mi van itt?
Még mindig kicsit kába vagyok, de azt látom, hogy Umi egy szöget és kalapácsot vesz elő. Mire készül?
- Végre elérkezett a mi időnk - fordul hozzám vérszomjas mosollyal és én lassan felfogom az eseményeket. Kezdek félni, nem is kicsit. Kiver a víz.
- Mire készülsz, Umi? - kérdem, bár tudom, felesleges, úgyis sejtem. Meg akar ölni.
- Megtiporlak, s ha eleget játszadoztam, kitépem a szíved - hajol közel hozzám és halkan súg a fülembe. Majd a szöget elhúzza a szemem előtt. Rángatni kezdeném a köteleket, ha nem lennék lebénulva. Ez nem Umi! Ez nem ő! Umi nem tenne ilyet!
Hirtelen végignyal rajtam, amitől lúdbőrzik a hátam. Mintha... igen, ő a négyeske, ahogy elneveztem magamban.
- Még sosem volt ilyen édes áldozatom - suttogja, de ekkor hirtelen más hangnemre vált.
- Végre csak az enyém vagy - a hangja már kéjes, megérkezett hármaska, és élvezettel nyal végig rajtam, elidőzve a mellbimbómnál. Érdekes, de már meg tudom őket különböztetni. - Hogy elbánt veled a kis gonosz... - egyre lejjebb halad. - Majd én feledtetem a problémát, kedves doktorbácsiként gyógyítom be a sebeid!
Ujjai az oldalom matatnak és lehúzzák rólam az alsómat, majd érzem, hogy ujjai a szerszámomhoz érnek. Felnyögök, mire megcsókol, majd szájával kezd kényeztetni. Nem is rossz és ha nem ilyen helyzetben lennék, még élvezném is. Próbálom a lábam felhúzni, de ő erről is gondoskodott. Mást kell kitalálnom, mert közben az egyik kezével a combom belsejét deríti fel, hogy aztán visszatérjen a mellkasomhoz. Aprót nyögök, ami úgy tűnik, élvezettel tölti el.
- Csak nem élvezed, Yuu? - kérdi halkan kacagva, hogy senki se hallja.
- Jobban élvezném, ha kikötnéd a kezem - válaszolom halkan.
- Nem lehet. Még megszöksz - emeli fel a mutatóujját. - Azt nem akarom. Most az enyém vagy.
- És hogy kényeztesselek, ha nem szabadok a kezeim? - kérdem ártatlanul, mire felemeli a fejét és elgondolkodva néz rám. Végül a kezeimhez ér kiköti. - Kösz! - felülök és magamhoz húzom, majd megcsókolom. Jobbat úgy sem tehetek. - Te nem vagy Umi - jegyzem meg, mikor szétválunk. - Hogy hívnak?
- Ai - suttogja kéjesen.
- Ai - simítom végig az arcát. - Gyönyörű neved van. És biztos a tested is gyönyörű.
- Ez a testem. Legalábbis most - mosolyodik el.
Meglephettem, mert elpirult. Talán ha lefektetem, ki tudok belőle csikarni némi információt. Bár ennek Umi látná kárát. Kompromisszumot kéne kötnöm vele. De hogyan? A szexen kívül semmi sem érdekli. Mint egy rossz kurva. Újra megcsókolom és leszedem róla a maradék ruhát is. Na igen, Umit sose hagynám meztelenül aludni. Erre már Ai szeme is felcsillan és dörgölőzik hozzám, mint egy kiskutya. Azt hiszi, megjött a hangulatom. Hát, az megvan, csak nem vele. Olyan érzésem van, mintha megcsalnám Umit, hiszen ő számít rám. Rossz érzés van a gyomromban. Halkan bocsánatot kérek tőle azért, amit tenni szándékozok, vagy talán nem teszek, de szándékomban áll. Meg fogja érteni, tudom. Tudni fogja hogy nem önként és dalolva mentem ebbe bele.
- Ai - szólítom meg, mire felnéz. - Kérdezhetek valamit?
- Mi lenne az? - búgja és a nyakamat veszi célba.
- Mire készül Umi? - szegezem neki a kérdést.
- Miért akarod tudni? - csókolja meg a fülem gyengéden.
- Mert ha nem mondod meg, nem duglak meg - vonok vállat, mire elkerekednek a szemei.
- Zsarolsz? - kérdi.
- Valahogy úgy -mosolyodom el és megcsippentem az arcát. - Nos? Ha elmondod, akkor megfektetlek. Ha nem, akkor valami nagyon csúnya dolgot fogok veled tenni.
Látszik, hogy elgondolkodik. Látszólag mintha parancsot kapott volna, amit nem tudja, hogy játszon ki úgy, hogy ne szegje meg, de nekem is eleget tegyen. Mintha ellenőrizne valamit. Aztán felsóhajt. Mintha megkönnyebbült volna, de nem vagyok benne biztos.
- Rendben. Alszanak. A többiek - teszi hozzá hogy értsem mire gondol. - Elmondom, de utána tartsd meg amit ígértél, Yuu!
- Ígérem - bólintok. - Hiszen tudod, hogy nem hazudok - teszem hozzá, mire bólint és belekezd.
- Ő - és itt megremeg, én pedig tudom, hogy négyeskére gondol - rávette Kicsit valamire. Azt mondta neki, hogy... és nem vagyok biztos hogy igazat mondott... szóval hogy... a falusiak ölték meg az anyját és gyújtották fel a házat. És hogy... ők a felelősek mindenért. És... és azt akarja, hogy Kicsi... ölje meg ezeket az embereket - reszket a félelemtől.
- Mi?! - a szám is tátva marad - De... ez...
- Igen - bólint remegve. - Ő... ezért akart megölni téged, hogy... hogy... ne tudd megállítani. Ha... ha Kicsi végez velük... Ő... mindhármunkat eltipor és... az övé a test - már sír. Nagyon félhet tőle.
- Tehát ezért kötözött ki. Aki kikötött az Kicsi volt. És Ő megpróbált megölni - suttogom, miközben magamhoz ölelem Ait. Ő csak sír és nem hiszem, hogy ezek műkönnyek. Tényleg halálra van rémülve négyeskétől. És én is.
Tisztában vagyok vele, ha Kicsi tette sikerrel jár, akkor négyes átveszi az uralmat és eltiporja mind Kicsit, mind Ait és mint Umit. És én vagyok az egyetlen, aki megállíthatja. Feltéve ha... ha Kicsi anyja nem halt meg. Rá kell jönnöm mi történt valójában és hogy négyes mit mesélt Kicsinek. De ezt csak akkor tudom meg, ha előhívom Kicsit. De Kicsi ingatag, meg kell győznöm, hogy segíteni akarok neki.
Végül nagy sokára Ai álomba sírja magát. De jó, megmenekültem. Jó fél órával később csak a halk és egyenletes szuszogását hallom, amit jó jelnek vélek. A köteleket elrejtem. Remélem, Négyes sem tér ma vissza, de igyekszem éberen aludni. Leteszem Ait és felöltöztetem, hogy ha Umi netán reggel felkelne, ne érezze magát bizonytalannak. Én is felkapom az alsómat. Meg egy nadrágot is a biztonság kedvéért. Ki tudja, mik történhetnek még.
Azt eldöntöm, hogy holnap átvizsgálom a romot, hátha találok valamit. Ha nem, akkor megpróbálok mást. Hirtelen eszembe jut! Osamu-sensei! Talán ő is benne van? És Yokou-san is elég hamar távozott. Furcsa egybeesés, mintha azt várta volna, hogy én jövök. Nem értem. Holnap be kell mennem a városba, ott van internet. Itt még térerő sincs. Végül elalszom.
***
Böködésre ébredek és kinyitom a szemem. Umi mellettem térdel, már felöltözve. De ő valóban Umi? Vagy Kicsi? Négyes biztosan nem, sem Ai.
- Yuu-san! Ideje felkelni! - hallom meg a hangját és rájövök, ő Umi. Csak ő szólít Yuu-sannak. Megkönnyebbülten sóhajtok fel.
- Jó reggelt! - ülök fel és borzolom meg a haját. - Jól aludtál?
- Jól - bólint és elmosolyodik. - Sajnálom, ha tettem valamit.
- Akartál. Vagyis inkább Kicsi. De nem jött össze - rázom a fejem.
- Haragszol Yuu-san? - néz rám ijedten.
- Nem. De kitaláltam valamit. Gondolom te tudod hogy Ő mit mondott Kicsinek - térek rá a tárgyra, mire ijedten bólogat. - Nos, most már én is tudom. Ai... a buja elmondta. És kitaláltam, mi lenne, ha átnéznénk a romokat és a környéket. Ha Kicsi anyja nincs ott, akkor talán meg sem halt. - gondosan nem mondom el Uminak hogy múlt éjjel Négyes kis híján megölt. Jobb, ha nem tudja.
- Mire gondolsz? Hogy életben van és Ő hazudott? - néz rám reménykedve.
- Igen - bólintok. - Én nem bíznék meg abban, amit mond. Nos?
- Kicsi gyűlöl, mert azt hiszi őt nem szereted. Azt hiszi egyedül van - Umi bűnbánóan néz rám. Még majdnem sír is. Ennyire fáj neki?
- Mindannyiótokra vigyázok - válaszolom felállva. - Gyerünk! A munka csak holnap kezdődik, ha nem találunk semmit, délután bemegyünk a városba. Ott van Internet és utána tudok nézni pár dolognak.
Reggeli után valóban kimegyünk a romokhoz. Umi kissé ódzkodik, de azért velem jön. Először a környéket túrjuk fel két ásóval, de sehol sem találunk holttestet, vagy szenes csontokat. Ez némileg megnyugtatja Umit, ám a ház még hátravan.
Félve lépünk közelebb az építményhez. Az tiszta, hogy felgyújtották, vagy pedig valami miatt kiégett. Furcsa, hogy senki sem hívta a tűzoltókat, vagy senki sem keresett nyomokat. Majd mi fogunk. Belépünk az elszenesedett ajtón, amin át egy nagyobb térbe jutunk. Ez lehetett a konyha, mert még látszik az asztal helye, valamint a tűzhely is többé-kevésbé ép. Körbejárunk és látom, hogy Umi iszonyodva néz körül. A könnyeivel küzd, mintha újra átélné a dolgokat. Mintha tényleg itt lett volna.
- Itt... itt ettünk mindig... anyával - nyöszörgi, mire hátrafordulok.
- Te ki vagy? - kérdem gyengéden.
- Shota - válaszol sírva. - Anya... anya halott... megölték! És én... én... bántani akartalak téged... is, hogy...
- Elég! - rázom a fejem. - Tudom, mit akartál, de az nem megoldás!
- Miért?! - néz a szemembe és a könnyek mögött dühöt látok - Megölték anyát! Ők is haljanak meg!
- És ha megölöd őket, szerinted anyukád boldog lesz? Örülni fog neki? - kérdem, mire látom hogy zavarban van. Ez jó. Engem sem tudott elintézni, és azt sem hagyom, hogy másokat bántson. - Biztosan nem lenne boldog és biztos nem mosolyogna rád. Tudod, még az sem biztos, hogy meghalt. Ha nem találunk itt semmit, akkor segítek kideríteni, mi történt. Jó lesz így?
- De... de te... Umit szereted - lép közelebb, de látom, már kezdem meggyőzni. - Nem Shotát! Umit!
- Téged is szeretlek. Megígértem hogy megkeresem anyukádat, igaz? - bólint. - És meg is fogom keresni. Bízz bennem, Shota!
- Bízom. De... hogy fogod megkeresni? - kérdi bizonytalanul.
- Ne félj, tudom a módját. Mi lenne, ha bemennénk a városba? - kérdem, mire újfent bólint.
Hiába nézzük át a romokat, semmit sem találunk, csak törmelékeket, elszenesedett falakat, bútorokat, néhány épen maradt edénycserepet. Shota pedig mesél. Mesél milyen boldog volt itt az anyukájával, miket csináltak és hogy éltek. Élvezettel hallgatom és végre úgy érzem, kezdem őt megérteni.
***
Délután a házigazda bevisz minket kocsival a városba. Végig Shota van velem, talán most ő akar velem lenni. Umi nem bánja. Azt mondja, kibékültek, ami jó. Nem szeretem ha veszekednek. Olyan rossz hallgatni. A város nem sokkal nagyobb, mint a falu, de van benne egy könyvtár, ahol lehet internethez is jutni. Shota furán bámul a gépre, szerintem életében nem látott még ilyesmit. Elmagyarázom neki, hogy ez egy számítógép és ezen majd meg tudok nézni pár dolgot és talán ennek segítségével megtaláljuk az anyukáját is. Ez felvidítja és odaül mellém. Nem sokan vannak és fel sem tűnik nekik egy új arc. Na igen, ők már városi emberek. Valahogy megnyugtat a civilizáció léte. Ahogy előre elterveztem, rákeresek Osamu-sensei nevére. Amikor kidobja a megfelelő oldalt és megnyitom, a hideg is kiráz. Shotát is, aki remegve nézi a képen látható férfit. Alatta szöveg.
- Osaka?! - döbbenek meg és rákeresek Yokou-san nevére is. - Ez nem lehet! - suttogom rémülten, mikor a gép ugyanazt a munkahelyet dobja ki, ráadásul kétszer is. - Ez...
- Yokou-san... ő is? - kérdi Shota - Ő is... ugyanott dolgozik?
- Úgy tűnik. És azelőtt is együtt dolgoztak. Nem értem - rázom a fejem. - Mintha... mintha... Yokou-san rájött volna valamire... de mire?
- Lehet hogy... anya is ott van? - Shota hangja a rémülettől és az izgalomtól elvékonyodik. - Ha él akkor lehet ott van?
- Lehet - bólintok. - Felhívjuk Yokou-sant? Talán tehetnénk ott egy kis kirándulást. Mit szólsz? Talán az is kiderül, mi történt valójában mindannyiótokkal.
- Menjünk! - hallom a határozott hangot, de ez már nem Shota tekintete. Ez Umié. - Menjünk, Yuu-san! Tudni akarom, ki vagyok!
Bólintok. Én is tudni akarom, ki vagy, Umi és hogy mi történt veled. Tudni akarok mindent. De főképp, hogy Yokounak mi köze ehhez az egészhez. Talán ő is benne van? De miben? Mégis miben?
Még aznap felhívom Yokou-sant és nagy meglepetésemre fel is veszi. Ő is megdöbben, de beleegyezik, hogy másnap találkozzunk Osakában. Egyre furább ez az egész. Vajon mibe másztam bele, amibe jobb lett volna nem belemásznom? És vajon, mi az istent találunk, amit nem kéne?
***
Másnap reggel hamar elköszönünk a háziaktól. Sajnálják, hogy nem maradunk tovább, de muszáj mennünk. Azt hazudom, sürgős családi okok miatt kell távoznunk. A férfi bevisz minket a városi pályaudvarra. Umi alig bír magával, mikor felszállunk a vonatra. Bevallom, én is ideges és izgatott vagyok. Nagyon félek és ahogy látom, ők is. Umi mellettem ül és szinte pánikszerűen bújik hozzám. Nagyon fél és most én sem nagyon tudom megnyugtatni. Ha ezután valami balul sül el, az életünkkel fizethetünk érte. Innen már nincs visszaút.
A vonaton eszembe jut, amit az öregasszony mondott Shotára. Démonfattyú. Vajon...
Mint az éhező kap a falat után, úgy bújtam el az ölelésben, túl sokan vannak, annyira sokan, és mind engem néznek. Rettegek, magamtól rettegek. Az a hideg valami, még meleg volt a vége. Én, valakire rálőttem... Igen, valakire rálőtt!
Umi? - szólongatt Yuu-san, de fel sem figyelek ráé először, csak járatom az agykerekeim, és egyre határozottabban érzem, bizony nagyon nagy baj történhetett. De hogyan, mikor? Neki nem szabadna szabadon lennie! Ám a cella ajtaj atárva nyitva, s csak a hűlt helye porosodik lelkemben. Merre járhat?
- Umi? Kicsim - szólít meg ismét, csak az utolsó szóra figyeltem fel igazán. Kicsim... olyan ártatlan... De én bűnös vagyok, én vétkezem!
- Yuu... san... Mi... mmi történt? Én... - nem, nem bírok róla beszéni, képtelen vagyok. Ha lehetne meg nem történtté nyilvánítanám, de most másért is felelősséggel tartozom. Most nem vehetem az egészet fél vállról!
- Csss! - teszi az ujját a számra - Ne itt!
Csak nézek rá, majd bólintok, teljesen rábízom magam, s megpróbálok ölelésébe bújva eggyé válni a testem körbevevő levegővel, hogy senki ne láthasson meg engem saját valómban.S ugyanilyen önkívületi állapotban, már-már transzban hagyom, hogy Yuu-san kivezessen erről a szürreális helyről, ki a szabadba.
Emberek, házak, fák, zaj, zűrzavar, és fásult függöny, amely az egészet kizárja az agyból. Ez jellemzi a kék ég alatti világot, amelyre mindig is kíváncsi voltam. Valahogy nem ilyenre emlékeztem. Anyával minden olyan csendes volt, békés, és nyugodt. A világ valami olyan förtelmes tempót vett fel, amelyet nem vagyok képes követni, és amely szétszaggatja belülről a fejem. Megváltás az éles csengő, amely egy dologra kényszerít koncentrálni. Valami fura helyre érkeztünk, minden tele van mindenféle ruhával, amelyeket babák hordanak, vagy felakasztva sorakoznak. Vannak kisebbek, nagyobbak, de gazdáikat sehol sem látni, csupán néhány ember ügyel rájuk. Talán ők is foglyok, ők is ennek a szobának az örök rabszolgái?
- Válogass csak kedvedre! Ami megtetszik neked, azt megvesszük, jó? - töri meg az egy ideje közénk telepedett csendet Yuu-san, mire én reflexből válaszolom, hogy jó, de továbbra is csak a fura szobát szemlélem, a szomorúan árválkodó ruhákat, még végül Yuu-san nem nyom práat a kezembe, mondván, azok igen szép darabok, és ha jók rám, az enyémek lehetnek. Végül sorra fepróbálom őket, ahogy Yuu-san parancsolja, mind a szívemhez nő egy kicsit, mert saját magam látom bennük. Kallódó kirakati bábuk, akiket csak bámulnak, de senki sem érti meg őket. Sajnálkozva simítottam végig az anyagokon, miközben Yuu-san párat zacskóba tetet, amelyek aztán velünk jönnek, miközben a többieket hátrahagyjuk. Egy ideig még visszapillantgatok nehéz szívvel... bár segíthenék rajtuk is!
A kis körút után a szokásos porgram, reggeli. Valóban, még nem is ettünk semmit, mert... Yuu-sanra nézek, közben szórakozottan turkálok az ételben.
- Mi... mi történt a barátoddal? Nem... - próbálom valahogy megfogalmazni mondanivalóm, de nem igazán akarnak összeállni a szavak. Nincs is rájuk szükség, Yuu-san máris hárít.
- Nem, semmi baja. Ne törődj vele. Az nem te voltál - bár egyetérthetnék vele, de akkor saját magamnak is hazudnék.
- Tettem valamit? - kérdésem talán hevesnek hathatott, főleg, hogy még a villát is kiejtettem a kezemből, ugyanis elfelejtettem arra koncentrálni, hogy fogok valamit. Az éles koppanás mintha nyomatékosította volna mondandóm súlyát, még sokáig ott vibrált némán.
- Ne beszéljünk erről. Te sem szeretnéd ha elmondanám - hárít ismét. - Nincs semmi baj. Hirotonak sem lesz semmi baja. De nem mehetünk vissza. Lehet, hogy még ott vannak. Nem biztonságos, érted Umi?
- Értem - bólintok. De ebből azonnal következtetek is. Történt valami, valami , amiről még yuu-san sem akar beszélni valamilyen okból. Talán mert óvni szeretne, vagy mert halálosan fél... De akkor most hogyan tovább, mi lesz velünk? Yuu-san is száműzött lett... - Hová megyünk? Yuu-san sem mehet haza, igaz? - adok hangot eme következtetésemnek.
- Nem, nem mehetek - tudtam. Yuu-san nem érdemli meg... Nem, én nem érdemlem meg őt... - Mi lenne, ha elmennénk a tengerhez? Még sosem jártál ott - mosolyog rám.
- A tengerhez? Umi? A helyre, amiről elneveztél? - pislogok rá.
- Oda - bólint, mire önkéntelenül elmosolyodom.
A sötét fellegek egy villanás alatt eltűntek lelkem egéről, teljesen lekötött az új gondolat, megismerhetem azt az Umit, akiről Yuu-san elnevezett!
* * *
Újr aalig hat éves vagyok, érdeklődésem a kinti dolgok iránt ismét megnőtt, így várakozás közben teljesen felborítottam a peron rendjét. Majd felszállás után a vonatét is, mire nagy nehezen Yuu-san nyugodt ülésre tudott parancsolni. A tájat bámultam izgatottan, miközben finom, Yuu-san által péksüteménynek nevezett valamit majszoltam. Különböző képek szaladtak mellettünk a szobám faláról, amit Yuu-san ragasztgatott fel, voltak zöld dombok, magasabb hegyormok, végtelennek tűnő síkságok, erdős rengetegek, virágos mezők bárányokkal, távolban megülő kis falvakkal, már bele is fáradtam a sok információba, mire végre feltűnt a hatalmas és valóban végtelen kékség. Azonban nem voltam benne biztos, hoyg az a tenger, mert lehet, hogy csak egy tó, és a tenger valami sokkal másabb, így csak vártam.
Végül a dallamosan duruzsoló jármű, a vonat végre megállt, és Yuu-san kezét fogva szállhattam le róla. Páran ugyan megbámultak. De most még ez sem zavart. A rohanás, a zaj, a zűárzavar megszánt, csak a nyugodtság, vidám hangok, és az állandó kellemes morajlás maradt a bolond világból. A tenger valóban megszelidítette még azt is. Már ha az valóban a tenger.
- Az a tenger? - kérdezek is rá rögtön, már annyira furdalja az oldalam a kíváncsiság, hogy csak azt éreztem, nekem most már végre tudnom kell, mi a tényállás!
- Igen, kicsim. Az a tenger - feleli Yuu-san, mire megdobban a szívem, s tekintetem ismét a víztömegre fordítom. Már nem először hív kicsimnek...
- Gyere, menjünk le. Ha szeretnéd, bemegyünk a vízbe is - invitál magával, mint valami szirén, én meg csak követem, közömbös hangon jegyezve meg, hogy nem tudok úszni. Még mindig a kicsimnél járnak a gondolataim. Yuu-san olyan furcsa, olyan könnyedén kimond szavakat, vajon számára milyen súlya van ezeknek a kifejezéseknek? Ha azt mondja, fontos vagy nekem, ugyanazt érti rajta, mint én? Értheti ugyanazt, amit én? neki vannak "barát"-ai, nekem nincs senkim, csak távoli arcok, kósza emlékek, sosem volt hangok és érzések. képesek lehetünk megérteni a másikat? Nem lehet, hogy az egész csak azon az illúzión alapul, hogy elhisszük, tudjuk, mire gondol a másik?
-Majd megtanítalak - rezzenek össze az apró simításra. A hdieg fut végig a hátamon. Perverz, de jól esett.
- Jó - derülök jobb kedvre. Fogalmam sincs, miért, de felnevetek, majd előre szaladok a hatalmas vízóriáshoz. A part közelében leveszem a cipőm, az amúgy is elsüllyedt a puha homokban. Végigfurkászok a homokot túrva, büszkén felmutatva egy-két zsákmányt, amit partra vetett a víz: kagylóhéj. Valami melegség jár át, amely folyamatosan csiklandoz belülről, és nem hagyja, hogy legörbüljön a szám, ahogy azt sem, hogy bármire is gondoljak, csak élvezem a vizet, a napfényt, Yuu-sant. Az idő csak úgy repül, csak azt érzem, kicsit kimerültem, így kicsüccsenek a partra Yuu-san mellettem, bőrén meg-megcsillannak a vízcseppek a kora esti napfényben. Vajon felfogta, hogy a vízben teljesen eggyé váltunk bennem? Mert Umiban mártóztunk meg, közösen összefonódva... Ha velük is eggyé tudnék válni, képes lennék olyan valakivé válni, akit Yuu-san képes lenne Úgy is szeretni? Egyáltalán képes lennék így szeretni?
Ahogy feláll, azonnal kibukik belőlem szívem vágya: - Itt maradunk? Yuu-san, kérlek maradjunk itt! Itt szép! - annyira tökéletes, még ha nem is érinthetlek meg...
- Egy pár napig maradhatunk, de utána tovább kell állnunk. Nem szabad hogy rád találjanak, mert akkor elvesznek tőlem. Akkor többé nem látlak - felelete megrémít, ösztönösen bújok hozzá. Mennyire természetessé vált ez a mozdulat...
- Azt nem akarom Yuu-san nem mehet el! Yuu-san velem marad, ugye?
- Veled maradok kicsim. Mindig veled maradok - nyugtat meg, s én kihasználom a lehetőséget, és lehunyt szemekkel rögzítem az agyamban a legkisebb érzésfoszlányt is. - Sosem hagylak el, jó? Meg foglak védeni - annyira szívmelengetően hangzik. Annyira hihetetlen...
- Mindig? - suttogom, mint a mohó kedves, aki csak azért kérdezgeti párjától, hogy szereti-e, mert újra és újra át akarja érezni annak az egy apró szónak minden melegségét.
- Mindig - bólint. - Ne félj, Umi. Amíg melletted vagyok, megvédelek. Ígérem - szavaira álmodozón sóhajtok fel. Ha az utolsó lélegzetemig vagy mellettem, az nekem elég lesz.
Yuu-san még engedélyezett számunkra pár napot. Eddigi és ezutáni életem egyik legboldogabb rövid szakaszává vált ez a pár nap, amit akkor sem felejtek el, ha ismét ránk borul a sötétség. A sötétség, amely a lelkemben munkálkodik, amely csak az alkalomra vár, hogy megszabadulhasson tőlem rajta keresztül.
* * *
Ismét a vonaton ültünk, a táj már nem volt olyan varázslatos, inkább csak elterelte a gondolatokat.
- Hová megyünk, Yuu-san? - pillantok a férfire, mostanában az vált a hobbimmá, hogy még magam előtt is titkolt, jelentéktelen indokokkal fürkészem az arcát, szürke szemeit, nyakának puha hajlatát befedő bőrt...
- Arra gondoltam, mi lenne ha megkeresnénk a pirostetős házat a völgyben - válasza nem határozott, olyan mélázó.
- A házat? - kérdezek vissza, de mire befejezem a mondatot, eszembe jut, mire gondolhat. - Ami a képen volt a... - győződnék meg arról, hogy jóra gondolok, de eszembe jut Oni, a szakadó papír hangja, és Yuu-san távolodó alakja.
- Ha nem szeretnéd, mehetünk máshová is - visszakozik, de én csak megrázom a fejem.
- Nem. Az jó lesz Talán... talán megtalálom anyát is! - pillantok kicsire, akinek a szemei ragyognak, én mégis tartok valami kimondhatatlan érzéstől, amely a szívemre telepedett. Félek, nem azt fogjuk találni, amit szeretnénk, s nem vagyok benne biztos, hogy Kicsi javát szolgálja majd, ha leomlik a múlt cukormáza.
- Talán - feleli ő is, szándéka tiszta, csak nekem szeretne segíteni. De valóban van rá szükségem? Csak visszafordulok a tájhoz, és tovább bámulom az égen lomhán tovaszálló bárányfelhőket, miközben még mindig idegenkedve birizgálom sötétbarna fürtjeimet.
* * *
Poros állomáson szállunk le, se közel, se távol semmi. Csak az igen megviselt váróterem, amelyet már félig visszahódított a természet. Az ember immáron az enyészet karmai közé dobta.
- Nem kellene visszafordulnunk? - suttogom, de Yuu-san csak biztatón megpaskolja a hátam.
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Estére fedél lesz a fejünk felett.
Fedél az lesz...
Ugyan gyalog vágtunk neki a látszólag kihalt semminek, hamar beértünk a faluba, amely jó három kilométerrel arrébb terpeszkedett, lustán megbújva, s a falu másik végében ott magasodott a domb, amelyről a kép készülhetett. Ahonnan látszik a házunk teteje...
Ködös kép dereng fel, ahogy a kezét fogva sétálunk, és mindenki mosolyogva köszön neki. Mindenki szerette Anyát. De annyira mégsem, hogy segítsenek, amikor igazán bajban van.
Halált érdemelnének!
A falu csupán egy utcából áll, talán a közelben még vannak tanyák elszórtan, de semmi sem biztos. A kocsmaszerűséget vesszük célba, Yuu-san szerint egy faluban onnan beszerezhető minden információ. Az ajtóban azonban megtorpanok, émelyít a bűz, amely bentről árad, alkoholos mámor, borgőzös fertő. Tudja, nincs más választása, így hát bízva abban, hogy nem történik semmi, kint hagy, s én az ajtó mellett támaszkodva, megígérve, hogy egy tapodtat sem mozdulok, nézek szét. Erőtlen csoszogásra leszek figyelmes. Azonnal oldalra kapom a fejem, mellettem egy idősebb nő áll. Arcát sötétesebb barnásra cserzette a napfény, s bőrét összeaszalta a kor. Ruhája színes volt, és mindenféle csörgő-zörgő lánc lógott kezéről, nyakáról, ahogy botjával közeledett nagyra tágult szemekkel.
- Shota? - suttogta, mire a Kicsi bennem ébredező figyelemmel kezdte szemlélni. A néni ajkai meg-megremegtek, s kezével vészesen közeledett felém, amivel túllépte tűréshatáraim. Sikítva kezdtem védekezni, kezeim magam elé emelve, mire Yuu-san azonnal előkerült a semmiből. Az öreg nő megdermedt a reakciómra, majd hirtelen a szívéhez kapott, és rogyadozni kezdtek térdei. Mutatóujja vádlón szegeződött rám: Diabolus! Vonásai eltorzultak a fájdalomtól, miközben Yuu-san mellé lépve próbált rajta segíteni. Én csak álltam, és néztem, mintha megbűvölődtem volna, s mélyen magamban elégtételt éreztem.
Megtartottuk az ígéretünk!
Bár nem lakták sokan a falut, a tömeg hamar összeverődött. Szaguk, közelségük, sipítozásaik nem bírtam elviselni, így először bizonytalanul, majd egyre gyorsabban távolodni kezdtem az egész csőcseléktől. Először csak lépdeltem, majd futottam, majd végül lélekszakadva rohanni kezdtem, csak el innen, minél messzebb, az sem állíthatott meg, hogy az Ő hangja tisztán és érthetően megállásra szólít fel. Sajnálom, most nem én irányítok, most csak az ösztöneim vezetik a lábam, az izmaim, a szívem.
Nem akartam, de lemaradhatott félúton. Végül is a sűrű bozótosban előnyöm volt. Bár hivatalosan felnőttként tartanak számon, még így is egy fejjel kisebb vagyok Yuu-sannál, és sokkal vékonyabb. Végül akkor álltam meg, mikor tüdőm már sípolt a megerőltetéstől és az izmaim hirtelen lezsibbadtak a megerőltetéstől, és határuk végéhez közeledtek. A földön térdelve és előretámaszkodva kapkodtam levegő után. Kicsi állt mellettem, ő tudta, amit én csak éreztem: "itthon" vagyok.
Ahogy ismét rendesen kaptam levegőt, felnéztünk, közösen Kicsivel, aki már remegett a kíváncsiságtól. Szemünkbe azonnal könnyek gyűltek. A rendezett kis ház, a kertecske a ház sarkában, az út amely idevezetett... Akár Csipkerózsika kastélya, csak épp a gaz eleve romokat temetett be, kiégett romokat.
- Milyen kedélyes hely, igazán magaddal hozhattad volna Yuu-t is, ideális romantikázni - nevetett gúnyosan, miközben az egyik, a ház fölé nyúló faágon hintáztatta a lábát. A kezem ökölbe szorult, túl messzire megy! - Szóval innen indultunk - néz körbe. - Régen jobban nézett ki.
- Mit akarsz? - üvöltök rá, Kicsit magam mögé tolva védőn.
- Gyengíteni, megtörni, eltiporni, végérvényesen elpusztítani - jelenti ki rezzenéstelen arccal a képembe vigyorogva önnön arcommal.
- Tessék? - bár teljes mértékben értem, mégis annyira mellbe vág még most is az őszintesége. - Ugyan, nézz körül! Nem érzed a benned gyűlő haragot? A múltad romokban, belepte a feledés, s Anyád holteste valahol itt egy jelöletlen sírban hever miattuk! - összegzése szíven csapott, Kicsit pedig egyenesen letaglózta.
- Holtteste? - Kérdezi cérnavékony hangon nyöszörögve, közel a síráshoz zaklatottan. - Nem emlékszel, igaz? Jótékonyan elfelejtenél mindent, mert úgy könnyebb, nem igaz? De most már nem vagy gyenge, itt vagyok én! Én végzek helyetted mindenkivel - szemei vágytól csillognak, és vércseként tekintenek ránk, hogy a legapróbb megingásba is belekapaszkodhasson, és megszerezhessen magának.
- Nem igaz! A halál nem lehet megoldás, nem hozza vissza Anyát! Ráadásul nekünk már itt van Yuu-san! - felelem egyre hangosabban. - Kicsi, értsd meg, nekünk már túl kell lépnünk Anyán! Nőj fel egy kicsit! Csak egy egészen picikét!
- Nem! - kiált rám könnyes szemekkel, de haraggal telten. - Neked van ott Yuu-san, nem nekem! Anya... te végig tudtad, hogy halott, nem igaz?! Te végig tudtad!
- Kicsi...
- Nem, hallgass! - fordul hozzá, mire ő elégedetten mosolyog. - Hogyan halt meg?
- Kicsi, kérlek...
- Azt mondtam, hogy hallgass! Már nem vagy a barátom! - üvölt rám. Szégyenkezve sütöm le a szemem.
- Én csak neked akartam jót... - suttogom, de ő már nem figyel rám.
- Hogy hogyan halt meg? - átkozott pokolfajzat! Nem lehetsz olyan kegyetlen, hogy elmondod, nem lehetsz! - Megmutatom - csettint, mire a romok helyén ismét a takaros házikó áll...
- Shota, kicsi Shota-m, merre vagy, kész az ebéd! - kiáltja engem keresve. Én gonoszan bújok meg a fűben, úgy téve, mintha nem hallanám. - Nahát, hova tűnhetett ez a fiú? - tetteti, hogy keres, pedig mind a ketten tudjuk, ismeri a búvóhelyem. Mégis mosolyogva lesem, ahogy "kutat" utánam, majd nagyot nevetve visítok fel, mikor rám bukkanva karjai közé zár, hogy ne tudjak menekülni. A világ tökéletes, az élet boldog, mindent beleng a meleg nap fénye.
Sugárzó mosolyú fogolyként hurcolt a konyhába, hogy ebédeljünk végre. Minden nap gondoskodott rólam, a kis kertből szedve a hozzávalókat. Emellett szorgosan dolgozott máshol, napszámban, vagy ahol tudott, keményen és becsületesen, de a lehető legkevesebb ideig hagyva felügyelet nélkül. Be a faluba mégsem vitt, féltett kincsként őrzött mindig, pedig nagyon kíváncsi voltam rá, sokszor könyörögtem is neki, hogy hagy menjek vele én is. Döntését azonban szó nélkül elfogadtam, sosem lázadtam, mert nem akartam neki még több gondot okozni, így is sokszor volt fáradt vagy megtört, és sokszor járkált éjszaka nyugtalanul a körülöttünk levő erdős ligetben...
Anya ismét korán elment, puszit nyomva a homlokomra és megígérve, délre hazaér, és hozz nekem finom süteményt. Csendesen játszogattam a homokozómban. Ahogy felnéztem, közeledni láttam egy alakot, de nem anya volt. Ő is megtorpant, talán nem számított rá, hogy van itt valaki. Aztán mégis folytatta útját, én pedig bizalmatlanul húzódtam egy fa mögé, amelyre hintám volt felszerelve.
- Szia kisfiú! Ne félj, nem akarlak bántani. Anyukádat keresem.
- Nincs itt -suttogtam. - dolgozni ment.
Csak most tűnt fel, az idegen nő, igaz fiatalabb, kevesebb barázdával az arcán, de ugyanaz a nő, aki a kocsma előtt pillantott vissza rám.
- Nem bánod, ha megvárom? - kérdezte, mire én csak nemet intettem, de továbbra is a fa mögött maradtam.
Anya ideges volt, láttam rajta. Gyors léptekkel közeledett felénk, a néni hintáztatott magasba röppentve "hátasom". Arra kért, menjek be, míg ő beszél a nénivel. Az ablakból kukucskáltam, nem tudtam, miért dühös,d e veszekedett a nénivel, aki bizonyára valami rossz fát tehetett a tűzre.
- Ugyan, a nő volt a falu legbefolyásosabb embere, és rájött a titkotokra. - A titkunkra? - kérdezett vissza Kicsi. Próbáltam kiáltani, de hangom nem volt, ebben a dimenzióban némaságra lettem kárhoztatva. Képtelen voltam közbelépni. - Anyád szökevény volt veled együtt. Mielőtt ide költöztetek volna, rendes állampolgár volt, egy laborban dolgozott, de amikor te meglettél neki, menekülőre fogta. Kerestek titeket, ahogy most is keresnek. A falu, amely egyszer már árulóvá vált, még egyszer az lesz. - Áruló? - Megmutatom - simogatja meg Kicsi fejét. Nem veszed észre, hogy manipulál? Éjszaka volt, puha ágyban feküdtem anyával átölelve. A zaj váratlan volt. Ablaküveg csörgése, majd koppanás felettünk a falon, s még egy alattunk, valahol az ágy sarkánál. Egy kő volt az, egy termetes kő. Anyám azonnal körbeölelt, kintről haragos üvöltések és értelmetlen kántálás hallatszott.
- Pusztítsátok el az eretnekek házát! - csendült fel az ismerős hang, a néni. Parancsára harapós tűzvirágok hada hullt alá az égből, s hamarosan mindent beborított a pokol vöröse.
Anya megragadott, és a hátsó ablak felé vette az irányt, azonban elkésett, már ott is álltak, és lövöldöztek ránk. Éreztem, ahogy anya megrándul, s a karja csupa vér.
- A fiú élve kell!
Ez a parancs pecsételte meg életem, sokan rontottak be fegyverekkel, s elszakítottak anyától, aki dühödt nősténytigrisként vetette magát az idegenekre, de azok gonosz mosollyal eresztettek bele pár dobhártyát rengető puffantást. Anya elgyengülve hanyatlott a földre, de még láttam, hogy értem nyújtja a karját könnyek közepette, s ajka némán formálja a szót: Shota! Még láttam, ahogy a ház a lángok martaléka lett, s hiába sírtam, anya nem jött ki onnan.
Kicsi sírt, s Hozzá dőlt, minden bánata okozójához. - A csőcselék azután a papnak adott át, aki busás pénzért passzolt tovább ahhoz a férfihoz, aki még több férfinek kínált színes portékaként, figyelmen kívül hagyva emberi mivoltod. - Bosszút akarok állni! - jelenti ki Kicsi, a továbbiak már nem érdekelték, csak Anyára tudott koncentrálni. a szívébe égett a látvány, ahogy a szeretett mosolyt felemésztik a vérvörös lángok. - Ahhoz először ki kell iktatnod Yuu-t. - De ő nem bántott... - Neked sem kell, csak félretenni az útból, és szerezni pár dolgot. A többit rám bízhatod. Menni fog? Kicsi beleegyezően bólint, nem törődve veszett tiltakozásommal, s elindul, hogy beteljesítse bosszújukat...
- Végre megtaláltalak - suttogja. Ahogy felnyitom kicsinyke szemeim, Yuu-sant látom, ahogy fölém hajol. A fűben fekszem, romok előtt, s az égen a Nap magasan jár. Hozzábújok, hogy ne olvashasson a szívemben: - Sajnálom - suttogom előre bocsánatot kérve azért, amit tenni készülök. De meg kell tennem Anyáért!
Egy családnál kaptunk szállást a nyári idénymunkákra érkező munkásszállón. Kis szoba volt és csak annyiban különbözött a hotelektől, hogy nem volt fürdőszoba, csak egy kád, amibe kintről lehetett vizet hozni és forralni. Nem volt olyan élvezetes a fürdés benne, mint lehetett volna, így gyorsabban végeztünk. S míg Yuu-san fürdött, én a tervünkön gondolkodtam. Ki kell fárasztani, hogy mélyen aludjon. Akkor nem fog tudni semmiről, de a biztonság kedvéért meg kell kötöznöm... Nem volt nehéz dolgom, a háziak szóval tartották Yuu-sant, így én kutakodást mímelve észrevétlenül szerezhettem meg a köteleket, és ugyanilyen észrevétlenül hurkolhattam őket az ágy fejtámlájához, ahol takarta őket a fal. Már csak valahogy csapdába kell csalni a férfit.
- Yuu-san... - suttogtam halkan és ártatlanul. - Anya mindig velem aludt... Lehetne, hogy... úgysincs más ágy... - nyökögöm izgatottan. De könnyebb volt az egész, mint gondoltam. Yuu-san valóban megbízik Umiban. Befészkelem magam mellé, és várakozó álláspontra helyezkedem. Várom, hogy szuszogása egyenletessé váljon, hogy végre álomba szenderüljön. Én azonban éber vagyok, szemeim a szemközti falat nézik, de gondolatban messze járnak.
Lassan felzendül a várt ütemes, de lassú légzés. Óvatosan fordultam meg, s valóban, a férfi aludt. Arcára valami láthatatlan bizsergés futott végig az egész testemen, de csak megráztam a fejem. Most nem foglalkozhatom ilyen zavaró dolgokkal, meg kell kötöznöm! Óvatosan nyúlok a kötelekért, és óvatosan a hurokba illesztem az egyik kezét. Ugyan felhorkant, de egyébként jól tűri a tevékenységem. Csak az én szívem szakad ki a helyéről...
A másik kezével már nem jártam ilyen szerencsésen. már csak meg kellett volna erősíteni a csomót, mikor álmosan kitárultak a szemei, és kérdőn nézett rám.
- Umi, mit?... - kérdezte volna, ha hagyom, pánikszerűen cselekedetem, s míg kezem egy utolsót húzott a béklyón, mélyen megcsókoltam a meglepett férfit. Buja mögöttem felkuncogott. "Mi van Kicsi, ráéreztél a vágyak törvényére?" S valóban, ajkaim nehéz szívvel váltak el a férfiétől, s sóvárogtak íze után. Innentől kezdve azonban nem én irányítottam...
- Szép munka volt, Kicsi - röhögök fel mögötte, s könnyűszerrel ejtem csapdába, tehetetlen. - El sem tudod képzelni, mennyit segítettél. Végre likvidálhatom Yuu-t.
Elégedetten hajolok félre az álomtól még mindig ködös tekintetű férfi tekintete elől, hogy a kezembe ragadhassam. Nem valami humánus, de csak egy ekkora szöget voltam képes elzsebelni feltűnés nélkül és elrejteni kéztávolságra. Kalapácsot pedig bármiből lehet csinálni.
- Végre elérkezett a mi időnk - fordulok Yuu-hoz, élvezem, ahogy lassan felfogja az eseményeket, és elönti a félelem. Nem tehet róla, természetes emberi reflex. S ettől olyan kívánatos és gyönyörű lesz, egész lázba hoz. Nyelvemmel élvetegen nyalok végig a szög hegyén, miközben a fiókot, amelyben lapult, könnyedén visszalököm a helyére. - Mire készülsz, Umi? - felesleges kérdés, s a válasz még feleslegesebb, de annál perzselőbben őrjítő a morbid vágy.
- Megtiporlak, s ha eleget játszadoztam, kitépem a szíved - hajolok közel a füléhez, édesen suttogva bele a szavakat. Ennyi erővel akár szépeket is suttoghattam volna, úgy felforrósodott bennem a levegő. Majd kiegyenesedve a szöget fenyegetőn húztam el a szemei előtt, hogy lassú mozdulatokkal a mellkasára helyezzem a hideg fémet. Nem voltam durva, magamhoz képest, a vér apró patakban serken elő, ahogy felszisszen a fájdalomtól, hogy végül kirajzolódhasson az első betű, majd végül az egész felirat. Reakciója csak növelte bennem a fekete vágyat, s a felirat büszkén hirdette: BŰN, az én bűnöm.
Egy valamit azért be kell vallanom, nem vagyok én sem teljesen szívtelen szörnyeteg, és egész sok, mások számára talán meglepően sok közös vonásunk van Perverzkével. Akció előtt szeretünk játszani az áldozattal. Ennek keretén belül nyalok végig a mellkasán lassú, érzéki mozdulatokkal, megízlelve a vérét. Finom, meglepően finom...
- Még sosem volt ilyen édes áldozatom - suttogom, de valaki más az én fülembe suttog: "Előbb tegyük meg, okozz örömet nekem is" Kis cafka... az irányítást nem adom! "Nincs is rá szükség... csak ölelj, s öleld őt". Tűnj innen! Agresszívan arrébb lököm, mire lebiggyeszti az ajkait. "Ugyan, hiszen mindig segítettem neked, a háttérben munkálkodva tartottalak életben" néz rám durcásan. Tudom, hogy igaza van, ő azért létezik, hogy az én agresszióm növekedhessen. "Majd keresek neked mást" - vetem oda, mire elhúzza száját, de nem ellenkezik, így én végre visszatérhetek eredeti elfoglaltságomhoz. Nem sejthettem, hogy pont legősibb szövetségesem fog fellázadni ellenem, tarkómra sújtva.
- Végre csak az enyém vagy - suttogom kéjjel telve, majd apró csókokat hintek a férfi mellkasára, elidőzve mellbimbóinál. - Hogy elbánt veled a kis gonosz... - babusgatom egyre lejjebb haladva. - Majd én feledtetem a problémát, kedves doktorbácsiként gyógyítom be a sebeid!
Ujjammal végigsimítok az oldalán, megszabadítva felesleges ruhadarabjától, s kezem érzékeny pontjára csúsztatva lehelek ajkaira újabb szenvedélyes csókot, hogy aztán ajkaim válthassák fel kezem szerepét, befogadva őt teljesen. Élvezd, egyetlenem, nyögj fel szenvedélyesen, majd tégy magadévá!
Szerkesztve ef-chan által @ 2010. 02. 16. 11:07:07
Umi falfehér arccal tekint rám, de én ugyanolyan tehetetlen vagyok, mint ő. A férfi kezében pisztoly van, és használni is fogja. Aztán amikor a katona felénk fordítja a fegyvert, elterülök. Felnézek Umira, de ő... nem az, aki eddig volt. Ugye nem? Kérlek istenem, ne! Majd megszólal és a hangja mint egy félős kisgyereké.
- Kérem... én megyek magamtól is... csak ne bántson senkit - szemeiben könnyek csillognak, ahogy odamegy a férfihoz, feltartott kézzel.
A férfi szemmel láthatóan örül, megfogja és ránk fogva a fegyvert, kihátrál Umival a szobából. Én csak azután merek felkelni. Hallok egy pár puffanást, mire kirohanok. Talán Umi bajban van? Kirohanok, de amit látok, elborzaszt.
- Na most legyél nagyszájú, te szánalmas fasz! - üvölt rá gúnyosan Umi, és arcán torz mosoly látszik.
A vér is megfagy az ereimben. Umi hidegvérrel meghúzza a ravaszt, mire a katona szétloccsan és a vörös testnedv beteríti Umi ruháját, arcát, kezét és a padlót, valamint a falat is.
- Umi?... - kérdem halkan és közelebb megyek, mire rám emeli a fegyvert. Megállok. Megrémülök.
- Vissza a szobába! - ordít rám idegbetegen, majd beterel és a barátomra bök - Kötözd meg!
- De Umi... - próbálkozom, de Umi közbevág.
- Azt mondtam, kötözd meg, mi ezen olyan kurvára bonyolult? Bár felőlem itt is hagyhatjuk, hogy ők tegyék el láb alól! Ha azt hiszik, túsz volt, és semmiről sem tud, megússza egy kis emléktörléssel!
Inkább engedelmeskedem, nem tehetek mást. Ez nem Umi. Ez a pszichopata énje. De azt hittem, ő nem tud előjönni. Félek. Halálosan félek, de Umit jobban féltem. Közben látom hogy ő ruhákat keres. Talál is párat. Odadob egy nadrágot és egy pulcsit.
- Öltözz fel, gyorsan! - utasít és nem ellenkezem. Kimegyünk. Többen összegyűltek a holttest körül és mikor meglátnak minket, megijednek. Umi a levegőbe lő, mire mindenki kussol. - Ha mindenki teszi, amit mondok, senkinek nem esik bántódása! - jelenti ki és nem kételkedem a szavában. Jobb, ha nem teszem. Az agyam nem forog, túlságosan is megbénultam.
* * *
Az egész emeletet magával hozza. Na igen, élő pajzs. Nem is buta, el kell ismernem. Egy metróállomáson kötünk ki.
- Le az aluljáróba! - utasít, és amikor lemegyünk, egyenesen bekényszerít egy nyilvános mosdóba. Nincs benn senki, így magunkra zárja az ajtót. Reszketek, de szerintem ezt ő is látja.
- Vedd le a fölsőd! - utasít, majd ő is megszabadul a felsőjétől és cserélünk. - Öltözz! - a hangja rideg és félelmetes. Milyen elmebeteget zárhattak Umi testébe? Istenem, mi lesz ebből?
Ezután ismét megragad és kireteszeli az ajtót, majd a vágányokhoz sétálunk. Itt már ismét kisfiú, de ezúttal nem veszem be. Színészkedik.
- Apa, szálljunk fel gyorsan, mindjárt elindul a metró - hátulról lökdös, de ez is csak a színjáték része. Nem merek megszólalni sem, hátha azzal rontanék a helyzeten.
Végre megjön a szerelvény és benyomorodunk a többi utas közé. A szerelvény elindul, és ahogy látom, ő is megkönnyebbült. Mintha valamitől félt volna, mintha nem akarta volna, hogy valaki lásson minket. Tehát ő is menekül valami elől.
***
Érzem, ahogy Umi nekem esik és egy férfi bocsánatot rebeg. Umi belefúrja a fejét a mellkasomba és azt veszem észre hogy vérzik. Véres a ruhám. Aztán egy hangos nyüszítés, és rájövök, ez az én Umim. Az arcához kap és felsikolt, majd azt látom, ahogy eldobja a pisztolyt. Többen riadtan és döbbenten bámulnak minket, de nekem csak Umi számít. Gyengéden átölelem és simogatom a hátát. Reszket szegénykém, de nekem muszáj lenyugodnom. Nem borulhatok ki.
- Umi? - kérdem halkan. Többen megbámulnak minket, de senki sem szól. Mintha félnének. - Umi? Kicsim.
- Yuu... san... - hallom a suttogását - Mi... mi történt? Én...
- Csss! - teszem az ujjam a szájára - Ne itt!
Bólint. Még jobban hozzám bújik, mintha így láthatatlanná tudna válni. Mintha így megvédhetné magát. Pedig már tudom, engem akar megvédeni. Három megállóval később szállunk le. Ismeretlen helyszín, ritkán járok erre. Az emberek megbámulják a véres felsőmet, meg Umi vérző orrát, de látszólag nem törődnek vele. A pisztoly a metróban maradt, de nem érdekes. Nem törődöm vele, ahogy más sem. Talán játéknak hitték. Ha van isten, játéknak hiszik.
Felmegyünk a mozgólépcsőn és kiérünk az utcára. Kellemes idő van. Umi reszket, és nem az időjárástól. Először is ruhát kell váltanunk, így egy ruhabolt felé veszem az irányt. A kölyök belém kapaszkodik, szinte belém bújik. Nem csodálom, hogy fél. Valószinüleg nem emlékszik rá, mit tett. Nem tudok rá haragudni, az nem ő volt.
Bemegyünk a boltba. Umi ámulva bámulja a boltot, a sok ruhát és el is felejti, milyen állapotban van.
- Válogass csak kedvedre - mondom neki. - Ami megtetszik neked, azt megvesszük, jó?
- Jó - mosolyog halványan és nézelődik.
Az eladók elnéző mosollyal tűrik, hogy Umi próbálgasson, amihez az én segítségem is kell. Egyedül nem megy neki. A vásárlás után reggelizni megyünk. Találok egy kellemes kis kávézót és szerencsémre még kevesen vannak. Hirotohoz nem merek visszamenni, hátha azokból a katonákból van még egy pár.
- Mi... mi történt a barátoddal? Nem... - kérdi.
- Nem, semmi baja - rázom a fejem. - Ne törődj vele. Az nem te voltál.
- Tettem valamit? - kérdi rémülten és elejti a villát, amely a földön köt ki.
- Ne beszéljünk erről. Te sem szeretnéd ha elmondanám - hárítom el. - Nincs semmi baj. Hirotonak sem lesz semmi baja. De nem mehetünk vissza. Lehet, hogy még ott vannak. Nem biztonságos, érted Umi?
- Értem - bólint, majd kérdést tesz fel. - Hová megyünk? Yuu-san sem mehet haza, igaz?
- Nem, nem mehetek. Mi lenne, ha elmennénk a tengerhez? - nézek rá mosolyogva. - Még sosem jártál ott.
- A tengerhez? Umi? - néz rám hatalmas, ártatlan szemekkel. - A helyre, amiről elneveztél?
- Oda - bólintok és látom hogy mosolyog.
***
Reggeli után, mivel nincs kocsink, kénytelenek vagyunk vonatozni. Figyelem, ahogy Umi mindent megvizsgál az állomáson, a vonaton, ahová felszállunk, és alig bírom ülve marasztalni. Még ennivalót is vettem az útra. Igazi francia péksüteményt, ami sajnos az út negyedénél már felvette a néhai előnevet, miután Umi felfalta. De nem haragudtam rá, pedig igazán bűnbánó képet vágott.
Kora délután érkezünk meg az állomásra. Umival alig lehet bírni. Izgatott, hiszen először lát ennyi vizet. Kézen fogom és vigyázva elindulok vele az állomásról a tengerpartra.
- Az a tenger? - kérdi megpillantva a hatalmas víztömeget.
- Igen, kicsim. Az a tenger - válaszolom. - Gyere, menjünk le. Ha szeretnéd, bemegyünk a vízbe is.
- Nem tudok úszni - jegyzi meg, de jön velem.
- Majd megtanítalak - simogatom meg egyik ujjammal a kezét, mire megborzong. Lehet, nem szereti az ilyesmit?
- Jó - nevet fel hangosan és ez ismét az az Umi, akit ismerek.
Lent hagyom, hogy Umi futkározzon. Még a cipőjét is leveszi és élvezettel száguldozik a puha, meleg homokon. Olyan boldog. Bárcsak így maradna. De tudom, hogy legfeljebb pár nap adatott meg nekünk. Ezt az időt azonban nem akarom elrontani számára. Most úgy örül a szentem. Szeretném boldognak látni. Odafut hozzám és megölel. Vadul, örömmel és egy nagy, őszinte mosollyal az arcán. Arcát a ruhámba fúrja és csak nevet. Boldogan, mintha teljesen normális lenne, mintha nem létezne semmi, csak mi ketten. Nem mondom el neki, mennyire féltem, amikor nem ő volt, hanem valaki más. Nem kérdez, nem követel, csak elfogad.
Később a vízbe is beviszem. Élvezi, mert csak addig megyünk be, amíg neki derékig ér. Fröcsköljük egymást, játszunk a vízben és én is újra gyereknek érzem magam.
- Itt maradunk? - kérdi Umi, szinte könyörögve - Yuu-san, kérlek maradjunk itt! Itt szép.
- Egy pár napig maradhatunk, de utána tovább kell állnunk - mondom. - Nem szabad hogy rád találjanak, mert akkor elvesznek tőlem. Akkor többé nem látlak.
- Azt nem akarom - bújik hozzám. - Yuu-san nem mehet el! Yuu-san velem marad, ugye?
- Veled maradok kicsim. Mindig veled maradok - simogatom meg és ölelem szorosan magamhoz. - Sosem hagylak el, jó? Meg foglak védeni.
- Mindig?
- Mindig - bólintok. - Ne félj, Umi. Amíg melletted vagyok, megvédelek. Ígérem.
Hallom a boldog, megkönnyebbült sóhajt, ami kiszakad belőle. Csak kérdés, valóban nem tudom-e védeni ezt a törékeny kis lényt.
***
Néhány napig valóban egy hotelben maradunk, majd útrakelünk. Látom, hogy Umi nem szívesen hagyja itt a tengert, de megígérem neki, hogy majd még visszajövünk. A vonaton ülünk és Umi a tájat nézi.
- Hová megyünk, Yuu-san? - kérdi hirtelen felém fordulva.
- Arra gondoltam, mi lenne ha megkeresnénk a pirostetős házat a völgyben - mondom elgondolkodva.
- A házat? Ami a képen volt a... - elhallgat. Látom az arcán átsuhanó árnyékot.
- Ha nem szeretnéd, mehetünk máshová is - védekezem.
- Nem. Az jó lesz - rázza a fejét. - Talán... talán megtalálom anyát is! - a hangja újra lelkes, mint egy kisgyereké.
- Talán - mosolyodom el.
Umi újra a tájat figyeli, én pedig nem akarok arra gondolni, mi is történhet még. Pénzem még van elég, és ha úgy adódik, legfeljebb kiveszek még a bankból. Vagy ha sikerül eltünnünk, valahol munkát vállalok egy időre hogy pénzhez jussak. Félek és ránézek Umira, de őt most jobban leköti a táj. Azt hiszem, most egyszerre vagyok boldog, ideges, ijedt és izgatott.
Már szinte érzem, ahogy a körmeim a húsába mélyednek, mikor valami visszaránt. Ismét ő az. Ahogy rám kiált, megdermedek.
- Ne Umi! Ő nem ellenség! Csak a reggelit hozta.
Csak a reggelit? Ahogy férfire nézek, és hallgatom rémült rebegését, kezdek hinni ebben az elméletben, és lenyugodva hagyom, hogy magához szorítson. Annyira jó az illata. Ennek ellenére továbbra is ellenségesen nézem az ismeretlent. Az ismeretlenek sosem jelentenek jót, eddig sosem jelentettek, ezután sem fognak.
-Az unokaöcsémnek rossz éjszakája volt. Rémálmok gyötörték. Ne haragudjon! - magyarázza Yuu-san az ismeretlennek, miközben engem az ágyra nyom. Nem igazán értem a helyzetet. Miért kell magyarázkodni? Mellesleg hol lehet Yuu-san unokatestvére? - Ő nem ellenség, Umi. Nem fog bántani, érted? - simogatja végig a hátam gyengéden. - Senki sem fog bántani téged. Ne félj!
- Jó - suttogom, de ebben nem vagyok biztos. Nem, nem Yuu-sanban nem bízom, csak az Oniktól tartom, mert mindig felbukkanhat egy valahol. S talán észre sem vesszük, mekkora bajban vagyunk...
Gyanúval telítve figyelem az idegen minden mozdulatát, ahogy betolja a kocsit, ahogy fura, és színes, ráadásul jó illatú valamiket helyez az asztalra. Ez lenne az étel? Egy cseppet sem hasonlít az eddigihez, olyan... túlságosan egyben van... Csak akkor nyugodtam meg valamelyest, mikor a fiú végre távozott, és ismét csak ketten maradtunk. Igaz, így megint megnőtt a zavarom. Yuu-sanon még mindig nincs rajta a köpeny... Meg-megremegő ajkamba harapok.
- Nincs semmi baj, Umi - töri meg a beálló csendet. - Nézd, hoztak nekünk reggelit. Együnk jó? Utána megfürdesz és kapsz ruhát. A régi ruhád piszkos volt, azért vettem le.
Ő vette le? Vagy így akar elhallgatni valamit. Éneimre nézek, mind a kicsi, mind a buja megrázza a fejét, a negyediket pedig nem akarom látni... Meg kell kérdeznem...
- Nem... nem történt... semmi? - bizonytalan vagyok megint, és fogalmam sincs, hogyan tehetnék ellene.
- Semmi - feleli beleborzolva a hajamba. Nem számítottam az érintésre így duplán rándultam össze, egyrészt mert megijedtem, másrészt, mert reflexszerűen összerándult a gyomrom a melegségre. - Éhes vagy?
Halványan bólintok. Valóban éhes vagyok, de kibírom. Annyira nem fontos. Ő azonban rögtön az állítólagos ételhez lép, és pakol egy tányérra belőle. Bizalmatlanul figyelem tevékenységét, és még inkább bizalmatlanul szemlélem a kezembe nyomott "ételt". Ő szed még egy adagnyit, majd letelepszik mellém, és hozzálát. Az arcát figyelve úgy tűnt, nem lehet rossz, mert elégedetten majszolgatja, így aprót csippentettem én is az egyik találomra kiválasztott valamiből, és a számhoz emeltem.
Ha neki megfelel, én sem lehetek finnyás, nem akarom elszomorítani. Ahogy a falatot a számba veszem, és az ízlelőbimbóim elküldik az agyamnak a jelet, önkéntelenül szakad fel belőlem, mint egy kisgyerekből. Egy pillanatra annak is érzem magam, gyereknek, aki egy napos teraszon majszolja a reggelijét, miközben a hajába bele-belekap a sós tengeri szél.
- Ez... nagyon finom! - mennyei, manna, amilyet Yuu-san is eszik. Talán ebből nyeri tisztaságát, ebből a finom dologból, amelynek annyiféle íze és formája van.
- Ez nem olyan műkaja, mint amit eddig kaptál. Ez igazi étel - feleli, de én tudom, hogy most az istenek eledeléből kínált. Ambrózia. - Mit kérsz inni? Teát, kakaót, tejet? - kérdezi, mire azonnal rávágja a kicsi bennem: - Kakaót! - mosolyogva bámulom, és átadom a helyem, végre újra érdekli valami azok után, hogy annyira megijesztettek minket.
Halvány mosollyal kezdek magyarázatba: - Anya... mindig azt adott reggelire.
- Értem - tölt ki egy adagot, és egy szekrénykére teszi. Egy pillanatra elidőzöm a bútordarabon felejtve a tekintetem, furcsa, hogy itt ágyon kívül más is van... Közben Yuu-san más furcsaságokra is felhívja a figyelmem.
- Ezekre a dolgokra nagyon vigyázz! Nem műanyagból vannak és eltörnek. Az ablak sem plexi, hanem valódi üveg. Ráadásul, ha kárt teszünk valamiben, azt ki kell fizetni. Érted?
Bólintok, bár nem értem igazán. Plexi, üveg, műanyag, mi közöttük a különbség? Mindenesetre óvatosan nyúlok a kakaó felé, mintha legalább is harapni tudna, amiben van. Közben pedig végigkóstolok mindent, és csak most jövök rá igazán, mennyire éhes voltam. Annyit ettem, hogy most meg majd kipukkadok!
Reggeli után fürdés. Általában reggeli előtt volt eddig, de végül is mindegy, ma semmi sem olyan, mint szokott, így csak várakozón lóbálom a lábam a lábujjaimat nézve. Yuu-san elpakolja a maradékot, majd a fürdőbe vezet. Ahogy belépünk, megtorpanok. Milyen fehér! Itt minden olyan nagyon fehér! Élvezettel húzom végig az ujjaim a csempén, ez varázslatos...
- Fürdeni szeretnél, vagy inkább zuhanyozni? - hívja fel magára a figyelmet Yuu-san, mire csak nagy szemeket meresztek rá. Azt hiszem fürdeni, bár nem tudom, mi az a zuhany...
- Nem tudom - suttogom, de agyam megmarad a megszokott dolognál, és a kádról kezdek beszélni. - Ez túl... szép. Nem merek beleülni, félek, hogy piszkos lesz.
- Ne félj! Ha piszkos lesz, akkor majd kitakarítják, jó? - nehezedik a keze a vállamra bátorítón. - Engedjünk vizet a kádba.
Csak nézem, ahogy csavargatja a varázslatos madarat, amelynek színe olyan más, mint a rozsdáé, közben pedig telik a kád, egyre csak telik. Majd valami furcsa dolgot önt a kádba, amitől habok nőnek a víz tetejére. Elbűvölten nézem az egyre hízó, majd kipukkadó habokat. Szemem ragyog. Az sem zavarja meg az idillt, hogy Yuu-san csupaszra vetkőztet egy könnyed mozdulattal, helyette inkább megmerítem a kezem a vízben. Milyen jó meleg! Amint lehet, belemerülök a habokba, és azokat bökdösöm átszellemülten. Még fel is kuncogok néha, vidáman Yuu-sanra pillantva, ez annyira nagyszerű! Imádom, még többet akarok belőle! Már érzem a tavasz illatát, közeleg!
- Jó a víz? - guggol mellém Yuu-san.
- Igen - nevetek fel egy adag habot horgászva a kezembe. - Nézd, Yuu-san mennyi hab! - kiáltok fel, és nagy levegővel az arcába fújom kuncogva. - Yuu-san vicces! Tele van habbal! Mint a Mikulás! - mekkora szakálla nőtt! Kezem a szám elé szorítom, de még így is felszakad a kacagás belőlem. Nem állna jól neki a szakáll.
- Igen, mint a Mikulás - nevet ő is, kicsiny lelkem boldog, olyanok vagyunk, mint egy család.
Már rég kihűlt a víz, mire Yuu-san végre kiimádkozott belőle. Sikere annak az egyszerű ténynek köszönhető, hogy bizony elfogyott a hab. Na meg hogy megígérte, ma este is lesz alkalmam játszani.
* * *
A nap hamar elszállt, igazából nem is tudom, mivel. Azt tudom, hogy végignéztem az összes bútort a szobában, kinyitogattam, amit lehetett, széthajtogattam mindent, összetúrtam, amit csak tudtam. Olyan voltam, mint egy kutató, aki megpróbálja felfedezni azt az új világot, amire bukkant. Végül Yuu-san összepakolja a holmiját, és a kezem fogva vezet ki. Talán ha nem fogná a kezem, ismét nekiesnék valakinek, nem tetszenek a tekintetek, amelyek keresztüldöfnek, de így csak Yuu-san mögé bújok félősen, majd amikor kitárja valami fura szerkezet, talán autó a neve, ajtaját, beülök. Mellém ül, valami kerek elé. Majd kulcsokat dugott a kerek aljához, és a szerkezet felberreg. Pár pillanat múlva már suhan mellettünk a táj. Mintha repülnénk, olyan sebesek vagyunk. Lehet, hogy valójában az angyaloknak nincs is szárnyuk?
- Hová megyünk? - teszem fel szórakozottan a kérdést.
- Meglátogatjuk egy barátomat - feleli, mire enyhe irigység járja át a szívem. - Kedvelni fogod. Mókás fickó és nagyon rendes. Nem kell tőle félned. Nem fog bántani.
- Nem félek - jelentem ki, de hangom megremeg. Nem akarom, hogy Yuu-san barátjához menjünk, nem akarom, hogy vele foglalkozzon. Önző vagyok?. - Ha Yuu-san velem van, nem lesz semmi baj ugye? - kérdezem.
- Nem lesz - feleli, ami egy kicsit megnyugtat, mert ezzel megígérte azt is, hogy velem lesz annak ellenére, hogy a barátjánál leszünk. Nem érek hozzá, csak hagyom, hogy megérintsen, ha akar, de nem adom másnak, nem lesz másé... cserébe én sem...
* * *
Forgalmas forgatagban szállunk ki, ő csak mosolyog rám, és fogja a kezem, miközben egy ajtóhoz vezet. Bekopog rajta. Úgy kipróbálnám én is, de mégsem teszem, gyáva vagyok. Egy férfi nyit ajtót, semmi jellegzetes nincs rajta, meg sem nézem tüzetesebben. De a hangneme fellázít, durcásan bújok Yuu-sanhoz.
A férfi beenged minket, majd miután lepakoltunk, Yuu-san ismét fürdeni parancsol. Közben kellemes illatok kezdenek terjengeni, úgy tűnik, a másik férfi vacsorát készít. Igaz, végig rossz szemmel méregetem, de a főztje, valóban finom volt, mint a reggeli azon a másik helyen.
Ezek után Yuu-san egy szobába kísér, és ágyba dug. Még egy darabig vizsgálgatom nagy kék szemeimmel, majd végül lehunyom őket, és elalszom. Jól esett volna egy jó éjt puszi, de kérni nem mertem... Csak azt akarom megkapni, amit ő ad... azért talán nem büntet meg az Úr.
* * *
Dörömbölésre ébredek, és azonnal Yuu-sant keresem a tekintetemmel. Mikor feláll, én is követem, együtt lépünk ki a nappaliba. A házigazda a legnagyobb természetességgel, bár legalább akkora értetlenséggel nyitja ki az ajtót, mint amilyet mi is érzünk. Amint meglátom az alakot, mintha kiszállt volna belőlem minden erő, reszketve kapaszkodom Yuu-sanba, és teljesen hozzápréselem magam. Ahogy tapsolni kezd, minden egyes csattanásra reszketve hunyom le a szemem.
- Ne! Kérem... ne! Könyörgöm... - vinnyogok.
- Gratulálok, Kitagawa-sensei! Most pedig lesz szíves átadni nekem az E/3425-ös számú kísérleti alanyt! Ha nem, akkor ez esetben gyorsan búcsút mondhat a barátjának. - fenyeget meg minket a terepszín ruhás démon, egy fegyvert fogva Yuu-san barátjára. - Nos, hogy dönt, sensei? - kérdezi gúnyosan.
Falfehéren nézek Yuu-sanra, majd a férfire. Közben zakatolnak az agytekervényeim. Észre sem vettem, hogy mögém oson, és alattomosan tarkón vág, hogy átvehesse a helyem. Ahogy az is elkerülte a figyelmem, hogy a cella ajtaján már rég nincs meg a lakat...
Ellököm magamtól "Umi Yuu-san-ját", mire a katona felém fordítja a fegyvert. Yuu elterül a földön. Rápillantva egyértelműen jelzem, nincs szükségem a segítségére. Látom rajta, hogy megérezte a változást, ridegségem összetéveszthetetlen. Most mégis színészkedem. Tettetett félelemmel a hangomban szólalok meg.
- Kérem... én megyek magamtól is... csak ne bántson senkit - szemeimbe egy könnycsepp gyűlt, krokodilkönny. Lassan, előretartott kezekkel közeledem hozzá. Ő pedig nyeregben érezve magát mosolyog, miközben ismét a szobában levő másik két férfira szegezi a fegyvert. Ahogy közel érek hozzá, megragad, és kihátrál velem együtt a szobából. Ahogy a folyosóra érünk, immár lövésárnyékolt helyre, belendülök. Egy könnyed mozdulattal rántom meg a kezét, azt, amellyel fogott, és a háta mögé próbálom csavarni, hogy elengedjen, közben a másik kezemmel megragadtam a pisztolyt tartó kezét. Nem vagyok erős, de kiképeztek, így a következő pillanatban a földön ül meglepetten, miközben a homlokának szegezem a fegyvert.
- Na most legyél nagyszájú, te szánalmas fasz! - üvöltök rá gúnyosan, hangom hallatán Yuu jelenik meg az ajtóban, még épp láthatja, ahogy kegyetlen mosollyal és még kegyetlenebb tekintettel meghúzom a ravaszt. A szemem sem rebben, mikor a fegyver eldörren, és az arcom és a ruhám beteríti a véres agyvelő, s az egyenruhás átalakított fejszerkezettel zuhan a padlóra.
- Umi?... - közelít lassan, mire hideg tekintettel rá emelem a fegyvert. Ez megtorpanásra készteti.
- Vissza a szobába! - ordítok rá, és már terelem is be a fegyvert folyamatosan rá fogva. A barátja még rémültebben pislog, főleg, mikor kiadom a parancsot: - Kötözd meg!
- De Umi... - próbálna hatni rám Yuu, de félbeszakítom.
- Azt mondtam, kötözd meg, mi ezen olyan kurvára bonyolult? Bár felőlem itt is hagyhatjuk, hogy ők tegyék el láb alól! Ha azt hiszik, túsz volt, és semmiről sem tud, megússza egy kis emléktörléssel! - fogalmam sincs, és nem is érdekel, mi hatotta meg, de végre engedelmeskedik, én közben még mindig rá tartva a fegyver csövét, ruha után kezdek túrni, és mikor végzett, felé dobok egy párat.
- Öltözz fel, gyorsan! - utasítom, és én is beleugrok pár cuccba, majd kirontok. Ahogy sejtettem, jó pár ember gyülekezett már szörnyülködve a holttest felett. A magasba emeltem a fegyvert és leadtam még egy lövést. Legrosszabb esetben is maradt még három. Mindenki halálra rémülve tekint rám, arcomon még mindig ott a vér nyoma elmaszatolódva.
- Ha mindenki teszi, amit mondok, senkinek nem esik bántódása! - jelentem ki. Ígéretemet könnyű betartanom, tisztában vagyok vele, hogy csak így lehet esélyem menekülni.
* * *
Alig 15 perccel azután, hogy kivégeztem a katonát, Yuuval az oldalamon távoztam az épületből az egész emelettel egyetemben. Egyértelmű volt, mire használom őket: élő pajzsok voltak, hogy eltűnhessek.
- Le az aluljáróba! - utasítom Yuu-t, majd ott egy nyilvános wc-be kényszerítem. Kívülről csak azt láthatják, hogy a derekánál van a kezem, a benne szorongatott fegyvert jótékonyan takarja a ruha ujja. Ahogy beléptünk, és megbizonyosodtam róla, hogy sehol senki, egy, még a szobából eltulajdonított csavarhúzó segítségével magunkra zártam az ajtót.
- Vedd le a fölsőd! - utasítom megint, és a fegyvert a nadrágomba csúsztatva én is megválok a fölsőmtől. Mikor végez, elveszem a pulóvert és a sajátomat dobom neki. - Öltözz! - utasítom ellentmondást nem tűrően. Közben lemosom az arcom.
Ezután ismét megragadom, és a fegyverrel a hátában reteszelem ki az ajtót, hogy ismét a peronra léphessünk. Arcom megváltozik, édes kisfiú vagyok ismét.
- Apa, szálljunk fel gyorsan, mindjárt elindul a metró - teszek úgy, mintha hátulról lökdösném, közben szétnézek. Semmi gyanúsat nem látok. Megúszhatom. Ahogy a szerelvény beáll, máris feltülekszünk rá. Ekkor jelennek meg a lépcsőnél az alakok, akik rohannak. Nem tűnnek ki a tömegből, de ösztönszerűen tudom, nem egyszerű járókelők, akik sietnek, nehogy lekéssék a metrót. Nem csoda, hogy hatalmasat csapnak a saját combjukra, mikor kifut a szerelvény.
Végre leráztam őket, most a tömegtől kell megszabadulnom, majd Yuutól. ha ő nincs, végre enyém lehet ez a test. A metró hirtelen fékez egyet, mire elvesztem az egyensúlyom, és Yuunak dőlök háttal, és egy másik férfi pedig könyökkel esik az arcomba...
Iszonyatos fájdalomra ébredek. zavartan kapom az orromhoz a kezem, és rémülten tapasztalom, hogy vérzik. Arról nem is beszélve, hogy egy idegen férfi hajol az arcomba, és rebeg bocsánatot. Riadtan fordulok Yuu-sanhoz, és belefúrom a fejem a mellkasába, összevérezve a felsőjét. Majd hangosan felnyüszítek, mikor valaki megint hozzám ér a zsúfolt metrószerelvényen. Az arcomhoz kapom mindkét kezem. Ahogy valami hideg ér a bőrömhöz, riadtan pillantok a kezemre. Meglátva a pisztolyt felsikoltok, és elhajítom. Igen közel állok egy érzelmi kiboruláshoz.
Csak vezetek. Hátul Umi nyugodtan alszik, szerintem megnyugodott most, hogy kihoztam. Ha Kotani-san igazat mondott, akkor bánthatták, talán erőszakoskodtak is vele. Mielőbb, minél távolabb kell kerülnöm attól a helytől. Csak kézpénz, pár ruha és néhány irat van nálam, amit hirtelenjében sikerült kijuttatnunk az épületből. Nem tudom, hová fogunk menni, de azt tudom, hogy másnap reggel fel fogják fedezni, hogy eltűnt. Remélem, Kotani-sannak nem esik baja, hogy segített nekünk. Halálosan félek, hiszen lehet, olyasmibe csöppentem, amibe nem kellett volna. Néha arra gondolok, Yokou-t is direkt távolították el. Talán nem is ért Osakába. Talán... nem tudom ki ez az ember. De talán Yokou-t is azért távolította el, mert túl közel került Umihoz.
Rájövök, hogy a bankkártyám ott maradt. Nem is baj. Könnyen kinyomozhatják hol járunk. Nem hiszem, hogy értesítenék a rendőrséget. Nem, ahhoz túl okosak. Itt valami nagyobb dolog folyhat a háttérben, ha nem engedtek vissza Umihoz. Nem tudom mi, de Umit nem véletlenül zárták oda. Nem gyógyítani akarták, erre rájöttem Akira szavaiból. Valami más állhat a háttérben. Még jó, hogy úttesten haladunk, így kisebb az esélye hogy hamar ránk akadnak.
***
Pár órával később már Tokió környékén vagyunk. Egy városszéli kis hotelnél állok meg. Egész kedélyes, régies, de európai stílusban épült. Megállok a kocsival és kiemelem Umit. A recepciós furán néz ránk.
- Szeretném bejegyeztetni magunkat egy éjszakára. Holnap este indulunk tovább - mondom és megadom az adataimat.
- Ketten vannak? - kérdi a recepciós - A fiú milyen kapcsolatban áll önnel?
- Az unokaöcsém - válaszolom. - Nagyon kimerült és szeretne pihenni. És lekötelezném, ha senki sem zavarna minket.
- Igenis, uram! - bólint a férfi.
A recepciós átad egy kulcsot. Beviszem Umit, majd kiszaladok a többi cuccomért. A szobában levetkőztetem Umit. A ruhák teljesen ráizzadtak. A testén már nem nagyon látszanak a verésnyomok, csak halványan. Tehát tényleg verték. Kotani-san nem hazudott. Betakarom, majd én is lekapom a pólóm és melléfekszem.
Reggel korán kelek. Rettenetes éjszakám volt. Umi még alszik, de én inkább felkelek és elmegyek zuhanyozni, majd reggelit rendelek. Egy szál nadrágban üldögélek az ágy szélén, mikor Umi hirtelen felébred. Felül és látom, hogy össze van zavarodva. Nem tudja, hol van, kapkodja a fejét, mintha félne. Szegénykém. Hátulról megölelem és csitítgatni kezdem.
- Itt vagyok, nincs semmi baj. - suttogom lágyan és ringatom a karjaimban.
Hátranéz és megrémül. Eltaszít magától és a szemközti falho lapul. Fél. Nagyon fél. Szinte belapul a falba és reszket. A hangja félelmetes.
- Ne csináld! Ne! Ne! Ne! - rikoltozik hevesen és én nem tudok mit tenni. Halálra van rémülve.
Hirtelen kopognak és látom, hogy Umi riadtan mered az ajtóra. Nem csodálom, hogy fél. Azok után, amiken átment, én is félnék. Nyílik az ajtó és Umi már rá is veti magát a belépő szobaszervizes srácra. Még idejében sikerül elkapnom, mielőtt a torkának ugrana.
- Ne Umi! - kiáltok rá, mire megmerevedik - Ő nem ellenség! Csak a reggelit hozta.
- Sa... sajnálom... uram... - hebeg a kölyök. Szemmel láthatóan nem tudja, mit csináljon. - Nem... nem akartam... megijeszteni...
- Semmi baj - szorítom magamhoz Umit. - Az unokaöcsémnek rossz éjszakája volt. Rémálmok gyötörték. Ne haragudjon! - leültetem Umit az ágyra - Ő nem ellenség, Umi. Nem fog bántani, érted? - simogatom meg gyengéden a hátát. - Senki sem fog bántani téged. Ne félj!
- Jó - hallom a vékony kis hangját, de tudom, hogy fél.
A fiú behozza a reggelit. Felvágott, rántotta, vaj, lekvár, méz, kenyér, gyümölcs, péksütemény, kakaó, kávé, tea és tej. Micsoda kiszolgálás. Aztán meghajol és elmegy. Szemmel láthatóan megijedt, de nem hinném, hogy nagy ügyet csinál belőle. Umi még mindig remegve ül az ágyon, szegénykém nem tudja, most mi történt. Valószinüleg olyan régen járt már kinn, hogy nem is tudja, hogy működik a kinti világ. Én meg kihoztam. Az első három személyiségével semmi bajom. Én a negyediktől félek. Mi lesz, ha ő jön elő? Őt nem tudom megfékezni. És tudom, hogy Umi is ettől fél. Meg attól, hogy esetleg ránk találnak és visszaviszik. Engem ezért börtönbe is küldhetnek, elvégre emberrablást követtem el. Csak előbb bizonyítsák be, hogy Umi valóban létezik.
Már arra is gondoltam, nem lehet véletlen, hogy nem létezik, legalábbis a rendőrségi adatbázisban. Talán valaki nem akarja, hogy létezzen.
- Nincs semmi baj, Umi - mondom halkan. Rám néz. - Nézd, hoztak nekünk reggelit. Együnk jó? Utána megfürdesz és kapsz ruhát. A régi ruhád piszkos volt, azért vettem le.
- Nem... nem történt... semmi? - kérdi bizonytalanul.
- Semmi - borzolom meg a haját, mire megremeg. De hagyja. - Éhes vagy?
Aprót bólint, mire elmosolyodom. Ilyenkor olyan, mint egy kisgyerek. Elveszek egy tányért a kocsiról, amin az étel van és megpakolom kajával. Majd odaadom Uminak. Bizalmatlanul méregeti a kaját, de amikor én is szedek magamnak és enni kezdek, ő is csipegetni kezd.
- Ez... nagyon finom! - mondja ámulva.
- Ez nem olyan műkaja, mint amit eddig kaptál. Ez igazi étel - mondom. - Mit kérsz inni? Teát, kakaót, tejet?
- Kakaót - a hangja lelkes és mintha valami nosztalgiát is felfedeznék benne. - Anya... mindig azt adott reggelire.
- Értem - töltök neki egy csészébe és leteszem az éjjeliszekrényre. - Ezekre a dolgokra nagyon vigyázz! Nem műanyagból vannak és eltörnek. Az ablak sem plexi, hanem valódi üveg. Ráadásul ha kárt teszünk valamiben, azt ki kell fizetni. Érted?
Bólogat, bár nem hiszem, hogy felfogja a pénz értékét. Látom, hogy élvezettel eszik, mindent megkóstol és a reggeli lassan eltűnik a tálcáról, csak néhány morzsa és pár almacsutka árulkodik arról, hogy azon a kocsin azelőtt étel volt. Umi várakozóan néz rám. Eszembe jut, hogy meg kell fürdetnem. Kitolom a kocsit az ajtó elé, majd kézen fogom Umit és bevezetem a fürdőbe. Elámul, ugyanis nem azt kapta, amit várt. Tudom, mit várt. Egy ócska kádat, meg egy lavórt. De ehelyett fehér csempét lát, egy üvegfalú zuhanyzót és egy földbe süllyesztett gyönyörű kádat, aminek aranyszínű, hattyú alakú csapja van. Egészen elámul és elengedi a kezem, hogy közelebbről is megszemlélje a csodát.
- Fürdeni szeretnél, vagy inkább zuhanyozni? - kérdem tőle, mire értetlenül bámul rám. Mintha egy éhezőtől kérdezném meg, hogy a fekete, vagy vörös kaviárt kér-e a perzsgőhöz.
- Nem tudom - válaszol bizonytalanul. - Ez túl... szép. Nem merek beleülni, félek, hogy piszkos lesz.
- Ne félj! Ha piszkos lesz, akkor majd kitakarítják, jó? - állok mögé és érintem meg a vállát. - Engedjünk vizet a kádba.
Hagyja, hogy én csináljam. Pont megfelelően melegre készítem a vizet és még egy kis habfürdőt is beleöntök. Látom a tekintetén, hogy mennyire elbűvöli a színes hab. Lekapom róla a nadrágot és segítek neki beszállni a kádba. Belemeríti a kezét a habba. Mint egy kisgyerek. Hagyom játszani, hátha ez megnyugtatja. Addig felöltözöm. Mégsem flangálhatok félmeztelenül. A szervizes srác már így is megnézett és elég galibát okoztunk. Kezdek aggódni. Mostanra már rájöhettek, hogy Umi eltűnt. Ki tudja, mire képesek, és mit tesznek, ha megtalálnak. Féltem őt. Ha ismét a kezükbe kerül, örökre eltüntetik.
Visszamegyek a fürdőbe. Umi látszólag gondtalanul játszik a kádban. Amikor meglát rámnevet, nekem meg görcsbe rándul a gyomrom, amit nem mutatok. Rámosolygok.
- Jó a víz? - kérdem mellé guggolva.
- Igen - nevet. - Nézd, Yuu-san mennyi hab! - vesz fel belőle és az arcomba fújja - Yuu-san vicces! - kacag hangosan - Tele van habbal! Mint a Mikulás!
- Igen, mint a Mikulás - nevetek én is.
Jó egy órába telik kiimádkozni a kádból, de megígérem neki, hogy este elmegyünk innen és ahová megyünk ott megint játszhat. Bólint.
***
Este már ismét a kocsiban ülünk. Azt hiszem, a személyzet örül, hogy elmegyünk. Mintha rosszallást látnék a recepciós arcán. Haragszik Umira.
- Hová megyünk? - kérdi Umi.
- Meglátogatjuk egy barátomat - válaszolom. - Kedvelni fogod. Mókás fickó és nagyon rendes. Nem kell tőle félned. Nem fog bántani.
- Nem félek - de hallom hogy a hangja reszket. - Ha Yuu-san velem van, nem lesz semmi baj ugye?
- Nem lesz - bíztatom. De ebben nem vagyok biztos.
***
Alig egy óra múlva már egy lakás ajtaján kopogtatunk a belvárosban. Szép, nagy lakás. Hiroto, a gimnáziumi haverom sikeresen befutott krimiíró. Bár gondolom nem örül neki, hogy ilyenkor zavarom, mégis hajlandó ajtót nyitni. Igencsak meglepődik, mikor meglát.
- Yuu! Ezer éve nem láttalak! Mi járatban? - a tekintete Umira vándorol - Ki a kölyök?
- Később! Megengeded, hogy nálad aludjunk? Kissé hosszú sztori, de majd elmesélem - mondom, mire Hiroto kitárja az ajtót. - Köszi!
Umi bizalmatlanul méregeti a férfit. De mert a barátom és megbízom benne, nem mond semmit. Ennek ellenére szorosan hozzám lapul.
Hiroto vacsorát főz, majd megfürdetem Umit és lefektetem a hálóban. Vele maradok, míg elalszik. Aztán mindent elmondok Hirotonak, aki tátott szájjal hallgat.
- Ez nem semmi, haver! Te aztán jól belenyúltál valamibe, amibe nem kéne - jegyzi meg. Fél, nem is titkolja.
- Sajnálom, hogy belekevertelek. De csak benned bízom - mondom bűnbánóan. - Értsd meg, nem akarom hogy Uminak baja essen. Ha megtalálják, ki tudja, mit tesznek vele. A végén megölik, vagy rosszabb. Tudod, hogy vannak a halálnál rosszabb dolgok is.
Bólint. Nem szól semmit. Sokáig beszélgetünk, mígnem nyugovóra térünk. Reggel dörömbölésre ébredek. Umi is felébred és kiváncsian bámul rám. Kimegyünk a nappaliba. Hiroto is fennvan és ajtót nyit. Az arcom elsápad és látom, hogy Umi mellettem falfehér. Szorosan tapad hozzám, amikor a katonai egyenruhát viselő személy belép a lakásba. Halkan tapsolni kezd és elmosolyodik. De ettől a mosolytól a hátamon is feláll a szőr.
- Gratulálok, Kitagawa-sensei! - szólal meg a férfi - Most pedig lesz szíves átadni nekem az E/3425-ös számú kísérleti alanyt! Ha nem - elővesz egy pisztolyt és Hirotora fogja, aki halálra rémülten áll az ajtóban -, akkor ez esetben gyorsan búcsút mondhat a barátjának. Nos, hogy dönt, sensei?
- Én... - habog Yuu-san is. Te átokfajzat, miért tetted ezt? "Ugyan, hiszen a te tekinteted akadt meg rajta" replikázik ártatlan szemekkel. Érzem, össze van zavarodva, és máris menekülőre fogja: - azt hiszem, most jobb, ha kimegyek. Igen, jobb lesz. Most... szerintem egyedül szeretnél lenni igaz?
Mit mondhatnék erre: zakatoló agyam ordít: IGEN!, de szívem csendesen azt suttogja: nem. De nem akarom rontani a helyzetem, így bólintok egy aprót, de közel sem vagyok határozott, csak szomorú. Beférkőzik közénk a romlás?
- Ha... haragszol? - alig lehelem ki magamból a szavakat megállítva egy fél pillanatra, képtelen vagyok rá nézni, és érzem, mindjárt elbőgöm magam, mint valami szerencsétlen kisgyerek.
- Egyáltalán nem - rázza meg a fejét, egy hamiskás és halvány mosolyt erőltetve az arcára. - Csak... kissé hirtelen jött - alig találja a szavakat, és félek, megint csak hazudik, hogy nekem ne fájjon. - Holnap visszajövök, jó? Most... gondolkodnom kell.
Valóban kilép. Ösztönszerűen utána nyúlnék egy Yuu-san felkiáltással, de valami megakadályoz. Ahogy eltűnik, összecsuklom, és kitör belőlem a zokogás. El vagyok keseredve, miközben teljesen elönt a boldogság forrósága. Képtelen vagyok feloldani a bennem növekvő ellentmondást. Ebbe bele fogok őrülni!
Már bele vagy, babám - kacag fel vérfagyasztóan, eddig alig hallatta a hátborzongató hangját. Elcsituló, visszaközömbösülő arccal tekintek fel, magam elé, ülésbe felegyenesedve. Bolond vagyok, bezártak, mert állítólag veszélyes is. Lehet, hogy Yuu-san is csak egy, az állítólagosan képzeletem szülte teremtmények közül? Egyáltalán létezem? Vagy csak képzelem, de közben a pokol legmélyebb bugyraiban tévelygek egy önmagába visszaérő labirintusban, aminek sosincs vége? Én is csak egy Sziszifusz lennék?
Léptek zaja zavar meg, reménykedve pillantok fel, de annál nagyobb a csalódásom. Még valamiféle undor és halvány tartózkodás is ébred bennem a számomra csupán távoli arcként ismert férfi kegyetlen mosolya láttán. Csak jelentőségteljesen rám néz, majd ellépdel a másik irányba, mint amerre Yuu-san. Ismét görcs van a gyomromban, érzem, életem ismét változóban van...
* * *
Arra ébredtem, hogy olyan lendülettel vágódik ki a szobám ajtaja, hogy beleremegek még én is az ággyal együtt rezonálva, s pár kép le is hullik a falról.Azonnal hatalmasra nyitottam a szemeim, hogy dühösen vicsorítva szűkítsem össze őket megint. Olyan voltam, akár egy sarokba szorított vadállat. Két férfi kapott felém, hogy megragadjanak, s mögöttük ő jött, a férfi tegnapról, ajkán fölényes jókedv, kezében hatalmas tű. Ősz haja csak úgy lobog a lendülettől, amivel közeledett. Idegesen és haragosan csapom a legközelebbi férfihoz a párnám, hogy utána az ágy széléhez pattanva azt borítsam rájuk. Közben folyamatosan ordibálok és morgok, mint valami elszabadult vadállat. Nem érhetnek hozzám, nem!
Tehetetlennek bizonyultam. Túl sokan vannak, ráadásul vagy kétszer nagyobbak nálam, könnyedén megragadnak, szinte élvezi a vén pöcs.
- Eressz el, különben kinyírlak! - üvöltöm magamon kívül, már-már sokkosan, amikor ismét nyílik az ajtó és Yuu-san lép be rajta. Ugyan még mindig felhevült lelkiállapotban vagyok, a jelenléte némi biztonságérzettel tölt el, ő majd megint elküldi őket, ahogyan Yokou-san embereit is. Ő majd megment. Angyal, segíts!
- Jó reggelt! Kik maguk és mit keresnek a betegemnél? - förmed rá udvariasan az öregre. Szinte remeg a hangja a dühtől, most olyan félelmetesnek látszik, erősnek és nagynak.
- Jó reggelt, Kitagawa-sensei. A nevem Osamu Keichirou. És az E/3425-ös számú kísérleti alany mától kezdve hozzám tartozik - érkezik a válasz, mire még inkább elkerekítem a szemeim. Mi az, hogy hozzá tartozom? Nem, ez nem lehet, én nem, én Umi vagyok, nem E/3425! Yuu-san!
- Mi?! És mégis ki jogosította fel erre? És mikor? - tör ki belőle is a meglepettség. Nem értem, mi történik körülöttem, miért történik ez megint! Elegem van a télből, öljenek meg, vagy hagyjanak végre egy kis napsütéshez jutni, ha sosem jön el a tavasz, nem akarok tovább létezni!
- Ma reggel közölték. Úgy hallottam, ön túl közel került az alanyhoz, ami nem megengedett. Én majd kezelésbe veszem. Ne feledje - a férfi fenyegetően emeli az ujját Yuu-sanra. -, ha akadékoskodik doktor, elintézem, hogy soha az egész világon sehol ne kaphasson állást. Önt más területre irányították, a holmiját átviszik egy másik szárnyba. És javaslom, többé ne jöjjön ide, ha nem akarja kockáztatni az állását! Megértette?!
Csak kapkodom a fejem. Yuu-san, nem hagyhatsz itt, megígérted, azt mondtad, neked kellek! Yuu-san, nekem is kellesz! Kérlek, ments meg! Egész testemben remegek a stressztől, ami nem akar kitörni belőlem. Yuu-san előtt nem hagyhatom...
- Nem igazán! Maga nem ismeri Umit! Nem tudja milyen! - Yuu-san nem hagyja magát lerázni, ami fenntartja bennem a bizakodást. Yuu-san nem hazudik nekem, nem fog odaadni, nem adhat oda!.
- Nem is szükséges. Ezeket a nevetséges képeket pedig természetesen leszedjük. Az E/3425-ösnek nincs szüksége ilyesféle dolgokra. Még gondolkozni kezdene a külső világról - gyűlő könnyekkel nézem, ahogy elpusztítják a szép új világomat. Ezt nem teheti, ezt nem teheti! Ez a férfi egy Oni! Meg kell akadályozni, Yuu-san, meg kell akadályozni! nem hallod?!
- Ne! - szakad fel belőlem. - Hagyja azokat! Azokat Yuu-san tette fel! Hagyja békén! - tegyél valamit, nem hallod! Ne csak állj ott, kérlek! - Yuu-san, ne hagyd! Tökreteszi! Fáj nekik! - sírok hisztérikusan, még a kicsike is megijed bennem. - Hagyja békén! Tűnjön el! - fordulok az Oni felé, majd vissza Yuu-ra. Megütközve látom, hogy két fickó őt is megragadja, és az akarata ellenére vonszolják el. A világom lassacskán hullik darabokra a szemem előtt. Sosem gondoltam, hogy mást is bántanak, azt hittem, csak engem, mert én más vagyok. Nem akarom, hogy bántsák, nem akarom, hogy bezárják, Yuu-san nem bánt, csak Umi, csak Umi rossz!
Az öreg, és rusnya Onira pillantok, aki Yuu-sanhoz vágja Usagi-sant. Megkövülten nézem nagy gombszemeit. Usagi-san, miért nem sírsz? Miért nézel olyan elmondóan közönyösen, mintha semmi sem történne? Miért hiszed, hogy úgy könnyebb lesz?
- Semmi baj, Umi! - kiált felém Yuu-san.- Nem hagylak el! - az a pillanat, amíg még a szemei közé tudtam nézni elég volt ahhoz, hogy tudjam, ha teheti, nem hagyja annyiban a dolgot. Nem hagyja el Umit. De ettől nem lett könnyebb, csak sokkal, de sokkal nehezebb. Hisztérikus sírásban török ki, őrjöngve zokogok, vadul dobálva magam, ismét azt érzem, azt akarom, hogy kinn fájjon, ne pedig belül, ne fájjon belül!...
Ám mikor Oni közeledni kezd, vérszomjat kapok. Ő tehet az egészről, ő a hibás! Meg kell ölnöm! El kell pusztítanom! Üres gombszemekkel tekintek rá, ahogy Usagi-san is, aki titkon nekem szurkol. Magabiztosan közelít felém a tűjével, de én csak várok üres tekintettel. Hidd csak, hogy győztél, hidd csak, és gyere közelebb! Gyere csak, ne tétovázz, gyere csak ügyesen! Oni evő Tengu leszek, hogy visszakaphassam a fényt! A legfeketébb árnyék leszek, hogy rám süssön újra a Nap!
Már csak pár lépésre van tőlem, mikor nekirugaszkodok. Körmeimmel megkapaszkodom a ruhájában, és a fogaimmal azonnal a nyaka finom és vékony bőrének esek, keresve az ütőeret. Mint egy megvadult oroszlán, karmolom és harapom, de erősebbnek bizonyul, mint egy grizzly. Hatalmas pofonja a plexihez vág, s mielőtt még felpattanhatnék, hogy ismét nekitámadjak, bakancsa a gyomromba mélyed. Csillagokat látok, miközben levegő után kapkodok, ami valahogy nem akar leérni a tüdőmbe, a légszomjtól kitágultak még a pórusaim is.
Ez volt az első, de nem az utolsó, a rúgások egyre csak sorjáztak és sorjáztak, s én csak tehetetlenül rángatóztam erejük alatt. Sajnálom Yuu-san, nem tudlak megvédeni, nem tudom elpusztítani az Onit, túl gyenge vagyok Oni evő Tengunak...
* * *
Nem jött az első nap, sem a másodikon, de még csak a harmadikon sem, hiába bűvöltem az ajtót, csak Oni jött be rajta, akitől mindig megkaptam "méltó" jutalmam kirohanásaimért. Egyre inkább az a meggyőződésem kezdett kialakulni, hogy addig Yuu-san nem tud visszajönni, míg itt van. A gonosz egy ilyen fertőzött helyen túl erős, Yuu-san mennyei fénye túl kevés, de az Úrnak nincs ideje erre tekinteni. Az Úrnak sosincs ideje Umira... De elküldte neki Yuu-sant, de Umi nem vigyázott rá. Nem őrizte meg a fényt, mert féktelen szexuális vágyakkal töltött énje nem bírt magával. Azóta is haragszom rá, és ezt tudja, csendesen és bűnbánóan csábítva húzódik meg a sarokban, de jeges pillantásom nem enyhül.
Újabb "kúrán" vagyok túl, elcsigázva nyáladzom a padlón fuldokolva a saját véremtől és hányásomtól. Egy kép villan be valahonnan, egy kép, ahol a fehéret terepszínű alakok fogják közre, és csak nevetnek és nevetnek. Zaklatottan fogom be a fülem.
- Hagyjátok abba!
Már vagy fél órája feladtam, de a hangok még mindig nem csitultak. Kiáltoztak, nevettek, vagy épp követelték tőlem, hogy adjam elő őket. A testem néha-néha összerándult, mikor ismét nyílt az ajtó, de sokkal lágyabban. Már nem reménykedtem, tudtam, hogy nem ő az.
- Umi - suttogja, miközben gyengéden felemel, amit hagyok. A mellette álló tálból vizet itat fel a ronggyal, amit hozott, majd törölgetni kezd a langyos vízzel. - Umi, nem adhatod fel. Tudod, hogy Kitagawa-sensei.... hogy Yuu-san hamarosan visszajön.
A szemem sem rebbent. Hideg cseppek keverednek a langyos érzés mellé, hideg cseppek, melyek a karomra hullanak. Sír, tudom, hogy sír. Fura, miattam sír. Pedig miattam nem kell sírni. Én jól vagyok, hamarosan Yuu-sannal leszek és Anyával. Yuu-san nem tud visszajönni, mert visszarendelték, az Úr visszarendelte Anyához, mert ott kell majd várniuk rám. Az Úr végre majd egy fél pillanatra Umi felé fordítja a fejét és elmosolyodik majd. Már alig várom azt a pillanatot...
- Umi - suttogja a férfi ismét, hangja sírós, reszketeg, mégis határozott. - Umi, visszahozom neked Yuu-t, rendben? Csak tarts ki!
- Umi magától is visszatalál Yuu-sanhoz. Visszatalál, Anya és az Úr majd segít!
A férfi az arca elé téve a kezét hátrált ki a szobából, amelyet betöltött a rothadás, a közeledő halál szaga.
* * *
Oni lépett be, vicsorogva morogtam rá a sarokból. Nem volt egyedül, egy fekete hajú, szemüveges ember is volt vele, álla enyhén borostás, szemei szénfeketék és érzelemmentesek. A felismerés a Rettegés bárdjával vágott belém mélyen. Egész a sarokba préselődtem, de ő csak könnyedén közelített felém, a Fehér a Terepzöldek között, a nagybetűs Gonosz, maga a Rontás...
- Illik rá a leírás, ezért bátorkodtam szólni - szólal meg Oni, mintha valami beszélgetést folytatna, amit még kinn kezdtek el.
- Osamu-san, mennyi idő alatt tudja elintézni, hogy az E/3425-ös megszűnjön létezni papíron? Bízom benne, hogy holnap már vihetem is - mondta, miközben felém emelte a karját. Gyűlölködő pillantást vetve rá kaptam a keze felé, amit egy pofonnal jutalmazott. Olyan váratlanul csattant, alig fogtam fel, máris megragadta az arcom, mire gyáván felnyüszítettem. Ő mit sem törődve ezzel forgatta durván jobbra és balra a fejem, miközben hidegen vizsgálgatott.
- Hogy vannak a kis drágáim? - kérdezte, hangjától felfordult a gyomrom, amely eddig is egy merő görcsben állt. Közel álltam hozzá, hogy kidobjam a taccsot. - Ai, merre vagy? - kérdezi, mire a sötétbe süppedek. Látom bujámat, ahogy gépies mozdulatokkal kilép a sarokból, és elfoglalja a helyem. Arca maga a félelem legsötétebb bugyra.
- Hai... - rebegi, hangjában nyoma sincs a bujaságnak, vagy a perverz játékosságnak, reszket ő is, mint a nyárfalevél, miközben a férfi, maga a Sátán megragadja a hajunk, és egész közel emel magához. Lehelete fokozza émelygésünk.
- Remek, na és Shotával mi van? Rá is vigyáztatok? - szemei összeszűkülnek, ahogy ismét felszűkölünk. A kicsi sokkos állapotban zokog fel, hirtelen ő került a középpontba, pedig egyáltalán nem akart. Bújt volna, kaparva a sarokban a falat, ha képesek lennénk rá, átfúrt volna mindket a falon, vagy átprésel. A férfi csak felkacagott.
- Nem változtál semmit Shota - arcunk a két keze közé veszi, majd mérgező csókot lehel a homlokunkra. Egész megdermedek tőle. Mert újra én vagyok, aki a testünk uralja. Zavartan pislogok rá, szemeim egyre nagyobb tengerré olvadnak.
- Kérem, őt ne! - suttogom. Őt ne hívja elő, őt ne!
Elengedi az arcom, és taszít rajtam egyet, halkan nyekkenek a sarok falán. Zsebébe nyúl, majd egy érmét vesz elő, amiről egy fémlánc lóg alá. A pánik maga alá tepert, üvöltve próbálok felpattanni, de elkap, és könnyedén visszanyom a földre, miközben lengetni kezdi a pénzdarabot és visszaszámol. A kép hirtelen szakadt meg, elvesztem a hipnózis álomködös útjain.
- Satsujinki, újra feladatot kapsz! - visszhangzik egy elzárt cellában, amelynek ajtajáról lehull a lakat. A benne raboskodó alak büszke tartással és gyilkos vágytól lángoló tekintettel lép elő.
- Végre - nyújtóztatja ki tagjait, majd csendesen figyel, mint valami katonai gyilkológép, aki csak a felettesének hajlandó engedelmeskedni.
- Hamarosan megmutatjuk, mire vagyunk képesek. Ha meghallod az egyezményes jelszót, akire mutatok, holtan rogyjon össze fél másodpercen belül, világos?
- Igen uram - nyalja meg vérre áhítozva ajkait sötéten vigyorogva Ő.
* * *
Kómásan ébredezem, valaki rázogat. A korábbi emlékeim hatására összekuporodom reflexszerűen és szám könyörgés hagyja el: - Ne! Kérem... ne!
- Umi! Én vagyok az. Yuu. - agyam süppeteg boldogságba süllyed. Alig van erőm arra, hogy kinyissam a szemem, de muszáj, olyan nagyra kell nyitnom őket, ahogy csak tudom. Látnom kell a glóriáját és a szárnyait! Áldott angyal!
Csalódottan veszem tudomásul, hogy semmi ilyemsiről nincs szó, ugyanaz az orvos, aki addig is volt. Yuu-san, még nincs itt az idő? Arcomat mégis a nyugalom vasalja simára.
- Yuu... san... - suttogom erőtlenül, de mosollyal. - Vissza... jöttél?
- Igen. De most sietnünk kell. Elmegyünk. Viszlek, jó? - bágyadtan hozzábújok. Hogy ne lenne jó? Veled bárhova...
Nagy karjai között a biztonság szigetén vagyok, az eddigi nyugtalanság, félelem és meggyötörtség elpárolog, régóta először jön mély, pihentető álom a szememre. Már csak messziről hallom annak a fiúnak a hangját, aki megsiratott. Sürgette talán Yuu-sant, de aztán nyugton maradt, vagy én süllyedtem túl mélyre az álmok birodalmában.
* * *
Puha ágyban ébredek. Az illata furcsa, a kakaót juttatja eszembe. Anya kakaóját. Felülök, majd tekintetemmel a plexit keresem. Megütközve tapasztalom, hogy nincs a helyén, helyette fa terpeszkedik el, átláthatatlan falat alkotva barnásan. Kapkodni kezdem a fejem, mindenfelé a barnaság fogad, mire felsikoltok.
Azonnal két kar ragad meg és kezd el csitítgatni, adagolva hangja drogját.
- Itt vagyok, nincs semmi baj.
Yuu-san az, Yuu-san... Csak lassan fogom fel, hogy érintése olyan fura, sokkal melegebb és puhább. Hátrasandítva sejtésem beigazolódik, mire azonnal skarlátvörössé pirulok. Yuu-sanon nincs póló! Az még később esik le, hogy igazándiból rajtam sincs... Agytekervényeim vészriadót fújnak, és kiszakítom magam az ölelésből, hogy a szemközti falnak lapuljak.
- Ne csináld! Ne! Ne! Ne! - kezdek rikoltozni hevesen. Már megint úgy kell összekaparnom a légzésem, amely megint romjaiban hever. Ellenségesen nézek a férfire, aki talán nem érti a dolgot, pedig pofonegyszerű: ha beszennyezem vágyaimmal, az Úr elveszi tőlem, de most nem egy hónapra, most örökké!
A hisztijelenetet kopogás szakítja félbe. Rémülten pillantok az ajtóra. Ki akar bejönni, ha Yuu-san itt van? Megint elviszik, ennyi miatt elviszik?!
Szegény szobaszervízes srác nem tudhatta, mi vár rá, amikor kinyitja gyanútlanul az ajtót a reggelivel: agresszív támadásba lendülve ugrottam rá. Nincs szükségem új valakire, nem kell más, nem adom vissza Yuu-sant még magának az Úrnak sem!
