|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Andro | 2010. 05. 27. 12:08:27 | #5192 |
Karakter: Kitagawa Yuu (Uminak)
Mire leteszem a telefont, Umi eltűnik. Fogalmam sincs, merre lehet, remélem, nem ment ki a lakásból. Aggódom érte, nagyon is. Aztán vízcsobogást hallok a fürdőből, és egy hatalmas csobbanást, mintha valami beleesett volna a vízzel teli kádba. Rohanok a fürdőbe attól félve, valami baja esett az én kis drágámnak. Kinyitom az ajtót és rémült tekintetet vetek a vízből éppen felbukkanó Umira. A gyerek tiszta víz, hab.
- Jól vagy? - kérdem, mikor sikerül elzárnia a vizet.
- Készítettem neked fürdővizet, Yuu-san... - mondja lehajtott fejjel, bűnbánó hangon. Olyan aranyos, hogy menten meg tudnám zabálni. Hát ezért vizezett annyit a kis édesem? Ezért nem kéne bűntudatának lennie.
- Köszönöm - felelem kedvesen, mire Umi elpirul. Én pedig nekilátok vetkőzni. Ha már kész a víz, talán meg is fürödhetek. Umi pánikszerűen menekülne kifelé, de megfogom a kezét, mire még jobban elvörösödik. Olyan könnyen zavarba tudom őt hozni. Milyen zabálnivalóan tündéri így. - Ha már így összevizezted magad, nincs kedved velem fürdeni? - nézek rá kiváncsian.
Felemeli a kezét annak jeléül, megadja magát, de egy szót sem szól. Biztosan meg van lepve a szentem. Segítek neki levenni a vizes ruháit, majd elmerülünk a kellemesen meleg vízben. Pont ilyennek szeretem, Umi remekül eltalálta a hőfokát.
Magamhoz húzom és háta a mellkasomhoz ér, mialatt csak ellazulva, kényelmesen üldögélünk a kádban. Majd megmosatom vele a hátam, amit én is viszonzok. Érzem, milyen jólesik ez neki. Azelőtt biztos nem bántak vele ilyen gyengéden és kedvesen. Nem is ismeri ezt a fajta érzést, ezt a fajta bánásmódot. De majd mellettem hozzászokik ehhez. Arra gondolok mi történt volna, ha soha nem találkozom vele. Akkor valószinüleg visszakerült volna azok markába, akiktől elvették, mikor megtalálták. Talán már nem is élne szegénykém. Végül érzem, hogy ki kell szállnunk, mert itt fogunk megfázni. Nem akarom innen kiszakítani, mert itt végre ellazult.
- Ideje kikászálódnunk, kezd hűlni a víz - töröm meg a némaságot, mire rám néz. Mintha kissé szomorú lenne.
Bólint és hagyja, hogy kisegítsem. Derekam köré csavarok egy törülközőt, de őt teljesen bebugyolálom, majd a nappaliba vezetem, ahol beparancsolom a fotelba, hogy megtörölgethessem a vizes haját. Lehúnyja a szemét. Attól félek, itt fog elaludni. Nem akarom felkelteni, de muszáj. Ha itt elalszik, kényelmetlen lesz az ágyba tenni.
- Ne aludj el a fotelben, kicsim - koppintok az orrára, mire álmosan nyitja ki tengerkék szemecskéit. Rajtam már alsó és póló van, így odaadom az alvós cuccait. Álmosan, tétován veszi fel őket, majd fekszik az ágyba. Hozzám bújik, én pedig átölelem. Teste finom meleg és puha. Olyan jó illata van. Adok egy puszit az arcára. - Jó éjt, Umi!
- Jó éjt, Yuu-san - suttogja válaszul, mire becsukom a szemem, és lassan elalszom.
~*~
Éjjel felébredek. Fura hangok hallatszanak és Umi nincs mellettem, mikor kinyitom a szemem. Az ablaknál üldögél, de valahogy olyan fura.
- Umi? - kérdem tétován.
- Nem, Ai - jön a válasz, mire ledöbbenek. Ai? De mi akar ő itt? Nem szokott csak úgy magától felébredni, pláne nem mellettem. Valamit akarhat, ha előjött.
- Hát te? - kérdem, mire Ai feláll és elegánsan grasszálva odalibben mellém.
- Tartozol egy szívességgel, emlékszel? - kérdi, mire felsóhajtok.
- Ai, az idő nem kimondottan... - kezdenék bele, de vékony, kecses ujjacskáját az ajkamra téve elnémít. Tehát mégis most akarja.
- Azt akarom, hogy rövid időn belül, azaz ma vagy holnap tedd magadévá Umit! - mondja ellentmondást nem tűrően. Mint valami parancs, úgy hangzik ez az egy mondat, én pedig nem térek magamhoz. Mi van?!
- Tessék? - kérdezek vissza, mire megismétli a mondatot.
- Ma vagy holnap dugd meg Umit! Hogy gyengéd leszel-e vagy durva, nem érdekel, csak csináld! -
könnyű puszit nyom homlokomra, én pedig nem tudok hová lenni a döbbenettől. - Most hagyj aludni! - Suttogja, és már alszik is.
Én még sokáig fekszem ébren, nem tudom hová tenni Ai előbbi mondatait. Dugjam meg Umit? De... lehet, hogy Umi nem venné jó néven. Viszont Ainak tartozom és meg kell tennem. Megígértem. Viszont az is igaz, hogy kötelességből egyszer Aival is szeretkeztem. Umival ezt nem tudnám megtenni. Végül mégis elalszom, de rémes, lidérces álmaim vannak, amelyben Ai kínoz, mert nem engedelmeskedtem neki. Umi pedig sír, mert azt hiszi, nem szeretem
~*~
Reggel fáradtan és nyűgősen ébredek fel. Umi még alszik, ami jó, nem akarom, hogy kialvatlannak lásson, Főzök egy kávét és elmegyek megmosdani, majd készítek reggelit. Utána felöltözöm és felkeltem Umit is.
- Umi, kicsim, ébredj! Kész a reggeli - gyengéden noszogatom, mire kinyitja a szemecskéit és döbbenten néz rám. De azért hajlandó felkelni.
Nemsokára még eszünk. Umi csak turkálja az ételt, és nekem sincs túl sok étvágyam. Az előző éjszakán jár az eszem. Vajon mit kéne tennem? Valóban meg kéne tennem? De nem akarom bántani Umit, és nem akarom vele „azt” csinálni, amíg ő maga nem akarja. Amíg ő maga nem mondja, hogy szeretne szeretkezni velem, semmi jogom hogy hozzáérjek. Pedig szeretnék, igazán szeretnék, de nem merek lépni. Ráadásul ma egyedül kell őt itthon hagynom, ami kész tortúra lesz mindkettőnknek. Nem fogom tudni mit csinál, hogy itthon marad-e rendesen, vagy elszökik.
- Nemsokára indulnom kell, szeretném, ha megígérnél előtte néhány dolgot – fordulok felé a reggeli után. A hangom komoly, ő pedig bólint. Okos fiú. - Amíg távol leszek, nem csinálsz semmi butaságot, és legfőképp itt leszel, mikor megérkezem, és nem kóricálsz el, rendben?
- Igen – válaszol illedelmesen, majd mint akinek akkor esik le, kiált fel kétségbeesetten. - Egyedül hagysz?!
- Muszáj, kicsim... – kezdek bele.
- De miért? – néz rám könyörögve. Megszakad a szívem, de nem vihetem magammal.
- Nézz rám! – parancsolok rá, megelőzve a kitörni készülő hisztit. Ilyenkor olyan kisgyerek. - Ígérem, hogy visszajövök.
- De ..., én miért nem mehetek, dolgozhatnék én is... – hallom halk próbálkozását.
- Csak egy valakit keresnek, különben sem szeretném, hogy dolgozz.
- De én tényleg tudnék – erősködik, mire vállára teszem a kezem. Ideje komolynak lenni.
- Tudom, de ez az én feladatom. Te azzal tudsz a legtöbbet segíteni, ha itthon vigyázol a holmikra. Ez is pont ugyanolyan fontos dolog, mint a munka – mondom komolyan.
- Értem... – törődik bele, én pedig adok neki egy puszit, kapom a cipőm, táskám és indulok.
~*~
Ahogy elindulok, van bennem némi félsz, hogy vajon jól döntöttem-e, hogy nem hoztam őt magammal. De aztán úgy döntök, hogy igen. Úgysem tudna mit csinálni, és lehet, hogy csak hátráltatna. Engem ugyan nem zavarna, de talán a főnökömet igen. Ki kell bírnunk így egy pár hónapot, míg lesz elég pénzem, hogy elmenjünk innen. Remélem, nem csinál nagy ramazurit és a szobában marad. Rettenetesen fog unatkozni, de nem tehetek mást. Nem engedhetem emberek közé, mert egyszerűen, nem tud boldogulni a kinti világban egyedül. Mindig elzárva élt a társadalomtól, ketrecben. Tulajdonképpen, én is abban tartom. Ketrecben, mint egy állatot. Nem vagyok jobb nála.
Nem sokkal később érkezem meg a ruhabolthoz, ahol dolgozni fogok. Legalábbis remélem. Kedélyes hely, egy férfiruhákat árusító üzlet. A neve Men’s Heaven. Találó név. Mikor belépek, fekete hajú, fiatal férfi néz rám kiváncsian. Megmondom ki vagyok és miért jöttem, mire mosolyogva tessékel beljebb.
- A főnök nemsokára itt lesz, Kitagawa-san – mondja. – Honda Toshiya vagyok. Örvendek. Foglaljon helyet az irodában. Hozhatok valamit inni?
- Köszönöm, nem kérek semmit – hárítom el udvariasan és helyet foglalok.
Nemsokára megjön a főnökasszony is, aki Nishimura Mariko néven mutatkozik be. Megtartjuk az interjút, ami inkább beszélgetés. Igazán szimpatikus nő, szívesen dolgoznék vele. A negyvenes éveiben járhat, de fiatalabbnak tűnik. Divatos, fehér kosztümöt visel, a lábán fehér cipő, karján csinos arany karkötő, a fülében apró gyémántfüllbevaló. Ujján jegygyűrűt látok, tehát férjezett. Hamarosan meg is kapom az állást, és már aznap ottmarasztal dolgozni. Megmutatja a helyem, megmondja mit kell csinálnom, és kikkel tartjuk a kapcsolatot. Mint kiderül, ez egy exkluzív üzlet, kifejezetten a gazdagabbak számára. Bár ezt a ruhákon már leszűrtem. Ide nem a hétköznapi halandók járnak vásárolni, ezek mind luxuscikkek.
- Remélem, jól fogja érezni magát nálunk – mondja Nishimura-san.
- Én biztos vagyok benne és nagyon köszönöm a lehetőséget – hajolok meg udvariasan.
- Ha bármire szüksége van, kérem, szóljon bátran nekem, vagy Honda-sannak – mosolyodik el. – Nos, jó munkát!
- Jó munkát! – viszonzom, majd Nishimura-san távozik.
Egyedül maradok. Átnézem az iratokat, elrendezek pár beszállítást, rendelést, néhány vásárlót. A nap gyorsan telik, szinte észre sem veszem, hogy már vége. Honda-san végül szól, hogy mára bezárunk, ideje hazamennem, ha nem szeretnék itt éjszakázni, mire nevetve közlöm, hogy inkább a saját ágyamban aludnék. Elköszönünk egymástól, és elindulok hazafelé.
~*~
Útközben megint eszembe jut, amit Ai mondott és kezd furdallni a lelkiismeret, na meg a bűntudat. Ezzel egyidőben bizonytalan is vagyok, félek, mit fog Umi gondolni, ha le akarok majd feküdni vele. Vajon beleegyezik? Vagy elutasít és ezután félni fog tőlem? Nem tudom. De megpróbálok a kedvére tenni. Végül hazaérek, és amikor benyitok a szobába, Umi sehol. Ugye nem ment el?
- Tadaima! – kiáltom el magam, mire Umi csillogó szemekkel rohan ki a konyhából.
- Okaeri, Yuu-san! – kiáltja boldogan.
- Hát te mit csinálsz, kicsim? – ölelem meg. – Jó napod volt? Nem unatkoztál?
- Gyere! – húz maga után a konyhába. – Csináltam vacsorát, nézd! – mutat az asztalra, ahol apró falatkák sorakoznak egy nagy tálcán. Ő pedig büszkén néz rám, várva a dícséretet.
- Nagyon ügyes vagy – ölelem meg és még egy puszit is kap a pofijára. – És ezt mind egyedül csináltad?
Bólint, és látom, hogy jólesik neki a dícséret. Gyorsan levetkőzöm, kezet mosok és leülünk enni. Vacsora közben elmeséli, hogy kizárta magát, meg itthon hagytam a tárcámat, és hogy megismerkedett a szomszéd festővel, aki szintén itt él. Mosolyogva hallgatom. Umi tehát szerzett egy ismerőst, és ahogy hallom, a férfi nem is lehet rossz szándékú. De azért majd szeretném én is megismerni. Én is elmesélem a napomat, ami Umiéhoz képest igen unalmas volt. Próbálok úgy fogalmazni, hogy ő is megértse. Érdeklődve hallgat, kérdezget, én pedig próbálom kielégíteni a kíváncsiságát. A vacsora nagyon finom, ezt meg is mondom Uminak, aki ennek persze örül . Egyszerű, de finom vacsorát csinált, és miattam. Vacsora után elmosogatok, míg Umi a fürdővízzel vacakol. A fürdés gondolatára a gyomrom összeugrik. Talán most kéne megejtenem. A kádban, és nem az ágyban.
- Kész a fürdő, Yuu-san! – mondja, mikor kijön a konyhába.
- Rendben, megyek már – válaszolok nevetve.
Néhány perccel később már a habokban ejtőzünk. Umi a hátamat mossa, ami igazán jólesik egy ilyen nap után. Puha ujjacskái fel-le járnak a hátamon, kényeztetve a bőrömet. Olyan jó érzés. Hirtelen hátranyúlok és ösztönösen fogom meg a kezecskéit, amelyek már a vállamat kényeztetik. Döbbenten néz rám, amikor szürke szemeim találkoznak tengerkék tekintetével. Egyik kezem a kezecskéjét fogja, a másikkal azonban megfogom az állát és magamhoz húzva megcsókolom puha, érzéki ajkait. Akarom őt. Mindennél jobban akarom, de várok, míg ő is engedi. Abban reménykedem, elhúzódik, de nem. Viszonozza a csókomat, bár kissé ügyetlenül és sután. De nem számít. Gyengéden az ölembe ültetem, ami nem könnyű művelet a kádban és átölelem karcsú derekát.
- Szeretlek – suttogom az ajkaira. – Szeretlek, Umi.
- Yuu... san... – hangja félénk, de nem húzódik el tőlem, amikor újra megcsókolom.
- Akarlak, Umi – mormogom, mire bólint, de úgy, mint aki nem ellenkezik, inkább... mint aki szintén alig várja már.
Óvatosan elválnak ajkaink, majd gyengéden megérintem a nyakát, mire halkan felnyög és közelebb furakszik hozzám, felszegve fejecskéjét, hogy jobban hozzáférjek. Egyik kezem fel-le jár gerincén, a másik hajába furakszik, megborzolva mézszínű tincseit, mire még egy nyögést kapok. Úgy tűnik, élvezi. Ajkaimmal gyengéden kényeztetem nyaka puha, érzékeny bőrét, fogaimmal enyhén megharapdálom, nyelvemmel megnyalogatom, mialatt egyik kezem egyre lejjebb simogatja őt, míg elér a hátsójáig. Hosszasra akarom nyújtani a kényeztetést. Apró kezeivel átölel, a hátamat, oldalamat, nyakamat simogatja, próbál nekem élvezetet okozni, és én nem is állítom le. Gyengén csinálja, mint egy kezdő, de nem bánom. Nekem az is nagy gyönyörűség, hogy akar engem, hogy itt van, nem húzódik el, nem fél, nem utál és nem ítél el, amiért le akarok vele feküdni. Nyaka után a fülére tévednek ajkaim, megharapdálom fülcimpáját, majd végignyalom, mire felsóhajt.
- Jó? – kérdem halkan.
- Na... na... gyon... jó... – sóhajtja. – Én... is... jól csinálom?
- Remekül – nyugtatom meg. – Finom puha az érintésed.
Elvörösödik a bókra, én pedig folytatom tevékenységemet. Kezeim egyre lejjebb tapogatják Umi bársonyos bőrét, mígnem meglelem a bejáratot. Ő engedelmesen feltérdel, így ajkaimmal hozzá tudok férni fedetlen mellkasához és mellbimbóit kezdem ingerelni, míg kemények nem lesznek. Hallom, hogy lélegzése egyre gyorsabb, szívverése egyre szaporább. Egyik kezemet hátsójához teszem, másik fel-le jár oldalán. Alul simogatni kezdem bejáratnál, majd egyik ujjamat gyengéden belé vezetem. Felnyikkan a hirtelen fájdalomra, de ahogy ujjam lassan mozogni kezd benne, a fájdalom talán múlik. Majd lassan még egy ujjam csatlakozik az előbbihez. Ő fejét a vállamra hajtja, így ha akarnám se látnám arcát. Kezecskéivel szorosan átölel, körmeit a bőrömbe vájja. Ujjaimat kihúzom belőle és lassan, óvatosan apró fenekét a farkamra vonom. Rám néz, szemében vágy csillog.
- Akarlak, Yuu-san – suttogja édes hangján. – Én is akarlak téged. Igazán.
Megsimogatom apró pofiját és gyengéden hatolok belé. Mégis felkiált a hirtelen fájdalomtól, ám amikor mozogni kezdek benne, a fájdalom úgy tűnik, lassan enyhül. Ütemesen kezd rajtam lovagolni, én pedig a tempóját felvéve, szabad kezemet péniszére teszem, gyengéden ingerlve azt. Sóhajtozik, zilál, nyöszörög, ezek az élvezet hangjai. Én is élvezem. Umi kis hátsója olyan szűk, hogy egészen kitöltöm, félő, ha gyorsabb ütemre vált, szétszakítom. Másik kezemmel magamhoz ölelem, megcsókolom apró ajkait. Ő pedig engedi, hogy nyelvem kalandra hívja az ő nyelvét. Nyelvem bejárja szájának minden milliméterét, és csak akkor válunk el, ha levegőt kell vennünk. Érzem, hogy közel a csúcs, és érzem, hogy ő is így van vele, így gyorsítok a tempón, mígnem egy hatalmas kiáltással élvez el, én pedig alig pár pillanattal később követem.
Nekem dől, ha nem kapnám el, biztos beverné a fejét. Zilál, fújtat, szíve még hevesen ver az aktus miatt. Szemecskéit lehúnyja pár percre, majd mikor végre kinyílnak kék íriszei, hálásan és boldogan pillant rám, tekintetében a vágy és az elégedettség csillog. Átölelem őt, hozzám bújik a vízben, ami már kezd kihűlni, de kit érdekel az most?
- Szeretlek, kincsem – suttogom a fülébe. – Mindennél és mindenkinél jobban.
|
| ef-chan | 2010. 05. 09. 19:34:10 | #4915 |
Karakter: Unmei (Kitagawa Yuu-nak)
Az illata ismét betölti az orrom, ahogy ajkai mézes íze is ellepi a szám, elfeledtetve az előbbi kesernyés utóízt, a félelem jeges bénultságát. Olyan ragaszkodón simulok hozzá, mintha mindig is karjaiban lett volna a helyem, mintha soha nem létezett volna más a világból az ő ölelő melegségén kívül. Ahogy ajkaink végül elszakadnak, reszketve pillantok fel rá őzike szemekkel. Yuu-san, annyira zavarodott vagyok.
- Semmi baj, kicsim. Most már itt vagyok, nem bánthat - nyugtatgat, mire vállába fúrom a fejem, hogy elrejtőzhessek valóban őelőle, aki éhes tekintettel les rám valahonnan talán most is.
- Nem bántott, ugye kincsem?
- Ne... nem... de... de... - felelem sírós hangon. Fizikailag valóban nem is bántott, de olyan dologra kényszerített, amit én nem akartam, én nem akarhattam azt. De hiszen nagyon is akartam érezni azt az érintést. NEM! - félek...
- Megvédelek, jó? - nyom Yuu-san egy puszit az arcomra, nem törődve semmivel és senkivel, pedig már jó páran ferde szemmel méregetnek minket. - Ha még egyszer hozzád mer érni, kitekerem a nyakát!
Arca annyira komoly és határozott. Halvány mosollyal bólintok: - Jó - fontos vagyok számára, érzem. Olyan különleges valaki, akit nem ad soha másnak. Yuu-san, annyira boldog vagyok, hogy a te szerencsétlen, kopott kis rongybabád lehetek.
- Gyere, kicsim, ha már itt vagyunk, nézzük meg a halacskákat - javasolja gondoskodón, és én hálásan hagyom, hogy elvezessen e szentségtelen helyről, el a cápák elől, nem számít, hova megyünk, csak had kapaszkodhassam beléd, s hallgathassam megnyugtató hangod.
Yuu-san sok érdekességet mesélt a különböző halakról, s egyéb tengeri állatokról. Kis időbe telt, mire feloldódtam, de mostanra teljesen a színes életkék bűvkörébe estem. Jól esett nem gondolni semmivel, csak nézni kecses mozgásuk, impozáns pózolásuk. Mind-mind olyan állat volt, amely a tengerben él, abban a nagy misztikus víztömegben, amelyről a mostani nevem kaptam, amelyen újjászülettem Yuu-san részeként. De lehetett minden csodás és szemet gyönyörködtető, semmi sem érhetett fel azzal a csodával, amelyet az akváriumok tömkelegéből kilépve pillantottam meg. Nagy bociszemekkel pillantott rám, és rögtön tudtam, őt nekem teremtették a földre, eszméletlen aranyos volt.
- Nézd, Yuu-san! - mutatok rá, egyetlen választottamra: eszméletlen aranyos teknős!
- Azt szeretnéd? - kérdezi Yuu-san, mire gyermeki lelkesedéssel bólintok. Madarat lehetett volna velem fogatni, mikor minden további szó nélkül a kezembe nyomta. Egyszerűen nem tudtam betelni ezzel a puha, kis plüssjószággal.
- Köszönöm, Yuu-san - bújtam hozzá csillogó tekintettel, és még egy puszit is nyomtam az arcára jutalmul.
- Nem kell meghálálni - mosolyog. Tisztában vagyok vele, mégis ösztönösen borít be az érzés. Szeretlek! - Viszont van egy komoly problémánk - a probléma szóra megfagyok. Riadt tekintettel pillantok fel rá, magamhoz szorítva új szerzeményem, miközben folytatja. Nincs pénzünk. Nem tudom, mit jelent pontosan ez, de a hangsúlyából érzem, ez valami rossz dolog, valami olyan, ami növeli a nehézségeket, és ami miatt aggódni kell.
- Szóval, egy ideig le kell táboroznunk, és munkát kell keresnem, amiből élni tudunk és tartalékot tudunk felhalmozni.
Munka.., tartalék... mind egy-egy értelmetlen szó, amiről csak halvány elképzelésfoszlány létezik a fejemben, de az, ami igazán nyugtalanít, az az, hogy egy ideig itt kell maradnunk. Nem lett volna bajom a hellyel, ha nem történt volna meg AZ, a kórházról nem is beszélve. Kételyek nőttek bennem, léggömbként fújódva fel, és úgy éreztem, menten szétfeszítenek. Hogy létezhetek olyan helyen, ahol Ő is ott van mindenhol az az Idegen? Csendesen lehajtottam a fejem. Nem akartam panaszkodni, nem akartam további gondot okozni. Meggyőződésem volt, hogy Yuu-san nem döntött volna így, ha nincs rá nyomós indoka. Így csupán egy rövid kérdés kelt életre ajkaimon megformálódva halkan, hogy elrejthessem a hangomban rejtőző elkeseredettség hamiskás mellékzöngéit.
- Meddig?
- Talán pár hónapig - feleli, ahogy már az utcán sétálunk vissza a hotelszoba felé. Átkozott színes papírfecnik, mennyi gondot okoznak! Egyáltalán nem értem, miért vannak oda úgy érte azok az emberek, akiktől Yuu-san a dolgainkat szerezte be. Még csak nem is szép, legalább is a papír nem, a kis fémkarikák jobban tetszenek.
- Még van valamennyi pénzem - magyarázza Yuu-san. -, de enni kell, a szállást fizetni, ruházkodni, mosatni, és nem fogunk kijönni abból, ami maradt. Érted? A való életben a megélhetés drága és sok pénzbe kerül.
Csak nézem, de kék szemeim ködösek, egyáltalán nem értem, miről beszél...
- Nem értem - felelem szemlesütve, szégyellve magam. Nem értem, pedig úgy tűnik, ez olyan alapvető, mint hogy az oroszlán Afrikában él és húst eszik. Ezt is csak azóta tudom, mióta Yuu-san mesélt róla... Olyan haszontalan vagyok, s folyamatosan csak gondot okozok. Ha nem lennék, Yuu-sannak lenne elég színes papírdarabja, de mivel nem volt ideje olyanokat csinálni, így most elfogytak neki, és akkor nem fog tudni semmit cserébe kérni más emberektől. Az én hibám. Szomorkásan hagyom, hogy Yuu-san átöleljen, s úgy vezessen tovább ideiglenes otthonunk felé, ahogy azt is, hogy hazaérve lerángassa rólam a véres ruhákat és átkötözze a sebem. Most nem volt mosolygós jó kedvem, csak bambultam magam elé. Azon gondolkodtam, mit tehetnék, hogy segítsek Yuu-sannak olyan fényes fémdarabokhoz és színes papírokhoz jutni, de semmi használható nem jutott az eszembe. Én nem tudok olyan szépet rajzolni... Helyette csak figyeltem őt, ölemben Teki-kunnal, hátha elleshetek valami hasznosat az ügy érdekében, de csak egy fura mintákkal telenyomott papírköteget lapozgatott serényen. Szemei gondosan végigvizsgálták az összes kis fekete jószágot. Ha jól tudom, ezek is olyasmi betűk, mint amilyenekkel azokat a könyveket írták, amelyekből régen Yokou-san mesélt nekem. Yokou-san... hihetetlen, hogy már nem él, hogy már nem mosolyog kedvesen, hogy nem mesél... megöltem... biztos vagyok benne, hogy én voltam... valahogyan...
- Ne félj, kicsim, ha talpraálltunk, útnak indulunk, jó? - pillant rám.
Talán nem kellene, de a kérdés megnyitja bennem a gátat, s utat engedek a kétségbeesés csordogáló árjának: - Biztos? Ugye tényleg csak pár hónapról van szó? Ugye nem maradunk itt örökre?
- Nem - feleli határozottan, amely rögtön lehűti a fejem. - Nem szeretnék itt megöregedni. Ne félj, megkeressük anyukádat, jó? - simít végig a fejemen, s én cica módjára bújok a hóna alá.
- Jó - búgom bele a ruhája anyagába. Ahogy heves vallomásomat is, cseppet elpirulva. - Szeretlek, Yuu-san. Nagyon, nagyon, nagyon szeretlek! - ha csak pár hónapról van szó, azt ki fogom bírni, Yuu-san miatt mindenképp.
- Én is téged, kincsem - feleli előző vallomásomra, s én önkéntelenül is elmosolyodom, ahogy megérzem ajkait a fejem búbján. - Nekem te vagy a mindenem, ugye tudod? - suttogja kedvesen, mire bólintok. Mégis halk sóhajtás tör fel belőlem: miért lettem ilyen értékes, hiszen olyan haszontalan vagyok?
Egy ideig csak nézem Yuu-sant, ahogy visszamélyed a papírjaiba, majd ahogy telefonon intézkedik, de kezdtem unatkozni. Ez pedig azzal járt, hogy nőtt a haszontalanság érzésem. Így diszkréten elsunnyogtam, mert volt egy "nagy" ötletem, amivel hasznossá tehetem magam. Egyenesen a fürdőbe léptem, majd halkan megnyitottam a vizet, most kivételesen a meleget, s elkezdtem teleengedni a kádat.
Ahogy egyre forrósodott a víz, megpróbáltam hozzányitni a hideget is, hogy kellemes legyen. Talán nem nehéz kitalálni, fürdővizet készítek Yuu-sannak. Még a habról is gondoskodtam, jó adag tusfürdőt nyomva a kádba. Elmélyülten mosolyogva szemléltem munkám kialakulóban levő gyümölcsét. Elégedettségem akkor hagyott alább, amikor a hab olyan növekedésbe kezdett, hogy kezdett kontrollálhatatlanná válni. Riadtan próbáltam elzárni a vizet, s ehhez a kád szélére térdeltem, egyensúlyom azonban cserben hagyott, s nagy csobbanással borultam a vízbe, miközben vadul kapaszkodót keresve átrántottam a gombot zuhany üzemmódba.
Mikor sikerült a fejem kiemelni a vízből, Yuu-sannal találtam magam szemközt, aki rémülten pillantott rám.
- Jól vagy? - kérdezte, miközben megzabolázta a zuhanyrózsát, elzárva a vizet.
Lesütött szemmel csak annyit feleltem: - Készítettem neked fürdővizet, Yuu-san...
- Köszönöm - felelte kisebb hatásszünet után annyi melegséggel a hangjában, hogy muszáj volt hálásan rápillantanom. Rögtön ki is pirultam, hiszen addigra már nekilátott ingje kigombolásához, s csupasz bőre hívogatóan sejlett fel az anyag alól előbújva. Zavarom elől menekülve álltam fel, hogy kimásszak a kádból, de nem menekülhettem. Yuu-san azonnal megfogta a kezem. Szinte pánikolva pillantottam fel rá, hogy kérdésére kihagyjon vagy három ütemet a szívem.
- Ha már így összevizezted magad, nincs kedved velem fürdeni?
Képtelen lettem volna bármit is mondani, meg sem próbáltam, csupán felemeltem a két kezem, jelezve: megadom magam, csak segítsen levenni a csurom vizes felsőm.
Egyszerre éreztem magam feszélyezve, s a mennyország kebelére vonva: teljesen meztelen bőrünk ért egymáshoz a meleg vízben, s mivel én ültem "elől", mellkasának dőlve, érezhettem férfiasságát is. Most már csak áztattuk magunk kellemesen ellazulva, de nemrég még szeretetteljes intimséggel mosatta meg velem a hátát, hogy aztán viszonozza a kedvességet. Fátyolos álomvilágban lebegtem, de belül mindvégig megmaradt a gombóc a gyomromban. Minden percben azt vártam, mikor kezd bele, mert hogy egyszer biztos bele fog, bele kell... Tartottam tőle és vágytam rá egyszerre, hogy végre engem is... szóval, hogy magáévá tegyen teljesen.
- Ideje kikászálódnunk, kezd hűlni a víz - töri meg a boldog, de feszült némaságot.
Bólintok, s hagyom, hogy segítsen kimászni, s hogy körém tekerjen egy törölközőt, pont ahogy korábban eljárt a saját esetében is. Aztán kivezetett a szobába, ahol az egyik fotelbe parancsolt, hogy megtörölhesse vizes hajam. Eddigre szívem már a torkomban dobogott és zsongott a fejem. Hogy valahogy lenyugtassam magam, lehunytam a szemem.
- Ne aludj el a fotelben, kicsim - koppint gyengéden az orromra, mire felnyitom a szemhéjaim. Megbűvölt-értetlenül nézek rá, már rajta van egy póló és egy boxer, s felém nyújtja saját alvós göncöm. Összezavarodva vettem el a ruhadarabokat tőle, s vettem mechanikusan fel őket. Yuu-san eközben lekapcsolta a nagy villanyt, s csupán az éjjeliszekrénykén világított egy kis, virág alakú lámpa. Ahogy mellételepedtem, azt is leoltotta, majd átkarolva kívánt jó éjszakát.
- Jó éjt, Yuu-san - suttogtam, s valahogy mélységesen csalódottnak éreztem magam.
* * *
Zihálva ébredtem, zaklatott voltam az álom miatt, s amiatt, ahogy a testem reagált az álomra. Minden porcikámban forróság lángolt, rázott valami belső láz, s ott alul zavarbaejtően lüktetett...
Mint a kisgyerek, aki attól tart, leleplezik, pillantottam a mellettem fekvő férfire. Ahogy nyugodt arcát fürkésztem, egyre inkább elöntött a szégyen. Itt van velem, gondom viseli és szeret, most mégis olyan ide nem illő, ahogy átkarol, érintése annyira idegen. Szégyellem, de most egyszeriben undorodom tőle.
Szó szerint kimenekülök az ágyból, hogy az ablak hideg üvegének dőlve hűtsem le a fejem. Vele álmodtam, azzal az idegennel. Arca sötétségbe burkolózott, de azonnal ráismertem a hangjáról, az érintéséről. Ki voltam kötve, a kezem és a lábam, de még a nyakam is vastag bőrpánttal volt rögzítve. Nem volt gyengéd, erőszakosan nyomta két ujját a számba, s én ahelyett, hogy beleharaptam volna, engedelmesen nyalogatni kezdtem, mire elégedetten mordult fel. Amikor az ujjait kihúzta szám melegéből, ujjain meg-megcsillant saját nyálam. Már ettől ködössé váltak íriszeim, erre csak dobott egy lapáttal az alfelemet betöltő váratlan fájdalom: nem teketóriázott, azonnal két ujjal hatolt belém, kegyetlen munkával készítve elő arra, hoyg befogadhassam hasamhoz dörgölőző merevedését. Eszem vesztve nyögtem fel, hogy a feszítő érzés egy pillanatra megszűnt, hogy fájdalmasan sikoltsak fel ismét, mikor kicsit megemelve, durván belém hatolt.
Ekkor riadtam fel...
Az ablakról lecsúszva kuporodtam össze, hogy átadhassam magam a halk, visszafojtott zokogásnak: megcsaltam Yuu-sant!
* * *
A fotelben ültem üveges tekintettel, gondolatban messze jártam. Eljutott ugyan az agyamig a mocorgás, de nem reagáltam rá, egyelőre nem. Mi lenne a helyes lépés? Még mindig ezen törtem a fejem. Umi ma reggel a szétesés határára került, a lelke sebezhető állapotba került, és nem tudom, mi Sensei célja. Mit tehetnék? A testén tudnék segíteni, e attól számára nem lesz jobb semmi.
- Umi? - hallom a hangját, ahogy lassan végre felébred.
- Nem, Ai - felelem. Nem kell odanéznem, hogy tudjam, megütközött. Főleg, hogy nem kell leoperálnia magáról.
- Hát te? - ad hangot meglepettségének, mire végre felállok, és modelleket megszégyenítő, erotikus gondolatokat ébresztő léptekkel állok elé.
- Tartozol egy szívességgel, emlékszel? - kérdezem, mire felsóhajt.
- Ai, az idő nem kimondottan... - kezdene bele, de ujjam határozottan az ajkaira teszem lepecsételve őket.
- azt akarom, hogy rövid időn belül, azaz ma vagy holnap tedd magadévá Umit! - nem tűrök ellentmondást, ezt egyértelműsítette viselkedésem is, szigorú tekintetem, komoly, rám nem jellemző vonásaim.
- Tessék? - azt hiszem, kicsit sok voltam neki így reggelre, ezért megismétlem nyomatékosítva: - Ma vagy holnap dugd meg Umit! Hogy gyengéd leszel-e vagy durva, nem érdekel, csak csináld!
Azzal egy könnyed puszit nyomtam a homlokára, s elheveredtem az ágyon.
- Most hagyj aludni! - suttogom, s már el is szunnyadtam.
* * *
- Umi, kicsim, ébredj! Kész a reggeli - gyengéden noszogat, mire felpillantok. Hogy kerültem megint az ágyba? Vagy az is csak álom volt, hogy felébredtem?
Tíz perc múlva az asztalnál "tömjük" magunkba az ételt. Személy szerint én csak turkáltam az ételben, de valahogy Yuu-san sem tűnt túl éhesnek.
- Nemsokára indulnom kell, szeretném, ha megígérnél előtte néhány dolgot - fordul felém nagy komolyan. Bólintok, így folytatja. - Amíg távol leszek, nem csinálsz semmi butaságot, és legfőképp itt leszel, mikor megérkezem, és nem kóricálsz el, rendben?
- Igen - felelem, de ahogy átfut az agyamon az információ, kétségbeesetten kiáltok fel. - Egyedül hagysz?!
- Muszáj, kicsim...
- De miért? - ez nem válasz, nem hagyhatsz itt!
- Nézz rám! - parancsol rám, hogy megakadályozza a kitörni készülő hisztit. - Ígérem, hogy visszajövök.
- De ..., én miért nem mehetek, dolgozhatnék én is... - próbálkozom.
- Csak egy valakit keresnek, különben sem szeretném, hogy dolgozz.
- De én tényleg tudnék - erősködöm, mire vállamra teszi két kezét.
- Tudom, de ez az én feladatom. Te azzal tudsz a legtöbbet segíteni, ha itthon vigyázol a holmikra. Ez is pont ugyanolyan fontos dolog, mint a munka.
- Értem... - törődöm bele, s csak akkor hagyom, hogy eltörjön a mécses, amikor becsukódik mögötte az ajtó.
Mintha mázsás súly nehezedett volna rám, roskadtam vissza az asztalhoz, mikor megpillantom Yuu-san tárcáját. Itt hagyta. Azonnal felkapom, és már szaladok is le az utcára vele, de őt már sehol sem látom. Elönt az aggodalom, remélem, nem lesz problémája belőle.
Szomorúan és máris teljesen magányosnak érezve magam kullogtam fel a szobába, ám azt a kellemetlen dolgot kellett tapasztalnom, az általam nyitva hagyott ajtó most csukva áll előttem, s bizony, hiába próbálom lenyomni a kilincset, az ajtó nem nyílik.
- A francba! - tör ki most már véglegesen belőlem a zokogás, ahoyg lekuporodom az ajtó elé a földre. Fázósan és félve öleltem magamhoz térdeim.
Csupán röpke percek kellettek hozzá, hogy kialakuljon bennem a rögeszme, most, hogy Yuu-san elment, értem fog jönni. A legjobb alkalom: teljesen védtelen vagyok. Érzékszerveim kiélesedtek, s összerezzentem minden apró neszre.
Hát még akkor mekkora frász tört rám, mikor léptek zaja indult meg a lépcső felől, és egyre közeledett! halálra vált arccal tapasztottam szemeim a lépcsőre, s mikor előbukkant a zajhoz tartozó fej és arc, felsikoltottam.
- Az Isten szerelmére! Kis híján leestem, úgy megijesztettél! - dorgál meg a hang, de ez nem az övé, hála az égnek, nem az övé!
- Jól vagy, haver? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott - lép közelebb, mire rátapadok az ajtóra és rémülten suttogom: - Ne érjen hozzám!
Az idősebb, őszes hajú férfi visszahőkölt.
- semmi baj, nem akarlak bántani - nyugtatgat egy mosollyal az arcán, de nem bízom benne egyelőre, neki is dolgozhat.
- Vársz valakire? - kérdezget tovább, mire bizonytalanul tagadólag megrázom a fejem bevásárlószatyrára pillantva.
- Akkor kizártak?
- Én magam - feleltem, valahogy nem tűnt olyan veszélyes fajtának, ahogy jobban szemügyre vettem. Kezdtem felengedni.
- Ó, hát azon segíthetünk! Leteszem a cuccaim, aztán megkeressük a portást, neki van pótkulcsa minden lakáshoz - jelenti ki a férfi vidoran, majd eltűnik a közeli ajtó mögött. Másodszomszédunk.
Nemsokára, immáron szatyrok nélkül bukkan fel újra, s máris pártfogásába véve intézkedik. Lekísér a lépcsőn, majd a pulthoz lépve már is tárgyalásokba kezd az érdekemben. Sajnos kevés sikerrel, a portás csak nem akart kötélnek állni.
- Sajnálom, fiam - néz rám elszontyolodva. - Ez az akadékos marha nem hajlandó kiadni a tűzkulcsot, mert nem én vagyok a szoba bérlője. Ha vigasztal délután más lesz a portán, megpróbálhatjuk majd újra. Addig, ha gondolod, bejöhetsz hozzám.
Csak nemlegesen ráztam a fejem, jól leszek én az ajtó előtt, hiszen megígértem, hogy nem kószálok el.
Ha azt hittem, nyugtom lesz, tévedtem: hamarosan egy bögre tejjel és pár sütivel tért vissza, majd letelepedett velem szemben.
- Gondoltam, éhes leszel. a nevem Kajimura Sinji. Téged hogy hívnak?
- Umi - vettem el egy kisebb sütit. Az igazat megvallva valóban kezdtem éhes lenni.
Mire észrevettem magam, már lyukat beszélt a hasamba az öreg, s én némi bizalmat szavazva neki hallgattam történeteit. Mesélt arról, hogy van két nagy fia, és négy unokája, a legkisebb épp a hétvégén fogja meglátogatni, amire már nagyon készül. Még fényképeket is mutogatott. Hogy fiatalabb korában bejárta egész Japánt, s járt külföldön is, s eljutott olyan különleges és távoli helyekre, mint Olaszország vagy Finnország.
Varázslatos történetei voltak, én pedig egy idő után kérdezgetni kezdtem, így hamarosan kiköltözött a lakásából egy térkép, rengeteg fotóalbum és egy vázlatfüzet is, hiszen Kajimura-san, mint kiderült, festőként dolgozott. Gyönyörű képei voltak valóban, szemem lelkesen legeltettem végig a félkész vázlatokon, elképzelve, milyenek lesznek, ha megvalósulnak. Ezen kívül tanított is egy érdekes dolgot: apró szendvicsfalatkákat készíteni fogpiszkálóval.
Végül a másik portás feljött a kulccsal, és kitárulhatott a lakás ajtaja.
- Örültem a délelőttnek - intett búcsút Kajimura-san - Ha van felesleges fél órád, kopogj át nyugodtan, az ilyen vén csontok, mint én, már örülnek bárkinek, aki rájuk nyitja az ajtót.
- Umm - hümmögtem mosolyogva, majd becsuktam az ajtót, hogy hozzákezdhessek megszerzett tudásom hasznosításának és "vacsorafalatkákat" barkácsoljak egybe. Még javában szorgoskodtam, mikor ismerős hang zendült fel.
- Tadaima!
Izgatottan csillogó szemekkel léptem ki a konyhából: - Okaeri, Yuu-san!
|
| Andro | 2010. 04. 28. 11:51:36 | #4830 |
Karakter: Kitagawa Yuu (Uminak)
Reggel mikor felébredek, Umi sehol. Hirtelen ugrom ki az ágyból. Hol lehet? Remélem, nem ment ki. Olyan kis butus, remélem nem esett baja. Kimászom az ágyból és kinézek a nappaliba, a konyhába, de sehol sem látom. Akkor talán a fürdőben van? Lehetséges, de nem hallok vízcsobogást. Odamegyek és bekopogok.
- Umi? - kérdem, de nem kapok választ.
Próbálok benyitni, de zárva van, így rángatni kezdem az ajtót. Mit művel odabenn a kölyök? Nem nyit ajtót, így azzal fenyegetem, betöröm. De amikor erre sem jön válasz, megrugdalom a fát, mire hirtelen enged. Egy pillanatig habozok csak, amikor meglátom Umi kezében a pengét, amellyel saját magát vagdossa. Egy másodperc töredéke alatt ugrom oda és ragadom meg a csuklóját.
- Eressz el! - üvölt eszelős hangon és vadul csapkodni kezd.
- Fejezd be! - rivallok rá egészen a falhoz nyomva és annyira szorítva a kezét, hogy kiejti a pengét. Vérzik. Szörnyen vérzik.
- Eressz el! Fáj! - nyöszörgi, mire elengedem, ő pedig félős kiscica módjára csúszik le a fal mentén a földre, és néz fel rám riadtan.
Vére a kezére csöpög, ő pedig mosolyog, de ez tudom, hogy hamis mosoly, ahogy az ő egyik része is az. Hamis, mint a hamis gyémánt. De miért tette ezt? Nem értem. Nem értem, és érteni akarom. Szörnyen dühös vagyok rá, most először, mióta ismerem.
- Fejezd be! - ismétlem határozottan, mire arcáról lefagy a mosoly. Hatott, megértette, nem viccelek.
- Akkor legalább hagyj rá esélyt... - szólal meg, de nem bírom tovább, felpofozom, mire látom, mindjárt sírva fakad, így azonnal megölelem. Bújik hozzám, félve, remegve, sírva. - Yuu-san... - nyüsszent fel, mire a hajába túrok.
- Sajnálom - súgom a fülébe lágyan. Valóban sajnálom. Nem akartam őt bántani.
A mellkasomba kapaszkodik, erőtlenül és gyengén, majd fejét az enyémhez tornászva a szemembe néz. Megsimogatom az arcát ott, ahol megütöttem, mire halkan sóhajt és lehúnyja a szemecskéit. Jólesik neki. Dehogy bántanám szegényt. Nincs okom rá, hogy fájdalmat okozzak neki. Ő sem tudja sokszor, mit csinál és össze van zavarodva. Én is össze lennék a helyében.
- Ne csinálj több ilyet! - puszilom meg a homlokát, mire kezei erősebben szorítják a póló anyagát. Félő, hogy elszakad, de kit érdekel. Ott egye meg a fene, csak ő legyen jól.
- Ne hagyj egyedül - suttogja halk, cérnavékony hangon.
Homlokát az enyémhez nyomja, majd óvatosan ajkait az enyémhez érinti, könyörögve egy kis viszonzásért, vagy legalább azért, hogy ne lökjem el. Visszacsókolok és bebocsátást engedek neki, nyelveinket tangóra hívom és érzem, milyen boldog, szíve hevesen verdes a mellkasában. Olyan boldog, olyan könnyű neki örömet okozni. Olyan bolond voltam, amiért felmerült bennem a kétség iránta. De nem feledhetem el, hogy valaki irányítja, mint egy bábot. Ő is csak egy báb, mint én is. Már rájöttem. Talán engednem kéne neki, de tudom, ha teljesíti a kötelességét, én meghalok. Én pedig vele akarok maradni, tanítani őt, megvédeni és szeretni. Szeretem, most már tudom.
~*~
Fejcsóválva fertőtlenítem a sebét, ő pedig mosolyog, csak tudnám, miért. Semmi mosolyognivaló nincs ebben az egészben.
- Lassan versenyre kelhetsz egy toldozott-foltozott rongybabával - jegyzem meg rosszallóan, és ő is egyetért.
Rengeteg soha el nem múló heg, seb, karcolás, és most ez is. Sok sérülése még az intézetben elszenvedett sebesülés, részint öncsonkolás, részint meg Osamu kezeinek a nyoma. Szegénykém. De majd igyekszem neki jobb életet adni, ahol mindent elfelejthet és gyerek lehet. Legalább még egy kicsit.
- Ha megunsz, kidobsz, ahogy azokat szokás? - kérdi és én már válaszolnék, amikor megszólal a telefon.
Senki sem tudja, hogy itt lakunk, és aki tudta, már meghalt. Talán... Biztalmatlanul közelítek a készülék felé, és Umi már ugrik is fel, mint aki veszélyben érzi magát. Talán tudja, ki az. Végül felveszem a kagylól. Nem tehetek mást, mert csörög szüntelenül.
- Igen, tessék - veszem fel a kagylót, de amikor meghallom a túlságosan is kedves hangot, önkéntelenül elborzadok. - Sensei?
Látom, ahogy Umi megremeg, majd hátrálni kezd, és már rohan is, mialatt én lejjebb engedem a kagylót.
- Umi - szólok utána, de már hűlt helye van. Én pedig beleszólok a kagylóba idegesen, dühösen, de mégis határozottan: - Ne merjen hozzáérni!
- Ő fog visszajönni hozzám - hallom a kedves hangot. - És maga sem akadályozhatja meg, kedves Kitagawa Yuu. Jól tudom, hová fog menni Umi, vagy hogy maga hová fogja vinni. Ne higgye, hogy nem tudom, mik a szándékai.
- Ha egy ujjal is hozzáér... - kezdem, de leteszi. Körbenézek. - Umi!
Azonnal rohanni kezdek, nem törődve semmivel. Meg kell találnom, mert ha ő találja meg előbb, nem tudom, mit fogok tenni.
~*~
Idegesen rohanok végig az utcákon, mindenfelé kérdezősködve Umiról. Néhányan látták az Akvárium felé, így arrafelé rohanok. Veszek egy jegyet és berontok, mint akinek az élete a tét. Mindenhol megnézem, nem törődve az emberekkel és a gyönyörű halakkal, csak Umi a fontos. Végül hirtelen ismerős alakot veszek észre az egyik akvárium előtt. Szemei bekötve és csak áll, reszketve szegénykém. Umi! A szívem hevesen ver, ahogy közeledem felé. Odaérek hozzá és leveszem szeméről a zavaró kendőt. Abban a pillanatban rakétasebességgel szakítja el magát az üvegtől és ugrik mellkasomnak, hozzám bújva, átölelve, félve, reszketve. Szólni sem bírok, mikor erőszakosan megragadja nyakamat és megcsókol. Erősen, akarón, mintha valami rossz emlék ízét akarná eltörölni. Tehát megtalálta. Nem kérdezek semmit, csak visszacsókolok, felveszem és karjaimba zárom ezt a törékeny lényt. Soha többé nem engedem el. Végül elválnak ajkaink és ő remegve, majdnem sírva néz rám.
- Semmi baj kicsim. Most már itt vagyok, már nem bánthat - ölelem magamhoz gyengéden és egyik kezemmel simogatni kezdem a hátát. - Nem bántott, ugye kincsem?
- Ne... nem... - szipogja halkan - de... de... félek...
- Megvédelek jó? - nézek rá komolyan és megpuszilom a pofiját. - Ha még egyszer hozzád mer érni, kitekerem a nyakát.
- Jó - bólint és mintha megnyugodna.
- Gyere, kicsim, ha már itt vagyunk, nézzük meg a halacskákat - ajánlom fel, hogy eltereljem a figyelmét.
Bólint, de a karomból nem szállna le. Én sem akarom, hogy megint elfusson, így hozzám bújva szemléljük a halakat, ahogy úszkálnak. Látunk mindenfélét az apró trópusi halaktól kezdve a hatalmas fehér cápákig. Közben halkan magyarázgatok neki, bár nem vagyok tengerbiológus. De amit tudok, elmondok neki a tengeri állatokról. Még teknőst is látunk, ahogy lassú mozdulatokkal szeli a vizet. Úgy látom, ez nagyon tetszik Uminak. Főleg, mert az nevének eredetében élő állatokat láthat. Sokáig tart, mire mindent végignézünk. Umi vérzése már elállt, de így is furán néznek ránk. Nem érdekel, hadd nézzenek. A séta végén elérünk az ajándékboltig, ahol Umi egy hatalmas plüssteknősre mutogat.
- Azt szeretnéd? - kérdem kedvesen, mire bólint, így megveszem neki.
- Köszönöm, Yuu-san - bújik hozzám a teknőssel a kezecskéiben és még egy puszit is kapok hálaként.
- Nem kell meghálálni. Viszont van egy komoly problémánk. Elfogyott a pénzünk - közlöm, mire látom, hogy megijedt. - Szóval, egy ideig le kell táboroznunk és munkát kell keresnem, amiből élni tudunk és tartalékot tudunk halmozni.
- Meddig? - kérdi halkan.
- Talán pár hónapig - válaszolok, mialatt már az utcán sétálunk. Umi továbbra is a karomban. - Még van valamennyi pénzem, de enni kell, a szállást fizetni, ruházkodni, mosatni, és nem fogunk kijönni abból, ami maradt. Érted? A való életben a megélhetés drága és sok pénzbe kerül.
- Nem értem - rázza a fejét. Olyan kis butus.
Magamhoz ölelem és hazaviszem, majd felöltöztetem és bekötöm a sebét. Aztán muszáj munkát keresnem, hogy meg tudjunk élni. Umi mellettem ül és feszülten figyeli az újságokat, amikben az álláshirdetések vannak. Nem akarok visszamenni orvosnak, inkább egy sokkal kecsegtetőbb állást nézek ki. Az egyik helyi ruhabolt üzletvezetőt keres. Van tapasztalatom, így felhívom a klubot és már másnapra kapok is időpontot egy interjúhoz. Umi úgy látom, nem nagyon örül, hogy sokáig leszek el, de őt nem vihetem magammal. Még van annyi pénzem, hogy talán egy hétig kihúzzuk, de nem akarom, hogy ennyire ki kelljen számolnunk a pénzt.
- Ne félj, kicsim, ha talpraálltunk, útnak indulunk, jó? - nézek rá.
- Biztos? - kérdi. - Ugye tényleg csak pár hónapról van szó? Ugye nem maradunk itt örökre?
- Nem. Nem szeretnék itt megöregedni - simogatom meg a fejét, mire bújik hozzám, a teknőst még mindig a kezében tartva. - Ne félj, megkeressük anyukádat, jó?
- Jó - simul hozzám mosolyogva. - Szeretlek, Yuu-san. Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon szeretlek.
- Én is téged, kincsem - puszilom meg a buksiját. - Nekem te vagy a mindenem, ugye tudod?
Bólint. Olyan békés ez a nap, annak ellenére, amilyennek indult.
|
| ef-chan | 2010. 04. 20. 18:00:40 | #4748 |
Karakter: Unmei (Kitagawa Yuu-nak)
- Menjünk! - áll fel, de látszik, hogy nehézkesen megy neki. Biztosan megsérült, és én vagyok a hibás! - Tűnjünk el innen, mielőtt valaki megjelenik! - talán jobb lenne, ha valaki megjelenne, és elvinne. Elvinne és megadná végre a kegyelemdöfést. Yuu-san képes lenne tovább élni, talán találna valakit, akin érdemes is segítenie.
Robotként álltam fel, mikor megfogta a kezem, és szipogva követtem, némán könnyezve. A keze még mindig meleg, de a szíve... a szíve kezd kihűlni...
Csak lépdeltem és lépdeltem, hagyva, hogy sodorjon az élet, mint egy lehullott falevelet. Úgy éreztem, meghasad a szívem, ki tudja, hanyadszor már. Van még egyáltalán szívem? Vagy az egész nem más, csak toldozások és foltozások, varratok tömkelege? Ha csak magam lehetnék, Yuu-san talán szeretne örökké... így csak boldogtalan lesz ő is, én is, az édes kötelékek rút láncokká válnak, és végül nem marad más, csak a nyomasztó közömbösség, vagy az emésztő gyűlölet. Nem akarom, azt akarom, hogy úgy emlékezzen rám, mint akit egykor nagyon szeretett. Nem akarom, hogy meggyűlöljön, nem akarom!
"Vegyünk tőle érzékeny búcsút!" Bár ilyen egyszerű lenne megválni tőle, de én szeretem. "Akkor gondolj arra, hogy jót teszel vele. Akit igazán szeretsz, tudnod kell elengedni!" Ai, miért mondasz ilyeneket? Hiszen te meg ő...
Csak elfordul, nem válaszol, nekem pedig ismét sírhatnékom támad, ahogy eszembe jut a sok nyöszörgés és fájdalmas sikoltozás, a szanaszét fröccsent vér, a groteszkül magányos testrészek összevisszasága. Hányingerem támad, de megpróbálom legyűrni, s csak arra koncentrálok, nem okozhatok több galibát Yuu-sannak.
* * *
A hotelbe érve elengedi a kezem. Zsibog a fejem, miközben az arcát bámulom. Nem is az arcát, az ajkait, várom a pillanatot, amikor kiböki: nem akar többé látni. Ha megcsókolna, ha ismét olyan puha és gyengéd táncra hívná nyelvem, csak most így utoljára... boldogan fulladnék saját vérembe.
Szívem követhetetlen fokozatra kapcsolt, mikor valóban elérkezett a pillanat, az ajkak kitárultak, szinte elájultam a megkönnyebbüléstől, mikor csak annyi hangzott el, fürödjek meg, mert tiszta kosz vagyok. Aprót bólintottam, nem akartam magamra haragítani, így olyan hamar eltűntem, amilyen hamar csak tudtam, mintha ott sem lennék.
Csak álltam a fürdőben, meztelen testem tiszta libabőr volt már, a víz meg egyre csak folyt a lefolyóba kanyarogva. Én még sosem készítettem magamnak vizet. Az elkeseredés elemi erővel tört rám. Eszébe sem jut segíteni, vagy így büntet, nem tudom. Végül úgy ahogy vagyok, beállok a víz alá, könnyeim versenyt futnak a zuhanyrózsa cseppjeivel, a víz jéghideg, de nem törődöm vele, csak ráharapok az ajkamra. Érzem, ahogy a sós-fémes íz szétterjed a számban, majd a víz is vöröses árnyalatot vesz fel. De ez nem csak a számból származik, ez a seb a fejemen. De a vér egész sor asszociációt indít be: férfiak és nők, idősek és fiatalok, most és akkor régen. Húscafatok, jajveszékelés, sírás és halálhörgés zsibongott a fejemben, és hiába guggoltam le és szorítottam a kezem a fülemre, nem akartak csendesedni a hangok. Yuu-san, annyira félek!
"Rá már nem számíthatunk." Mintha magam nem tudnám, épp ezért érzem magam minden könnycseppel egyre üresebbnek. "Szökjünk el, Umi" Ai is ugyanezt zengi, és még Kicsi is könyörgőn néz rám. Menekülésszerűen zárom el a zuhanyt, és tekerek magamra egy törölközőt, és szinte kimenekülök a fürdőből még csurom vizesen.
- Kész vagy? - szólít meg, mire összerezzenek, teljes zavarba esek, csak halkan préselem ki magamból a választ.
- Igen - olyan reménytelenül elveszett vagyok, miért nem látod? Miért nem ölelsz át? Idegenkedsz tőlem? Fáj ez a távolságtartás! Mar itt belül, mélyen a mellkasomban. Yuu-san, annyira elviselhetetlen! - Yuu-san... mi... - nem, képtelen vagyok rá, nem tudom megkérdezni, mi van velünk. Még jobban fáj, hogy teljesen félreért.
- Talán baleset volt. Mindenesetre jobb, hogy eljöttünk. Nem lett volna kedvem magyarázkodni a rendőröknek, hogy mit keresünk ott sértetlenül.
Nem tiltakozom, nem próbálok visszatérni arra a témára, ami engem foglalkoztat, beletörődötten kérdezek semleges hangszínnel, félszegen, és tele mindenféle démonnal. - Bántottak volna?
- Talán nem. Talán igen. Nem tudom. Elmegyek fürdeni. Te addig feküdj le, ok? Pihenj! - túr a hajamba, amire végigborzongom. Annyira de annyira ki vagyok éhezve a bizonyosságra ebben a a nagy bizonytalanságban, de ezek mind olyan semleges gesztusok. Főleg egy ilyen mondat után: Feküdj le! Egyedül? Hogy feküdhetnék le? Kezem aprót megemelem, utána kapnék, de végül csak az ajtó kattan, ahogy a zár nyelve a helyére illeszkedik. Úgy érzem, kettétörtem.
Mikor Yuu-san végzett, én még mindig ott álltam, mire a konyhába vezetett, és vacsorát készített nekem. Azonban alig falatoztam, nem voltam éhes, azt a keveset is csak udvariasságból tuszkoltam magamba. Már nem szeret. Egyre nagyobb bennem a bizonyosság, hogy már nem szeret. Minden falat keserű epévé vált a számban. Közben fél szavakkal válaszolok fura kérdéseire, aminek a nagy részére nem is ismerem a választ. Csak egyre jobban megrémiszt a felismerés, nem emlékszem semmire arról az időszakról, amely Osamu megjelenése és a robbanás utáni ébredés között telt el. Szinte felszabadított, hogy végre elmenekülhettem a tv elé.
Eljött a lefekvés ideje. Csak bambultam a tv-t, nem akartam szembesülni azzal, hogy ismét külön alszunk majd. Én úgy képtelen vagyok! Így csak hosszas könyörgés után fordítottam figyelmem rá, és igen meglepődtem, mikor maga mellé csábítgatott a takaró megemelésével. Suta mozdulatokkal kuporodtam be mellé, hogy puhatolózva fészkeljem magam egyre közelebb. Apró szívem kihagyott egy fél pillanatra, mikor megszokott melegsége a hátamnak nyomódott. Jó volt érezni őt, jó lett volna még többet érezni belőle, de nem húzhatom ki a gyufát. Nem csoda, ha teljesen összekuszálódott fejem csak nagysokára tudott kikapcsolni az álom jótékony ölelésében.
~~~
Valaki szólongatott a távolból. Álmosan, de reflexből buja mosollyal pillantottam fel. Yuu? Mit akarhat tőlem? Csak nem jó voltam múltkor, és megkívánt, ezúttal Umi engedélye nélkül hancúrozunk egy kicsit?
Nem vehetem a dolgokat ennyire félvállról. Komoly dolgok vannak készülőben, és csak sejtelmem van arról, mire megy ki a játék. Jobban mondva, csak következtetéseim, és Umi egyre jobban tönkremegy... De nem akarok erre gondolni, még a végén nem lenne hangulatom Yuuhoz, az pedig tényleg világkatasztrófa lenne.
- Mi az Yuu? Olyan szépet álmodtam, miért keltettél fel? - kéretem magam.
- Kérdezni szeretnék valamit, amire te tudnál nekem válasz adni - simít végig az arcomon, és még egy ígéretes téttel növeli is a játszmát. - Ígérem, viszonzom.
Persze hogy felkeltette az érdeklődésem, és ülésbe tornázom magam, hogy jobb hozzáférést biztosíthasak intim zónáimhoz, visít rólam, hogy nincs ellenemre egy menet.
- Miről lenne szó?
- Mondjuk arról, hogy mi történt délután - mintha villám hasított volna belém, tölt el a félelem és a rettegés. A szemeim kitágulnak, a lélegzetem pedig zaklatottan szapora lesz. Arról nem lehet!
- Én... én nem tudom... - rázom a fejem, mintha ki akarnám rázni belőle azt, amit mégis csak tudok. Nem akarok tudni, nem lehet, Yuu, nem teheted velem! Umira is vigyázol, rám miért nem? Miért kényszerítesz ilenekre? Ez nem olyan egyszerű, mint ahogy te gondolod! Ne nézz rám így, kérlek, ne... - Volt... volt ott valaki... aki... de nem tudom ki... Esküszöm!
- És ő tette? - lesütöm a fejem, nem mondhatok róla semmit. Én nem.... - Ai, nagyon fontos, hogy elmondd! Kérlek! Nem foglak megbüntetni, ha elmondod.
- Te nem, de ... ő igen - felelem egyre sápadtabban. A gyomrom egy merő görcs, miközben ő olyan várakozón pillant rám. Mit tegyek?
- Megvédelek, ha elmondod, ígérem. És megkeresem a tested is - annnyira komoly... Nem tud megvédeni, hogyan tudna, ha itt vagyok belül? S a testem... Yuu, ezek nem tárgyalási alapok.
Másfelől... Uminak szüksége lesz a védelemre. De hogy Yuut is megmentette, szüksége van a terveihez rá. Jobb lenne elválni tőle pont emiatt, de ha nincs Yuu, akkor Umi végleg darabokra hullik... Az nekem sem lesz jó, hiszen, ha nincs Umi, nincs egyikünk sem, csak az az idegen. Nem, azt nem hagyhatom!
Nem ez a megoldás, likvidálnunk kell! Rá kell vennünk Umit!
Ugyan, arra sosem lesz képes! Ne nevettess!
Ha Umi nem erősödik meg, akkor így is úgy is vége lesz!
De ha megölöd, Umi sokkal előbb fog összeomlani! Fogalmad sincs a kötődésről, a szerelemről! Ha Yuu meghal, Umi is vele hal!
Bah! Szánalmas nyomoroncok!
- Umi... Umi nem tudja... - kezdek bele, de már az Ő arca is elég, hogy belém fojtsa a szót, csak nehezen nyögdécselek valamit. - És nem is szabad neki megtudni. Soha! Van... van még valaki... aki... - egyre meredtebben bámul, dühös rám, amiért kiadom az idegenről nagy nehezen megszerzett információkat. Bántani fog, keményen megerőszakol, de nem érdekelt, hiszek Yuuban, hiszem, hogy megmenthet bennünket, - aki... végrehajt.
- Végrehajt? - kérdez vissza azonnal, lecsapva a szóra, mint az éhes vércse potenciális zsákmányára. - Úgy érted, nem véletlenül vagyok itt, igaz?
- Nem - rázom a fejem. - Ezt ... ezt ki... kitervelték már... jó előre.
- Ki?
Ne kínozz, kérlek!
- A... nevét nem tudom. Csak... senseinek hívjuk. De senki sem tudja... miért teszi ezt.
- Titeket is ő tett Umiba? Hogyan? Hol?
Már teljesen kész vagyok, az idegeim kezdik felmondani a szolgálatot, és zokogni kezdek, miközben csak védekezem: - Nem tudom. Tényleg nem tudom. Csak... csak az tudja, aki... végrehajt...
Magához ölel, látja, hogy túl messzire ment. Hiába a kedves szavak, én csak sírok megvigasztalhatatlanul, míg illatával az orromban zuhanok álomtalan álomba.
* * *
Reggel. Épp olyan, mint tegnap. A Nap kedves és cirógató sugarai simítanak végig az arcomon, a madarak jókedvűen hódolnak mosolygós arcának. Mégis, az én fejem felett megmaradt az éjszaka sötétsége, még a Hold és a csillagok sem pislákoltak apró reménylámpásokként.
Sírtam, halkan szipogva, önmagamtól undorodva. Megint láttam őket: a szemem előtt villództak álmomban, éreztem félelmük, hallottam sikoltásaik, sirámaik, rimánkodó könyörgéseik, láttam a kiüresedő szemeik, amelyekből kiszállt az élet, s mindent betöltött a vér.
Cafatok, darabok mindenütt, a régi emlékképbe belekeveredett az új. Felfordult a gyomrom...
Szinte észrevétlenül csusszantam ki mellőle az ágyból. Ez az egy, minél inkább ösztönösen cselekedtem, annál jobban ment. Profi tolvaj lehetnék... Lehet, hogy vagyok?
Nem, egy gyilkológép vagyok!
Visszapillantottam, de Yuu-san meg sem mozdult, még csak fel sem szusszant, csendesen szunnyadt tovább. Eszembe jutott féregrágta arca: az álom új, minden eddiginél baljóslatúbb jelentést nyert. Én teszem majd azt vele, s büntetésül jön vissza kísérteni. Nem tehetem azt vele! Én nem...
Nesztelen léptekkel, akár egy kísértet, jutottam el a fürdőszobáig. Az ajtó halkan kattanva adta meg magát, hogy újabb kattanással záruljon be mögöttem. Most először reteszeltem el, kizárva mindent: életet, világot, Yuu-san-t... Mint egy szánalmas, öntudatlanságig belőtt hajléktalan, támaszkodtam a wc-re, hogy végre kipakoljam gyomrom tartalmát, hevesen öklendezve és köhögve.
Közömbös, ólmos fáradtság borult rám, súlya a csempéhez préselt, mely hűvösen ölelt körbe. Gazdátlan kölyökkutyának éreztem magam, aki vágyik másokra, de beleharap minden közeledőbe. Mert előbb vagy utóbb bántani fogom. Őt is bántani fogom! A zokogás hangosan robban ki belőlem, hogy saját kezeimbe fojtsam. Meg kellene halnom! De nem merek... Régóta először félek, és élni akarok! Elkeseredettségem az ujjamra zúdítom, nagyot harapva, aztán felszisszenve: vér...
Újabb adag róka landolt az előző mellett, de már csak epét és gyomorsavat hánytam. Kiüresedtem végleg. Hirtelen gondolattól vezérelve álltam fel, nem törődve testem heveny tiltakozásával, saját súlyomtól roskadozó lábaimmal. Egyenesen a tükörbe bámultam, szemeimbe őrült fény költözött.
- Umi - szólalok meg önmagamhoz beszélve. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen is tudsz lenni. Vajon, ha átszabom magunk, ők eltűnnek? Egyedül maradok?
- Umi! - kopogás. Yuu-san felébredt volna? Meglehet. Sőt, túlságosan is felélénkült, hiszen rángatja az ajtót. Sietnem kell!
Gyakorlott mozdulatokkal emelem fel a borotváját, és pattintom ki belőle a pengét. Kezem ugyan tétovázik, de mikor Yuu-san azzal kezd fenyegetőzni, hogy rám töri az ajtót, megacéloztam magam. A hajléktalan okozta vágás jó volt kezdővonalnak, az lett a K egyik része, ahogy a penge ismét felnyitotta az alig behegedt sebet. A kis fémdarab mélyen az arcomba szántott, s ahogy a tükörbeli ént elöntötte a vér, részeg mosoly ült ki az arcomra: megbélyegzem! Mindenki tudni fogja, miféle ez az arc! Gyilkos!
Csak az I betűig jutok, mikor a zár megadja magát, gyors mozdulattal kezdek bele az első L-be, de erős kezek fonódnak a csuklómra.
- Eressz el! - üvöltök eszelősen, majd heves csapkodásba kezdek.
- Fejezd be! - rivall rám, s egész a falhoz nyom, hogy leszűkítse a mozgásterem. Olyan erővel szorítja a csuklómat, hogy a fájdalominger hatására kiesik a kezemből a borotvapenge.
- Eressz el! Fáj! - nyöszörgöm, mire végre visszakapom szabadságom, igaz, csak a kezeim, hiszen még mindig úgy áll előttem, hogy esélyem se legyen elszökni. Tehetetlenül csúszok le a fal mentén a földre, hogy aztán ártatlan kiscica szemekkel pillantsak fel újra. Cseppet sem zavar, hogy a vérem saját kezemre csöpög szüntelen. Szám hamis mosolyra húzódik kedvesen, hogy szavaim még jobban karcoljanak mindent, ami a normális gondolkodás keretei közé van zárva. - Kérlek, segíts! Bármit kérhetsz cserébe, csak ölj meg! Végezz velem, tépd ki a szívem puha ujjaiddal még ma! Olyan romantikus lenne. Annyira boldoggá tennél!
- Fejezd be! - ismétli meg ő is előző felszólítását, mire leolvad az arcomról a mosoly. Különös, félelmetes aura lengi körül. Azt hiszem, dühös...
- Akkor legalább hagyj rá esélyt... - folytatnám, de döbbenten tapasztalom, hogy az arcom égni kezd a keze okozta csattanás után. Felpofozott! Ő engem tényleg felpofozott! Könnyek szöknek a szemembe, ahogy hevesen átölel. A két érzés annyira ellentmond egymásnak...
- Yuu-san... - nyüsszenek fel, mire beletúr a hajamba, s halkan a fülembe súgja: - Sajnálom.
Ettől az apró kis szótól is megbizsergek, és forróság járja át a testem. Mintha a karjai közt képes lennék szabadon repülni. Erőtlenül kapaszkodom a mellkasába, ahogy közelebb tornászom a fejem az övéhez. Ahogy a szemeibe nézek, minden gondolatom elszáll, olyan pihekönnyűnek érzem magam. Keze a hajamból az arcomra csusszan, ahogy végigsimít rajta, mire halk sóhajjal hunyom le a szemem. - Ne csinálj több ilyet! - lehel apró csókot a homlokomra. A kezeim még erősebben szorulnak a mellkasát fedő póló anyagára, a szerencsétlen ruhadarab megfeszül az erőhatástól.
- Ne hagyj egyedül - rebegem cérnavékony hangon suttogva. Aztán homlokom az övének nyomom, hogy még közelebbről nézhessek a szemeibe. Remegek a feszültségtől, amit a közelsége okoz, maradék eszem is lassan illan tova, hogy bizonytalan tétovasággal nyomjam ajkaim az övének, bekéredzkedve a puha forróságba. Csoda, ha a szívem hangosan dobbant, mikor nem csak bebocsátást kaptam, de viszonzást is: tangót jártunk csók színpadán.
* * *
Fejcsóválva fertőtlenítette a sebeket, amiket magamnak okoztam, de a csípős fájdalom ellenére is mosolyogtam. Miért volt jó kedvem, mikor az előbb még meg akartam halni? Nem tudom, de most mosolyoghatnékom volt.
- Lassan versenyre kelhetsz egy toldozott-foltozott rongybabával - jegyzi meg rosszallóan Yuu-san, ami végül is igaz, az arcom tele vágásokkal, a karom még mindig sajog attól, hogy betörtem az ajtót, s a karjaimon örökéletű stigmákként virítanak korábbi, még az intézetben elkövetett öncsonkításaim nyomai.
- Ha megunsz, kidobsz, ahogy azokat szokás? - nem szomorított el a felvetés, teljes természetességgel kérdeztem. Azt hiszem, bele sem gondoltam a kérdésem jelentőségébe. Már épp mérgesebb válaszra nyílna a szája, mikor megcsörren a telefon. Mindketten a készülékre meredünk meglepettségtől elkerekedő szemekkel. Az egyetlen, aki tudta, hol keressen minket, meghalt, akkor mégis ki lehet az?
Bizalmatlanul közelítette meg a telefont, én pedig reflexszerűen felpattantam, mint az állat, ha veszélyben érzi magát, hogy minél gyorsabban menekülhessen.
- Igen, tessék - veszi fel a kagylót, majd szinte azonnal rám pillant, szemei kiismerhetetlenül titkolózóvá váltak. Különös hanglejtéssel ejti ki a szót: - Sensei?
Mintha kikapcsoltak volna, mintha hirtelen rövidzárlatosra fagyott volna az agyam, csak a szó dübörgött a fülemben: sensei. Visszatarthatatlan késztetést éreztem, mennem kell, futni, csak futni el innen, gyorsan és fürgén. Lassú, gépies mozdulatokkal kezdtem hátrálni, miközben Yuu-san keze lejjebb engedte a telefont.
- Umi - szólt hozzám, de csak távolról derengett a hangja, hirtelen fordultam meg, és kezdtem rohanni úgy, ahogy voltam, pizsamában és félig véres fejjel, üveges tekintettel. Még felfogtam valamit abból, ahogy dühösen a telefonba horkant felháborodottan: - Ne merjen hozzáérni!
* * *
Teljesen kifulladva, előredőlve és levegő után kapkodva figyeltem az épületet. Fogalmam sem volt, hogy kerültem ide, és hogy hol vagyok, csak a körülöttem zajló beszédfoszlányokból sikerült összetennem: az oszakai Kaiyukan Akváriumnál vagyok. Fura késztetés csalogatott egyre beljebb. A bejáraton azonban nem volt könnyű átcsusszanni, szerencsémre egy csapat fiatalabb érkezett, valami osztálykirándulás féleségen voltak, és közöttük sikerült besurrannom. A hatalmas épület akváriumok és halak ezreivel volt tele, csak bámultam tátott szájjal az egészet. Végül a cápáknál cövekeltem le, csak néztem fenségesen rémisztő kecsességüket, pislogás nélküli, mélyen az emberbe fúródó szemüket, éles fogaikat.
Hirtelen karolt át valaki hátulról, s az üveghez nyomva lehetőséget sem adott arra, hogy csak egy pillantást is vessek az arcára. Sikoltottam volna, de a fülembe suttogta ha hangoskodom, Yuu-san csúnyán meg fog sérülni. Minden hang a torkomra forrt, még az ellenkezésem halvány nyomai is megszűntek, mire csak annyit suttogott kiismerhetetlen hangján: Jó fiú! Látómezőmbe egy ismerős, mégis ismeretlen pénzérme került, hogy lengedezve kábítson el.
* * *
Mintha mély álomból ébredtem volna, mégis alig telhetett el pár perc. Még mindig az akvárium falának szorítva álltam, és még mindig éreztem kegyetlen szorítását. Féltem is meg nem is. Kavargott a fejem.
- Maradj nyugton - utasított, mire szót fogadtam. Igaz nagyon is rettegtem, de hagytam, hogy egy kendőt kössön a szememre. Ahogy ezzel megvolt, maga felé fordított, de a kendő miatt jótékony takarásban maradt. Egy cseppet sem láttam, csak a nagy sötétség maradt nekem. Egész a hideg üveghez lapultam, mire halkan felkuncogott, s végigsimított az arcomon.
- Kis félős cicám - a gyomrom öklömnyi méretűre zsugorodott, ahogy végignyalt az ajkaimon, gyengéden, mégis erőszakosan beleharapva. Fájdalmasan felszisszentem, mégis elfogott valami kellemes remegés. Nem a félelem volt, talán csak részben: ez a valami forró volt és egész lázba hozott, pedig csak a vékony, de erős ujjak szántottak végig az oldalamon a ruha alatt. Az arcom kipirult, s aprót nyögtem. Mi történik?
- Hiányzol - suttogja, s kemény merevedését az enyémnek dörzsöli, a lábaim meg diszkréten megremegnek. Yuu-san!
A melegség, mely tűzbe hozta a testem, váratlanul tűnik el, s én pihegve támaszkodom az arcomon még mindig kendővel az akváriumnak, úgy ahogy otthagytak. Csak a léptek zaja visszhangzik a sötétségben. Ismerős léptek, jól ismert dobogás: Yuu-san. A kendő lassan lecsúszik könnybe lábadt szemeimről. Nagy erővel lököm el magam végre az üvegtől, és Yuu-san felé lendülök, talán meg is lepem, mikor teljes erővel belécsattanok, és a mellkasába fúrom a fejem. Hát még akkor, mikor föltekintve, erőszakosan és kétségbeesetten ragadom meg, és húzom magamhoz egy agresszív csókra. Nem akarom érezni annak a másiknak az ízét!
|
| Andro | 2010. 04. 13. 10:24:09 | #4657 |
Karakter: Kitagawa Yuu (Unmeinek)
- Ó, kit látnak szemeim, csak nem a kis Unmei? - hajol közelebb a férfi, mire Umi szó szerint a ruhámba bújik. - Milyen kis félénk - kuncog fel a sensei. Umi pedig majdnem sírva fakad.
- Ne! Nem akarom! - ordít, majd mielőtt még megállíthatnám, elrohan.
- Umi! - kiáltok utána, de már eltűnt.
- Menjünk utána! - mondja Yokou-sensei.
Nem nagyon szeretném, ha ők is jönnének. de nem tehetek mást. Ők jobban ismerik az épületet, mint én. Végül szétválunk. Benézek minden szobába, minden kórterembe, de Umi sehol. Talán megijedt ettől a férfitől, ami nem is csoda, hiszen annyi szörnyűséget tett vele. Miatta kellett kihoznom onnan, erre belefutunk Osamuba, pont, amikor már azt hittem, leráztuk. Végigvágtatok a lépcsőkön, le egészen a földszintig, amikor egy hangot hallok. Umi az, biztosan tudom. Visszarohanok. Nem is tudom, mennyi idő telhetett el, talán negyed óra, de muszáj visszafutnom. Umi a falnál ül és sír, Yokou és Osamu meg előtte. Mintha el akarnák kapni. Nem hagyhatom, hogy bántsák.
- Hagyjatok, félek! - nyöszörgi.
Odarohanok és megölelem. Úgy fél. De hirtelen megfogja a kezem és már fut is, maga után rántva Nem értem, mi folyik itt.
- Umi, állj meg, hallod, Umi! - próbálom megállítani, de nem hagy.
A kijárathoz érünk, ahol hirtelen nagyot lök rajtam, mire kirepülök, aztán rám ugrik. Épp kérdezném, mi baja, amikor hatalmas robbanás rázza meg az épületet és minket betemet a hamu és törmelék. A kórház... felrobbant. Ezt azonnal tudom. De Umi! Hol van Umi?! Reszketek, és nem merem kinyitni a szemem. Nem tudom, mit fogok látni. Halott Umit? Vagy nem halott Umit? Nem tudom.
~*~
Végül mégis kinyitom a szemem. Mindent belep a törmelék, a vér. A távolban haldokló emberek sirámai hallatszanak. Szörnyű. De Umi az első. Ott fekszik mellettem. Óvatosan feltérdelek és megpofozgatom az arcát, mire magához tér. Félek, hogy mit fogok látni.
- Jól vagy, Umi? - kérdem halkan. Vérzik és halálra van rémülve. Vajon mi okozta ezt? Kis kezeivel törölgeti magát és fél.
- Mi történt, Yuu-san? - nyöszörgi halálra rémülten, majd lemászik a hátamról.
- Kita...gawa... - hallom meg Yokou-sensei hangját. A törmelékek mellett fekszik. Vérzik, haldoklik, kezében egy bilétát tart, azt nyújtja nekem. - Ez az... igazi... nevem... ezen elindulhat... fogalma sincs... mibe ártotta... magát... - odasietek, mire a fülembe suttogja a számomra legborzalmasabb mondatot - Nem... nem bízhat... Unmeiben... Ő egy... időzített bomba...
Aztán meghal. Én ránézek Umira és most először érzek valamit, ami nem jó. Látom, hogy remeg. Valahogy motoszkál bennem, hogy ő tette. Hogy ő a hibás. De ha nem ő, akkor Ő az! Nem! Arról tudnék. Valaki ölni akart. Ez nem volt véletlen. Valaki meg akarta ölni Yokou-t és Osamut, de engem megmenteni. Umi... nem bízhatok benne?
- Yuu-san? - suttogja Umi halálra váltan.
- Menjünk! - állok fel, bár minden mozdulatért úgy kell megkínlódnom. - Tűnjünk el innen, mielőtt valaki megjelenik!
Odalépek hozzá és kézen fogom. A bilétát zsebembe süllyesztem. Később meg fogom nézni. De már én is érzem, hogy túl sok az egybeesés. Túl sok a véletlen, a nyom.
~*~
Visszatérünk a hotelbe. Elküldöm Umit fürdeni, én pedig megnézem a bilétát. Aoyama Kintaro. Nem ismerős a név. Tehát ez Yokou igazi neve. Talán tudott valamit, amit nem lett volna szabad, és túl mélyre ásott. Eltették láb alól, ahogy Osamut is. És mindkettőjüknek köze volt Umihoz. Ezek szerint, én leszek a következő. A fürdőből vízcsobogás hangja szűrődik ki. Umi fürdik. Valamit tennem kell, nem hagyhatom, hogy Umi újból gyilkoljon. Ez a megoldás nem Rá vallana, mert Ő nem csinál ilyet. Ezt más intézte így. Talán éppen Umi. Hacsak... hacsak nincs még egy személy benne, akiről nem tudok. Ai képtelen lenne rá, Shota szintén. Umi önként nem ölne, Ő pedig sokkal ravaszabb ennél. Tehát van egy ötödik személy. Vagy Umit elkábították, hogy bizonyos időpontban tegyen meg valamit. Talán... talán nem véletlenül jöttünk ide. Mi van ha minden meg volt szervezve? Elborzadok a gondolatra, hogy valaki előre megtervezett mindent, és engem használt fel rá. Meg Umit. Tehát Umi tudja, hová fogunk menni. Akkor mást kell kitalálnunk. Már tudom is, hogy mit. Az tiszta, hogy Umi itt elvégezte a feladatát, tehát vissza kell mennie oda, ahonnan jött. De mi van akkor, ha én valami mást csinálok? Nem lesz ínyére, de nélkülem képtelen a valódi életben boldogulni. Hallom, ahogy Umi kijön. Elrejtem a bilétát. Nem kell tudnia, hogy hol van.
- Kész vagy? - kérdem és rámosolygok. Nem szabad, hogy bármit is sejtsen, bár úgy hiszem, okosabb ő, mint mutatja.
- Igen - válaszol halkan. - Yuu-san... mi...
- Talán baleset volt - mondom. - Mindenesetre, jobb hogy eljöttünk. Nem lett volna kedvem magyarázkodni a rendőröknek, hogy mit keresünk ott sértetlenül.
- Bántottak volna? - kérdi félénken.
- Talán nem. Talán igen. Nem tudom. Elmegyek fürdeni. Te addig feküdj le, ok? Pihenj! - borzolom meg a haját, ahogy elhaladok mellette. Érzem, ahogy összerezzen.
Gyorsan lefürdök, majd készítek neki vacsorát. A dolgokat majd holnap reggel beszélem meg vele. Ha nem emlékszik rá, mi történt, talán tényleg hipnotizálták. Umi a tévét nézi a kanapén. Tom és Jerry megy éppen. Az jó, legalább eltereli a figyelmét. Aztán rájövök, talán Aival kéne beszélnem, ha Umi már alszik. Ő többet tud mindenkinél.
Megvacsorázunk és lefekszünk. Umi hozzám bújik. Érzem, hogy még mindig fél, reszket és halkan nyüszög. Nem tudom, bízhatok-e benne, de próbálok, bár Yokou szavai még mindig a fülemben csengenek. "Nem bízhat meg Umiban. Időzített bomba." Nem tudom, mit gondoljak. Nem néz ki veszélyesnek, de a pszichopata gyilkos is ártatlannak látszik. Végül nagy nehezen sikerül álomba ringatnom. Mármint őt. Mert ekkor halkan suttogni kezdek.
- Ai! Ai, drágaságom, ébredj! - súgom a fülébe, mire nemsokára kinyílik a szeme és álmosan rám pislog.
- Mi az Yuu? - kérdi buja hangján. - Olyan szépet álmodtam, miért keltettél fel?
- Kérdezni szeretnék valamit, amire te tudnál nekem választ adni - mosolyodom el, és megsimogatom az arcát. - Ígérem, viszonzom.
- Miről lenne szó? - ül fel, és immár éberebb, szemei csillognak.
- Mondjuk arra, hogy mi történt ma délután - térek a tárgyra, mire szemei elkerekednek. Mint aki megrémült.
- Én... én nem tudom... - rázza a fejét, majd mint aki körbenéz, már kevésbé idegesen folytatja. - Volt... volt ott valaki... aki... de nem tudom ki... Esküszöm!
- És ő tette? - kérdem - Ai, nagyon fontos hogy elmondd! Kérlek! Nem foglak megbüntetni, ha elmondod.
- Te nem, de... ő igen - suttogja rémülten.
- Megvédelek, ha elmondod, ígérem. És megkeresem a tested is - bólintok.
Látom, hogy erősen gondolkozik és mérlegel. Talán ez nagyobb horderejű döntés, mint amit azelőtt meghozott. Akkor csak Róla kellett beszélnie, de most úgy tűnik, mélyebbre ástam. Végül aprót bólint.
- Umi... Umi nem tudja... - suttog. - És nem is szabad neki megtudni. Soha! Van... van még valaki.... aki... aki... végrehajt.
- Végrehajt? - kérdem. - Úgy érted, nem véletlenül vagyok itt, igaz?
- Nem - rázza a fejét. - Ezt... ezt ki... kitervelték már... jó előre.
- Ki?
- A... nevét nem tudom. Csak... senseinek hívjuk. De senki sem tudja... miért teszi ezt.
- Titeket is ő tett Umiba? - simítok végig Ai fején, mire bólint. - Hogyan? Hol?
- Nem tudom. Tényleg nem tudom - fakad sírva. - Csak... csak az tudja, aki... végrehajt...
- Köszönöm, Ai! - húzom magamhoz - Sajnálom, hogy megkérdeztem, de te vagy az egyetlen, aki többet tud, mint a többiek.
Csitítgatom, de ő csak sír. Nagyon meg van rémülve. A többiek tehát tudnak arról, aki végrehajt. Akkor nem Umi tette. De akkor felmerül a kérdés, hogy Umi létezik-e egyáltalán. Végre Ai is elalszik. Arca könnyes és megviselt. De már tudom, mit kell tennem. Többé nem mondom meg Uminak, hová megyünk, hiszen ha van még valaki, tudhatja. És ha Umi nem tudja az uticélunkat, akkor ő sem fogja tudni. Az ötödik vissza akar menni oda, ahol a sensei van. Nos, akkor akadályozzuk meg, míg mindent meg nem tudok. Betakarom Umit, aki immár békésen alszik, nem is tudva róla, hogy mostantól nem mindent fogok neki elmondani. Amíg nem tudom meg, mi történt és történik, nem bízhatom benne 100%-ig.
Szerkesztve Andro által @ 2010. 04. 13. 12:14:55
|
| ef-chan | 2010. 04. 02. 01:39:41 | #4472 |
Karakter: Unmei (Kitagawa Yuunak)
Égszakadásra számítottam, földrengésre, vulkánkitörésre vagy orkánra: mindegy, mi, de katasztrófa lesz. Ehhez képest csak Yokou-san várt ránk, az asztala mellett ült és firkált valamit. Úgy tűnt, fontos, még Yuu-san sem meri megzavarni, így én is csöndben maradok, és csak bizalmatlanul méregetem, kikandikálva angyalom "oldalából" néha. Amikor a férfi végre végez, becsukja a hatalmas dossziét, amelynek fedele puhán puffan a papírokon, amelyeket elfedett, Yokou-san pedig feláll, és először Yuu-sant üdvözli egy meghajlással karöltve, majd felém is vet egy rövid köszöntést, én azonban csak gorombán összéb húzom a szemöldököm. Nem hatotta meg túlságosan, de ezen nem lepődtem meg. Yuu-sanon kívül senkit sem hat meg, mi van velem, csak ha Ő van a porondon. Akkor is csak azért, mert a kezében bármi halálos fegyverré válhat.
A köszöntés után azonban rögtön magunkra is hagy minket, mondván, dolga van. Ahogy távozik, hálás sóhaj hagyja el az ajkaim, s már arra is hajlandó vagyok, hogy elengedjem a biztonságot nyújtó pólót, ahogy Yuu-san lenyom a kanapéra. De nem ült mellém, amit egy csöppet zokon vettem, helyette a szobát kezdte vizslatni. Lehet valaki féltékeny egy helységre?
Semmi sem lehetetlen...
Morcosan pillantgatok körbe, mi lehet olyan érdekes ezen a fehéren is mocskos és undorító helyen. Közben ingerültségem és félelmem levezetendő a cipőm orrával a kanapé lábát "feszegettem". Ahogy Yuu-san mozgásba lendül, tekintetem azonnal rá tapad. Körbevizsgál mindent, még a dossziéba is bekukkant, ami az asztalon maradt, majd egy egész fióknyi hasonlóba túr bele, de az arca arról árulkodik, hogy semmi érdekesre nem bukkant. Csak érteném, mit is keres...
- Mit keresel, Yuu-san? - kérdezem meg halkan, hátha tudnék segíteni.
- Én sem tudom - feleli, mire kicsit oldalt döntöm a fejem értetlenül. - Akármit is, nem itt találjuk meg. Ezek csak hétköznapi betegek kartonjai. Ha van is itt valami, nem fenn tárolják. Ahhoz túl okosak.
Kezdtem érteni, bár nem volt róla pontos elképzelésem, hogy nézhet ki az, amit mi keresünk, de nem is volt most lényeges, hiszen Yuu-san már elmondta a lényeget. Nem itt tárolnák.
- Szerintem is - értek egyet. - Nem olyan ostobák, hogy szem előtt tartsák azt, amit el akarnak rejteni - még én is jól eldugnék egy olyan dolgot, amire nem szeretném, hogy más ráakadjon. Kár, hogy Yuu-sant nem lehet elrejteni, mert Yuu-san akkor is előmászna, hogy megpróbáljon segíteni, ha az élete veszélyben forog. Különben tegnap elrejtettem volna.
- Umi, tudod, mit szoktak mondani? - csak megrázom a fejem, nem tudom, mire célzott. - Ha el akarsz rejteni valamit, jobb ha szem előtt hagyod. Mert sok ember a dolgokat pont a legnyíltabb helyen keresné utoljára.
Szélesebbre tárom a szemeim. Van benne valami, de vannak dolgok, amelyekkel ez nem működik, vagy igen? Nem tudom, nem vagyok benne biztos, hogy valóban az lenne a legkifizetődőbb. Yuu-san néha olyan fura dolgokat tud mondani.
- Csak akkor hagynának elől valamit, ha azt akarnák, hogy megtaláljuk - fűzi még hozzá, én meg csak bólogatok a fejemmel, és próbálom valahogy beépíteni ezt a tudást is a fejecskémbe. Buta következtetésre jutok, amire Kicsi rögtön rá is harap, kimondva, amit én nem.
- Lehet benne valami. Ha... ha Anya itt van, akkor... lehet, hogy valamelyik szobában van?
- Nem zárható ki - feleli a legnagyobb meglepetésemre Yuu-san, én teljesen meg voltam róla győződve, hogy badarság.
- De ahhoz szabad utat kéne kapnunk, hogy körülnézzünk. Ezt pedig kétlem, hogy Yokou hagyná. Túl okos ahhoz, hogy bevegye, hogy csak körül akarunk nézni. Szerintem pontosan tudja, miért vagyunk itt.
Még a gondolatra is megborzongok. Elképzelem, ahogy Yokou-san már élesíti a fejszét, amivel kettécsapja majd Yuu-san fejét, és én ismét egy szűk szobába leszek záva teletömve injekciókkal, hogy egy Oni ismét üssön, rúgjon, ahol ér. Nem akarom!
Összerezzenek, ahogy Yuu-san átölel, de azonnal el is lazulok a finom melegre, a jellegzetes illatra... Csak akkor húzódom kisebbre, amikor ismét kinyílik az ajtó, és visszaérkezik Yokou-san. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogyan kedvelhettem, hogy bízhattam benne. Igaz, akkoriban más volt. Mindig hitt nekem, és azt hittem, nála jobb ember nem létezhet a világon, míg meg nem ismertem Yuu-sant. S a különbség nem csak a szerelemről szól, már ha lehet annak nevezni, amit érzek, nem csak arról, hogy a testem szinte azonnal reagál minden apró érintésére, ez Yuu-san személyiségéről is szól, arról, hogy nem a gyógyszert tartja a megoldásnak, és nem a szűk kis szobát. mellette régóta először érezhetem úgy, hogy valamilyen szinten létezem. Mégha rettegek is a legtöbb dologtól, mégha szinte semmit sem ismerek, és még kevesebb dolgot értek meg abból a rengeteg mindenből, amit látok, akkor is jól érzem magam, sokkal kevesebb rohamom van.
Viszont megöltünk egy embert...
Milyen kellemes éjszakát töltöttünk együtt! Ahh!
Észrevétlen rázom meg a fejem, hogy rendre utasítsam a bennlevőket: elég legyen!
- Nos, akkor mire is kíváncsi, sensei? - ez a hangszín, kiráz tőle a hideg. Képmutatást érzékelek, megvetést és egyfajta gúnyt. A szívem egyre hevesebben ver, de ez nem kellemes, ez nem olyan, mint amikor Yuu-san ajkait az enyémre tapasztja, ez kellemetlen, és arra sarkall, hogy fussak, amíg csak a lábam bírja. Mintha árnyak nőnének lassan körénk, amelyből a kiút lassan bezárul. Mintha nem kapnék levegőt. Meg fogok fulladni!
- Szeretnénk kicsit körbenézni. Már ha lehet. Érdekelnének az itteni újítások - feleli Yuu-san, mire Yokou-san beljebb invitál minket. Valóban szükség van erre? Valóban be kell másznunk az oroszlánbarlang legmélyebb bugyraiba is? Hiszen csak rólam van szó...
- Jöjjenek! Ma már szabad vagyok és örömmel körbevezetem önöket - kap az alkalmon Yokou-san, mert érzem, hogy nem csak szimplán ennyire jó fej, így nem csoda, ha rögtön összébb is vonom a szemöldököm, kifejezve nemtetszésem, mikor lehajol hozzám édesdeden megjegyezve, hogy reméli, én is élvezni fogom.
- Látom, durci vagy, kicsikém. Nem baj, majd jobb kedvre derülsz, meglátod - címzi nekem, és az elmém szinte fellázad, csak Yuu-san miatt vagyok képes megfékezni magam. Mélységesen felháborít, hogy kicsikémnek nevezett. Nem vagyok a kicsije, én egyedül Yuu-san kicsije vagyok, az a fajta kicsim vagyok! Ő csak röhög a hátam mögött, kinevet azért, amiért nekem is megfordult a fejemben, milyen őrjítően részegítő lenne szétmarcangolni a jól szabott képét volt orvosomnak.
Mindegy, nem értem rá saját kavargó érzéseimre, Yuu-san nyomába eredtem. Nem akartam sem egyedül maradni, sem őt egyedül hagyni, mi csak ketten lehetünk igazán erősek, senki sem árthat neki, mert én elintézem azt, és engem sem bánthat senki, mert Yuu-san sem lesz azzal kíméletes. Hiszem, hogy valóban elszakíthatatlanok vagyunk, a lánc, amely összekapcsol minket, többé nem téphető el, mi örökké együtt leszünk, mert megígérte, és mert megpecsételtük. Talán naivnak tűnhet, de ha nem hiszek benne, akkor tényleg halálra van ítélve, hinnem kell benne, hogy nem lehet semmi baj!
Ketten mennek elől, én lemaradva követem őket, nem köt le a szakmai rizsa, helyette minden ajtónál leragadok egy pillanatra, hogy végignézzek a sok idegen arcon. Feszélyező érzés fut keresztül rajtam: most egyike vagyok azoknak, akik idegesítően bámulnak. Mégsem tudtam levenni a tekintetem a megannyi emberi sorsról. Különös mixtúrája ez az őrületnek. Hány és hányféle lehet? Titkon abban reménykedtem, valahol Anyát is megpillantom, de ez a csoda nem következett be. De így is tanulságos volt számomra a dolog, s mindig fejcsóválva léptem tovább. Hány embernek lenne szüksége egy saját Yuu-sanra... Bár tudnék nekik segíteni!
Nemsokára egy nagyobb szobába érünk, ahol sokan ücsörögnek és különböző dolgok felett révednek, vagy épp fura társalgást folytatnak. Egész kellemes, sokkal barátságosabb, mint ahol én éltem. Szemem mindent apró részletekig végigpásztáz, ám egyszercsak megakadok, és érzem, jeges rémület kezd fojtogatni. Reflexből kapaszkodom Yuu-san ingjébe, s csak azért nem sikoltok fel, mert képtelen lennék bármiféle hangot kipréselni magamból. Azt hiszem, még rémülten nyöszörögni sem lennék képes. Yuu-san azonnal követi a tekintetem, és érzem, az ő izmai is megfeszülnek a vékony anyag alatt.
- Áh! Yokou-sensei! Hát itt van! - minden egyes betű egy-egy apró korbácsütésként csíp belém, de a sokkhatás még nem múlt el. Yokou-san méltón üdvözli kollégáját.
- Jó napot, Osamu-sensei! Emlékszik Kitagawa-senseire? Látogatóba jött. Ugye, milyen kedves?
- Kitagawa-sensei, örülök, hogy látom, Hogy van? - veszi tekintete kereszttüzébe Yuu-sant, aki mintha megkukult volna. Bezzeg belőlem végre szabadjára tört egy apró nyögés, mire a férfi gonosz tekitete rám szegeződik, és széles mosolyra húzódik a szája.
- Ó, kit látnak szemeim, csak nem a kis Unmei? - hajol közelebb, mire szó szerint elbújok Yuu-san háta mögé. - Milyen kis félénk - kuncog fel Oni, én meg legszívesebben sírnék. A szívem majd kiszakad a helyéről, miközben az óra egyre elviselhetetlenebbül kattog a fejemben, lassacskán túlnőve minden zajon.
Az egész talán egy pillanat műve lehetett. Valami a földre hullt, és felcsendült az ütközés következtében. Nem volt több, csak egy pénzérme, én mégis elmerültem a sötétségben, mintha hipnotizáltak volna.
Egy zártosztályi szobában voltam, előttem a fal plexiből volt, a többi kipárnázva, és egy férfi hajolt fölém. Fekete haja keretezte halvány bőrét, kiemelve a szemüvegei mögül izgatott-őrülten csillogó szemeit.
- Rég találkoztunk, hogy érzed magad?
- Mi történt? - kérdezem, szétnézve a helységben.
- Mennyire emlékszel, Heiki?
Elmosolyodom a kérdésre. Csak a lényegre, ha lehet így fogalmazni.
- Sensei, azt hiszem, kijelenthetem, hogy száz százalékosan végrehajtottam a feladatot. Mindenkit megöltem a kijelölt objektumban, igaz, arra nem emlékszem, előtte mi történt - jelentettem tárgyilagosan. Ő elégedetten elmosolyodott, majd végigsimított a fejemen, amibe úgy bújtam bele, mint egy engedelmes kiskutya. Hiszen az vagyok, az ő hűséges szolgája, a feladatom minden parancsát teljesíteni. Ha ölnöm kell, hát ölni fogok, míg képes vagyok, érte bármit.
- Készen állsz a következő lépésre, Heiki?
- Bármikor, sensei - nézek rá odaadóan, mire gyengéden megcsókol, majd a fülembe suttog: - Hamarosan ismélt együtt leszünk, maradj életben!
Kórházban voltam, de egy teljesen másikban, egy fiatal férfi ingjébe kapaszkodtam, míg velem szemben Yokou és Osame. Mindketten gúnyosan pillantottak rám, ami határozottan nem tetszett, de most nem volt időm ezzel foglalkozni. Hozzá kell kezdenem a második lépéshez, az pedig a bizonyítékok eltűntetése. A másik felem nem juthat azoknak az infomációknak a birtokába, különben oda a kísérlet, és ismét összemosódunk. Sensei dühös lenne rám.
- Amikor magadhoz térsz, egy másik kórházban leszel - tájékoztatott a részletekről a sensei. Egy kis helységben voltunk csupán mi ketten.
- Honnan veszed, hogy valóban odajutok úgy, hogy az őrült felem uralkodik? - kérdeztem vissza. Ritkán szóltam közbe az eligazítások alatt, de erre kíváncsi voltam.
- Ne aggódj, majd úgy intézem. Egy kísérőd lesz, roppant naiv, és fogalma sincs, mibe keveredett. Olyan pszichiáter, aki a szívén viseli a betegei sorsát, Osamu majd gondoskodik róla, hogy végre döntsön, onnan pedig gyerekjáték lesz olyan helyre irányítani, ahol nyomra bukkanhat.
- Ezek szerint már jó előre megterveztél mindent - ez az én Senseiem.
- Természetesen. Minden hozzávalót fellelhetsz majd a meghatározott helyeken - vesz elő egy térképet. - Csak annyi a dolgod, hogy összerakod, beindítod a detonátort, és eltűnsz, amilyen gyorsan csak lehet. Mentsd ki a "segítséged" is, még szükségünk lesz rá később. Viszont Yokounak és Osamenak halnia kell.
- Értettem. Vedd úgy, hogy elintézve.
Tehát, akibe kapaszkodom, a segítségem. De hogy párologhatnék el csak úgy? Szétnéztem a teremben. Viszonylag sok volt a beteg a szobában, hamar összeállt a taktika.
- Ne! Nem akarom! - kezdtem ordibálni, miközben a hajamba fúrtam a kezem idegesen, és meggörnyedtem, mielőtt azonban a "segítségem" tehetett volna bármit is, futásnak eredtem, és feldöntöttem a sakkozók asztalát, a bábúk a többi őrült felé repültek. Ahogy számítottam rá, a káosz a másodperc tört része alatt elharapózott, mindenki megvadult, nem volt nagy feladat egy kiképzett gyilkológép számára kiosonni az ajtón.
Azonban tudtam, nincs sok időm, ezért azonnal a lifthez rohantam. Az épület tervrajza még mindig tökéletesen a fejemben volt, mintha magam előtt látnám. Még két ajtó és utána balra fordulva épp a liftbe ütközöm. Gyorsan beszállok, és az alagsorba liftezek. Kiszállva az egyik szekrényhez lépek, szorosan hozzálapulva, még a lélegzetem is visszafojtom. Semmi zaj, még egy apró nesz sem. Nagyszerű, tiszta a terep.
Futva tettem meg azt a folyosóhosszt, amely a raktártól választott el, azonban mikor lenyomtam a kilincset az ajtó nem engedett. Picsába!
Reménykedve benne, hogy fenn elég nagy a felfordulás, és nem volt még idejük a keresésemre indulniuk, hatalmas rúgással törtem be az ajtót. A lenti néma csendben hatalmasat csattan a fém ajtó a linóleumon. Belépve, mintha csak otthon lennék, pontosan tudom, hova kell nyúlnom, s alig két perc múlva már egy házi készítésű hengerbombával távozom.
A másik szárny alatti folyosóra igyekszem, itt őrzik a szennyes ügyeinkről az összes papírt. Ahogy belépek a helységbe, szekrények sorakoznak, tele papírdobozokkal, amelyek dossziék ezreit őrzik. Hosszadalmas projekt volt, s alig maradtunk páran, akiknek sikerült végigjutnia. S én vagyok a legjobb, egy ilyen rutin feladat nem okozhat problémát.
A kis szerkezettel a szellőzőhöz sietek, majd leszedve a rácsot, behelyezem a kis bombát, majd elindítottam az időzítőt. Tíz perc, és az épületnek nyoma sem marad. Jobb lesz sietni, mielőtt az én seggem is megpörkölődik.
Ahogy felérek a földszintre a lifttel, pont az ismeretlen segítőmmel, Osamaval és Yokouval találom magam szemközt. Úgy megilletődtem, hogy hitelesen sikerült előadnom a megrémült kisnyulat. A szívás csak az, hogy fogalmam sincs a másikról, hogyan nevezi őket, milyen viszonyban vannak.
- Hagyjatok, félek! - nyöszörögtem a lehető legszánalomkeltőbben. Végtére is szándékoltan őrültet kreaáltunk, tőle semmi sem furcsa, és semmiért nem vonható felelősségre. Ahogy a segítőm közeledik hozzám, nyugtatgatva, hátrálok pár lépést, majd mikor megragadja a kezem, hogy átölelhessen, én is rámarkolok a csuklójára, majd kitérve az ölelés elől, egyszerűen magammal rántom. Keresztül vágok a másik két dokin, majd a kijárat felé veszem az irányt.
Alig maradt 2 percem...
- Umi, állj meg, hallod, Umi! - próbál lefékezni a fiatal férfi, de nem hallgatok rá, nagy erővel lököm ki a bejárati ajtón, hogy a következő pillanatban a testemmel fedjem be, amennyire tudom. Abban a pillanatban hatalmas robbanás rázta meg a környéket, majd az épület fogta magát, először csak megrogyott, végül kártyavárként omlott össze, hogy minket befedjen a por és a törmelék. Egészen addig magamnál voltam, míg egy termetesebb törmelék fejbe nem vágott.
* * *
Hirtelen eszméltem fel a feketeségből, és rémülten kerestem Onit, de az első lélegzetvétel már hiba volt. Tömény port tüdőztem le, amely köhögésre késztetett.
- Jól vagy, Umi? - találtam szemközt magam Yuu-san aggódó pillantásával, aki alattam feküdt. Körülöttünk minden porral és fura kövekkel volt tele, a levegőt pedig belengte a sikoltozás, kiáltozás s távoli szirénák hangja. A tarkómon valami meleg és ragacsos folyt végig. A kezemmel töröltem le a titokzatos valamit, hogy amikor ismét magam elé emeltem a kezem, vér vörösét pillanthassam meg.
- Mi történt, Yuu-san? - nyöszörgöm rémülten, miközben lekászálódom róla, hogy látóidegeim befogadhassák a környék képét. Mintha háború dúlt volna pár perccel ezelőttig...
- Kita...gawa... - üti meg a fülünk egy gyenge, de ismerős hang. Yokou-san. Odapillantva a férfi összeroncsolódott testét pillanthattam meg. Csupa vér volt mindene, még a száján is vér szivárgott köhögés közben. Yuu-san felé nyújtotta az egyik kezét, amiben egy biléta volt.
- Ez az... igazi... nevem... ezen elindulhat... fogalma sincs... mibe ártotta... magát... - majd a közben mellé siető Yuu-sant közelebb vonta, hogy a fülébe súghasson valamit. Bár én nem tudhattam, utolsó szavai ezek voltak: "Nem bízhatsz meg Unmeiben, időzített bomba".
Így távozott a földről egykori bizalmas orvosom, magamra hagyva a káosz és a halál zűrzavarában, elültetve valamit Yuu-san lelkében, mert amikor Yuu-san rám nézett, most először mióta ismerem, furcsa árnyékot véltem felfedezni a szemében.
- Yuu-san? - suttogtam attól rettegve, hogy ami történt, az én hibám.
Ő bukkant fel előttem, lenézőn vetette felém:" - Látod megmondtam. Hatalma van felettünk, még te sem vagy képes megfékezni. Ha nem vakarod le magadról Yuu-t, meg fog halni, te magad fogod megölni."
Könnyeim patakzani kezdenek, és a hányinger kerülget. Én tettem? De hogy, hiszen egyikük ébredését sem érzékeltem, nem Ő volt, Ő itt áll előttem? Mi történt? Kezem a szám elé emelve tört ki belőlem a hangos zokogás. Abban a rövid fél másodpercben undorodtam magamtól.
|
| Andro | 2010. 03. 24. 09:22:40 | #4365 |
Karakter: Kitagawa Yuu (Unmeinek)
Ajkaink lassan elválnak, és máris hiányozni kezd a csók. Szeretem őt. Mindennél jobban. És meg fogom védeni. Ha kell önmagától is.
Umi hirtelen beszélni kezd. Egy rémálmot mesél el, ahol engem férgek rágtak. Fél, ezt látom rajta. Halálra van rémülve szegénykém. Tekintete könyörög, ahogy rám néz.
- Kérlek, ne menjünk el Yokou-sanhoz, rossz érzések kavarognak bennem... kérlek... - még mondaná, hogy miért ne. Talán az álomtól fél. De ujjamat gyengéden a szájára helyezve némítom el.
- Köt az ígéretem, más nyomon nem tudok elindulni, nincs más lehetőség - mondom bűnbánóan.
- Miért vagy ennyire lelkiismeretes? - kérdi reszketve. Sajnos erre én sem tudok válaszolni.
A nap hátralevő részében a ruhákat hajtogatom. Umi figyel és kérdez, én pedig elmagyarázom neki, hogy mit miért csinálok, miért úgy hajtogatom a ruhákat, miért oda teszem őket, ahová. Azután főzök. Kikísér a konyhába. Mázli, hogy ebben a kis hotelben minden szobához van konyha is. Élénken figyeli, ahogy szeletelem a húst, rakom a fűszereket. Magyarázgatok neki, de nem engedem, hogy segítsen. Félek, hogy megvágja magát a végén és fájni fog neki. Csillogo szemekkel lesi minden mozdulatomat, minden egyes szavamat. Olyan, mint egy kisgyerek. Minden fűszerről elmagyarázom, hogy melyik mi és milyen sorrendben kell az ételre szórni. Pirospaprikából csak egy késhegynyit szórok. Nem akarom, hogy túl erős legyen az étel. A végén Umi nem tudná megenni és azt nem szeretném.
Számára az est csúcspontja az este, amikor hozzám bújik és szorosan átölel, majd lassan elalszik. Én is elalszom.
* * *
Reggel hatalmas robajra ébredek. Azonnal kinyílnak a szemeim és már ugrom is ki az ágyból egy szál alsóban és pólóban. A konyhába rohanok és látom, hogy Umi ott áll, mellette a földön egy lábas, amiben valami étel lehetett. Reggelit akart csinálni.
- Umi, jól vagy? Mit csinálsz? - kérdem, mire riadtan fordul hátra. Megijesztettem, pedig így is meg volt rémülve szegény.
- Yuu-san... - látom, hogy mindjárt sírni fog. - Sajnálom, majd én feltakarítom... - mondja és már hajol is le.
- Gyere ide - mondom szelíden, de ő csak az ételt kaparássza a földön. Ekkor odalépek és a fejére teszem a kezem. Erre már felnéz. - Jól esett, hogy gondoltál rám - mosolygok vidáman. Tényleg jólesett.
- De elrontottam...
- Nem számít, a szándék a fontos. Összetakarítjuk, és csinálunk másikat közösen, rendben? - kacsintok rá, mire halványan elpirul. Olyan könnyű neki örömet okozni.
Hamarosan már az én segítségemmel készül a reggeli rántotta és pirítós. Ő is vidámabb, én is. Nem is olyan nehéz neki örömet okozni.
* * *
Később a kanapén ülve tévézünk. Umi kérésére átkapcsolok egy természettudományi csatornára. Egy műsor megy az oroszlánokról. Umi kényelmesen befészkeli magát az ölembe és folyton kérdez. Többnyire butaságokat, de én türelmesen válaszolgatok rá. Hadd tanuljon a gyerek. Még kissé mulattat is néhány kérdés. Egész jól szórakozunk, amikor megcsörren a telefon. A gyomrom kissé összeugrik, hiszen csak egy ember tudja, hol vagyunk. Látom, hogy Umi is ideges, amikor felállok, hogy felvegyem a kagylót. Előre félek.
- Yokou-san? - kérdem, miután udvariasan üdvözöltük egymást. Látom, hogy Umi is feszülten figyel. - Ilyen hamar? Rendben, indulunk. - teszem le a kagylót és megfordulok. Umi borzalomtól elkerekedett szemekkel bámul rám. Sajnálom, kicsim, de muszáj.
- Nem akarok menni ... - nyöszörgi és szinte könyörög, hogy ne menjünk.
- Umi, nem lesz semmi baj, nem árthat nekünk, érted - nyugtatom, bátorító csókot nyomva puha ajkaira. Érzem, ahogy elpirul. Nagyon fél. Reszket és motyog valami beleegyezést. Én sem vagyok nyugodtabb nála, de nekem tartanom kell magam.
* * *
Az osakai intézmény inkább hasonlít egy kórházra, mint egy elmegyógyintézetre. Minden fehér és modern, a személyzet csinos egyenruhát visel és a betegek is szabadon járkálhatnak a folyosón. Sehol egy éles, vagy hegyes kiálló rész a falon, kapaszkodókon, székeken, padokon. Mindenre gondoltak. Minden leláncolva, bebetonozva.
Umi a ruhámba kapaszkodik és teljesen hozzám simul. Nagyon félhet, hiszen hamarosan talán fény derülhet rá, mi történt vele valójában. A recepcióig simán eljutunk, ahol fiatal hölgy vár minket. Amikor meghallja, hogy Yokou-senseit keressük, kedvesen mosolyog.
- Erre fáradjanak, Yokou-sensei már várja önöket - invitál minket kedvesen.
Mikor belépünk, Yokou-senseit az iróasztala mögött ülve találjuk. Éppen iratokat rendez és valamit írkál. Umi az oldalamhoz tapadva próbál láthatatlanná válni, és mi tagadás, én sem érzem túl jól magam. Feszengek. Yokou-sensei végre befejezi előbbi műveletét, becsukja a dossziét és felénk fordulva elmosolyodik, majd feláll.
- Üdvözlöm, Kitagawa-sensei! - hajol meg felém. - Szia Unmei! Üljenek le! Nekem még van egy kis dolgom, fél óra és végzek. Addig helyezzék magukat kényelembe.
- Rendben - válaszolok.
Yokou-sensei kimegy és látom, hogy Umi egy kicsit fellélegzik. Leültetem a kanapéra, én pedig körülnézek. Igazán szép iroda. Sokkal szebb, mint az én tokiói irodám volt az elmegyógyintézetben. Umi feszengve üldögél a puha bőrkanapén, tekintete ide-oda jár a tárgyakon, de nem mer felállni. Én a falakat és a plafont tanulmányozom. Kamerákat keresek, de úgy látom, nincs bekamerázva a szoba. Bár egy ilyen patináns épületben ezt elvárná az ember, főleg Yokou-sensei munkakörében. Végül a padlón és az egyik szemközti falon pillantok meg egy kis kamerát. Okosak. Oda tették, ahol nem keresnénk. Körbejárom az irodát, mindent megvizsgálva. Nincs sok időm, mielőtt Yokou visszajön. Végül az asztalához megyek és végigpörgetem kezeim között a dossziékat. Látom, hogy Umi figyel, de nem szól közbe. A kamera ebből a szögből nem láthat engem, így teljes biztonságban vagyok. Végignézek pár dossziét, de teljesen érdemtelenek. Betegek kartonjai sorakoznak bennük, mindenféle megjegyzésekkel. Ahogy elnézem, itt nem a nagyon súlyos eseteket kezelik. Bár sose lehet tudni. Abból, amit Yokou említett és amit én kikövetkeztettem, na és amit Osamu elejtett, itt még lehetnek elég durva meglepetések.
- Mit keresel, Yuu-san? - hallom Umi hangját.
- Én sem tudom - vallom be. - Akármit is, nem itt találjuk meg. Ezek csak hétköznapi betegek kartonjai. Ha van is itt valami, nem fenn tárolják. Ahhoz túl okosak.
- Szerintem is - válaszol. - Nem olyan ostobák, hogy szem előtt tartsák azt, amit el akarnak rejteni.
- Umi, tudod mit szoktak mondani? Ha el akarsz rejteni valamit, jobb ha szem előtt hagyod. Mert sok ember a dolgokat pont a legnyíltabb helyen keresné utoljára - mondom, mire elkerekednek a szemei. - Csak akkor hagynának elől valamit, ha azt akarnák, hogy megtaláljuk.
- Lehet benne valami. Ha... ha anya itt van, akkor... lehet hogy valamelyik szobában van? - kérdi reménykedve.
- Nem zárható ki - bólintok. - De ahhoz szabad utat kéne kapnunk, hogy körülnézzünk. Ezt pedig kétlem, hogy Yokou hagyná - jövök ki az asztal mögül és ülök le mellé. - Túl okos ahhoz, hogy bevegye, hogy csak körül akarunk nézni. Szerintem pontosan tudja, miért vagyunk itt.
Látom, hogy Umi megborzong. Magamhoz húzom és átölelve próbálom nyugtatni. Talán tényleg nem volt jó ötlet idejönni. De már nem fordulhatunk vissza. Nem is tudom, mennyi idő múlva, de nyílik az ajtó és Yokou lép be rajta. Umi egyből szorosabban simul hozzám régi orvosa láttára. Már nem bízik Yokouban, hiszen hazudott neki. A szemébe hazudott és még mosolygott is. Bizalmatlan szemekkel méregeti az orvost. Yokou semmit sem változott, talán csak a haja lett rövidebb valamivel, mint aki végre megengedheti magának, hogy rendszeresen járjon fodrászhoz. Úgy tűnik, itt jobban keresnek az emberek.
- Nos, akkor mire is kiváncsi, sensei? - mosolyog rám Yokou, mire nekem gombócba ugrik a gyomrom. Umi megremeg a negédes hangra.
- Szeretnénk kicsit körbenézni. Már ha lehet - válaszolom udvarisan. - Érdekelnének az itteni újítások - vigyázok, hogy a hangom elég kedves, figyelmes és ártatlan legyen. Úgy látom, Yokou el is hiszi a dolgot.
- Jöjjenek! Ma már szabad vagyok és örömmel körbevezetem önöket. Remélem, Unmei te is élvezni fogod - hajol le Umihoz, mire ő összehúzza a szemét. Nem tetszik neki Yokou. - Látom durci vagy, kicsikém. Nem baj, majd jobb kedvre derülsz, meglátod.
Kilépünk az ajtón. Yokou mellettem jön és csak magyaráz. Igazán lelkes egy ember. Ha nem tudnám, hogy vaj van a füle mögött és valamiben sántikál, még rokonszenvesnek is tartanám. De így nem nagyon. Benézünk pár szobába és Umi igencsak élénk érdeklődést mutat a betegek iránt. Mintha keresne valakit. Úgy vélem, ha az anyja valóban itt feküdne valahol, ami szerintem kizárt - de ezt nem közlöm vele -, biztosan felismerné, akárhány év is telt el közben. De minden alkalommal a fejét csóválja. Yokou látszólag ebből semmit sem vesz észre, vagy úgy tesz, mint aki semmit sem lát, mert élénken magyaráz a fejlesztésekről, az új gyógyszerekről és kezelési módokról. Én hallgatom, úgysincs jobb dolgom, de nyitva tartom a szemem.
Nemsokára benyitunk egy nagyobb szobába. Ez a társalgó. Rengeteg beteg sakkozik, kártyázik, beszélget, vagy tévézik itt. Umi végigpásztázza a szobát és ereiben elhűl a vér. Érzem, ahogy erőnek erejével kapaszkodik az ingembe. Én is odanézek és a szívverésem is eláll. Egy nagyon is ismerős alak közeledik felénk.
- Áh! Yokou-sensei! Hát itt van!
- Jó napot, Osamu-sensei! - hajol meg Yokou. - Emlékszik Kitagawa-senseire? Látogatóba jött. Ugye milyen kedves?
- Kitagawa-sensei - hajol meg Osamu - örülök, hogy látom. Hogy van?
Köpni-nyelni nem tudok. Mellettem Umi halkan felnyög.
|
| ef-chan | 2010. 03. 20. 12:02:43 | #4320 |
Karakter: Unmei (Kitagawa Yuu-nak)
Olyan végtelenül szerencsétlennek érzem magam. Mindig csak a baj van velem. Yuu-san, én annyira nem így szeretném, de képtelen vagyok megszokni. Én azt hiszem, valójában képtelen vagyok élni, csak függök tőled, egyedül tőled, és úgy érzem, a talaj lassan morzsolódik ki a lábam alól, és elnyel a futóhomok. Kérlek, ha úgy látod jobbnak, inkább ne húzz ki! Csak hagyj megfulladni csendesen...
Puha puffanás: a táska közelebbi kapcsolatba került a fallal. Kétségbeesetten gyengéd érintés: fejem elemelkedik a földről, s a szemkontaktusom a fallal megszakad, helyette megpróbálok eltűnni mellkasához bújva, s hagyva, hogy felmérje testem a póló alatt. Ha meg lehetne egyszerűen szűnni, mindenféle fájdalom nélkül, most megtenném. Én... minden kavarog: létezik olyan, hogy én? Nem csak olyan, hogy mi, mi négyen? Egyedül akarok maradni, ki akarom verni őket mind a fejemből! Miért nem tudom egyszerűen csak kiverni őket a fejemből? Hiszen ott a kalapács valahol...
- Mi történt Umi? Mi a baj, kicsim? - az ajkamba harapok. Mi a baj? Azt hiszem, én vagyok a baj.
- Én... én... saj... saj... nálom... Bo... bocsánat - a hangom, mint egy idegené, alig formálom a szavakat. Az ember képes saját magából kisírni saját magát?
- Semmi baj, kincsem. Gyere, megnézzük ezt a csúnya sebet, jó? Nagyon fáj? - szeretetteljesen és önzetlenül cselekszik, mint egy Anya. Yuu-san olyan lehet, mint Anya. De hiába, nem érti, nem értheti, mi az igazi perzselés, amely nem a vállamon tátongó sebből lüktet, hanem a szívemből. Ez a fajta szenvedés végül elidegenít, közönyre kárhoztat és kiöl belülről mindent. Ahogy most is csak hagyom, hogy az ágyra tegyen. Úgy nyeklek-nyaklok, mint egy olcsó rongybaba, akit ülő pózra kárhoztattak. Már nem követem az alakját, nem önt el csak keserű epével a sürgés-forgás. A féreg egyre rág... Csupán a fertőtlenítő miatt rám törő csípő érzés késztet szisszenésre.
- Bocsánat. Nem akarlak bántani. Csak megtisztítom a sebet - magyarázza, de az sem érdekelne, ha bántani szeretne. Sőt! Bárcsak bántana, akkor gyűlölhetném. Becsapva érezhetném magam, haragudhatnék rá, kizárhatnám teljesen. De nem megy, annak ellenére sem megy, hogy magam előtt látom szenvedélytől kipirult arcát, ahogy Ai fölé hajol, ahogy az álmomban rágják a férgek fehér húsát. Vágyom buja ajkaira, még akkor is, ha a halál csókjával fertőz meg, vagy fertőzöm meg én őt.
- Én... hogy jelentem neked a világot? Mit jelent ez? - kérdezem továbbra is magam elé révedve. Nem szeretnék rá nézni. De nem is zárkózom el előle, hagyom, hogy ringasson ütemesen, kedvesen. Már ennyi néma sóhajt rajzol ajkaimra, amit válasza hangja nyom el. - Azt, hogy az életemet is feláldoznám, ha ezzel megvédhetnélek, kicsim. Ha kell, meghalnék azért, hogy te élhess.
Válasza nyomán a rossz álom valami egészen új értelmet nyer, hogy kibukjon belőlem az elérzékenyültség: - Té... tényleg? - talán álmomban az autó mégis csak halálra gázolt, s csak azért ébredhettem fel, mert a testét áldozta fel az enyémért. Egy földre költözött angyal megteheti ezt?
- Szeretlek Umi - a hirtelen vallomás erős szélvészként repíti ki a rémítő képeket a fejemből, rózsaszín mérget csepegtetve ereimbe. - Nekem csak te vagy, drágám. Szeretlek - a fejem zsong a sok szó súlya alatt, vergődöm fulladozva, de még nincs vége. - Mindenkinél jobban. És ez mindig így lesz.
A mindig teljesíthetetlenül hosszú idő. Tisztában vagy egyáltalán vele?
- És... Ai? Őt is... szereted? - hogy működik ez nálad, Yuu-san? A gyomrom remeg apróra zsugorodva.
- Őt másképp - feleli, s ahogy a szemébe nézek, nem látok benne árnyakat, nyílt és tiszta, akárhogy gondolja, kijelentése nem hazugság. Annyira igaz, mint igaz bármely tény ezen a világon. Az arca egyre közelít... - Beléd vagyok szerelmes - folytatja. -, és nem Aiba, Shotába, vagy Belé - az egész olyan, mint egy fogadalom, amelyet a végén meg kell pecsételni: jelen esetben egy ártatlan csókkal.
A gondolatok maradványai is elszivárognak a fejemből, egy pillanatra - talán csak illúzió volt - egyedül éreztem magam, egyedül: csak az én ajkaim és az övéi léteztek, amelyek egy egész univerzumot tartottak egyben összekapcsolódásukkal. Milyen ellentmondásos: annyian kóstolhatták meg rejtett gyümölcseit szám legörbülő ívének, mégis ez az Én első csókom. A lehetőségem, amelyet meg akarok ragadni, hogy képessé válhassak arra, amire vágyik. Mélyen mocorog bennem, míg felfogom, hogy mit is kellene tennem: sután próbálom utánozni minden rezdülését, így próbálva meg visszaadni a kölcsönt. Annyira nem lehettem béna, mert érzem, felbátorodik, s ez engem is felszabadít a szorongás alól, hiszen ki ne tartana attól, hogy a másik jobb nála. De már nincs mitől tartanom, lassan kezd bennem lobogni a boldogság halványan pislákoló kis lángocskája, ahogy átkarolom, hogy még közelebb szoríthasson magához.
Azonnal éhezni kezdek, ahogy ajkai eltávolodnak, pihegve dőlök hátra az ágyon belemélyedve a puha takaróba. Lehunyom a szemem, majd réveteg, transszerű monológba kezdek: - Álmodtam. Kinn az utcán, észre sem vettem, hogy elaludtam, az álom annyira valóságos volt: sötét árny emelkedett elő az egyszerű árnyak közül, és rám fente a fogát. Rémült szívvel rohantam előle a tömegbe, amely még jobban megijesztett, megkönnyebbüléssel töltött el a csattanás, mert úgy éreztem, végre megmenekültem... Fehér szobában ébredtem, ott voltam, de mégsem, miden annyira távolinak tűnt, mintha nem is magamon keresztül látnám, hanem kilométerekkel távolabbról. Yuu-san, messziről olyan szép voltál... de közelről rágták a húsod a fehér férgek, s az alakod darabokra hullt - szemem újra kinyitva rá vetettem, szinte térden állva könyörgött tekintetem: - Kérlek, ne menjünk el Yokou-sanhoz, rossz érzések kavarognak bennem... kérlek...
Beszélni akartam, több érvet felsorakoztatni, teljesen meggyőzni, de ujja megfékez ebben, ahogy gyengéden a számra nehezedik.
- Köt az ígéretem, más nyomon nem tudok elindulni, nincs más lehetőség.
Tudom, hogy igaza van, de féltem: - Miért vagy ennyire lelkiismeretes?
A nap hátralevő kis részében nem hoztuk szóba többet egyik ügyet sem. Yuu-san a hanyagul táskába dobált ruhákat rendbe szedte, én pedig figyeltem, s megpróbáltam tanulni a mozdulataiból. Hirtelen minden érdekes lett, amit csinált; a tárgyakkal már megismerkedtem úgy ahogy, most azt próbáltam megfigyelni, mivel mit csinál, hogyan hasznosíthatók a hétköznapokban. Megkérdeztem, miért úgy hajtogatja az egyes ruhadarabokat, ahogy, miért pont úgy teszi helyre és rendbe az ajtót, ahogy, miért olyan alakúra vágja a különböző ételdarabokat, miért olyan sorrendben teszi őket a lábasba, és miért kell beleszórni mindenféle port még. Mindenféle apróságot, amely jelentéktelennek és természetesnek tűnik más számára, de nekem nem volt egyértelmű, nekem fel kellett fedeznem. Shotával felváltva csodálkoztunk rá bizonyos dolgokra, kifejezetten jól esett vele lennem egy kicsit, távol a másik kettőtől, amelyikből az egyik ki tudja, merre jár, de addig jó, míg nincs a közelben, a másik pedig még mindig durmol kimerülten. De mégis az volt a nap fénypontja, és egyben méltó lezárása is, amikor este végre hozzásimulva aludhattam el kis kiflit játszva a kis kifli nagy kifli pózban.
* * *
"Umi, ébredj, nem hallod!"
Kicsi hangjára ébredek kelletlenül mocorogva. Mi van már?
"Mit szólnál hozzá, ha megpróbálnánk neki reggelit készíteni?"
Mi van? Mormogom még egyszer félálomban, mire ismét erősebben megráz.
"Yuu-samának készíthetnénk reggelit. Naa, biztos örülne"
Határozottan nyílt fel a szemhéjam. Ez nem is rossz ötlet! Óvatosan mérem fel a terepet, megfordítva a fejem. Yuu-san még mélyen alszik, így csak arra kellett gondot fordítanom, hogy észrevétlen csusszanjak ki marasztaló öleléséből, a meleg ágyból, s halk léptekkel vessem be magam a konyha rejtelmeibe. Első körben a hűtőbe pislantottam be, majd kivettem pár paprikát, paradicsomot, tojást, szalámit, hagymát, sót, valami piros port, aminek nem tudtam a nevét, de Yuu-san használta tegnap is, és azt mondta, az is fűszer - hogy pont a neve nem maradt meg... - valamint olajat. Ezután előbányásztam egy edényt meg egy kést, majd a szekrényből előszedtem egy kötényt, amit magamra öltöttem. Igazán aranyos bodrok voltak rajta. A továbbiakat illetően komoly gondolkodásba estem, mert az rendben van, hogy reggelit készítek, de hogyan is kellene hozzáfognom? Az rendben volt, hogy meg kell mosnom a dolgokat, szépen a csap alá sorjáztam a paprikát, a paradicsomot, ezekkel még nem is volt baj, még a tojást is megmostam, bár nem voltam róla meggyőződve, hogy a belseje is tiszta lett így, de a legtöbb problémát a hagyma okozta, ugyanis egyes rétegei lejöttek, és eldugaszolták a lefolyót, arról nem is beszélve, hogy a fűszereket lehetetlenség megmosni, hát még az olajat... azt már meg sem kíséreltem. Végül úgy határoztam Shotával, hogy majd teszek a serpenyőbe vizet, és akkor biztos nem lesz gond, meg lesznek mosva azok is, amiket sehogy sem tudtam megoldani.
Na de a második lépés, összevágni a hozzávalókat, és a sorrend. Milyen sorrendben tegyem össze a dolgokat? Tanácstalan lettem, és Shota sem rendelkezett több információval. Végül arra jutottunk, hogy először szabdaljunk össze mindent kockára. A paprikát könnyű volt, de a paradicsom szétfolyt félúton, a hagyma meg iszonyatosan megkínzott. Felénél abba is hagytam, elkönyvelve, hogy annyi elég lesz, annyira csípte a szemem. Ekkor jöhetett a serpenyő, amibe már beletöltöttem az olajat és a vizet, bár szomorúan láttam, hogy nem igazán akarnak fuzionálni. Ezután belehajigáltam az ö9sszevágott zöldségeket, majd beletörtem a tojásokat, figyelve rá, hogy a héja lehetőleg ne essen bele. Ez egész jól ment, csak egyszer kellett horgásznom. De itt jöhetett a következő akadály: mennyi fűszert kell beletenni, és mikor lesz jó? Honnan látom, hogy kész van?
Shotával úgy döntöttünk, hoyg tekintve, hoyg Yuu-san sem szokott sok fűszert beletenni, mi is mindenből csak egy csipetet rakunk. Ám mikor a sóhoz érkeztünk, valaki hirtelen a frászt hozta rám, aminek következtében szép kis hegynyi mennyiségű só hullott a kajára. És hogy ki volt ez az "aranyos" jószág, persze, hogy Ai.
" Mit csináltok?" karolta át a nyakam, s hiába próbáltam lerázni magamról, nem engedett.
- Most nézd meg, mit csináltál! - ripakodok rá, de azonnal a számra szorítom a kezem, mert ez bizony hangosra sikerült.
"Ugyan, most meg mit dühöngsz, az egész eleve úgy néz ki, mint valami trutyi, mellesleg, ha nem kevergeted, az alja le fog égni csúnyán" okoskodott, én meg fogvicsorgatva kezdtem kevergetni a kotyvalékot. Igenis finom lesz!
"Egyébként ha már reggelit csinálsz, miért nem kented be magad valami finom krémmel, jobban ízlett volna neki" ereszt meg egy buja mosolyt, mire még jobban feldühödöm, és vörösen vágom hozzá a fakanalat.
- Umi, jól vagy? Mit csinálsz? - zeng fel mögülem a hang, mire riadtan fordulok meg, és amilyen "tehetséges" vagyok, leverem a fazekat, amelynek tartalma gyászosan nyúl el a konyha kövén megfáradva.
- Yuu-san... - szánalmas, de megint sírhatnékom van. - Sajnálom, majd én feltakarítom... - megint elrontottam mindent.
- Gyere ide - mondja szelíden, de nem engedelmeskedem, csak kotorászok az étellel a földön. Nem hagyja annyiban, közelebb lép, majd a fejemre teszi a kezét, végigsimítva a fejem búbját. - Jól esett, hogy gondoltál rám - mosolyog vidáman, ahogy rá nézek.
- De elrontottam...
- Nem számít, a szándék a fontos. Összetakarítjuk, és csinálunk másikat közösen, rendben? - kacsint rám, mire én egy apróbb pírral küszködve bólintok. Másodszorra minden sokkal egyszerűbbnek tetszett.
* * *
A telefon csörgése megzavarta az idillt, épp a tv-t néztük, kérésemre egy ismeretterjesztő csatornát, miközben én Yuu-san ölébe bújva tettem fel a műsorral kapcsolatban az összes bugyuta kérdésem. Ő energikusan pattant fel, én meg elterültem a kanapén, és egyedül bámultam tovább az afrikai állatokról szóló természetfilmet, ahol épp egy oroszlánfalkát mutattak. Természetesen kagylóztam a beszélgetést is, tekintve, hogy elvileg csak egy ember tudja, hol vagyunk. Sejtésem be is igazolódott.
- Yokou-san? - kérdezett vissza Yuu-san a szokásos bemutatkozás után, a név hallatán már feltűnően odafigyeltem én is, nem érdekeltek többé az oroszlánok, amelyek épp egy zebrát kíséreltek meg elejteni zsákmány gyanánt. - Ilyen hamar? Rendben, indulunk. - tette le a telefont, hogy borzalomtól elkerekedett szemeimmel találja szembe magát. - Nem akarok menni ... - nyöszörögtem esdeklőn.
- De Anyát meg kell találnunk! - tiltakozik hangosan Kicsi, szigorú tekintettel nézve rám.
- Mit ér az információ Anyáról, ha Yuu-san meghal miatta?! Mi történik, ha kiderül, Anya meghalt, és ezért a tényért Yuu-san is az életét veszti? - kérdeztem, de nem tudott felelni. Ő nem,d e Yuu-san igen, úgy tűnt az elkerülhetetlent nem lehet megakadályozni.
- Umi, nem lesz semmi baj, nem árthat nekünk, érted - nyugtatgat, bátorító csókot lehelve az ajkaimra. Elvörösödve motyogok valami értelmetlenséget beleegyezésféleként.
* * *
Az épület sokkal inkább hasonlít egy kórházra, mint az, amelyből megszöktünk. Magas volt és hófehér, nem csak kívül, de belül is. Yuu-san karjába karolva kapaszkodtam belé, de nem éreztem azokat a furcsa pillantásokat, amelyeket korábban az utcán, itt ez a gesztus valószínűleg jóval megszokottabb lehetett. Ennek ellenére minden emberben ellenséget láttam, és szinte végigradaroztam az egész általam belátható épületrészt, ha bárki is valami fura mozdulatot tesz, én nem tudom, mit teszek, de csúnya lesz! A recepcióig azonban nem történt semmi. Csupán a fejemben ciccent rosszallóan Ő. Megjelenése csak tovább borzolta a kedélyem, mert tudtam, ha Ő feltűnik a színen, akkor lehetőséget lát arra, hogy előtörhessen, és ez a tény megalapozza félelmem.
- Erre fáradjanak, Yokou-sensei már várja önöket - invitál minket egy másik helységbe a fiatal nő. Mielőtt belépnék az ajtón, egy árnyat véltem látni, ahogy elsuhan a folyosón. Egy fokkal erősebben kezdtem kapaszkodni Yuu-sanba.
Szerkesztve ef-chan által @ 2010. 03. 20. 12:05:00
|
| Andro | 2010. 03. 14. 09:24:05 | #4215 |
Karakter: Kitagawa Yuu (Unmeinek)
Beteszem a ruhákat a gépbe. Umi nyugodtan ül. Bár lehet, megviselte, ami tegnap éjjel történt. Én is bűntudatot érzek, de nem tehetek róla. És az igazat megvallva, már nekem is kellett egy éjszaka valakivel. Ai pedig nagyon jó társaság volt, ért ahhoz, amit csinált. Félek, ha egyszer Umival feküdnék le, nem érezném jól magam. Állandóan rettegnék attól, hogy fájdalmat okozok neki. De vajon most nem okoztam neki elég fájdalmat? Hirtelen egy hang térít magamhoz gondolataimból. Egy kedves, fiatal hang.
- Elnézést, tudna nekem segíteni? - kérdi valaki és a hang irányába fordulok.
Fiatal lány áll mellettem, kezében egy hatalmas ruhakupac. Túl nagy és nehéz ahhoz, hogy ki tudja nyitni a mosógépet. Így kinyitom neki és segítek beletenni a ruhákat. Egy apró bugyi kiesik a kezéből és a földön landol. Előzékenyen veszem fel és adom át neki. Elpirul. Nagyon aranyos. Fél szemmel Umit lesem, aki úgy tűnik, nincs elragadtatva a látványtól. Csak nem féltékeny? Pedig semmi oka rá. Nem szeretem a nőket. Mármint, úgy nem.
Beszélgetni kezdünk. Megtudom, hogy Kotomonak hívják és az egyik hotelben dolgozik, mint szobalány. Kedves arca és szép zöld macskaszemei vannak. Vékony, vagy inkább kecses kis alakja csinos ruhába bújtatott. Ha hetero lennék, biztos bejönne nekem is. Nevetgélünk. Én is mesélek ezt-azt, de semmi olyasmit, amiből bajunk lehet. Umira is gondolnom kell. Hirtelen hangos kiáltás hasít a beszélgetésünkbe. Umi az. Megdöbbenek. Mintha dühös lenne.
- Elég! - kiabál és felpattanva kettőnk közé áll. Nem látom az arcát, csak Kotomo döbbent tekintete árulja el, hogy ő igenis meglepődött.
Végül Kotomo az, aki előbb reagál. Kedvesen rámosolyog Umira.
- Örvendek, Kotomo vagyok. Te ki vagy, Yuu-san öccse? - kezet nyújt neki, de Umi durván elüti. Ez már több a soknál. Meg kell állítanom, mielőtt baj lesz.
- Hogy mered Yuu-sannak hívni?! - vonja kérdőre. Tehát valóban féltékeny a lányra. - Ő csak az enyém! Én a ... - de nem tudja folytatni.
Megfogom a kezét, de kirántja, mint aki megrémült valamitől. Kirántja ujjait a szorításomból. Sír, könnyek peregnek le az arcán. Utána nyúlok, de eliramodik, egyenesen ki az ajtón. Nem tudom, mi történhetett, de ilyen állapotban nem hagyhatom magára. Még jó, hogy éppen lejárt a mosás, kikapom a ruhákat, beteszem őket a hátizsákba - milyen jó, hogy alig vizesek már, mert van szárító is a gépben -, majd elnézést kérek Kotomotól és Umi után iramodok. Bár tudom, ilyenkor nem szabad őt idegesíteni, mert annál jobban fog félni.
* * *
Csak rohanok az utcán, de Umi sehol. Végigjárom a város ezen részét, a sikátorokat, bárokat - bár alig nyitottak ki - éttermeket, játéktermeket, de sehol sem találom. Hová tűnhetett ez a kölyök? Ennyire megijedt volna? Vagy... talán ez a múlt éjszaka miatt van? Elhanyagoltnak érezné magát, amiért Aival feküdtem le? Hiszen azt mondta rendben van. Talán nem is volt rendben, én szamár meg nem gondoltam rá, mit érezhet. Teljesen elhanyagoltam, mert a saját testi vágyam előbbrevaló volt. Ostoba, ostoba, gonosz dög vagyok. Megállok egy háztömbnél. Ki kell fújnom magam. Hátizsákom a vállamon. Nehéz. Én meg fáradt vagyok az órák óta tartó keresgéléstől. Aztán úgy döntök, visszamegyek a hotelbe, hátha ő is ott van. Remélem igen, mert ha nem, nem tudom hol keressem. És remélem, nem hagyta el a városrészt, bár ilyen állapotban bárhová mehetett. Mi van, ha elrabolták, vagy megölték, vagy elütötte egy kocsi és sebesülten fekszik valahol? Nem, erre gondolni sem akarok!
Lélekszakadva rohanok vissza a hotelhez. Mikor odaérek, az ütő is megáll bennem. Umi az ablakban áll, mint aki ugrani készül. Ne! Kérlek ne!
- Umi! - ordítok fel, mire megremeg és hátraesik.
Hála az istennek! Remélem nem esett nagyobb baja. Remélem, csak megijedt szegénykém. Felrohanok, veszem elő a kulcsot, de nincs is rá szükség. Az ajtó betörve. A levegőt kapkodva esem be és Umit a földön fekve találom. Lábai az égnek merednek, ő pedig sír. Odarohanok hozzá, táskámat levágom a sarokba és felemelem, magamhoz ölelem őt, hogy érezze, nincs semmi baj, én itt vagyok és megvédem, bármi történjen is. Zaklatott, de bújik hozzám, bár nem tudom azért-e, mert fél, vagy mert szégyelli magát. Hirtelen vörös foltot fedezek fel a karján. Vér. Megsérült? Felhúzom a pólóját és hatalmas véres sebhely éktelenkedik makulátlanul fehér bőrén.
- Mi történt Umi? Mi a baj, kicsim? - kérdem olyan lágyan, ahogy csak képes vagyok rá.
- Én... én... saj... saj... nálom... - hüppögi - Bo... bocsánat...
- Semmi baj, kincsem - suttogom. - Gyere, megnézzük ezt a csúnya sebet, jó? Nagyon fáj?
Nem válaszol, csak bólint. Felállok vele együtt, majd az ágyra teszem és kimegyek a fürdőbe. Van ott minden. Kötszer, fertőtlenítő és persze víz és egy rongy. Mindenre gondoltak. Visszamegyek. Umi az ágyon ül, magába roskadva. Óvatosan fejtem le róla a pólót, majd amikor a vizes ronggyal a sebéhez érek, felszisszen.
- Bocsánat. Nem akarlak bántani. Csak megtisztítom a sebet - mondom gyöngéden, mire bólint.
Sikerül lemosnom és lefertőtlenítem a sebét, aztán bekötöznöm. Aztán gyengéden megölelem. Úgy bújik hozzám, mint egy félős kiscica. Nagyon megijedhetett valamitől szegénykém. Ahogy bújik, érzem, hogy reszket. Halálra van rémülve. Biztos látott valamit, ami ennyire felzaklatta. Aztán hirtelen megszólal.
- Én... hogy jelentem neked a világot? - kérdi. - Mit jelent ez?
- Azt, hogy az életemet is feláldoznám, ha ezzel megvédhetnélek, kicsim - suttogom lágyan, őt ringatva. - Ha kell, meghalnék azért, hogy te élhess.
- Té... tényleg? - szemei nedvesek, ahogy rám néz.
- Szeretlek Umi - mondom ki, ami már régen bennem van. - Nekem csak te vagy, drágám. Szeretlek. Mindenkinél jobban. És ez mindig így lesz.
- És... Ai? - bukik ki belőle a kérdés, ami valószinüleg végig ott motoszkált benne. - Őt is... szereted?
- Őt másképp. Beléd vagyok szerelmes, és nem Aiba, Shotába, vagy Belé - mondom és lágyan megcsókolom.
Érzem, ahogy megdöbben, de nem húzódik el. Inkább csak meglepett, hiszen erre nem számított. Óvatosan kóstolgatom ajkait, vigyázva rá, hogy ne fájjon neki és ne tegyek semmi olyat, amivel elriaszthatom. Legnagyobb döbbenetemre, viszonozza a csókot, bár elég ügyetlenül és tapasztalatlanul. De nem baj. Ebből tudom, hogy nem fél már. De most nem akarok tovább menni ennél. Ha eljön az ideje, majd továbblépünk. Karjaival átöleli a nyakam és átadja magát nekem. Olyan aranyos. A csókja ügyetlen, de érzem, hogy bátor ő, csak segíteni kell neki. Finoman simogatom a hátát, hogy megnyugtassam, nem fogom őt bántani. Sose bántanám ezt a kis védtelen lényt.
|
| ef-chan | 2010. 03. 11. 19:11:01 | #4178 |
Karakter: Unmei (Kitagawa Yuu-nak)
Zene lett volna fülemnek a válasza, ha nem szövi bele rögtön Umit.
- Megint ő? - húzom össze dühösen a szemöldököm. Mindig csak Umi, és én? Én nem számítok? Akkor nem létezett Umi, mikor megígérted? - Velem mi lesz? - vonom kérdőre, durván számonkérve rajta a kimondatlan érzelmeim. A végtelen irigységet, ami felkorbácsol.
- Nem akarom őt megcsalni veled. Joga van tudni, hogy mi történt - feleli, mire csak beleharapok az ajkamba, s kesernyésen bólintok. Becsülöm érte, de belém tapos vele. Umi, mindig csak Umi. "De hiszen én is Umi vagyok valahol!" durcázom, mire valaki félretol.
- Yuu-san - rebeg a hangja, miközben végigsimít a szeretett férfi arcán. Meg tudnám fojtani.
- Tedd meg neki. Nem fogok haragudni. Megígérted és tudom, hogy szükség van rá. Okod volt megígérni és megbízom benned. - elképedve nézek rá. Valóban felajánlotta, valóban átadta nekem? Ő szelíd mosollyal pillant rám: " Te megadhatod neki azt, amire ő is vágyik. Yuu-san boldog lesz, s nekem csak ez számít." suttogja nekem, mire elszégyellem magam. Eszébe sem jutott a saját érzelmeit nézni, én pedig féltékenyen figyelem őt mindig. Milyen aranyos, ahogy elpirul, számára Yuu minden egyes érintése valami apró csoda, felértékelhetetlen ajándék. Pedig ez csak egy puszi volt, egy ártatlan gesztus, mégis még sokáig birizgálja ujjaival a saját ajkait, miközben szerény-riadtan átadja a terepet. "Minden kívánságát teljesítem" nyugtatom meg Umit, s visszalépek a reflektorfénybe.
- Mire vársz? Menjünk - kérdezem jókedvűen, s a kezem nyújtom. Szívem még hevesebben dobog a tudatra, most valóban megkaphatom, engedélyem van rá!
* * *
Nem tudom, mikor jártam itt, csak az érzés vezet, mégis magabiztos vagyok: az illat egyre erősebb. Hívogat az ösztönök szintjén egyre. Az utat azonban keresztezi még egy bolt. Érdeklődve figyelem vágyam tárgyát, ahogy bevásárol. Gondosan. A gyomrom megremeg, apró pillangók bontogatják belül apró szárnyaik. Így belegondolva még sosem voltam olyasvalakivel, akit nem magáért az aktusért kívánok. A gondolat elbizonytalanít, most először érzem magam egy csöppet zavarban. Lehunyom a szemem és erőt merítek tapasztalataimból. Mit számít, miért akarom, a hangsúly itt is azon van, hogy megkapjuk mindketten azt, amire várunk. Ki akarom elégíteni.
Egész besötétedik, mire megérkezünk. A negyed már kimutatja foga fehérjét, de ez engem nem zavar, s bár Yuun látom a viszolygás néhány jelét, követ, s én gyengéden vonva magam után vezetem végig a fertő eme bugyrán a bűnös menyország felé.
Hamarosan megállok, biztosan ez volt, bár megváltozott. De ez csak külsőség, az illat ugyanaz: állott izzadtság keveredik az élvezet gyönyörével, meghintve a málló tapéták penészes magányával. De most nem ébredek egyedül majd. Akaratlanul is elmosolyodom.
Míg intézkedik, én idomait vizsgálom, karcsú, de férfias vonalait, a nadrágból is formásan felsejlő hátsóját, haja selymességét. Beleremegek, s fürge léptekkel foglalom el a szobát. Nem olyan, mint volt, most rendezett, tiszta, de nem ver át, én érzem, érzem a fojtogatást. Yuu vajon hogyan szereti? Lámpalázas vagyok, olyan rég volt részem ilyenben. S ő csak játszik az idegeim feszes húrjain. Igaz, el kell ismernem, jól esik üresen kongó gyomromnak a finom, meleg étel, de csak felkorbácsol a gondolat, hogy mindezt róla is ehetném, vagy ő rólam... S még fürdenem is kell, amiben szintén csak annyi a zavaró, hogy tehetnénk együtt is. Kezd olyan érzésem lenni, mintha halogatná a dolgot, mintha arra várna, hogy ráunok és lelécelek. Amint eltűnik a fürdő ajtaja mögött, az ágyra heveredem. Végigforgolódtam az egészet. Kerestem a tökéletes pozitúrát, de csak nem akart összeállni. Feküdjek a hátamra, és hagyjam, hogy rövid hajam körbeöleljen kívánatosan? Vagy törjek a lényegre, és szégyellős kifejezést felvéve térdeljek fel az ágyra a fürdőszobaajtónak háttal? Esetleg feküdjek hasra, és álmodozón lövelljem felé az üzenetet: dugj meg? Végül egyszerűen csak leültem egyszerűen várakozva, nem voltam elégedett magammal.
Így talált rám, köntösből kilógó bőre még néhol csillogott az alattomosan ott maradt vízcseppektől. Végig kellett nyalnom a számon, olyannyira kiszáradt hirtelen. Ahogy az ágy süppedt be a teste súlya alatt, úgy süllyedtem én is az ösztönök szintjére. Már nem volt kérdés, mit tegyek, vezetett a szívem. Karjaim nyaka köré fonva csókoltam meg, s nem volt rest ő sem viszonozni eme gesztust. Az ösztönök láthatatlan eminenciása már kivetette ránk a hálóját, innen nincs visszaút.
Szinte beleremegek, mikor felhevült testemhez képest hűs kezei a bőrömhöz érnek, jóleső libabőrt rajzolva rájuk. Önkéntelenül sóhajtok fel, s ködösülő tekintettel, egyre nagyobb étvággyal pillantok rá, hogy kevéske tétovázás után végigkóstolhassam nyaka finom, puha, és érzékeny bőrét, miközben a köntös féltékeny kedvesként hullik alá, szabad utat engedve a levegőnek, hogy végigbizsergessen.
Míg passzív szemlélőbe megy át, önbizalommal töltve el szívem, kezeim a tettek mezejére lépnek, s megszabadítom az utolsó korláttól, amely még zavarón köztünk feszül, a puhán rá simuló köntöstől, amelynek azonnal helyébe kívánnék lépni, de átveszi a kezdeményezést, s különösebb nehézség nélkül dönt a paplan habjaiba. Elmosolyodom, tehát ő a főnök, s nincs szüksége segítségre. Megértettem.
- Így kényelmesebb - búgja, de nincs szükségem a magyarázatra. Engedelmes jószágként terülök el, s lehunyt szemmel élvezem ki minden érintés gyötrően kínzó mámorát. Serény karmester, ősi dallamra bújt, s nem mutatkozom fukarnak, lelkiismeretesen nyögök fel minden egyes jóleső érintés után. A legmélyebb bugyrok mélyére taszít, s remegve fohászkodom csak felszabadításért.
Pedig az még távol, még épp hogy csak belekezdtünk... Rabszolga vagyok, hűséges és odaadó, minden porcikám a tiéd, könyörgöm, vedd el!
Reszketek, míg fülemmel játszik, a lehelete végigcsiklandozza a hallójáratom, s jólesően rándulok össze az apró fájdalomingerre, amelyet fogai indítanak hullámzó útjára. Lélegzetem elviselhetetlen tempóra váltott, szinte könyörög az egész testem, végre lépjen komolyabb akcióba, mert megőrülök! Egy pillanatra mégis megcsap a hűvös szellő, de ez nem kívülről jövő érzés, ez belülről. Lelki szemeim kipattannak, s Umit látom, zavartan lapul a falnak, de kétségtelen, engem figyel, a kíváncsiság felébredt benne is, csak épp bátorsága nincs ahhoz, hogy a helyemben lehessen. Pedig érdekelné, látom. Homályos mosollyal ragadom meg, s a homlokára lehelt csókkal átadom érzelmeim egy kisebb hullámát, mire vörösen tántorodik meg, de a kezét nem eresztem: tudni akarod, milyen, hát jól figyelj!
A kis közjáték után még intenzívebb, mindent elborító körkörös hullámok indulnak meg a mellbimbómtól egész a lábujjamig, amikor ismét Yuura koncentrálok.
- Tetszik? - érdeklődik, pedig nem voltam fukar a visszacsatolásokkal. Azonban, ha nem válaszolok, megfoszt a folytatástól, így erőszakosan préselem ki magamból a türelmetlen segélykiáltást: - Foly... tasd... Yuu... Akar... lak...
Tovább folytatja kínzásom, közelítve egyre tüzelőbb ágyékomig. Szétfolyik a világ a szemeim előtt, kapaszkodom kell! Gyengéden a hajába túrok, és éhesen húzom fel számig újabb édes csókot lopva, s csendesen belerándulva keze határozott szorításába, amellyel körbefonja vágyam, majd magába a mozgásba. Reflexszerűen terpesztem szét lábaim, feltárva a gyönyörök kapuját hívogatón, kapaszkodva. Mégis erőtlenül hullok vissza az ágyra vonaglón nyögve, mikor másik keze szabadon ereszt, hogy a szekrénykén álló apró tubussal foglalkozzon egy röpke másodpercig. Tudtam, mi következik, a lélegzetvételnyi szünet, a krémes anyag cuppanása egyértelműen jelezték, mégis összerándultam egy egész kicsit a fájdalomtól, amelynek tudattalanul is hangot adtam. Mindig fáj, de koránt sem ilyen felkorbácsolóan kellemesen bizseregve: ennyit számít a gyengédség? Hamar hozzáidomulok az új helyzethez, ellazulva fogadom be az újabb és újabb ujjakat, ezzel egyidőben megfogalmazódik bennem az igény: meg akarom kóstolni! Érdekérvényesítésre pedig azt a pillanatot választottam, mikor ismét apró szünethez jutottam. Gyors és határozott mozdulattal termettem felette, hogy végre számba vehessem. Jóleső hevességgel kap a hajamba, hogy elragadhassa végre őt is a hév, amely boldogsággal tölt el. Azt akartam, hogy ő is elepedjen a végére, hogy belökjem abba a mély verembe, ahol már csak egy dolog létezik miden mást felülírva: boldog beteljesülés. Az akartam, hogy abban a pillanatban majd én lehessek az egyetlen megoldás, felejtődjön el minden, Umi, Shota, Ő, s csak egy valaki maradjon: Ai.
Nem kellett sokat kényeztetnem, felnézve ugyanolyan ködös tekintet pillantott vissza rám, mint amilyen ködös az enyém is volt. Széttárt lábbal, és széttárt szívvel kínálkoztam fel, s már nem volt ereje tovább gyötörni, mert az már neki is kín lett volna: fürgén kerül fel az óvszer, hogy fölém hajolva ismét beteríthessen illatával, s ezzel egyidőben végre belém hatolhasson. Vágytól csöpögő feszítő fájdalom rajzol apró könnycseppet a szemem sarkába, s pírt a hagymázas kéjláztól égő arcomra. Lassú, de egyenletes ütemű táncra invitál, s a fájdalom fénypontjait hamarosan felváltják a kéj illatos virágai, a szenvedély csodaországba repít, s immáron egymásnak feszülő testtel áldozunk ősi istenek oltárán, összetartozva. Hajlékonyan követem minden mozdulatát, s tollpiheként simulok hozzá az új pózban, még mélyebben fogadva magamba, ösztönök mozgatnak, immáron a sajátjaim, megkaptam a stafétát, s nem is vagyok rest kihasználni, ütemesen diktálom az egyre feszesebb tempót, s ezzel egyidőben a határaim feszegetem. Meddig bírom még az intenzív ingereket? Meddig nyújthatom el ezt az édes pillanatot? A pillanat már a nyomomban van, s én még vadabbul mozogva menekülök előle, mégis felé hajszolva saját magam, hogy végül egy utolsó, hangos nyögés kíséretben testem megmerevedjen: erre a pillanatra magam is ragyogó angyallá váltam.
A legnagyobb magaslat után pihegve hullok alá, míg vállára nem zuhan fejem, s vissza nem térek a szoba falai közé, vissza meleg, biztonságos karjai közé. Hol hagytam a lélegzetem? Ismét az ágyra dönt, hagyom, de kapaszkodom, keresem elveszett lélegzetem, s érzem, ahogy rendet tesz körülöttünk. Hogy mit éreztem, kár pazarolni rá a szavakat, képtelenek lennének lefesteni, többet árul el testem, amely egyértelműen magán viseli az elmúlt percek minden nyomát.
Hirtelen nyitom fel a szemem, mielőtt még álomba szenderednék véletlenül csusszanva át a határon: - Köszönöm - mosolygom. Vágytam a szexre, de sokkal többet kaptam, teljes kielégültséget.
- Nem tettem semmi különöset - feleli dörmögősen, mint valami aranyos plüssmedve. Állítását ölelésével és simogatásával támasztja alá, amely ismét sóhajt csal elő belőlem. Jóleső levegőmorajlást.
- Nem hagytál cserben. Már értem, Umi miért szeret téged - és én is. - Mert megteszed, amit meg kell tenned, akkor is, ha nehéz - bár ne lett volna kötelesség...
- Nem kötelességből feküdtem le veled - ne bolondíts tovább kérlek, így is menthetetlenül függővé váltam. - Bár részint igen - miért fáj mégis a valóság, a tények? - De valójában... - ne beszélj, ne rontsd el, hagy élvezzem még az utórengéseket egy kicsit... - azt hiszem én is akartam - hogyan? - Csak épp féltem, mi lenne belőle - Umi igaz?
- Tudom - felelem. Azt hiszem, tényleg tudom, vagy legalább is sejtem, mire akar kilyukadni. De ne beszéljünk erről, a szavak csak megmérgeznek mindent... - És most mi lesz? Mégis elmész? - terelek. Mert ez is fontos, Uminak is...
- Nem beszélhetnénk meg ezt holnap? - bólintok, legyen, úgy sincs sok energiám már. Boldogan bújok szorosan hozzá, hogy pillanatokkal később már boldogan járjam az álmok világát.
* * *
Különös frissességgel keveredő fáradtság járja át a tagjaim, ahogy lassan magamhoz térek. Ködös álomkép csupán számomra a tegnap, s bár boldognak érzem magam, mégis rág valami ismeretlen bogár, az irigység. Ő meg tudta adni azt Yuu-sannak, amit én nem... Felülve rögtön megpillantom, nagyon másra nem is terelődhetett volna a tekintetem, hogy aztán szégyellősen vetüljön máshova. Ő mellém ülve megsimogatja a fejem. Ugyanazokkal a kezekkel, amelyekkel tegnap bebarangolta közös testünk. Nem szabadna így éreznem, mert megengedtem, mégis, annyira rossz itt belül.
- Jó reggelt Yuu-san - suttogom a szavakat, nem akarom, hogy bármit is megsejtsen. - Ai jól érezte magát. Köszönöm! - Ai jól érezte magát... én meg annyira szánalmasan nyomorúságosnak látom saját magam.
- Ne köszönd! Én köszönöm, hogy nem haragszol és megengedted. Öltözz fel. Ki kell mosatnom pár ruhát, ha nem akarunk koszosan járni - az ajkaim rágcsálom, mennyire másnak lát, mint amilyen valójában vagyok. De nem szabad megtudnia, mert akkor nem szeret majd többé, akkor majd nem kell neki Umi.
Jól jött a tennivaló, legalább szabadulhattam a fülledt éjszaka illataitól terhes szoba levegőjétől, s vele együtt talán az érzéseim is hátrahagyom az álom borgőzös ködjével egyetemben.
* * *
Többnyire csak a szemem sarkából mertem figyelni ténykedését, de tekintetem sokszor még így is vándorútra tévedt, s pironkodva azon kaptam magam, hogy elidőztem kezein, széles hátán, formás fenekén, s lélegzetem elnehezedik. A tegnap emlékei el-elöntöttek, pedig csak kívülről szemléltem őket csendesen. Ai furcsán volt "kegyes", amikor betekintést engedett a szenvedély titkaiba, hagyva, hogy a forróság rajtam is végigvibráljon. Hogy jót tett-e? Fogalmam sincs, a történtek közelebb is hoztak hozzá, de megalapozták a távolság egyre vastagodó falát is, azt a gátat, melyet a frusztráció táplál: attól a fájdalomtól való örökös rettegés, amely az elvesztésével járna. Minél inkább mélyült azon meggyőződésembe vetett hitem, hogy képtelen lennék lemondani róla, annál inkább éreztem, ezzel az erős ragaszkodással önmagam szorítom egyre erősebben a nyakam köré tekeredett láncot.
Csak vergődöm, s képtelen vagyok még ezzel is megbirkózni, képtelen vagyok elmondani a kétségeim, még csak megfogalmazni sem vagyok képes őket kristálytisztán. Talán mert mindannyian mást érzünk, s még én sem vagyok egységes: ezért tudok csak zavart félrepillantással válaszolni mosolyaira annak ellenére, hogy legszívesebben hozzásimulnék, hogy szerethessen úgy igazán. Csak az érthet, aki kívánt már valamit annyira, hogy legszívesebben magához szorította volna, hogy sose menekülhessen, vagy vehesse el más, de retteg még megérinteni is, nehogy elillanjon az érintés nyomán, semmivé foszlatva az illúziót.
Jobb híján maradt a tárcsában forgó ruhákkal való azonosulás (?). Valamint egyfajta irigység irányukban is: ők képesek megtisztulni, én csak bemocskolt testem ajánlhatom fel újra meg újra. Értéktelen cserepeket nyújthatok csupán ezeréves kínai váza helyett...
- Elnézést, tudna nekem segíteni? - csendül fel a frissen csilingelő hang, s egy fiatal lány alakja tolakodik be a képbe. Csendesen, de fenntartással figyelem, ahogy Yuu-sanhoz közeledik egy ruhakupaccal, s Yuu-san kinyitja neki az egyik üresen álló mosógép ajtaját. Ajkam rosszallóan megrándul, mikor a lány leejt egy ruhadarabot. Véletlennek tűnhetett, de erre érzékeny vagyok, visít szerencsétlenkedéséből a tudatos szándékosság. Meredten követem az ártatlan eseményeket, Yuu-san reflexből emeli fel a ruhadarabot, egy alsóneműt, a lány pedig zavartan megköszöni, s milyen jól bejött a hadművelet, már is élénk csicsergéssel kezdhet bele a beszélgetés fenntartásába, nonverbális jelekkel közvetítve szimpátiáját.
A szám kesernyés epe önti el, agyam pedig sárga gáztól terhes. Nem más szállt el, ez valóban bennem gyűlik, ez én vagyok. Úristen, ez tényleg én vagyok?
- Elég! - hangom erős, keresztülmetsz minden zajló párbeszédet. Kettejük között állok, vele szemben, farkasszemet nézve ellenségemmel. Yuu-sant nem látom, csak a lány döbbent arcát, amelyből visszatükröződik saját remegő dühöm. Egyértelműsítettem vetélytársam számára, ő az enyém. Csak az enyém!
A lány felébredve pillanatnyi merevségéből, azonnal mosolyt küld felém, mérgezett kökörcsint.
- Örvendek, Kotomo vagyok. Te ki vagy, Yuu-san öccse? - nyújtja felém barátságosan a kezét, de ezzel nem ver át. Durván ütöm el magamtól, még ez a rövid, elutasító érinzés is undort vált ki belőlem. Idegesen törölgetem hát kezem a felsőmbe, miközben remegő hangon replikázok:
- Hogy mered Yuu-sannak hívni?! - csak én hívhatom így, más ne akarja ilyen bensőségesen nevezni! - Ő csak az enyém! Én a ... - szeretője vagyok? Torkomon forr a kimondatlan szó, a hurrikán pedig kitörőben. Hiszen minek nevezhetném magam? Ki vagyok én neki? Umi? Aki a világot jelenti neki, de hogyan? Mint egy páciens? Egy öccs? Egy szerető? A nagy Ő? Melyik a sok "világot jelented nekem"-ből?
Yuu-san keze az enyémre fonódik, amely úgy megrémiszt, mint a nyulat a puska dörrenése. Kitéptem magam a szorításból, s kibuggyanó könnycseppeim hagyva hátra rohantam el, minél messzebb, s mikor már úgy éreztem, elég messze jutottam, összekuporodva adtam a világ tudtára üvöltő zokogásom minden kínját. A sarokban vihogott a zöldszemű szörny.
* * *
Nem tudom, mennyi ideig ücsörögtem összekuporodva a fal tövében, nem volt kialakult időképem, a napszakok váltakozását is csak távolról érzékeltem. Mit számít, hogy kékeszölden, sárgán vagy narancsba borulva süt a nap, mit számít, ha rám borul a sötétség? Nincs dolgom, nem rohanok sehova, csupán létezem a tér-idő koordinálta világban, s azon szerencsés (?) kevesek egyike vagyok, akiket nem köt gúzsba e két koordinátatengely. Sokára nyitottam ki a szemem újra, és álltam fel. Árnyak mocorogtak körülöttem, de nem zavartak volna, ha ő nem tűnik fel. Nem volt arca, nem volt szeme, mégis égetett a tekintete. Apró pontnak éreztem magam, apró prédának, amelyre kivetette karmait a Ragadozó, a mindenkinél hatalmasabb Sötét Úr. Rettegtem, s közeledtére halkan szűkölni kezdtem, mint a sarokba sorított állat, idegesen tekintgettem jobbra-balra, keresve valami rést, a menekülés halvány szikráját.
Akkor akadt a kezembe: valami hulladék faanyag lehetett. Gondolkodás nélkül vágtam hozzá, majd nekiiramodtam. Szaladtam, ahogy a lábam bírta, sípolt a tüdőm, mire forgalmasabb utcára tévedtem, s riadtan sikoltozva próbáltam kikeveredni az emberáradatból. A kiborulás szélén álltam, az emberek közelsége és mennyisége őrjítő volt, s közben a nyomomban ólálkodott ő is. Yuu-san!...
Azt hittem, megmenekülhetek, azt hittem, szabadulhatok, de a következő percben mindent betöltött a fény, majd eltűnt a talaj, hogy csak a fájdalom maradjon, és ő, ahogy vigyorog rám. Ismét emberek: zaj, ordibálás, sírás, majd valami egészen új vinnyogás: a sziréna hangja.
* * *
Magam elé meredtem, semmire sem reagálva, mikor belépett, s megkönnyebbült sóhajjal ölelt meg. Tűrtem, de nyomát sem mutattam annak, hogy észlelném, mi történik körülöttem. Próbált a szemembe nézni, de csak az arcom láthatta, íriszeim fényét nem kaphatta el, messze jártak a távolt kutatva. Gond felhői borították be arcát, elnyomva a megkönnyebbülés sugarait.
Az ajka szóra nyílt, megfogta a kezem, de nem értettem, mit mond, nem jutott el az agyamig a hang. Teljes katatón sokk.
Fáradtan hajtotta ölembe a fejét, s rázkódni kezdett. Sír? Miattam? Szégyellem, de képtelen vagyok bármire, pedig annyira akarom. Zokogás nélküli könnyek indulnak el az arcomon hajára hullva. Későn kapcsolva pillant fel, hogy letörölhesse őket, s apró puszit nyomjon arcomra, majd ajkaimra.
- Térj vissza, Umi, kérlek! - suttogja, mégis üvöltve visszhangzanak a szavak, s bár aktívabb nem lettem, végre őt láttam, íriszeim végre befogták minden részletét, a gond rajzolta apró barázdákat.
Egy természetes mozdulat, egyetlen jelentéktelen pislantás, ennyi kellett, hogy a kép jelentősen megváltozzon: Yuu-san ugyan Yuu-san maradt, de hamvas bőre lemállott, s előmeredezett orrfacsaró bűzű húsa, amelyben fehér lárvák furkálták saját járataikat, vele tömve állandóan éhező bendőjük. Pupillám egész apró ponttá szűkült, a ajkaim néma sikolyra nyíltak.
* * *
Felriadtam. Körülöttem délutáni fényben fürdött a sikátor. Álmodtam volna? Még emléke is elborzaszt, s helyváltoztatásra késztet. Eltelt-e egy nap, egy hét vagy több, esetleg csak néhány óra, alig pár perc pergett csak le a világ homokóráján? Nem is akartam elgondolkodni rajta, csak a rothadó arc képe kísértett egyre a fejemben, mint egy rossz ómen.
Hogy találtam vissza a hotelhez? Ugyanolyan titok, mint az, hova igyekszik az emlékeit vesztő Alzheimer-kóros képzavaros óráiban határozott útvonalat követve. Senki sem törődött azzal, hogy felszaladtam a lépcsőn, keresve a szobaajtót, hogy kétségbeesetten rángatom a kilincset, de az nem nyílik, hogy artikulátlan ordítozás közepette tépem, vágom az ajtó farostját, hogy az nagyot nyögve enged az erőszaknak, hogy térdre rogyva sikoltok a rendezett ürességtől, miközben a farosttal együtt szétzúzott vállam is vérzik és sajog, s végül, hogy a kitárt ablak párkányára állok kifejezéstelenül semmilyen tekintettel.
De megkeresi anyát!...
Azt sem tudja, Umi merre van! - soha nem látom viszont, soha többé!
De ő egy angyal, varázsereje van...
A földön az angyal is csak ember, nem képes igazi csodákra...
Talán meg kell halnom, talán a halál szaga figyelmeztetés volt, talán Neki volt igaza: ha igazán szeretem, nem keverem bele, nem rántom magammal, inkább eltűnök atomjaira bomolva szét.
- Umi! - riadtan csúszok meg az alulról felzengő hangra. Az egyensúly sorsomra hagy, s hatalmas puffanással zuhanok a hátamra, mire fájdalmasan felsajog összezúzott vállam. Lábaim az "égnek" merednek, én pedig felzokogva szemezek a plafonnal. Kis híján meghaltam... El kell mesélnem neki mindent, nem mehetünk tovább, nem áshatunk mélyebbre, A Sötét Úr leselkedik ránk, és az enyészet jár a nyomában.
|
|
