|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Rauko | 2011. 06. 20. 12:04:58 | #14369 |
Karakter: Oliver
Megjegyzés: ~ Andromnak
Megköszöni a körtét, de még mindig ugyanazt a keserűséget látom benne, amit állandóan. Tudom, hogy neki milyen érzés lehet, hiszen az ősz önmagában is szomorú dolog, de épp ezért kellene belénk kapaszkodnia. Belém, és a testvéreinkbe. De ahogy megemlítem őket, ugyanaz a régi dolog.... hogy szerinte nem szeretik őt. Pedig ez butaság! Mindketten szeretik, csak nem tudják, hogy mit kezdjenek vele, hiszen Ignatius annyira visszahúzódó alkat. Más, mint mi.
Még beszélgetünk picit, aztán elrepülünk, de örülök is neki. Szeretem nézni Ignatius évszakját. Olyan jó látni a sárga-vörös faleveleket, a szántókon, szőlőkben dolgozó embereket... szeretem nézni őket.
- Furcsa nem? - kérdezi hirtelen, mire picit összerezzenek a meglepettségtől, de kíváncsian fordulok felé. - Furcsa az emberi faj.
- Hogy érted ezt?
- Küszködnek egész életükben, holott alig hetven év áll a rendelkezésükre. Semmi a mi halhatatlanságunkhoz képest. Vajon miért csinálják? Mi a jó az állandó küzdésben, az úgynevezett pénz utáni hajszában? Miért jó nekik a szenvedés?
- De sokszor boldogok is - mondom neki, mert így is van. - Láttám már boldog embereket nevetni, táncolni, és... - És azt csinálni... de erre igazán nem akartam kitérni, hiszen véletlen volt az egész! Csak arra repültem, és az a pár ott csinálta, egy réten, az egyik erdőben. - Mi az? - pillantok rá vörös fejjel.
- Csak nem arra gondoltál, amire szerintem gondoltál? - Hát, örülök, hogy vidám, de akkor is! Ez nekem kellemetlen... - Nahát, nem is gondoltam, hogy a kis Olivernek néha vannak romantikus gondolatai.
- Nem is! Ne hozz zavarba, Ignatius! - intem meg, de ami történik...
Közelebb hajol, és már várom, hogy megtörténjen... amikor nem történik semmi. Megremegek a visszafojtott érzelmektől és hirtelen eszembe jut, hogy mit mondtak a testvéreim. Talán igaz... talán másképp gondolok Ignatiusra, mint kellene. Aztán megint megjelenik, és egy szál őszi rózsát tart felém.
- A tiéd. Kiengesztelésképpen - mondja, mire mosolyogva elveszem tőle és megszagolom. Kellemes illata van...
- Köszönöm - fordulok felé elpirulva, és hirtelen gonosz ötletem támad. Ha ő játszhat, akkor én is.
A szemébe nézve hajolok közelebb, de direkt nem az ajkai felé, hanem az arcára nyomok egy puszit, de közel a szájához, majd halkan suttogok. - Ez kedves tőled - sóhajtom, és elhajolok tőle, majd vidáman, kezemben a rózsámmal felröppenek, és onnan kacagok rá. Már ő is mosolyog, ami boldoggá tesz. Szeretem, ha vidám... olyankor sokkal szebb.
Hirtelen egy kellemes, édeskés fuvallatot érzek, és lepillantok Ignatiusra, aki felsóhajt, majd felreppen mellém. A következő pillanatban csillámok jelennek meg a levegőben és egy halk pukkanás után egy pici tündérfiú repül elénk.
- Oliver, Ignatius - mosolyog ránk a kicsike. - Örülök, hogy együtt látlak titeket. - Elkomoruló arca miatt közelebb repülök és hagyom, hogy a tenyerembe szálljon. Picike, mint az egyik ujjam. Ő Természetanya követeinek egyike.
- Milyen üzenetet hoztál nekünk? - kérdezem bátorítóan.
- Hát... az Anyánk azt üzeni, hogy viharokat kell támasztanotok - jelenti be, és rám néz. - Neked is, Oliver. - Összerezzenek. - Sajnálom, de sürgős, és nem tudom az okát. - Meghajol és el is tűnik ugyanolyan fényjátékkal és pukkanással, ahogy érkezett.
- Jól vagy? - kérdezi Ignatius és a vállamra teszi a kezét. Hálásan mosolygok rá, és akaratlanul, de minél jobban próbálok a tenyerébe simulni.
- Persze - felelem. - Csak tudod, hogy nem szeretem a viharokat - hajtom le a fejem. - A cseresznyefáimnak olyan szép virágai nőttek idén - sóhajtok fel. - Ha egy hatalmas vihart kell csinálnom, a virágoknak baja eshet...
- De helyrejön, mint mindig - mosolyog rám. Hirtelen hideg fuvallat csap meg mindkettőnket, mire Ignatius morog valamit, és a következő pillanatban mellénk repül Neva.
- Oliver, örülök, hogy megtaláltalak - mosolyog rám, majd Ignatius elé libben. - Örülök, hogy végre te is itt vagy, testvérem - sóhajtja, és magához öleli. Milyen szépek együtt... de tudom, hogy Ignatius nem örül ennek, így megszólalok.
- Miért kerestél minket, Neva? - kérdezem.
- A küldönc - sóhajtja. - Veled kell mennem. - Ahogy kimondja, kiszalad a vér az arcomból.
- Nem... nem akarom - suttogom, hiszen tudom, mi jön.
- Sajnálom, de nincs választásunk. Személyesen beszéltem az Anyánkkal, de csak annyit felelt, hogy ez egy ilyen év lesz - szomorúan teszi a vállamra a kezét. - Menjünk, essünk túl rajta.
***
Ignatius is elment a dolgára, és én is, Nevával. Sírva hagyom neki, hogy az általam generált viharba beavatkozva megfagyassza a fácskáimat, a virágocskáimat, mindent. Potyognak a könnyeim, ahogy pici segédeim is sírnak körülöttem. Neva együttérző, próbálja nagyon gyorsan csinálni, hogy ne kelljen semminek szenvednie. Az embereken is látszik... érződik a szomorúság. Ezzel nagyon rossz év elé néznek, és Sunny sem tehet majd semmit.
Amikor végez nem szól, rám néz, de el is illan. Én nem tudok mit tenni. Sírva nézem a fagyott, havas tájat, a földön heverő virágocskákat, és pityergek.
Ahogy leszállok, megölelem az egyik fát és a bocsánatáért esedezem, amikor megérzem magam mögött a fák édesen keserű illatát. Gondolkodás nélkül fordulok Ignatius felé, és fel sem pillantva repülök a karjaiba zokogva.
- Nem akartam ezt - szipogom. - Olyan rossz ezt csinálni, és mostanában alig van időm kinevelni valamit, valahol mindig ez történik - sóhajtom halkan, és felnézek rá. Olyan szép... - Olyan jó, hogy itt vagy - suttogom.
|
| Andro | 2011. 05. 17. 09:42:14 | #13646 |
Karakter: Ignatius
Megjegyzés: (Olivernek)
Magányosan ülök a kedvenc sziklámon. Már nincs semmi dolgom, hiszen jelenleg csak a világ egy harmadán van ősz. Befestettem a lombokat, az őszi gyümölcsök már érnek, és a többi dolgot a tündérkéim is el tudják végezni. Nézelődöm. Hamarosan alkonyodik, és a nap be fogja ragyoni a tájat. Pont mint Oliver. De miért gondolok rá? Ő a testvérem, bár igaz, hogy Sunny és Neva nem állnak közel hozzám. Ők lenéznek, megvetnek, és talán félnek is tőlem. Nem értenek meg. Neva hűvös, Sunny meleg és virgonc. Oliver pedig... Ő az Élet, a Születés. Én a Halál vagyok, hiszen ősszel minden elhullik és meghal, hogy aztán a hó alatt, a télen átaludja magát és tavasszal új életre keljen. Mégis, szeretem az őszt, hiszen ezt kaptam ajándékul Természetanyától.
Oliver... Miért gondolok rá mostanában olyan gyakran? Talán, mert ő az egyetlen, aki önszántából is meglátogat. A többiek maximum évente egyszer, de akkor is úgy viselkednek velem, mintha nem tartoznék közéjük. Oliver az egyetlen, aki szívesen beszélget velem, és én is élvezem a társaságát, amíg nem beszél túl sokat.
Végignézek az alattam elnyúló tájon. A távolban valahol házak állnak, bennük emberek élnek. Alattam már a fák színes levélbe borultak, a fű kezd megsárgulni, a madarak pedig elhagyják a tájat, hogy máshol töltsék a telet. Szomorú dolog, de nekem ez jutott. Aztán hirtelen egy kedves hang zökkent ki álmodozásomból.
- Ignatius - Oliver az. Megfordulok, lassan, és ránézek. Most is gyönyörű. A szőke-rózsaszín haja, pajkos, zöld szemei, sudár alakja, háromszínű szárnya mindig ámulatba ejt. - Remélem, hogy nem zavarlak - mosolyog rám kedvesen és egy kortét nyúljt felém. - Hoztam neked egy kis ajándékot, remélem, hogy ízleni fog majd!
Halványan rámosolygok, majd intek, jöjjön közelebb. Ő sosem zavar. Odajön hozzám, és átnyújta a körtét, majd leül mellém. Nem szól, de érzem, hogy engem néz.
- Köszönöm! - mondom halkan, majd beleharapok a körtébe. - Miért jöttél? Régen nem jártál erre, Oliver.
- Sajnálom - a hangja bűnbánó. Utálom, ha szomorú. Neki vidámnak kéne lennie, hiszen ő a Tavasz. - Mostanában sok dolgom volt. Körbejártam a világot és meglátogattam a többieket is - csacsog. Szeretem hallani a hangját. Olyan, mint a napsugár. - Azt mondják, hiányolnak.
- Ja, persze - gúnyosan felnevetek. - Biztos ezért viselkednek velem úgy, ahogy.
- Ignatius, ne beszélj így! - fedd meg komolyan. - Ők a testvéreink.
- Attól még nem kötelességem kedvelni őket, ha ők nem kedvelnek - mutatok rá. - Te más vagy, Oliver, te mindenkivel kedves vagy. De nem csoda, a te évszakod a születésé.
Elgondolkodva néz rám, de nem válaszolok. A társalgás hétköznapi dolgokra terelődik, miközben intek, hogy repüljünk egyet. Meguntam az üldögélést. Oliver pedig boldogan tesz eleget a kérésemnek. Tündéreim tudják, hol találnak, ha végeztek a munkával.
Erdők felett repülünk, majd mezők fölött. Aztán hamarosan egy szántóföld fölött, ahol már folyik a munka. Egy fa ágára telepedünk a búzaföld mellett. Emberek szorgos munkáját nézzük. Néha szeretem bámulni őket, elképzelni, hogyan élnek, miért csinálják ezt. Oliver mellettem ül, nem szól.
- Furcsa nem? - kérdem, mire felém fordul. - Furcsa az emberi faj.
- Hogy érted ezt? - látom, nem érti.
- Küszködnek egész életükben, holott alig hetven év áll a rendelkezésükre. Semmi a mi halhatatlanságunkhoz képest - válaszolom. - Vajon miért csinálják? Mi a jó az állandó küzdésben, az úgynevezett pénz utáni hajszában? Miért jó nekik a szenvedés?
- De sokszor boldogok is - jegyzi meg Oliver. - Láttám már boldog embereket nevetni, táncolni, és... - elvörösödik. Halkan felkuncogok. - Mi az? - néz rám még mindig vörös pofival.
- Csak nem arra gondoltál, amire szerintem gondoltál? - kérdem mosolyogva. Néha szoktam vidám is lenni, és Oliver mellett ez nem nehéz. - Nahát, nem is gondoltam, hogy a kis Olivernek néha vannak romantikus gondolatai.
- Nem is! - kiált fel. - Ne hozz zavarba, Ignatius!
Széttárom a kezeimet, mint aki nem csinált semmit. Aztán lassan felé hajolok, ő pedig hátrál, egészen a fa törzséig. Nem, nem akarom megcsókolni, és látom, hogy lehunyja a szemét, amikor az arcom már csak pár centire van tőle. Akkor visszahúzódom. Ő pedig kinyitja a szemét, és látom benne a felháborodást. Leszállok a földre. Egy őszirózsa virít a fa alatt, vajon hogy került ide? Leszedem és megígérem, jövőre többen fognak itt virágozni. Felreppenek, és Olivernek nyújtom a rózsaszín rózsát.
- A tiéd. Kiengesztelésképpen - mondom.
|
| Rauko | 2011. 05. 11. 09:40:17 | #13561 |
Karakter: Oliver
Megjegyzés: ~ Andromnak
Most sincs sok dolgom. Azt hiszem, rengeteg szabadidőm van mostanában, hiszen tavasz vagy egyáltalán nincs az évszakok között, vagy ahol van, ott a tündéreim is elvégzik a feladatot. Mondjuk, azt ígérték a testvéreink, hogy jövőre már mi is komolyabb szerepet kapunk. Hát, nagyon várom. Sunny, a nyárért felelős testvérünk, és Neva, a tél felelőse viszont rengeteget dolgozik. Sajnos, mi egyiküknek sem nagyon tudunk segíteni, most azonban, hogy minden feladatomat elvégeztem, már párat előre is, azt hiszem, valami móka után kellene néznem.
Felkeresem Sunnyt, aki épp Afrikában időzik, az állandó nyár országában van egy kis dolga. Hosszú keresgélés után az egyik sivatagban találom meg, egy oázis közepén pihen, egyedül.
- Sunny - szólítom meg, mire rám néz. A haja kékes árnyalatú, tőlem picit magasabb, kékek a szemei is.
- Nahát, Oliver, mit keresel te erre? - ugrik azonnal a nyakamba, és szorosan megölel.
- Nem volt dolgom. Ami volt, elvégeztem, azt a pár országot meg ellátják a segítőim - mosolygok rá.
- Néha örülök, hogy nekem ennyi dolgom van - sóhajt fel, és elengedve visszaül a kis tó szélére. Ritka az ilyen szép oázis a sivatagban, mint ez. - Nem fair veletek szemben, hogy nincs munkátok. Tényleg, Ignatius? - kérdezi.
- Nem tudom, előbb téged és Nevát akartam felkeresni, utána megnézem, hogy merre járhat - felelem.
- Viseld gondját, tudod, hogy sosem szeretett minket túlzottan - mondja szomorkásan.
- Ugyan, te is tudod, hogy ő senkivel sincs túl jóban. Engem is ritkán visel el, van, hogy a közelébe sem mehetek. - És ez rossz. Szeretem Ignatius, a legszebb szerintem mindannyiunk közül. A haja maga a csoda és a szárnyai is különlegesek. Mint egy pillangó!
- Oliver - szólít meg ki tudja hanyadszorra Sunny. - Megint elgondolkodtál - int meg, de mindketten felnevetünk.
- Bocsáss meg, csak eszembe jutottak Ignatius szárnyai... olyan szépek - sóhajtok fel ábrándozva.
- Még mindig úgy vélem, hogy sokat gondolsz rá - jegyzi meg, de csak ránézek, és felállok.
- Mennem kell - jelentem be, és már fel is szállva repülök tova. nem haragszom rá, de kicsit unalmas, hogy szerinte és Neva szerint is rengeteget gondolok Ignatiusra, ok nélkül. De mindig okkal gondolok rá. Vagy a haja, vagy a szárnya... ok nélkül nem is lehet gondolni senkire!
Nevánál végül ugyanez van. Ráadásul itt fázom is! Nem szeretek nála lenni, csak akkor találkozunk és beszélgetünk többet, ha közösen futunk össze valahol, tanácskozni, vagy bármi más. Mostanában sokat kellett, hiszen Természetanyánk rendesen megnehezíti a munkánkat a dühkitöréseivel. Vagy pusztító forróság, vagy dermesztő, mínusz hatvan fokos hideg... de egyikben sincs szerepem. Na, mindegy. Ideje, hogy megkeressem Ignatiust. Hiányzik már.
Miközben Európa felett keresgélek, végig azon jár az eszem, amit Neva és Sunny mondott. Túl sokat gondolnék rá? De ez butaság. Mindegyikükre szoktam gondolni. Ha rájuk nem is minden nap, mint Ignatiusra, de akkor is szoktam, na! Felrémlik előttem a múltkori, hármas beszélgetés, amikor valami sz-betűs szóról magyaráztak nekem. Mi is volt...
Szer. Szerel.... nem. Szeret! Igen. Szeretés.... szeretgetés, szerelem... azt hiszem, ez volt az. Rájöttünk, hogy ilyet egyikünk sem érzett még, de a Természetanya szerint tudunk ilyet is, és ha eljön az ideje, akkor minden világos lesz. Kicsit izgatott vagyok emiatt, pláne, hogy akkor azt mondta Neva, hogy szerinte én szeretem Ignatiust. Mármint azzal, amit tudunk, de még nem éreztük. testvérként szeretem is! Sőt! Imádom! Erről jut eszembe.
Leszállok, és leszedek egy körtét az egyik fáról. Megsimogatom cserébe és megígérem neki, hogy tavasszal rengeteg virágot kap majd tőlem, és így rendben is vagyunk egymással, én pedig megyek is tovább.
Ignatiust messziről látom meg, ahogy egy nagy hegy tetején ül. Milyen magányos most is. Kicsit távolabb leereszkedek, és onnan csodálom. A szél belekap tincseibe, és ahogy a szárnyán tükröződik a gyenge napfény, valami csodálatos! Nagyon szeretem nézni...
Mikor már soknak találom, felrepülök, és mögé ereszkedek.
- Ignatius - köszönök neki halkan, mire felém fordul. Most is szomorú az arca. - Remélem, hogy nem zavarlak - mosolygok rá kedvesen, és felé tartom a körtét. - Hoztam neked egy kis ajándékot, remélem, hogy ízleni fog majd!
*****************************************
|
| Hiyahiya | 2010. 10. 09. 20:31:29 | #8510 |
 Karakter: Noire
Megjegyzés: ~ Gaaranak
Lelkesen tej- és simizés mámorban úszva engedem, hogy tovább cirógasson és vakargassa állacskámat, mert azt nagyon szeretem ám... hangosan dorombolok, szinte visszhangzik a szoba falai között, s amennyit érzékelek a külvilágból, akkor Ishito is nagyon örül, mert mosolyog... biztos büszke rám, amiért ilyen kedves vagyok egy vámpírral... pedig nem kéne, mert bánthat... de ha Ishito barátja, akkor hiszek neki! Különben is, ügyesen kényeztet, szóval szeretem!
- Noire-chan szeretnék mondani neked valamit. – kezdené el mondókáját a színes fiú, ám mikor realizálja, hogy a fülem botját sem mozdítom, amíg ilyen ügyesen csikiz az ujjaival, rájön, hogy érdemes lenne ezt abbahagyni,s mikor megteszi egy percre meglepődöm... nem úgy volt, hogy simogatsz, kedves leszel, hogy szeresselek! Tessék tovább simizni, mert mérges leszek ám!
Durcázva pillázok fel rá, már szóvá is tenném ezt a nagyon csúnya és figyelmetlen dolgot, mikor is naaagyon hangos csörömpölésre leszek figyelmes, meg hupogásra és kiabálására... csupán pipiskedve látok ki a fiúk háta mögül, de így is érzem azt a fémes szagot, amit azon az éjjelen is éreztem... ez vér... ez a vér szaga...
Ijedten rezzenek össze, szemecskéim hatalmasra tágulnak, fülecskéim rémülten lapulnak fekete tincseim közé farkincám pedig reszketve tekeredik combom köré, ahogy megszemlélem a sok vigyorgó, gonosz tekintetű alakot, akik szemfogaikat csillogtatva állnak szépen lassan körbe minket... I... Ishito... vagy... vagy Raito! Valaki... védjen meg... tőlük... nyaaaaúúú...
- Mi a fenét kerestek itt? – veti oda Raito furcsán elmélyült hanggal, szemfogait villogtatva melytől ijedten hátrálok el tőle, kis kezecskéimet arcom elé húzva, hogy remegő számat eltakarva próbáljak szinte levegővé válni... Ishito azt mondta, hogyha valaki bántani akar, akkor próbáljak menekülni, vagy úgy tenni, mintha ott se lennék... csokoládé szín íriszeim rögtön egérút után kutatnak, de képtelen vagyok figyelni, mert az ijesztő alakok egyre csak közelednek, és vigyorognak, és gonoszan nevetgélnek, és nyaldossák a szájukat... Egyik mancsommal kétségbeesetten tapogatózok Ishito után, s mikor egy pólóba kapok bele szinte reflexszerűen pördülök meg, hogy könnyekkel küszködve vessem magam erős karjai közé, de mikor megfordulva egy éles fogú vigyor vár ordasom arca helyett, felnyikkanva próbálok elhátrálni... ám a rusnya valami elkapja csuklómat, s könnyedén a földre rántva passzírozza kezecskémet a padlóra, mely fájdalmasan roppan meg erejétől... ááúúúú! Ez fáj! Ez nagyon fáj!
Egy perc sem telik bele, feleszmélni sincs időm de már másik kettő is csatlakozik, én pedig dermedten figyelem, ahogy az egyik a hátam mögé állva lefogja másik rémülten karmoló kacsómat, a másik pedig elém térdelve ragadja meg kardigánom nyakát s szaggatja le rólam játszi könnyedséggel... megmozdulni képtelen vagyok olyan hirtelen villannak be annak az estének a képei, amiktől sokáig rémálmok gyötörtek, s amik miatt még máig Ishitoval alszom, hogy mikor az éjszak közepén sírva ébredek ő ölelgessen és vigasztaljon meg... nagyon hasonló az egész, ugyan olyan tűhegyes fogak, ugyan olyan csúnya nevetés...
Ahogy megrohannak az emlékképek, úgy kezdek velőtrázó sikoltozásba, nyávogásba, segítséghívásba, lábaimmal úgy rúgva, mint egy veszett kis cica... ám még azokat is lefogják... esélyem sincs... olyan... olyan erősek...
Könnyekkel küszködve szorítom össze szemecskéimet, ahogy már szoknyácskámat tépi le rólam... valaki... valaki segítsen! Mert megesznek... kiszívják a vérem!
Kék körmű ököl találja el egyik támadóm arcát, aki ettől földre esve hagy fel ruhám módszeres szaggatásával, hogy a többi is kövesse egy szempillantás alatt... csupán egy pillantásra futja, miközben ijedten menekülök be a TV állvány mögé, hogy onnan figyelhessem, ahogy a három szörnyeteg baját ellátja Raito... reszketve, a tévé állvány lábait markolászva követem szemeimmel ahogy erősen, vicsorogva püfölni őket, s nekem kedvem lenne elpityeredni... nem szeretem, ha valaki bánt másokat... még akkor sem, ha azok engem akartak bántani... nem szeretem az erőszakot... de mivel gyáva nyuszi vagyok, s csak elbújni vagyok képes, ezért nem tudok segíteni senkinek sem... megakadályozni sem tudom... még hangom sincs... hiába akarok sikítani egy hang sem jön ki a torkomon, mert a könnyecskék előbb előtörnek szemeimből... el akarok innen menni... nyaaaaúúú...
Mint egy kisegér, olyan észrevétlenül s picire összehúzva magamat iszkolok el, úgy hogy senki se vegye észre, hogy menekülök... szemecskéimet szorosan összezárom, hogy ne lássam azt a sok kék, lila foltos arcot és alakokat, akikből folyik a vér... elég ha azt a büdös szagot érzem... tappancsaim visznek az ajtó felé, vagy legalábbis afelé, ami maradt belőle... reszkető tagokkal lépkedek át a fadarabok fölött, hogy az utcára kiérve teljes erőmből futni kezdjek, amíg csak a lábam bírja... minél messzebb, mielőtt megint bántanak... buksimban felötlik az ötlet, hogy nem szabadna lelépnem, mert így nem tudnak megvédeni,és aggódni fognak értem, de önző vagyok,s mentem a farkincám... nem szeretném, ha megint olyan borzalmas dolgokat csinálnának... nem akarom, hogy megpróbáljanak megenni...
Fejemet kétségbeesetten kapkodva szemelek ki egy szűk kis sikátort, s gondolkodás nélkül vetődik be a legsötétebb kis zugába, hogy apróra kucorodva öleljem át lábaimat, s remegve, sírdogálva húzzam meg magam, míg valaki, aki segíteni akar rám nem talál... miért... miért jöttem azok a valamik? Miért bántották Ishitot és Raitot? Miért akartak megenni?
Nem merek felnézni, csupán egy helyben ülök, s sötét tincseim mögé rejtőzve várok és szipogok tovább ijedten... Fülecskéim is reszketnek, farkincám pedig védőn ölel körbe...
- NOIRE GYERE IDE! – kiáltja valaki, egészen közelről, de képtelen vagyok megszólalni, csak még gyorsabban potyognak könnyeim, s még erősebben remegek, mint eddig... csupán alig észrevehetően mozdulok meg, egy próbát téve a felállásra, de megakadok már a mozdulatsor elején... ám ahogy lépések zaja üti mega fülemet, tudom, hogy ez is elég volt, mert bárki is egyen az, aki jön, hogy megvigasztaljon és megszeretgessen kicsit, így is tudja hogy az a naaaagy fekete, zokogó haj halmaz én vagyok...
Ismerős illat kúszik nózimba, ahogy az a valaki lecsüccsen mellém, s ahogy meleg, biztonságot jelentő karjai körém fonódnak, s tulajdonosához húznak, már felismerem, hogy ki az... Raito... Rai-chan... csempergetve bújok még közelebb hozzá, arcocskámat mellkasába temetve, kezeimmel megszorongatva szakadt ruháit...
- Minden rendben? Ugye nincs semmi baj? – kérdezi halkan, nyugtató hangon, én pedig szipogva, mit sem válaszolva simulok bele a lehető legszorosabban ölelésébe, hogy immáron csak hüppögve bújtathassam el magam benne... olyan kedves... annyira szeretem... megvédett és most meg vígasztal! Imádom Rai-chant...
Kényelmesen elhelyezkedve, immáron megnyugodva hunyom be szemecskéimet, hogy a sírástól fáradtan szenderedhessek el... hamar elnyom az álom, én pedig halkan feldorombolva engedek neki, arra nem is gondolva, hogy só zsák személyemet, hogyan fogják elszállítani innen... nyem baj... most csak a szundi érdekel... nnyyáááuuu....
*
Nyújtózva, nagyon ásítva nyílnak fel szemecskéim, hogy azokat jó alaposan megdörzsölve ülhessek fel ágyikómban, ami tulajdonképpen nem is az enyém ás meg is osztom valakivel, aki nem Ishito... ezt onnan tudom, hogy ezt a szobát még nem láttam, és mikor Ishitoval alszom, akkor sokkal nagyobb árok van mellettem az ágyban, mert a farkas koma olyan nehéz, hogy szinte leszakad alatta az ágy... egyszer megmondtam neki, hogy fogynia kéne, mert gödör lesz az ágyból, és este nem adott tejcsit... és azt mondta, hogy pimasz vagyok, s hogy ő azért nehéz, mert fiú és az a dolga, hogy hatalmas és erős legyen... de mivel most nincs egy szakadék az ágyban, így csupán érdeklődve kukkantok magam mellé, s ahogy felfedezem Rai-chan békésen alvó arcát, egy szempillantás alatt derül fel pofim, mint ahogy reggel besüt a napocska az ablakon... aprópopó... nem is tudom, hogy milyen napszak van... sötét van itt bent... de egy biztos, hogy pocim úgy korog, mintha egy szörnyeteg lenne, és belülről akarna megenni, ezért biztosra veszem, hogy nagyon, nagyon éhes lehetek... nyáááááuu... tejcsit és valami finomat akarok... most!
Egy picit sem törődöm azzal, hogy Rai-chan még aludhatna tovább, négykézlábra tornázom magam, s fölé osonva pillázok rá szuggerálóan, hátha ettől felébred... de balszerencsémre, csak szuszog tovább, néhányszor fintorog, és mozgatja az orrát aranyosan, de semmi több... mennyivel kisebb, mint Ishito... ez biztosan azért van mert ő vámpír és nem egy farkas, aki Piroskákat eszik... mert ugye, ha ő is megenne egy egész kislányt, akkor ő is olyan nagy lenne, mint a gazdim... de ő nem eszik kislányokat, hanem vért iszik... vajon ős is vért iszik? Vámpír, így azt kell... de belőlem biztosan nem fog enni! Mert szeret... én tudom!
Mutatóujjammal gonoszan megböködve kezdek ébresztő-hadjáratomba, de ezzel csak azt érem el, hogy ő kutyusként morgolódva fordul el, továbbra is az álmok birodalmában dőzsölve... nnnyaaaaaaaúúúúú! Ébredj fel! Gyerünk! Éhes vagyok! Enni akarok! Gyerünk, mert ha nem kelsz fel megcsikizlek!
Tovább támadva bököm, ahol érem, s ahogy felnyílnak szemhéjai, s rám villannak kék szemei, széles mosollyal ülök fel hasán, hogy gyorsan bevezessem neki igényeimet... enni akarok, aztán azt, hogy szeretgessen miközben pihenünk, aztán játszani... aztán talán csinálhat valamit, amit szeretne, de mivel tegnap nagyon kedves volt velem, ezért még hálálkodom majd neki... sokat fogok dorombolni, és kap egy puszit is!
- Nyáhú éhes vagyok, kérek reggelit. Most. – mászok följebb hozzá követelőzve, s ő halvány, álmos mosollyal fogadja tolakodásomat... gyerünk! Kelj fel! Kelj fel! De hiába skandálom ezt magamban, ő nem hajlandó megmozdulni, csupán laposakat pislogva mér végig, s somolyog tovább... nnyaaaaaa.... nyáááúúú... gyerünk... korog a pocim... mindjárt ki fog lyukadni!
- Szállj le rólam és rögtön kapsz reggelit rendben? És mit kérsz reggelinek?- kérdezi halkan, én pedig durcás csalódottsággal kászálódom le mellé, duzzogva keresztbe fonva karjaimat. Megsimogathatott volna... Ishito is mindig megszokott, mielőtt felkel! Ha nem szeretget eleget, be fogom árulni, és akkor büntit kap! Bizony!
Érdeklődve pislog rám, ahogy felülve túr barna tincsei közé. Látszólag nagyon nem érti, hogy miért vágtam magam törökülésben, mérgese ég felé meredi fülekkel és idegesen hullámzó farkincával, az egekig húzva nózimat... jajj de buta vagy, Rai-chan! Hét Ishito nem mondta neked, hogy engem sokszor kell kényeztetni! Mert ha nem akkor, szeretet hiányos leszek és akkor nagyon gonosz tudok lenni... pimasz meg túl őszinte...
- Valami baj van, Noire-chan? – érdeklődik halkan felvonva egyik rövid, szép ívű szemöldökét, egyik kezével az ágyra támaszkodva, hogy hozzám hajolva tűrhesse ki pofimból egyik ében tincsemet... orromat sértődötten megmozgatva fordítom el fejemet, s csupán szemeim sarkából, szempilláim alól vagyok hajlandó rápillantani, hogy tudja, hogy most haragszom rá...
- Igen! – vágom rá szinte azonnal, hogy értetlen tekintetére felsóhajtva fordulhassak felé, s foghassam két pici mancsom közé arcát, s hajolhassak közel szögekkel átbökdösött képéhez.- Nem simiztél meg! Ishito mindig megszokott, mikor felébred! Sőt! A tegnapi nap után még több szeretet kell, vagy este rosszat fogok álmodni!
- Értem... most már értem! – bólint rá mindentudóan megalapozott vádamra, én pedig kihúzva magamat fonom mancsaimat ismét keresztbe, hogy így, sértődötten várjam, míg megpróbál kiengesztelni... a gazdi azt mondta, hogy nem szabadna így viselkednem másokkal, mert udvariatlan, de... de ha egyszer megérdemli! Hiszen látta, hogy simogatásra dugom a buksimat...
Csupán akkor engedek haragomból, mikor ujjai állam alá csusszanva kezdenek óvatos cirógatásba... mert ahogy leggyengébb pontomon kezdik a kényeztetést, megenyhülve teljesen elfelejtkezve bajomról mászom hozzá közel négykézláb, hogy ölébe csüccsenve simulhassak hozzá, hangosan dorombolva... pofimat mellkasához simítva élvezem, ahogy lassan másik kezével is simogatásba kezd, s hátamon ível végig óvatosan, mire kigömbölyödve követelek többet... olyan... olyan jó...
Teljesen elkábulva, engedem, hogy nyakamon körözzenek ujjai, fejecskémet hátra hajtva még több helyet hagyva a kellemes garázdálkodására... hajamba bújik keze, fülem tövét masszírozza, én pedig immáron teljesen el gyengülve, behunyt szemekkel dorombolok, megbűvölten...
- Noire-chan... – duruzsolja egy kellemes hang egészen közelről, én pedig kipirultan, résnyire nyitva szemecskéimet nyávogok fel jelezve, hogy igen is figyelek. Arca nagyon közel van az enyémhez, apró mosolyocska ül rajta, szögei csillognak, úgy ahogy kristály kék szemei is, melyek figyelmese járják be pofim minden részletét... – ha enni szeretnél, akkor most be kell érned ennyivel. Utána még fojtathatjuk.
Az evés szó hallatára pocim vezérszóra kordul meg ismét, olyan hirtelen elkergetve a kába ködöcskét agyamról, hogy egy másodperc sem kell, de már talpon vagyok, s Rai-chan egyik kezét megragadva próbálom talpra küzdeni... kevés sikerrel, mert sokkal nagyobb mint én...
- Gyere Rai-chan! Gyorsan! Sütit akarok enni! Meg tejcsit inni! Raaaaiii-chaaaaaaaaan! – nyafogok fel éhesen, ő pedig halkan felnevetve áll fel, s borzol bele sötét tincseimbe, melyek ettől még kuszábban állnak, mint előtte... hát szép... most olyan, mint egy madárfészek és ha nem figyelek, akkor beleköltözik valami... ha tojások fognak kikelni a fejemen, akkor megkarmollak! Bizony! Amőbázni fogok az arcodon!
- Jól van, jól van. No para. Gyere keresünk valami finomat neked. - karolja át vállamat, én pedig engedelmese követem a konyháig, ahol is a hűtő elé torpanva nyitja ki azt, hogy sokáig kutatva keresgessen... én addig nagyokat pillázva bámészkodom, s mérem fel a sötét szobákat, ahol csak a villanyok szolgáltatnak némi fényt... biztosan azért van itt ilyen félhomály, mert ő elég a napon... Milyen rossz lehet neki! Nem mehet strandra és nem tud napozni! Én pedig azt nagyon szeretem, csak a fizet nem... fürdeni fürdök, de nem szeretek sok vizet egy helyen látni... ezért van az, hogyha nagyon nem akarok pancsizni, akkor Ishito a vállára kap,s lezuhanó repülőset játszva vág bele, mint egy zsák krumplit... nem szeretem mert a fülembe megy víz és az utána nagyon tud fájni...
- Találtam tejet és egy csokis pudingot, jó lesz? – fordul felém a két finomságot orrom alá tolva Rai-chan, én pedig bekancsalítva pislogok rá, ajkaimat megnyalintva, fogacskáimmal számat harapdálva csodálatomban... még hogy jó? Tökéletes! Imádom a pudingot! Mert tejből van!
Éhesen kapok a finom reggeli után, s karmaim közé kaparintva ölelem magamhoz, jelezve, hogy ez az én zsákmányom és ne adok belőle... vagyis ha szépen megkér, adok neki... de csak ha szépen kér! Végül is... megérdemli, hogy kapjon belőle, amiért tegnap megmentetett... tényleg! Meg kell neki hálálnom!
Ez szempillantás alatt pipiskedek fel hozzá, hogy a legközelebbi testrészét elérve nyomjak szájára egy köszönő-puszit, ahogy mindenkinek szoktam, amikor hálás vagyok... csak ő túl magas, és mivel nem tudta hogy le kell hajolnia azért csak a száját értem el... milyen furák azok a szögek.. hidegek, de nem böknek! Vajon fájtak neki? Milyen bátor, hogy engedte hogy átbökdössék!
Mikor visszaereszkedve felpillázok rá, döbbenten mered rám, egyik kezével megérintve ajkait, mintha nem hinné el, hogy az imént hálálkodtam neki... nem sűrűn szoktam pusziszkodni, mert csak dorombolni szoktam, de ő megérdemli!
- Hála-puszi, amiért tegnap megmentettél, Rai-chan! Köszönöm! – villantok re egy sugárzó mosolyt, s ő szépen lassan feleszmélve bólogat bambán, míg én lecsüccsenve kezdek bele reggelim módszeres betermelésébe... mmm... fincsi...
Végül is... Rai-chan nagyon kedves... és aranyos... és megdönti a vámpírokról alkotott képemet. Mert Rai-chan nem gonosz, nem akar harapni, és nem sápadt, mert most olyan piros a képe, mint egy paradicsomnak! Vicces, hihi...
|
| Hiyahiya | 2010. 01. 25. 22:16:06 | #3400 |
Karakter: Noire (Kyuunak)
Hason fekve könyökölök a TV előtt fél méterrel a földön, kedvenc kis párnámba szuszogva, s nagy szemekkel figyelem, ahogy a vastag üveg mögött az egyik oroszlán ráveti magát egy antilopra, aki próbál menekülni… a férfi, aki ebben a műsörben kommentálja az eseményeket azt mondta, hogy a macskák családjába tartozik az oroszlán… tehát… akkor az én rokonom is, nem? Akkor én is le tudnék teríteni egy egész antilopot?
Magam elé tartom egyik apró kezemet, de bárhogy is nézem nem tudom elképzelni róla, hogy letudnék vele teríteni a lábáról egy ilyen fürge valamit… szerintem még azzal a gurulós talpú valamivel sem menne, amit Ishito körkokszinak nevezett… nem mertem kipróbálni de a kerekei viccesek voltak, ezért kiszedtem őket, és nyakláncot fűztem neki, mert biztos a vérfarkasok is hordanak ilyet, nem?
Bár először nem nagyon örült annak, hogy darabjaira törtem a körkoksziját, de mikor a nyakláncot a nyakába tettem, végül is nem szidott le annyira…nem tudtam, hogy azt nem szabad szétszedni… és azt sem tudtam, hogy azok nem íííííírtóóóó nagy gyöngyök ott a talpán…
Szemecskéim még nagyobb tágulnak, ahogy az oroszlán kitátja hatalmas száját, hogy még nagyobb fogai elővillanjanak, szinte csillogva az afrikai napfényben… jézusom… milyen nagy… hogy lehet egy ilyen kicsi szájban ekkora fogsor? Hmm? És ha én is a rokona vagyok, akkor az én fogaim és ekkorák, és ki tudok harapni egy emberből ez darabot?
Törökülésbe küzdöm magamat, fekete farkammal hátam mögött hullámozva tátom nagyra szájacskámat, s ujjaimmal fogaimat piszkálva próbálom kivenni, hogy milyen nagyok is azok… hegyesnek hegyesecskék, de nem olyan nagyok, mint az oroszláné…. Lemérem, s a TV-hez mászva illesztem a képernyőre, mikor közelről mutatják fajtársamat… háát… egy csöppet elmaradtam az egyedfejlődésben úgy látszik… bár én lány cica vagyok, meg nem is oroszlán, szóval nekem nem kell ekkorának lenni, mert az én számban egészen biztosan nem férnének el ezek az agyarak! Nem bírnám becsukni a számat! Az pedig nem lenne szép…
Kezecskéimet a TV-re tapasztom s csodáló sóhajokkal bújok szinte a képernyőbe izgatottan köröző farokkal, ahogy a kicsi oroszlánokat mutatják, akik egymást harapdálva és pofozgatva játszadoznak édesen… vajon én is így el tudnék birkózni Ishitoval? Bár… biztos hogy ő győzne, mert ha a vállára kap egy pici baj nélkül akkor biztos nem lehet esélyem ellenne ebben sem… bár egy pofozgatást megér!
- Gyere, bemutatlak neki, bár lehet hogy félni fog… Noire, mi a frászt csinálsz? Ne nyalogasd össze a képernyőt! – rohan oda hozzám Ishito döbbenten, s vállaimat meg fogva rángta el a TV merész közelségéből, amire én csak nagy barna szemecskékkel pislogok… nem is nyaltam össze… egy csík sincs rajta, kis cserkés becsszavamra!
Akkor fénylene, és megpróbálnám azt mondani, hogy egy meztele csiga mászott rá, és az nyálkázta össze, amire Ishito csak először csúnyán nézne, majd felkapna és addig dobálni, míg el nem szédülök…
- Nem is nyalogattam össze… csak az oroszlánokat figyeltem, te buta!- koppintom meg apró öklömmel homlokát, amire ő felvont szemöldökkel, megrovó tekintettel reagál, ami körülbelül azt ígéri, hogy ma este nincs simogatás és meleg tej, mert megint szemtelenkedek… de ha egyszer így van? Néha olyan figyelmetlen tud lenni, és mindig durcás lesz mikor az arra alá dörgölöm! Mondjuk mindenki ilyen… az emberek miért sértődnek meg azon, hogy az igazat mondom? Pedig az nem rossz! Az igazság szépít! Vagy az alvás? Akkor az igazság hizlal? Ja nem az a nevetés… akkor…akkor… megkönnyebbít! Igen! Fogyókúrának is jó!
- Noire… te megint pimasz vagy. – lengeti meg ujját előttem, én pedig már bekészülve harapnám meg, mikor is elrántja, s fejemet megfogva állít meg orv merényletemben… miéééért??? Pedig szereti ha az ujját harapdálom…olyankor mindig furcsa arcot vág és rohan a mosdóba, hogy 20 perc múlva vigyorogva jöjjön vissza… ez az a rejtély, amit többek között nem értek…hmmm…- Mindegy. Szeretnék neked bemutatni valakit. Egyet kérek tőled, hogy ne ijedj meg, jó?
Mihelyt bólintok okosan, ő sóhajtva túr bele barnás hajába, s félre lépve tárja fel a mögötte meglapuló fiút, akitől először már ennek ellenére is megijedek, hogy nem ismerem… wwwááááooo… tele van a szája szögekkel! Miért szórta tele a száját szögekkel? Nem fáj neki? Vagy lehet, hogy ő nem érzi, mert egy szellem?
Olyan furcsa és vicce ruhába van… olyan, mint a bohócok! És a körmei is kékek… lehet, hogy vízben él? JÉZUSOM, EGY LÁPI SZÖRNY!
Közelebb lépne kedves mosollyal, ám én ijedten hátrálok négykézláb, hogy nagyra tágult barna szemecskéimmel elszuggerálhassam innen azokat furcsa golyós végű szögeket…lehet, hogy belém is ilyeneket akar bökni! Ne… nekem az fájna... én nem vagyok lápi szörny szellem… bár emberinek tűnik… de az ufók is jól álcázzák magukat!
- Ne félj, Noire-chan! Nem akarlak bántani…- tesz felém megint egy bátor lépést, ám ahogy mosolyával szemfogai is elővillannak, minden szín kifut arcocskámból… fehér, éles, nagy szemfogak, amik megvillannak a lámpafényben, kinyomulnak ajkai mögül… olyan… olyan, mint azoké a vámpíroké, akik megtámadtak mikor Ishito megmentett!
Ő is bántani akar? Ki akarja szívni a lelkemet meg a véremet? Meg akar ölni?
Rémülten ugrom Ishito mögé, s reszketve markolom meg széles hátán pólóját, amibe arcocskámat szorosan elrejtve próbálok elbújni, hogy ez a gonosz vámpír ne tudjon szárazra szívni…
Félek tőlük, mert sokan egy sötét sikátorban, vicsorogva vetették rám magukat, és tépték le a ruhámat, és megvillantak a fogaik és kis híján széttéptek! Az egyetlen szerencsém az volt, hogy Ishito ott volt és megvédett…annyira féltem… még soha azelőtt nem bántottak, és amikor azok előjöttek, azt hittem csak játszani akarnak velem…
Ő is olyan! Ő is vámpír, neki is olyan fogai vannak és látom, hogy bántani akar, hiába mondja azt, hogy nem!
- Noire… Raito nem akarja kiszívni a véredet. Ő segíteni akar, és összebarátkozni veled. Nem fog megharapni nyugalom.- simogatja meg buksimat Ishito maga elé fordítva, hogy erős karjaival meleg ölelésbe zárjon, és így rejtsen el a gonoszok elől…- Bocsáss meg neki, haver. Tudod, hogy van ez. Azok a dögök bántották, nem csoda, hogy fél.
- Jah…- hallom meg ismét az idegen hangot, s csupán összerezzenve remegnek meg fülecskéim, farkincámat combom köré tekerem, hogy még azt se érhesse el…- De Noire-chan. Én tényleg nem akarok neked ártani. Nézd, még tejet is hoztam neked.- duruzsolja kedvesen, a hangjából sütő gyengédség megnyugtat egy picit… de csak egy nagyon pöppöt… nem bízom ám benne, de csak a tej miatt engedek…
Ki dugom fejecském Ishito mellkasából, s ahogy a kék köröm ujjak között tejre támad a tekintetem, éhesen nyalintom meg ajkacskáimat… tényleg éhes vagyok egy kicsit, és érzem rajta, hogy cukor is van benne… milyen fincsi illata van… na jó… a tejet még csak felfogadhatom tőle, mert a pohár az nem harap… de csak tisztes távolságból…
- Köszönöm…- nyávogom halkan, s ujjacskáim közé fogva a poharamat húzom arcom elé, hogy halkan kortyolgatva, nagy barna szemekkel pislogva gyűrjem le, apró felsóhajtva… mmmm… nagyon fincsi! Meleg és édes és …ttteeeeejjjj…
farkam izgatottan hullámzik hátam mögött, fülecskéim folyamatosan járnak, s ahogy végzek, mosolyogva nyalintom le cica bajszomat, mert az nem kell oda… holott cica vagyok, és jó lenne ha lenne… de mivel nem vagyok szőrős mindenütt, ezért nem kell hogy legyen, így nyalásra fel!
- Ez a beszéd, Noire-chan! Na gyere ide, hadd nézzelek meg jobban! Ne parázz, nem eszlek meg… ha jó leszel…- kacsint rám furcsán, hogy egy villámgyorsmozdulattal maga elé rántva szemléljen meg alaposan…fülemet cirógatja meg puhán, farkincámat simogatja gyengéden, hogy aztán állam alá nyúlva fedezze fel legsebezhetőbb pontomat, ahol imádom ha simiznek…rrrrr….nyááááuu….
Rózsaszín köd száll fejemre, s dorombolva bújok új barátomhoz, mert innentől már nem számít hogy vámpír, mert olyan ügyesen vakargatja az államat, hogy megbocsátok neki…
Rrrrrr…. Jobbra!!! Jajj de jó…mmmm… imádom ha szeretgetnek!
|
|
