Miután elájulok, szinte azonnal átreppenek, az én drága, szeretett álomvilágomba. Édes álom ez, amibõl nem szeretnék felébredni, még a zötykölõdõ út ellenére sem, hisz lelkem mélyén tudom, érzem, ha újra visszatérek a valóságba, ismét a valóság rideg poklában találom magam. Ez a farkas, aki a hátán cipel, felbukkan álmomban, de nem félek tõle. Miért is félnék, hisz csak az egyik bolond horrorfilmem szereplõje. Még ki is nevetem, mert pici agyam próbálom meggyõzni, hogy szörnyek nem léteznek. Vegyes érzelmekkel teli világ ez, hisz álmunkban, minden furcsa, valósághû, de mégis álomszerûen lehetetlen. Hányingerem van, talán azaz állat rossz ponton nyomja pocakom, de ezt a csipszre fogom, amit mozizás közben zabálok fel. El is tolom a tálat, a hányinger pedig lassan elmúlik, ahogy a nyomás a gyomromban. Távolról vízcsobogása zökkent ki álmomból és lassan nyöszörögve ébredezni kezdek. Azt sem tudom felfogni, hol lehetek, még az is megfordul a buksimban, hogy meghaltam, hisz hiába dörzsölöm szemem, a gõztõl, ami elárasztja a helyiséget, semmit sem látok. Hirtelen vérszag csapja meg orrom és kezemre pillantva, meglátom, a rászáradt vért, ami berepedezve, néhol lepattogzott. Riadtan ugrom ki az ágyból, aminek eredménye, hogy valamibe alaposan belerúgok.

-Aucs… - szisszenek fel, és körbeforogva próbálok, valami támpontot keresni. Hallom a víz csobogását.  Az irányt is megtudom határozni, de hatalmas félelem kezd úrrá lenni rajtam. Ösztöneim azt súgják, ne menjek a hang irányába. El akarok menni innen, az a farkas biztos itt van a kõnyéken, de miért nem ölt meg, mint a többieket? Agyalok, miközben ösztönösen tapogatózva, mégis a hang irányába indulok. Semmit sem látok, mintha a pára nem oszlana, hanem egyre sûrûbbé válna. A homályból egy kéz, hitelen és gyorsan csap le, megragadja csuklóm és megránt. Nagy csattanással vágódom egy meztelen testhez. Igen, ilyen közelrõl már érzem az illatát. Ez az a farkas, de most ember alakban. Ebbõl adódóan feltételezhetõ lenne, hogy nem olyan félelmetes, de valójában, én ugyan úgy rettegek tõle. Meg sem merek szólalni, csak remegek, akár a nyárfalevél, hirtelen jött riadalmam miatt, kicsit be is csurog. Na ez remek, nem elég a vér a félelem és a tudat, hogy biztos itt fogok megdögleni, még le is járatom magam,hogy egy ilyen gyáva kis nyuszika vagyok. Apám biztos szégyenkezne. Vicces, hogy pont ez jut eszembe ebben a szituációban. Remegve nézek föl, hatalmas termetére. Tekintetembõl, félelem és undor árad felé. Miért hozott ide, mi a célja?
- Hello Lárten… - dörren rám, mély morgó hangjával, amitõl megint összerezzenek és megpróbálom kezem elvenni, hogy kicsit távolabb kerülhessek tõle, de nem megy. Nagyon erõs. – Üdvözöllek az új falkádban. – hajol közel hozzám és jó erõsen fülembe harap.

- Aúúú… - kiáltok fel és szabad kezemmel fülemhez kapok. Ez a harapás épp jókor jött, hogy félelmem elnyomva, kétségbeesett harag törjön fel parányi testembõl. Már az sem érdekel, hogy megölhet, nyelvemnek képtelen vagyok gátat szabni, még akkor is, ha tudom ezzel magamra haragítom.

- Engedj el te rohadék szörnyeteg! Mi az, hogy új falka?! Nekem régi falkám sincs és nem is lesz soha! Miért, miért hoztál ide?! Mégis mire kellek én neked, talán szórakozni? – Morgom, akár egy hõscincér, majd ujjait próbálom lefeszegetni, miközben testem kis kukacként vonaglik, hisz képtelen vagyok szabadulni.

- Te nem számítasz, egy nyamvadt kis senki vagy. A célpontom az apád, hogy veled kényszerítsem megadásra. – ezektõl a szavaktól, megállok és nem ficánkolok tovább. Arcomra közöny ül. Persze, mit is gondoltam, hogy én kellenék bárkinek is? Ugyan mégis mire? Apám, igen õ lényeges, hisz erõs.

- Értem… - suttogom halkan és lassan ujjara rakom kezem. Egyesével szedem le kezemrõl és közben rá sem nézek. Fülembõl csöpög a vér és úgy lángol, mintha leégett volna, de most ez sem hat meg. Hasznavehetetlen senki vagyok, és csak arra jó, hogy apámat lehessen zsarolni velem. Lassan minden ujja lefejtõdik csuklómról és felnézek rá.

- Ez a mosdó igaz? – bólint, mire elsétálok mellette és becsukom magam mögött az ajtót. Nem mintha megállítaná egy ajtó, de remélem, hogy egy kicsit békén hagy. Elkezdek vetkõzni és meztelenül állok a zuhany alá. Megnyitva fejemre folyatom a vizet és igyekszem megszabadulni a rám száradt vértõl. Undorodom és haragszom. Apámat okolom újra és lassan az önsajnálatba zuhanva térdre esve zokogni kezdek. Miért tette ezt velem? Az ismétlõdõ gondolattól már kezdek bekattanni, és egyre nagyobb halálvágy ébred bennem. Félelmem elszáll és csak valami megváltásért könyörögve nézek föl a zuhanyrózsára.

- Uram kérlek, tudom, hogy nem vagyok valami nagy hívõ, de könyörgöm, csináld valahogy vissza. Anyukámat akarom. Haza akarok menni, hogy átölelhessem. – az sem érdekel, hogy az a farkas hallja odakinn és közben biztos jókat röhög rajtam, hogy milyen kis béna vagyok. Majd egy órát zuhanyozom, és mikor kilépek, bõröm rák vörös a forró víztõl. Egy köntöst találok, ami elég kicsi, hogy fel tudjam venni. Biztos az egyik szkája felejtette itt. Felveszem és kilépek a fürdõbõl, ahol elrablóm, az ágyon fetrengve pihenget, vagy lustálkodik, végül is nekem mindegy. Végignézek rajta, de egy szót sem szólok, csak az egyik szekrényhez lépek és kinyitom, hogy valami ruhát találjak magamnak. Az sem baj, ha lóg rajtam, csak meleg legyen, mert nagyon fázom. Persze az is lehet, hogy megint a rettegés kezd visszatérni, amirõl igyekszem nem tudomást venni.

- Ha pelenkát keresel, azt nem tartok… - nevet ki az elõzõ balesetem miatt. Gondoltam, hogy észrevette.

- Nagyon vicces. Nem is tudtam, hogy a szörnyeknek ilyen kifinomult a humorérzékük. Úgy tûnik a filmeket elcseszték, de rendesen. – Hát igen, elég ostoba vagyok és nem viselkedem farkas ként. Ezeket az ösztönöket igyekszem jó mélyre elnyomni magamban, hisz ha hallgatnék rájuk, most meg sem mernék szólalni és fülem, farkam behúzva szûkölnék az egyik sarokban. Rá sem nézek, hisz nem érdekel, hogy dühös e, öt meg nyílván az nem érdekli, hogy mitõl vagyok ilyen közömbös. Végre találok egy alkalmas ruhát. A fene tudja kié lehetett, de pont jó rám, ezért kiemelem és ledobom köntösöm. Nagyon szép és kecses alakom van, formás popsiva, amit a hold fénye még tökéletesebbé tesz. Felrángatom a csípõ farmert és egy pólót, ami kicsit ugyan lezser, de nagyon jól áll, majd felé fordulok. Egyenlõre, csak néz, sértéseim is hidegen hagyják, ahogy én is. Persze ez érthetõ, egy senki szava, vagy sértése, semmit sem jelent. Hirtelen zajra kapom fel fejem, ismerõs ez a zaj. Odalenn csatáznak a farkasok. Az ablakhoz lépek és kinézek rajta. Ismerõs látvány, mint a másik falka. Ezek a szörnyek, mind egyformák, nem értem, hogy várhatja el apám, hogy olyan legyek, mint ezek? És újra a tagadás, nyílván valóan sosem leszek erõsebb, és sosem leszek képes farkas módjára gondolkodni. Ember vagyok és az is maradok örökre, nem adom meg magam ennek az õrületnek. A harcot figyelem, és nem nézek fogva tartómra.

- Hol fogok aludni, amíg megállapodtok apámmal? – kérdezem, mintha már egy kicsit sem érdekelne, vagy hatna meg ez a helyzet, kissé beletörõdõen cseng hangom, de valójában, nem adtam fel, már azon agyalok, hogy lépjek meg errõl az ocsmány helyrõl. Persze nem vissza apámhoz. Nem, oda soha, elmegyek és keresek módot, hogy ezt a folyamatot, ami bennem játszódik, amitõl, teljesen elveszítem emberi mivoltom, megállítsam és visszafordítsam.

Lártennek hívnak. Két héttel ez elõtt, egy teljesen normális srác minden napjait éltem. Barátok iskola, lányok. Imádtam ezt az életet. Mindig tudtam, hogy szörnyek márpedig léteznek. Csak a szülõk, nem akarják, hogy gyermekeik, rettegésben éljenek. Nem is foglalkoztam velük, egészen addig, míg apám egy napon nem jött haza. Senki sem tudta, hová tûnhetett, már a halálára is gondoltak, de én legbelül éreztem, hogy él. Két hónapra rá jelent meg, és igen furcsa mondanivalója volt számomra. Vérfarkassá vált, és mivel én vagyok a fia, engem is azzá akart tenni. Persze, ellenkeztem volna, ha ad választást. De nem adott. Még abban az órában, megsebzett és átadta, fertõzését a likantrópiát. Pokoli fájdalommal alakultam át másnap reggelre, mikor elragadva, addigi környezetembõl, erre az istentõl elhagyatott, helyre hozott, a falkájába. Falka, így nevezik a csapatot, vagy családot. Nem is tudom, minek nevezzem õket. A szörnyeteg horda illik rájuk a legjobban. Apámmal folyamatos harcban állunk, persze nem fizikai, hanem beszéd terén. Nem ért meg engem. Nem érti, miért nem fogadom el a mostani helyzetet és illeszkedem be a falkába. Beilleszkedni? Ide? Nem tartozom ide. Most is éppen velem szemben ül, és azon vitatkozik, hogy mekkora jót tett velem. Nagy erõt adott és a többi süket duma. Meg sem hall engem, így inkább nem is válaszolok. Gondolataimba mélyedve nézek rá, mint aki nagyon figyel, de valójában a múltamban kutakodom. Átélem újra, és a barátaimmal beszélgetek, nevetek. Hiányoznak, és csak arra tudok gondolni, hogy mennyivel boldogabb voltam emberként.

- Figyelsz te rám fiam? – Kérdezi, miközben megböki vállam. Végre leesett neki, hogy szónoklata, kicsit sem hat meg. Nagyon haragszom rá. Talán ezért utasítom el teljesen. Még tekintetem is elfordítom.

- Persze, hogy figyelek. – Válaszolom flegmán. – Felfogtam, megértettem, de nem érdekel. Elmondhatod akár ezerszer is, ugyan ezeket, akkor sem fogom elfogadni, hogy szörnyeteget csináltál belõlem és egy csapat másik szörny közé kényszerítettél. Ráadásul elvárod, hogy erõs legyek és majd a helyedre lépjek idõvel. Ugyan apa, ez nevetséges. Emberként is gyönge voltam, most pedig farkasként vagyok ugyan ez. Azt leszámítva, hogy itt agresszív vérre éhes szörnyek közt vagyok, akik csak miattad viselnek el. Ha te nem lennél, már szétcincáltak volna. Errõl ennyit, és ha most megbocsátasz. Hánynom kell. – Fejezem be, mondandóm és besétálok saját szobámba. Az ablakomból csodaszép kilátás nyílik, egy hatalmas erdõre. Kitárom ablakom. Letekintve, a farkasok ismét kakaskodnak. Ez itt megszokott. Az erõfitogtatás, ami gyakran végzõdik halállal. Inkább be is csukom ablakom, hogy ne halljam, szörnyû visítását a legyõzöttnek. Hanyatt fekszem ágyamon és ismét átadom magam gondolataimnak. Ettõl el is alszom, és csak pár órára rá ébredek fel. Egy vérfarkas ébreszt, apám alattvalója, egy elég erõs hím, aki sétáim alkalmával szokott kísérni.

- A mai sétát kihagyod? – Érces hangja, kiver csodás képzeletbeli világomból. Felülök és megdörzsölöm a szemem. – Már annyi az idõ? Megyek. – Tápászkodom fel és nagyot nyújtózva, kicsoszogok a fürdõbe, megmosni az arcom. Rau addig kint vár rám. Utál engem kísérgetni, de apám parancsát követi és tudja, ha bajom esne, azt bizony nagyon megsínylené. Mikor elkészülök, még öt másik farkas is velünk tart. Ez a fajtája a sétának, nem kifejezetten élvezetes, de több a semminél. Az erdõben sétálunk. Virágokat nézegetek és a patakocska partján pihengetek.

Rau van hozzám a legközelebb, de nem beszél velem. Egy idõben megpróbáltam felvenni vele a kapcsolatot és beszélgetni, de õ közölte, hogy nem kívánja a társaságom, így hagytam a csudába. Ahogy ott ücsörgök, az egyik bokor, megrezzen, a farkasok mind felkapják fejüket a zaj irányába. Én is odanézek és lassan felállok. Meredten nézem a bokrot. Egy hatalmas farkas ront, ki a fák mögül. A szívem a torkomba ugrik. Még nem láttam hasonlót. A kísérõim, azonnal védeni kezdenek, vagy támadni a hatalmas vadat. Egyenként és csapadban is, próbálkoznak. Esélyük viszont nincs. Rau elordítja magát miközben egy fának lök. Nagyot nyekkenek, de ez most kicsit sem érdekel. A farkas aki ránk támad, hatalmas, és agresszív.

- Azonnal rohanj, te idióta!! – Szívesen teljesíteném kérését, de lábaim nem mozdulnak. Gyökeret vertek, ezen a szent helyen. Rettegve és levegõ után kapkodva, nézem végig, ahogy a farkas szanaszéjjel tépi kísérõim. Hatalmas ez a szörnyeteg, és nagyon erõs. Egyedül megölte mind a hat társam. A vér és a repkedõ húscafatok látványa, teljesen kikészít. Nem akarom látni, nem akarok itt lenni. Fuss, fuss te bolond. Magyarázom magamnak, persze szavak nem jönnek ki torkomon, ahhoz túlságosan rettegek. Ahogy a farkas végez társaimmal, megáll és rám néz. Szeme izzik. Ujjairól és karmairól, vér és húsfoszlányok csüngenek, agyarát villantja felém és felmordul. Szinte megremeg a föld, hangjától. Miféle farkas ez? Erõsebb, talán még apámnál is, sõt biztos, hogy erõsebb. Megpróbálok hátrálni, de megbotlom és elesek. Rettegve nézek le, mert fura meleg tocsogós, valamibe nyúltam. Az egyik kísérõm holtteste és én épp a belein tapicskolok. Kezdek egyre rosszabbul lenni, émelygek, és az ájulás kerülget. Úgy érzem itt a vég.

- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ… - Kiáltom el magam és hátrafele kororva, akár egy pók, egy fához hátrálok. Felnézek a farkasra és könnyeim folyni kezdenek, majd agyam, mintha feladná a küzdelmet, és lefagyva ájultan dõlök ki.

Remegve néz rám, az õ szemei is könnyesek. Pont úgy sír, mint én. Ezek szerint, szeret, de tudnom kell. Tõle kell hallanom. Hiába tudom, az õ szájából akarom hallani. És tudom, hogy õt sokkolta, amikor bevallottam, hogy szeretem.

- Szeretlek – mondja halk, remegõ hangon, mire megnyugszom. De azonnal összerezzenünk Anya hangjára.

- Elég legyen! - dörren hangja a barlangban. – Oliver! – szemei szikráznak a dühtõl, ahogy az öcsémre néz. Még én is megijedek. - Egy év nem volt elég a megtisztulásra?

- Van, ami nem tisztítható meg – mondja Anyának, mire õ morog egyet. Majd percekig nem szól semmit. A csend szinte már elviselhetetlen, mikor újra morran egyet, jelezve, meghozta a döntését.

- Emberré változtatlak mindkettõtöket – mondja ki, mire én is, és Oliver is tartjuk magunkat. De Sunny sír, õt most Neva vigasztalja. - Hat hónapig, fél évig emberként kell élnetek, az erõtök és a gondoskodásom nélkül, az emberek között. Ha ezalatt az idõ alatt azt látom, hogy szeretitek egymást és kitartóak vagytok az érzéseiteket illetõen, visszaadom az erõtöket, visszakapjátok az évszakokat és áldásom adom rátok - mondja, és elindulna felfelé a fán, de Neva utána kiált.

- Anya, meghalhatnak odalent? - kérdezi a legsötétebb dolgot, mire Anya csak elgondolkodva mászik vissza.

- Nem... azt hiszem nem fogom hagyni meghalni õket. Akkor is visszakapjátok majd az erõtöket, ha csak fellángolás volt részetekrõl és nem tartotok mi egymás mellett - jelenti be lágyabb hangon. – Viszlát!

Ekkor már kezdõdik is. Oliver kezérõl lepattannak a bilincsek, szárnyaink visszahúzódnak, és gyönyörû emberi külsõt kapunk. Oliver megragadja a kezem, ahogy Sunny és Neva eltûnnek a szemünk elõl. Mi már nem láthatjuk õket, de tudom, hogy õk ketten figyelnek minket. 
Ránézek Oliverre. Nem sokat változott. Alacsonyabb nálam, bõre világos színû, puha, haja mézszõke, szemei zöldek, termete karcsú, arányos. Olyan furcsa most a színes haja, és a szárnyai nélkül. Olyan… emberi.
Magunk mellett ruhákat látunk. Tehát Anya ezekrõl gondoskodott. Látom, hogy Oliver elengedi a kezem, majd gyorsan felmar pár ruhát, és felöltözik. Ahogy én is. A kék színû nadrág és a barnás színû ing furán áll rajtam. Õ egy világoszöld nadrágot és citromsárga inget kapott. Jól állnak neki. Végül elpirulva néz rám.

- Ronda vagyok? – kérdi mosolyogva.

- Inkább furcsa – lépek közelebb, de nem érintem meg. Nem merem, félek, hogy ellökne, hogy fél tõlem, és nem akar velem lenni. 

- Tudod, el szeretnék mondani valamit – néz fel rám. - Kérdõre vontad Anyát, miért csak én kaptam büntetést... de emiatt ne okold õt – kéri lágy hangon, mire meglepõdöm. Miért ne? De már adja is a választ, amin újfent meglepõdöm. - Én kértem õt, hogy téged hagyjon ki ebbõl – mondja, mire megremegek. Õ pedig hozzám lép, és az ujjait az arcomra simítja. Nagyon jólesik az érintése. - Tudod, vannak dolgok, amikrõl eddig csak álmodtam – mosolyog rám. - De most azt hiszem, meg kell tennem.

Már válaszolnék, amikor lábujjhegyre áll, és az ajkait az enyémekhez érinti. Szólni sem tudok, annyira meglep. Láttam már ilyet az embereknél, amikor szerették egymást. Nem tudom, hogy hívják, de jólesik, így átölelem Oliver derekát, és lassan viszonzom. Szeretném, ha neki is jó lenne ez az érzés. Szeretnék mindent megadni neki, bármi történjen fél év alatt. Annyira szeretem.
Végül hosszú percek után válunk el egymástól. Oliver szemei csillognak, arca kipirult, és halkan ereszti ki a levegõt. Elengedem, mert nem tudom, õ mit akar.

- Én… - suttogja elvörösödve. – Én…

- Tudom – bólintok. – Én is ugyanazt érzem. De most mennünk kell, Oliver. Még sok alkalmunk lesz erre a dologra.

- A csókra? – kérdi, mire rájövök, mit is csináltunk az elõbb. Ez tehát a csók, amelyet az emberek annyira szeretnek csinálni. – És az ölelésre is?

- Mindkettõre – válaszolom. – De menjünk! Ki kell jutnunk az erdõbõl, és emberi léptékkel mérve, ez az erdõ hatalmas. Viszont, néhány órára innen van egy kisváros, ha jól tudom. Ha pontosan emlékszem, most Franciaországban vagyunk, és ha arrafelé megyünk – mutatok egy nagy tölgyfa felé -, akkor két-három órán belül már kijutunk innen.

- Ha meglennének a szárnyaink, percek alatt kijutnánk – sóhajt Oliver.

- De most emberek vagyunk – emlékeztetem, majd kézen fogom. – Gyere! Minél elõbb kiérünk, annál hamarabb fogjuk tudni, pontosan hová is lyukadunk ki.

Oliver bólint, majd bizonytalan lépésekkel elindulunk. Egyikünk sem szokott hozzá a gyalogláshoz, hiszen folyton repkedni szoktunk. Bár én jobban bírom a gyaloglást, de Oliver egy órával késõbb már elfárad. Talán a büntetés, az egy év elzárás is hozzájátszott ehhez, hogy ilyen fáradt. Végül a hátamra veszem, és így megyünk tovább. Bár õ ellenkezik, de nem tehet mást, én pedig minél elõbb szeretnék tiszta terepre érni. Ezt a kifejezést az emberektõl tanultam meg, és már tudom, mit jelent. Ahol nincs semmi, és mindent lehet látni.
Útközben Oliver elalszik a hátamon, így halkabban lépdelek, hogy ne ébresszem fel. Már hajnalodik, mire végre kiérek az erdõbõl, és én is kezdek fáradni. Éhes is vagyok, ami nem szokott velem elõfordulni. Ez az emberi test igencsak satnya és fáradékony dolog. Alig várom, hogy leteljen a fél év, holott még fél nap sem telt el.

~*~

Az erdõbõl kiérve egy hatalmas réten találom magunkat. Mindenfelõl édes illatokat hoz a szél, és még Oliver is felébred, így leteszem a földre. Nyár lehet, azt hiszem, amikor minden nyílik. Vajon mi lesz az Õsszel? Vajon, ha én nem vagyok, hogy lesz õsz itt? De nem gondolkodhatok sokáig.

- Jól vagy? – hallom meg Oliver hangját, miközben egy fának dõlök, hogy kipihenjem magam. – Pihenned kéne, Ignatius.

- Majd pihenek, ha végre embereket látunk – mondom, és megrázom a fejem. – Csak túl sokat mentem, és téged is hoztalak. Ez az emberi test igen gyenge és törékeny, nem úgy, mint az eredeti testünk.

- Éhes vagyok – mondja Oliver, és meghallom, hogy megkordul a gyomra. – Ennivalót kéne szerezni.

- Az embereknél van – mondom. – De õk valami fényes érméket, meg papírdarabokat kérnek érte, ami nekünk nincs. Azt hiszem, pénznek hívják.

- Akkor szereznünk kell olyat – bólint Oliver.

Egyetértek vele, és hamarosan már ismét útnak indulunk. Hamar beérünk a városba, és sokkolva bámuljuk az épületeket. Még sosem láttam ennyi ember építette házat egy rakáson. Meg olyan fura kerekeken guruló valamik is vannak, amiket az emberek autónak neveznek. Csak pár gurul az úton, de nagyon félelmetesek, fõleg a hangjuk. Mindketten összerezzenünk, amikor egy ilyen fémbõl készült doboz elszáguld mellettünk. Aztán virágillatot érzek meg, és megbököm Olivert, aki bólint. Követjük az illatot. Talán egy kert, vagy valami. De mikor odaérünk, egy házat pillantunk meg, ami tele van virággal. Még kinn is van belõle. Elolvasom a táblát, miszerint ez egy virágbolt. Virágbolt? Az meg mire való? Közelebb merészkedünk, és csak csodáljuk a sok szép virágot. Vannak köztük rózsák, petúniák, dáliák, szegfûk, orgonák, tulipánok, és megannyi más csodálatos virág. Még kaktuszok is. Én közben körülnézek, és felfedezek egy kisebb táblát is. Felkelti az érdeklõdésem, és Olivernek is megmutatom.

- Vajon mit jelenthet az, hogy bentlakó kisegítõket keresnek? – kérdi halkan.

- Azt, hogy olyat keresünk, aki itt lakna, és dolgozna velünk – hallunk meg egy mély, brummogó hangot, mire riadtan perdülünk meg.

A hátunk mögött alacsony, idõsebb férfi áll. Zöld kötényt, sárga kesztyût, és kék kezeslábast visel. A haja már õszül, az arca barátságos, és sötét gombszemei jóindulatúan csillognak kövérkés arcában. Elsõ látásra rokonszenvesnek tûnik, de én azért mégis félek. Oliver belém kapaszkodik, és igyekszik láthatatlanná válni. Én sem érzem magam elég magabiztosnak, habár én legalább nem remegek.

- Munkát kerestek? – kérdi az öreg, mire jobb kilátás híján bólintok egyet. – Nem tudok sokat fizetni, de kaptok egy szép szobát, és minden vasárnap pihenõnapot – mondja. – Ha így megfelel, fel vagytok véve, mert látom, rátok férne egy kis pénz.

- Köszönjük – mondom hálásan. – De miért ilyen jó hozzánk? Hiszen azt sem tudja, kik vagyunk. Lehetnénk rossz emberek is, akik csak bajt keresnek.

- Nos, ha valóban azok lennétek, akkor nem nálam próbálkoznátok. Én csak virágokat árulok az embereknek. Egyébként a nevem Jean. És a tiétek?

- Ignatius vagyok – mutatkozom be. – Õ pedig az öcsém, Oliver.

- Ö… Örvendek… - suttogja Oliver, majd mikor újra megkordul a gyomra, sietve és elvörösödve húzza össze magát. Jean azonban csak nevet egyet.

- Ahogy látom, éhesek vagytok. Gyertek be! Az asszony épp a reggelit készíti, rátok fér egy jó reggeli. Utána megmutatom a szobátokat, és hogy mi lesz a dolgotok

- Hálásan köszönjük! – mondom. – Igyekezni fogunk, hogy ne okozzunk csalódást.

A férfi csak bólint, majd elindul befelé a házba. Kézen fogom Olivert, és mi is utána indulunk. Nem tudom, mit gondoljak. Azt sem tudja, hogy kik, vagy mik vagyunk, mégis segít nekünk. De, ha szereti a virágokat, akkor nem lehet rossz ember. Mégis, valahogy még tartok tõle, és ezzel Oliver sincs másképp. Viszont mind a ketten értünk a virágokhoz, és ennél jobb helyre nem is jöhettünk volna.

Szomorúan bólint, majd figyeli tovább az ünnepet. Nem akartam megbántani, mert mindennél jobban szeretem Olivert, de nem szabad, hogy Anya megbüntessen minket. Pedig ha tudná, mit érzek a testvérem iránt, biztosan elküldene a Johanna forráshoz legalább száz évre, hogy megtisztuljak. A legutóbbi látogatás a forrásnál nem volt túl kellemes. Aztán hirtelen egy kis tündérke jelenik meg.

- Oliver, velem kell jönnöd! – hangja ellentmondást nem tûrõ, mire Oliver összerezzen.

- Milyen ügyben? – kérdem azonnal. 

- Tudjátok ti azt – mosolyog a kicsi, mire Oliver újra összerezzen. Ezek szerint Anya megtudta.

- Akkor miért csak Olivert hívja Anyánk? – kérdezek rá. Hiszen én is bûnös vagyok. 

- Mert Anya a szívekbe is belelát, és Oliver bûnt követett el – mondja a tündér. Oliver kínosan feszeng, és idegesen néz rám. Én értetlenül bámulok vissza. Bûnt? A szeretet bûn lenne? - Testi vágyat érezni az egyik testvéred iránt súlyos vétek - jelenti ki a kicsi.

- Egy... egy percet adsz nekünk? – kérdem, mire a kicsi bólint.

- Úgysem biztos, hogy újra találkoztok - szomorodik el kissé.

Amint a kicsi arrébb lebeg, Oliver közelebb repül hozzám. Tudom, mi bántja. Ha Anya eltilt tõle, akkor soha többé nem fogjuk látni egymást. 

- El kellett volna mondanom, ugye? – kérdi halkan, lehajtott fejjel. Nem kellett volna. Tudtam, de nem mondhatom el neki. 

- Tudnom kellett volna – sóhajtok fel. Hazudtam, tudtam, hogy szeret. - De hé, semmi baj – érnék hozzá, de arrébb reppen, nem engedi, hogy hozzáérjek. Sóhajtok. - Rendben... akkor vigyázz magadra.

- Te is, Ignatius – mosolyog rám, majd a tündér után megy.

Tudom, hogy soha többé nem fogom látni, hiszen amit Oliver érez irántam, az bûn. Szomorú vagyok, a fa törzsének dõlök, és sírni kezdek. Miért adott nekünk Anya testet és érzéseket, ha nem használhatjuk õket? Miért ilyen kegyetlen? Miért teszi ezt Oliverrel? Hiszen ennyi erõvel én is bûnös vagyok, csak én visszafogtam magam. Próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem számítana, mintha nem éreznék semmi mást, mint testvéri szeretetet iránta. Holott ez nem igaz. A szívem mélyén tudom, hogy szerelmes vagyok Oliverbe.

Sokára hagyom abba a sírást. Már esteledik, és ekkor hirtelen halk suhogást hallok. Reménykedve fordulok meg, de csak Sunnyt pillantom meg az ágon. Az arca gondterheltnek tûnik, és látom, hogy õ is sírt.  Akkor a helyzet nem rózsás.

- Mi történt? – kérdem. Hallom, hogy a hangom rekedt.

- Anya megbüntette Olivert – suttogja Sunny. – Egy évre a Szent Johanna forrásba zárta, és két évre elvette tõle a tavaszt – a szemeim elkerekednek, és érzem, hogy elönt a harag. – És… soha többé nem láthatod. Eltiltotta tõled – Sunny hangja halk. – Ignatius… én…

- Ne mondd k, hogy sajnálod! – dörrenek rá. – Nem akarom hallani! – látom, hogy Sunny riadtan rezzen össze. – Szerinted nekem ez öröm? Vagy én nem követtem el bûnt?! Szeretem Olivert, de az õ érdekében… a kettõnk érdekében úgy tettem, mintha nem lennék belé szerelmes! – fakadok ki, majd felrebbenek és elrepülök.

Sunny utánam kiált, de nem fordulok vissza. Fût a harag Anya iránt. Miért Oliver, és miért nem én? Miért vette õt el tõlem? Bár sose lettünk volna tündérek, akkor boldogok lehetnénk. Boldogok, mert szerethetnénk egymást. Ha ez az ára az egésznek, mi értelme tündérnek lennünk? De tudom, hogy nem mehetek Anyához, nem mérgesíthetem el még jobban a dolgokat, mert a végén még elvenné Oliver erejét, emberré tenné, vagy árnyékká, hogy soha többé ne találkozhassunk. Habár, a Szent Johanna forrásnál kevés rosszabb hely van, amelyet el lehet képzelni. De mindenáron tudatni fogom Oliverrel, hogy rám számíthat. Minden holdhónapkor, mielõtt kiszabadulhat. De nem fog látni engem, mégis tudni fogja, hogy gondoltam rá.

~*~

Az egy év lassan telik, én pedig minden hónapban, mielõtt Oliver fél napra feljöhet, egy szál rózsát helyezek el az egyik kövön, közel a vízhez. Sunny, vagy Neva kísér el mindig, õ figyel, és miután elmegyek, õ ott marad. Megkérem õket, ne beszéljenek Oliverrõl, nem akarom tudni, de megesik, hogy a távolból figyelem. Látom, hogy hónapról hónapra megviseltebb, sápadtabb, soványabb, a színei megfakultak. Mint egy ember, olyan. Mint egy nagyon öreg, és nagyon fiatal ember. Sírni lenne kedvem, amikor így látom, hiszen miattam jutott oda. Én tudom, milyen a Szent Johanna forrás, mindannyian tudjuk, és azt hittük, Oliver sosem kerül oda. Õ olyan jószívû, kedves, ártatlan, játékos, figyelmes mindenkivel. Tiszta és nyíltszívû, õszinte, jámbor teremtés, akinek sosem lett volna szabad megtapasztalnia a rosszat.

Aztán letelik az egy év, és Oliver feljöhet. Anya engem is hívat, így kénytelen vagyok menni. Mikor megérkezem, látom, hogy Oliver még nem kapta vissza a szárnyait, Sunny mellett áll, nem is néz rám, csak egy futó pillantásra, de nem szól semmit. Megviseltnek, rémültnek tûnik. Sunny támogatja, Neva pedig bosszúsan néz rám, mint aki úgy érzi, mindenért én vagyok a felelõs. Részben igaza is van, de az az igazság, hogy egyedül Anya tehet róla.
Ahogy Anya megjelenik, hatalmas pók képében, elfog a düh iránta. A harag, amelyrõl azt hittem, hogy képtelen vagyok újra érezni. De képes vagyok rá. Anya végigjáratja rajtunk a tekintetét, majd rajtam állapodik meg.

- Megszegted a tilalmat, Ignatius. Titokban meglátogattad Olivert, holott megtiltottam, hogy lássátok egymást – mondja, mire dacosan nézek rá.

- Nem láttuk egymást – mondom határozottan, mire Sunny és Neva is bólintanak. Oliver csak lehajtott fejjel áll. – Nem tudod bizonyítani, hogy az egy év alatt valaha is láttam volna, vagy õ engem.

- A forrásnál jártál – mondja Anya.

- Azt nem tiltottad meg, hogy a forráshoz menjek, és hogy ajándékot vigyek a testvéremnek. Ez volt az egyetlen módja, hogy enyhítsem a fájdalmát, amelyet részben én okoztam neki – egyenesen Anyára nézek.

- Szóval, csak, mint testvéredet látogattad meg? – Anya hangja mintha kissé gúnyos lenne. – Ignatius, mondd meg az igazat!

Elõször nem merek válaszolni. De muszáj megmondanom. Nevára, Sunnyra, majd Oliverre nézek. Neva arcán rosszallást látok, Sunny arcán bátorítást. Oliver pedig továbbra sem néz rám. De ha kimondom, amit érzek, azzal Olivert még nagyobb bajba sodrom. Már így is két évre elvették tõle a Tavaszt, egy évet töltött a forrásban. Nem sodorhatom még nagyobb bajba. Mégis… Anya tudni fogja, ha hazudok neki. Nagyot sóhajtok, majd megszólalok.

- Szeretem õt – mondom. – Szerelmes vagyok a testvérembe, Anya – látom, hogy Oliver megrezzen. – Nem õ követett el bûnt, hanem én, mert nem mondtam el sem neki, sem másnak. Még magamnak is azt hazudtam, hogy nem érzek iránta semmit, nehogy bajba kerüljön.

- Tehát az iránta való bûnös érzéseid miatt hazudtál mindenkinek, igaz? – kérdi Anya. – Van fogalmad róla, mi jár a bûnös a érzésekért?

- Nem érdekel, mit teszel velem, Anya – húzom össze a szemem, és a hangom gúnyossá válik -, mert fogalmad sincs az érzésekrõl! – Sunny ijedten sikkant egyet. – Megalkottál minket, testet és érzéseket adtál nekünk. De miért? Miért, ha nem szerethetünk?! Miért, Anya?!

- Megkérdõjelezed a döntésemet? – Anya hangja szigorúvá válik. Oliverre pillantok, az arca hamuszürke.

- Igen! Mert amit teszel, az irracionális – vágom a szemébe. – Gyûlöllek! Bár sose teremtettél volna meg minket! Bár sose adtál volna érzéseket nekünk! A te hibád!

- Ignatius… - suttogja Neva. – Ne tedd ezt!

- Szeretem Olivert, és mindig szeretni fogom! Ha meg akarsz büntetni, miért nem tetted? Miért Olivert? Miért csak õt, és miért nem mind a kettõnket? Ha a szívekbe látnál tudnád, hogy mindketten vétkezünk az ostoba törvényed ellen! – fakadok ki dühösen, a könnyeim már az arcomon folynak. – Ha örökre el akarsz tiltani tõle, akkor tedd meg! Vedd el az erõmet, és tégy emberré! Akkor soha többé nem fogom õt látni.

Oliverre nézek, várom, hogy õ mit reagál. De nem néz rám, nem látom az érzéseit, mintha már nem is lennének. Az arca nyugodt, mint egy maszk. Már semmit sem számítanék neki? Meg kell tudom. Muszáj! Anya nem szól, szerintem még élvezi is a dolgot.

- Oliver! – szólítom meg az öcsémet. – Szeretsz engem? Elég, ha bólintasz. Szeretsz engem, Oliver? – kérdem remegõ hangon.

Hirtelen Oliver egy kis tündérkéje repül be, és ébresztgetni kezdi a testvéremet. De nem sikerül, így én is bekapcsolódom.

- Oliver, hallod? – szólalok meg, mire végre kinyitja a szemét.

- Oliver, kész vagyunk, amivel tudunk - szólal meg a pici csilingelõ hangon. 

- A többiek? – kérdi mosolyogva, majd a tenyerét tartja, hogy a tündérke beleüljön. Én csak nézem Oliver mosolyát. Olyan gyönyörû, és vidám. Ha nem lenne a testvérem, képes lennék beleszeretni, de nem szabad. Anyánk megharagudna érte.

- Szétnéznek a világban, és néhányan a cseresznyevirágzást készítik elõ, Japánban - mondja a picúr.

- Rendben kicsi, akkor, amíg én itt végzek, te ülj ki a tornácra Ignatius tündéreivel, biztosan van a számodra is egy kis sütijük – kuncog fel, mire a kicsi felröppen, megkerül az asztalt, majd hozzám repül.

- Ezt neked adom – nyújt felém egy hóvirágot, majd meglepetésemre az arcomra nyom egy puszit, aztán kiröppen. Oliver kuncogva néz rám. Nem értem, ez mi volt.

- Ne haragudj rá, a tündéreim rajonganak érted – mosolyog rám. - Ha idejük van, folyamatosan rólad csicseregnek, hogy milyen szép a hajas és a szemeid, és igazuk van – sóhajt fel, és közben csak engem néz.

- Köszönöm – válaszolom mosolyogva. Jólesik, hogy õk legalább szeretnek, nem úgy, mint Sunny és Neva. 

- Tényleg! Van kedved eljönni velem holnap a virágzásra? Ha jól emlékszem, sosem voltál még, de hidd el, mennyei látvány – mondja. 

- Meglátom, mennyi idõm lesz, rendben? – nézek rá kedvesen, mire Oliver bólint. Valóban nem tudom, mennyi idõm lesz, nem hanyagolhatom el a kötelességeimet. 

- Én várni foglak, úgyis megtalálsz majd – néz rám, majd áthajol az asztalon, és arcon csókol. - Köszönök mindent – suttogja, miközben vészesen közel van hozzám. Kezdek zavarba jönni, és az nem lenne méltó hozzám. - Most mennem kell. – Elhajol, feláll, majd kisétál. Elköszönök tõle, és látom, hogy elröppen a tündérkéje társaságában. 

Sóhajtok egyet. Oliver kis híján megcsókolt. Tudom, hogy ez járt a fejében. Tündérkéim egymás között beszélgetnek, gondolom rólunk. Õk már mondták, milyen összeillõ pár lennénk Oliverrel, de ez képtelenség. Megsértenének Természetanya törvényét, ha egymásba szeretnénk. Talán még el is venné az erõnket ezért, és emberré változtatna minket. Nem, azt nem akarom. Mégis… képtelen vagyok kiverni Oliver ajkait, szemét, alakját a fejembõl.

~*~

Másnap az erdõimet járom, ahol már gyönyörû, sárgák, barnák, vörösek a levelek. Imádok itt lenni. Békés minden, emberek nem járnak most erre. Muszáj körülnéznem az erdõben, ellenõrizni, hogy minden rendben van-e. Most nem mehetek Japánba csak úgy. Talán majd õsszel, a lombnézegetéskor. Hirtelen pancsolás hangjaira leszek figyelmes az egyik vízesésnél. Vajon ki lehet az? Óvatosan haladok, és mikor odaérek, és kilesek két fa között, a szám is eltátom. Oliver az, amint szûz meztelenül pancsol a vízben. Gyönyörû szárnyai vizesek, szemei csillognak, ahogy önfeledten játszik. Nem tudok betelni a látvánnyal, és csak bámulom õt. Aztán hirtelen megfordul, és elkerekedett szemekkel kostatálja, hogy ott vagyok, és õt figyelem.

- Ignatius – nyög fel idegesen.

Most mit tegyek? Ha odamegyek, az sem jó, de eltûnni sem akarok. Így a kisebb rosszabb választom, és elindulok felé. Látom, hogy Oliver sietve kapkodja magára a ruháit, majdnem fordítva is húzza magára a felsõjét, de mire odaérek, már fel van öltözve.

Zavartan állok meg elõtte, õ pedig lesüti a szemét, mintha bûnt követett volna el. De az én hibám, nem szabadott volna kukkolnom, de olyan ellenállhatatlan látványt nyújtott, hogy nem tudtam neki ellenállni. Végül sóhajtok egyet. Bocsánatot kell kérnem.

- Ne haragudj! – mondom halkan. – Nem akartalak meglesni, csak… pont erre jártam és… nos…

- Semmi baj… - rázza a fejét. – Én is hibás vagyok. Nem szabadott volna így megfeledkeznem magamról – a hangja remeg. Csak nem fog sírni?

- Ne sírj! – fogom két kezembe az arcát, és emelem fel a fejét. Szemeiben könnyek csillognak. – Nem szeretem, ha a kedvenc kistestvérem sír. Hé! Semmi baj, többet nem fog elõfordulni, ígérem – ölelem magamhoz, amivel azt hiszem, még jobban zavarba hozom.

De nem tol el magától, amin nagyon meglepõdöm. Inkább hozzám bújik, és elrejti az arcát. Azt hiszem, õ jobban szégyelli magát, mint én. Elvégre õ volt az, aki pucéran fürdött, de én leselkedtem. Ha nem törõdöm vele, és inkább odamegyek, hogy rászóljak, jobb lett volna. Vagy nem kellett volna törõdnöm vele, és továbbmennem. De nem tudtam, egyszerûen… Oliver túl szép, még meztelenül is ahhoz, hogy a tündér ne felejtse rajta a tekintetét.
Végül nagy nehezen elenged, és kibontakozik az ölelésembõl. Csak áll, nem mer rám nézni, mire én álla alá nyúlva emelem fel vörös pofiját.

- Mindketten hibásak vagyunk, Oliver – mondom. – De én inkább. Ha nem bámullak, hanem továbbmegyek, akkor nem lennél ilyen zavarban. De… - sóhajtok – túl szép volt a látvány.

- Ignatius… - suttogja meglepetten, mire lehajolok, és egy puszit nyomok a homlokára.

- Felejtsük el, mintha nem történt volna semmi – mondom, õ pedig bólint. – Inkább menjünk Japánba. Még tart a virágzás, igaz? – bólint, de látom, még mindig zavarban van.

~*~

Japán valóban csodálatos ilyenkor tavasszal. Én inkább csak õsszel jövök ide, amikor a lombnézegetés zajlik, de a cseresznyevirágzás is gyönyörû. Olivernek igaza volt, vétek lett volna kihagynom. Egymás mellett ülünk egy fán, kínos csendben, és igyekszünk nem az erdõben történt incidensre gondolni. Oliver szokatlanul csendes, de azért mosolyog. Tündérkéi üdvözölnek engem, majd csacsogni kezdenek, miközben dolgoznak. Én csak nézem õket. Hamarosan nekem is meg kell kezdenem a tervezgetést, hogy idén milyen színpompával örvendeztessem meg a japánokat. A föld másik felén most õsz van, tündérkéim már teszik a dolgukat, és nekem most nincs dolgom.
Remélem, Oliver nem fog engem meggyûlölni, habár azt sosem tenné. Õ mindenkivel kedves, udvarias, õ igazán jó fiú. Nem úgy, mint én, aki mindig csak bajt kavarok, bárhol is járok.

- Majd eljössz megnézni az õszi lombnézést? – kérdem hirtelen, csak hogy végre megtörjem a közénk beállt csendet.

- Persze – mosolyog rám, majd azonnal el is kapja a tekintetét. – Köszönöm, hogy eljöttél velem – suttogja halkan.

- Én örülök, hogy elhívtál – válaszolom kedves mosollyal. – Igazad volt, tényleg gyönyörû.

- Örülök, hogy tetszik – válaszolja halkan. – Szerinted… Természetanya megbüntet minket?

- Miért tenné? – kérdem kíváncsian, habár ez a gondolat már nekem is megfordult a fejemben.

- Mert… amiatt ami… ami történt… - néz rám félve. – Természetanya mindent lát és… és hát… amit tettünk, az… az nem bûn?

- Nem csináltunk semmi rosszat – mondom határozottan, habár belül nem ezt érzem. – Semmi olyat nem tettünk, ami ellenezne Természetanya parancsaival. Hiszen nem volt köztünk testi kontaktus, ha az ölelést és azt a puszit nem számítjuk. Testvérek vagyunk Oliver, ne feledd, hogy nem szerethetünk egymásba.

Oliver szomorúan bólint. Vagy csak én láttam úgy, hogy szomorú? Nem merem neki bevallani, hogy már egy ideje bennem is motoszkálnak iránta nem túl testvéri érzelmek, amelyektõl még magam is megrémülök. Hiszen az bûn! Nem szerethetek bele a saját testvérembe, mert azzal megszegném Természetanya parancsát. De ezt a parancsot egyre nehezebbnek érzem betartani.

- Köszönöm – fordul felém elpirulva. Majd pajkos mosollyal hajol közelebb, és egy puszit nyom az arcomra. Ez meglepõ, engem nem szoktak megpuszilni, de Olivertõl semmi sem elképzelhetetlen. Õ olyan, mint egy gyerek, mindig meg tud lepni minket. - Ez kedves tõled – sóhajt, majd elhajol tõlem, és kacagva repül fel az egyik ágra. Már én is mosolygok. Valahogy Oliver mindig fel tud vidítani.

Hirtelen egy édeskés fuvallat érkezik. Oliver lenéz rám, mire sóhajtva röppenek fel mellé. Az ilyesmi sosem jelent jót. És valóban, nem sokkal késõbb csillámok kíséretében megjelenik Természetanya egy kis tündére. 

- Oliver, Ignatius - mosolyog ránk a kicsike. - Örülök, hogy együtt látlak titeket. – A kis tündér arca elkomorul, ahogy Oliver tenyerébe száll. Rossz érzésem van.

- Milyen üzenetet hoztál nekünk? – Oliver hangja bátorító.

- Hát... az Anyánk azt üzeni, hogy viharokat kell támasztanotok - jelenti be, és Oliverre néz. - Neked is, Oliver. – Látom, hogy testvérem összerezzen. - Sajnálom, de sürgõs, és nem tudom az okát. – Meghajol, majd ahogy jött, el is tûnik.

- Jól vagy? – kérdem, miközben a vállára teszem a kezem. Hálás mosoly suhan át az arcán, miközben próbálja élvezni, hogy megérintem. Ez nálam amúgyis ritka, nemigen szoktam hozzáérni senkihez.

- Persze – válaszolja. - Csak tudod, hogy nem szeretem a viharokat – hajtja le a fejét. Meg tudom érteni. Én néha szeretek tombolni, de Oliver más. - A cseresznyefáimnak olyan szép virágai nõttek idén – sóhajt fel szomorúan. - Ha egy hatalmas vihart kell csinálnom, a virágoknak baja eshet...

- De helyrejön, mint mindig – mosolygok rá. Majd hirtelen hideg fuvallat jön, és megjelenik Neva. Nem kedvelem Nevát, és õ sem engem. 

- Oliver, örülök, hogy megtaláltalak – mosolyog rá az öcsénkre, majd felém fordul. - Örülök, hogy végre te is itt vagy, testvérem – sóhajt, és magához ölel. Képmutató dög! Most eljátsza az aggódó testvért, közben meg ki tudja, miket mond rólam a hátam mögött. 

- Miért kerestél minket, Neva? – kérdi Oliver

- A küldönc - sóhajtja. - Veled kell mennem. – Ahogy kimondja, Oliver elsápad.

- Nem... nem akarom – suttogja remegve. 

- Sajnálom, de nincs választásunk. Személyesen beszéltem az Anyánkkal, de csak annyit felelt, hogy ez egy ilyen év lesz - szomorúan teszi Oliver vállára a kezét. - Menjünk, essünk túl rajta.

~*~

Én is elmegyek a dolgomra. Ha vihar kell, hát vihar lesz. Sosem szoktam megkérdõjelezni Anya akaratát, bár néha felmerül bennem, miért tesz tönkre ilyen szépségeket, mint a tavasz. De nem szólok semmit. Hatalmas viharokat támasztok, esõket, égzengést, zivatart, villámokat. Van, ahol forgószelet, tornádót is. De nem viszem túlzásba, hiszen nem akarok mindent lerombolni. Elég annyi, hogy azt hiszem, sok gazda búzájának vége. Talán beszélni kéne Nevával, ne csináljon idén olyan kemény telet. De úgysem hallgatna rám. Bár… talán mégis, ha Oliver is velem van. 
Végül munkám végeztével megkeresem Olivert. Ott térdel egy fánál, a fa alatt fagyott ágak, gyönyörû virágok hevernek. Amikor megérzi, hogy mögötte állok, megfordul, és a karjaimba omlik. Sír, nagyon ki van akadva, szomorú a virágai miatt, amit meg tudok érteni. Az én rózsáim is elfagytak, a gyümölcsök jó része lepotyogott a fáról, de hát nincs mit tenni. Ez egy ilyen év. Oliver kis segítõi zokognak, de majd megnyugodnak.

- Nem akartam ezt – szipogja szomorúan Oliver. - Olyan rossz ezt csinálni, és mostanában alig van idõm kinevelni valamit, valahol mindig ez történik – halkan felsóhajt, és felnéz rám. - Olyan jó, hogy itt vagy – suttogja.

- Én mindig itt vagyok neked, Oliver – simítok végig az arcán. – Jövõre talán jobb lesz. Anyánk próbára tesz minket, az embereket, a természetet. De ez így van jól, tudod? Ez a dolgok rendje.

- Te sosem kérdõjelezed meg, hogy Anya jól dönt-e? – néz rám ártatlan szemekkel.

- Nem – rázom a fejem. – Mi az õ gyermekei vagyunk, túl kicsik ahhoz, hogy megérthessük, mit miért csinál. És mellesleg, ha ellenszegülünk, még elpusztít minket – Oliver a szája elé teszi a kezét. – És nem akarnám elveszteni a kedvenc testvéremet.

Látom, hogy elpirul, de nem mozdulna semmi kincsért. Tudom, hogy most össze van törve, pedig az õ viharai semmik az enyémekhez, vagy Neva viharaihoz képest. Errõl újra eszembe jut Neva, és hogy meg kell kérnem egy szívességre. Bár ez olyan, mintha a fogamat húznák, és egyáltalán nem akaródzik menni. Nem is tudom, miért csinálom. Az emberek nem érdekelnek, és talán még ráér az egész.

- Gyere, elmegyünk hozzám – mondom végül. – Van egy kis házi mézem, meg teám. És némi körtés sütemény is akad, ha érdekel.

- Jó – suttogja halkan. – Itt már úgysem tudok semmit sem tenni. És… kedves tõled, hogy próbálsz felvidítani.

- Az nekem úgysem megy – vonok vállat. – Nincs benne a természetemben.

 - Ignatius! – szól rám figyelmeztetõen, mire csak mosolyogva rázom meg a fejem.

- Na, gyere!  - engedem el, majd kézen fogom. – A természet regenerálja önmagát, jövõre már újjászületik, ne félj!

Bólint, majd a levegõbe emelkedünk. Elég messze lakom, egy erdõben, de a mi léptékünkkel nem tûnik hosszúnak az út. Így hamarosan már meg is pillantom a házikómat, amely egy hatalmas fa tetején van. Kívül rozsdabarna, a teteje színes, sárga, barna, vörös levelekkel fedett. Ablakai vöröses színnel vannak körbevonva, ajtaja viszont zöld. Kis segítõim a tornácon pihennek, és amint meglátnak minket, üdvözölnek. Õk is szomorúak a pusztítás miatt, bár közel sem annyira, mint Oliver tündérkéi.
Beinvitálom Olivert, majd leültetem az egyik székre. Õ elégedetten néz körül. Hát igen, elég lakájos kis zug, otthonos, szépen berendezett. Segítõim már szorgoskodnak, teát tesznek fel, süteményt szelnek. Én is megcsinálnám, de ragaszkodnak hozzá, hogy a vendéggel törõdjek. Mindent elrendeznek. Oliver szomorkás mosollyal néz rám, majd körbe a házban. Õszi színek, hiszen ezt szeretem. Bár ha a nyár tündére lennék, a nyarat szeretném. Nem is tudom, hogy Oliver járt-e már nálam. Talán egyszer, úgy háromszáz éve.

- Itt semmi sem változott – jegyzi meg végül. – Mennyi ideje is, hogy nálad jártam?

- Jó pár száz éve – válaszolom, mialatt tündérkéim kiszolgálnak minket, majd mennek a dolgukra. – Nem hagyják, hogy dolgozzam, ha vendégem van. Bár ez nem sûrûn fordul elõ.

- Nem vagy magányos? – kérdi Oliver, miközben belekóstol az õsz ízeiben és mézben gazdag teába. – Ez finom! – jelenti ki elégedetten.

- Ennek örülök – mosolygok rá halványan. – Néha igen. Néha magányos vagyok, de csak mert ritkán látlak. Mármint… nem úgy értem… - vörösödöm el, mire Oliver felkacag. – Mi olyan vicces?

- Elpirultál – nevet hangosan.

- Nem is igaz! – vágom rá kissé sértõdötten, pedig én is tudom, hogy igaz.

Oliver tovább nevet, és jó látni, hogy végre milyen boldog. Szeretném mindig ilyennek látni. És mellette én is fel tudok oldódni. De sajnos, most elég sok munkánk lesz, hogy mindent eltakarítsunk, és jövõre újjávarázsoljuk a természetet. Néha én sem tudom, mi üt Anyába, de nem is érdekel. Most az a fontos, hogy Oliver jól érezze magát. Csak nézem, ahogy nevet, és nem tudok betelni vele.