Látom, ahogy félrevonja Kitamura-sant. Rólam beszélnek, legalábbis abból veszem ki, hogy Mori-san állandóan engem bámul. Kiváncsi vagyok, mi az, ami nem tetszett neki rajtam. Biztos túl fiatalnak gondol, egy koloncnak, akire mindig vigyázni kell, mert az első tavaszi szellő elfújja. Hadd higgye. Magamban azért mulatok rajta, hogy némely rendőr milyen rossz emberismerő. Még nem látott akcióban. Közben a többiek is ismerkednek velem. Friss hús vagyok, némely ember számára könnyű préda.
- Ne vegye félvállról Mori-sant! - mondja az egyik férfi. Ha jól értettem, Yamada Toshiyukinak hívják. - Eddig öt társa volt.
- Mi történt velük? - kezd érdekelni a dolog.
- Hármat kilőttek mellőle, kettő pedig megzavarodott. - válaszol Yamada. - Szerintem nem lesz könnyű dolga vele. Ön még újonc, Nariyama-san. Kétlem hogy túlélné az első napját az új társa mellett.
- Meglátjuk. - mosolyodom el.
Kezd egyre jobban érdekelni ez a fickó. Ha nemcsak jóképű és izmos, de remek zsaru is, akkor megfogtam az Isten lábát. Talán idővel még barátok is lehetünk. Közben körbenézek. Ez a terem teljesen más, mint a miénk volt, nagyobb, ugyanakkor modernebb is, pedig mi is a legjobb eszközökkel voltunk felszerelve. Úgy látom, visszajönnek, így befejezem a nézelődést és érdeklődve, kíváncsian, ugyanakkor tiszteletadóan nézem azt a két embert, akik mától kezdve meghatározzák az életemet.
- Elnézést, Nariyama-san, hogy ilyen udvariatlan voltam. - mondja Mori-san.
- Ha már társak vagyunk, mi lenne ha Hikarunak hívna és tegeződnénk? - mosolygok rá.
- Rendben. Hívj Daisukenak, kölyök. - mondja. A hangjában némi irónia csendül.
Kölyök?! Ez lekölyközött, ami porbafingó egyetemista korom óta nem történt meg! De inkább nem reagálok rá.
Közben Kitamura-san megmutatja az asztalomat. Nem rossz, minden van rajta, ami kell, még egy laptop is, tehát semmiben nem szenvedek hiányt. Azt sejtem, hogy nem lesz könnyű dolgom, mert láthatóan Daisuke táplál némi bizalmatlanságot irányomban. Aztán észreveszem Kitamura-san kezében az aktámat. Csak nem mutatta meg neki? Akkor tudhat valamit, de hát ugye, biztos látni akarja, milyen vagyok élőben. Azon ne múljon.
- Nos, mivel a többiek már dolgoznak, és gondolom neked, Daisuke is jól jönne egy új ügy a sok eddigi megoldatlan mellé - Kitamura-san a Daisuke asztalán heverő aktahalmokra mutat -, így maguk is kapnak egy feladatot. Fülest kaptunk, hogy valaki illegálisan drogokat csempész Koreába és Amerikába. Egyszerű ügy, és közben megfigyelhetik egymás munkamódszereit is.
- Tehát, füleljük le a bandát, kapjuk el őket és vallassuk ki? - kérdem komolyan.
- Pontosan. És ha lehet, nagyon kérem fiúk, ezúttal ne juttassák kórházba a delikvenseket. Tudják mennyibe kerül a kórházi ápolás? - néz ránk a főnök szinte könyörögve. Kezdem megsajnálni szegényt. - Nem kéne nagyobb adósságba verni az adófizetőket.
- Nem ígérhetek semmit, Főnök-san. - von vállat Daisuke, mintha én ott sem lennék.
- Azért próbálják meg.
- Főnök! Nekem van egy gyanusítottam, aki ma reggel kaptam el. Dílerkedésért és gyilkosságért hoztuk be. Már kihallgattam, de talán tud még valamit. - állok fel. - Úgy gondolom, még egyszer nem árthat.
- Ha így gondolja, akkor nyugodtan. Minden segítségre és információra szükségük lesz. Munkára, fiúk!
- Igenis, uram! - hajolok meg.
A főnök távozik. Daisuke láthatóan nem bízik bennem. Én szeretnék vele együttműködni. Eddig is akartak nekem társat, de senki sem vállalta. A többiek számára én túl forrófejű, erőszakos és néha durva voltam. Viszont az is igaz, sem nőket, sem a kollégáimat soha nem ütöttem meg. És most itt vagyok egy férfival, aki kb. olyan, mint én. Tisztára Halálos fegyver, csak jó kérdés, melyikünk is Mel Gibson. Közben telefonálok és kérem a gyilkosságiakat, küldjék fel a reggel elfogott emberemet. Remélem, a madárka énekelni fog, és nem ugyanazt mondja, mint reggel, mert ideges leszek. Remélem, van egy érdekes sztorija, amit nem akart nagydobra verni. Hamarosan hívnak is minket a kihallgatóba. Daisuke úgy tűnik kiváncsi, de mindenképpen ragaszkodik hozzá, hogy ő hallgassa ki a férfit. Hát, ha akarja, nekem mindegy. A fickó amúgyis be fog rezelni, ha meglát.
Igazam van. Amint nyílik az ajtó, a pasas arrafelé pislog és amint meglát, artikulálatlan ordítás hagyja el a száját.
- Jó napot napsugaram! - lépek be, mire a férfi abbahagyja az ordítást, csak ül ott remegve. - Nem számítottál rám, igaz?
- Ne! Csak őt ne! Könyörgöm csak őt ne! - kiabál - Bárkit csak ne ezt az őrültet! Könyörgöm, mindent bevallok, csak vigyék ki!
Nem hat meg. Mosolyogva foglalok helyet az asztal egyik sarkán, hagyva, hogy Daisuke a székbe üljön, pontosan a gyanusítottal szemben. Amint ránéz a delikvensre, azonnal kitűnik, nem hiába tisztelik és félik. Ízig-vérig zsaru és ezzel máris tiszteletet ébreszt bennem. Cigit nyújt a férfinak. Emberem arca kék-zöld az ütéseimtől és a rúgástól, amit a képébe kapott. Pedig jól megtermett pasas.
- Nos, akkor feltennék pár kérdést, ha nem baj. - szólal meg.
- Bármit, csak őt vigye ki! - mutat rám idegbetegen. Én elfojtok egy kuncogást, de belül majdnem megpukkadok a nevetéstől.
- Beszélsz, vagy kitépem a beleidet és a nyakad köré tekerem! - sziszegem.
- Hikaru, ezt nem így kell! - int le Daisuke. - Légy egy kicsit udvariasabb a delikvenssel! - a férfi felé fordul. - Nos, akkor hogy is hívnak?
- Ki... Kino... Takashi - válaszol rettegve. - De nem csináltam semmit.
- Nem hiszem, hogy a dílerkedés semmiség lenne. - Daisuke hangja komoly. - Ki a beszállítód? Kinek adod el? Mennyiért? Mikor? Neveket akarok, dátumokat és címeket!
- Nem tudom... ki a beszállító! Tényleg nem! - rázza hevesen a fejét. - Sosem láttam az arcát, és csak telefonon érintkezünk. Akkor is elváltoztatja a hangját. Azt sem tudom, milyen nemű. Az árut az emberei hozzák, de van hogy postán kapom.
- Értem. És se cím, se feladó?
- Semmi. Nagyon vigyáz hogy ne tudják meg ki ő. - válaszol Kino.
- Kinek adod el? Mikor? Hol?
- Ezt nem mondhatom meg! Ha megöl sem mondhatom meg! Nem mondhatom meg! - rémülten rázza a fejét.
Daisuke nem adja fel, és vagy egy órán át teszi fel ugyanazokat a kérdéseket. Kezdem megunni a dolgot. Sose értettem, minek kell ezekkel udvariasan és türelmesen bánni. Ezek bűnözők, nem is emberek. Végül megunom és megkérem Daisuket, ha próbáljam meg én is. Ő némi kétkedéssel megengedi. Kényelmesen helyet változtatok, ezúttal a férfi elé ülök és rámosolygok. Ettől idegrohamot kap és igyekszik összehúzni magát olyan kicsire, amilyenre csak tudja.
- Nos, ha erről nem akarsz beszélni, akkor beszélgessünk másról, virágszálam. - mosolygok és egy kedves hangnemet ütök meg. - Te mint díler biztosan tudod, kiknek a kezén megy át a drog. Ki vásárol, hol, hogyan, mikor? Ti ismeritek egymást, barátom.
- Nem! Nem tudok semmit! - rázza a fejét. Nyilvánvaló hogy hazudik.
- Tudod, utálom ha hazudnak nekem. De a képeden látható sebekből gondolom rájöttél. - hajolok le és húzom végig a kezem az egyik kék véraláfutáson, mire megremeg. Kis híján elsírja magát. - Vagy beszélsz, vagy kénytelen leszek hangnemet váltani. Kezdesz felhúzni, picinyem.
Daisuke vár, szerintem azt hiszi, mindjárt segítséget kérek. Ha a fickó tényleg nem tudja, ki a főnöke, akkor bajban vagyunk. Nem baj, talán pár helyet tud mondani, ahol illegálisan terjesztenek drogot. Nem beszél, még nekem sem. Így sajnos kénytelen vagyok hathatósabb módszerekhez folyamodni. Én nem vagyok az a türelmes fajta, mint Daisuke.
- Nevet! Egy nevet akarok minimum!
- Nem tudok. - válaszolja.
- Rossz válasz! - rúgom arcba, mire leesik a székről. - Mondtam, hogy utálom ha hazudnak nekem.
További tíz perc alatt sikerül belőle kivernem egy nevet és egy kocsma címét, ahol a gyanusított minden nap tartózkodni szokott. Pluszban kiderül, a gyilkosságot, amivel gyanusítjuk, megbízásra végezte el. Felállok és szólok hogy valaki vigye vissza a cellájába. Azt hiszem, megleptem Daisuket, aki csak ül és bámul rám. Mosolygok. Szerintem ez zavarta meg. Hirtelen hangulatváltozás. Együttjár a mániás depresszióval, pedig reggel vettem be gyógyszert. Visszanézek a fickóra. A padlón fekszik és a kipottyanni akaró fogait fogja. Szánalmas. Miért az ilyeneket küldik nekem? Aztán Daisukera pillantok.
- Jössz, partner? - kérdem nevetve - Azt hiszem, vár még ránk egy kis meló.
- Ja. Megyek - áll fel a székből. - Tudsz motorozni, kölyök?
- Tudok, és nem vagyok kölyök. - válaszolok.
- Amikor elkaptad, miért nem kérdezted ki a drogról is? - kérdi Daisuke, mikor már kifelé lépdelünk.
- Mert ez nem az én dolgom volt. Én gyilkosságis voltam. A fickó egy egész családot nyírt ki. Két szülő, valamint egy három éves kisfiú és egy nyolcéves kislány. Nekem ezen a vonalon kellett volna elindulnom. - a hangom komoly és elszánt - Gyűlölöm, ha valaki gyerekeket öl! Az ilyen nem ember!
Végre kiérünk. Már kihoztak nekem egy motort, de mikor Daisuke meglátja, megvetően legyint és felpakol maga mögé. Bevallom, jó kis mocija van, talán egyszer én is veszek egy ilyet. De ekkor kiesik valami a zsebemből. Egy fénykép. Látom, hogy Daisuke is rábámul a képre. Gyorsan leszállok és felveszem, majd elrejtem. Az egyetlen emlék a bátyámról és rólam. Az utolsó közös fénykép még az elrablásom előttről. Egy parkban készült az egyik tó mellett a hídon. Emlékszem, egy idős néni fényképezett le minket. Az volt életem legszebb napja. Soha senkinek nem hagytam, hogy lássa. Nem nézek újra a társamra, csak felszállok mögé. Ő nem kérdez, csak gázt ad, amitől a motor megugrik én pedig erősen kapaszkodom az előttem ülőbe. Aztán már száguldunk is.
- Nem félsz? - kérdi.
- Nem ismerem ezt a szót. - válaszolok jó hangosan, hiszen a szél süvít a fülünk mellett. - Taposs bele, partner!
- Van fegyvered? - hangzik még egy kérdés, miközben repesztünk.
- Persze. A két kezem és a két lábam mindig nálam van. - nevetek fel.
- Úgy értettem, lőfegyvered van? - a hangja türelmes.
- Igen. Astra A-100-os és egy Walter P99-em van. Tudom, nem a legjobbak, de nekem megfelelnek. Utálom a fegyvereket. - válaszolok.
- Majd szerzünk valami jobbat, partner. - von vállat.
Kora délutáni, bágyadt tavaszi napfényben állok meg a krimó előtt. Nemrég nyitott, úgyhogy még nincsen forgalom, de tudom, hogy az emberem odabent lesz.
Amikor belépek a füstös helységbe, megáll az élet odabent, a légy is satuféket nyom a levegőben. A csöndet a pultos – Nagata Taichi – töri meg pár másodperc újra-bootolás után:
-Mori-san! Micsoda kellemes meglepetés! – köszönt mosolyogva, de valami azt súgja, nem egészen őszinte ez az öröm. Legutóbb, mikor erre jártam, újra kellett festeni a kocsmát – Minek köszönhetjük metisztelő látogatását?
A pulthoz lépek. Amikor beléptem, azonnal kiszúrtam az emberemet, szintén a pultnál múlatta az időt. Egy székkel odébb ülök le és a csaposhoz fordulok:
-Csak erre jártam, gondoltam, benézek, hogy mennek a dolgok errefelé – nézek körbe – De úgy látom, hogy azért ráférne erre a krimóra egy alapos takarítás!
Nagata kicsit sértődőtten néz körül és ez most igazinak látszik:
-De Mori-san! Itt minden nap alaposan feltakarítunk és még csak most nyitottam!
-Igen, de már most tele van szeméttel az egész kecó! – intek emberem felé – Például az ott!
Emberem felnéz az italából és felvonja az egyik szemöldökét:
-Meg akarsz dögleni, mocskos zsaru?!?!
Nocsak! – gondolom – Ismerjük egymást?
Felállok és emberem felé sétálok. Nálam valamivel nagyobb darab, de szerintem erőlködés nélkül fogom felmosni vele a kócerájt.
Jé! Tényleg ismerjük egymást! Már egyszer lealáztam ezt a tetűt! – mosolyodok el magamban.
-Neked, féreg, Keishi-sama a megszólítás! És ha nem akarod, hogy a cimbijeid szeme láttára tapossalak bele a padlóba, megint, akkor minden kérdésemre készségesen válaszolsz!
Fel vagyok készülve a következő mozdulatára. Ballal hárítom az ütését, miközben jobbal előrántom az egyik pisztolyomat. Továbbra is ballal visszakézből viszek be egy kemény ütést a nyakra, majd dobhártya szaggató robaj hallatszik. A jobb karomban ismerősen sajdul a .50AE borzalmas visszarúgása, a padlóból egy méter magasra lövell a cementpor, ahogy a lövedék becsapódik emberem cimboráinak lába előtt.
-A-aaa! Rossz ötlet! – ingatom a fejem – Még van benne hat és van egy másik is!
Visszafordulok a jómadárhoz, aki mostanra kezd nagyjából levegőhöz jutni:
-Kérsz még, vagy beszélgethetünk?
***
A picsába! Késésben vagyok!
Kicsit sokat akadékoskodott féreg, így muszáj voltam kitakarítani vele a kocsmát. Viszont így akadozott a beszélgetés – nem ment neki a duma meg a repülés egyidőben – és elhúzódott a tárgyalás. De legalább megtudtam, amit akartam!
Mindegy, majd most behozzuk a lemaradást, még visszaérhetek időben az eligazításra!
Felpattanok trike-omra, indítok, bepöccintem a hi-fi-t, mire falremegtető hangerővel dörrentek a levegőbe a MANOWAR, Warriors Of The World United című eposzának első taktusai, mintha a jeles banda koncertjén lennék. Húzok imádott gépemnek egy óvatosat, mert tudom, hogy nem ránthatok nagyot. Ho-hóó! – fut át az agyamon, ahogy így is megemelkedik a gép eleje – Óvatosabban, hé! Még szégyen-szemre hanyatt csapod magad a krimó előtt!
Kivágok a tokyo-i forgalomba és megkezdem gyors előrenyomulásomat a főhadiszállás felé.
Szeretek gyorsan hajtani, ráadásul most még sietek is, úgyhogy nem finomkodok. Az egyik kereszteződésben utánam ugrik egy járőr kocsi, de hamarosan lemarad, amikor azonosítanak a rendszám alapján. Már megunták, hogy állandóan feljelentsenek, mert mindíg kidumálom magam.
Csikorgó gumikkal, decens gumi-füst felhőbe burkolózva állok meg a zsarupalota előtt, alig húsz perccel később. Az őrök természetesen éberen rohannak ki az épület elé, majd mikor konstatálják, hogy csak én érkeztem meg, megnyugodva legyintenek egyet és visszamennek posztjukra.Egyikük fejcsóválva morog halkan:
-Mori-san, egyszer még szitává fogjuk lőni!
-Ugyan már, miből gondolja, hogy ha a rosszfiúknak nem sikerült az elmúlt tíz évben, akkor majd pont a sajátjaim nyírnak ki? – nevetek, miközben elviharzok mellette. Órámra pillantok: még van három percem. Tökéletes!
A lift gyorsan repít a tizenhatodikra. Végig csörtetek a folyósón, és berontok a terembe. Vagy harmic szempár mered rám. Huh, még időben érkeztem. Úgy látszik, az új fiú késében van. Az íróasztalok között gyorsan lépkedek a sajátom felé.
-Mori-san! – köszönt egyik kollégám, Hayata Katsuro. Szájában cigaretta lóg, mint mindig – Mit tudsz az új srácról?
-Annyit, mint te, Hayata – vetem oda neki, ahogy közeledek felé. Nem tartom sokra a palit, a szája jár, de nem tud felmutatni semmilyen komoly eredményt. Amikor ellépek mellette, kirántom a szájából a cigit, és a következő lépésemmel eltaposom a padlón.
-Egyébként meg nem tudtad, hogy a dohányzás káros az egészségemre? – kérdezem, miközben nem is lassítok – Jah, és takaríts össze magad után, nem illik szemetelni!
Folytatom utam és ledobom magam az asztalomhoz. Hát, a papírmelóban nem vagyok nagy király. Hegyekben állnak asztalomon a dossziék és iratok. Csinálok egy kis helyet, hogy fel tudjam tenni a lábam az asztalra. Épp végzek vele és kényelmesen elhelyezkednék, amikor nyílik az ajtó. Odakapom a fejem, hőn szeretett főnökünk lép be rajta, nem egyedül.
Na, neeem! Ez a kölyök lenne az új srác? Nem vagyunk mi óvoda! – gondolom magamban döbbenten.
Kitamura-san egyenként vezeti az új fiút a kollégákhoz és mutatja be őket egymásnak. Van időm alaposan szemügyre venni a jövevényt. Nagyon fiatalnak tűnik, ha nem tudnám, hogy lehetetlen – huszonnégy alatt nem lehet nyomozó, a kötelező sulik meg a két év gyakorlat miatt – kizárt, hogy többnek gondolnám, mint 18. Átlagos magasság, nagyon karcsú, kecses szinte törékeny termet. Ahogy előrehajol, köszöntve az egyik kollégát, divatos, nem túl bő nadrágjában kirajzolódik légiesen karcsú, ruganyos teste, nagyon vonzó. Arca kicsit hosszúkás, lágy vonású, sokan nőiesnek mondanák. Én inkább nagyon szépnek látom, ragyogó, élettel teli, gyönyörű, szinte kisfiús arcát rakoncátlan, hullámos, rövid hajkorona keretezi. Hatalmas, kékeszöld szemei vidáman csillognak, pillantásából, egész lényéből árad valamilyen megmagyarázhatatlan kisugárzás, ami olyan érzéseket ébreszt bennem, amin magam is meglepődök: szeretném átölelni, megóvni a gonosz világtól, emberektől. Őszintén szólva nagyon helyre kis srác és ha más körülmények között találkozunk, nem fogadnám ilyen fenntartásokkal, sőt, talán még jóbarátok is lehetnénk...
Közben hozzám érnek:
-Ő itt Mori Daisuke – mutat be Kitamura-san – Ő a mi legjobb emberünk, aki nemrég tért vissza a rendőrség kötelékébe.
-Üdvözlöm! – hajol meg a srác – Örülök, hogy megismerhetem.
-Úgyszintén! – viszonzom.
-Nariyama-san, Mori-san lesz az ön társa – teszi hozzá a főnök.
Hogy mi van?!?!?! Mi vagyok én? Száraz-dajka?!?!?!
-Öőőő... Főnök-san! – mondom kicsit zavartan. Hiába, no, a tiszteletet meg kell adni! – Válthatnánk egy pár szót? Ugye megbocsájt, Nariyama-san?
-Természetesen! – bólint a kölyök udvariasan, majd egy-két lépéssel hátrébb vonul.
Én odébb vonom kedvenc főnökömet:
-Ezt nem gondolja komolyan, Főnök!
Kitamura szigorúan néz rám:
-De igen, Mori százados.
-De Főnök! Eddig ötször nevezett ki mellém társat, ebből három halott, kettő meg diliházban van! – mondjuk a diliház kis túlzás, de legalább jól hangzik – Ez a kölyök egy percet sem bír ki velem!
-Daisuke! Ez a kölyök a gyilkosságiak legtehetségesebb újonca! Itt az aktája, lapozza csak át! – nyújt át egy a srác életkorához képest meglepően vaskos iratköteget – A tokyo-i kórházak egyik fele a maga gyanúsítottjaival és őrizeteseivel van tele. A másik fele az ő delikvenseit ápolja! Higgye el, nagyon jól meg fogják érteni egymást.
Micsoda?!?! – pillantok Kitamura-san válla felett a fiúra – Hogy ez a kis nyikhaj kórházba pofozott volna valakit? Egy legyet se tudna agyon csapni!!!
Ahogy ott állt, és pillogott körbe, mint egy érdeklődő kiskamasz olyan ártatlannak és gyámoltalannak tűnt, hogy elképzelni nem tudom, miként tudott volna kórházba juttatni bárkit is...
-Na de Főnök!... – kezdem megint, de nem tudom befejezni.
-Mori százados! A vitát lezárom. Nariyama-san az ön új partnere és elvárom, hogy osztályunk híréhez méltó profizmussal vezesse be az itt folyó munkába!
Befelé rugdalom a pasast, kevésbé sem kedves módszert alkalmazva. Kazu mellettem siralmasabb képet vág, mint a drogdíler, akit ráadásul még gyilkosság vádjával is elkaptunk. A fickó nem ellenkezik annyira, hiszen tudja, hogy ellenem nem sokat tehet.
- Nem lehetnél kevésbé brutális? - kérdi Kazu. - Agyonvered a végén és nem lesz gyanusítottunk.
- Nem. - válaszolom mogorván, mikor egy nagyot rúgok a pasasba. - Megérdemli a mocsadék! Egy egész családot nyírt ki. Már csak vallania kell.
- Fog. - jegyzi meg a barátom, és ezt én is tudom.
Mindig vallanak. Becipelem a vallatóba. A kapitány kérésére ezúttal nem vertem félholtra a pasast, pedig megérdemelte volna. Lenyomom a fickót egy székbe, én pedig az asztalra mászom. A szemeim lángolnak a dühtől. Ezt a gyanusított is észreveheti, mert igyekszik magát kicsire összehúzni, ami elég nagy teljesítmény tekintve, hogy egy háromajtós szekrénnyel állok szemben. Érdekes. Az ember azt hinné, az ilyen ipsék keményebb fából vannak. Tartok tőle, ez csak egy kis hal, a főnök még nem került meg, de egyenlőre be kell érnünk ezzel itt. Érdekes, hogy mindig mind meghunyászkodik, holott fele akkora sem vagyok, mint azok, akikre általában vadászom. Ez van.
Kényelmesen elhelyezkedem az asztalon, két lábam a gyanusított felé, hogy érezze magát fenyegetve. Ha dohányoznék, most rágyújtanék. Újra végignézem a hapsit. Legalább 195 cm magas, vastag nyakú, jó kiállású, izmos, kopasz legény. Lehet vagy 30 éves. Tipikusan az a fajta, amelyiket nem az eszéért tartják. Rávillantok egy ragadozó vigyort, amitől rémülten pislog rám. Tudja, hogy szarban van. Már van egy kis nevem az alvilágban, és a legtöbb kórház intenzívosztálya az én gyanusítottjaimmal van tele. De ezzel itt óvatosan kellett bánni, mert tudhat valamit.
- Nos, virágszálam - szólalok meg mosolyogva -, akkor vallasz, vagy sem?
- Semmit sem szedsz ki belőlem! - vágja rá a szokásos sablont. Próbál erősnek mutatkozni, de látszik rajta, hogy mindjárt összeszarja magát - Én nem mondok semmit.
- Semmit? - közelebb hajolok hozzá. - Meglátjuk, ha beléd törlöm a cipőmet.
Öt perc sem kell és már vall is. Énekel, mint a kismadár. Én pedig elégedetten jövök ki a vallatóból. Bár a pasast úgy kell felkaparni a földről, a kapitány is elégedett. Bár megkér, többet ne csináljak ilyesmit.
- Még egy szó Nariyama-san! - állít meg, mikor már indulnék - Beszélnünk kell!
- Igen, Ashikawa-san? - nézek rá kérdően. Vajon mit akarhat még? - Parancsoljon, uram!
- A Szervezett Bűnözés Ellen Harcoló Ügyosztálynak szüksége van egy emberre. A legjobbat kérték, és én önt ajánlottam. Ha kész elfogadni, azonnali áthelyezést kap.
- He?! - nem hiszek a fülemnek. - Ez igaz? A nagykutyákkal dolgozhatok?
- Igen. - bólint a kapitány. - Persze, megértem, ha itt szeretne maradni, de ha elfogad egy tanácsot, önnek is jobb lenne ott. Az elit között nagyobb tapasztalatra tehet szert. Persze öntől függ.
- Elfogadom! - válaszolom.
- Ennek örülök. Már kész a papír, írja alá és kérem menjen a tizenhatodik emeletre. Ott eligazítást kap. És sok szerencsét, fiam! Számítunk magára!
- Köszönöm, uram! - hajolok meg.
Aláírom a papírt és felmegyek a kijelölt emeletre. Ott igazolom magam. Egy bizonyos Kitamura Yoshihikohoz irányítanak, ő az itteni főnök. Hamarosan meg is találom. Ősz hajú, de sportos férfi, ha jól nézem, valahol a negyvenes éveiben járhat.
- Jó napot! - hajolok meg - Nariyama Hikaru nyomozó szolgálattételre jelentezik, uram!
- Ön az, akit áthelyeztek a gyilkosságiaktól? - néz végig rajtam a férfi. - Üdvözlöm, fiam! Kitamura Yoshihiko vagyok, a Szervezett Bűnözés Ellen Harcoló Ügyosztály vezetője. Jöjjön, hadd mutassam be a többieknek!
Bólintok. Végigmegyünk egy hosszú folyosón, majd benyitunk egy terembe. Hirtelen legalább harminc ember ugrik fel és hajol meg. Én csak ámulok. Kitamura-san egyenként bemutatja őket. Utoljára egy magas férfi marad. Már az első pillantásra megragad a lénye. Fekete haja, sötét szeme van, gyönyörű, vonzó arca, vékony, mégis izmos teste, melyet bőrkabát mögé rejt.
- Ő itt Daisuke Mori. - mutatja be Kitamura-san - Ő a mi legjobb emberünk, aki nemrég tért vissza a rendőrség kötelékébe.
- Üdvözlöm! - hajolok meg - Örülök, hogy megismerhetem.
- Úgyszintén! - viszonozza Mori-san.
- Nariyama-san, Mori-san lesz az ön társa - teszi hozzá a főnök.
Hogy mi van?! Társ?! Nekem nem kell társ! Ahogy látom, a pasas szintúgy meglepődött.
