A kiscsaj úgy Daisuke mellett levágja a szitut és mosolyog. Édes pofa, nem lehet több 16-nál.
-Szia! Én Yarah vagyok. És te?
-Yami. Ő meg itt Toshiya – bökök a mellettem lapuló kölyökre. Hát, ha már Yaminak hív, legyek Yami. Nekem egyre megy. Színészkedjünk.
-Helló – Toshiya halkan csipog és végigméri őket.
-Szevasz – mormogja Daisuke, majd bemutatkozik. – Kaito.
-Ti jóbarátok vagytok Kaito-val? – kérdi Toshiya, mire mosolyogva válaszolok.
-Oh, mi régi jó cimborák vagyunk, nem hinnéd, mióta ismerjük egymást!
-Aha! De az egész olyan gyorsan elment, mintha csak tegnapelőtt kezdődött volna! – fűzi hozzá Daisuke, de csak én értem a dolgot. Aztán Toshiyára bök:
-Mesélj nekünk a kiscsikóról!
-Oh, Toshiya és én már khm... régebb óta jóbarátok vagyunk. Amolyan testi-lelki jóbarátok, igaz, Toshiya? - nézek rá.
-Aha! Yami-sama olyan jó hozzám, pedig én meg sem érdemlem, mert mindig csalódást okozok neki – a hangja szomorú, és szinte belém bújik. – De ő kedvel engem, és mindig elnézi nekem, hogy rosszalkodok...
-Amiért persze mindig meg is kapod, ami jár! – fűzöm hozzá kemény hangnemben, majd témát váltok. - De még nem is meséltél róla, hogy te is ismersz itt valakit!
-Mert nem is! Yarah-val most ismerkedtem össze – néz Daisuke a lányra. – Mondjuk úgy, hogy a korkülönbség ellenére egy hullámhosszon vagyunk...
-Te büdös kis ribanc! – csattan fel egy dühös hang a hátunk mögött és hamarosan elő is kerül az illető. A szavakat Toshiyához intézi, aki halálra váltan lapul hozzám, mintha eggyé akarna válni velem. Hát, nehezen fog menni. – Parafadugót verek a seggedbe és beleragasztom, úgy talán nem fogod minden jöttmenttel megkúratni magad!
Daisuke megszólal. A hangja rosszalló.
-Barátom, nem volt gyerekszobád? – kérdi tőle halkan, de azért annyira hangosan, hogy a zenén át is hallhassuk. A hangja nyugodt. Ez meglep.
Ahogy végigfuttatom tekintetem a pasason, egyből látszik, hogy tipikus nagymenővel van dolgunk. Olyannal, aki szórja anyuci és apuci pénzét. Trendi, menő cuccai vannak, felzselézett haja és annyi kölnit kent magára, hogy bűzlik a bár.
-Hagyd, Kaito, majd én elintézem – állok fel nyugodtan. – Szerintem az nem tetszik neki, hogy megdugtam a csikóját.
-Úgy van! Úgyhogy baromi sokba fog ez neked kerülni, barom! Te meg – a fickó fenyegetően emeli fel az ujját, Toshiyára mutatva. – hámlaszd le magad nagyon gyorsan erről a kis pöcsről és takarodj a hátam mögé!
Állom a tekintetét. Nála erősebb fickókat szoktam naponta leverni. Nyugalmat erőltetek a hangomba és csendesen megszólalok.
-Ne hadonássz az orrom előtt az ujjaddal, mert leharapom, és beleköpöm a szádba. Toshiya meg nem megy sehová. Inkább menjünk privátra, és megdumáljuk, OK? - nézek rá mosolyogva. Azt hiszem, Daisuke most kap szívrohamot. Ő már látta ezt az arcomat.
Habozás nélkül lépek el a fickó mellett és indulok el egy privát helyiség felé. Jobb, ha ezt nem látja senki. Még látom, ahogy Daisuke nyög egyet, és elkapom Toshiya pillantását is. Fél, sőt! Halálra van rémülve és lapul, mint aki szeretne a berendezés része lenni. Most ez érdekel a legkevésbé. Helyre kell tennem a tagot, mielőtt nagy galibát okozna. Ezt meg ugye a vendégtérben nem lehet, hiszen ki tudja, mi történne. Végül beérünk egy szobába és becsukom az ajtót magunk mögött. Ketten vagyunk, meg a berendezés. Mibe, hogy két perc alatt szétkapjuk. Bár kérdés, hogy Toshiya megéri-e a fáradozást? Úgy döntök, hogy meg, elvégre jól szop és az ágyban is remek volt. Körbesétálom a szobát, mialatt emberem dühösen és vérszomjasan méreget. Helyes, tegye csak. Annál jobb nekem.
- Mit akarsz? - kérdem tőle végül halál nyugodtan.
- Vedd le a mocskos kezed a kölykömről! - mondja.
- És ha nem? - nézek rá. - Akkor mi lesz?
Válasz helyett nekem ront, mint egy őrült vadállat. Sikerül kitérnem előle, ám újra nekem ugrik és elkap, levágva a szőnyegre. Ágyékon rúgom, mire lehengeredik rólam, de mire talpra állok már ismét támad. Nem adja fel egykönnyen a gyerek, az biztos. Felvesz egy lámpát és felém dobja, de könnyedén hajolok el előle. Azonban egy valamivel nem számoltam. Hogy hátrálok és fal van mögöttem. És elérem a falat. Nem tudok tovább hátrálni. Látom az arcán a diadalmas vigyort. Előhúz egy kést és próbál nekem rontani. Azonban hirtelen minden elsötétül.
~*~
Végre! Végre kiszabadultam. A fickó elég gyorsan közelít, de megfogom a kezét és hátracsavarom. Felüvölt. A kés kiesik a kezéből, de hála égnek el tudom kapni a másik kezemmel. Ej, jobban kéne vigyáznod, haver. Térdre kényszerítem és az éles pengét gyengéden végighúzom az arcán. Élvezettel figyelem a kicsorduló vörös testnedvet. A szemébe nézek. Retteg. Azt hiszem felismerte, hogy bajban van.
- Bajban vagy - duruzsolom a fülébe édesen. - Meg foglak ölni - szótagolom, mint egy hülyének.
- Elmebeteg állat - ordít fel és szabad kezével próbál megütni.
Rossz ötlet. Villámgyorsan teperem a földre és magasodom fölé. Majd leülök rá, két kezét két lábam alá kényszerítve és ördögien, mégis kedvesen vigyorgok rá. Ideje játszani, de csak óvatosan. Nem szabad felébreszteni Hikarut. Muszáj volt előjönnöm, különben meghal. Meghaltunk volna. Ördögi vigyorral villantom meg a pengét, mialatt hallom, hogy áldozatom szűkölve próbál mozdulni. Kár. Erősebb vagyok nála. Lassan, nagyon lassan vágom végig fekete ingjét, mire kibukkan világos bőre. Gyönyörű és kívánatos, de én ma ölni jöttem. Vagy csak kínozni? Szinte féltő gyengédséggel simítom végig ujjaimat a puha bőrön.
- Megpróbáltad elvenni a játékszeremet - búgom. - Ezért meg foglak büntetni. Nagyon keményen, hogy többé eszedbe se jusson.
- Ő az enyém! - hallom a hangját. Fenyegető próbál lenni, de csak félénk szűkölésre futja.
- Na igen, Toshiya-chan gyakran jár idegen farok után - suttogom, mialatt végighúzom a pengét a nyakán. - De majd ő is megtanulja, mit lehet és mit nem.
Megborzong a pengétől, és a kés nyomán vékony vérpatak indul meg. Aztán még egy és még egy. A végtelenségig tudnám így kínozni, míg bele nem hal. De sajnos erre nincs alkalmam. Hirtelen betörik az ajtót és egy döbbent férfi lép be. Ja igen, ő Daisuke, Hikaru társa. Eddig minden társát elmartam mellőle, de őt úgy döntöttem, hagyom. Érdekes személy.Tekintete a földön fekvőre esik, majd rám. Meg a véres késre a kezemben.
- Hikaru... te... mi az ördögöt művelsz? - kérdi megkövülve.
- Yami - javítom ki. - Yami vagyok.
- Hikaru hagyd már abba! - dörren rám, de nem ijeszt meg. A fickó a lábaim alatt nyöszörög. Szerintem maga alá csinált.
- Yami vagyok - ismétlem meg nyugodtan. - Hikaru alszik. Ne ébreszd fel! Neki nem szabad látnia. Ő félni fog.
- Mi a fenéről beszélsz, kölyök? - Daisuke közelebb lép. - Mit műveltél vele?
- Amit kell - állok fel, de a kést nem engedem el. - Megölte volna Hikarut. Én megvédtem.
Látom, hogy nem érti. Hogy is érthetné. Hikaru nem is tud rólam. De én róla igen. Belerúgok a pasasba. Feljajdul. Aztán kimegyek. Van még elszámolnivalóm Toshiyával is.
Ott találom, ahol Hikaru hagyta. Még mindig reszket. A lány - ha jól emlékszem Yarah - mosolyog rám, de most nem érdekel. Megragadom Toshiya grabancát és felemelem. Rögtön rájön, hogy haragszom, mert nyüszíteni kezd. Megmutatom neki a kést, mire jéggé dermed.
- Ha még egyszer félrekefélsz, kicsikém, apró darabokra vagdoslak. Szép lassan. Értve vagyok? - kérdem halálnyugodt hangon, mire reszketve bólint.
Levágom a földre és elküldöm innivalóért. Közben Daisuke is visszajön. Édesen rámosolygok, de ő megrémül. Na, azt hiszem, ő sem sokáig marad Hikaru társa. Végül leül, de látom, hogy nem tudja, mit gondoljon. Toshiya visszajön, lerakja az italt elém, majd a lábamhoz kuporodik a padlón. Tudja, hogy ilyenkor nem ülhet mellettem.
- Hikaru - szólal meg Daisuke, de leintem.
- Yami - válaszolom. - Hikaru alszik.
- Ne hülyéskedj már! - mondja.
- Hikaru skizofrén - vágom rá, mire ledöbbent fejet vág. - Én a másik énje vagyok. A nevem Yami. És ő nem tud rólam.
Ettől egy pillanatra elkalandozik a fantáziám... Azon kapom magam, hogy Hikaru-t képzelem a lány helyébe, ahogy kényeztet. Hikaru nagyon helyes srác, pont az esetem, ha fiúra éhezek. Gyönyörű, kölykös arc, szinte törékenyen karcsú, mégis izmos test, formás, izgató popsi, pimasz viselkedés. Tökéletes!... Te nem vagy normális!!! – hordom le magam – Honnan bírnak ezek a marhaságok az agyamba tolulni?!?! Hikaru helyes srác, de ki mondta, hogy meleg?!?! És egyébként is, KOLLÉGA!!!
Ez a kis kitérő – ugyan eleinte nagyon izgató gondolat volt – kicsit lehiggaszt, így képes vagyok elodázni hosszú percekkel a pillanatot, ahonnan már nincsen vissza út. De az ismeretlen lány mindent megtesz, hogy minél hamarabb megint az extázis kapujában legyek, s nem kell hozzá sok idő, hamarosan megint vészesen közel kerülök hozzá, hogy elélvezzek. De alkalmi szeretőm megérzi ezt, és lelassít, visszafogja magát épp csak egy pillanattal azelőtt, hogy rámszakadna az ég. Mélyen a szájában tartja farkamat, csupán torkának izmaival masszírozza szárát, nyelvével ingerli a tövét. Az elkövetlezendő percekben hihetetlen érzékkel tart csupán egy hajszállal az orgazmus előtti extatikus állapotban, érzem, ahogy vérem hangsebességgel száguld ereimben, szerszámom olyan kemény, hogy szinte felrobban, testem remegni kezd és szinte nyüszítek a gyönyörtől. Aztán mikor már egész testemben remegek, ívbe feszülök, és az őrületbe kerget, kicsit visszahúzódik, csak a makkom marad a szájában, eszméletlen erővel elkezdi szívni, kezei vadul járnak fel-alá a szárán, és nyelvével sebesen izgatja makkom legérzékenyebb pontját. Pár másodperc múlva hangosan sóhajtva-nyüszítve elélvezek. Mintha a világegyetem robbant folna fel a fejemben, megszűnik körülttem minden, nem hallok mást csak saját elfojtott sikolyomat, ahogy vadul döfködök partnerem szájába, és átjár a leírhatatlan érzés, a határtalan, földöntúli gyönyör, szinte elájulok. Még sosem éreztem ilyet korábban.
Nem tudnám megmondani, hogy mennyi ideig tartott, nekem hihetetlenül hosszúnak tűnt, perceknek éreztem. Izzadtan, lihegve roskadok magamba a kanapén, minden tagom bizsereg, ahogy túlhajszolt érzékeim próbálnak lelazulni a mérhetetlen gyönyörűség után. Fáradt mosollyal nézem a lányt, aki megnyalja a száját, mintha egy egzotikus gyümölcsöt evett volna éppen. Sem farkamon, sem szája szélén nem látok egy pirinyó csepp ondót sem, minden egyes milliliterjét lenyelte. Aztán finoman, óvatosan körbenyalja nedvesen csillogó farkamat, minden kis érintésétől összerándulok. Mosolyogva pillant rám:
-Kicsi szivem, ha azt mondom, hogy életem legjobb szopása volt, akkor elhiszed?
Jól nevelt lány módjára rendet rak maga után, farkamat visszapakolja a helyére, visszagombolja a nadrágot, zipzárt felhúz. Felkel, mellém telepszik, közel bújik hozzám, elégedett, és kicsit talán büszke félmosollyal néz rám:
-Tényleg? Olyan jó volt? Biztosan csak nem akarsz megbántani – mondja évődve.
-Kis kurva vagy, de nagyon tetszel nekem – mosolygok rá – Mióta csinálod ezt? Szerintem nem mostanában kezdted az oboa-művészetet!
-Hát, tényleg nem – nevet – Úgysem fogod elhinni... Tizenkettő voltam, mikor először szoptam le fiút, és nagyon tetszett. Már az első alkalommal lenyeltem, imádom a geci ízét. Utána sportot űztem belőle, mert a legjobb akartam lenni. Úgyhogy, ha alkalom adódott, akkor nem utasítottam vissza. Nem tudom neked megmondani, hogy hány faszt szoptam már le! De így legalább profi vagyok benne, és élvezem, hogy hatalmam van a pasik felett! Annak pedig, akinek igazán akarom, olyan élményt adhatok, amit sosem felejt el!
-Hát, az biztos! – mosolygok rá, és szájon csókolom, mélyen, szenvedélyesen. Nyelvemet agresszívan a szájába csúsztatom, és kemény csatába kezdek az övével. Büszke vagyok arra, ahogy csókolok, nyelvem kivételesen hosszú, és csodákat tudok vele művelni, ha kell agresszíven kemény, ha kell érzékien puha, és nagyon mozgékony. Félig lehúnyt pilláimon keresztól is látom, hogy lehúnyja szemét a gyönyörűségtől, és szinte elalél a karjaimban. Hosszan, nagyon hosszan csókolózunk, aztán végül lihegve, levegő után kapkodva szakadunk el egymástól.
-Hűha! – sóhajtja elkerekedett szemekkel, kipirulva – Hát, te is tudsz valamit, amit sosem fogok elfelejteni!
Csak mosolygok, aztán megkérdem:
-Mit iszol?
-Egy pina colada-t kérek.
A pincércsaj hamarosan kihozza az italt, és beszélgetni kezdünk. Aztán pár percel később eszembe jut valami:
-Kicsi szívem, még nem is tudom, hogy hívnak!
Kicsit mintha gondolkodna, majd kiböki:
-Yarah... Aizawa Yarah Miyu
Nah, most vajon az igazi nevét mondhatta? Kissé felhúzom a jobb szemöldököm:
-Yarah?
Elmosolyodik:
-Anyám egy háborús menekült unokája, Braziliában született. Hozzá ment egy japán üzletemberhez, és visszaköltözött vele Tokyo-ba. Én már itt születtem, de édesanyám ragaszkodott hozzá, hogy legyen egy igazi brazil nevem is, ezért választotta a Yarah-t, ami egy bennszülött brazil név. Egyébként inkább ezt használom, mint a Miyu-t, bár azt is szeretem...
-Én pedig Kaito vagyok – hazudom szemrebbenés nélkül.
Tovább beszélgetünk, megtudom, hogy 17 éves, hogy fitnesz versenyző és model, és táncos. Egy profi showtánc csoport tagja, akikkel rendszeresn vannak fellépések, illetve rendszeresen vannak versenyei és fotózásai. Így aztán magán tanuló egy menő fizetős iskolában. Szülei elfoglaltak, így kisebb a kontrol, örülnek, ha nincs láb alatt, úgyhogy majdnem teljesen szabadon éli az életét.
-Hogy van az, hogy egy ilyen dögös csajnak nincs pasija? – kérdezem.
-Áh! – legyint – Nem egyszerű! Nekem nem kellenek ilyen 20 éves nyálas kisfiúk! Nekem pasi kell, igazi férfi, aki tudja mit akar! De azok meg nem mernek velem kezdeni, mert még nagyon fiatal vagyok... – sóhajt lemondóan.
Végignézek a csajon. Istentelenül jó teste van, és gyönyörű, érzéki kis arcocskája. Kimondottan dögös a csaj, süt belőle a fülledt erotika, árad belőle a kislányos bájjal keveredő nőies varázs. Komolyan fontolóra veszem, hogy rányomulok, bár valószínűleg nem kellene megerőltetnem magam, hisz’ úgy néz ki, nyert ügyem van. Végül is? Miért ne? Éppen nincs senkim, szopásban világbajnok, és ha csak rápillantok, beindulok tőle. Ráadásul még valamennyi esze is van, és még tuti nem akar férjhez menni...
-Hát, nem nagyon értem, hogy miért? – villantom rá csúcsragadozó mosolyomat – Végül is agyban azért nem vagy annyira nagyon gyerek már!
Látom, hogy kicsit mintha meglepődne, és egy pillanatig mintha kétkedne, habozna. Aztán elmosolyodik, és teljes testtel hozzám simul, és ismét csókolózunk, hosszan, szenvedélyesen.
-Tetszel nekem – búgja – Igazi csődör vagy, aki tudja, hogy mit akar, és hogy kell egy csajjal bánni!
Nagyjából itt tartunk, amikor visszaér Hikaru. Döbbent tekintettel bámul Yarah-ra, aztán egy hosszú pillanat múlva letelepszik. Épp elhelyezkedik, mikor egy srác huppan le mellé. Szinte gyerek még, nagyjából Yarah-val lehet egykorú. Alkatra még Hikaru-nál is törékenyebb, kimondottan lányos, haja szökésbarna.
-Yami-sama rossz! – sír és szorosan Hikaru-hoz simul – Ott hagyta Toshiya-chant!
Mondhatjuk, hogy döbbent fejjel nézem a jelentet? Igen mondhatjuk. A helyzet félreérthetetlen, az ismeretlen fiúcska úgy simul a Kölyökhöz, ami nem jellemző régi jó barátok között, de annál inkább régi jó szeretők között. Sok minden megfordult a fejemben Hikaruval kapcsolatban korábban, de most, hogy látom a valóságban, azt kell mondjam, hogy rendesen meglepett a dolog.
Hikaru csak nyugodtan pillog rám, tekintetével mintha azt mondaná: mi olyan érdekes? Nem láttál még meleg fiúkat?
A helyzetet Yarah menti meg, aki ugyan szintén meglepett képet vágott, de valahogy hamarább túllépett rajta:
-Szia! Én Yarah vagyok. És te?
-Yami. Ő meg itt Toshiya – bök a kiscsikóra. Kicsit felhúzom a szemöldökömet, de természetesen tudomásul veszem, hogy ő most Yami.
-Helló – csirpogja Toshiya és alaposan végigmér bennünket.
-Szevasz – mormogom, majd kisvártatva még hozzá teszem – Kaito.
-Oh, mi régi jó cimborák vagyunk, nem hinnéd, mióta ismerjük egymást!
-Aha! De az egész olyan gyorsan elment, mintha csak tegnapelőtt kezdődött volna! – fűzöm hozzá, és felnevetek, persze Hikaru-n kívül senki nem érti, hogy mi olyan vicces. Aztán én kérdezek:
-Mesélj nekünk a kiscsikóról!
-Oh, Toshiya és én már khm... régebb óta jóbarátok vagyunk. Amolyan testi-lelki jóbarátok, igaz, Toshiya?
-Aha! Yami-sama olyan jó hozzám, pedig én meg sem érdemlem, mert mindig csalódást okozok neki – mondja kicsit szomorkásan, és még szorosabban bújik Hikaruhoz – De ő kedvel engem, és mindig elnézi nekem, hogy rosszalkodok...
-Amiért persze mindig meg is kapod, ami jár! – fűzi hozzá Hikaru keményen, aztán fordít a történeten:
-De még nem is meséltél róla, hogy te is ismersz itt valakit!
-Mert nem is! Yarah-val most ismerkedtem össze – nézek a lányra – Mondjuk úgy, hogy a korkülönbség ellenére egy hullámhosszon vagyunk...
-Te büdös kis ribanc! – csattan egy kemény hang, félbeszakítva mondandómat. Félig felhúzott szemöldökkel meredek a neveletlen parasztra aki így a szavamba vágott. Az egyébként Toshiya-hoz intézte kedves szavait, és folytatja is – Parafadugót verek a seggedbe és beleragasztom, úgy talán nem fogod minden jöttmenttel megkúratni magad!
Nem tetszésemnek hangot is adok:
-Barátom, nem volt gyerekszobád? – kérdem tőle a körülményekhez képest halkan, de azért a zenén keresztül is jól hallhatóan.
Emberünk egy igazi menő fiú. Valamivel fiatalabb lehet, mint én, nem egy pénzeszsák, de látszik rajta, hogy nem kell garasoskodnia. Trendy cuccai jól karbantartott testre simulnak.
-Hagyd, Kaito, majd én elintézem – áll fel Hikaru – Szerintem az nem tetszik neki, hogy megdugtam a csikóját.
-Úgy van! Úgyhogy baromi sokba fog ez neked kerülni, barom! Te meg – emeli fel ujját fenyegetőleg a csákó Toshiya felé – hámlaszd le magad nagyon gyorsan erről a kis pöcsről és takarodj a hátam mögé!
Hikaru szemrebbenés nélkül állja a pasas fenyegető pillantását, aztán azzal a hangjával szólal meg, amit sosem szerettem. Az a csendes őrült.
-Ne hadonássz az orrom előtt az ujjaddal, mert leharapom, és beleköpöm a szádba. Toshiya meg nem megy sehová. Inkább menjünk privátra, és megdumáljuk, OK?
Ezzel habozás nélkül ellép a csóka mellett, aki annyira meglepődik, hogy még Toshiya-t is ottfelejti mikor az elindul Hikaru után. Hamarosan eltűnnek egy folyósón.
Mi hárman döbbent csöndben maradunk a bokszban. Nem sokáig bírom, talán egy percig sem, aztán úgy döntök, hogy utánuk megyek. Lehet, hogy Hikaru-nak segítségre lesz szüksége...
-Figyelj, kicsi szívem! – fordulok ujdonsült barátnőm felé – Én most ellépek, megnézem, mi a pálya, lehet hogy segítenem kell a cimbinek. De jövök vissza, addig lazulj kicsit, érezd magad jól Toshiya-val!
-Ok – néz rám ilyedten – De vigyázz magadra!
És megint megcsókol, mintha ez lenne az utolsó csókunk az életben, a lábam is beleremeg. Aztán elsétálok a privátok felé...
Karakter: Nariyama Hikaru (Mori Daisukénak) - 2. rész
A másnap nyugisan telik. Semmi érdekes, inkább csak tengünk-lengünk. Beszélek Kazuval, ki van borulva és a vállamon sírja ki magát. Ez van, de neki meg van engedve. Közben felvesszük a pénzt és megdumáljuk Daisukéval hogy hol talizzunk. Ismerem a környéket, szóval könnyen odatalálok. De hogy honnan, nem tudom. Pedig szerintem egyszer sem jártam arra, legalábbis emlékeim szerint.
A nap eltelik. Kiöltözöm, ahogy ilyen helyre szokás. Egy elegáns szürke nadrág, fekete ing, és egy lezser, szürke zakó. Csak semmi cicoma. Enyhe púder az arcra, megcsinálom a hajam és már indulok is. A lábamra elegáns fekete bőrcipő kerül.
Mikor odaérek még várnom kell Daisukéra, de ő is hamarosan berobog. Kicsípte magát, fekete farmert húzott szegecses övvel, fölé egy fehér, bővebb ing került, aminek két felső gombja kigombolva, afölé egy Hugo Boss bőrkabát, a lábán pedig rövid fekete csizma. Ez igen. Igazi rosszfiús kinézet, ellentétben az én kis jófiús kinézetemmel. Jó zsaru - rossz zsaru felállás. Tetszik.
-Szevasz, Kölyök! Pattanj fel! - áll meg mellettem.
Felülök mögé és elindulunk. Lassan. Nekem túl lassú és kényelmetlenül fészkelődöm. Ezt észre is veszi és hátraszól.
-Mi van, Hikaru? Csikar a hasad?
-Nem!... Csak… Ennyi? Semmi gumicsikorgás, semmi fejemet letépő menetszél? - kérdem meglepettem, mire elkuncogja magát. Hé! Nem ér rajtam nevetni!
-Most ilyen kedvem van – feleli, majd megkérdi. – Hová megyünk?
Megmondom a címet és kb. fél óra alatt oda is érünk. Elhagyatott környék, sehol senki. Egy sikátor szélén állunk meg. Látom, hogy Dainak nem tetszik. Mi tagadás, nekem sem, de hát ez van.
-Nem valami bizalomgerjesztő a vidék – morogja
-Mit gondoltál?! – kérdem kissé ingerülten. Én is ideges vagyok és talán kissé jobban kijön rajtam. – Majd a belvárosban nyomják a kezünkbe az illegális bár hamisított belépőjét?!?!
-Jól van, na, Kölyök! Le ne harapd a tököm!!! – mordul rám.
Szó nélkül lépek az egyik ajtóhoz, majd ritmus szerint kopogok. Ezt is megtanultam. Muszáj volt, különben meghalunk.
Nemsokára kinyílik az ajtó. Patkányképű férfi dugja ki a fejét, de csak félig és int, hogy menjük be. Ahogy belépünk két gorilla azonnal megmotoz minket. Fegyvert és szerintem poloskát keresnek. Ezek nem bíznak senkiben. Én se bennük, de nincs más megoldás, mint azt tenni, amit mondanak. Patkányképű kezében fegyver van. Daisuke biztos hozott magával, ami kinn van a trike-on, én viszont nem voltam olyan ostoba, hogy magammal hozzam bármelyik fegyveremet is. Int hogy kövessük. A hely nem túl tiszta, ezt azonnal megállapítom. Végigmegyünk egy gyengén világított, mocskos folyosón, majd a férfi benyit egy szobába. Kicsi a hely. Egyrészt a bútorok miatt - szerintem a hely egy raktárépület lehet -, másrészt a sok fegyveres miatt. Enyhe borzongás fut át rajtam.
A helyiségből egy másik szoba is nyílik, a patkányképű onnan bukkan elő később.
-Itt a lecsó? – kérdi mogorván, mire Daisuke a zsebébe nyúl, a pasasok meg a fegyvereikhez kapnak.
-Nyugi! – hallom lekezelő hangját.– Az előbb motoztatok meg, szerintetek azóta szültem, vagy rajzoltam egy ágyút?!?!
Egy köteg 5000 yenest húz elő. Én mereven és szenvtelenül bámulom. Nem mutathatok félelmet.
-Számold meg, hátha útközben kifújt belőle a menetszél egy-két darabot! – mondja.
-Kösz, de nem. Úgyis megdöglötök, ha átkúrtok! – mondja a fickó, és két plasztikkártyát rak az asztalra. – Itt vannak.
-És a kísérő? – kérdi Hikaru.
-A bár előtt fog várni.
-Hogy ismerjük fel?
-Majd ő felismer benneteket.
Látom, hogy Daisukénak nem tetszik, de nem tehetünk mást. Kikísérnek minket, majd elhagyjuk a helyet. Örülök neki, mert nem szívesen maradtam volna ott még pár percig. Ezt megúsztuk. Még mindig borsódzik a hátam. Felülök Daisuke mögé és elindulunk. Jó háromnegyed órás út után érkezünk meg a helyhez, amit megadtak nekünk. Vajon itt lesz a bár?
Daisuke távolabb parkol le, majd elindulunk.
-Majd most kiderül, hogy kaptunk-e valamit a fél milláért... – mondja nyugodtan.
-Biztos – válaszolom határozott hangon. – Mi tudjuk, hogy kinyiffantanak, ha átverjük őket a zsével, ők meg tudják, hogy kitépem a karjukat, és a hátukba szúrom, ha nem jutok be a lebujba...
A helynél vagyunk, persze semmi sem hírdeti hogy itt egy klub, vagy bármi más üzemelne. Csak pár autó áll a parkolóban. Az egyik kiviláglik a tömegből. Egy Cadillac ha jól nézem. Elég feltűnő ezen a környéken. A hátsó ablak hirtelen leereszkedik.
-Uraim, szerintem segítségre van szükségük.
Daisuke alig lepődik meg. Ahogy én is. Na igen, így megy ez ebben a körben.
-Miből gondolja? – kérdem nyugodtan, mintha nem tudnám, miről van szó.
-Olyan tanácstalanul téblábolnak errefelé, mint akik nem tudják, hogy is jussanak be egy zártkörű rendezvényre.
-Na, és hogyan is jussunk be? – kérdi Daisuke.
A kocsi ajtaja kinyílik.
-Például be is szállhatnak.
Beülünk. Vendéglátónk egy idősebb úr, jól szabott, drága öltönyben, ami becsléseim szerint egy kisebb vagyonba került. A fickó sem japán, talán afrikai-európai félvér lehet. De ebben nem vagyok biztos. Jó ideig megyünk még, mire megállunk, és vendéglátónk kiszáll. Követjük, ahogy egy jelentéktelennek tűnő ajtóhoz lép. Tehát ez a bejárat, állapítom meg magamban.
-Használják a kártyájukat, mindketten, külön-külön – és ezzel becsúsztatja a sajátját a falon lévő olvasóba. Halk pittyenés, zöld lámpa. Az ajtót kinyitja, és belép.
Alig lép be, máris követem. Kártya be, pittyegés, kártya ki, ajtó tárul és belépés. Majd Daisuke is követ. Benn kellemes félhomály fogad, egyszerű berendezés, baloldalon faburkolatos fal, a másikon tükörüveg, a padlót süppedős vörös szőnyeg borítja. Szemközt ajtó látszik. Kísérőnk a helyiség közepén jár, mikor az ajtó kinyílik és két, jól megtermett három ajtós szekrény méretű biztonsági őr bukkan fel. Ezek lehetnek a kidobóemberek.
-Mr. Daya! – köszöntik kísérőnket – Örülünk, hogy ismét vendégül láthatjuk önt! Megtudhatjuk, hogy kik a kedves kísérői?
-Az urak Arita Ryou – rám – és Hishikawa Kaito. Tegnap este küldtem el az ajánló levelüket, amelyekre ezeket a jóváhagyásokat kaptam ma délután.
A zsebébe nyúlva apró tárgyat vesz elő. Egy mini SD-kártya. A pasasok előkapnak egy palmtopot és ellenőrzik. Úgy tűnik, minden rendben, mert bólintanak.
-Uraim, érezzék jól magukat a Blue Moonban! – azzal sarkon fordulnak és eltünnek.
Mi folytatjuk utunkat. A szemközti ajtó félrehúzódva kinyílik, ahogy közelítünk felé, és meghalljuk a klub zaját. Hömpölygő trance tölti ki a teret, bár a hangerő itt még nem vészes, könnyedén lehet beszélgetni is. A helyiség, amibe érünk, egy előszoba lehet, ami valójában egy kisebb terem. A berendezés itt már egy kicsit menőbb, a klasszikus elegancia keveredik az ultramodern stílussal: a falak fa, márvány, krómacél, és üvegborításúak, a színes fények rejtett nyílásokból világítják meg a helyiséget, a kanapék, fotelek méregdrágák, utolsó divat szerinti minimál dizájnt követnek.
-Uraim, jó szórakozást – mondja kísérőnk, és gyorsan eltűnik az innen nyíló helyiségek egyikében.
Ketten maradunk. Kissé kényelmetlen a dolog. Daisuke halkan megszólal:
-Hát, itt nincs belépti díj. Akkor azt kábé tízszeresen fizeted meg a fogyasztással… Na, szerintem akkor menjünk körbe, látogassuk meg az összes helyiséget, aztán majd letelepedünk valahol.
-Aha... – bólintok és elindulunk.
Igazi éjszakai klub. Talán ha ezer-ezerötszáz ember befogadására alkalmas. De nem tudom, hogy tudják mindig költöztetni ezt a hatalmas helyet, hiszen nem úgy néz ki, mintha sebtében dobták volna össze. Biztos tudják a módját. Sok, kisebb-nagyobb helyiségből áll, amelyek között vannak bárok, éttermek, társalgók, tv-szobák, és persze a táncterem. Ahogy nézem, privát helyiségek is vannak, és kissé elpirulok, mikor arra gondolok, milyen célból. De hát egy ilyen klubban bármi előfordulhat. A berendezés pazar, mindenhol méregdrága bútorok, lámpák, kiegészítő kellékek, plazma tv-k, miegyéb. A falak, mint az előszobában is, fa, krómacél, márvány, és üveg kombinációja.
Még nincs nagy élet, hiszen korán van. Csak pár kiscsaj üldögél a pultnál, gondolom az aktuális partnerével. De látok pár fiúcskát is, akik inkább egymást részesítik előnyben. Na igen, ők már melegítenek. A táncparketten is lötyögnek páran. Még fiatal az este. Megbámulnak minket, új fiúk vagyunk és igen kívánatos példányok. Az egyik kis srác hosszasan bámul, mire rámosolygok. Erre elvörösödik. Nem lehet több tizenhatnál. Egy éjszakára biztos jó lenne. Édes kis feje van.
Végül találunk egy boxot, ahonnan mindent jól lehet látni, a tánctér nagy része is belátható.
A tánctér jó nagy, sok száz ember ellötyöghet rajta. Teljesen szabálytalanul elhelyezve több, másfél méter magas emelvény is van, ezek valószínűleg a go-go táncosok helyei. A mi boxunk egyébként magasabban van a táncparkettnél, egy galérián helyezkedik el.
-Na, most mi legyen? – kérdem.
-Szerintem egyelőre ne görcsöljünk – hallom Daisuke nyugodt hangját. – Teljesen új fiúk vagyunk, ismerkedni kell a tereppel. Ma nem fogjuk megoldani az ügyet, ide többször vissza kell jönnünk, hogy valami nyomot felfedezzünk. Úgyhogy csak tartsd nyitva a szemed, de egyébként meg nyugodtan ereszd el magad, és mulass, érezd jól magad!
Így is teszünk. A pincérlányok egész helyesek, de én szívesebben látnék pincérfiúkat. A pultnál ki is szúrom a csapost. Helyes, talán húsz éves fiúcska lehet, fekete hajjal és csokibarna szemekkel. Megnyalom a szám. A pincérnő odaér. Én egy colát kérek, Daisuke pedig egy St. Bernardust.
-Kíváncsi vagyok, hogy mibe kerül ez majd – mondom halkan.
-Hát, szerintem ez nem az a hely, ahova minden hétvégén eljönnék felcsípni valakit – morog Dai.
Éjfél felé már kezd megtelni a hely és egy órával később már dugig van. Beindult az élet, és ez engem örömmel tölt el. Úgy döntök, körülnézek.
-Daisuke! Megyek egy kört, megnézem, hogy másutt mi zajlik – mondom, majd mikor a partnerem csak bólint én felállok és elsétálok.
…
Körbenézek a táncparketten, ahol egyből el is kap egy srác, de nincs kedvem táncolni, így rövid úton megszabadulok tőle. Inkább a hátsó, privát szobák érdekelnek, így azok felé veszem az irányt. Még el sem jutok addig, mikor valaki megragadja a karom és nem enged továbbmenni. Bosszúsan állok meg és bámulok az illetőre. Egy alig tizennyolc év körüli szőkésbarna hajú kölyök szorongat. Nem tudom mire vélni a dolgot, főleg mikor megszólal.
-Yami-sama! – dörgölőzik hozzám – Azt hittem, már elfelejtettél.
-Ki a fene vagy te? – kérdem értetlenül. És ki lehet az a Yami-sama, akit a gyerek emleget.
-Gonosz! – a szája legörbül – Mit játszol velem? Találtál mást?! – már sír én meg nem tudom mit csináljak – Azt ígérted… hogy… ismét csináljuk!
-Ok, ok, jól van – bólogatok és megpaskolom a fejét, bár fogalmam sincs, mit is kéne csinálnom.
Felderül az arca, és maga után húz az egyik szobába. Igen, azt hiszem, akárki is ez a Yami, nem én vagyok. De nincs kedvem ellenkezni. Talán kihúzhatok belőle valamit. A magán helyiség nem is rossz. Van benne egy ágy, és egy zuhanyzó, meg persze ahogy észreveszem különféle segédeszközök. A srác elenged és az ágyra telepszik. Felém fordul és kíváncsi, ugyanakkor kívánatos szemekkel bámul rám. Mintha félne is.
-Toshiya-chan rossz fiú volt – suttog. – Megcsalta Yami-samát és most büntetést érdemel.
-Akkor büntetést kapsz – mosolyodom el. Kezd tetszeni a dolog. – És milyen büntetést érdemel Toshiya-chan?
-Nagyon, nagyon, nagyon keményet – a szemei vágytól csillognak. – De ha Yami-sama akarja, Toshiya-chan örömet okoz előbb neki.
Kinyújtja a kezét, én pedig odamegyek. Egy pillanat alatt megfogja az övemet és kioldja, majd lehúzza a nadrágom és előveszi a szerszámomat. Köpni-nyelni nem tudok, amikor máris a szájába veszi, s izgatni kezdi. Profi a gyerek, akárki is a szeretője. De tudom, hogy összetéveszt vele, mégis… olyan deja vu érzésem van, mintha már jártam volna itt. A fiú nyelve és kezének érintése is ismerős, pedig tudom, sosem jártam még itt. Nem járhattam itt, arról tudnék. Halk nyögések hagyják el az ajkaimat, amik látszólag tetszenek a kölyöknek. A szája helyett a kezei dolgoznak.
-Yami-sama élvezi igaz? – kérdi búgó hangján – Toshiya-chan boldog, ha örömet okoz a gazdájának.
-Foly… tasd és… kussolj kölyök! – nyögöm, és fejét visszanyomom az ágyékomhoz.
Nyelve megérinti farkam hegyét, mialatt a kezei heréimet masszírozzák. Igazán jó érzés. Nyelve körbefutja a combjaimat, majd ismét bekapja a péniszem s egyre erősebb munkába kezd. Kis idő után a szájába élvezek. Látom, ahogy elégedett arccal nyeli le a kilövellt spermámat, majd az ágyra fekszik és vetkőzni kezd. Végül önmagát kezdi izgatni, de olyan érzékien, hogy néhány perccel később már én is újra keményedni kezdek. Ledobom a ruháim és mellé mások az ágyra. Magamhoz ölelem és megcsókolom. Ez megdöbbenti, főleg, mikor elveszem a kezét hímtagjáról és én kezdem el izgatni. Halk nyögések hagyják el ajkait, ahogy szája után a nyakát és a fülét veszem célba, apró csókokkal hintve be azokat. Majd áttérek mellkasára és mellbimbóit ingerlem, míg keményebbek nem lesznek a kőnél is.
-Ga… gazdám… - suttogja – ezt… nem is… érdemlem meg…
-Ez kivételes alkalom – suttogom a fülébe. – Feküdj a hasadra!
-Igenis – a hasára fekszik.
Nem akarok sokáig maradni, így hamar le kell rendeznem. Remélem, Daisuke nem nyit be, mert elég komoly gondban lennék, ha látná, mit csinálok. Az oldalát izgatom, majd széttárom a lábait és elkezdem őt előkészíteni. Farkam már harcra készen áll, hogy bevegye az erődítményt. Találok síkosítót is egy flakonnal, így előbb azt használom. A srác bejárata elég tág, mintha rendszeresen használnák. Hallom a halk sóhajait, nyögéseit, ahogy előbb egy, majd két, végül három ujjammal tágítom. Ezután óvszert húzok és behatolok a kiskapun. Toshiya teste megremeg, fel is kiált a fájdalomtól, de azonnal el is hallgat, mintha attól félne, ezért büntetést kap. Felemelem az alfelét, de a fejét és a törzsét lent hagyom. Így igazából majdnem négykézlábra áll.
-Ke… keményen – sóhajt. – Toshiya-chan nagyon rossz volt. Kemény… büntetés kell neki.
Azon ne múljon. Gyorsan és keményen tolom be neki egészen tövig. Négyszer megyek el benne, mire csak pihegni tud. Egész jó a kölyök. De remélem, nem jön rá, hogy nem én vagyok Yami-san, mert akkor baj lesz. Elfekszem mellette, ő pedig hozzám bújik, mintha bánna valamit, mintha rosszat tett volna és most könyörögne a bocsánatért. Hamarosan elalszik, és nekem is ideje mennem. Nem akarom Daisukét sokáig magára hagyni. Lassan felkelek és lezuhanyozom. Még mindig remegek, de nagyon jó érzés. Régóta nem volt senkivel sem ilyen jó. Felöltözöm és még egy utolsó pillantást vetek a kölyökre. Aztán kimegyek és magára hagyom.
…
Mikor odaérek, Daisuke egy kislánnyal üldögél. Nem hiszek a szememnek. Felcsapott bébicsősznek? A lány nem lehet tizenhatnál idősebb. Mik ki nem derülnek itt. Épp leülnék és beszélgetnék, amikor valaki hozzám bújik. Felnézek és Toshiya tekintetével találom szemben magam.
-Yami-sama rossz! – sír és mellém ülve hozzám dörgöli magát – Ott hagyta Toshiya-chant!
Nem tudok erre mit mondani. Daisuke is döbbenten bámul rám. Most mi van? Meleg vagyok. Ez van, nem kell ezen meglepődni, partner.
Karakter: Nariyama Hikaru (Mori Daisukének) - 1. rész
Hamar elintézek mindent. Ilyenkor jók a kapcsolatok. Másnap este már mehetünk is a kártyákért.
-Mibe fog ez nekünk fájni? - kérdi Daisuke, miután visszamegyek.
-Fél misi – válaszolom könnyed, csevegő hangnemben. Látom, hogy felkapja a fejét és meglepetten füttyent. Mi van ezek olyan sok? Még olcsón megúsztuk.
-Az igen! Fél millió yen? Szerintem pályát tévesztettem! – azzal már kapja is elő a mobilját. – Akkor most én jövök. Te elintézted a belépőket, én meg megfinanszírozom.
-Nem gond, nem kell beszállnod, ezt én megoldom – mondom komolyan. Furán rám pillant, majd rájön, miről is beszélek.
-Őööö... Az ilyesmit ti a gyilkosságiaknál zsebből fizettétek?!?! – kérdi döbbenten. Na igen, neki ez elég durva lehet.
-Persze – vonom meg a vállam könnyedén.– Ha fel akartál mutatni valami eredményt, néha muszáj volt olyan eszközöket használni, amit a cég nem támogatott.
-Hikaru! Van egy rossz hírem! – mondja kedves hangnemben. – Nálunk ugyan nem szeretik az ilyen dolgokat, de a cég fizeti a költségeket!
Most én vágok bamba és elképedt fejet. Nálunk az ilyen nem volt szokásos.
-Ez most komoly?
-Aha, csak figyelj, és tanulj! – mondja magabiztosan.
Már hívja is a főnökét. Elmeséli neki a szitut és hogy mi kéne. Ahogy hallom, a főnök kissé akadékoskodik, de végül, ha nehezen is, de belemegy. Szerintem segít neki, hogy Daisuke úgy állított be engem, mint a nap hősét. Ez jólesik, bár nem tettem semmi különlegeset, mindössze a dolgomat végeztem. Aztán még hozzácsap fél millát a fogyasztásra. Kapunk egyet. Ez jó, mert én a felét tudtam volna csak finanszírozni és az ilyen klubok drágán mérik az italt. Meg minden mást is.
Kitöltjük a megfelelő nyomtatványokat, és aláírásra eljuttatjuk Főnök-sanhoz. Holnapra alá fogja vésni, aztán majd jól felvesszük az egy milliót.
-Na, szerintem mára vége – hallom Daisuke hangját. Késő estére jár, ahogy elnézem, már nyolc óra is elmúlt, mire mindent kitöltögettünk, meg iktattunk.
-Aha, szerintem is. Ma már nem tudunk hozzátenni az ügyhöz semmit – bólintok. Fáradt vagyok. Egy zuhanyra és az ágyamra vágyom.
-Mit csinálsz este? – jön a kérdés.
A kérdés meglep, hiszen ezt maximum Kazu szokta tőlem megkérdezni. A többiek inkább nagy ívben elkerülnek.
-Szerintem bekapok valamit egy büfében, aztán hazamegyek, megpróbálom kiheverni a mai napot - válaszolom. Fel kéne hívnom Kazut majd valamikor. Ígértem neki egy görbe estét most hogy a menyasszonya dobta szegényt. Nem is látszik rajta, jól viseli.
-Gyere, meghívlak. Van itt nem messze egy kis büfé. Egy porfészek, de jó a kaja.
Alig negyed óra elteltével már egy büfében eszegetünk és beszélgetünk. Főleg hétköznapi dolgokról, munkáról, munkatársakról, meg hasonlókról. Aztán nem tudom megállni hogy rá ne kérdezzek a tetoválásaira.
-Honnan jött neked a rózsa? Nem szokványos tetkó egy ilyen macho-n mint te!
Látom, hogy kissé meglepte a kérdés. Talán érzékeny pontra tapintottam volna?
-Hát... – kezdem, és keresem, hogy igazándiból hol is kezdjem – Szóval ők az én húgaim.
Nem értem, így folytatja:
-Volt nekem két húgom, ikrek. A rózsa volt a kedvenc viráguk. És azért a bal oldalon, mert örökké itt vannak velem, a szívemben. Tudom, ez így nagyon geil, de én már csak ilyen érzőszívű macho vagyok – a mosolya elég keserű. Tehát valami történt.
Kell egy kis idő, míg összerakom a dolgot, majd tőlem telhetően nagyon óvatosan és udvariasan teszem fel a kérdést. Hiszen nem tudom, mibe nyúltam bele és hogy akar-e beszélni róla.
-Mi történt? Ha nem gáz, hogy mesélsz róla?
-Már rég nem… annyira gáz... Elég régen történt, tizenhét éve. Apám ugyanitt nyomta az ipart, mint most mi. És ő is belelépett valami büdös ügybe, csak az volt a baj, hogy ez a bűz nagyon magasról jött. Aztán egyszer csak füstbe mentek. Felrobbantották a kocsinkat, benne a családommal. A szüleim és a húgaim. Pár hónappal később csináltattam a tetkót. De nem szégyellem, hogy nem macho-s.
Engem fürkész a tekintete. Remélem, nem kérdez rá. Csak azt ne! Azt hiszem, ő is észreveheti, hogy húzódozom a kérdéstől, mert nem teszi fel a számomra legrettentőbb kérdést. Arra még nem vagyok kész, hogy mindent kitálaljak. Lehet, hogy neki már nem fáj, de nekem még nagyon is. Még mindig fáj.
-De ennek, hogy ezt elmondtam most, ára van – mondja halkan, mire megrémülök. Tehát mégis rá fog kérdezni. – Egyszer kérdezni fogok. És te mesélsz nekem. A fotóról. Róla. Rólad.
Kicsit megnyugtat, hogy nem egyből kérdez rá. Talán megérezte, hogy most ez nem a legalkalmasabb pillanat. Kazunak is három évébe telt kiszedni belőlem mindent. Azóta is hálás vagyok neki, amiért nem adta tovább és nem undorodott meg tőlem. Bólintok, de tudom, hogy egyszer kérdezni fog. És akkor kénytelen leszek válaszolni. Csak azt remélem, az az egyszer elég sokára jön majd.
Karakter: Mori Daisuke (Nariyama Hikarunak) 1. rész
Amikor megérkezek az áruház elé, már nagy csődület van mindenütt. Rengeteg zsaru-kocsi, rendőr mindenfelé, mentők és persze a tátongó tömeg.
A kocsival keresztül verekedem magam a kordonon – ebben persze jelentős segítségemre van frankó kis jelvényem – és így elég közel tudok férkőzni az épülethez.
Minden alkalommal, mikor elmegyek egy mentő mellett, megkönnyebbülök, hogy nem Hikaru-t látom az ágyon. Ugyanakkor persze, meg is rémülök, hisz’ ettől még simán heverhet vérbe fagyva az áruházban valahol.
Elhagyom a kocsi, és sántikálva nyomulok befelé. Útközben elkapom az egyik civil ruhás zsarut, felvillantom neki az igazolványom:
-Mori Daisuke százados. Mi a helyzet?
-Egy rendőrnyomozó tűzharcba keveredett négy bűnözővel.
-És? – kérdem türelmetlenül – Mi a mérleg?
Emberem elvigyorodik:
-Nariyama Hikaru hadnagy kiváló rendőr! Kisebb sérülésekkel megúszta!
Pfhú, Kölyök! Ennek azért örülök! – fújok egy nagyot, de inkább csak magamban. Közben a zsarut otthagyom, egy szó nélkül.
Felballagok az emeletre, ami nem annyira vicces meglőtt lábammal, és a mozgólépcsőt meg kikapcsolták. Hamar rátalálok Hikaru-ra, csak a tömeg felé kell mennem. Egy kis nyugodt sarokban találom kedvenc elmebetegemet, egyedül, lábainál egy megkötözött pasas hever. Csendesen szemlélődik. Mikor észrevesz, kis megnyugvást vélek felfedezni az arcán. Mint amikor minden a helyére kerül, minden tartozék hiánytalanul megvan.
-Látom, egyben vagy – mondom neki olyan természetesen, amennyire csak tudom. Vérciki lenne, ha levágná, hogy aggódtam érte! Basszus, Daisuke! Te aggódsz ezért a kis lököttért?!?! – most döbbenek csak rá, hogy mi jár a fejemben. Aztán igyekszem folytatni, ahol abbahagytam – Nem sérültél meg, partner?
- Nem, partner.
Ahogy feláll, látom, hogy bal karját mintha kímélné. Eltalálhatták?
-Semmi bajom – folytatja – Egy halott, két sebesült, ezekből egy eszméletlen, és egy kötözött sonka – és elmosolyodik. Mit tud ez ilyenkor vigyorogni? – Nálad?
Kicsit durran csak el az agyam, de igyekszem nem mutatni, mennyire csalódott vagyok:
- Kilőtték a madarunkat. – sóhajtok bosszúsan.
- Az gáz. De ez itt talán csicsereg majd valamit – mutat az ipsére a lábainál – Vigyük be, kérdezzük ki és írogassunk valamit a jelentésbe.
***
Hikaru kapta el a madarat, egyértelmű, hogy ő hallgatja ki. Nem is akadékoskodtam, ez így korrekt. De nem hagyom vele egyedül, mert ha megint beborul az agyába, akkor nem akarom, hogy idő előtt szétkapja a manust.
A kihallgatóban vagyunk, édes hármasban: Hikaru, a muksó, meg szerény jómagam.
-Nos, akkor mit csicseregsz?
Hangja nyugodt, már-már kedves, baráti. Ettől leszek feszült. A csendes őrült a legrosszabb, mert sosem lehet tudni, hogy mikor hullik szét.
-És ne feledd, ha nem kapok kielégítő választ, ideges leszek – fűzi még hozzá, ebben viszont már felfedezni vélek némi vészjósló hangsúlyt.
-Jobb, ha hiszel neki – dörmögöm – Kicsi a bors, de nagyot tud rúgni.
-Nem tudok semmit! – rázza a fickó a fejét rémülten. Jaj, ne már! Ez is kezdi?!?! – nyögök fel magamban – Ez olyan unalmas!!!
-Jaj, ne kezdjük megint! – vakarja meg a fejét Hikaru. Kissé bosszúsnak látszik. Elmosolyodok. Hogy tud ennyire egy srófra járni az agyunk?
-Kezd unalmassá válni a "Nem tudok semmit" sablonszöveg. Nos? – hajol Hikaru közelebb a manushoz – Ha csicseregsz, talán elintézem, hogy ne bántsanak. Nagyon.
-Rendben – bólint őrizetesünk – De csak ha védelmet kapok – folytatja, és láthatóan félelem csillan a szemében. Nocsak! Ez is be van fosva valamitől! Mibe nyúltunk mi bele?!?!
Hikaru bólint. Tovább faggatja az emberkét, és hamarosan kiszedi belőle a lényeget. Mindezt egyetlen pofon nélkül. Nem tudok elmenni ezen a kölykön. Egyszer szarrá veri a delikvenst minden komolyabb ok nélkül, aztán meg kedvesen, szép szóval kilantozza az infót a másikból. Vagy totál dilinyós, vagy... totál dilinyós! Na, Daisuke, nem fogsz unatkozni mellette!
Emberünk egy helyszínt ad meg nekünk. Blue Moon. Semmit nem mond. Bármi lehet, nekem leginkább egy melegbárt juttat eszembe, azoknak szoktak ilyen szép neveik lenni. No persze, ilyesmi nincsen legálisan Tokyo-ban. Hikarunak azonban mintha ismerősen csengene a név. Nocsak! Mik ki nem derülnek az öcskösről?!?! A végén még kiderül róla, hogy a tokyo-i éjszakai élet nagyhercege a srác! – gondolom magamban gúnyosan.
Hikaru közben intézkedik, hogy őrizetesünket kasztlizzák be. Amint elviszik:
-Mi az a Blue Moon? – kérdem Hikarutól.
-Egy illegális szórakozóhely – válaszolja nyugodtan – Rengeteg kiskorú és díler fordul meg ott. Nem lennék meglepve, ha emberkereskedelem folyna egy ilyen helyen. Már sokan próbáltak oda bejutni és körbeszimatolni, de sajnos zártkörű a hely. Igazolvány kell, és valaki, aki beajánl. De... – és kicsit elmereng – azt hiszem, nekem van egy ismerősöm, aki ismer valakit, aki bejuttathat minket. Persze bizonyos ellenszolgáltatás ellenében. Nem ajánlatos ajtóstul berontani, különben azonnal elköltöznek, és sosem találjuk meg őket. A klub amúgy is havonta változtatja a helyét és sosem találni rá kétszer ugyanazon a helyen.
Nem tetszik ez nekem. Ellenszolgáltatás, mi?
-Az ellenszolgáltatás mi? Drog? – kérdezem kicsit óvatosan. Büdös a téma, és én utálom a bűzt.
-Pénz – hangzik a válasz – És nem kis összeg. Ha kiszivárog, hogy zsaruk vagyunk, ott helyben lőnek minket főbe, és senki sem fogja megtudni, mi történt.
-Sokat tudsz – mondom gyanakodva.
-Csak hallottam ezt-azt – vonja meg a vállát Hikaru – Akkor telefonálok.
Aha, hallottál. Ezt-azt. Én meg a dalai láma vagyok! – morgok, de csak magamban. Valahogy nekem ez a történet nem úgy gömbölyű, ahogy én azt szeretem. Ismerőse van, aki bejuttathat bennünket, meg olyan dolgokat tud egy bárról, ami szupertitkos, és valószínűleg szuper-illegális, de a dolgokat csak úgy hallotta. Hát, ezt én így nem fogyasztom! Nekem ehhez is hiányzik a wasabi!
Hamar elintézi az ügyet. Másnap estére meglesznek a kártyák.
-Mibe fog ez nekünk fájni?
-Fél misi – válaszolja Hikaru könnyedén. Majdnem félrenyelek, aztán elismerően füttyentek:
-Az igen! Fél millió yen? Szerintem pályát tévesztettem! – mondom, aztán én kapom elő a telefonomat – Akkor most én jövök. Te elintézted a belépőket, én meg megfinanszírozom.
-Nem gond, nem kell beszállnod, ezt én megoldom – mondja komolyan. Furán nézek rá. Aztán megértem.
-Őööö... Az ilyesmit ti a gyilkosságiaknál zsebből fizettétek?!?! – kérdem leplezetlen döbbenettel. Azt most nem is firtatom, hogy, és miből van neki fölösleges fél milliója?
-Persze – vonja meg a vállát – Ha fel akartál mutatni valami eredményt, néha muszáj volt olyan eszközöket használni, amit a cég nem támogatott.
-Hikaru! Van egy rossz hírem! – mondom neki kedvesen – Nálunk ugyan nem szeretik az ilyen dolgokat, de a cég fizeti a költségeket!
Most rajta a sor, hogy bamba-döbbent fejet vágjon.
-Ez most komoly?
-Aha, csak figyelj, és tanulj! – mondom neki magabiztosan. Felhívom a főnököt, és elmondom neki a szitut. Kiemelem, hogy Hikaru-é az érdem az infóért, mert ő kapta el a madarat, míg az én pasasomat kivégezték, mielőtt őrizetbe vehettem volna. Ezt örömmel hallja. Mármint a Hikaru-ügyet. Mint mindig, most is akadékoskodik, hogy hát csak van más módszer is, meg ilyesmi, de biztosítom felőle, hogy ezt nem tudjuk kikerülni. Beleegyezik. Hozzá csapunk másik fél milliót a fogyasztásra. Most már csak a papírokat kell kitölteni, hogy felvegyem a pénztárban a zsét.
Kitöltjük a megfelelő nyomtatványokat, és aláírásra eljuttatjuk Főnök-sanhoz. Holnapra alá fogja vésni, aztán majd jól felvesszük az egy milliót.
-Na, szerintem mára vége – mondom, miután végeztünk a jelentéssel, a nyomtatványokkal és minden egyéb formasággal. Eléggé este van már, nyolc felé jár az idő.
-Aha, szerintem is. Ma már nem tudunk hozzátenni az ügyhöz semmit – bólint Hikaru is.
-Mit csinálsz este? – kérdem tőle.
Kicsit meglepettnek tűnik, de aztán válaszol:
-Szerintem bekapok valamit egy büfében, aztán hazamegyek, megpróbálom kiheverni a mai napot.
-Gyere, meghívlak. Van itt nem messze egy kis büfé. Egy porfészek, de jó a kaja.
Alig negyed órával később a kis büfében csücsülünk, és eszegetjük jól megérdemelt vacsoránkat. Persze beszélgetünk, mindenféléről. Aztán Hikaru egyszer csak előáll a kérdéssel:
-Honnan jött neked a rózsa? Nem szokványos tetkó egy ilyen macho-n mint te!
Na, témánál vagyunk – sóhajtok fel magamban. Már jó ideje nem gáz a dolog, de azért nem vagyok különösebben boldog tőle, ha beszélnem kell róla. De végül is megérdemli, ha már egyszer társak vagyunk.
-Hát... – kezdem, és keresem, hogy igazándiból hol is kezdjem – Szóval ők az én húgaim.
Látom, hogy ezt így természetesen nem érti, tehát folytatom:
-Volt nekem két húgom, ikrek. A rózsa volt a kedvenc viráguk. És azért a bal oldalon, mert örökké itt vannak velem, a szívemben. Tudom, ez így nagyon geil, de én már csak ilyen érzőszívű macho vagyok – mosolygok, kicsit talán keserűen.
Látom a szemén, hogy kell neki pár másodperc, mire összerakja a történetet. Aztán tőle szokatlanul barátságosan, vagy együtt érzően, vagy nem is tudom... olyan emberien kérdezi:
-Mi történt? Ha nem gáz, hogy mesélsz róla?
-Már rég nem… annyira gáz... Elég régen történt, tizenhét éve. Apám ugyanitt nyomta az ipart, mint most mi. És ő is belelépett valami büdös ügybe, csak az volt a baj, hogy ez a bűz nagyon magasról jött. Aztán egyszer csak füstbe mentek. Felrobbantották a kocsinkat, benne a családommal. A szüleim és a húgaim. Pár hónappal később csináltattam a tetkót. De nem szégyellem, hogy nem macho-s.
Tekintetemmel Hikaru-t fürkészem. Azon lamentálok, hogy rákérdezzek-e a fotóra, ha már így vagyunk. Nem szeretem a titkokat, mindenképpen tudni akarom, hogy mennyire kattant a kis haverom.
Megérezheti, hogy mi jár az agyamban, mert a szeméből kis ijedelmet vélek kiolvasni. És talán egy kis kérlelést, könyörgést?
-De ennek, hogy ezt elmondtam most, ára van – mondom neki halkan. Látom, hogy megrémül – Egyszer kérdezni fogok. És te mesélsz nekem. A fotóról. Róla. Rólad.
Erre kicsit mintha megnyugodott volna, és szótlanul, beletörődőn bólint.
Karakter: Mori Daisuke (Nariyama Hikarunak) 2. rész
Másnapunk nagyjából eseménytelenül telik, zömében irodai melóval. Visszaszerzem imádott gépemet a helyszínelőktől, egyben, a kis lyukon kívül semmi baja. Felvesszük a lét a pénztárban, utána megegyezünk Hikaruval, hogy hol találkozunk, hogy együtt menjünk el a kontakthoz, aki bejuttat bennünket a lebujba.
Kiöltözök. Fekete farmert húzok, ami passzos, de nem túl szűk, épp csak annyira, hogy érvényesüljenek benne előnyös adottságaim, hozzá szegecses öv kerül. Fehér inget veszek még fel, ez inkább egy kicsit bővebb, felső két gomb lazán nyitva, ujjai felhajtva. Lábaimat sötét, rövid csizmába bújtatom, és menő bőrdzsekivel zárom a cicomázkodást, a rövidebb fajtával, épp csak leér nadrágom derekáig, hátán díszes veretekkel a Hoss Boss logója. Egy ellenőrzés a tükörben: a dögös, de elegáns rosszfiú.
Kimondottan szelíden közlekedek, viszont kellően korán indulok ahhoz, hogy így is pár perccel tíz előtt érkezzek a megbeszélt helyre. Hikaru már ott vár. Végig mér. Mintha elégedettséget, vagy elismerő fényeket látnék csillanni a szemében. Ő is nagyon jól néz ki, bár nekem kicsit visszafogott: szürke, elegáns pantallót visel, nagyon csinos fekete inget, és egy lezser zakót hozzá. Jól áll neki a sportos eminens fiú megjelenés.
-Szevasz, Kölyök! Pattanj fel!
Felül mögém, és már indulunk is. Kényelmesen, komótosan. Érzem, hogy kényelmetlenül fészkelődik mögöttem.
-Mi van, Hikaru? Csikar a hasad?
-Nem!... Csak… Ennyi? Semmi gumicsikorgás, semmi fejemet letépő menetszél?
Kuncogok magamban.
-Most ilyen kedvem van – felelem neki, aztán megkérdem – Hová megyünk?
Megmondja a címet, hamar, alig fél óra alatt odaérünk. Elhagyatott környék. Egy lepattant mellékutcában állunk meg.
-Nem valami bizalomgerjesztő a vidék – morgom, inkább csak magamban.
-Mit gondoltál?! – kérdezi Hikaru kicsit ingerülten – Majd a belvárosban nyomják a kezünkbe az illegális bár hamisított belépőjét?!?!
-Jól van, na, Kölyök! Le ne harapd a tököm!!! – mordulok vissza.
Szó nélkül lép az egyik pléh ajtóhoz, amin ritmus szerint kopog. Húha! Konspirálunk, konspirálunk? – gondolom kicsit gúnyosan.
Kisvártatva kinyílik az ajtó. Egy rosszarcú fickó áll mögötte, de csak félig látszik. Ciánt mernék rá venni, hogy a másik kezében mordályt szorongat az ajtó takarásában. Csak a fejével int. Sötét, folyosó szerű helyiségbe lépünk, de tovább nem jutunk, mert barátságtalanul megmotoznak. Nem vagyok hülye, a stukker kint maradt a trike-ban. Hikaru meg egyébként sem nagyon hord magával csúzlit. Követjük a madarat. Igazam volt, valami Beretta-klón van nála. Pár méter után egy kisebb, zsúfolt szobába érünk. Két okból zsúfolt: tele van mindenféle bútorokkal és berendezésekkel, meg rosszarcú paskókkal, ronda nagy mordályokkal.
-Hova hoztál engem, Öcskös! – morgom halkan.
-Kussolj! – morog vissza.
A szobából egy másik helyiség is nyílik. Onnan jön ki egy kis egérképű emberke.
-Itt a lecsó? – kérdi mogorván. Belső zsebembe nyúlok, erre idegesen kapkodni kezdenek mindenféle gyilok után.
-Nyugi! – mondom nekik lekezelően – Az előbb motoztatok meg, szerintetek azóta szültem, vagy rajzoltam egy ágyút?!?!
Egy köteg 5.000-est veszek elő. Pontosan fél miska. Ledobom az asztalra. Tudnám mire költeni.
-Számold meg, hátha útközben kifújt belőle a menetszél egy-két darabot! – mondom.
-Kösz, de nem. Úgyis megdöglötök, ha átkúrtok! – mondja a rágcsáló fejű. Letesz az asztalra két plasztik kártyát – Itt vannak.
-És a kísérő? – kérdi Hikaru.
-A bár előtt fog várni.
-Hogy ismerjük fel?
-Majd ő felismer benneteket.
Ennek azért nem örülök annyira felhőtlenül. De jelen helyzetben sokat nem tehetünk. Távozunk, ahogy jöttünk, Hikarunál a két kártya, meg a cím, ahol a bár pillanatnyilag üzemel.
Kicsit hosszabb az út, de nem sietek. Röpke háromnegyed óra alatt oda is érünk. Valamivel jobb hely, mint az előző, de ez sem a luxus negyed. Az épülettől távolabb rakom le a gépet. Nem kell feltűnősködni feleslegesen. Gyalog indulunk a műintézmény felé.
-Majd most kiderül, hogy kaptunk-e valamit a fél milláért... – mondom nyugodtan.
-Biztos – mondja Hikaru – Mi tudjuk, hogy kinyiffantanak, ha átverjük őket a zsével, ők meg tudják, hogy kitépem a karjukat, és a hátukba szúrom, ha nem jutok be a lebujba...
Közelítünk a címhez. Persze se neon reklám, se cégtábla, se más felhajtás. Semmi sem utal arra, hogy itt, a közelben, egy felső tízezer számára fenntartott lokál üzemel. Az utca majdhogynem teljesen kihalt, csak egy emberke lézeng velünk szemben, a másik oldalon. Az út mellett ritkásan autók álnak. Ahogy ellépünk az egyik mellett, a következő kocsi kicsit feltűnő ezen a környéken. Hosszított amerikai hajó, egy Caddilac Brougham. Hátsó ablaka leereszkedik:
-Uraim, szerintem segítségre van szükségük.
Enyhén lepődök csak meg. Valami effélére számítottam.
-Miből gondolja? – kérdezi Hikaru nyugodtan.
-Olyan tanácstalanul téblábolnak errefelé, mint akik nem tudják, hogy is jussanak be egy zártkörű rendezvényre.
-Na, és hogyan is jussunk be? – kérdem.
Kinyílik a kocsi ajtaja:
-Például be is szállhatnak.
Megtesszük. Vendéglátónk egy középkorú úr. Nem ázsiai, európai-afrikai keveréknek vélem. Nagyon elegáns öltönyben van, gyanítom, hogy az ára összemérhető az egyhavi fizetésemmel.
Szótlanul ülünk a kocsiban, míg megteszünk vagy fél kilométert. Aztán az autó ismét megáll, vendéglátónk kiszáll, mi követjük.
Egy jelentéktelennek tűnő ajtóhoz lép:
-Használják a kártyájukat, mindketten, külön-külön – és ezzel becsúsztatja a sajátját a falon lévő olvasóba. Halk pittyenés, zöld lámpa. Az ajtót kinyitja, és belép.
Amint becsukódik az ajtó, Hikaru az olvasóhoz lép, és a procedúra végén belép az ajtón. Követem: kártya be, pittyenés, zöld fény, kártya ki, ajtó kinyit, belép.
Odabent kellemes félhomály fogad. Süppedős, bordó szőnyegen ácsorgok, a bal oldali fal faburkolatos, a jobb oldali teljes egészében tükörüveg. Szemközt ajtó látszik.
Kísérőnk körülbelül a helyiség közepéig jut, amikor a tükörüveg utolsó panelje kinyílik, és két, öltönyös hapsi lép ki rajta.
-Mr. Daya! – köszöntik kísérőnket – Örülünk, hogy ismét vendégül láthatjuk önt! Megtudhatjuk, hogy kik a kedves kísérői?
-Az urak Arita Ryou – mutat Hikarura – és Hishikawa Kaito. Tegnap este küldtem el az ajánló levelüket, amelyekre ezeket a jóváhagyásokat kaptam ma délután.
A zsebébe nyúl, és egy apró tárgyat húz elő. Aztán mégis kisilabizálom, hogy mi lehet, egy miniSD memóriakártya. Átnyújtja a pasasnak, aki egy palmtopot vesz elő, és becsúsztatja a megfelelő foglalatba a kártyát. Kicsit mókol, majd kihúzza a kártyát, visszaadja Mr. Daya-nak, a palmtopot pedig elteszi:
-Uraim, érezzék jól magukat a Blue Moonban! – és ezzel sarkon fordulnak, és visszamennek az üvegfalon túlra.
Mi folytatjuk utunkat. A szemközti ajtó félrehúzódva kinyílik, ahogy közelítünk felé, és meghalljuk a klub zaját. Hömpölygő trance tölti ki a teret, bár a hangerő itt még nem vészes, könnyedén lehet beszélgetni is. A helyiség, amibe érünk, egy előszoba lehet, ami valójában egy kisebb terem. A berendezés itt már egy kicsit menőbb, a klasszikus elegancia keveredik az ultramodern stílussal: a falak fa, márvány, krómacél, és üveg borításúak, a színes fények rejtett nyílásokból világítják meg a helyiséget, a kanapék, fotelek méregdrágák, utolsó divat szerinti minimál dizájnt követnek.
-Uraim, jó szórakozást – mondja kísérőnk, és gyorsan eltűnik az innen nyíló helyiségek egyikében.
Ketten maradunk Hikaruval. Körülnézünk, aztán csendesen mondom neki:
-Hát, itt nincs belépti díj. Akkor azt kábé tízszeresen fizeted meg a fogyasztással… Na, szerintem akkor menjünk körbe, látogassuk meg az összes helyiséget, aztán majd letelepedünk valahol.
-Aha... – bólint társam, és elindulunk.
A klub egy igazi éjszakai klub. Elég nagy, talán még ezer-ezerkétszáz ember befogadására is alkalmas. Elképzelni nem tudom, hogy lehetséges havonta költöztetni egy ilyen klubot, de hát ezek szerint megoldják. Sehol sem látszik ideiglenes megoldás, egyáltalán nem lehet észrevenni, hogy ez a klub két hete talán még itt sem volt, és két hét múlva meg már nem lesz itt. Sok, kisebb-nagyobb helyiségből áll, amelyek között vannak bárok, éttermek, társalgók, tv-szobák, és persze a táncterem. Meg vannak privát helyiségek is, szerintem nem nagyon kell magyaráznom, hogy milyen céllal. A berendezés pazar, mindenhol méregdrága bútorok, lámpák, kiegészítő kellékek, plazma tv-k, miegyéb. A falak, mint az előszobában is, fa, krómacél, márvány, és üveg kombinációja.
Nem túlzottan sok emberrel találkoztunk, amerre jártunk. Még elég kevesen vannak, korán érkeztünk, ezeken a helyeken éjfél után indul az élet. Persze mindig vannak korai madarak, akik itt melegítenek az est hátralévő részére: fiatal csajok és pasijaik, vagy csak a csajok. Amerre járunk, kacér pillantások kereszttűzében megyünk, lányok, fiúk vegyesen. Új fiúk, és hát azért nem olyan rossz pasik. Hikaru a cuki kis eminens fejével az imádni való édes pofa, meg hát az örök rosszfiú.
Végül úgy döntünk, hogy a táncterem lesz a legalkalmasabb arra, hogy ismerkedni kezdjünk a helyjel, és az emberekkel. Kinézünk magunknak egy boxot, ami szerencsés módon kellően félhomályos, sötét, viszont tökéletesen belátni a hatalmas bárpultot, és a táncparkett jórészét. Elhelyezkedünk.
A tánctér jó nagy, sokszáz ember ellötyöghet rajta. Teljesen szabálytalanul elhelyezve több, másfél méter magas emelvény is van, ezek valószínűleg a go-go táncosok helyei. A mi boxunk egyébként magasabban van a táncparkettnél, egy galérián helyezkedik el.
-Na, most mi legyen? – kérdi Hikaru.
-Szerintem egyelőre ne görcsöljünk – mondom nyugodtan – Teljesen új fiúk vagyunk, ismerkedni kell a tereppel. Ma nem fogjuk megoldani az ügyet, ide többször vissza kell jönnünk, hogy valami nyomot felfedezzünk. Úgyhogy csak tartsd nyitva a szemed, de egyébként meg nyugodtan ereszd el magad, és mulass, érezd jól magad!
Így teszünk. Vannak pincér lányok, igen szépek. Apróka ruhácskájuk illik a helyhez, nem sokat takarnak testükből. Az egyiket magunkhoz intem, rendelünk. Hikaru csak egy kólát kér, én egy belga St. Bernardus-t rendelek. A kis pincér csajmeg sem lepődik. Hiába, menő hely ez! – gondolom fanyalogva.
-Kíváncsi vagyok, hogy mibe kerül ez majd – mondja.
-Hát, szerintem ez nem az a hely, ahova minden hétvégén eljönnék felcsípni valakit – morgom.
Lassan éjfél van, és kezdenek érkezni a vendégek. Eddig alig pár emberrel találkoztunk az egész csehóban, a táncparketten mindössze nyolcan lötyögtek. Ahogy elmúlt éjfél, szinte percről percre gyarapodott a tömeg. Egy óra felé megtelt a Blue Moon élettel.
-Daisuke! Megyek egy kört, megnézem, hogy másutt mi zajlik – mondja Hikaru egyszer csak. Bólintok, ő felkászálódik, és elsétál.
Én a táncparketten hemzsegő emberáradatot szemlélem. A tizenévesektől a negyvenesekig táncolnak a dübörgő, elektronikus zenére, zömében trance és goa, bár szinte a teljes elektronikus paletta megszólal. Szemmel láthatóan a pénzesebb réteg látogatja a klubot, még a fiatalokról is lerí, hogy apu-anyu kőgazdag. A ruhában végtelen a változatosság, a lányokon a viszonylag visszafogott mini-ruháktól kezdve a tulajdonképpen semmit sem takaró mikro-bikiniig minden előfordul. A hapsik általában farmert, és testre tapadó divatos pólót viselnek. Egy-két megbotránkoztatóbb ruházaton kívül viszont semmit nem látok, ami esetleg illegális tevékenységre utalna. Bármi is zajlik a szemem előtt, egyelőre nem nagyon látom, hogy az, törvénytelen lenne. Nem látok nyilvánvalóan tizennégy alatti gyerekeket, nem látom, hogy kis tasakok cserélnének gazdát. Ennél sokkal kifinomultabban történnek a dolgok, tehát sokkal több időt kell majd itt eltöltenünk.
Ahogy a táncolókat nézem, egy lányra leszek figyelmes. Nagyon feltűnő jelenség, nem szokványos klub-cica, ugyanis a teste szín tiszta, tökéletesen kidolgozott izom. Nem túlzottan nagyok az izmai, „csak” mint egy fitness bajnoké, igaz, a legtöbb férfi számára ez már túl sok lenne. A testén egyetlen gramm felesleg sincsen, minden egyes porcikája a végletekig kidolgozott gyönyörű izom. A teste nekem Pauline Nordin-t juttatja eszembe, bár ez a lány nála nyúlánkabb, mert sokkal magasabb. Öltözéke nem a legmegbotránkoztatóbb, de majdnem. Egy apróka, skót kockás, rakott, mikro-mini szoknya van rajta, ami éppen olyan hosszú, hogy elöl combtőig ér, de hátul, kerek popsijának ívén alig takarja annak felét vagy legalábbis nem sokkal többet. Felsője egy kis kék, áttetsző szatén blúz-szerűség, ami teljesen szabadon hagyja mellkasát, és közvetlenül a mellei alatt van megkötve, alatta egy apró ezüstszínű, bikini top. Gyönyörű mellei vannak, tökéletes félgömbök, és meglepően nagyok, tekintve, hogy testén semennyi zsír sem fedezhető fel. Biztosan szilikon – gondolom magamban, habár olyan jó munka, hogy akár valódi is lehetne, igaz, azért ahhoz nagyon feszesen állnak. Bőre gyönyörű, sima, napbarnított – már amennyire meg tudom állapítani a cikázó színes fények mellett – nedvesen fénylik a vékony izzadtságfilmtől. Lábain a szandál másfél ujjnyi vastag talppal indul, majd bokatörő ívben lendül felfelé, a tűsarok tetejére, ami úgy saccolom, vagy tizenhét-tizennyolc centivel toldja meg a magasságát, így szerintem pár centivel magasabb, mint én. A pofija gyönyörű, egzotikus szépségű, nem tiszta japán, úgy tippelem, hogy brazil, és dél-amerikai indián beütés lehet benne. Haja nagyon enyhén hullámos, derékig érő, ében zuhatag. Nem tudnám megmondani, hogy menni idős. Húsznál biztosan nem több, de akár tizenöt is lehetne, bár ezt a teste megcáfolja: ilyen kidolgozott teste egy tizenöt éves kiscsajnak, szerintem, nem lehet.
Ahogy figyelem a lányt, feltűnik, hogy mindig úgy mozdul, hogy lehetőleg ne legyen nekem takarásban. Szerintem ez nekem riszálja magát! – állapítom meg magamban mosolyogva – De nagyon jól csinálja, ha így van, mert nem feltűnő! Egyébként nagyon jól táncol, ezzel is kitűnik a többiek közül. Messziről látszik, hogy nem egy lelkes amatőr, hanem egy tehetséges, és lelkes táncos. Nagyon tetszik nekem ez a lány. Érdekes, hogy ha csajról van szó, akkor a hozzá hasonló, vagy akár még a nála is izmosabb, akár testépítő nők tetszenek, míg fiúkban inkább a kicsit vékonyabb, akár még lányosnak is mondható típus indít be.
Tovább nézem a kis fitness bajnokomat, és feltűnik, hogy néha felém pillant. Ez nekem csinája a műsort! – most már biztos vagyok benne. A hatás egyébként nem marad el, pusztán a testének a látványa is elég ahhoz, hogy megemelje a vérnyomásomat, de kihívó táncával pár perc alatt eléri, hogy úgy áll a farkam, hogy majd szétszakítja a farmerom. Észreveszi, hogy felfigyelek mesterkedésére, és rám mosolyog. Néha-néha felém pillant, később hosszan szemezni kezdünk. Végül kacéran rám nevet, én pedig fejemmel intek neki: gyere.
Elindul fel a galériára a boxom felé, de még jártában is szinte táncol. Megáll a boksz előtt és folytatja a táncot, mintha mi sem történt volna, immár nekem. Beljebb jön, így kintről már annyira nem látható, és komoly műsorba kezd. Akár, mint egy profi vetkőző táncos, csak éppen nem dobálja le a ruháit, nem mintha úgy többet látnék a testéből. Látom, hogy engem vizslat, mosolyogva. Nem kerüli el figyelmét a nadrágomon feszülő hatalmas sátor – ha akarnám, sem tudnám elrejteni – egyik szemöldökét érdeklődve felhúzva jelzi, tetszik neki, amit lát. Pár perc után még közelebb jön hozzám és egy nagyon izgalmas lap-dancbe kezd. Hajamba túr, végig simogatja a testemet, közben egy pillanatra sem áll meg a tánccal, megfordul, kerek, kőkemény, színtiszta izom popsija a szemem előtt ring, aztán beguggol, feneke az ölemnek feszül. Táncával teljesen felhergel, ha nem nyilvános helyen lennénk, biztos megdugnám. Aztán megfordul, hirtelen szájon csókol, érzem, ahogy nedves, izmos nyelve a számba nyomul, és féktelen táncba kezd velem. Kifulladva elszakadunk egymástól, egyre lejjebb csúszik, és kezeivel a zipzáramon kezd matatni. Megfogom, és halkan, az izgalomtól rekedten mondom, talán nem is hallja:
-Ne csináld ezt!
Felnéz rám, kicsit meglepve és talán megbántva válaszol, bár hallani nem hallom, csak a szájáról olvasom le:
-De akarom!
Egy pillanatig habozok. Tekintetem az övébe fúrom, és amit abban látok, legyőzi bennem a gyarló férfit. Elengedem, hátradőlök. Felsóhajtok, ahogy a lány lehúzza a zipzárt, majd gyorsan, ügyesen előhalássza immár teljes erejében és nagyságában feszítő férfiasságomat. Látom rajta, hogy több mint elégedett a látvánnyal – eddig még sosem volt rá panasz, sem fiútól, sem lánytól. Előrehajol, nyelvével lassan, élvezettel megnyalja a hegyét, mintha egy különlegesen finom fagylaltot kóstolna. Elégedetten elmosolyodik, felpillant rám, majd ajkait érzékien szétnyitja, és miközben egy pillanatra sem veszi le rólam a szemét, érzem, ahogy lassan, nagyon lassan forró, nedves szájába csúszik a farkam. Kéjesen felnyögök, lehunyom a szemem, nagyon jó érzés. Lassú mozgásba kezd, minden egyes mozdulattal olyan mélyen engedi a szájába, hogy érzem, ahogy makkommal megérintem torkának puha, nedves falát. Aztán kiengedi, és fürge nyelvével kényeztet, körbenyalja a hegyét, majd gyors, apró mozdulatokkal, mint egy pillangó szárnycsapásai, játékosan ingerel. Úristen, milyen jól csinálja! – nyögök fel megint, és azon kapom magam, hogy koncentrálnom kell, nehogy szégyenszemre elélvezzek öt perc alatt. Aztán megint mélyen a szájába veszi, és kezdi újra az egészet. Majd pár perc után, amikor ismét lassan engedi egyre mélyebbre és várom az érzést, amikor a torkának ütközök, kéjesen felnyögök, ahogy az ellenállás helyett csupán egy kis szorítást érzek, ahogy szerszámom még mélyebbre csusszan, és a lány lassan megállás nélkül teljes hosszában bekapja! Orra, arca a hasfalamnak feszül, ahogy olyan mélyre kényszeríti szerszámom, ahol még sem nő, sem fiú torkában, sosem jártam azelőtt! Már csupán a gondolattól is majdnem elmegyek. Atya világ! Ez tíz éves kora óta ezt gyakorolta? Aztán megint ki-be mozgásba kezd, fejét hátra húzza, míg már csak makkom marad a szájában, közben ezzel olyan erősen szívja meg, hogy úgy érzem, nem kell elélveznem, anélkül is az övé lesz, amit akar! Egy hosszabb pillanatig ott tartja, nyelvével kényezteti a végét, aztán megint vissza, egészen mélyen, érzem, ahogy orrát belefúrja a hasamba. Nem mozdul, csupán a torkával masszíroz, és érzem, ahogy játékos nyelvével a tövét simogatja, kényezteti. Szinte elviselhetetlenül jó, amit csinál, azt akarom, hogy örökké tartson! Remélem, hogy Hikaru még egy darabig nem ér vissza, biztos kiakadna…
Nem tudom, mennyi időt tölthetünk a csúcsforgalomban. Talán húsz percet, de iszonyatos iramban vágunk át rajta. Néha meg kell szorítanom Daisuke vállát, nehogy leessek a trikeról, ahogy ide-oda cikázunk az autók között. Nem mintha félnék, de nem akarok még meghalni, vagy ne adj isten rosszabb. Vérezni. A vér gondolatára felkavarodik a gyomrom, de ennek nem adok hangot. És nem kezdek el sipákolni, pedig istenemre mondom, nem nagyon szeretem a száguldozást. A rendőrkocsikat jobban bírom. Bár, én rendszerint gyalog, vagy busszal utazom. A két lábamban megbízom, de az ilyen állat gépekben már kevésbé. Végre megérkezünk, bár ezt csak abból tudom, hogy hatalmasat ugrok előre, és kis híján levágódok. De nem mozgunk. Hála az égnek! Nem vagyok vallásos, de most hálát magamban halkan hálát rebegek.
Leszállunk a gépről a megadott cím előtt.
-Hát… Nem egészen erre számítottam – hallom Daisuke hangját.
-Na, igen… - morgom halkan. Én sem igazán ezt vártam.
Nem az a lepukkant kocsma, amit az ember várt volna. Ez egy elsőosztályú lokál. Az eszem megáll. Bár számíthattunk volna rá, hiszen ha a madaram igazat csiripelt, a buliban valami nagykutyák is benne lehetnek. Azok meg nem szoktak lepusztult hodályokba költözni. Nem illik hozzájuk. Vagy én néztem túl sok zsarufilmet.
-Na, mindegy, menjünk befelé – pillant rám, én meg ránézek.
Nem is néz ki rosszul, ahol szétnyitja a bőrkabátot. A hasfala és a mellkasa izmos és van időm megcsodálni a két rózsa alakú tetoválást. Nagyon szépek, ugyanúgy, mint az a nonfiguratív ábra. Én sose csináltatnék ilyet. De azért szépek. Ki gondolná, hogy ez a pasas szereti a rózsákat. A helyzet komikus is lehetne, ha nem készülnénk lecsapni. Megrázom a fejem és elfordulok. Basszus, olyan gondolatok járnak a fejemben, amilyenek Ichirou halála óta nem. Nem! Az lehetetlen! Nekem ő volt és ő marad az első és utolsó! Verd ki a fejedből Hikaru! Ő csak a társad!
Daisuke benyit, én meg követem az előtérbe, ahol szinte síri csend honol, csak távolabbról szűrődik ide valamiféle neszezés. Egy előtérbe jutunk, ruhatárral, mellékhelyiségekbe nyíló ajtókkal, és egy nagy kétszárnyas, metszett és festett üvegezésű gyönyörű ajtóval, mellette a pulttal, ahol a hostess fogadja a vendégeket. De most bennünket nem fogad senki.
-Nah? Most akkor le se vagyunk szarva? – kérdem csendesen, inkább csak magamnak. Illő lenne, hogy valaki idetolja a képét. Vagy a hely talán zárva van, ezért nincs itt senki. Meglehet, elvégre nappal van, az ilyen lokálok meg inkább este nyitnak.
-Hát, ezek szerint nem – válaszol Daisuke és elindul befelé, én meg követem.
Nem tudom, mit gondoljak róla. Fura egy fazon.Ahogy átlépünk a gyönyörűséges ajtón, a bár terembe jutunk. Diszkrét bokszok a fényűző, de ízlésesen berendezett teremben, az egyik fal mentén, középen jókora színpad, vele szemben széles bárpult, egyik sarokban karaoke-cucc. Ahogy belépünk, egy másik ajtón egy öltönyös, ellenszenves kinézetű pasas lép be, mögötte két gorilla. Nagyon jó. Már csak a két gorilla hiányzott. Imádom az ilyen pasasokat. Persze ez csak irónia.
-Uraim? Felhívom figyelmüket, hogy intézményünk jelenleg zárva tart. Nyitvatartási időben – este tíz óra után – természetesen nagy szeretettel várjuk önöket vissza, de most kérem, távozzanak!
Hogy oda ne rohanjak! Intézmény mi? Inkább egy lebuj. De nem mondom ki hangosan. Hagyom, hadd intézkedjen a társam.
-Na, nem kell a púder, fiúk! – Daisuke már villantja is a jelvényt. Nem sokat kukoricázik. - Mori Daisuke keishi és Nariyama Hikaru keibu-ho. Csak beszélgetni jöttünk egy kicsit, meg megcsodálnánk a kecót belülről.
-Beszélgetni beszélgethetünk, de a kecó – nyomja meg a szót gúnyosan – megcsodálása vagy belépti díj ellenében nyitvatartási időben, a vendégek számára nyitott területeken, vagy házkutatási parancs felmutatásával lehetséges – és emberünk önelégülten vigyorog.
-Ugyan, ugyan – szólalok meg udvariasan. Adjunk a jómodornak egy esélyt. – Hát egy ilyen jeles és feddhetetlen műintézménynek csak nincsen semmi rejtegetni valója a pusztán érdeklődő rendőrtisztek előtt?
Látom, ahogy Daisuke eltátja a száját. Bizony, bizony, tudok én udvarias is lenni, ha akarok. Meg ha muszáj. Ártatlanul bámulok, mint egy kisgyerek. Ez mindig bejön.
-Miben lehetünk segítségére tokyo-i rend nagyra becsült őreinek?
Ok, bejött, de az agyam kezd elszállni és ökölbe szorítom a kezem. Most mit szarozik itt velünk? Azt hiszi kezdőkkel van dolga? Bár a pasas furán méreget, fogadok, szívesen felajánlana a gazdájának. Azt lesheti. Az én seggemhez senki sem nyúl.
-Miként lehetséges, hogy egy köztörvényes bűnöző, többszörös gyilkos a kihallgatás során kábítószer csempészés bűntettének elkövetésével hozza összefüggésbe ezt a feddhetetlen hírű és első osztályú lokált? – Daisuke fején találja a szöget, ezek szerint jól okoskodik.
-Nos, ez talán az önök feladata lenne kideríteni, nemdebár? – mosolyog a hapsi magabiztosan, kissé gúnyorosan.
-Na, jól van, nekem ebből a bájolgásból elegem van! – itt van elegem és jeges pillantásom a férfi szemébe fúrom. Nem szeretem ha szórakoznak velem, vagy bárkivel. – Vagy most rögtön elmondod, mi köze ennek a kócerájnak a droghoz, vagy esküszöm, hogy egyenként fogom eltörni az összes csontodat, amíg meg nem tudjuk, amit akarunk! Csak hogy tudd, kettőszázhat darab van belőle az ocsmány testedben!
Emberünk szemmel láthatólag nem hatódik meg:
-Szerintem két, ilyen kötelességtudó rendőrtiszt még véletlenül sem tenne olyasmit, ami a szabályzatba és a törvényekbe ütközne – mondja magabiztosan. Csak ne legyél benne olyan biztos.
Lassan indulok meg a férfi felé. A két gorilla ugrásra készen várakozik. Az rendben, hogy egy gorillával, meg ezzel a nyikhajjal le tudnék számolni, de két gorilla már bajosabb. Talán elég lenne, ha megijeszteném őket. Viszont abból feljelentés és felfüggesztés lenne. Nem akarom szégyenbe hozni a társamat. Igazából én sem tudom, mit is akarok.
-Kölyök! – hallom Daisuke hangját – Meglóg a madarunk!
Erre a három pasas is fegyvert ránt, és tüzelnek. Fedezékbe ugrunk. Fegyvertelen vagyok.
-Fedezlek – Daisuke kimozdul, amikor egy pillanatra elhallgatnak a ellenfél pisztolyai. A zárt térben dobhártya szaggató a Desert Eagle dörrenése, amelyből három is hallatszik. Ugyanabban a pillanatban kiugrok és rohanni kezdek a kijárat felé. Felugrom a trikera és már indítok is. Daisuke is kiér. Hála égnek, mert két kocsi száguld el mellettünk hatalmas sebességgel.
Csak azt látom, hogy Dai felugrik elém és éppen csak annyi időm van, hogy átkaroljam, már repülünk is.
-Azt mondtad, van pisztolyod! – a hangja dühös.
-Van – kiabálom vissza nyugodtan. – Azt nem kérdezted, hogy nálam van-e?
-Húzd ki a baloldali tokból a pisztolyomat – hallom a hangját. – Két kézre fogd, és keményen kapaszkodj bele, mert kibaszott nagyot rúg vissza! Ha közel érünk a hátsó kocsihoz, próbáld meg kilőni a kerekét!
Könnyű azt mondani. Akkora az a mordály, mint az én két pisztolyom együttvéve. Az ujjaim vékonyak és a kezem túl pici ehhez a jószághoz. A pláne hogy kapaszkodnom is kell, így nincs más megoldás, át kell ölelnem Daisukét és kénytelen vagyok a könyöke alatt célozni, vigyázva arra, hogy őt magát ne sértsem meg. Nem könnyú mutatvány, de felrémlik, hogy mintha az akadémián csináltunk volna ilyesmit. És az is felrémlik, hogy a szimuláción mindig meglőttem a társam. Egyszer meg is öltem. Bár, azok csak bábok voltak, de Dai egy élő ember.
Meglátom a kocsikat. A hátulsó mindenáron védi az elsőt. Tehát a keresett személyünk az első kocsiban lehet. Valahogy sikerül közelebb kerülni hozzájuk. Ekkor célzok és lövök. De nem talál, viszont a pisztoly olyat rúg, hogy ha nem kapaszkodnék Daisukéba, leesnék.
A második lövés talál. A kocsi elkezd kacsázni, majd felaszalad a járdára – a járókelők rémülten menekülni próbálnak – majd beront egy kirakaton keresztül egy áruházba. Daisuke óriási erővel fékez és hátraordít nekem:
-Kapd el őket, én meg lekapcsolom a másik kocsit! Melletted nyisd ki a fedelet, találsz benne tárakat!
Csak egy pillanatra áll meg, de ez pont elég arra, hogy leugorjak és elvegyem a tárakat is. Aztán már rohanok is befelé.
***
Rakás ember. Mintha kővé váltak volna. A kocsi üres, tehát megléptek a piszkok. Valamit tennem kell. Meglátok egy egyenruhás biztonsági őrt.
- Ki kell üríteni az épületet! - mondom neki, majd előkapom a jelvényemet. - Nariyama Hikaru, rendőrség! Gyerünk, tegye amit mondtam!
- Igenis, uram! - bólint ijedten a férfi és már rohan is a mikrofonhoz.
Nem várom meg, mi lesz, inkább rohanok tovább. Még épp látom a pasasokat, amint felfelé rohannak a mozgólépcsőn. Utánuk rohanok, közben hallom a hangosbemondó hangját. Az emberek pánikba esve rohannak kifelé. Ez kellett még csak. Pánik. Nem törődöm vele, inkább rohanok felfelé. De meg kell állnom. A nőiruha-osztályon vagyok, kitűnő rejtekhely azoknak az illetőknek. Ha jól meg tudtam nézni, négyen voltak. Szuper. Négyen egy ellen. Kiváncsi vagyok, Daisuke mit csinálhat.
Óvatosan lépek előre párat, a pisztolyt feltartva. Két kézzel is alig bírom el. Egy beretta jobb lenne. Bár elhoztam volna legalább az A-100-asomat. De késő bánat, eb gondolat.
Épp elérek az első sor elejéig, amikor a fülem mellett süvít el egy lövedék. Azonnal beugrom egy polc mögé. Várok és közben reménykedem, nem látták hová ugrottam. Összesen hat tár van nálam, de remélem, nem kell mindet kilőnöm. Nem szeretem a fegyvereket.
Kinézek és látom, hogy három sorral arrébb két alak guggol csendben. Nos, akkor vadásszunk egyet. Megcsóválom a fejem. Ilyenkor jó, hogy a ruhám világos. Nem tűnik ki. Halkan, nesztelenül csúszok a sorok között, egyetlen halk zajt sem csapva. Ha meglátnak, szerintem én fogok előbb meghalni. Már épp elérném őket, amikor ismét elzúg mellettem egy golyó. Odakapom a fejem. Az ipse lövésre készülődik, de ezúttal gyorsabb vagyok és felemelve a fegyvert, elsütöm. A pasas lehanyatlik, ha jól láttam, szemközt lőttem. De erre a hangra a másik kettő is tüzelni kezd. Nem tehetek mást, muszáj meghúznom magam és viszonoznom a tüzet. Az egyiket sikerül lábon lőnöm, de a másik sajnos fürgébb. És van még egy, nem tudom hol. Aztán meghallom a hátam mögött. Épp a fejem fölött áll és készül lőni. Hirtelen megfordulok és lágyékon rúgom. Összecsuklik és a pisztoly kiesik a kezéből. Próbál utána nyúlni, de gyorsabb vagyok és felkapom, majd egy lendülettel leütöm a fickót Dai fegyverével. Három kilőve. Maradt egy. Ő viszont felszívódott. Így nincs más megoldás, mint megkeresni. A meglőtt ipse nyivákol, de nem sokat vesződöm vele. Amikor lőni akarna rám, ellövöm a kezét is. Egész gyorsan megtanultam használni ezt a bitang fegyvert, bár minden lövésnél úgy érzem, mintha hat métert rúgna hátra.
- Ott maradsz! - mondom neki, mikor melléérek. - Különben agyonlőlek, haver! Nem viccelek!
Választ sem várva indulok meg csendben az utolsó után. Macska-egér játék, ahol nem tudni, ki a macska, és ki az egér. Vagy fél órája bújkálunk egymás elől, mire végre meglátom a feje búbját. Tüzelek, de mellé. Helyette én kapok egy adagot, ami épphogy horzsolja a karomat, de nem vérzek. Hála égnek. Viszont enyhén fáj. Taktikát váltok. Ő tovább tüzel, én lebukom és megkerülöm a sort, ahol guggol. Sikerül a háta mögé kerülnöm és annyira megközelítenem, hogy nem is veszi észre, mikor a tarkójának nyomom a pisztolyt.
- Kezeket fel! Rendőrség! - mondom, mire kihullik a pisztoly a kezéből. - Le van tartóztatva!
Mivel nincs nálam bilincs, jobb híján egy övvel kötöm össze a kezét, aztán hívom a helyszínelőket, meg a mentőt. Épp kipihenném a fáradalmakat, amikor beront Daisuke. Az arca falfehér. Csak nem aggódott? Ez aranyos. Ha nem lenne vérkomoly a helyzet, biztosan elnevetném magam, de nem teszem. A karom fáj, pedig a golyó csak horzsolt. Talán pszichikai fájdalom. Daisuke odalép hozzám.
- Látom, egyben vagy. - mondja. - Nem sérültél meg, partner?
- Nem, partner. - állok fel. - Semmi bajom. Egy halott, két sebesült, ezekből egy eszméletlen, és egy kötözött sonka. - mosolygok. - Nálad?
- Kilőtték a madarunkat. - sóhajt. A hangja bosszús.
- Az gáz. De ez itt talán csicsereg majd valamit. - mutatok az ipsére a lábaimnál. - Vigyük be, kérdezzük kis és írogassunk valamit a jelentésbe.
Arról, hogy meglőttek, nem szólok. Minek? Nem fontos. A lényeg hogy van három madarunk. Kijönnek a helyszínelők, megjön a mentő. A két ájultat elviszik, meg a hullát elviszik, de mi megkapjuk a negyediket. Nagyon jó.
***
- Nos, akkor mit csicseregsz? - kérdem a madártól már a vallatóban. Daisuke megengedte hogy én hallgassam ki, bár ott áll mögöttem. Szerintem nem akarja, hogy megint bevaduljak. - És ne feledd, ha nem kapok kielégítő választ, ideges leszek.
- Jobb, ha hiszel neki. - dörmögi Daisuke. - Kicsi a bors, de nagyot tud rúgni.
- Nem tudok semmit! - rázza a fickó a fejét rémülten.
- Jaj, ne kezdjük megint! - vakarom meg a fejem. - Kezd unalmassá válni a "Nem tudok semmit" sablonszöveg. Nos? - közelebb hajolok hozzá. - Ha csicseregsz, talán elintézem, hogy ne bántsanak. Nagyon.
- Rendben. - bólint. Okos fiú. - De csak ha védelmet kapok. - fél, de vajon mi a frásztól? Talán nagyobb dolog van itt, mint egy piti kis kábszercsempészet?
Bólintok. Egyszer legyünk jó fiúk. Érdekes dolgokat mond, és kibök egy nevet. Egy helyszínt. Blue Moon. Ismerősen cseng.
- Mi az a Blue Moon? - kérdi Daisuke, miután elvitték a fickót.
- Egy illegális szórakozóhely. - válaszolom nyugodtan. - Rengeteg kiskorú és díler fordul meg ott. Nem lennék meglepve, ha emberkereskedelem folyna egy ilyen helyen. Már sokan próbáltak oda bejutni és körbeszimatolni, de sajnos zártkörű a hely. Igazolvány kell, és valaki, aki beajánl. De... - gondolkozom hangosan - azt hiszem, nekem van egy ismerősöm, aki ismer valakit, aki bejuttathat minket. Persze bizonyos ellenszolgáltatás ellenében. Nem ajánlatos ajtóstul berontani, különben azonnal elköltöznek és sosem találjuk meg őket. A klub amúgy is havonta változtatja a helyét és sosem találni rá kétszer ugyanazon a helyen
- Az ellenszolgáltatás mi? Drog?
- Pénz. - mondom. - És nem kis összeg. Ha kiszivárog, hogy zsaruk vagyunk, ott helyben lőnek minket főbe és senki sem fogja megtudni, mi történt.
- Sokat tudsz.
- Csak hallottam ezt-azt. - vonok vállat. - Akkor telefonálok.
Hamar elintézem a dolgot. Másnap estére kaptunk időpontot, addigra elkészülnek a hamis kártyák. A pasas fél millát akar. Azt elő tudom teremteni. Ilyenkor jó, hogy rengeteg a megtakarított pénzem. Már csak várni kell.
Karakter: Mori Daisuke (Nariyama Hikarunak) 1. rész
Visszalépünk az újonchoz.
-Elnézést, Nariyama-san, hogy ilyen udvariatlan voltam – az udvariasság nem erősségem, de úgy érzem, hogy nem lenne jó mindjárt a legelején kiakasztani újdonsült és főleg nem várt társamat azzal, hogy nyersebb vagyok a megszokottnál. A srác elmosolyodik:
-Ha már társak vagyunk, mi lenne ha Hikarunak hívna és tegeződnénk? – kérdezi könnyedén.
Ez az! Lazul a csávó!
-Rendben. Hívj Daisuke-nak, Kölyök! – mondom neki. Nem is próbálom leplezni az iróniát a hangomban.
Kitamura megmutatja Hikaru-nak a munkahelyét. A Kölyök láthatóan elégedett a látvánnyal, tetszik neki a sok kütyü, amit osztályunk biztosít a számára. Ahogy az asztalán sorakozó eszközök megszemlélésével végzett, pillantása visszatér hőn szeretett főnökünkre, majd a kezében szorongatott aktára. Az Ő aktájára. Egy pillanatra megdermedni látszik. Vagy nem. De ebben nem vagyok biztos.
-Nos, mivel a többiek már dolgoznak, és gondolom neked, Daisuke, is jól jönne egy új ügy a sok eddigi megoldatlan mellé - Kitamura-san az asztalomon heverő aktahalmokra mutat -, így maguk is kapnak egy feladatot. Fülest kaptunk, hogy valaki illegálisan drogokat csempész Koreába és Amerikába. Egyszerű ügy, és közben megfigyelhetik egymás munkamódszereit is.
-Tehát, füleljük le a bandát, kapjuk el őket és vallassuk ki? - kérdem komolyan.
Na, te észkombájn! Nem, hívjuk meg őket egy teára! – gondolom magamban fanyalogva. Nem csipázom, ha valaki okostojás akar lenni.
-Pontosan – feleli a Főnök halálos türelemmel – És ha lehet, nagyon kérem fiúk, ezúttal ne juttassák kórházba a delikvenseket. Tudják mennyibe kerül a kórházi ápolás? – néz ránk a főnök kérdőn. Létezik, hogy most meg akar kérni ezzel a pillantással valamire? – Nem kéne nagyobb adósságba verni az adófizetőket.
-Nem ígérhetek semmit, Főnök-san – vonom meg a vállam megnyugtatólag. Utálom, ha beleszólnak a munka-módszereimbe. A három hetes kórházi ápolás egyébként is részét képezi kifinomult pszichológiai hadviselésemnek, melyet az elvetemült bűnözők megtöréséért folytatok!
-Azért próbálják meg.
-Főnök! – szólal meg az újonc is – Nekem van egy gyanusítottam, akit ma reggel kaptam el. Dílerkedésért és gyilkosságért hoztuk be. Már kihallgattam, de talán tud még valamit – mondja, és feláll – Úgy gondolom, még egyszer nem árthat.
Remek! Most meg még stréberkedik is! Mit kell itt hemzsegni?
Főnökünk persze el van ragadtatva Hikaru proaktív hozzáállásától:
-Ha így gondolja, akkor nyugodtan. Minden segítségre és információra szükségük lesz. Munkára, fiúk!
-Igenis, uram! – hajol meg a Kölyök. Én csak biccentek a Főnök felé, ebből is tudja, hogy mélységes tiszteletet érzek iránta, és nagy rajongója vagyok. Mondjuk ez így talán barokkos tulzás, de sok a valóságalapja ennek a mondatnak.
Főnökünk távozik, ketten maradunk újdonsült kollégámmal. Bizalmatlanul méregetem. Nem tudom, hányadán is állok vele. Ránézésre egy kis vékony, helyes srác, akit az ember szivesen megölelget és megszeretget, biztos remek társ lehet az életben. Ugyanakkor az aktájában azt akarják nekem bemesélni, hogy enyhén pszicho- és szociopata, agresszív és halálos, mint egy mini-terminátor. Ezt azért én látni akarom az életben – gondolom magamban – ezt a maszlagot én nem eszem meg csak így, wasabi nélkül!
Kis barátom közben buzgón telefonál, ha jól sejtem, volt osztályára, hogy készítsék elő neki a madarát. Mikor végez a telefonnal, közlöm vele, hogy én hallgatom ki a díszpintyet. Kicsit nyafog, hogy hát ő kapta el meg miegymás, de hamarosan lehűtöm, hogy most kicsit más a szitu, én hallgatom ki, és pont. Beletörődik.
Átsétálunk a kihallgató szobákhoz. Amint benyitok a számunkra kijelölt szoba ajtaját, emberünk pont az ajtó felé pillog. Amint észreveszi Hikarut, artikulálatlan, rémült üvöltésbe kezd. Szemmel láthatólag nagy benyomást tett rá a Kölyök korábban, mondjuk ennek itt-ott fel is fedezem a nyomait a fején.
Ahogy belépünk, az üvöltés abbamarad, a kocsonyás remegés folytatódik.
-Jó napot, napsugaram! – köszönti a Kölyök negédesen – Nem számítottál rám, igaz?
Emberünk rémült kiabálásba kezd:
-Ne! Csak őt ne! Könyörgöm csak őt ne! – kiabál – Bárkit csak ne ezt az őrültet! Könyörgöm, mindent bevallok, csak vigyék ki!
No! Mi a francot csinálhatott vele a kis újoncom, amivel így kikészítette? – húzom fel a szemöldökömet magamban. Pedig emberünk nem könnyűsúlyú, nálam is magasabb vagy fél fejjel, és lehet vagy százhúsz-százharminc kiló, többé-kevésbé tiszta izom.
Hikaru elhelyezkedik az asztal sarkán, a kihallgató széket a delikvenssel szemben nekem hagyja üresen. Magabiztos, de lassú mozdulatokkal foglalok helyet. Mélyen a pali tekintetébe fúrom pillantásom, ezzel is tudomására hozva, hogy itt én vagyok az úr, az élete alakulása tőlem függ. Előveszek egy szál cigarettát – én ugyan nem dohányzok, de a megfelelő alkalmakra mindíg van nálam egy bontott doboz – és átnyújtom neki. Remegő kezekkel veszi el, egyszer el is ejti. Adok egy öngyújtót is. Eltart egy darabig, míg összeszinkronizálja két keze remegését, hogy meg tudja gyújtani a cigit. Türelemmel kivárom.
Egyébként emberünk nagyon színes egyéniség: kék, zöld, sárga, barna foltok találhatók arca legkülönbözőbb pontjain. A kis Kölyök alaposan átrendezte a vonásait! Ki se nézném belőle, hogy erre képes!
-Nos, akkor feltennék pár kérdést, ha nem baj – szólalok meg. Halkan. Nagyon halkan.
-Bármit, csak őt vigye ki! – mutat Hikarura.
Jól hallom!?!? A Kölyök most kuncog? Mit képzel ez, hol vagyunk, a bábszínházban? – dohogok magamban.
-Beszélsz, vagy kitépem a beleidet és a nyakad köré tekerem! – sziszegi.
Aha, szóval akkor most jó-zsaru/rossz-zsaru-t játszunk. Kicsit szokatlan a felállás, mert általában én vagyok a rossz-zsaru. Vagy inkább a mégrosszabb-zsaru.
Ennek megfelelően előveszem a kedves énemet – nekem olyan is van ám! – és a Kölyökhöz fordulok:
-Hikaru, ezt nem így kell! – intem le – Légy egy kicsit udvariasabb a delikvenssel!
Majd vissza fordulok a pasas felé:
-Nos, akkor hogy is hívnak?
-Ki... Kino... Takashi – válaszol rettegve – De nem csináltam semmit.
-Nem hiszem, hogy a dílerkedés semmiség lenne – mondom neki komolyan. Persze, te rohadék! Nem csináltál semmit! Akkor mi a faszt keresel itt? Azért csesszük veled az időnket, mert untakozunk? Idióta!
-Ki a beszállítód? Kinek adod el? Mennyiért? Mikor? Neveket akarok, dátumokat és címeket! – kemény vagyok, mint a vídia.
-Nem tudom... ki a beszállító! Tényleg nem! – csak én látom, hogy retteg valamitől? – Sosem láttam az arcát, és csak telefonon érintkezünk. Akkor is elváltoztatja a hangját. Azt sem tudom, milyen nemű. Az árut az emberei hozzák, de van hogy postán kapom.
-Értem. És se cím, se feladó?
-Semmi. Nagyon vigyáz hogy ne tudják meg ki ő – válaszol Kino. Na persze, arany bogaram! Én meg most jöttem le a falvédőről! – gondolom magamban.
-Kinek adod el? Mikor? Hol?
Na, most összefosta magát! A vevőtől jobban parázik, mint az eladótól! Ez nagyon érdekes!
-Ezt nem mondhatom meg! Ha megöl sem mondhatom meg! Nem mondhatom meg! – rázza a fejét és látom a szemén, hogy halálosan retteg valamitől. Vagy valakitől.
Már tudom, hogy ebből a palimadárból nem szedek ki semmit sem, csak ha kiverem belőle. Lehet, hogy akkor sem. Nagyon fél valakitől, és inkább szétvereti a hülye kis fejét, semhogy felbosszantsa azt a valakit. De nem hagyom abba. Látni akarom, hogy Hikaru mit tesz ebben a helyzetben. Kíváncsi vagyok, hogy meddig bírja cérnával?
Meglepően sokáig! Vagy egy órát cseszek el ezzel a faszfejjel, ennyit nem szoktam tépni a számat. Ha látom, hogy szóval nem fogok kiszedni belőle semmit, akkor előszedem a kezemet, aztán a lábamat, végül a pisztolyomat. Általában a ravaszt már nem kell meghúznom, bár már az is előfordult egyszer. Túlélte, de két hónapra felfüggesztettek. De a Kölyök viszonylagos nyugalomban csücsül az asztal sarkán, szemmel láthatólag unatkozik. Aztán végül majdnem hetven perc után végül félrehív:
-Te, Daisuke! Nem próbálhatnám meg most én is?
-Ugyanmár Kölyök! Hol van neked tapasztalatod a kihallgatásban, a pszichológiai hadviselésben? – kérdem tőle nyeglén. Fel akarom egy kicsit bosszantani.
-Igazad van, nincs olyan tapasztalatom, mint neked, de szerintem ez az ürge neked most nem fog beszélni. Én már megruháztam egyszer ma, talán nekem mond valamit...
-Felőlem! – vonom meg a vállam unottan, mintha baromira nem érdekelne a dolog, azt sugallva, ha én nem szedtem ki belőle semmit, akkor ő hogy a francba tudna?
Visszaülök a helyemre, Hikaru meg az asztal sarkára és egy afféle ragadozó mosolyt villant a palira. Nocsak! Ilyen veszélyesen is tud kinézni ez a zabálni való kisfiú?
Emberünk erre enyhe idegrohamot kap. Szűkölni kezd és úgy remeg, hogy attól félek, mindjárt szétesik.
- Nos, ha erről nem akarsz beszélni – kezdi a Kölyök nyugodtan, kedvesen. Mosolya nem az az emberevő féle, most úgy néz ki, mint egy helyes kamaszfiú, aki nagyon kíváncsi – akkor beszélgessünk másról, virágszálam. Te mint díler biztosan tudod, kiknek a kezén megy át a drog. Ki vásárol, hol, hogyan, mikor? Ti ismeritek egymást, barátom.
-Nem! Nem tudok semmit! - rázza a fejét.
Hazudik a kis buzi. De annyira fél valakitől, hogy inkább lehazudja a csillagot az égről!
-Tudod, utálom ha hazudnak nekem – áll fel Hikaru és lassú léptekkel a hapsihoz sétál – De a képeden látható sebekből gondolom rájöttél – folytatja, közben lehajol hozzá és szinte szeretetteljesen végigsimít az egyik kékes zúzódáson. Emberünk összerezzen, s úgy remeg, mint egy súlyosan előrehaladott állapotú parkinson-kóros. Látom, hogy remeg a szája széle is, szemei könnybe lábadnak.
-Vagy beszélsz, vagy kénytelen leszek hangnemet váltani – Hikaru hangja nyugodt, de hideg, mint a januári szél a Fuji-san tetején – Kezdesz felhúzni, picinyem.
Nem fog beválni, Kölyök! – mosolygok magamban – Ez a pali úgy be van tojva, hogy ez kevés lesz, hogy bármit kiszedj belőle, bár el kell ismernem, hogy jól csinálod!
Hikaru leül a pasas elé az asztalra:
-Nevet! Egy nevet akarok minimum! – csattan a hangja, pedig egyáltalán nem beszél hangosan.
Azt várom, hogy a pali maga alá vizel, de nem. Még bírja, bár szerintem már nem sokáig...
-Nem tudok – válaszolja.
-Rossz válasz! – Hikaru cipője a pasas arcában landol, mire az hanyatt esik a székkel – Mondtam, hogy utálom ha hazudnak nekem.
Komoly önuralom kellett, hogy ne rezzenjek össze. Nem számítottam rá, hogy lerúgja a fejét. Nem hittem el, hogy megteszi. De megtette. Elmebeteg! – vigyorodok el magamban – Imádom!
Közben megyek, összelapátolom a pasast – Hikaru, amilyen kis nyápic hogy a francba emelne fel egy ekkora tahót a földről? Gondosan visszaültetem a székére, leporolom a ruháját, majd nem szólok egy szót sem, csak visszaülök a helyemre.
Hikaru vagy tíz percig gyakorol a pasason különböző ütési és rúgási technikákat. Most már nem imádom annyira. Tekintete teljesen elborult, szemmel láthatólag nem vesz rólam tudomást. A különbség kettőnk között az, hogy engem szocipatának gondolnak, ő viszont valóban pszichopata! És ezt most annyira nem érzem viccesnek. Mit sóztak a nyakadba, Daisuke?!?!
A harcművészeti bemutató végére van egy nevünk, meg egy címünk, egy kocsmáé. Ráadásként még azt is megtudjuk, hogy a gyilokot megbízásra hajtotta végre a kis buzi.
Hikaru intézkedik, hogy a madarat vigyék vissza a fogdába. Amikor visszafordul hozzám, barátságosan, kedvesen mosolyog rám. Próbálom leplezni valódi érzéseimet, és hanyagul, unottan csücsülni a székemben. Nem vagyok nyugodt. Nem tudom hova tegyem a Kölyköt. Itt és most lőjem le, vagy hagyjam, hátha őt is kilövik mellőlem? Csak vajon túlélem-e addig?
A Kölyök lepillant a földön heverő, vérző pasasra, mintha csak valami különösen rusnya féreg lenne, látom szemében a megvetést és az undort.
-Jössz, partner? – kérdezi aztán nevetve – Azt hiszem, vár még ránk egy kis meló.
Ennek tuti nincs ki a négy kereke! – nyögök fel, de csak magamban – Az előbb még vérben forgó szemekkel gyepálta a paskót, most meg negédesen nevetgél nekem! Az OK, hogy én kiszámíthatatlan vagyok, de ő beszámíthatatlan!!!
-Ja. Megyek – állok fel a székből, még mindíg gondolataimba merülve. Kb. úgy érzem magam, mint Murtaugh nyomozó a Halálos Fegyver-ben, mikor rájött, hogy teljesen zakkant az új társa. Csak az a baj, hogy eddig én szoktam lenni Riggs és baromira nem tetszik a feka szerepe.
-Tudsz motorozni, kölyök?
-Tudok, és nem vagyok kölyök.
Elindulunk a folyósón, egymás mellett.
-Amikor elkaptad, miért nem kérdezted ki a drogról is?
-Mert ez nem az én dolgom volt – válaszolja teljsen nyugodtan – Én gyilkosságis voltam. A fickó egy egész családot nyírt ki. Két szülő, valamint egy három éves kisfiú és egy nyolcéves kislány. Nekem ezen a vonalon kellett volna elindulnom. Gyűlölöm, ha valaki gyerekeket öl! Az ilyen nem ember!
Oldalra pillantok. Hikaru arca nagyon komoly, nyoma sincs a korábbi könnyedségnek, vidámságnak. Szemeiben különös fényeket látok csillanni, nem merném azt mondani, hogy megnyugtat. Megszállottnak tűnik.
Pfhú basszus! Ebből mi sül ki!?!? Sosem gondoltam volna, hogy eljön az a pillanat, amikor majd én tűnök normálisnak... – gondolom kicsit feszülten.
Leérünk a parkoló szintre. Már előhoztak Hikarunak egy motort, de „csak” egy sima rendőmotor. Semmire nem jó. Felcsomagolom a fiút a háromkerekűmre. Ahogy felül mögém, kiesik a zsebéből valami. Egy fotó. Egy pillanatra látom csak, mert villám gyorsan lepattan mögülem, és felveszi, elsűlyeszti a zsebébe. Két fiút ábrázol, egyikük tizennégy-tizenhat körüli, a másik – felismerem, hogy Hikaru az – talán tíz éves lehet.
Na, már csak ez kellett! – sóhajtom magamban – Gyermekkori trauma, biztos történt valami baleset, ez a kis hülye meg saját magát hibáztatja! Ez tényleg kattant...
Hikaru visszaül mögém, érzem, hogy hozzám simul, ahogy átölelve belém kapaszkodik. Fura érzések kerítenek hatalmukba, amiket már nagyon régen nem éreztem. Egy pillanatra olyan, mintha lenne valaki, akinek szüksége van rám, aki számít rám.
Hülye vagy Daisuke, teljesen megörjít ez az elmebeteg! – hessegetem el a gondolatot a fejemből, és kihajtok a parkolóból. Hogy kizökkentsem magam a bolond gondolatokból megkérdem Hikarut:
-Nem félsz?
-Nem ismerem ezt a szót – válaszolja magabiztosan, szinte kiabálja, hogy hangja hallatszon a szél süvítésén és a V8-as hörgésén keresztül is.
-Van fegyvered?
-Persze. A két kezem és a két lábam mindig nálam van – nevet mögöttem a Kölyök.
Türelmes vagyok, mint egy értelmi fogyatékossal:
-Úgy értettem, lőfegyvered van?
-Igen. Astra A-100-os és egy Walter P99-em van. Tudom, nem a legjobbak, de nekem megfelelnek. Utálom a fegyvereket.
Remek! Azt hiszi, hogy golyóálló! Tényleg elmebeteg!
-Majd szerzünk valami jobbat, partner – vonom meg a vállam.
Ha tényleg zakkant, akkor talán jobb, ha nem bőszítem azzal, hogy állandóan Kölyöknek szólítom!
Karakter: Mori Daisuke (Nariyama Hikarunak) 2. rész
***
Röpke fél órát töltünk a tokyo-i forgalomban. Mondjuk azért, mert én vezettem. Úrvezetőként ez egy óránál is több lett volna. Nem vigéckedtem különösebben, de így is belecsúsztattam a gépet egy-két neccesebb helyzetbe, előzésbe, amitől minden jobb érzésű ember minimum azonnal megőszül, ahogy igyekeztem a lehető leggyorsabban eljutni a célhoz. Éreztem, hogy Hikaru néha kicsit keményebben szorítja a derekam, vállam. De egész jól bírta, eddig minden társam kb. három perc után szokott elkezdeni üvöltözni, hogy azonnal áljak meg, ilyen őrült mögé soha nem ül többet.
Leszállunk a gépről a megadott cím előtt.
-Hát… Nem egészen erre számítottam – mondom körbe nézve.
-Na, igen… - morogja Hikaru. Látom, hogy ő sem ezt várta.
A lepukkant kocsma helyett egy menő lokál előtt ácsorgunk. Valahogy nem áll össze a fejemben a kép, valami hibádzik.
Lerántom dzsekim cipzárát, érzem a kellemes, hűs tavaszi levegő cirógatását meztelen bőrömön.
-Na, mindegy, menjünk befelé – pillantok a Kölyökre.
Nocsak! Tényleg most kapta el a tekintetét rólam, vagy csak képzelődöm? – lepődök meg, de aztán már el is felejtem, mivel most az előttünk álló feladat izgatja a fantáziámat. Hikaruval majd foglalkozok később.
Benyitok a bejáraton, odabent szinte síri csend honol, csak távolabbról szűrődik ide valamiféle neszezés. Egy előtérbe jutunk, ruhatárral, mellékhelyiségekbe nyíló ajtókkal, és egy nagy kétszárnyas, metszett és festett üvegezésű gyönyörű ajtóval, mellette a pulttal, ahol a hostess fogadja a vendégeket. De most bennünket nem fogad senki.
-Nah? Most akkor le se vagyunk szarva? – kérdezi csendesen a Kölyök, inkább csak úgy magának.
-Hát, ezek szerint nem – mondom, és megindulok befelé. Ahogy átlépünk a gyönyörűséges ajtón, a bár terembe jutunk. Diszkrét bokszok a fényűző, de ízlésesen berendezett teremben, az egyik fal mentén, középen jókora színpad, vele szemben széles bárpult, egyik sarokban karaoke-cucc. Ahogy belépünk, egy másik ajtón egy öltönyös, ellenszenves kinézetű pasas lép be, mögötte két gorilla.
-Uraim? Felhívom figyelmüket, hogy intézményünk jelenleg zárva tart. Nyitvatartási időben – este tíz óra után – természetesen nagy szeretettel várjuk önöket vissza, de most kérem, távozzanak!
Intézményünk, mi? Meg a lófasz a választékos seggedbe!
-Na, nem kell a púder, fiúk! – mondom választékosan a pasasnak és felvillantom dögös kis jelvényemet – Mori Daisuke keishi és Nariyama Hikaru keibu-ho. Csak beszélgetni jöttünk egy kicsit, meg megcsodálnánk a kecót belülről.
-Beszélgetni beszélgethetünk, de a kecó – nyomja meg a szót gúnyosan – megcsodálása vagy belépti díj ellenében nyitvatartási időben, a vendégek számára nyitott területeken, vagy házkutatási parancs felmutatásával lehetséges – és emberünk önelégülten vigyorog.
-Ugyan, ugyan – szólal meg Hikaru mellettem – Hát egy ilyen jeles és feddhetetlen műintézménynek csak nincsen semmi rejtegetni valója a pusztán érdeklődő rendőrtisztek előtt?
Kevés híján eltátom a számat: Hoppá! A pszichopata kölyök tud ember-szerű is lenni? Biztos rettenetesen fájt neki, hogy ezt így kimondta!!!
-Miben lehetünk segítségére tokyo-i rend nagyra becsült őreinek?
Esküszöm, hogy pofán kúrom ezt a kis patkányt! Még egy ilyen ömlengős mondat, és belemászok az arcába! – gondolom, de látom, hogy Hikaru már ökölbe szorította a kezét, és csikorognak a fogai.
-Miként lehetséges, hogy egy köztörvényes bűnöző, többszörös gyilkos a kihallgatás során kábítószer csempészés bűntettének elkövetésével hozza összefüggésbe ezt a feddhetetlen hírű és első osztályú lokált? – na, tudok én, ha akarok!
-Nos, ez talán az önök feladata lenne kideríteni, nemdebár? – mosolyog a hapsi magabiztosan, kissé gúnyorosan.
-Na, jól van, nekem ebből a bájolgásból elegem van! – szólal meg Hikaru vészjósló hangon – Vagy most rögtön elmondod, mi köze ennek a kócerájnak a droghoz, vagy esküszöm, hogy egyenként fogom eltörni az összes csontodat, amíg meg nem tudjuk, amit akarunk! Csak hogy tudd, kettőszázhat darab van belőle az ocsmány testedben!
Emberünk szemmel láthatólag nem hatódik meg:
-Szerintem két, ilyen kötelességtudó rendőrtiszt még véletlenül sem tenne olyasmit, ami a szabályzatba és a törvényekbe ütközne – mondja magabiztosan. Ezt most bebuktad, köcsög! De persze, hogy tennénk olyat, ha kell!
Hikaru nagyon lassan indul meg a pasas felé, szerintem még nem döntötte el, hogy neki ugrik-e? Ez nagyon necces helyzet lenne, nem hiszem, hogy ebből felfüggesztés nélkül ki tudnánk jönni, ha most megtámadná őket. Nincs alapos gyanúnk, nincs házkutink, nem áll meg az önvédelem, nincs semmi a kezünkben.
És ebben a pillanatban hallom meg a mentő zajt!
Nagyon halk, ha most valamelyikünk beszélne, nem hallottam volna meg. Egy kocsi motorjának a hangja, amikor kicsit felpörög az indítás után közvetlenül.
-Kölyök! – kiáltom, miközben pisztolyt rántok – Meglóg a madarunk!
Erre a három pasas is fegyvert ránt, és tüzelnek. Fedezékbe ugrunk. Látom, hogy Hikaru fegyvertelen.-Fedezlek – mondom neki és kimozdulok, amikor egy pillanatra elhallgatnak a ellenfél pisztolyai. A zárt térben dobhártya szaggató a Desert Eagle dörrenése, amelyből három is hallatszik. Ugyanabban a pillanatban Hikaru felugrik és megiramodik kifelé. Várok egy pillanatot, majd ismét előugrok, tüzelek megint hármat, és kirohanok én is. Futás közben tárat cserélek.
Amikor kiérek, Hikaru már a háromkerekűn ül, a motor már jár. Okos Kölyök!
Felpattanok a nyeregbe, és már a kocsik után iramodunk, amik közben épp lefordulnak a következő utcán.
-Azt mondtad, van pisztolyod! – üvöltök hátra mérgesen.
-Van – válaszolja, kiabálva, de indulat nélkül – Azt nem kérdezted, hogy nálam van-e?
-Húzd ki a baloldali tokból a pisztolyomat – mondom neki – Két kézre fogd, és keményen kapaszkodj bele, mert kibaszott nagyot rúg vissza! Ha közel érünk a hátsó kocsihoz, próbáld meg kilőni a kerekét!
Űzőcskézni kezdünk. Jól vezetnek, de nem versenyezhetnek trike-om mozgékonyságával. A hátsó kocsi úgy lavírozik, hogy próbál feltartani bennünket, hogy az első autó megléphessen.
Aha, abban csücsülnek a fontos madarak! Azt kellene elkapnunk!
Elég hamar beérem őket. Ekkor valaki kilóg az egyik ablakon, és tüzet nyit ránk. Vad cikázásba kezdek, hogy megnehezítsem, hogy eltaláljanak. Vagy fél percig csalinkázunk, amikor olyan ötven méterre lehetünk és szemem sarkában meglátom a pisztolyom, ahogy Hikaru maga elé nyújtja és tüzelni készül. Elég nehezen fogja, apró kezeihez egyszerűen túl nagy ez a markolat. Kölyök, csak el ne ejtsd!
Még a szél süvítése és a motor hörgése mellett is elég jól igénybe veszi a dobhártyáimat a dörgés. Periférián látom, hogy Hikaru kezét magasra löki a fegyver visszarúgása. Valamit morog mögöttem, de nem értem, csak sejtem, hogy szentségel. Hogy a fegyvert szidja, amiért ilyen bazi nagyot rúg, vagy magát, hogy nem találta el a kereket, azt nem tudom.
Másodjára eltalálja! A kocsi elkezd kacsázni, majd felaszald a járdára – a járókelők rémülten menekülni próbálnak – majd beront egy kirakaton keresztül egy áruházba. Satuféket nyomok, közben Hikarunak üvöltöm hátra:
-Kapd el őket, én meg lekapcsolom a másik kocsit! Melletted nyisd ki a fedelet, találsz benne tárakat!
Egy pillanatra megállok, a Kölyök ruganyosan leugrik mögülem és már húzom is a gépnek, a másik kocsi után vetem magam.
Fél Tokyo-n keresztül üldözöm őket. Többször kerülök olyan közel, hogy ki tudjam lőni a kereket, de mindig mázlijuk van, valami közbejön: egy busz, egy kanyar, egy gyalogos. Közben ők nem zavartatják magukat, jelentős mennyiségű ólmot küldenek felém. Egyik alkalommal nagyon közel találnak, érzem, ahogy felverődik az úttestről egy aszfaltdarab és pokolian megüti a lábam szárát. Végül sikerül egy tiszta lövést leadnom, de elhibáztam – az úttest egyenetlensége megdobja a háromkerekű, csupán egy kézzel tartott kormányát. Halkan szitkozódok. Koncentrálok, kicsit közelebb húzódok és ismét tüzelek. Ez az!
Látom, hogy a kocsi megbillen, majd imbolyogni kezd, de megy tovább, csak lelassul. A rohadt életbe! Túl jó a sofőr!
Merészet gondolok. Kihasználva, hogy a kocsi veszített sebességéből, és a sofőrnek nehezebb dolga van a kilyukadt hátsókerék miatt, gyorsan elindulok, hogy elhúzok mellette jobbról. Egyből elkezdenek dörögni a fegyverek. Hirtelen fékezéssel, majd ismét egy kövér gázzal irányt váltok, és balról ugratok mellé. Gyors lövés és… Meg van! Látom, ahogy a sofőr véres nyakkal a kormányra borul.
A kocsi most megdől, ahogy hirtelen irányt vált, majd megpördül. Kékes füstfelhőbe burkolózva nekicsapódik az oldalt parkoló autóknak, és felborulva megáll. Én is lefékezek, kb. tíz-tizenöt méterre a kocsitól. Mire megállok, a felborult autóból kimásznak a delikvensek, és bősz lövöldözés közepette menekülni kezdenek. Leugrok a háromkerekűről. Ahogy földet érek, pokoli fájdalom hasít a bal vádlimba, majd’ összehugyozom magam. Leroskadok a trike mögé. Mondjuk egyébként is fedezékbe akartam húzódni mögötte. Lepillantok rakoncátlankodó végtagomra, látom, hogy a nadrágom szára véres. Ezek szerint nem kő volt. Oldalra vetődök mögötte, hogy alatta ki tudjak lőni. Tudom, hogy nem fogom tudni üldözni őket sérült lábammal, ezért legalább az egyiket megpróbálom megsebesíteni, hogy ne tudjon elmenekülni. Gondosan célzok, és egyetlen lövést adok le, a legutolsó pasasra. Üvöltve lehanyatlik, ahogy a fél collos lövedék falbontó erővel keresztül szalad a térdén, és magával viszi a térdkalácsát, meg a lábszárcsont izületi fejének felét. Már éppen örülni kezdenék, amikor lövés dörren, és látom, hogy pasasom ismét összerándul, majd elhallgat.
Bassza meg! Ezek lelőtték a tanúmat!!!
Gyorsan előhalászom a telefonom és a központot hívom. Megadom a helyzetemet, és helyszínelőket, mentőt kérek, egy súlyos, és egy könnyű sérülthez.
Síri csönd zuhan az utcára, csak a lágy szellő susogása hallatszik. Felállok, körülnézek. Mindenfelé rémült, döbbent emberek, a földre hasalva, elbújva. Lassan elindulok a tanúm felé, a lágy szellő meg-meg lebbenti dzsekimet, jólesőn simogatja bőrömet. A pasas felé közeledek, ráemelem a pisztolyom, de már messziről látom, hogy felesleges. Mellkason találták, a sebből gyorsan folyik a vörös lé. Mire odaérek hozzá, már halott.
-A kurva életbe! – üvöltöm és a levegőbe csapok.
Megvárom a mentőket, megállapítják a halált. Utána engem vesznek kezelésbe, a mentőorvos ragaszkodik hozzá, hogy beszállítsanak, én meg ragaszkodom hozzá, hogy nem teszik. Ezen elvitatkozgatunk egy darabig, majd megígérem a mentőorvosnak, hogy este jelentkezem a balesetin, de most csak állítsa el a vérzést, és kötözze be a sebet.
Közben megérkeznek a helyszínelők is, és kezelésbe veszik a terepet. Amint végez velem a doki, kérem, hogy nyomjon belém egy fájdalomcsillapítót is, mert estig nem a fotelban fogok ülni. Nem szól semmit, csak beadja az injekciót, de látom, hogy legszívesebben rákötözne a hordágyra.
Pár másodperccel később a helyszínelést vezető tiszthez ballagok, erősen sántítva. Mikor észrevesz, összeráncolja a homlokát. Valószínűleg nem vagyok túl bizalomgerjesztő pasas a számára: bőr nadrág, nyitott bőr dzseki, alatta szálkásra kigyúrt, meztelen felsőtest, tetoválások, piercingek, fegyverövben bazi nagy mordály.
-Mori Daisuke százados – morgom, felmutatom a jelvényemet – Maga vezeti a helyszínelést?
-Igen, Mori-san. A nevem Nishio Yori - kissé megenyhül.
-Nishio-san, az ott bizonyíték – mutatok a háromkerekűmre – Valahol van benne egy lövedék, az én véremmel. Feltétlen szedjék ki belőle, az egyetlen nyom, amin tovább tudok menni az ügyben, mivel a tanúmat lelőtték a rohadékok! De! – emelem fel az ujjam figyelmeztetőleg – Úgy vigyázzanak arra a gépre, mint a szemük fényére! Ha szét kell szedniük, hogy kivegyék a golyót, akkor tegyék, de utána összerakni!!! Valakit megölök, ha valami baja esik!
A tiszt elmosolyodik:
-Nyugodjon meg, Mori-san, úgy fogok rá vigyázni, mintha a sajátom lenne! Gyönyörű gép, nem nagyon látni ilyet errefelé, eddig én is csak neten láttam. Egy egyedileg módosított Hoss Boss trike, ugye?
No! Műértő a szentem!
-Az. Rendben, megbízom magában, Nishio-san. Köszönöm – ezzel otthagyom és céltalanul téblábolni kezdek a környéken. Valami kényelmetlen érzésem van. Olyan fura hiányérzet támad bennem, amit nem tudok mire vélni…
Baszd meg, Daisuke! Hikaru!!!
-Yori! – kiáltok oda a tisztnek – Melyik kocsit vihetem el?
-Vigye az enyémet! – dobja ide a kulcsot. Egy pillanatig sem akad fenn rajta, hogy Yori-nak szólítottam. Csipázom az ilyen laza tagokat!
-Köszi!
Bevágódok A kocsi, kidobom a tetőre a villogót, és tolok neki egy entert. Látom Yori megrökönyödött arcát a tükörben.
Remélem, nem esett semmi baja saját bejáratú kis őrültemnek! Ha most lelőtték, az rekord lenne, még négy órája sem vagyunk társak!
