Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

1. <<2.oldal>> 3. 4.

ef-chan2011. 05. 27. 15:55:13#13876
Karakter: Shizumu Haruka
Megjegyzés: (Ishinek)





Valóban festeni kezdek, muszáj, mert a cigim nem elég, ráadásul csak két szál van már csak a dobozban, az meg olyan halvány, hogy szó szerint lófaszra sem elég. Márpedig nem áll szándékomban még kimenni, így ilyen módon kell levezetnem a feszültségem és elütnöm az időt.
Valójában nem esik annyira nehezemre, mint először gondoltam. Az ecset szinte magától mozog, s úgy repülnek a percek, hogy jobbára fel sem tűnik. Még az sem zavar, hogy voltaképp semmi értelmes nem alakul vonásaimból, csupán fakó, vagy sötét színfoltok összessége az egész. Csak az számít, hogy a fejem feszítő dühödt gőz lassan elpárolog, s a fejfájásom is elmúlik. Helyette valami más növekszik elviselhetetlen méretűvé, úgy hívják: éhség. Időérzékem azonban teljesen elkopott, fogalmam sincs, mennyi lehet az idő, így azt sem tudom, ki szeretnék-e már menni. De most valóban fontosabb a duzzogás, mint az, hogy éhes vagyok? Még mindig játszhatom némasággal a sértődöttet. Igen, ez jó módszernek hangzik, tekintve, hogy kilyukad a hasam, nehogy már itthon forduljak fel a mardosó éhségtől!
Kilépek, de sehol senki. Megvonom a vállam, bár rosszul esik, hogy még csak meg sem akarja bánni "bűneit". A konyhába lépve rossz érzés kerít hatalmába, mert eszembe jut, nem is olyan rég hogy vágta fel lényegében önnön ereit. De végül önzőn elhessegetem, kétszer csak nem lenne olyan hülye, különben is, ez most az én hisztim, engem kell sajnálni, nem éri, hogy egy ilyen manőverrel átveszi a sajnálni való szerencsétlen szerepét! Az asztalhoz ülök, s ahogy kezem az asztalra fektetem, hogy kissé megpihenjen, egy papírfecnibe "ütközöm".
Kíváncsi értetlenséggel pillantok rá. Az üzenet, külalakját tekintve, lehetne hétköznapi is, olyan gyerekesen pozitív a kis szívecskéjével, de a tartalom ismét csavar egyet a gyomromon.
- Az istenit már annak a kölyöknek! - vágok az asztalra. Elment az étvágyam...
A mobil. Kell a mobilom!
De hova is raktam? Hogy baszódna meg már az is! Ordíthatnékom támad, amelyet szegény mosogatópulton hagyott bögrém szenved meg, mert csörömpölve vágódik a falnak, hogy még kisebb darabokra essen, ahogy földet ér. Másodsorban a lakás bánja, mert konkrétan mindent keresztültúrok azért a rohadt kütyüért, amely sosincs meg, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá! Aztán leesik, hogy hahó, ott a házi telefon, akár azzal is megcsörgethetném magam... De hiába tárcsázom idegesen a számot, egyszerű üzenetet kapok: nem vagyok kapcsolható. Pedig olyan nem létezik, tegnap töltöttem, és hazahoztam, emlékszem, mert úgy hozzávágtam a falhoz, hogy az sem lett volna meglepő, ha apró darabokra hullik szanaszét.
Kattan valami: lehet, elvitte. Újra a konyhaasztalhoz küzdöm magam a káoszon törve keresztül, s felkapom a papírt. "Elmegyek mindent rendbehozni" Tuti találkozni akar Ryuokoval. Az egyetlen hely,ahol sosincs térerő, és kedvelt találkozóhelyünk - mert remélem, annyira nem marha, hogy rögtön önmagaként kér találkozót attól a vadbaromtól - az a kávéház.
Úgy, ahogy vagyok, rongyolok ki a lakásból, még azzal sem törődve, hogy bezárjam az ajtót. S a rossz érzésem egyre csak nő, ahogy a gombóc is a gyomromban. Rég nem éreztem ehhez hasonlót, de most mintha félnék... S ez a tény önmagában már rémisztőbb, mint az, ami miatt ezt érzem.

* * *

Csak találomra vágok oda a pénztárcámból egy halom pénzt a taxisnak, s már tépem is fel az ajtót, hogy rohanjak befelé, ha nem elég az a nyamvadt pénz, majd megvár, ráér. Nem tudom, hogy ide jöttek-e, nem tudom, hogy mikor találkoztak, azt sem, hogy itt vannak-e még, mégis úgy rohanok, mint egy eszement, s meg sem állok, csak feltépem az ajtót, aztán döngő léptekkel már is a pultnál termek, s Ryuoko felől érdeklődöm. A pultos bólint, s hátrafelé int, s ekkor már tudom, biztosan érzem, hogy Ishi is ott lesz. Ha bármi baja esett, azt Ryuoko nem fogja túlélni! Arra érkezem, Ryuoko durván a falhoz vágja a fiút.
- Állj! - rivallok rájuk, mire mindketten rám figyelnek végre.
Igaz, ha tőlem várják az ütős megoldást a helyzetre, akkor csalódniuk kell, mert körülbelül olyan "sok" ötletem van az adott helyzetre, mint nekik.
- Így teljes a kis csapat - mosolyodik el Ryuoko. - Akármit is mondtál neki, sikerült meggyőznöd, kár, hogy mikor letelik a határidő, nem lesz ilyen egyszerű magyarázkodni. Masuda sem fogja véka alá rejteni, ha nyer, de még azt sem, ha veszt - dühösen összevonom a szemöldököm. Honnan a francból tud ennyit? Melyiknek járt el a bagólesője? Shounak? Nem, sokkal inkább magának Masudának. Nem rejtett szándéka már egy jó ideje becserkészni, s egyértelműen jól alakulnak a dolgaim.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz, és nem tudom, milyen Masudára gondolsz - jelentem ki, vízfolyásként hazudva. Nem esik nehezemre, végtére is színész vagyok. Megkérdezhetném, mit ajánlott, miért érdemes számára ez a jelenetesdi, de akkor buknék elég csúnyán. - Csak egyet tudok: ereszd el, különben hívom a rendőrséget - mikor kimondom, akkor jut eszembe, hogy mekkora egy farok vagyok, nincs is nálam a mobilom.
- Nem vagy meggyőző - fancsalodik el színpadiasan.
- Majd, ha jól nyakon váglak, meggyőző leszek! - vágok vissza, s meg is indulnék, de egy pisztolyt húz elő ciccentve, s Ishi fejének szegezi. Pupillám kikerekedik a megrökönyödéstől, tudtam, hogy gátlástalan féreg, de nem gondoltam volna sosem, hogy ilyen mértékben.
- Most én vagyok a domináns fél, Haru-chan - szögezi le, s résnyire szűkített szemekkel kell igazat adnom neki.
- És voltaképp mit is akarsz kihozni ebből a szituációból? - nézek rá, s közben veszettül kalkulálok, de sehogy sem tudom úgy hatástalanítani, hogy ne kockáztassam Ishi életét, aki egyre sápadtabban remeg gyilkos karjai közt.
- Kezdetnek az is megteszi, ha nekivetkőzöl.
Felhúzom a szemöldököm.
- Te nem vagy normális, ezzel nem helyettesítheted... - ordítanám le a haját, de kibiztosítja a pisztolyt, s félbeszakít dühösen. - Ne merd a szádra venni még egyszer a nevét, és csináld azt, amit mondtam!
Fürkészem, de valami nem stimmel. A szemei, a szemeiben valami különös fény van, amely nyugtalanít. Így megadom magam, s egy mozdulattal megszabadulok a felsőmtől. Ishi szemeibe könny gyűlik, s szavakat formálna ajkaival, de hang nem jön ki a torkán.
- Nem lesz semmi baj - mosolygok rá.
- Mert már van - fejezi be gúnyosan a mondatom Ryuoko. Majd feje biccentésével jelzi, hogy folytassam inkább, amit megkezdtem, ha jót akarok. Engedelmesen bontom ki az övet, s búcsúzom el a nadrágomtól is, lerúgva a cipőm.
- Gyere közelebb - int. Szemrebbenés nélkül lépek egész közel, s ugyanilyen közönnyel fogadom, hogy immáron az én fejemnek szegeződik a fegyver. Nem ez az első alkalom. Amíg nem kattan a kakas, addig felesleges izgulni, utána meg már késő. Ha legalább Ishit elengedné...
- Kölyök, ha szeretnéd, hogy imádott Harukádnak egy ideig még az agya a fejében maradjon, oldd ki az övem - Ishi még inkább elsápadva néz rám. Tanácstalan, és azt hiszem, egyre inkább megtalálja azt az önmagát, aki teljesen pánikba esik hasonló helyzetekben. Mindez annak köszönhető, hogy tehetetlen, s csak azt látja, egyre nagyobb bajba sodorja mindkettőnket.
- Ishi, csináld, amit mond! - nyomatékosítok, de hangom közben nyugodt marad, hogy ne féljen, hogy higgye azt, tudom, mit csinálok, pedig csak hajvány sejtelmem van róla, az is csak részben. Ha most elengedné, hogy megfordulhasson a fiú, akkor talán.
Szemeim a karvalyéhoz hasonlatosan csillannak meg, mikor valóban elengedi a fiút. A következő mozdulatsoromra pillanatok tört része alatt kerítek sort. Egyik kezemmel Ishit rántom magam mögé, nem törődve vele, hogy feltehetően kibillen az egyensúlyából, és isteneset vágódik majd, a lényeg csupán annyi, hogy egész testemmel védjem, másik kezemmel a pisztolyt tartó kezére marok, hogy eltérítsem a fejem irányából annak csövét. A dörrenés keresztülmetszi a levegőt, s csengeni kezd tőle a fülem, csak a saját szívem ütemes dobogását hallom, s a magamból kieresztett vadállatias üvöltést, ahogy rávetem magam, s a pisztoly messzire csusszan. Nem érzek semmit, sem fájdalmat, sem félelmet, semmit, csak sorozom öklömmel, míg valaki le nem emel róla, s le nem fogják. Csak lassan fogom fel, hogy a rendőrség az, feltehetően a tulaj értesítette őket. A külvilág ingerei hirtelen rohamoznak meg, s tekintetemmel Ishit keresem, majd a gyengülő szorításból kitépve magam, hozzá lépve körbeölelem.
- Most már nem lesz semmi baj! - suttogom, s ólmos fáradtság rohamoz meg. Évekkel érzem magam öregebbnek, s iszonyatosan sajogni kezd minden porcikám, de legfőképp az oldalam lüktet kegyetlenül. Kissé eltávolodva tőle túrok a hajába, tekintetét keresve. - Jól vagy? - kérdezem aggódón, s rémülten látom, hogy tiszta vér. - Ishi, te tiszta vér vagy - a kép kezd homályosulni, csak könnyeit látom. Olyan elviselhetetlenül hasogat az oldalam...
két mentős jelenik meg mellettünk, s azonnal Ishire mutatok, tiszta vér, segítsenek neki, de engem fektetnek a hűvös földre.
- Lőtt sebesültet viszont két perc múlva, az oldalába fúródott a golyó, lehet, hogy a tüdőt is elérte - sorolja a kis rádiójába a másikuk, de már nem nagyon értem, csak szorongatom Ishi kezét, s egyre azt suttogom: - Nem lesz baj, most már nem lesz baj. Itt vagyok veled, már itt vagyok
, s többé nem engedlek sehova egyedül.


ef-chan2011. 02. 27. 01:17:41#11760
Karakter: Shizumu Haruka
Megjegyzés: (fiamnak)




Úgy számoltam ha látja, hogy Ryuko a kezemben van, megnyugszik, de a tekintete, arckifejezése és egész viselkedése még kétségbeesettebb, bizonytalanabb és félelmekkel telibb lett, mint volt. Észrevétlen sóhajtottam egyet. Nem először tapasztalom ezt rajta, lehet, mélyebbre kellene ásnom, s a felszínre kellene kaparnom ezeknek a belső, rejtett félelmeknek a gyökerét. Lehet, csak épp mi értelme? A fájó dolgok csak még inkább marcangolnak, ha megbolygatják őket. Rendbe meg nem fogom tenni ennyi idő alatt, felesleges belebonyolódni. Már így is nagyobb kulimászba nyúltam, mint terveztem…
Váratlanul tér magához, kiscicaként bújva, ami meglep. Nem is tudom, mit reagáljak, így pillanatokig csak kapaszkodik az ingembe fuldoklón, kimondatlan démonait az ingemre könnyezve. Mélyebben veszek egy kortynyi levegőt, ahogy kérdések nélkül, némán átölelem, a védelem érzetét nyújtva.
Olyan kis mimóza, minden ennyire elragadja. Túl törékeny, s ez nem jó, roppant mód nem jó…

* * *

A szekrényt beszereztük, a ruhák rendezett lustasággal hemperegnek benne kedvükre. Épp befért,
mintha mindig is ott lett volna… Mintha oda találták volna ki… Leírhatatlanul félelmetes érzés lett rajtam úrrá, míg végigkísértem a behelyezését, és megtöltését élettel : a természetesség. Mert az a szekrény tényleg úgy pislog az enyém mellől, mintha nem is lett volna tegnap, vagy akár egy fél pillanattal ezelőtt, mikor az enyém még csak magában állt pöffeszkedőn. Normális, hogy ez máris „természetes”?
Unott kuszasággal kapcsolgatom a tv-t, végül feladom, s leragadok valami vetélkedőnél, hogy aztán felháborodva kapcsoljam arrébb: ilyen gyíkot, ilyen pofonegyszerű kérdést elbukni, csupán minimális logikai készség szükségeltetett volna ahhoz a béna valószínűségszámításos feladványhoz! Biiirka!
A következő adón valami film van terítéken. Egyelőre nem húzott fel semmilyen elbénázott
megoldással, de nem adok neki túl sokat, hogy ebbe a hibába essen. Iszonyatosak ezek a „zs”
kategóriás, csöpögő családi filmek.
Ishi mászik be a képbe egy csészényi teával, mosolyogva, megenyhülve köszönöm meg s veszem
birtokba, miután mellém kuckolta magát. Hé! Álljunk csak meg egy fél pillanatra! Miért is nyugodtam meg?!
- Biztos vagy benne, hogy Ryuoko nem fog gondot jelenteni a jövőben? - kérdezi, de nem néz rám, a tv- t bámulja. Jajh... kölyök. Problémás vagy!
Közelebb ficánkolok majd - mint ebben a fos filmben is - hatásszünetet és felkészülési lehetőséget adva teszem kezem az övére. Bár zavarba jön, nem húzza el, ezek szerint a minimális bizalom, amit kikarcoltam, még megvan - botor kölyök…
- Biztos vagyok benne, hogy nem kell aggódnod - S valóban, ez a féreg tisztában van vele, hogy nem szokásom blöffölni, ha kell kicsinálom, akár a szó legszorosabb értelmében is.
Megkönnyebbülten sóhajt fel. Kami-sama az égben, tényleg ezen görcsölt ezidáig?! Úgy tűnik igen, mert a válasz után feláll és faképnél hagy, fürdés címszóval. Különc egy csodabogár, meg sem akarom próbálni, hogy kiigazodjak rajta.

* * *

Bár magától értetődőnek tűnt számomra hogy mellettem fog aludni, hiszen ki akar a kanapén aludni?!, hagytam, hogy küzdjön még egy kicsit, legalább nagyobb elégedettséggel mászik be a takaró alá, hogy ismét volt bátorsága elintézni magának valamit. Igen. Határozottan csupa szív vagyok. Jutalmul el is szívok még egy szál cigarettát, játszva a füsttel, karikákat eregetve. Szabad
kezemmel a hátát birizgálom, mert ez jó pótcselekvés. Mire a cigi végére érek, már alszik is. Nem
tartott sokáig.
Talán én is eltenném magam egy szebb holnapra, mikor megcsörren a mobilom jelezve, hogy sms-t kaptam. A fasz menedzserem már megint mi a lófaszt akar tőlem?!

„Hívj fel, ha aktuális!”

Nagyszerű, még én hívjam vissza, „arany ember”.
Morcosan mászok ki az ágyból a konyhába, és már tárcsázok is.
- Mi olyan iszonytatóan sürgős? - kérdezem köszönés helyett.
- Ohh, nem gondoltam, hogy azonnal vissza is hívsz… nem akarok ám zavarni - védekezik, s most
helyben fejbe basznám a telefonkönyvvel, ha lenne, és nem ütköznék a távolság leküzdhetetlen
fizikai akadályába.
- Ne szórakozz, bökd ki, mit akarsz!
- Csak informálódni a fogadás állásáról. Haruka, már nem maradt sok időd, ráadásul lassan újra neki kellene kezdened dolgozni, már mindenki leszedi a fejem - panaszkodik.
- Tudom, tartsd a frontot, hamarosan vége.
- De biztos, hogy nem fogsz veszíteni, az idő lassan szorít - sipákol, ömlik belőle a szó.
- Igen, még van idő, tudom, egyre kevesebb, de ne aggódj - nyugtatgatom idegesen dobolva az
ujjaimmal, már amikor szóhoz jutok. Most komolyan! Nekem kell az ő lelkét is ápolni? Nekem ki fizet majd ezért?! - Igen… meg most egyébként is ná… - A mondat azonban függőben marad, a két ismerős, vékony kar váratlanul ölel körbe, és szó szerint kiver a hideg veríték.
- Haruka, gyere vissza, fázom - Azonnal kinyomom a telefont, és kutató pillantással fordulok meg, s szó nélkül hagyom, hogy kivégezze a cigarettámat. Nem tűnik mérgesnek, s amilyen kómás, jó
esélyem van rá, hogy ha hallott is bármit, sem fogja megérteni, főleg nem összekapcsolni saját
magával. Megelőzendő, hogy mégis valami agyi tevékenységet mutasson fel, az állánál fogva
megemelem a fejét, és lágyan csókot lehelek ajkaira. Ahogy elhajolok, újabb félálomba merülve dől a mellkasomnak, még jó, hogy nem alszik el állva… Felkapom, s mire ismét az ágyhoz érek - pedig csak pár lépés -, már újra az igazak álmát alussza.

* * *

Nem hiszem el, hogy hagytam magam rábeszélni, hogy "hajnalban" kikeljek az ágyból. Igen nyűgös hangulatban vagyok, és már alig várom, hoyg betegyem a lábam a lakásomba, és mondjuk elheveredjek valahol, vagy mit tudom én, csak legyek benn, már az megváltás lesz ennyi idióta rajongó , és ennyi pr-munka után. Még hogy egy rövid kis elintéznivaló. Ez a szemét, aljas, utolsó senki képes volt nekem egy egész szignálós közönségtalálkozót szervezni. Mára. A tudtom nélkül! Meg-ö-löm.
- Tadaima - lépek be a lakásba, és azonnal be is vágok magamra egy fintort. Most komolyan ilyeneket kezdek mondani? Ishinek azonban nincs nyoma, legalább is egy fél mukkot, annyit sem szólt, és még csak neszezést sem hallok sehonnan. - Ishi? - igyekszem ismét felhívni magamra a figyelmet, aztán eszembe jut, lehet, megint alszik. Bár azért az durva lenne, de nem kizárható opció. Ahogy azonban lejjebb vetkőzve beljebb lépek, megpillantom a konyhaasztalnál, csak ül csöndesen, és egy pontba mered, mintha a telefont bűvölné. Hmm, lehet, meg kellene csörgetnem, hogy felébredjen?
Nem, az nem izgalmas. Csendben lépek hát mögé, és vállaira helyezem a kezem, megilletődöttségemre azonban nem riad meg, egyszerűen csak elüti a kezem, s átvonul az asztal másik oldalára, onnan szemlél zavaros tekintettel, mintha nem tudná, mit gondoljon.
- Jött egy üzeneted - suttogja. Kérdőn húzom fel az egyik szemöldököm. Mi van abban? Nagy kaland.
- Ráér - közlöm, és leülök, hogy végre ő se ácsorogjon úgy, mint egy riadt nyúl, aki arra vár, mikor próbál rávetődni a ragadozó, és mikor kellene neki is mozdulnia, hogy némi esélye legyen a menekülésre. - Mi a baj? - kérdezem kertelés nélkül, mire nyel egyet.
- Üzeneted jött - köti az ebet a karóhoz, és az asztal sarkát kezdi fixírozni, miközben a keze ökölbe szorul.
- Hát jó - sóhajtok. Fogalmam sincs, mi baja, de talán előadja, ha meghallgattam az üzenetet. Ahogy tekintetem a készülékre kúszik, már kezdem összerakni, a kis piros led nem világít, nem jelzi az új üzenetet, mert valaki már lehallgatta. Ezek szerint az üzenet lenne a baj? Őt fürkészve tekerem vissza a szalagot, s lenyomom a lejátszás gombot, hogy újra meghallgassam a nekem vadiúj üzenetet.

Szia Haru-chan! Hallottam a kis... üzleteidről. Ishi gondolom nem tud róla mi? És mit szólnál ha elmondanám neki, hm? Azt hiszem egyelőre döntetlenre állunk, te nem szólsz bele az én dolgaimba, cserébe én titokban tartom azt, hogy mire is kell ő neked. Még beszélünk... ha te nem hívsz majd én, ha nem veszed fel... Okos vagy te, fel fogod venni! További szép napot!”

A csend alattomosan telepedik közénk, s én, miközben kattognak az agykerekeim, ismét visszatekerem, másodszorra idegesen a szalagot. Aztán újra lejátszom a gyűlölt hangot, aki keresztbe kívánja húzni a számításaim. Rohadt faszkalap! Mikor másodszor is végigér a szöveg, felnevetek.
- Ez szánalmas! - lököm le idegesen a telefont az asztalról, amely hatalmasat csattan a padlón, szinte remegek a dühtől. Hogy lenyugtassam magam, egy cigit kotrok elő, és rágyújtok. Ishi nem szól egy szót sem, csak vár, vár, hogy mondjak valamit. Szándékosan nem szólok, míg két-három hatalmas slukkot nem szívok, s a cigi fele el nem tűnik. Tekintetem már ismét hűvös, ahogy rápillantok, ő viszont nem mer egyenesen a szemembe nézni. Talán fél attól, amit abban látna.
- Szóval ez a baj - hangom kimért, mégis összerezzen, és bólint egy határozatlan mozdulattal. Felhorkanok, s ismét cigibe fojtom gondolataim. Aztán felállok, ő pedig kérdőn néz rám.

- Hova mész? - kérdezi elhaló hangon.
- Festek - jelentem ki provokatívan közömbösen. Játszom a sértődöttet, de valahol belül nem is olyan nehéz ezt megjátszani, mert egy kissé valóban mintha megsértődtem volna annak ellenére, hogy a sejtése sokkal közelebb áll a valósághoz, mint az én felháborodásom a gondolaton. 
-Nem mondasz semmit? - kérdezi kissé erélyesebben, hogy a hangja ne törjön bele a mondatba, ne halkuljon el, ne legyen bizonytalan, hanem inkább számonkérő legyen, olyan, amelyre válaszolnak is. 
Lassan fordulok vissza az ajtóból újabbat szippantva a fehér méregrúdba. - De, mondok - felelek úgy, mint aki meggondolta magát, s hangom sem olyan nyugodt már. Miért ne mondhatnám végül is ki? - Sértő, hogy egy majom pár mondata miatt kérdőre vonsz, és nekem kell megvédenem magam, mikor pontosan tudod te is, hogy a célja, hogy elmarjon tőlem! Mintha egy kibaszott tárgyaláson a védőügyvédem is kérdőre vonna egy kétes eredetű és jelentőségű bizonyíték előkerülése után, amely még közvetve sem feltétlen kapcsolható az ügyemhez. Mit akarsz hallani? Mi lehet az a titkos dolog? Hát halvány lila fogalmam sincs! Az utcán éltem, amiből tudtam, sejtheted, hogy drogoztam és loptam, megdugattam magam egy rendőrrel, hogy ne legyen priuszom, ha kellett, még dealer is voltam rövid ideig, lefeküdtem egy halom férfival és nővel pénzért, miközben csorgó nyálú operatőrök filmre vették, ez sem titok előtted, beszéltem a családomról is, akikről nem tud senki azokon kívül, akik még onnan ismernek, a másik életemből, a karrierem elején pedig szintén mocskos ügyekbe keveredtem, és még kiskorú voltam, mikor belekezdtem a szakmába, amiért szintén lecsukhatnának! Melyiket szeretnéd részletesebben hallani?
Egész belelovalom magam, majd ahogy végzem, kifordulok a konyhából, és a nappalin átvágva teljes sunggal vágom be magam mögött a festményeim raktározására használt helyiség ajtaját, s csak utána tapogatom ki a villanykapcsolót a sötétben. Ugyanis a helyiségben egyáltalán nincs ablak...
Rohadt életbe! Olyat vágok a falba, belezsibbad a kezem.
Az a szemét nagyon nem tudja, kivel kezdett. Ha bármit is tenni merészel, gondolkodás nélkül kinyírom! Ahogy azt is, aki nem bírta befogni a lepcses pofáját! A hüvelyujjamra harapok idegesen, mikor bekúszik egy újabb gondolat az agyamba: valóban azért idegesít a dolog, mert elveszthetem a fogadást? Tényleg képes vagyok olyan tökéletes színészi játékra, hogy lassan én sem érzem annak, vagy valami változik észrevétlen? Nem, ez minden bizonnyal csak a birtoklási vágyam. Így reagálok arra, hogy a tulajdonomat el próbálják venni! Igen, csupán ennyi, ha nekem kell majd eldobni, nem lesz semmi baj! Nem lesz semmi baj...


ef-chan2011. 01. 06. 02:30:36#10296
Karakter: Shizumu Haruka
Megjegyzés: (Ishigaminak)




- Nem mehetsz el! - szól utánam. Megállok, mert úgy fair, ha megadom neki a lehetőséget, elmondja a saját álláspontját. Csak a saját lelkiismeretemen kívánok könnyíteni, tudom, és ez még kellemetlenebbé teszi az egészet. Hülyén fogtam a dolgainkhoz. Egyébként sem vagyok sem hűséges, sem megbízható, de még csak érdemes sem, mert magamtól is könnyedén taposok keresztül érzelmeken, itt azonban szándékosan nyújtom önzőn a dolgokat, s attól tartok, olyannyira belebonyolódunk, hogy nem fog más kiutat találni, mint az éles pengét, amellyel keresztülvághat mindent. Mikor kezdett el érdekelni, mi lesz vele?...
Amennyire mozdulatlan vagyok, ő most annál izgágábbnak tűnik, ahogy minden egyes szavával mozdul egyet felém, különös vonzástörvényeknek engedelmeskedve, s magam hagyom, mintegy engedve a tehetetlenség törvényeinek. Különös érzés, mire ide juthatott volna bármely emberi kapcsolatom, addigra mindig csak hűlt helyem volt, s most mégis itt állok, mindennek a gyújtópontjában. Mocskos egy geci vagyok, az érdekek által kiszögezett hatalmas nagy genny. Elhitethetem magammal, hogy a pillanatnyi boldogság halvány mása, amelyet bennem felfedezni vél, elegendő fizetség azért, amit vele szemben elkövetek, de tudjuk mindketten, hogy ez még nyomokban sem igaz.
- Nem hagyom, hogy elmenj. Ha már belekevertél, az a minimum, hogy megvédesz - követelőzöl, pedig te is tudod, csak neked fog fájni. - ha most kilépsz azon az ajtón, akkor legközelebb már csak egy koporsóban, színes virágágyon fogsz megtalálni - fenyegetőzöl, pedig érzed, az egész csak odázódik. - Az élet olyan fájdalmas, olyan hosszú és olyan törékeny. Ha összetörik, nem halsz meg, csak szilánkokat hordozol magadban lélek helyett. Vak leszel a szépre, a jóra. Nem hagyhatsz itt egyedül, mert ha megtalál, megöl, ha nem talál meg, én fogok végezni magammal, minthogy a paranoia hatalmas súlyként nehezedik rám. Megbízom benned, bár hazudsz, jól tudom - elmosolyodom. Fura szerzet vagy.  - Ha legalább a szavaid igazak, akkor vigyél magaddal, és védj meg. Nem hagyom, hogy naponta közöld, hogy elég, mindezt az én érdekemben. Átéltem olyat, amit neked sosem kívánok, és tudom, hogy a valóság szar. Ez van, de ne akard, hogy Ryuoko bántson - mondandója végére mögém ér, majd átkarol, belém kapaszkodva. Te is tudod, hova kell dörgölőzni...
Forgatom magamban a hallottakat. Hihetetlen könnyen sikerül praktikus színpadra terelgetni a gondolataim: ha kihátrálok, gyilkosává válok, akkor viszont nehezen édesgetném vissza később. Ebben az esetben kénytelen vagyok megtartani, nem igaz? Körülményes kis szobacicus.
Végigsimítok a karján, s sunyin elvigyorodom, ahogy beleborzong. Szórakoztató az érzékenysége.
- Rendben van - adom be a derekam, nagy lelki törést nem fog okozni, elfér. Hiszen a sikerért meg kell szenvedni. Kár hogy még magam sem vagyok képes realizálni, hogy közel sem erről van szó, csak könnyebb erre fogni, megőrizve megszokott önképem. - Akkor pakolj össze és átmegyünk hozzám!

* * *

Régi ismerősként huppan le a kanapéra, de feltételezem, csak a rosszulléte miatt mer ennyire otthonosan viselkedni. Úgy gondolom, ő az a fajta, aki szereti a stabilitást, akinek kellenek a megszokott, biztos pontok, a bejárt utak, amelyeket ismer. Az idevezető út alatt különös pluszfeladat fogalmazódott bennem erre a gondolatra, és ahogy továbbgondoltam, tervezgettem, és végigmodelleztem, egyre inkább úgy éreztem, és érzem most is, érdemes lenne belevágni. Biztos vagyok benne, hogy megoldom, partnerem legyen a terveimben. Hiszen mindig elérem, amit akarok. Végtére is, itt van.
A tényre belső elégedettség tölt el. Lepakolom a cuccait, nagyjából egy kupacba. Lehet kellene szereznem valamit, ahova pakolhatja majd őket, nem igazán van a lakás felszerelkezve arra, hogy két ember minden igényét maximálisan kielégítse... Ezen mindenképp javítani kell. Dolgavégzettem telepedek mellé, s ahogy rápillantok, észreveszem, remeg, egész testében remeg. Mint egy kivert állatka, aki csalódott az egész világban, s reszketve várja a ragadozót, aki majd felfalja. Buta nyuszi, épp most költöztél a barlangjába.
Közelebb húzódom, s átölelem a vállát: - Mitől félsz?
Hozzám bújik szorosan, arcát nyakamba fúrva, megmentve attól, hogy arckifejezésem láthassa, vagy én az övét. Mert egy rövid pillanatra olyan emlékeket juttatott eszembe, amelyekre már nem szívesen emlékszem.
- Meg fog ölni... -  suttogja. Végigsimítok a hátán, majd a csípőjénél megállapotva tartom meg, s a homlokára nyugtató puszit nyomok.
- Azt sosem hagynám... - hidd el nyuszi, Ryuoko lepkefing hozzám képest, s ha még jobban belerondít a levesembe, nem leszek rest kiiktatni azt a mindenlében kanál pofáját a képből. Nem ő lesz az első, akinek egyértelműen "elmagyaráztam", semmi köze az életemhez, úgy és azzal élem, akivel én akarom.
- Mondd csak, Haruka... - a nevemre felé fordítom a fejem. - Te már hazudtál nekem valaha?

Döbbent megrökönyödés ül ki az arcomra, aztán gonosz mód felkuncogok, miközben szabad kezemmel a hajába túrok.
- Kimondottan hazudni nem hazudtam, de ha jól emlékszem, már eleve úgy nyitottam, hogy elhallgattam lényegéebn mindent magamról.
- Igaz - feleli.
- Meg aztán - emelem tekintetem az ablakon túli délutáni égboltra. - Minden embernek megvannak a maga titkai, amelyeket néha még önmaga elől is elhallgat, és nem létezőnek tekint. Magam részéről a tizennégy éves korom előtti időszakot egy az egyben meg nem történtnek tekintem, s nem is tartom a kapcsolatot azzal az életemmel.
- Mi történt akkor? - kérdezi, de aztán lehajtja a fejét, és szabadkozik. - Sajnálom, gondolom nem akarsz róla beszélni...
- Nem olyan nagy dolog. Egyszerűen elegem lett a szüleimből és az előírásaikból. Megtervezték az egész életem, előírták, mivé kell válnom, mire felnövök, kit vegyek el, hol dolgozzak, egyáltalán hogy mikor mehetek wc-re és ott maximálisan mennyi időt tölthetek. Én meg úgy döntöttem, hogy köszönöm, de nem kérek belőle, majd megállok a saját lábamon. Az apám annyira felhúzta magát rajta, hogy ki is tagadott. Azt hitte, ha kihajít az utcára, majd megtörök, nem jött be neki - vonom meg a vállam. - De nem kell aggódnia, nem hozok szégyent a nevére. Helyette csináltam magamnak sajátot, és nagyon jól elvagyok. Azóta csak egyszer találkoztunk, átment az út túloldalára, nehogy véletlenül mellettem kelljen elmennie.
Szomorúan néz maga elé.
- Hé - bököm meg. - Nem azért meséltem el, hogy itt lógasd az orrod. Az ember a családját nem válogathatja meg, ha szerencsés, szeretik és elfogadják, ha nem, akkor saját utat keres. Sokkal fontosabb, hogy megtalálja mindenki azt az embert, akinek az oldalán teljesnek érezheti magát. Sokkal nagyobb veszteség azt a személyt elveszteni, mint összebalhézni másokkal.

- Sajnálom, csak eszembe jutott, hogy mennyire magányos lehettél - gonosz dolog tőlem, de nem bírom ki, felkacagok.
- Sajnálom, sajnálom - igyekszem rendezni vonásaim. - Magányosabb voltam a családom körében, mint azóta bármikor, nem szükséges ezen aggódnod. Megvan a szabadságom ahhoz, hogy azzal és annyi időt töltsek, amennyit szeretnék, a pénzem pedig most már ahhoz, hogy úgy töltsem, ahogy szeretném. Például úgy, hogy valakinek, aki befészkelte magát hozzám, vásároljunk pár praktikus és szükséges dolgot - utalásom egyértelmű, persze, ha nem akarják érteni, süket fülekre is találhat, de sunyi mosolyommal, fürkésző pillantásommal konstatálhatom, a szemébe kirajzolódó gondolatok alapján megértette.

* * *

És én még azt hittem, örömet szerzek. A nagy fenét. Ezt a szabadkozásözönt és "sajnálom, hogy egyáltalán létezem" jellegű szerénykedést, amit levágott... Azért sem hagytam magam, és elrángattam egy bútorboltba, mert be kellett látnia a ruhatengerem mellett, amit otthon "tenyésztek", szinte már szaporítok, esély sincs arra, hogy bezsúfoljuk a ruháit, na meg felvázoltam előtte a képet: kómás reggeli pillanatomban esetlegesen az ő ruháiba gyömöszkölődve libbenek keresztül a konyhán. A kép érzékletes lehetett, mert utána megtört az ellenállása, és meg mernék róla győződni, hogy igen is jót mulatott magában a felvetett jeleneten. Márpedig én reggel valóban képes lennék hasonló hadműveletre teljesen spontán, még lehet, sopánkodnék is, hogy kihíztam a ruhám. Mert az tuti nem jutna eszembe, hogy nem az enyém, hisz az én szekrényemben van.
- Mit szólsz ehhez? - mutatok egy egyszerű, ízléses, és nem túl nagy darabra. Szerintem el is férne a hálóban a másik mellett.
- De hisz ez méregdrága - hüledezik az árak láttán.
- Persze, akármilyen bútort nem vagyok hajlandó bevinni a lakásba - jelentem ki közönyösen aggályai irányába. Nekem nem kell vacak, ha már veszek, minőséget veszek. Meg aztán, lényeges volt pont ide jönni.
- Haru-chan? - hallom is a meglepődött hangot, amit messziről felismernék,mert minden egyes alkalommal kiráz tőle a hideg.
- Oh, Ryuoko, micsoda meglepetés - lépek az elsápadó Ishi mellé, a vállára helyezve a kezem, s aprót szorítva rajta, ezzel kifejezve, nem kell aggódnia. Tudtam, hogy itt belefuthatunk, szerettem is volna. Nem kerüli el azonban a figyelmem a "partnerem" arcára kiülő pillanatnyi undor, ahogy a kezeim közt remegő fiúra pillant.
- Mi járatban vagytok errefelé? - udvariaskodik valóban profi színészként öltve magára álarcát.
- Valami ruhásszekrényt szeretnék. Ishi végre beadta a derekát, és hozzám költözött - tájékoztatom egy cseppet ferdítve a valóságon. Kegyetlenül jól esik, ahogy megremeg egy apró izom az arcán. Robbanj csak, drága, mert hisztin kívül nem mersz majd többet tenni, azt garantálom.
- Nem is tudtam, hogy ennyire előrehaladott a kapcsolatotok - csíp belém burkoltan, de lepereg. Tudja nagyon jól, hogy nem tud igazán mélyre vájni bennem.
- Pedig a jelek egyértelműek, igaz, Ishi? - nyomok puszit az arcára, amire egy cseppet elvörösödik,végre enyhébb színt kapva. - Olyannyira komolyan gondolom, hogy bárkit képes lennék félreállítani az útból, ha ártani próbál neki. Ismersz, könnyedén kiderítem bárki legféltettebb és legrejtettebb gyengepontját, legyen az bármi.
- Nem értem, miért mondod ezt pont nekem - szóval teszed az ártatlant, rendben. Azonban most játszunk az én szabályaim szerint.
Durván ragadom meg az ingjét az egyik szekrénynek préselve, majd hűvösen közlöm a tényeket. - Nem vagyok hülye, Ryuoko, egy haja szála görbül, s neked annyi, minden téren. Minden apró lélegzetvételedről tudok, akkor teszlek tönkre, amikor akarlak. Ne kényszeríts rá, hogy ki is használjam tudásom hatalmát! - azzal még egyet lökök rajta, majd Ishi vállát ismét megfogva vezetem magam mellett, el a másik férfitől minél messzebb.
- Többé nem kell tartanod tőle - suttogom. -, ha akarom, bármikor a markomban van - pillantok az eladóra, aki javarészt hasonlít Ryuokora. Hiszen a testvére, bár nem tud róla. - Na de még mindig nem vettünk neked szekrényt - mosolygok Ishire, de a szemeibe pillantva halványan sötétséget vélek felfedezni. S ez az apró bizalmatlan idegenkedés egy pillanatra belém hasít kellemetlenül szorítva.


ef-chan2010. 10. 29. 16:53:14#8920
Karakter: Shizumu Haruka
Megjegyzés: (Ishigaminak)


Reakciója kiszámítható és jogos valahol, mégis teher. Nagyot sóhajtok, s megmasszírozom ujjaimmal az idegtől sajogni kezdő fejem. Komolyan, a világ miért nem lehet néha, csupán némely kivételes esetben - mint ez is - egyszerűbb? Beültünk volna a darabra, én diszkréten szundikálhattam volna, míg ő élvezi az előadást, aztán lelkendezett volna egy sort, elvittem volna vacsorázni, esetleg összeütöttünk volna valamit, aztán szépen hazavittem volna, s jóllakott óvodás vigyorral merülhetett volna álomba, még én, mint aki jól végezte dolgát, tervezhettem volna a kiállításom. Talán még festhettem is volna, hogy ne csak a régebbi műveimből tudjak válogatni.
Ehelyett mi van? Rohangálhatok utána és nyalhatom a cipőjét bocsánatért esedezve! Fene az érzékeny hülye fejébe!
De hiába morgok, tudom, nincs mese, ezt a kört nem lehet skippelni - sajnos nincs ilyen gomb a rohadt gépezetben - így jobb hamarabb túlesni rajta. Annyira, de annyira utálom pedig, talán ezért nem is törekszem hosszabb távú kapcsolatokra. Folyton csak a rinya, a félreértések és a magyarázkodás. Sokkal kényelmesebb megdugni valakit, majd kipenderíteni: van az embernek egy kellemes éjszakája, viszont megússza az állandó hisztit.
Gyorsabb tempójú gyaloglással iramodtam utána. Nem hinném, hogy  messzire jutna, legalább is bíztam benne, hogy nem csámborog ki az utcára, mert akkor diszkrét agyvérzést kapok, de szerintem ilyenkor, csekély pszichológiai ismereteimből kiindulva, az ember az első rejtettebb zugig jut, ahova bekucorodva orbitális baromságokat tud forgatni a fejében.
A színház közben egész elcsendesedett, a darab ezek szerint elkezdődött. Most kapóra jön, mert talán meghallom majd neszezését, s, könnyebben rábukkanok.
S valóban, apróbb motoszkálásszerű hang üti meg a fülem. Gyorsítok magamon egy fokozatot, s nem kell csalódnom, ugyan a földön ül a falnak támasztva hátát elveszetten, de kétségkívül ő az.

- Ishi, nézd... - guggolok le, belekezdve a nagylitániába, de hamar leesik, hogy felesleges, már nincs eszénél. Összevonom a szemöldököm, miközben gyors mozdulattal szorítom két ujjam az ádámcsutkájától indulva a nyakához. Megkönnyebbülök, ahogy kitapintom a szívverését. Viszont valamin megakad a szemem: a nyaka vörös, mintha fojtogatták volna. Köd borítja be az agyam, s ökölbe szorul a kezem a dühtől az ismeretlen iránt. Mert még jól emlékeztem azokra a gyáva férgekre, akik hátulról rúgnak beléd, mert ha szemtől szembe kötnének beléd, szétrúgnád a seggük. S volt is egy apró sejtésem, ki lehetett ez az aljas féreg.
S megint csak "meg kellett erőszakolnom" magam, hogy ne tépjem ki az önelégült vigyorban úszó fejét a páholyából, hanem helyette a földre roskadt testet emeljem fel, s a hátsó kijáraton át távozzak vele kerülve a feltűnést.

* * *

Magam elé meredve járattam a gondolataim a megszokott fehér méregrúddal a számban. Fel tudtam volna robbanni, egyrészt mert belehugyozott a levesembe, másrészt mert nem ismeri a határokat, ameddig elmehet. Már pár forgatókönyv lezajlott a fejemben, hogy tanítom majd móresre, de egyik sem elégített ki, és egyikben sem éreztem, hogy eléggé demonstrálná, hogy ha még egyszer hozzáér bármelyik kiszemeltemhez is az általa vélt joga alapján, akkor búcsút mondhat gyönyörű kis pofijának.
A másik gond, hogy az események kezdenek afelé tendálni, hogy csúfosan bukni fogom a fogadásom, ami már csak olyan szempontból is cinkes, hogy semmi, de semmi hangulatom annak a vén fasznak a játékszere lenni egy egész évig.
Bár, ha belegondolok, lehet, hogy könnyebb lenne előadni a nagy "szüneteltetni akarom a te érdekedben" akciót, őt kihúznám abból a mocsokból, ami miattam kezd köré összpontosulni, majd visszaédesgetném magamhoz, mondván, hogy nem tudom elfelejteni, mikor eljön a megfelelő idő. Egy csók nem a világ, amilyen kis szeretetéhes, simán kicsikarom. Hiszen tökéletes vagyok.
Ahogy megmoccan, azonnal rá pillantok, de alszik tovább. Az arca zaklatott, s a sok mocorgásból nem nehéz kikövetkeztetni, nincs túl jó álma, én meg csak itt virrasztok dobogó lábbal, a második doboz cigit szívva el alig két és fél óra alatt. A gyárkémény megirigyelhetne...
De vajon mi dühített fel valójában ennyire? Az, hogy valaki megint a tulajdonának tekint, és aszerint cselekszik akaratom ellenére, vagy az, hogy nem átallott hozzáérni?...
Újabbat dob magán, s nyöszörögni kezd, mire felpattanok, elnyomva a félig leégett cigit.
- Shhh - simítok végig az arcán, mire valamelyest megnyugszik, de alig emelem el a kezem, ismét nyöszörögni kezd. Elmosolyodom, nem tudom, miért, majd nagyot sóhajtva fekszem mellé az ágyba, hagyva, hogy álmában egész hozzám bújva nyomorgasson össze. Kis buta, még az ördöggel is képes lenne ágyba bújni, ha az egy kis álszeretetet mutatna irányában. Egyik kezemmel átölelem, másikkal a fejét simogatom lehunyt szemmel, majd hagyom, hogy elnyomjon az álom.

* * *

Egy forró bögre kávét szürcsölgetek. Történelmi pillanat, hogy előbb ébredtem bárkinél is a környezetemben - na jó, tegyük hozzá, hogy ez azért is ritka alkalom, mert jobbára senki sincs a közelemben, mikor ébredek, így nincs viszonyítási alapom sem nagyon. Jobb híján rendeltem egy kis kaját, ugyanis szomorúan és korgó gyomorral kellett konstatálnom az előbb, hogy a hűtő az még üresebb és elhanyagoltabb egy jószág, mint nálam. Nem csoda, hogy ilyen kis vékony...
Az utolsó kortyok után - tök "egészséges" egyébként üres gyomorra - rágyújtanék - újabb pofon az egészségemnek, még jó, hogy lábon áll még... - mikor megmozdul, s rám emeli mélységekkel teli most épp mélysötétben játszó, szürke szemeit. Zavartan felülne, hiszen nem itt vesztette eszméletét, de határozott puhasággal nyomom vissza a párnára.
- Nyugalom, otthon vagy - közlöm röviden a legfontosabbakat, s valóban nyugton marad, így elemelhetem homlokáról a kezem. Szólna, de beléfojtom a szót zsarnoki kegyetlenséggel: - Ki bántott?
Szemei egy pillanatra elkerekednek, majd félrefordítja a fejét, mintha csak azt akarná mondani, nem fontos. Dühösen morranok egyet. - Nem számít, úgy is van egy tuti tippem rá. Nem te lennél az első.
Sejtésem ezennel bizonyosságot kezd nyerni bennem.
- Sajnálom... - motyogna valamit, de ismét csak elnémítom.
- Nem, én sajnálom. Kár volt erőszakoskodnom, az én hibám. Belerángattalak egy olyan világba, ami nem neked való. Túl törékeny vagy ahhoz a sok hiénához, amely vigyorogva lesi bukásod, hogy beléd rúghassanak, csak hogy rajtad keresztül nekem árthassanak, mert másképp nem érnek el. Az egész az én hibám, és tudnom kellett volna, hogy most sem lesz másképp - nézek rá komolyan, és egy pillanatra el kell gondolkodnom, hogy most színészkedtem, vagy ennyire keveredik már az életem és a képzelt szerepem, hogy zsigerből jön az egész. Válaszra nem jutottam... - Azt hiszem, jobb, ha még most befejezem, míg nem okozok neked túl nagy fájdalmat. Egyébként sem vagyok főnyeremény, hallhattad. Rendeltem egy kis meleg ételt, ha meghozzák, edd meg rendesen, ebből kifizetheted - teszem le az összeget az asztalra. Ideje mennem, bár van benne rizikó, hoyg nem édesgetem vissza könnyedén, de kényelmesebb lesz nekem, neki meg biztonságosabb.


ef-chan2010. 05. 18. 01:22:47#5053
Karakter: Haruka (Ishigaminak)



Egy ühüm félét préselek ki magamból, ez mindig beválik, vagy mert felhúzom az illetőt, vagy mert alátámasztom az állítását, és tovább örömködik magának, míg én aludhatok. Ha eszemnél lennék, és logikusan végiggondolnám a dolgot, nem lepne meg, hogy Ishigaminál az első verzió él, nem mintha így különösebben meglepett volna. Csak zavart, mert hangosabb lett, zajos, úgy meg nem lehet visszaaludni. Határozottan nem. Pedig nekem nincs sem kedvem, sem erőm felkelni.
Milyen gyönyörű, ám annál rövidebb fohászt küldtem az ég felé, mikor végre felállt és kiment. Legalább elfoglalja magát. A vízcsobogás csak még inkább megnyugtat, biztos fürdik. Az jó ideig eltart majd, ergo szépen visszapilledhetek. Az élet szép, az élet határozottan szép!

Órák teltek el, vagy csak percek, fogalmam sem volt róla, de azzal  határozott ingerrel ébredtem, wc-re kell mennem. Márpedig ennek nem lehet csak úgy nemet mondani, hosszútávon semmiképp sem. Megadva magam a természet rendjének, nyitom ki a szemem, s lassú mozdulatokkal felülök. Valóban nem telhetett el sok idő, hiszen még mindig folyik a csapvíz. Pedig arra határozottan emlékszem, hogy kis cicuskám nemrég hagyta abba a nyávogást, és döntött a tisztálkodás mellett. Legalább is elméletileg nemrég, ha mégis kiderül, hogy volt már vagy egy órája is, akkor ezennel át kell avanzsálnom cicuskát valami elcseszett hallá. Vagy lehetne béka, de az sem túl vonzó, nyálkás és hideg. Én meg nem vagyok hercegnő, szóval még csak javulni sem fog a helyzet. Na de kössük össze a kellemest a hasznossal, és menjünk el dolgunk végezni, közben kideríthetjük a tényállást is.
Zombit is megszégyenítően kómás fejjel - csoda, hogy megúsztam anélkül, hogy nekimentem volna valaminek - kikóválygok a fürdőhöz, hogy azonnal felébredjek: ha azt hittem,én tréfálhatom meg kis vendégem, hát nagyot kellett koppannom, az ő "hecce" hatásosabb volt.
Az egész fürdőt betöltötte a vér, és ezzel nem túloztam sokat a helyzeten! Mi a francot művelt, míg én aludtam? Mi volt a terve, hullát csinál magából, mire felébredek? Ha egyáltalán tervezett valamit, és nem kétségbeesett akcióról van szó. Hiszen jobban szemügyre véve a helyzetet, nem úgy tűnik, mint aki elégedetten várja a halált, sőt, igen kétségbeesettnek tűnik, ahogy próbálja eltüntetni az egyre ömlő vért.
Ahogy mögé lépve átkarolom, összerezzen, kiismerhetetlen tekintettel pillant vissza rám a tükörből. A kezén a seb igen komolyan szétnyílt, csupán tapasztalatom segít abban, hogy elállítsam anélkül a vérzést, hogy durvább eszközökhöz folyamodnék. Lényegében egyszerűen elszorítom a kezében futó ért a könyökénél. Még ha nem is tökéletes szorító kötés, sokat segít a sebnek, ahogy az is, hogy kiemelem a kezét a víz alól. Ha nem tud megszáradni a vér, nem is fog soha elállni, ezt még egy ötéves is tudja. Úgy tűnik, ő még sincs ezzel tisztában. Kedvem lenne leüvölteni a fejét, de csak az ajkamba harapok, s az alvadni kezdő vért egy szivaccsal lemosom a seb környékéről, ügyelve arra, hogy a sebet magát ne hígítsam fel, ha nem muszáj. Azért ezt alig pár perccel ébredés után tőlem elvárni nem hogy merészség, de egyenesen pofátlanság! Hol a nyugodt reggelem?!  
Rideg rutinmozdulatokkal kötöm be a csuklóját a tükör mögött rejtőzködő szekrényből előkotort gézzel, majd leragasztom, hogy lehetőleg bírja is a strapát. Dühösnek érzem magam, dühösnek, amiért így elbánt magával egy ilyen anyaszomorító miatt, mint amilyen én vagyok. Dühös vagyok rá, mert soha semmit nem tartottam annyira elkeserítőnek, hogy eldobjam az életem, még kósza gondolatként sem született bennem hasonló, pedig nem kímélt a sors. De legfőképp azért voltam dühös, mert meg sem próbált szólni, hogy baj van.
Pillantásával el is kaphatott valamennyit rossz hangulatomból, ahogy kifordultam a fürdőből, és leültem a kanapéra, magam elé meredve. Kurvára nem voltam még ébren, csak cselekedtem rutinszerűen, s most az agyam megpróbálta utolérni az eseményeket. Közben reflexszerűen gyújtottam rá, hogy mélyet és megnyugtatót szívhassak a kis méregrúdból. Előkapartam a mobilom is, s fejből tárcsáztam a számot.

Már rég leraktam a mobilt, nem csoda, két szűk mondattal elintéztem a dolgot, mikor neszezését hallottam a hátam mögül, de a reggel nem a reakciók ideje. Nálam nem, így csak ültem egy darabig, mire felfogtam, hogy ő rohadtul félrehúzódott. Ennyi? Szép.
Fejem lassan fordítom irányába, és egyáltalán nem tetszik, amit látok: egy összetört kis gombolyag, amely esetlenül ücsörög a kanapén, oda nem illő depressziódombként. Annyira "szívmelengető". Már épp mondanék valamit, amikor felhangzik az ajtócsengő lágy mégis kibaszottul idegesítő hangja. Ez is jókor jön...
Gyors léptekkel tépem fel az ajtót, de azonnal mérséklem is magam, hiszen szerencsétlen azért jött, mert hívtam.
- Mi az a sürgős eset, Katsuro? - szegezi nekem a kérdést, és legszívesebben beverném a fejét régi keresztnevem hallatán, de mérséklem magam, mert ha leütöm, akkor baszhatom az egészet.
- Sebvarrás - ugyebár azok a szűkszavú reggelek, amikor Haruka rögtön a lényegre tér: rögtön két elkerekedő szempárt is öröklök, Ishigamiét és ügyeletes korrupt orvosomét, Yuunie-ét.
- Már megint mibe keveredtél, az ég szerelmére? - akad ki lelkes "barátom". Ez a szó akkor is erős rá, ha sokszor húzott már ki a slamasztikából, eltusolva jó pár orvosi szempontból már súlyos kilengésem.
- Nem nekem, te idióta, neki - mutatok kis vendégemre, aki még mindig megszeppenve ül a kanapén. Ahogy Yuunie tekintete a kezén levő kötésre téved, már kezdi összetenni a dolgokat, és végre orvoshoz méltón a beteggel foglalkozik, engem pedig kiparancsol a konyhába. Tudja, hogy reggel rosszul bírok minden erőszakosan agyi aktivitásra serkentő eseményt.
Mivel így száműztek saját nappalimból, benyomtam egy adag kávét a gépbe, had főjön le, és letelepedtem a konyhaasztalhoz egy szál cigi társaságában. Ha lehet magunk elé gondolatok nélkül bambulni alvás nélkül, akkor ébren voltam, ha nem akkor nyitott szemmel horpasztottam, mert csak úgy eltelt az a pár perc, míg elkészült a fekete lötty, én meg konkrétan az ég világon semmit sem csináltam a puszta létezés tényén kívül. A kávé viszont kezdte felpörgetni a világot, kifejtve jótékony hatását. Gondolatok keltek szárnyra mocsaras agyam rejtekéből, és lassan végre nyugodtan tudtam végiggondolni az eseményeket. Nem volt hízelgő a reggel, és meggyőződésemmé vált, hogy az a perverz vén kujon azért választotta ezt a fiút, mert akkor is képes megölni magát, ha épp elvileg boldog. Ha egyáltalán boldog...
Ez a második feltételezés végképp rátett egy lapáttal "emelkedett" hangulatomra. Kifejezetten sértette az egóm a feltételezés, hogy nem tudom boldoggá tenni a partnerem. Hol lehetett a hiba? Azt már sikerült megállapítanom, hogy jobb, ha visszaveszek a saját tempómból, de ezen kívül mi lenne a jó stratégia a megtartására. Egyértelműen igényli a törődést, de a túl sok sem jó neki ezek szerint. Ámbár az is előfordulhat, hogy megijedt. Hiszen egyedül él régóta, legalább is a kis nyomozás ezt derítette ki. Amúgy is zárkózottnak tűnt a munkahelyén, az alap kapcsolatokon túl senkivel nem ápolt szorosabb barátságot.
Hülye dolognak tűnhet, de kliséket kezdtem pörgetni a fejemben, és arra jutottam, talán nem jelzem neki eléggé "vonzalmam". Persze nagyragadozóként ez a vonzalom csak időleges, talán nem is létezik, vagy kimerül a kiállítás reményében, ami hozzá fűz, de ettől függetlenül éreztetni kell vele. Játszani kell, szerepeket próbálgatni, mert a jelenlegi "partnerem" nem felel meg az esetek 99%-ában érvényesülő hétköznapi stratégiáknak. Jobban mondva a stratégiák nem felelnek meg neki. Jaj, gyűlölök nyáladzani pedig. Nem is fogom túlzásba vinni, maradjunk a diszkrét "romantikánál". Pár gesztus jó időben, jó helyen remélhetőleg meghozza a várt hatást.
- Katsuro - tapos bele ismét az intim szférámba ezzel a névvel Yuunie. -, végeztem, de ügyelni kell, nehogy elfertőződjön.
Csak bólintok, jelezve, nem vagyok még mindig kommunikatív, de mégis leül, fittyet hányva az egyértelmű jelre.
- Nem tudom, mi folyik itt, de ha nem akarsz gyilkos lenni rövid úton, fejezd be! - néz rám komolyan.
- Ch... - nyújtom felé a megírt csekket, kiadva az útját. Még megrázza a fejét, aztán végre távozik. Ahogy becsukódik az ajtó, felállok, és megfontolt léptekkel libbenek be a nappaliba rápillantva. Nem néz ki jobban, de így már remélhetőleg nem nyílik fel a vágás a kezén.
- Hogy vagy? - kami-sama, ennél értelmesebb kérdést is kibökhettem volna. Haruka baszd meg, szedd össze magad, mert kénytelen leszel önmagad picsán billenteni!
- Jól - rebegi alig hihetően. Ekkor bevillant a kulcsszó: diszkrét romantika. Közelebb lépek hozzá, majd átölelem gyengéden, mint valami törékeny drágaságot.
- Megijesztettél - búgom a fülébe, majd lágyan eltolom magamtól, hogy az arcába nézhessek. Ezek ilyen vacak apróságok, amitől az egész hitelesebb lesz, csupa-csupa kellék.
- Sajnálom - rebegi lehajtva a fejét, kár hogy az egész olyan üresen cseng, még mindig nem állt helyre az a bizonyos egyensúly, ami tegnap még megvolt. Faszom, tótágast akkor sem állok.
- Tudom, hogy borzasztó vagyok reggel, de legközelebb akkor is szólj, ha baj van - simítok végig az arcán, hogy végezetül ujjam végigszántson puha ajkain. Tudod, cica, mi most pajtik vagyunk, rám meg lehet számítani, mert én vagyok az ügyeletes herceg. Jobb, ha addig használod ki a lehetőségeid, amíg megvannak. Megjegyzésem válasz nélkül hagyja, így nagyot sóhajtok, francnak van kedve görcsölni, mennyire utálom a másnapokat!
- Gondolom, színházba sem lesz kedved menni - adom fel egy újabb cigit kotorva elő. Csak azt tudnám, mihez kezdjek akkor veled, cica...
- De szeretnék - szólal meg végre valami életszerű villanással.
- Biztos?
Csak bólint, de határozottan; úgy látszik, a színház téma izgatja a fantáziáját. Elmosolyodom ezen az aprócska megnyilvánuláson, majd magammal invitálom reggelizni.

* * *

Miután kotortam neki egy régebbi öltönyt és átszabattam szép mosolyért a szomszédban lakó varrni tudó fiatal leányzóval, aki olyan mértékben rám van állva, hogy alig tudtam levakarni magamról, végre elindulhattunk. Ismét bevetettem kapcsolataim, így Ishigamit szépen beviszik hátul, míg én elviselem a megjelenésemmel együtt járó mizériát, és utána szépen én is a kulisszák mögé lépek, és összeszedem. Nem tetszett neki az ötlet, de az még kevésbé, hogy ezernyi vaku villogjon a szemébe bő 10 percen keresztül, míg átvergődik a tömegen az ajtóig. Így a kisebb rosszat választotta ő is.
Ahogy a taxiban mellettem ücsörgött, izgatottnak tűnt. Mindenesetre más volt, mint szokott. Csendes, mégis jobb bőrben van, mint reggel.
- Én itt kiszállok - adom az utasítást, és bőven megfizetem a taxist, hogy rendesen elvégezze a dolgát, majd Ishigamira kacsintok. - Sietek!

* * *

Ahogy belépek az ajtón, leolvad az arcomról a mosoly. Ezt a sok idiótát, vagy negyed órát elvettek az életemből... Gondolkodás nélkül lépek be a kulisszák mögé, ahol meg sem lepődnek rajtam a háttérmunkások. Egy időben elég sokat forgolódtam itt, színészként és rendezőként egyaránt. Ahogy sejtettem, hátul a színészek körében találom meg kis cicuskámat. Szerencsétlent körberajongták, de a legjobban az borzolta fel a kedélyem, hogy drága Oshiro "Mama" Reika, a rendezők koronázatlan királynője épp arról mesél, milyen szerepre szeretne rávenni engem mindenáron, csak nem akarok neki kötélnek állni. Csodálkozik bárki is? Ki akarna olyan gonosz szereplőt alakítani, aki kihasznál mindenkit (szó se róla, eddig tetszene), de utána szerelmes lesz egy fiúba, aki nem szereti viszont, s a boldogságáért az életét adja. Könyörgöm, ez már annyira folyik, hogy kiárad a nézősereg a színházból, mielőtt véget érne a történet... Még a hideg is kiráz a gondolatra! Szadistát játszom, macsót játszom, hülye bénát játszom, de nem keverem a műfajokat. Azt nem, ez alapelv! Különben is, milyen béna ötlet már? (Hát még hogy ki lettem volna akadva, ha tudom, hogy előtte a nemi életemről csevegett a vén szatyor, jobban mondva arról, hogy a társulatból csak azt nem dugtam meg, akit nem akartam.)
- Reika-san, neked miért kell állandóan hülyeségekkel traktálnod mindenkit a környezetemben? - teszem fel udvariatlan kérdésem váratlanul felbukkanva, miközben diszkrét mozdulattal elhalászom Ishigamit a nő hálójából, félrevonva a képből.
- Haruka-kun - ölel meg a vén nyanya azonnal hízelegve. Be kell vallanom, kedvelem az öreglányt, van benne kurázsi és baromi jól tud kurválkodni a szó nemesebbik, kevésbé szó szerinti értelmében. A lényeg, hogy amit akar, megszerzi, kivéve engem, mert az esetemben túl nagy fába vágta a fejszéjét, de egyébként le a kalappal előtte. Rafináltabb róka, mint én, és ez már komoly dicséret. - Nem gondoltam volna, hogy pont most tolod el a képed, ez a darab sosem tetszett neked, mert túl nyálasnak tituláltad - vág belém máris élesen, közben Ishigamira pillant, egyértelműen közölve azon feltevését, a fiú volt rám akkora hatással, hogy mégis eljöjjek. Ebben van némi igazság, ám nem úgy, ahogy ő sejti.
- Mindennek lehet adni egy esélyt - pillantok rá szúrós szemekkel. Nem szeretem, mikor játszik, és nem leszek rest csúnya ellentámadást indítani, ha nem fejezi be.
A helyzetet egy ismerős visítás menti meg. Igaz, nem tudtam eldönteni, örüljek vagy sírjak.
- Haruka-saaaaaan! - rikkantotta el magát a darabunk leendő főszereplője, a drámaian hősszerelmes, de az életben fiatal és agyalágyult idióta Haruo. Tehetséges lesz egyszer, ha benő a feje lágya. Egyébként érdekes egy teremtés, azóta kedvel, hogy leordítottam a haját, és elvettem tőle a mellékszerepecskéjét a darabomban, és közöltem vele, hogy egy nagy rakás kaki, nem színész. Az embereket néha nehéz megérteni...
Na, de hogy miért akartam inkább sírni, mint örülni? Ez az állat olyan tempóval közelített felém, hogy konkrétan megijedtem, és ahogy az várható volt, mielőtt bármit is tehettem volna komolyabban az ügyben, már fel is döntött, és halálra ölelgetett. - El sem hiszem, hogy eljöttél! - nyikorog könnyes szemekkel, majd amikor megpillantja az "ismeretlent", azaz Ishigamit, már érdeklődését is veszti irányomban, és szegény fiúra akaszkodik rá.
- Üdvözöllek, te biztos Haruka barátja vagy. Örvendek, a nevem Koumi Haruo. Aztán használd ki ezt a "vén" kujont, és az előtt szakíts vele, hogy kihajítana. Megérdemelne már egy kis leckét! - vágja oldalba, majd kiölti rám a nyelvét.
- Roppant vicces - morgok az orrom alatt, miközben összekaparom magam a földről, és leporolom a méregdrága öltönyt. Tudtam én, hogy nem vehetek fel fehéret... Haruo azonban semmivel sem törődik, csak hablatyol tovább, még levegőt venni sem nagyon áll le, amíg kupán nem vágom. Akkor is azonnal nyavalyogni kezdene, de tekintetem belefojtja a szót.
- Haruo, a lámpalázad töltsd ki valamin, ami hasonlít egy bokszzsákra - javasolja neki Reika, elirányítva a fiút. Majd biccent, hogy lépjünk le még most, ha nem akarok koloncot a nyakamba.
Ez remek ötlet, ki is használom.
- Gyere, Ishigami, ideje elfoglalnunk a helyünk - vonom magammal előzékenyen, szegényt konkrétan kizsigerelhették, mire ideértem. Lehet, mégis csak a vaku lett volna a kisebb rossz. Ezt neki kell eldöntenie, nekem meg azt, milyen módon nyírjam ki Haruot.
- Remélem, telebeszélték a fejed mindenféle ökörséggel - jegyzem meg fintorogva, de cseppet sem duzzogás gyanánt. Sajnos tudtam, hogy ilyenek, nincs mit tenni, ezek a "barátaim". Lehet ugyan rájuk számítani, ha baj van, de akkor sem kell a szomszédba mennem, ha azt szeretném, hogy jól leamortizálják a renomém puszta szeretetből.
Mielőtt Ishigami válaszolhatott volna, újabb földrengés érkezett a páholyunk irányából.
- Haru-chan! - simult hozzám buja érzékiséggel a nálam alacsonyabb és lányosabb kinézetű szőke hajú férfi, s puszta hobbiból futó csókot lehelt az ajkaimra. Na valahol itt telt be a pohár. Egyik kezem a szemeimre szorítottam, és sóhajtottam egyet, de már ez sem tartotta vissza a vihart.
- Mi a faszt képzelsz magadról, Ryuoko? - ordítottam rá dühösen, mire elégedetten elmosolyodott még inkább felbaszva az agyam.
- Ugyan, ugyan, Haru-chan, ne légy ilyen kis szégyellős, hiszen már nem egyszer csináltuk kamerák előtt is - simítana végig az arcomon, de félrelököm a kezét. Ekkor pillant először Ishigamira fürkésző zöld szemeivel. - Milyen bunkó vagy, be sem mutatsz a barátodnak? - megfojtom.
- Ishigami... - kezdenék bele, de leint, és még a szavamba is vág.
- Ne fáraszd magad - majd ő is a fiúhoz lép, s épp mint Haruo, semmibe veszi az intim szféráját. - Haru-chan kedvenc ukéja vagyok, a méltán híres színész, Mimoto Ryuoko. Mondd csak, megfektetett már?
- Ryuoko, elég! - fenyegetném meg, de tudomást sem vesz a dologról, csak leint, én meg vagyok olyan hülye, hogy reflexből hagyjam. Ishigami pedig csak úgy kivörösödött a kérdésre.
- Úgy látom, igen. Ezek szerint azon kevesek egyike vagy, akik talán valóban érdeklik is...
- Azt mondtam elég! - ragadom meg a kezét, és a falhoz vágom kicsit talán erélyesebben, mint szeretném.
- További szép estét! - veti még oda elégedett mosollyal, majd távozik. Dühödten csapok a falba, ezt rohadt mód nem így képzeltem.
- Remek! Üdv az én "csodás" világomban - mormogom, kerülve Ishigami tekintetét. Sejtettem, hogy ha a paparazzik miatt hisztit vágott, most egyenesen örök haragot hirdet majd.


ef-chan2010. 04. 06. 02:40:21#4556
Karakter: Haruka (Ishigaminak)



Látom arcán a döbbenetet, nincs hozzászokva még a témaváltásaimhoz, pedig azok igen jól mennek, főleg ha a saját malmomra kell hajtanom a vizet. A boldog mosoly és az apró, de határozott bólintás jelzi, sikerült. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar ennyire őszinte mosolyt sikerül csalnom az arcára, ahogy arra sem, hogy ilyen eszméletlenül jól áll neki, kedvem lenne megdugni, de bassza meg a kecske, konkrétan magam sem tudnám az ágyig elvonszolni. A művelet záros határidőn belülre "elnapolva". Addig megmarad a perverz gondolat. Meg kell hagyni ez sem olyan rossz. Főleg, hogy közben Ishigami folytatja korábbi törődését, és kiélvezkedhetem magam a pálcikán, amit úgy tűnik, nem nagyon vesz észre, igaz, próbáltam visszafogni magam. Nem szabad megijeszteni a báránykát, először tesztelni kell, mennyi kurázsi van benne.
Igen, jól látszik, hogy kezdek magamhoz visszatérni, ismét felébredt a vadászösztönöm, nem csoda, ha ilyen nemes vadra kell vadászni.
- Igazán köszönöm, de azt hiszem, ha többet eszek, az fog megölni - szusszanok egy nagyot az utolsó falat után. Alig fogyott abból a nyamvadék tányérból, pedig máskor simán bevágom. Akartam még valamit mondani, de inkább hagytam, hagy érezze magát otthon, és rakjon rendet. Látszott, hogy a szívügye, amúgy sem vagyok nagyon olyan formában még, hogy rosszalkodhassak. Lehunyom a szemem, és elképzelem, ahogy Ishi egy kis takarítónőcis ruhában végzi tevékenységét. Természetesen alsó nem tartozik a szetthez...
Azt hiszem, valamikor ekkor csúszhattam át észrevétlenül valami szirupos álomszerűségbe. Az rángat vissza, hogy valami nekem dörgölőzik, és karok fonódnak a mellkasomra. Apró, meglepett, de elégedett morranás hagyja el az ajkam. Érzékenyebben keltem az átlagosnál, túlságosan perverz álmom volt. Igaz, a valóság is kellemesnek bizonyult. Már éreztem az illatáról. Felnyitva a szemem, az arcával találom szemközt magam, amelyre pírt rajzolt a zavaros vágy, amely a szemeiben égett. Egy pillanatra megriadt, de utána győzött benne a nagyobb hatalom, a félelmen és gátlásokon elhatalmasodó vágy a szeretet iránt. Sugározta szinte minden idegszála, s én jó vevőnek bizonyulok. Átölelem, egész magamhoz szorítva.
- Főztem teát, kérsz? - gyenge és őszintétlen próbálkozás, hogy elodázza az elodázhatatlant.
- Most inkább nem... - egész másra vágyom, nyuszi. Rád.
Lassan és türelmesen közeledek, és egy puszit nyomok a nyaka érzékeny bőrére. Érzem, ahogy végigborzong erre az egy apró intim érintésre, és ökölbe szorul a keze az ingemen, de nem távolodik el, a tiltakozás legkisebb jelét sem mutatja, így tovább ostromlom ajkaimmal a puha bőrt. Közben az egyik kezem is megindul lassú de határozott vándorútjára a hátát, majd az oldalán simítva végig.
- Mikor lesz a színház? - töri meg a csendet, mire elemelem az ajkam a nyakától és felkuncogok egész halkan. Nyuszkómuszkó, látszik, hogy kezdő vagy, ha nem állítasz meg, bizony felfallak.
- Az még csak holnap, ne aggódj - búgom, nem szüntetve kezem vándorútját. Inkább csatlakoztattam hozzá a másikat is, végigfuttatva a mellkasán.
- Jóh... - hal egy nyögésbe a válasz, amely még jobban feltüzel. Az a kezem, amely felsiklott a mellkasán, ellentétes mozgásba kezd, de nem áll meg a karcsú hasnál, fürgén kúszik lejjebb, hogy a nadrágon keresztül ingerelhessem.
- Ishigami - súgtam a fülébe gyengéden. - Ha meg akarsz állni, csak szólj!
A lehetőség azonban egyelőre mégsem volt számára adott, mert gonosz démonként tapadtam az ajkaira, mély csókkal invitálva táncra nyelvét, amely bizonytalanul, de felvette a ritmust. Ezt használtam ki arra, hogy észrevétlen gomboljam ki a gonosz kis nadrággombot, amely elválasztott a puha és vágytól izzó bőrtől.
- Haruka... - nyögött bele a csókba megrándulva, ahogy kezem az alsónadrágba utat törve végre rátalált ébredező férfiasságára. De megint nem hagytam igazi esélyt, hogy megállítson, lassú tempóval megindulva kezdtem mozgatni a kezem. Ha akart is valami értelmes szót mondani, az már nem tudott megformálódni. Ködös tekintete árulkodott arról, hogy a gondolkodás racionális fonalát elvesztette, és átszellemülten kezdi magát rám bízni. Mintha tehetne mást.
Ahogy légzése egyre szaporább lett, úgy kezdett el engem is feszíteni a vágy, amely csodás erőkkel bír. Az előbb még talpra állni sem igazán voltam képes, most mégis kis pihenőt adva neki, karoltam át, hogy megemelve a hálóba vihessem. A köd az én szememre is kezdett leülepedni, ahogy reflexszerűen a derekam köré fonta a lábait, hogy ne lógjon olyan szerencsétlenül, mint egy rongybaba.
Még jó, hogy közel az ágy, mert az én erőm igencsak végesnek bizonyult, cseppebbet zuhanva esünk a puha takaró lágy ölelésébe. A landolás ugyan nem úgy sült el, ahogy terveztem, mégsem törte meg a hangulatot: egymás mellett feküdtünk, a tekintetünk szabadon fonódhatott egybe. Ezt a kapcsot féltőn őrizve kezem ismét ügyködésbe kezdett, ismét gombokkal küzdöttem boszorkányos ügyességgel, csak most a halványkék inget vettem célba, hogy felemelkedve megízlelhessem finom bőrét, meredező mellbimbóit, nem megfeledkezve hímtagjáról sem, amelyre ismét rátaláltak sápadt ujjaim.
Arra lettem figyelmes nagy elfoglaltságomban, hogy a hajgumim könnyes búcsút vesz fekete tincseimtől, majd apró ujjak veszik birtokukba az elszabadult tincseket. Ahogy felnéztem, az ujjak az arcomra siklottak, hogy csókra csábítsanak, amelyet ismét magabiztosan lopok el ártatlan ajkairól. Annyira gyönyörű, ahogy elmerül az érzelmek végtelen tengerén, közel a végső beteljesüléshez. Egy fél percig csak figyelem, minden apró rezdülést magamba zárva, majd megkegyelmezek rajta, s gyorsabb tempót diktálva végre feloldozom gyönyörteljes szenvedései alól. Hosszasabb, szégyen nélküli nyögés közben feszül meg az egész teste, ahogy végre egy pillanatra átlépi a mennyország kapuit, a kezemre élvezve.
Tekintetem kipirult arcára tapasztom, miközben a kezem a szám elé emelve lenyalintok egy keveset az élvezetéből, ízlelgetve az ízét. Fáradtan pislant fel, hogy még vörösebb legyen tettem láttára.
- Finom - suttogom közel hajolva, majd ismét futólag megcsókolva. Aztán az ágy szélénél levő állandó vendéghez, egy adag kéztörlőhöz nyúlok, hogy letisztítsam a kezem. Ő csak lehunyja a szemét. Még mindig piheg kifulladva. Ahogy végzek, a mellkasomra vonom, s beszívva kellemes illatát, érezve szíve egyenletes dobogását, csatlakozom elégedett mosolyú álmához.

* * *

Kellemetlen érzéssel ébredek. Már most sem emlékszem az álomra, csak arra, hogy megtölti a szám érthetetlen keserűséggel. Az első, amit megpillantok, Ishigami üstöke, s szinte azonnal késztetést érzek, hogy eljátszadozzak a kis fürtökkel. Egyrészt megnyugtat az elfoglaltság, másrészt viszont ront egy fokot a kedvemen. Mi ütött belém? Nem arról volt szó, hogy nem bonyolódom bele? Nem állt szándékomban csóknál tovább menni, azt is csak amikor már úgymond szükséges. Figyelmem a kötésre összpontosul: nagyon, de nagyon kíméletesnek kell lennem, ha nem akarom összetörni.
A falról a kép vádlón bámult vissza rám... Miért így találkoztunk?

* * *

Fogalmam sincs, hogy mikor és hogy aludtam vissza ismét, de ténynek tény, hogy ismét az ébredés folyamatával álltam szemben, amely nekem köztudottan nehezen megy, ha nem magamtól művelem valami csoda folytán. A tudatom csigát megszégyenítő lassúsággal kezd ébredezni, s csupán annyi jut el a mélybe, hogy Ishigami próbál valamit az értésemre adni, azonban a dolog értelmét egyelőre homály fedte.Az álom még a fejemben gomolygó köde.


ef-chan2010. 04. 04. 02:24:20#4516
Karakter: Haruka (Ishigaminak)



Nagy nehezen felvonszoltam magam a lakásajtóig, és bár volt bennem egyfajta várakozás, valahogy nem lepett meg, hogy nyoma sem volt senkinek. Tényleg nem állnak jól nekem az érzelmesebb szerepek, bezzeg amikor nyilvánosan megalázok valakit, akkor mindig itt toporzékol az ajtómban, hogy aztán megdugassa magát. Kicsit felbasztam magam, amit az ajtó bánt, ugyanis hatalmas csattanással vágtam be, hogy levágjam magam az asztalhoz, és evést mímeljek. Mert hogy amit lerendeztem minden volt, csak evés nem. A gyomrom majd kilyukadt, sőt, szerintem már örömtáncot járt a gyorsétkezdében, és ennek következtében annyira felfordult, hogy azon a két falaton kívül, amit nagy lelkesedéssel betoltam, többet képtelen befogadni.
Helyette ismét rágyújtottam, tekintetem a délelőtt festett képre téved, dühösen hajítom rá a pólót, amit felkaptam, és most ledobtam, hogy ismét visszabújhassak kényelmes köntösömbe. Olyan lendülettel hajítottam el a ruhadarabot, hogy a kép hatalmasat csattant a padlón, mire valami késztetés folytán felpattantam, és felállítottam, hogy féltett kincsként vizsgáljam végig, megsérült-e. Nem történt baja. Megráztam a fejem. Miért éreztem féltést, majd örömet? Ez csak egy nyamvadt kép!
A csengőre akkorát ugrottam, hogy kis híján ismét feldöntöttem a képet, csak nagy kapálózások árán sikerült megtartanom a három lábán. Ki a kurva Isten tolta már megint ide a nemkívánatos képét?! Már dühöngtem, halmozottan szar kedvem volt, és egyre jobban zavart, hogy szar kedvem van - csak hogy ne legyek egyszerű eset. Az ajtóhoz lépek azzal a határozott szándékkal, hogy most, bárki is az, kitöltöm rajta a mérgem, s sokkal szebb lesz a világ, aztán este elmegyek és bebaszok, és megdugok valami olcsó ringyót. Nem is hangzik rosszul. Határozottan zárom ki az ajtót, hogy végre szembenézhessek szerencsétlen áldozatommal: remélem, valamelyik átkozott szomszéd csajszi, úgyis költözöm.
A méreg egy szempillantás alatt párolgott el belőlem, ahogy az ajtóban bizonytalanul ácsorgó alakra pillantok. Rá már nem számítottam, csak nézem azzal a "döbbenettel", amellyel a dühödt oroszlán saját falkatagját, amelyet addig potenciális zsákmánynak vélt. Tekintetemmel ösztönösen mérem végig, s nem kerüli el a figyelmem, mennyire sápadt, s hogy ezzel ellentétben a szemeibe némi örömteli csillogás vegyül, ahogy a kezén levő kötés sem marad ki a górcső alól. Halvány mosoly ül ki az arcomra, majd félreállok az ajtóból, és intek, hogy kerüljön beljebb.
Ahogy megfordulok, és becsukom mögötte az ajtót, a tekintetem szembetalálkozik a festményemmel. Francba! Egy ügyes, de nem durva rántással fordítom meg, és csak reménykedem benne, hogy nem volt ideje felmérni a terepet. A mozdulat nyomán elveszti az egyensúlyát, így reflexszerűen ölelem magamhoz. Ha már így esett, egyik kezem a derekára, másik a fejére fonódik, beletúrva a selymes fürtökbe. Majd amilyen gyorsan ez történt, ugyanolyan gyorsan eltávolodok, egy puszit nyomva a homlokára amit egy mosollyal tetézek meg. Úgy számoltam, ezen megilletődik annyira, hogy legyen időm ráteríteni a festményre a lepedőt, így már el is léptem tőle, hogy elgondolásom végrehajtsam.
- Kicsit nagy a kupi, az utóbbi napokban nem voltam valami igényes a rendre - kezdek valamiféle magyarázatba, miért is lett hirtelen olyan fontos más, például a vászon eltűntetése.
- Az egy festmény, ugye? - kérdezi, mire megtorpanok.
- Igen, valami olyasmi - próbálom elmismásolni a szituációt. - Állítólag segít levezetni a felesleges feszültséget.
- Megnézhetem? - tekintetét érzem a hátamon.
- Nem! - vágom rá ellenségesen rá villantva szemem, de ahogy észbe kapok, az ajkaimba harapok. - Sajnálom... maximalista típus vagyok, nem lett jó, igazán... - kezdtem kicsúszni korábbi szerepemből, ami feszélyezett. Ez a dolog így túl intim, ha mondhat valaki ilyet, amikor szemrebbenés nélkül képes összefeküdni ismeretlenekkel forgatás címszóval. Elfintorodva fordulok el, ez gáz: elpirultam. Heh, ez felettébb vicces. Életem első csókja óta nem jöttem zavarba semmitől, és pont egy ilyen ki apróság hozza ki belőlem megint.
- Nem tűnt rossznak... - jegyzi meg, mire lemondóan felsóhajtok. Végül is, a célom, hogy egyszer a világ elé tárjam a műveim, miért lenne baj, ha megmutatnám? A válasz annyira nyilvánvaló: az érzelem nem áll jól nekem.
- Ha már úgy is láttad, talán nincs mit tenni - állok végül is kötélnek. Az nem létezik, hogy nekem valamelyik szerep nem áll jól! - Ülj a fotelbe! - utasítom, mire bizonytalanul, de szót fogad. Én közben behúzom a függönyt, hogy ne zavarjon a napfény, majd két kisebb lámpát kapcsolok, hangulatvilágítást biztosítva a szobában. Aztán ismét visszalépek a képhez, majd lassú mozdulattal leleplezem. Fura izgalom jár át, mint amikor először a kamerák elé álltam. Akkor az ő mosolya segített, szerettem és gyűlöltem egyszerre, de mindig erőt adott, most ugyanezt az erőt érzem, ahogy a kíváncsi arcra pillantok. Annyira tiszta, mint amilyen sosem voltam.
A szeme négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre járja végig a képet, amely a saját háza előtti kis lépcsőt ábrázolja egy arc nélküli alakkal, aki a lépcsőn ülve magányosan kuporog, és egyre vár valamire.
- Ez... - suttogja, de nem fejezi be a mondatot, egészen újba kezd egy nagy nyelés után. - Annyira szomorú - hangja elcsuklik, majd előbuggyannak a könnyei.
- Ishigami - termek azonnal mellette, s letérdelve magamhoz húzom ismét csitítva. - Tényleg nem lett a legjobb - szólalok meg, ahogy a mellkasomba törli könnyes tekintetét.
- Nem erről van szó... - próbál két szipogás között mondani valamit, de elcsendesedik, ahogy kezem végigszánt fürtjein simogatón.
- Egy alkotásnak, ha negatív érzelmet is vág a néző képébe, elgondolkodtatónak kell lennie, értéket kell közvetítenie, nem öncélúan könnyre fakasztania - jelentem ki határozottan. - Eltűntetem - emelem fel az arcát, ujjammal törölve le a lefelé szökkellő sós vízcsíkot. Cselekednék is, ha nem állítana meg.
- Ne dobd ki - nem néz rám, kerüli a tekintetem.
- Miért ne? - a kérdés önkéntelen, de ő csak megrázza a fejét. - Csak ne dobd ki.
- Ahogy akarod - hagyom rá, de azért ismét letakarom, és a raktáramba száműzöm. Ahogy visszaérek, ismét hátradől sebesen a fotelben. Mosolyoghatnékom támad. A kis kíváncsi megpróbált belesni utánam.
- Kérsz valamit? Mit szólnál egy kis teához? Míg elkészül én is társaságképessé varázsolnám magam - utalok hiányos öltözékemre. Beleegyezőn bólint, így a konyhában odateszek vizet forrni, majd a hálóban eltűnve kotrok a szekrényben egy farmert és egy inget. Addig is van ideje körbenézni. Igaz nagy a kupi bizonyos tekintetben, hiszen a festős cuccom szanaszét van, de mivel nem nagyon csináltam egyebet három napja, mint festettem megállás nélkül, pár flakon ásványvízen kívül más nem zavarja az egyébként harmonikus és tervszerű összképet. A lakásra, ahogy alapvetően rám is, jellemző a szélsőségesség, vannak egészen modern és antik bútordarabjaim is. Ezen kívül ami még szembetűnő lehet, a túlzottan is meghatározott rend. Csomó személyes tárgyam volt, rajongóktól kapott kütyük, díjak, kiegészítők, egy külön vitrin az elmebetegebbél elmebetegebb ékszereim számára, azonban, ahogy Ishigami lakásában megállapíthattam én is, az én lakásom is mentes volt a fényképektől. Se család, se barátok, egy árva fénykép sem volt sehol, csupán híres japán festők festményei a falakon.
A víz pont akkor kezdett fütyülni, mikor kiléptem, így elővarázsoltam két ritka porcelán csészét, amelyekbe jázminteát tettem, majd ráöntöttem a vizet. A jázmin fokozatosan virággá nyílt, miközben levet eresztett. A kedvencem, mert annyira művészi még halálában is. Még fordulok egyet, hogy citromlevet és cukrot szolgáljak fel. Én már csak ilyen nyugatias módon iszom a teát. Azonban az utolsó pár lépésnél egy cseppet megszédülök, s kiesik a kezemből a tálca, magam pedig térdelve kötök ki a földön.
Rémült arcára reagálva legyintek egyet.
- Jól vagyok, csak azt hiszem, lement a vércukorszintem, a test már csak ilyen, rögtön fellázad, ha elhanyagolod - humorizálok feketén. Szedd össze magad, Haruka, ez már több mint out of character tőled! De hiába, annyira remegett a lábam, mit a lábam, az egész testem, hogy képtelen voltam feltápászkodni. Szégyen szemre hagynom kellett, hogy segítsen a fotelbe támolyogni. Aggódó tekintete fáradt mosolyt csalt az arcomra. Csak nem féltesz, nyuszi?
- Ide adnád a kaját a konyhaasztalról? - kérdezem, mire már nyújtja is. Gyors volt, vagy csak én estem ki a tér-idő kontinuumból? Megpróbálok enni, de annyira remeg a kezem, hogy képtelen vagyok irányítani a pálcákat.
- Hülye vagy - jelenti ki, majd kiveszi a kezemből a pálcikákat, és egy falatot emel a számhoz. Műduzzogással kinyújtom a nyelvem, majd elmosolyodom. - Ha én hülye vagyok, akkor te mi vagy? - nézek egyértelműen a kötésre replikázva, majd nagyra tátva a szám elfogadom a falatot. Hátradőlve élvezem azt a kellemes ízt, amely nemrég még csak hányingert váltott ki belőlem. Most döbbentem csak rá, mennyire éhes vagyok.
- Szereted a színházat? - kérdezem minden átmenet nélkül. - Kaptam két tiszteletjegyet egy barátom premierjére, de egyedül nem izgalmas. VIP-páholy, nem kellene mással osztoznunk. Lenne kedved hozzá?


ef-chan2010. 03. 31. 21:59:27#4452
Karakter: Haruka (Ishigaminak)



Kiismerhetetlenségig üres tekintettel pillantok vissza a kérdésektől zavaros szemekbe. Röviden és tömören a kurva picsába! Ez cseppet sem szerepelt a terveimben, de még csak a lehetséges akadályok közé sem soroltam fel, legalább is nem ennyire hamar. Lassan akartam magam adagolni, előbb elérni, hogy kötődjön, és csak utána zúdítani rá apránként néhány információmorzsát. Tulajdonképpen ezek az információk arra az időre vártak, amikor már a lekoptatás stádiumába érünk, miután megnyertem a fogadást.
Az apró tócsákba gyűlő könnyei jelzik, lépnem kellene valamit, azonban ide nem voltak megfelelő kliséim, még nem ismerem annyira, hogy könnyen improvizálva vágjam ki magam a slamasztikából. Mire egyáltalán eljutnék oda, hogy megmoccanjak, már hátat is fordít nekem, és elgázolva, aki az útjába kerül, ered futásnak.
- Ish... - kiáltanék utána, de már is vakuk ezrei némítanak el, na meg a belátás, ha kiadom a nevét, holnapra olyan cikk lát napvilágot, hogy ketté áll a srác füle. Egyszerű lélek, nincs hozzászokva a figyelemhez, nincs hozzászokva ahhoz, hogy elviselje a médiahadjáratot, és ami azzal jár. Gondolatok ezrei cikáztak át teljesen kitisztult agyamon, s mind egyre arra jutott: riportot kell adnom előbb!
Ekkor pattant fel a helység másik ajtaja, hogy benn teremjen rajta a főnök és Ishigami munkatársa, akinek nem jegyzetem meg a nevét, felesleges, nevezzük pubinak, rá illik.
- Mi folyik itt?  - szegezi nekem rögtön a kérdést a hely tulajdonosa, de én figyelmen kívül hagyom, nem hülye, pontosan tudja a választ, ahogy én is, hogy csak reflexből tette fel a költői kérdést.
- Rögtönzött sajtótájékoztatót rendelnék a nagyterembe, mennyi idő összedobni az eseményt?
- Tíz perc? - kérdez vissza, mondom én, hogy nem agyalágyult. Csak bólintok a válaszra, mire rögtön kifordul, hogy máris intézkedhessen, a pubi azonban nem követi, helyette szúrósan néz rám, majd végre kiböki, mi fáj neki.
- Hol van Ishigami? Mi történt?
Gúnyos mosoly ül ki az arcomra, flegma és provokációtól csepegő: - Semmi közöd hozzá!
A pofon nagyot csattan, annyira meglepett, hogy akadály nélkül behúzhatott, testem önkéntelenül hátrahanyatlott az erőszakos behatástól.
- Ő nem egy kibaszott játékszer! Szállj le róla, épp eleget szenvedett ilyen mocskok nélkül is! - na nézd már, titkolt vetélytárs, akit ráadásul fűt a féltékenység démona? Felegyenesedek, és megigazítom az inget, amelyet még reggel imádkozott rám Ishigami. Az sem volt egyszerű művelet...
- Ne üsd bele az orrod olyasmibe, ami nem a te dolgod - nézek mélyen a szemébe, mire elbizonytalanodik. Azt hiszem, sosem volt dolga valódi gyilkos szándéktól jeges szempárral. Túl kevés ő hozzám, negyed annyit nem tapasztalt az életben, mint én, fogalma sincs az élet valódi arcairól. Felsőbbrendű gőggel hagytam magára.

* * *

- Rendben, első kérdés - irányítja a tulaj a rögtönzött sajtótájékoztatót, én meg egy napszemüvegben, feldagadt szemmel - hogy fordulnál fel pubi! - tűröm a villódzó fények kavalkádját.
- Haruka-sama, igaz, hogy lemondta minden szereplését az elkövetkezendő két hónapra?
Nem, baszd meg, azt csak bekamuzta a beszívott informátorod! Kami-sama... Roppant feszült vagyok, mert bár igyekszem helyretenni a szart ezen a fronton, a másik fronton csak halmozódik. Mert bizony a sebzett szív elvárja, hogy ápolják, s ezen az elméleten elindulva nem nehéz kitalálni, utána kellett volna mennem. Ennek ellenére nyugodt arccal és hangnemben válaszoltam.
- Valóban lemondtam vagy átcsoportosítottam a teendőim - de mielőtt közbevághatott volna valaki máris valami kombináló kérdéssel, folytattam. - látszólag. Gyakorlatilag végre lehetőségem nyílt arra, hogy közelebbről tanulmányozhassam egy igen neves kávézó és teázó működését, magát a pincér létet, és elvárásait, ráadásul a legjobbtól. Így megragadtam az alkalmat, ahogy most is megragadom, hogy bejelentsem, hamarosan ismét saját forgatókönyv ihlette filmet fogok forgatni, amelyben egy ehhez hasonló vendéglátóhely lesz a fő helyszín, s ebbe ágyazzuk majd a megkövetelt romantikát és szellemes fordulatokat, amelyekről nem rántanám le a leplet.
- Ezt miért nem hozta nyilvánosságra? Számított a hasonló jellegű feltételezésekre, amelyek jó reklámot biztosítanak?
A nagy lófaszt! Nem számítottam én semmire, most is kamuzok, ne húzz fel! És legfőképp ne rikácsolj bele baromságokat a nyilatkozatomba!
- Egyezményt kötöttem a mesteremmel, aki meg kívánja őrizni névtelenségét. A vendéglátóiparban kegyetlen a konkurencia - lövök el egy poénnak nem nevezhető szellemeskedést, mire kötelezően felröhögnek páran, hányinger. Menekülnék...
- Köszönöm, hogy megjelenésükkel hónapok hosszú tárgyalásait tették tönkre, és veszélyeztetik a film megjelenését - mosolygok kegyetlenül, mire az a pár kacaj is elhal. Imádom, ahogy hullámzanak. A beszélgetés további fonala mesterien fordul a film felé, ami nem is létezett, még csak tervben sem volt, de mire befejeztem az interjút, egész jó kis forgatókönyv-vázlattá állt össze. Igaz, egykori nevelőapám mindig is mondta, hogy eszméletlen tehetségem lenne hozzá.

* * *

Későre járt, mire végre el tudtam szabadulni. Négy órán keresztül beszéltünk a mostani filmemről, arról, amelyet kitaláltam, még a "mesteremről" is kamuztam, hogy soha a büdös életbe fel ne ismerjék benne Ishigamit.
Na igen, de fogalmam sincs, merre mehetett az a kis buta. Faszért olyan fürge "reggel" mindenki, mint a kibebaszott duracelnyúl? Első körben arra gondoltam, talán haza mehetett, de végül valamiféle megérzés folytán mégis abba az irányba kezdtem szaporázni a lépéseim, amerre elszaladni láttam. Éreztem én is hasonlóan, csak sokkal fiatalabb voltam. De ő még olyan naiv, azon az érzelmi szinten mozoghat, mint én, mikor megszöktem otthonról, és az utcán töltöttem közel fél évet alig tizennégy évesen. Akkoriban simán belefért, hogy belefutok a nagyvilágba, és kibőgöm a lelkem. Talán azért nem maradt semmi sem belőle mára.
Fürge lábaim diktálta tempó egészségesen megemeli a pulzusom, enyhe lihegésre késztetve. Ha a helyében lennék, ha olyan típusú karaktert kellene eljátszanom, merre futottam volna? Zegzugos mellékutca, ahol szinte senki sem lát, ahol nem látják a fájdalmat, ahol nem látják a csalódottságtól összetört szívet. Én ilyen helyet választanék.

* * *

Hát ő nem feltétlenül. Már órák óta bolyongok, és csak azért nem néztem el a házához, mert oda már korábban elküldtem felderíteni Kazekit, aki azzal a szomorú ténnyel hívott vissza, hogy léleknek sincs nyoma, nem hogy egy hús vér embernek. Kezdtem egy cseppet feszült lenni, és most kivételesen nem az bosszantott fel, hogy ha felfordul, esélyem sem lesz nyerni, az bosszantott, hogy nem reagáltam sem fürgén, sem jól. A kényesen felépített kis kapcsolat, amely összekötött minket, összetört, üvegszálai darabokra hulltak. Tanulság: semmit se bízz a menedzseredre, ha hódításról van szó! Sovány vigasz...
Az idő kezd egyre hűvösebbre fordulni, s a hideg csípni kezdi a szemem, jelentés nélküli könnyeket fakasztva. Nagyszerű, a sötétedés miatt egyébként is egyre szarabbul látok, már amennyire láthatok félig feldagadt szemmel, és akkor még jön ez is. De megmakacsoltam magam, ezt most azért sem hagyom annyiba, és megkeresem azt a hülye fejét. Mert még most kell helyrebillenteni egy-két dolgot, még most lehet melegében valamiféle ellentámadásba átmenni védekezés helyett. Amikor kihűl a dolog, már annyira nem üt az érv.
Ahogy bekanyarodok a következő utcán, egy apró alakot pillantok meg. A hideg kövön ül, s testtartása visít lelki nyomorúságáról. Jobban szemügyre veszem, és valóban: végre rábukkantam. Hogy ne menekülhessen el, futni kezdek felé, mire felpillant, de legalább nem akar elinalni. Ebben a nyamvadék helyzetben már ez is fél siker.
- Haruka - hallom lemondó sóhaját, ahogy letérdelek elé, s azonnal a vállaira teszem a kezem. Egészen hideg. A marhája itt fázott szerintem fel, de minimum meg, rosszabb esetben épp egy tüdőgyulladással gazdagodik, sőt, ha nagyon nagy pechje van, akár aranyér is lehet belőle ezek mellé desszert gyanánt. De utálom a széplelkű, depresszióra hajlamos hülyéket!
- Ishigami! - szólítom meg határozottan és ellentmondást nem tűrve, de mégis gyengéden; A harc törvénye (sorozat): 2345. csapó. Tiszta gáz, de tényleg megint egy romantikus nyáladzás jutott eszembe, bár egész kellemes kis szamuráj karakter volt... - Megmagyarázom... de nem itt!
Lekaptam magamról a reggeli vékony, de hőtartó anyagból készült kardigánt, és ismét ráterítem, csak most a hátára, majd megragadom gyengéd erőszakkal a csuklóját, és magammal vonszolom. Nem sokat törődtem volna vele, ha tiltakozik, de úgy tűnt, bár bezárkózott, és nem hajlandó egy kis rést sem nyitni páncélján, belenyugodott abba, hogy nem menekülhet el csak úgy. Első utam egészen a legközelebbi kis gyorsétteremig tart. Ahol azonnal forró rament kérek ki, és határozottan belediktálom ellentmondást nem tűrően. Odáig mentem, hogy megfenyegettem, hogy ha nem eszi meg magától, megetetem szégyenszemre mindenki szeme láttára. Ez úgy tűnt, jobb belátásra bírta. Érdekes volt ez a feszültségtől terhes levegő, kedvem lett volna mégis csak válasz nélkül hagyni a dolgot, de a sakkpartiban nem ez tűnt a legkifizetődőbb stratégiának.
Ezután mér nem vonszoltam, előrementem, és a szemem sarkából figyeltem, hogy a nyomomban van-e, de még mindig nem szóltam, egészen addig, míg egy nagyobb sex shop-hoz nem értünk.
- Erre - mutatok az ajtóra, beinvitálva őt is a helységbe, mire szemeibe szégyellős és értetlen fény költözik. Mímelek egy nehéz sóhajt, majd átkarolva a derekát, vezetem beljebb. Megszeppentsége csak fokozódott, mikor szembe találta magát a rengeteg vibrátorral. Mert általában mindig ezeket teszik a bejáratoz, a gyenge idegzetűek így azonnal meggondolhatják maguk, és kimenekülhetnek a boltból azzal a felkiáltással, hogy "én nem ilyen lovat akartam". De itt nem állunk meg, a videórészleghez vezetem. Azért ezt az üzletet választottam, mert itt külön válogatás-polcom van. Hogy honnan tudom? Rajongói levelek. A rajongók mindig megbízható információkkal szolgálnak, ha kedvencükről van szó - na meg a legperverzebb ötleteket adják még az ilyen vén motorosoknak is, mint én.
- Íme, bemutatom neked a híres és hírhedt Shizumu Harukát - nyomok a kezébe egy hard yaoi novelből készült remekművet. Már a borító is őszinte bondage-jelenet, ahol természetesen én a hűvös és kegyetlen seme szerepében bukkanok fel. - Hatalmas siker volt, ahogy ez is - nyomok egy újabbat, ahol a történet szerint szintén "rosszfiú" vagyok. - Ez egy másik próbálkozás volt még korábban: hatalmasat bukott - két fiatal szerelmes, akik közül az érzelmesebb felet játszottam még pályám elején. Művész voltam, ahogy a film is művészfilm lett, rengeteg mondanivalóval és értékközvetítéssel, mégis a kukában végezte.
- Mégis mi köze ennek bármihez is? - kérdezi még mindig kicsit sokkosan, bár azt már nem tudnám megmondani, azért volt sokkos, mert berángattam egy sex shopba, vagy azért, mert a kezébe nyomtam meztelen valómat, amelyek a borítókról vigyorogtak vissza ránk.
- Az embereknek van egy konkrét elképzelésük arról, hogy egy ismert embernek milyennek kell lennie, azonosítják azzal a szereppel, amely szerintük a legjobban áll neki, és meg vannak róla győződve, hogy azért tudja hitelesen eljátszani, mert a valóságban is igaz. A színész kihasználja ezt, hogy nagyobb népszerűségre tehessen szert - jobban mondva a menedzsere, mert a színész szarik rá, de most nem szakmázunk. - Az én szerepem ebben a világban a kétes rosszfiú, aki őrjítően szexi, bárkit megkaphat, de szíve már rég nincs, mindenkit csak kihasznál, körbelengik a botrányok stb, stb. Minden, amire a médiának szüksége lehet. Összefüggéseket keresnek, hazugságokat írnak, vagy egészen más szögből adják közre a szavaid, kiforgatják, másképp állítják be. Elismerem, hogy nem számítok könnyű esetnek, mert olyan státuszra tettem szert, hogy a pornóvilágnak van szüksége rám, és nem nekem rá, megtehetem, hogy ha úgy tartja kedvem, szabadságot veszek ki. S miért ne tenném? Miért ne vágynék rá, hogy néha kiszabaduljak? Az a Haruka - mutatok a borítókra, majd Ishigami felé fordulva, a napszemüveget levéve magamra mutatok, feldagadt szemem liláskékesen rikít még a gyér fényben is. - nem ez a Haruka. De ez a Haruka is élni akar. De erre a Harukára nem kíváncsi senki.
Hangom végig tárgyilagos, nem akarom sem meghatni, sem sajnáltatni magam, csupán levezetem a képletet, amellyel hatalmasat védhetek, bukni meg nagyobbat már nem lehet, szóval vesztenivaló nincs.
- Csak kiélveztem, hogy találtam valakit, akinek nem mondok semmit, aki tud úgy nézni rám, mint egy egyszerű emberre. Köszönöm a kellemes napokat - hajolok meg. - Kiléptem a munkahelyről, többé látnod sem kell, ha nem akarsz. Ha mégis kedved lenne újra beszélni - veszek elő egy cetlit és ráfirkantok egy címet. - Még egy hétig itt lakom - teszem a polcra, a filmek közé a cetlit. Direkt nem adtam a kezébe, döntse el ő, szüksége van-e rá, vagy sem. Erősen hazárdjátékba ment át az improvizált problémamegoldásom, de úgy tűnik, nincs más esélyem.
Ahogy a cetli végre méltóztatik megállni, intek egyet felé, és a kardigánt szánt szándékkal rajta felejtve, faképnél hagyom a gondolataival. Csilingelve csukódik be mögöttem az ajtó, hogy határozott léptekkel, vissza se fordulva induljak gyalog haza. Rá fér a fejemre egy kis szellőztetés.

* * *

Három nap telt el az eset óta. Úgy tűnik, ezt benéztem, de piszkosul. Szívás. A lakásban kisebb kupleráj kezdte átvenni az uralmat, idomulva a hangulatomhoz. Hogy az önérzetem sérült volna meg? Nem, nem mondanám. A szemem egész lelohadt, de még mindig borogattam, így egész olyan hatást nyújtottam, mint valami kalóz. Testem csak egy lenge köntös fedte, felöltözni sem volt hangulatom. Helyette a nappaliba állítottam egy nagyobb vásznat, és elmélyült festegetésbe kezdtem. Harmadik napja. Már lemondott a gyomrom arról, hogy vízen kívül bármit is kap, az éhségérzetem elmúlt, már nem kínzott, csak valami átszellemült fásultság. Rég nem volt időm alkotni, s még régebben nem volt ennyi kusza ihletem, ennyi képbe fogalmazható gondolat. Mind-mind komor színezetben. Egyik sem lett vidám, ezen nem lepődtem meg, sosem festettem sem vidám képeket, sem tájképeket, mindig valami szürreális kavargás keveredett ki ecsetem alól, képek abszurd, mégis harmonikus összeolvadásáról szólt minden kép. Sorsok, élethelyzetek, fájdalom, keserűség, eltökéltség és üresség jellemezte figuráim, de oly régóta először elégedett voltam egy-egy alkotással. A mai napi azonban szokatlanul élethű lett. Csak akkor eszméltem rá, min is ügyködtem vagy egy délelőttön keresztül, mikor elkészült: a vászonról Ishigami háza pillantott vissza rám, a lépcsőn pedig egy magányos alak kuporgott várakozón, végtelenül egyedül.
A fotelbe fészkeltem be magam, és dohányozva néztem a képet. Valami féreg kezdett rágni az agyamban, a kétkedés, nem, nem ez a legmegfelelőbb szó rá, mintha szkeptikussá váltam volna saját magammal szemben. S ez a szkeptikus nézőpont azt ordította a képembe: lám, talán nem is hazudtál, talán tényleg jól érezted magad, talán tényleg lehullt az az álarc, amelyet még magad előtt is viselsz. De ugyan, nincs is álarc. Az ember természetes mód sokarcú, s attól függ, melyik arcát viseli, milyen közegben van.
Felpattantam, majd hatalmasra tártam az erkélyajtót. Csak azért vicces a drága jószág, mert erkély az nincs, lemaradt a tervezéskor. Emiatt szerettem bele a helybe. Ha kitártam az ajtót, és kiálltam a szélére, mintha a város felett lebegtem volna. Elszórakoztattam magam különféle füstkreatúrák eregetésével, amikor megszédültem. Émelyegve húzódtam hát vissza, nem lett volna vicces leesni. Kicsit túlfeszítettem a határaim, így "lepihenve" terülök el a padlón, megpihentetve festéstől elgémberedett hátam. Az a kardigán még a "nevelőapámtól" volt.

* * *

Egy fél óra múlva meguntam a szenverészést, felkaptam magamra valami pólót meg melegítőnadrágot, most hanyagoltam az eleganciát, a kényelmen és a "gyorsan magamra kaphatom" - on volt a hangsúly. Ha ebben az öt percben jönne, míg leugrom valami ételszerűségért, akkor pech, de nem tartom valószínűnek.
Nem sokkal később egy adag egészségtelen és gusztustalan - ennek ellenére imádom - kajával térek haza. Alig vonszolom magam a lépcsőházban. Marha, marha, tudhatnám, hogy a vércukrommal nem jó játszani, mégis elvitelre kértem ezt a kurva kaját.


ef-chan2010. 03. 15. 01:03:40#4229
Karakter: Haruka (Ishigaminak)



A kis belépőm hatásosnak bizonyul, egy mosolyt kapok jutalmul, és egy enyhén célozgató mondatot. Drága Ishigami-chan, véletlenek nem léteznek, csak többé-kevésbé jól eljátszott színjátékok. De aranyos mindentudónak tűnő, mégis naivitással kevert kijelentése. Túl ártatlan, kedvem lenne most rögtön leteperni, és magamévá tenni a pulton. De ami késik, nem múlik...
- Délelőtt alig vannak, tehát szinte semmit nem kell csinálni, de dél körül már annál inkább. Egyszerű csak figyelj engem - kezd bele és én minden szavát feljegyzem memóriám lapjaira, mert minden apró részletnek jelentősége lehet, és pluszban el kell játszanom, hogy valóban "dolgozni" jöttem ide. Utolsó kijelentésére egy pillanatra megvillan a huncutság a szememben, ezt a kitételt könnyebb lesz teljesíteni, mint gondolná. Főleg, hogy az adatgyűjtés fázisában vagyok.

Ahogy mondta, a délelőtt roppant eseménytelen, bőven volt időm letelepedve, keresztbe tett lábakkal dohányozni, és úgy tenni, mintha nem hallanám a körülöttem szárnyra kelő susmorgást. Sejtettem, miről szólhat a pletyka, egyrészt valószínűleg mindenki tudni akar rólam minden infót, honnan szalajtottak, ilyesmi, másrészt biztos sudár termetem is megfordult a beszélgetők ajkán. Azért kíváncsi lennék, hogy egy alapvetően főleg buzibárként számon tartott helyen hány alkalmazottnak esett le a nevem hallatán, ki vagyok. Igaz, ez nem fontos addig, míg nem tör ki tömeghiszti emiatt, főleg hogy holnap megjelenik az újságokban, külföldre utaztam.
Hamarosan azonban vége szakadt a jó világnak, s ideje volt megmozdulni, s rendeléseket felvenni Ishigamival. Nem volt valami bonyolult és megterhelő a feladat, másrészt nem egyszer terepszemléztem már egy-egy szerep miatt, így hamar belejöttem, de azért minden alkalmat kihasználtam, hogy kérdezhessek, hogy fenntartsam a kontaktust. S igen elégedett voltam az elkönyvelt eredménnyel. Határozottan érződött a különbség aközött, ahogy a munkatársaihoz, a vendégekhez viszonyul, és aközött, ahogy velem viselkedett. Mondhatni a Hokusai hadművelet simán haladt előre, talán kicsit sebesebben is, mint számítottam rá. Hét darab hét rengeteg idő, ezt a szintet a második hét körülre tippeltem. Túlbecsültem az "ellenfelet". Vagy túljátszottam a szerepem: meg kell valljam, kis színfolt volt a mai nap az életemben, s bár itt is azt kellett csinálnom, amihez értek, azaz tenni a szépet minden vendégnek, elegáns könnyedséggel megoldani a felmerülő problémákat, vagy csak egy kis mutatványt beleszőni a felszolgálásba, és már is csörögtek a zsebemben a délután folyamán súlyossá váló pénzérmék, mégis, az újfajta környezet, a lehetőségek engem is felvillanyoztak. Az egész teázó olyanná lett, mint valami harcmező, a csábítás és flörtölés hadszíntere, amely mindig is kedvenc tartózkodási helyeim közé tartozott. Az már igazán csak a non plus ultra volt, hogy elbűvölő személyiségem teljesen körülhálózta célpontomat. Mi másra következtethetnék abból a természetes tényből, hogy munka után kedélyes hangulatban sétáltunk együtt a háza felé. Se idegenkedés, se felesleges kérdések, csupán jókedvű élménybeszámolók, sztorik, amikről lemaradtam, vagy ő nem hallhatta, pletykák a többi alkalmazottról; észre sem vette talán, de határozottan kóstolgattuk egymást. Még nem igazán, csak tapogatózva, puhatolózva, de egyre fesztelenebbül. Ez van, túl jó vagyok.
A délutáni meleg idő estére azonban elromlani készült, s jelzésértékűen kezdett mozgolódni az ég. Francba, esni fog! A zsebemben nyugvó kezem már a mobilomra fonódott, hogy hívjak egy taxit, amivel majd hazamehetek, hogy ne ázzak szarrá, maximum bőrig. Ám ez a megoldási modul hamar feledésre lett ítélve, izmaim ellazultak, és elfelejtettem a mobilt, hogy inkább a szemöldököm vonjam feljebb, mikor felajánlja, maradjak nála, hiszen úgy is mindjárt odaérünk. Alig egy hét ismeretség, és alig egy nap komolyabb (?) erőfeszítés után már is be vagyok invitálva. Hogy ne ülne ki egyszerre gúnyos és perverz mosoly az arcomra. Csak nem tetszem, kicsi husi? A pírt igennek veszem, s miért tiltakoznék. Minél jobban belém habarodsz, nekem annál könnyebben lesz kiállítási megnyitóm.
Kövér cseppek kezdtek záporozni, így sebesebbre vettük a tempót, hogy a terasz alatt pihegve álljunk meg egy fél pillanatra, míg az ajtót ki nem zárja. Keze remeg, az istenért sem talál a zárba, amely apró kuncogást csal ki belőlem, mint valami elcseszettül csöpögős filmjelenet, talán a Szerelem viharában alkalmazott a rendező hasonlót, igaz, ott végül beletört a kulcs a zárba, amit itt egy apró, de annál intimebb mozdulattal igyekeztem megakadályozni. Mögé állva, s kihasználva, hogy karom hosszabb, fogtam meg kezét, hogy irányítva a kulcs végre beletaláljon magabiztosan a zárba, és könnyed fordulattal kattanjon a zár. Aranyos kislányos zavara, amit igyekszik leplezni.
Belépve azonnal körbekémlelek, átlagos lakás, talán egy kicsit túlságosan is személytelen. Sehol egy fénykép, vagy valami személyesnek tűnő tárgy. Tovább is lépek a szobába, hogy ledobjam magam az ágyra, miután egy kicsit megráztam a hajam. Pont elkapom a pillanatot, ahogy vendéglátóm átlibeg a szobán félmeztelenül. Önkéntelenül is végignyalok a számon, mint az éhes ragadozó; a bőre libabőrös a nedves ruhák emlékétől. Benyúl a szekrénybe, hogy egy inget megragadva eszméljen arra, nincs egyedül, s én eljátszom a zavartat, és az órát kezdem tanulmányozni. Vigyort rajzol az arcomra gyors távozása. Jobb híján, míg valamivel szöszöl - nem hiába a pincérek reflexből szolgálnak fel eléd még saját otthonukban is mindenfélét, jó házigazdát játszva, gépiesen - keresztbe fonom a lábam, és tovább folytatom a szemlélődést. Egyelőre nem érzem magam fáradtnak, ami csak olyan szempontból hátrányos, hogy holnap fel nem kelek. Ezt akár előre borítékolhatom is, de hát, valami hibát is fel kell mutatni néha.
Hamarosan visszatér két csésze teával, amelyet a kis tálcával egyetemben felszuszakol a kis asztalra, ahonnan eltűntet egy adag könyvet. Csak azért nem néztem meg őket, mert hidegen hagynak, elég nekem azt a rengeteg forgatókönyvet elolvasni - mintha nem a menedzseremre bíznám azt is - nem hogy magamtól vegyek könyvet a kezembe. Fáradtan zöttyen le mellém, de gyorsan arrébb húzódik, mikor vállunk összeér, s arcára ismét zavart pír ül ki. Magamban roppant jól szórakozom, s fölényes nyugalommal karolom át, ismét a közelembe kényszerítve, tettemet egyszerűen indoklom hamiskásan mosolyogva: - Nem harapok, felesleges pánikolni.
Elneveti magát a megjegyzésen, pedig szerintem nem is volt vicces. Fura humora van, vagy pedig roppant feszült volt eddig, nem tudom, de most úgy simul hozzám, akár egy kismacska, aki nyugalomra vágyik, biztonságot adó melegbe. Apró mozdulattal nyúlok a csészémért, s belekortyolok. - Hmm, finom, bár nem meglepő - kommentálom, majd ledöntöm, miközben simogatni kezdtem gyengéden a hátát. Észre sem vettem, mikor aludt el. Az ágyra fektettem, majd fütyörészve vettem be magam a fürdőszobába, majd még a teraszon elszívtam egy cigit, mert enélkül nem végződhet nap, majd gondolva egyet, befészkeltem magam mellé, hogy átkarolva aludjak el én is. Hagy legyen miről gondolkodnia reggel.

* * *

- ...Ébredj már fel! - jut el agyamig valami a külvilágból, hogy durcásan felmormogva már aludjak is tovább. Legalább is ez volt a terv egészen addig, míg hatalmas ütést nem mért valaki a gyomromra. Szemeim azonnal kipattantak, miközben még mindig szorongattam valamit lelkesen. Az a valami igen dühösen kapálózott, mire én nemes egyszerűséggel elengedtem, hogy szerencsétlen a földön kössön ki hirtelen szabadságában. Aztán lassan felültem és elkezdtem boot-olni. Ez nem kétperces folyamat, olyan vagyok, mint egy rozzant számítógép, sokáig tart, mire beüzemelem magam, de utána határozottan működőképes vagyok. Nem csoda, ha rossz néven veszem a a másik panaszáradatát, miközben azon gondolkodom, hol a büdös francban is vagyok. Mert hogy nem otthon, az tuti.
Aztán kényszeres megoldásként, hiszen jobbára ezt szoktam, azzal csendesítem el a mellettem levőt, megkegyelmezve önnön kialakuló fejfájásomnak, nemes egyszerűséggel magamhoz rántom és megcsókolom. A módszer hatásosnak bizonyul, mikor elengedem, csendesen és riadtan hátrál, így én végre visszadőlhetek az ágyba, egy "csak még öt percet hagy" kijelentéssel.
A következő élmény azonban egy vödör víz volt a nyakamba...

* * *

Még fél pirítóssal a számban lépdelek zúgó fejjel Ishigami után. Az ébresztése több volt, mint hatásos, teljesen meggyőzött, hogy jobb, ha többet nem alszom nála, ha másnap meló. A csókról én személy szerint meg is feledkeztem, így felettébb nem értettem viselkedését, a furcsaságot, amit eddig nem produkált. Annak könyveltem el a dolgot, hogy bedurcázott, amiért fél éjszaka nyomorgattam, mint egy plüssmackót, amit reggelinél elintéztem egy bocs, mindig párnát szorongatva alszom el jellegű magyarázattal. S fel is adta, hogy értelmes logikai műveletekre bírjon, még most is csak félig vagyok ébren, nem hogy fél órával ezelőtt.
Ahogy megérkezünk az étteremhez, jelentősebb tömeget pillantunk meg, amelyre agyam rögtön behúzta a vészféket: a vakukkal felszerelt csúcstechnológiának számító fényképezőgépek egyértelműen árulkodtak; szó szerint fajspecifikus eszközök, olyan fajéi, akiket a legjobban gyűlölök: újságírókéi. A könnyed kabátka, amit kaptam, azonnal Ishigami fejére kerül, talán még időben, mielőtt beindulna a vakuk mérges kattogása, és elindulna a kérdésáradat: - Haruka-sama, feladja a filmezést? Úgy értesültünk, minden szereplését lemondta! A maga mellett levő fiú az oka? Új hódítás? Ez most komoly, vagy ismét csak a reklám része a botrány? Valóban ebben a teázó és étteremben dolgozik? Úgy hallottuk, fizetést sem kap, ezt megerősítené vagy cáfolná?
Durván taszítottam félre a legközelebbi utunkat elálló paparazzot, s Ishigamit védelmezőn magammal vonva törtem utat a hátsó bejárathoz, hogy végül sikerüljön bemenekülni az öltözőhelyiségbe, ahova már nem tudnak minket követni. Hogy szimatolták meg ilyen hamar? A menedzserem azt ígérte, elintézi a médiát egy sajtótájékoztatóval, amin közli, külföldre utaztam. Dühösen vágok az öltözőben levő egyik fém ruhásszekrényke ajtajára, mire az behorpad a nem várt erőhatásra. Rohadna meg az összes hiénája!


ef-chan2010. 03. 07. 00:51:06#4107
Karakter: Haruka (Ishigaminak)



Tequila, érdekes választás, bár nem fogok a falnak menni egytől. Csak forgatom az italt a kis pohárban, míg várom, hogy nekikezdjen, de csalatkoznom kellett. A társalgás nem hogy nem indul be, még én vagyok kérdőre vonva. Mi van a mai világgal? Kiderül, hogy már kiöregedtem a mai divatból, és olyan tapasztalatokra építek, amik már nem érvényesek? Igaz, rég akartam pont pincért felcsípni...
-Nem, semmi... - morgom, majd besózom a kezem, végig a srácot figyelve nyalom le, majd döntöm le ízlelgetve az italt, majd utoljára jöhet a citrom. Komolyan, ez a legjobb az egészben, egyik pia sem tud olyan őszinte fintort rajzolni az arcomra, mint a citrom. Imádnivalóan borzongató fanyarság, ha választhatnék, citrom lennék. Mindenkinek összeszalad a nyál a szájában már csak az említésemre is, imádnak, mégis kiélhetem rajtuk szadizmusom; mert ha citromról van szó, minden ember mazochista. Ha visszamennék az időben, és úgy lennék citrom, még igazi egzotikumnak is számítanék.
Az idő lassan szállt tova, én meg közben benyomtam még egy kis teát levezetésnek. Ugyanis elhatároztam, ma valami fontosat kicsikarok belőle, lehet az bármi, de jelentős információ legyen. Tervezgetni viszont nem kezdek, az nem az én stílusom. Mikor távozik hátra, egyértelműen megkönnyebbülve, kikérem a számlát, és fizetek. Most jön a "bevetem magam" fél óra.

* * *

Kényelmesen elhelyezkedve dőlök a falnak, majd rágyújtok, s figyelem a füst táncát a sötét éjszakában. De alig jutok a feléig, már nyílik is az ajtó, és őszinte elismerésemre célpontom máris a karjaimba rohan. Igazán nem kellett volna úgy sietni, fut végig a gondolat az agyamon, ragadozómosolyt rajzolva az arcomra.
-Hmm... gyors voltál - jegyzem is meg, magamban eszméletlen jól szórakozva letaglózottságán. Csak nagy sokára nyögi ki a jogos kérdést, mit keresek ott.
- Oh… csak vártam rád. Mint láttad a társaim leléptek, én pedig nem ismerem a környéket és valahogy haza szeretnék jutni mondjuk -  a hazugság olyan könnyedén folyik ki az ajkaim közül, hogy eszébe sem jut tiltakozni. A magabiztos emberek szavát sosem kérdőjelezik meg, könnyebb beletörődni, mint zavartan összeeszkábálni valami érdemleges ellenvetést. Ő is csak bólint, elfogadva sorsát, így együtt indulunk el a puccos teaházból az utca lámpafény és sötétség körbeölelte hullámvasútján. Semleges témákat választottam, a lényeg egyfajta szoktatás volt. Szoktatni kell ahhoz, hogy vagyok, hogy beszélek, és hogy válaszol, mert ez benn nem nagyon működött. Itt kinn sokkal könnyebb eset, bár mernék rá fogadni, hogy amint valami személyesebbet kérdeznék tőle, rögtön leosztana nullával. Pedig nincs abban semmi pláne, ha az embertől megérdeklődik, melyik a kedvenc pozitúrája, és miért, vagy hogy mire gerjed. Bár az abszolút öt perces kérdésem az lenne, hogy csinálta-e már hullával.
De ezekkel a kérdésekkel még ráérünk, mikor már behálóztam. Szinte láttam is magam előtt egyébként is kipirult arcát, ahogy még vörösebb lesz a zavar és a düh csábosan különleges fűszerkeverékétől, szája dacosan lefelé hajlik, s rosszalló hanglejtéssel ejti ki a nevem. Hmm, ha már gondolatban ennyire előre szaladtam, lehet még is csak gond lesz azzal a két hónappal...
Épp valami roppant "izgalmas" témát fejtegettem, magam sem emlékszem, éppen mi volt az, amikor feltűnt, hogy igen sápadt, s erről nem az utcalámpák halvány fénye tehet, inkább a rosszullét. Időm sem volt megkérdezni, hogy jól van-e, már is megtántorodott, én meg, biztos, ami biztos alapon játszottam el a megmentő herceget, és átkaroltam a hóna alatt, nehogy elvágódik itt nekem. Egy pillanatra átsuhant rajtam a gyanú, lehet, hogy két hónap alatt feldobja a talpát, és a vén fasz erre játszott? Na de őrizzük meg a hidegvérünk, ha pillanatnyi rosszullét, még ki is használhatom, ha nem az, akkor meg még kinyírhatom azt a szemetet, miután kihasználtam a mostani alkalmat.
- Üljünk le valahova - adom ki az ellentmondást nem tűrő utasítást. Végül a valahova a legközelebbi pad képében materializálódik. Mellé telepedve hozzásimulva ölelem át, tisztára remeg. Ne merj velem kibaszni, mert roppant rossz néven fogom venni, ha pont te téped ki a kezemből a festészet világába kapott belépőm!
- Hívok egy taxit és hazakísérlek - kotrom elő a telefonom, miközben még mindig dörzsölgetem a hátát. Ilyen problémás egy kölyköt! Igaz a napi program teljesítve, igen fontos dolgot fogok megtudni, mégpedig azt, hogy hol lakik. Holnap meg az első dolgom lesz lecsekkoltatni az egészségügyi állapotát. Míg várom, hogy felvegye a diszpécser, gondolatban a fejem verem a falba, hogy nem nézettem utána sem ennek a srácnak, sem annak a fasznak, mielőtt szignáltam azt a szerződést.
Mire leteszem a mobilt, már annyira elhagyja magát, hogy a vállamra dől magától a feje. Lehet inkább orvost kellett volna hívni rögtön?
- Hé, kitartás haver! - emelem fel a fejét, hogy megvizsgálhassam a szemeit, mennyire tiszták.
- Jól leszek... Csak menjünk haza - suttogja erőtlenül.
- Rendben - bólintok, mi mást tehetnék. Gyűlölöm a betegségeket, a betegeket, és mindent, ami ennyire tönkre tehet egy egyébként vonzó arcot. Remélem, nem fertőző...

* * *

Bágyadtan, de némileg jobb színben bámul kifelé az ablakon, miközben a taxis végig nyomja a dumát. Ilyen szószátyár idiótát kikapni, nem győzőm megőrizni a hidegvérem. Ha egyedül lennék, már rég a fejét verném a kormányba, hogy kussoljon már a kibaszott, kurva életbe! Ki nem szarja le, hogy múltkor melyik híresség hányt a kocsijába? Dühömben annyira szorítom az ajtón levő "fogódzót", hogy már tisztára elfehéredett a kezem, de a mosolyom pompásan sablonos. Mikor megérkezünk, konkrétan hálát adtam az égnek, pedig ez sem nagy szokásom. Ördögien nyugodt szavakkal utasítottam a taxist, hogy itt várjon meg (ezért még számolunk), majd ismét belekarolva a fiúba, kísérem fel az ajtóig.
- Biztos, hogy rendben leszel? - kérdezek még rá, persze nem vagyok ennyire jó fej, csupán önző indokokból aggódom. Drága kiállításom!
Csak bólint, majd kotorászni kezd a kulcsaival, látszik, hogy egyre feszültebb. Csak ekkor kapcsoltam, majd hátat fordítottam. Persze, első számú alapszabály, ha nem egyéjszakás kalandot tervezel, akkor ne erőszakold ki, hogy a másik rögtön az első alkalommal beinvitáljon magához.
- Akkor hát, viszlát és jobbulást Ishigami - intek, majd mielőtt bármit is kérdezhetne, hozzáfűzöm: - Az egyenruhádhoz tartozó bilétáról - mármint onnan tudom a nevét, de bíztam benne, annyira nem tompa, hogy ne fogja fel a célzást, majd beszálltam a taxiba, és elhajtattam. Nem hagytam magamból hátra semmit, se nevet, se telefonszámot, semmit.

* * *

- Mindent átnéztem, biztosíthatlak, semmi nyoma annak, hogy bármi probléma lenne az egészségével - közli velem a tényeket Kazeki. Igen hasznos kapcsolatot ápoltunk még mindig, én szolgálok neki néha pár szaftos sztorival, ő cserébe bárkit lenyomoztat nekem. Hasznos lehet egy újságíró ex-szerető. A kifejezés ugyan túlzás, de megérte azt az éjszakát Kobéban. Ropogós, finom, szűz husika. Igaz, ez az egy dolog volt benne vonzó, bennem meg talán az a sztori, amivel végre befutott.
- Akkor mi volt olyan fontos, hogy mindenképp személyesen akartad elmondani? - szegeztem neki "kedves" stílusom.
- Csak meg akartam hívatni magam ebédre - feleli könnyedén, de rögtön visszakozik, ahogy rám pillant. Megjegyezhetné már, hogy rosszul tűröm a poénjait. - Vicceltem. Figyelj, Haruka, nem tudom, mik a terveid ezzel a sráccal, de vonzza a bajt maga körül.
Szemöldököm kérdőn kúszik fel, mire egy csinos kis aktát dob elém, amit érdeklődve lapozok fel.
- Ennyi rendőrségi ügyben felbukkanni... felettébb gyanús. Ha babonás lennék, azt állítanám, vonzza a bajt. Jobb, ha vigyázol magadra, mert lehet, van egy perverzen beteges védőangyala, aki trükkösen takarít el mellőle mindenkit.
- Csalánba nem csap a ménkő, másrészt meg nem hiszek az ilyesmikben. Azután végkép nem, hogy milyen környékeken fordul meg. Nagy ez a város, sok benne a szemét, a sors pedig szeret szívózni - kommentálom az információkat. Engem csupán egy dolog érdekelt, és az világosan kitűnt a papírokból. Jelenleg nincs a közelében senki, akit el kellene tüntetnem a képből. Viszont továbbra is megmaradt a kérdés: milyen furmányság áll a háttérben?

* * *

Hokusai hadművelet: első lépés.
Ezt a kevésbé hangzatos, de célnak megfelelő fedőnevet adtam a mai akciómnak. Hokusai, mert a kedvenc festőm, imádom az ukijonyomatait, a hadművelet meg nem szorul magyarázatra. Pontosan egy hét telt el a múltkori találkozásunk óta. Gondosan előrébb hozattam minden melót, amit elvállaltam, illetve lemondtam, amit nem tudtam eltolni hét héttel későbbre. Ez a hét hét csak és kizárólag a Hokusai hadműveletre van fenntartva.
A fejemben már összeálltak azok a sarokpontok, amiken nem fogok változtatni, de a legtöbb dolog képlékeny volt, mint amilyenek ezek a helyzetek lenni szoktak. Nem fixáltam le előre minden lépést, csak körvonalaztam a fejemben, s ennek keretében ülök ma itt a lépcsőn, a háza előtt, egy kisebb zacskót választva társnak. Hamarosan megérkezik a munkából, és roppant kíváncsi leszek, milyen fejet vág majd hozzám. Igaz, most egyszerű, teljesen hétköznapi öltözéket választottam - meg is lepődtem, hogy ilyenem is van, biztos, már akkor is célzottan vásároltam valamire - ma nem akartam kitűnni, hogy hihető is legyen az indokom. Ha nem vagy olyan gyors, hogy elkaphasd a zsákmányt, rá kell venned, hogy bízzon benned, és önként sétáljon a torkodba. Türelmes vadászként szívtam bele a cigimbe, amikor felbukkant végre. Nyugodt arccal, elbambulva közeledett a ház felé, így volt időm felállni és eldobni a cigim. Mikor felpillantott elmélázásából, talán hogy megcsodálhassa édes otthonát, meglepődés ült ki az arcára.
- Már azt hittem, nem érsz haza - vettem elő egyik legelbűvölőbben ártatlan mosolyom, majd felemelem a zacskót, amit hoztam. - Gondoltam, vacsorázhatnánk együtt.
A beálló csendre is számítottam, hiszen első körben is igen nehezen reagálta le rámenősségem, ez pedig ha lehet, egy fokkal megfejelte amazt.
- Nem muszáj behívni, itt kinn is elfogyaszthatjuk - számító dögként szomorúbbra vettem hangom árnyalatát, és lejjebb eresztettem a szatyrot, mint amikor az emberek lelkesedésük vesztik, mert úgy érzik, mégsem volt olyan jó ötlet, amit kitaláltak. Így olyan szánandóak lesznek, hogy általában megsajnálják őket. Ezt megfejeltem újabb rövidke monológommal. - Bocsáss meg, talán nem volt jó ötlet, csak olyan egyedül éreztem magam, és jó lett volna olyasvalakivel beszélni, aki nem ismer, s aki mellett emiatt nyugodtan lehetek egy kicsit önmagam.
- Maradj nyugodtan... - búgja halkan, mire megeresztek egy hálás mosolyt, és letelepedek, vissza előző helyemre, ő távolságtartóan ül mellém, s csöndben fogadja el a kis tálkát, amiben egy kis hazai gyorskaja várakozik arra, hogy bevégezhesse rövid földi pályafutását.
- Itadakimasu! - fogok hozzá a sajátomnak, hogy aztán ismét semleges témák felé tereljem a szót. Nem maradtam sokáig, fél óra múlva röpke köszönetmondás után sétálva indultam bele az éjszakába, magára hagyva gondolataival. Emésszen csak, a java úgyis most jön.

* * *

Hokusai hadművelet: második lépés.
Ennek a manővernek az előkészítése hosszadalmas tárgyalásokat igényelt, s csak hatalmas és viharos harcok után sikerült elintéznem. Harcolnom kellett a menedzseremmel, a megbízóimmal és az új ideiglenes főnökömmel. Reggel meg magammal, hogy kiimádkozzam magam az ágyból. Elszántságom nem lett volna ekkora, ha nem régi álmom lett volna a tét, így viszont előre is kárpótolva éreztem magam a rengeteg viszontagságért.
Ahogy kiszálltam a taxiból, az arcomat megcsapta a hűvös, számomra kifejezetten hajnali levegő, majd azon nyomban be is léptem az ismerős irodába. Minden úgy zajlott, ahogy megbeszéltük. A főnök már jó előre bejött, és kedélyesen elbeszélgettük azt az időt amíg mindenki felvette a munkát - hogyne tettük volna, hírnevem vonzani fogja a vendégeket, és ráadásul csupán a borravalómért dolgoztam - , majd kiléptünk a teázó térbe. Tudtam, hogy ma ő is be van osztva. Már előre vártam a reakcióit. A teázó főnöke rövid utasítással összecsődített mindenkit, majd rám bökött: - Mától kezdve ő is itt dolgozik, bánjatok vele rendesen! Ishigami - eszméletlen jól játszotta, hogy csak úgy találomra bökött a fiúra, őt tekintve a bagázsból a legalkalmasabbnak a feladatra. - rád bízom a betanítását!
Ekkor léptem én elő, és kellemes benyomást keltve intettem mindenki felé, miközben apró fejhajtással bemutatkoztam: - Örvendek, Shizumu Haruka vagyok.


1. <<2.oldal>> 3. 4.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).