- Hát… én… még a nevedet sem tudom… – mondja halkan.
- Persze, ne haragudj… Jeremy vagyok. – kezet nyújtok neki, mire ő nevetve ráz velem kezet.
- Semmi gond. Engem Derylnek hívnak. – ő is bemutatkozik. – Szóval, a... a barátod is jön majd? – kérdi, de látszik rajta, hogy zavarban van.
- Nem, mi nemrég szakítottunk. – mondom és közben fejemet ingatom. Ő csak meglepette pislog rám.
- Tényleg? Pedig úgy néztetek ki, mint akik jól megvannak. – mondja egy kicsit elgondolkozva.
- Elmúlt a varázs, ha érted, mire gondolok. De így mindkettőnknek jobb. – magyarázom.
- Azt hiszem, értem, mire gondolsz. Rájöttél, hogy már nem szereted, igaz? – kérdi, mire én csak bólintok.
- Pontosan.
- Tudom, milyen, az előző barátnőmnél pont így volt a dolog. Jól kijöttünk, de aztán rádöbbenten, hogy nem szeretem. Egy haverral pedig nem lehet párkapcsolatban élni. – megvonja a vállát.
- Vagy úgy. Na de mindegy is, hagyjuk a múltat. Akkor? Eljössz? – kérdem, mire ő csak széles mosollyal bólint.
- Persze, mi rossz sülhet ki belőle? Amúgy is rám fér a kikapcsolódás. – mondja kicsit talán túl könnyedén beleegyezve.
- Szuper. Nemsokára úgyis végzek, ha gondolod, akkor mehetünk ketten. – mondom, mire ő csak bólint.
- Rendben, akkor megvárlak.
Jókedvűen ücsörög a helyén, pedig tudja, hogy még legalább két óra mire végzek a munkába. Jó néhány kávét megiszik még, amit én viszek ki neki. Ha épp van pár percem, akkor leülök és beszélgetünk. Mindenféle témát érintünk, amire csak rá terelődik a beszélgetés.
Jó fej és kedves srác, egész aranyos. Néha zavarba jön egy-egy témától és olyankor kicsit lassabban kezd el beszélni és el is pirul. És a hajával kezd el játszadozni. De sajnos az ilyen villám beszélgetésnek hamar vége szakad és menni kell dolgozni. Végül lejár a munkaidőm és végzek mára.
- Kana-chan. Én végeztem mára! – mondom mosolyogva és megölelem.
- Rendben, de holnap ne késs! Attól, hogy bulizni mész, még nem szabad elkésned! És kérlek, ne hitegesd azt a fiúkát! – mondja, miközben megveregeti a hátam.
- Ugyan már. Hisz ismersz! Én olyan soha nem tennék! Max csak egy éjszakára. – mondom és átölelem a derekát.
- Javíthatatlan vagy! – mondja nevetve és vállon bokszol.
- Én? – kérdezem ártatlanul.
- Menj, te pasik csábítója!
- Rendben. Szia. – mondom, és egy puszit adok a homlokára.
Mikor elindulunk, kiderül, hogy nem is lakunk olyan messze egymástól. Még szerencse, hogy Tom elég messze lakik ettől a környéktől. És az is szerencse, hogy a buli nincs olyan messze az én házamtól, max 15 percnyi sétára. Na és az is mázli, hogy a szüleim nem lesznek most otthon 3 napig, mivel elmennek egy kicsit pihenni.
Hozzám fele menet útközbe esik az ő lakása is. Felmegyünk hozzá, hogy lezuhanyozzon és átöltözzön. Ahogy felérünk, szívélyes és kedves. Egyből a konyhába indulna, hogy enni, vagy inni adjon, de én csak betessékelem a fürdőbe, különben sohasem fogunk a buliba érni.
Mikor lejön, nagyon szexin néz ki. Egy testhezálló bőrnadrág van rajta és egy fekete, v nyakú, szintén testhez simuló pólót vesz fel. Majd meg kell védenem, hogy nehogy megkörnyékezzék az ismerőseim. Még a végén elcsábítják előlem. És az nem lenne túl jó. Hisz én akarom őt az ágyamba csábítani pár éjszakára. Egyelőre nem akarok komoly kapcsolatot, csak egy-két éjszakásat.
Hozzám is elmegyünk és én is lezuhanyozom és átöltözöm. Én hasonlóan színes cuccokat veszek fel. Aztán tőlünk is eljövünk, és elindulunk a buliba.
- Tudod, olyan vagy, mint egy szivárvány ebben a szürkeségben. – jegyzi meg elgondolkozva az utcán.
- Hát, szeretek kitűnni a tömegből. – ismerem be, nevetve.
- Talán nekem is ezt kéne tennem. – gondolkodik el.
Pár perccel utána, meg érkezünk a buliba, ahol mindkettőnk kezébe egyből egy pohár sört nyomnak. Bemutatom pár srácnak. A buliban hangos, rock zene szól, vagyis sokkal inkább dübörög a hangfalakból. Jó párat elhelyeztek a házban.
Persze mást is iszunk, mint sör. Jó pár kört legurítunk Daryl-lel, és a bandával. Önmagunkból kikelve bulizunk és táncolunk, majd hajnalban indulunk hazafelé, tök részegen tántorogva, és nevetgélve.
Én is szét vagyok csúszva egy kicsit, de közel sem annyira, mint Daryl. Túlságosan is sokat ivott. Ha én nem lennék és egyedül jött volna a buliba, akkor szerintem már rég az ágyba vitte volna valaki.
- Héj, Deryl, nem ittál te kicsit sokat? – kérdem nevetve. És átkarolom a derekát, hogy ne essen el. Ő pedig kuncogva dől neki a mellkasomnak.
- De... attól tartok... de teszek rá! Akkor is jó buli volt! – mondja hangosan, majd röhögő görcsöt kap.
- Tudod mit? Ma nálam alszol, ilyen részegen nem engedlek haza. – mondom nevetve. Talán most majd az ágyamba csábítom.
- Okééé! De várj már, annyira meleg van... – áll meg, és teljes mértékben koordinálatlanul kezdi el levetni a pólóját.
- Héj, ez nem a legjobb hely ahhoz, hogy levetkőzz! – próbálom lefogni kezeit, de ő csak durcásan csücsörítve néz rám.
- De hát melegem van! – nagyon nagy erővel próbál meggyőzni. De hát az én sármom az ellenállhatatlan.
- Csak még egy kicsit bírd ki, aztán felőlem pucérra is vetkőzhetsz...
- Okkééé... – mondja megadóan.
Neki dől ismét a mellkasomnak és engedi, hogy vonszoljam őt. Az egész utat végig nevetjük és röhögjük. A legapróbb dolgon is képesek vagyunk most röhögni. Nem tudom mennyi idő telik el, de hamar hazaérünk. Jó pár perc szerencsétlenkedés után kinyitom az ajtót és bemegyünk. Annyi lelkierőm még van, hogy bezárjam.
- Most már levetkőzhetsz. – mondom nevetve és levágódom a kanapára.
- Rendben.
Mondja röhögve és elkezdi levetni a pólóját. Nem nagyon tudja, csak szerencsétlenkedik. Felállok, és nagymacska módjára indulok el, mint aki vadászni indul. Elindulok felé és odaérve hozzá, átölelem a derekát.
- Várj, segítek.
Mondom vágytól fűtött hangon és egyik kezem becsúszik a pólója alá, és végig simítok a mellkasán. Másik kezemmel kiveszem hajából a hajgumit és a kezemre húzom. Lassan elindulok a szobám felé, miközben végig a szemébe nézek. Beérve a szobába, becsukom az ajtót, és megcsókolom.
Lágyan és finoman. A pólója alatt lévő kezem most feljebb kúszik és az egyik mellbimbóját veszem a két ujjam közé, és csavargatni kezdem. Belenyög a csókba. Elindulok lassan, hogy az ágyra feküdjünk le. De ágy helyett, a falnak ütközünk. Neki nyomom a falnak és most mindkét kezem lecsúszik a fenekére, melybe belemarkolok. Kezeim lejjebb csúsznak a combjaira és felhúzom őket a derekamhoz. Ő átkarolja lábaival a derekamat.
Egyik kezemmel feneke alá nyúlok és megtartom, míg másik kezemmel az egyik combját markolom meg és eljövök a faltól. A csókot nem szakítom meg, és úgy közelítek az ágy felé. Megint irányt tévesztek, és most az ajtónál kötünk ki. Neki döntöm és egyik kezemmel a feje fölé rakom a kezeit. Majd mindkét kezemmel elkezdem levetni a pólóját. Miután levettem, egyszerűen hátra dobom és most mindkét kezem a derekára csúszik.
Folyamatosan csókolom. A csók egyre hevesebb szintre emelkedik, egyre tüzesebb szintre. Enyhén beleharapok a szájába, majd letérek a nyakára. Azt kezdem el csókolgatni, finoman harapdálni, szívogatni. Pár perc után a pirosló bőrfelületet otthagyom, és ismét megcsókolom. Egyik kezemmel átkarolom a derekát, ezáltal arra kényszerítem, hogy hozzám simuljon. De ez így nem jó!
Mindkét kezemmel elengedem, és leveszem a pólómat, amit a földre dobok. Ismét megfogom a derekát az egyik kezemmel, és ismét arra kényszerítem, hogy hozzám simuljon. Másik kezemmel a feneke alá nyúlok, és ismét megpróbálkozom megtalálni az ágyat. Meg is találom.
Miután ráfekszünk az ágyra, az egyik kezemmel végig simítok a combján, majd ott hagyom a kezem. Másik kezemmel az arcát simítom meg, miközben ismét egy magasabb szintre emelkedik a csókunk.
Szerkesztve Nanami Hyuugachi által @ 2012. 07. 27. 14:25:55
- Nem esett bajom. Neked sem?- kérdi, miközben lassan felülünk a földön.
- Nekem se. Meg kell fognom azt a papagájt, mielőtt...
- Erről beszélsz?- kérdi a másik srác. Agyam eldobom, lehetetlen, hogy a fenébe csinálhatta ezt...? Houdini békésen ül a karján és tollászkodik.
- Igen! Hogy sikerült elkapnod?- kérdem döbbenten, mikozben felpattanok a földről.
- Egyszerűen csak megálltam és hívtam.- mondja a srác vállat vonva.
- Mennünk kéne, hisz én most az ebédszünetemben vagyok itt!- kászálódik fel szerencsétlen áldozatom is, mire a másik srác mellé lép és... és...
Csókot ad az ajkaira.
Jézusom... vörösödve kapom el róluk a tekintetem. Ezek szerint ők egy pár...?
- Ne légy durcás.
- Jó, de siessünk!
Én még mindig kicsit zavarban visszateszem Houdinit a kalitkájába.
- Akkor fizetnénk.- mondják, majd rendezik a számlát a kutyusra és távoznak.
Én pedig csak elpirulva nézek utánuk.
Nekem eddig csak nőkkel volt kapcsolatom, de... az a jelenet elég furcsa hatással volt rám. Nem tudom, mit gondoljak.
Végül pár óra múlva úgy döntök, hogy ebédre bezárom a boltot. Egy kis szünet nekem is kijár.
Beülök hát az egyik közeli kávézóba, azonban ott is hatalmas meglepetés ér...
A srác reggelről, aki annyira feltűnően öltözködött, itt pincérkedik. Nahát, ki hitte volna... különös véletlenek vannak.
Végül csak vállat vonva intek neki.
- Szia! Mit hozhatok?- kérdi egy kedves mosollyal.
- Szia! Hát te itt dolgozol? Nem is tudtam! Egyébként egy jó kis kávét kérnék szépen kevés cukorral és sok tejjel.- mondom mosolyogva. Nem is láttam itt eddig, pedig néhányszor már mgfordultam ezen a hangulatos helyen.
- Rendben van, máris hozom.- mondja, majd elsiet és pár perc múlva meg is kapom a kért koffeinadagomat. Jól esik a kávé, a kesernyés íz kiűzi az álmot a szememből.
Végül sóhajtva visszamegyek dolgozni. Nincs mese, a boltot vinni kell tovább. Amúgy sem hagyhatom egyedül túl hosszú ideig az állatokat.
A forgalom nem túl nagy, viszonylag csendes napnak nézek elébe.
Aztán este a kiskutyusokat szépen visszapakolom hátra, a kis elkerített játszóterükre, a kiscicákat szintén egy másik helyre, majd mindegyik állatnak dok enni, végül bezárom a boltot. A mai napnak is vége.
Visszamegyek a kávézóba, rendelek magamnak egy szendvicset meg egy üdítőt, és élvezem a békés perceimet.
Aztán hirtelen lehuppan elém egy két lábon járó szivárvány.
- Szia! Hát te? Megint itt?- kérdi vidám mosollyal. Nahát, most mintha boldogabb lenne, mint délben. Vajon mi történhetett, amiért ennyire jó kedvű?
- Szia. Igen, mivel mára végeztem. És te?- érdeklődöm udvariasan.
- Én még nem. Van egy pár órám még. Pontosabban este hétig dolgozom itt. Utána vagyok csak szabad.
- Huhh, és mikor kezdtél reggel?
- Hétkor. De egyáltalán nem hosszú, hisz mindig akad egy-két olyan ember, aki nem épp hétköznapi. Meg hát az ismerősök is beugranak néha. Tényleg! El is felejtettem megkérdezni! Ma lesz egy házibuli, amit az egyik barátomnak szervezünk, mivel ma van a szülinapja. Nincs kedved eljönni?- kérdi kedves mosollyal, én pedig csak megszeppenten pislogok rá.
- Hát… én… még a nevedet sem tudom…- nyögöm halkan, mire zavartan kap észbe.
- Persze, ne haragudj… Jeremy vagyok.- nyújt kezet, mire nevetve fogadom el a baráti jobbot s rázom meg.
- Semmi gond. Engem Derylnek hívnak.- mutatkozom be én is. - Szóval, a... a barátod is jön majd?- kérdem, zavartan elpirulva, még mindig kényesen érint a dolog, de kezdem túltenni magam rajta.
- Nem, mi nemrég szakítottunk.- mondja a fejét ingatva, én pedig meglepetten pislogok rá.
- Tényleg? Pedig úgy néztetek ki, mint akik jól megvannak.- mondom, visszaemlékezve a közös kirándulásukra a boltba. Akkor mintha egész jól kijöttek volna.
- Elmúlt a varázs, ha érted, mire gondolok. De így mindkettőnknek jobb.- magyarázza, én pedig elgondolkodva kortyolok bele az üdítőmbe.
- Azt hiszem, értem, mire gondolsz. Rájöttél, hogy már nem szereted, igaz?- kérdem, és mintha meglepné, amit mondtam, bólint.
- Pontosan.
- Tudom, milyen, az előző barátnőmnél pont így volt a dolog. Jól kijöttünk, de aztán rádöbbenten, hogy nem szeretem. Egy haverral pedig nem lehet párkapcsolatban élni.- vonom meg a vállam. Emlékszem, Sarah egy nagyon kedves lány volt. Az elején dúlt még a szerelem, de aztán a kapcsolatunk kezdett ellaposodni. Utána már majdnem úgy éreztem, hogy az egyik haverommal lakom egy fedél alatt. Az pedig... furcsává vált. Úgyhogy szétváltak az útjaink.
- Vagy úgy. Na de mindegy is, hagyjuk a múltat. Akkor? Eljössz?- kérdi, én pedig széles vigyorral bólintok.
- Persze, mi rossz sülhet ki belőle? Amúgy is rám fér a kikapcsolódás.- mondom könnyedén, Jeremy pedig jókedvűen felnevet.
- Szuper. Nemsokára úgyis végzek, ha gondolod, akkor mehetünk ketten.- ajánlja fel, én pedig bólintok.
- Rendben, akkor megvárlak.
Így hát jókedvűen elücsörgök, megiszok méh néhány kávét. De Jeremy nagyon rendes, pár percre, ha épp nincs nagy forgalom, leül mellém és beszélgetünk. Egész rendes srác, jófej. Szimpatikus. És azt hiszem, ő is kedvel engem, legalábbis ha nem így lenne, valószínűleg nem keresné a társaságom. Talán ez egy szép barátság kezdete lesz, ki tudja.
Aztán, ahogy lejár a munkaideje, együtt kerekedünk fel. Megkérdi, merre lakom, és szerencsénk van, mert pont útba esik az ő lakása felé menet. Nocsak, nem is lakunk egymástól olyan messze.
Felhívom magamhoz, amíg átöltözöm meg lezuhanyzom.
- Érezd otthon magad. Nem túl nagy hely, de nekem megteszi.- vezetem be a nappaliba.
- Ne szerénykedj, pofás kis lakás ez.- pillant körbe.
- Kösz.- biccentek. - Kérsz valamit inni vagy enni?- indulok a konyhába, de mielőtt bármit is tehetnék, leállít, és betessékel a fürdőbe. Hát igen, máskülönben sosem készülnék el, de nekem mindig a vendég kényelme az első. Veszek egy gyors zuhanyt, majd felkapok magamra pár könnyed cuccot, a hajamat is összefogom. Ezúttal kicsit vadabb szerelés mellett döntöttem. Egy testhezálló bőrnadrágot meg egy fekete, szintén testhez simuló pólót vettem fel, v nyakkal.
- Mehetünk is.- állítok ki, és nem tudom nem figyelmen kívül hagyni azt a kutató pillantást, amivel végigmér.
Hozzá is elugrunk, ő pedig hasonló színes cuccokat vesz magára.
- Tudod, olyan vagy, mint egy szivárvány ebben a szürkeségben.- jegyzem meg aztán, már az utcán sétálva.
- Hát, szeretek kitűnni a tömegből.- nevet fel jókedvűen.
- Talán nekem is ezt kéne tennem.- gondolkodom el, bár, én ahhoz talán túl átlagos vagyok.
Majd megérkezünk a buliba, ahol mindenki jókedvvel fogad minket. Jeremy bemutat pár jópofa srácnak. Hangos, dübörgő rock zene szól, mindenki alkoholmámorban, és szinte azonnal az én kezembe is egy sört nyomnak. A hangulat pedig annyira magával ragad, hogy én is a részévé leszek, legurítok pár sört, magamból kikelve táncolok és tombolok. Aztán hajnalban részegen tántorgunk ki a házból.
Jeremy is kicsit szét van csúszva, de közelről sem annyira, mint én. Talán túlzásba vittem...
- Héj, Deryl, nem ittál te kicsit sokat?- kérdi nevetve, a derekamat átkarolva, én pedig kuncogva nekidőlök.
- De... attól tartok... de teszek rá! Akkor is jó buli volt!- rikkantom, majd röhögőgörcsbe fullad a felkiáltás... azt hiszem, nem tudnék talpon maradni, ha Jeremy nem tartana...
- Tudod mit? Ma nálam alszol, ilyen részegen nem engedlek haza.- szögezi le, de felőlem akár itt is hagyhatna az árokban, annak is ugyanígy örülnék...
- Okééé! De várj már, annyira meleg van...- torpanok meg, majd koordinálatlanul az ingemet kezdem gombolni.
- Héj, ez nem a legjobb hely ahhoz, hogy levetkőzz!- fogja le a kezeimet, de durcásan csücsörítve pillantok fel rá.
- De hát melegem van!- erősködök, de hiába, erősebb nálam.
- Csak még egy kicsit bírd ki, aztán felőlem pucérra is vetkőzhetsz...- győzköd, én pedig megadóan dőlök újra neki és engedem, hogy tovább vonszoljon az utcán.
Karakter: Jeremy Engerrand Megjegyzés: ~Állatos fiúnak~
- Jeremy! Téged keresnek! – kiált hátra, az öltözőbe, a kollégám, Kana-chan.
- Pillanat! – kiáltok vissza, és megfogva a keresett dobozt, már megyek is. Azt lerakom a konyhába, hogy amikor visszajövök, akkor tudjak pakolni, majd visszamegyek a pulthoz. A párom vár ott, aki rögtön a nyakamba ugrik.
- Szia Jeremy! – köszön és megcsókol. Visszacsókolok bár, de Kana-chanra nézek, aki csak elmosolyodik. Elválunk, majd ő szólal meg. – Arra gondoltam, mivel már egy hónapja együtt vagyunk, vehetnénk egy kis kutyust. Jó ötlet nem? – kérdezi nevetve.
- Ne haragudj, de most mennem kell! A vendégek az elsők. Útközben tudunk beszélni, de így, megállva nem hiszem. – mondom neki, és megyek is az asztalhoz, ahol intettek.
****
Az utcán sétálunk egy kisállat kereskedés felé. Mikor belépünk, az állatok hangjától zeng az egész bolt. Emberi lényt nem nagyon látok. Az ajtóban elválunk, hogy ő keres egy kiskutyát, míg én keresek egy eladót. Én pár kör bóklászás és bámészkodás után megtalálom az eladót, egy zsák kutyatápon aludni fejhallgatóval. Pár perc után párom is visszajön egy aranyos kis kutyussal. Egymásra nézünk, és ugyanaz az ötletünk támad. Én adom a napszemüveget, ő meg a sapkát. Az egész „akciót” ő vezeti. Rárakja a fiú hasára, aki egy kis idő múlva kiabálva leesik a tápról. Párom felveszi a kutyust, és a sapkát megtartja, míg a napszemüveget visszaadja nekem.
- Bo… bocsánat… én csak elszundítottam egy kicsit… és… aztán… őőő… - próbál valami értelmeset kinyögni, de mivel nem megy, így csak befogja a száját és leporolja a ruháit.
- Semmi baj, öcskös. Én kérek elnézést, amiért megtréfáltalak. – nevet fel párom, akinél a kutyus is van. Zavartan felnevet.
- Igen. Kutyát szeretnénk venni. – mondom én, mire érdeklődve fordítja felém a fejét.
Vagy két percig méreget, de közben én sem vagyok rest. Én is kendőzetlenül nézem végig. Párom többször oldalba bök, de nem nagyon figyelek oda. Engem a torka köszörülése térít magához. A kis srác is magához tér.
- Öhm… igen… szóval… kutyát szeretnének venni… értem… - motyogja zavartan, de azért egy kedves kis mosolyt is küld felék. – Amint látom, már választottak is, igaz? – kérdi, és fejével a kutyulira böknek.
- Igen, nagyon megtetszett a kispajtás. – feleli párom, megsimogatva a kutya fejét. - Remek! Szóval, ez lesz az első kutyája, vagy…
- Mókuci, hagyd azokat a fajankókat és inkább gyere anyucihoz! Tudom, hogy te is ezt szeretnéd! – rikkantja el magát valami, de nem tudjuk, hogy mi az.
Pontosabban, csak mi ketten nem, viszont az eladó már mosolyog is. Össze-vissza próbálunk utána nézni a hang irányának, de ez nem sikerül. Sokszor elnézünk mindenfele, de reménytelennek tűnik a helyzet, míg meg nem pillantom az egyik sarokban a ketrecet, ahonnan egy hófehér arapapagáj kandikál ki. Viszont mikor meglátom, abban a pillanatban szólal meg ő is.
- Elnézést, ez csak Houdini, az arapapagájunk. – próbál mentegetőzni, de inkább hagyja és visszasiet a pulthoz, ahonnan elővesz pár diót.
- Beszédes egy madár… - jegyzi meg a párom.
- Nos, igen, ráadásul ma feltűnően mókás kedvében van. – elneveti magát, majd oda adja neki a diókat. Mohón kezdi ropogtatni.
- És miért pont Houdininek hívják? – teszem fel a kérdést.
- Mert egy igazi szabaduló művész a drága. – felnevet, de abban a pillanatban, megtörténik a baj.
A madár, kitárja szárnyait, és csapkodni kezd. A ketrecet leveri a földre, és onnan már könnyen ki tud szabadulni. Vadul csapkod. Szegény sráchoz vágja az egyik diót. Felszáll és körözni kezd el, a plafon alatt egy picivel.
- Úristen! Nem engedhetjük ki! – sikít fel, és elkezdi kergetni.
Végigkergeti az egész bolton. Az akváriumok között szépen ingázik, sőt, még a terráriumok között is. Semmit nem ver le, semmit nem borít le. Eléggé vicces, azonban egy kicsit sajnálom is. Nem messze tőlem a magasba ugrik, de végül nekem jön és a földre kerülünk. Mért is ne, én vagyok alul?!!
- Úristen, jól van? Nem esett baja? Megütötte magát? Annyira sajnálom!!! – próbál mentegetőzni, majd rápillantok. Egész helyes ebből a szögből.
- Nem esett bajom. Neked sem? – kérdezem, miközben felülünk.
- Nekem se. Meg kell fognom azt a papagájt, mielőtt…
- Erről beszélsz? – kérdezi párom a karján ülő papagájról.
- Igen! Hogy sikerült elkapnod? – pattan fel.
- Egyszerűen csak megálltam és hívtam. – mondja értetlenül párom. Én is felállok eddigi ülő pozíciómból.
- Mennünk kéne, hisz én most az ebédszünetemben vagyok itt! – mondom durcis hangon, mire a párom odajön hozzám, és egy csókot nyom az ajkamra.
- Ne légy durcás.
- Jó, de siessünk! – mondom. Ő visszaadja a boltosnak a papagájt, majd felveszi a kutyust.
- Akkor fizetnénk is. – mondja, majd miután fizettünk, távozunk.
Ő haza megy az új családtaggal, míg én visszasietek, dolgozni. Visszaveszem a kötényt, majd állok be dolgozni. Nem kell sok idő és jön a déli csúcsforgalom. Ilyenkor egy levegővételnyi időnk sincs. Több régi, visszatérő arcot is felfedezek, na meg az állatos fiút is. Kit?? Ő mit keres itt? Odamegyek, mivel int.
- Szia! Mit hozhatok? – kérdezem mosolyogva.
- Szia! Hát te itt dolgozol? Nem is tudtam! Egyébként egy jó kis kávét kérnék szépen kevés cukorral, és sok tejjel.
- Rendben van, máris hozom. – mondom mosolyogva, majd elsietek, és már csinálom is a felvett rendeléseket.
Az egyik asztalhoz két tejes kávé cukor nélkül, a másikhoz két feketekávé, a harmadikhoz ilyen kávé, a negyedikhez amolyan kávé. Nem is tudom, hogy vagyok képes megjegyezni ennyi féle kávé nevet. Mindegyikhez kiviszem a rendelést, majd ahhoz a bizonyos sráchoz is. Pár óra alatt csökken a forgalom, és néha le lehet ülni egy kicsit, hogy ne fulladjon meg az ember. Én is így teszek, majd Kana-chan jön oda hozzám. Ő egy 19 éves japán lány, aki nem rég jött az országba tanulni, de hétvégente, ünnepnapokon, és olyankor, amikor hétköznap ráér, itt dolgozik a kávéházban. Nagyon jól tud angolul, így könnyen tudunk beszélgetni.
- Mi a baj? – kérdezi és leül mellém.
- Semmi. – felelem és felállok. Most semmi kedvem nincs igazából beszélgetni. Fáradt vagyok és nyűgös. Na meg persze nem szeretnék találkozni Tom-mal sem. A kapcsolatunk kezdete óta ez az első. Már lassan egy éve vagyunk együtt, de valahogy maguntam őt.
- Látom, hogy van valami! Talán Tom-mal van valami gond? Nem mond igazat, vagy te nem mondasz neki igazat? – faggatózik tovább.
- Azt hiszem, már nem vagyok belé szerelmes. Már egyáltalán nem vonzódom iránta. – ismerem be.
- Talán szakítanod kéne vele. Vagy megbeszélni a dolgokat!
- Szerintem az elsőt fogom választani. Még szerencse, hogy nem költöztünk össze. Igaz, már tervben volt, de nem fog összejönni. Tartanád addig a frontot, míg beszélek vele telefonon? – kérdezem, mire csak mosolyogva bólint egyet. – Köszi. – mondom, és hátra megyek.
Ott felhívom őt, és beszélek vele. Tudom nem szép, hogy telefonba szakítok vele, de nem akarom, hogy visszasírja magát. Ismerem annyira, hogy ha személyesen mondanám meg neki, akkor biztos vagyok benne, hogy addig bőgne, míg visszafogadom. Viszont így nincs esély erre a lehetőségre. Boldog mosollyal a képemen megyek vissza dolgozni. Most is megpillantom az állatos srácot. Odamegyek hozzá, és lehuppanok elé.
- Szia! Hát te? Megint itt? – kérdezem mosolyogva.
- Szia. Igen, mivel mára végeztem. És te? – kérdezi.
- Én még nem. Van egy pár órám még. Pontosabban este hétig dolgozom itt. Utána vagyok csak szabad.
- Huhh, és mikor kezdtél reggel?
- Hétkor. De egyáltalán nem hosszú, hisz mindig akad egy két olyan ember, aki nem épp hétköznapi. Meg hát az ismerősök is beugranak néha. Tényleg! El is felejtettem megkérdezni! Ma lesz egy házi buli, amit az egyik barátomnak szervezünk, mivel ma van a szülinapja. Nincs kedved eljönni? – kérdezem meg mosolyogva.
Egy újabb nyugodt, nagyszerű nap… ennél jobb nem is lehetne… a Nap süt, a madarak csicseregnek, egy vendég sincs a boltban… ez maga a mennyország!
Ásítva nyújtózkodom egyet, hogy kiűzzem a fáradtságot tagjaimból, de csak nem akar sikerülni. Sőt, csak még álmosabb leszek…
De hát miért is ne…? Már órák óta nem jött be senki, és már biztosan nem is fog… talán nem lesz baj, ha szundítok egyet…
Körbepillantok. Az állatok kaptak enni. A hörcsögök összegömbölyödve szunyókálnak, a halak békésen úszkálnak az akváriumban, a kiscicák bundájukat tisztogatják, a kutyusok békésen kergetőznek, még Houdini, a beszélő arapapagáj is ásítozik.
- Tündibündi, hozz nekem diócskát!- rikkantja el magát magas, női hangon, én pedig elmosolyodom. Előzőleg egy szőke cicababa volt a gazdája, de aztán megunta szegénykémet, így került hozzánk. Onnan tanult meg így beszélni.
- Máris, Houdini.- nevetek, majd a pult alól előmatatok pár diót. A papagájnak adom, ő pedig felvihog magas, női hangon. Általában aranyos, de napi 8 órában már nagyon idegesítő tud lenni…
-Köszcsi, puszcsi!- rikkantja, én pedig felsóhajtok. Na jó, nekem ebből elég… nem érdekel, a főnök most úgy sincs bent, én most aludni fogok.
Felteszem a fejhallgatómat, beállítok valami kellemes klasszikus zenét, és elheveredek egy zsáknyi, 20 kilós kutyatápon. Tisztára, mint egy babzsák fotel… hehe…
És pillanatokon belül alszok is… üdv, édes álom… viszlát, ó kegyetlen világ…! Zzzzzzzzzzzz…
***
Furcsa érzés hatol át az álom jótékony világán… halványan érzékelem… mintha valami csiklandozná az arcom…
Valami meleg… és nedves…
Mikor kinyitom a szemeimet, egy lihegő, szőrös akármicsodával találom szembe magam, amin napszemüveg és valami furcsa sapka van… mi a…
Felvakkant.
Én meg halálra rémülök.
Rémülten felkiáltva pattanok fel. Jobban mondva pattannék, mert azt az apró kis tényt elfelejtettem, hogy egy zsáknyi kutyatápon fekszem, ezért egyenesen úton landolok a földön.
És a következő pillanatban az engem bámuló két srácból feltör a röhögés.
Zavartan, fájó fenekemet simogatva veszem le a fejhallgatómat, majd nézek körbe. A kutyatápon, ahol előzőleg szunyókáltam most egy kiskutya farkát csóválva felvakkant. Ó… szóval az egy kutya volt… te jó ég…
Elvörösödöm szégyenemben, amiért képes voltam megijedni egy ártalmatlan kisállattól…
Az egyik férfi vigyorogva felveszi a kutyust, majd leveszi róla a szemüveget és a sapkát. Ó egek… így beégni két vásárló előtt… még szerencse, hogy nincs itt a főnök, különben ideggörcsöt kapott volna dühében…
- Bo… bocsánat… én csak elszundítottam egy kicsit… és… aztán… őőő…- próbálnék valami értelmes mondatot kinyögni, de határtalan zavaromban persze semmi sem jön össze, ezért inkább csak befogom a számat.
Zavartan leporolom a ruhámat, majd vörösödve tekintek a két idegenre.
- Semmi baj, öcskös. Én kérek elnézést, amiért megtréfáltalak.- nevet fel az egyik, akinek a kezében a kutyus is van. Magas férfi, egyszerű póló és farmer van rajta. Barátságosan mosolyog rám.
Zavartan felkacagok.
- Öhm… segíthetek valamiben?- kérdem bátortalanul, még mindig kicsit álmosan.
- Igen. Kutyát szeretnénk venni.- szólal meg a másik is, én pedig érdeklődve fordítom felé a fejem.
Te jó ég… milyen magas! Akaratlanul is elámulok. Ez a férfi legalább 180 centiméter! Több, mint fél fejjel alacsonyabb vagyok nála… ráadásul milyen érdekesen néz ki!
Mint valami járkáló szivárvány! Csupa színes, feltűnő holmi. Ráadásul rengeteg karkötő, gyűrű, nyaklánc, sőt, öv van rajta. Még sosem láttam hozzá foghatót.
Jóképű, férfias arcát rövid, fekete, tépett haj keretezi, amelyhez tökéletesen illik metsző, kék tekintete… azok a szemek… jézusom, mintha a lelkemig lelátna velük…
Ráadásul tele van piercingekkel. Három darab van a szájában, egy az orrában, és még a fülei is tele vannak! Elképesztő!
Lassan elmosolyodik, bennem pedig tudatosul, hogy már vagy két perce tátott szájjal bámulom. Jézusom…
Szinte kigyullad az arcom, egyre jobban lejáratom magam ezek előtt a férfiak előtt… gyerünk már, Matt, szedd össze magad!!!
- Öhm… igen… szóval… kutyát szeretnének venni… értem…- motyogom zavartan, majd erőt veszek magamon és egy kedves mosolyt küldök feléjük. – Amint látom, már választottak is, igaz?- kérdem a kiskutyusra bökve, amit felhasználtak gonosz kis csínyükhöz.
- Igen, nagyon megtetszett a kispajtás.- válaszolja a másik férfi megsimogatva a kutyus fejét.
- Remek! Szóval, ez lesz az első kutyája, vagy-
-Mókuci, hagyd azokat a fajankókat és inkább gyere anyucihoz! Tudom, hogy te is ezt szeretnéd!- rikkantja Houdini, én pedig akaratlanul is felkacagok. Persze a két férfi csak döbbenten, a hang forrását keresve nézelődik.
- Elnézést, ez csak Houdini, az arapapgájunk.- mentegetőzöm, majd visszafutok a pult mögé egy újabb adag dióért. Ideje lesz betömni a csőrét a csibésznek.
- Beszédes egy madár…- jegyzi meg valamelyikük.
- Nos igen, ráadásul ma feltűnően mókás kedvében van.- nevetek, majd oda adom neki a diót. Mohón kezdi ropogtatni.
- És miért pont Houdininek hívják?- teszi fel a piercinges a magától értetődő kérdést.
- Mert egy igazi szabaduló művész a drága.- nevetek, s mintha a papagáj csak a végszóra várt volna, kitárja a szárnyait, s esküszöm, vörösen villannak meg a szemei…
Vadul csapkodni kezd, az egyik diót kedvesen hozzám vágja majd felszáll és körözni kezd a plafon alatt. Megrémülök.
Jézusom, nyitva hagytam a raktár ajtaját! Ha oda beszáll, nekem végem! Onnan simán ki tud jutni az utcára!
- Úristen! Nem engedhetjük ki!- sikoltok fel, majd ugrándozva a papagáj után vetem magam. Végigkergetem az egész bolton az akváriumok és terráriumok között szlalomozva, a két férfi legnagyobb szórakozására.
Majd egy pillanatban úgy érzem, elkaphatom, azért utána ugrom.
És helyette felkenődök a piercinges pasas mellkasára…
Nyögve elterülünk a földön, én pedig fülig vörösödve pillantok fel rá.
- Úristen, jól van? Nem esett baja? Megütötte magát? Annyira sajnálom!!!
- Tudod Hoshi, szerintem az emberek gonoszak és kétszínűek. –nézek ki az ablakon élvetegen, rá se tekintve a szólítottra. Leghűségesebb emberem és egyben legjobb barátom, halkan felnevet, és a visszapillantó tükrön keresztül, szemkontaktussal próbálkozik.
- Naka-chan…. –szólít meg a becenevemen, amit ilyes formán, csak ő használhat következmények nélkül. Akarom mondani…súlyos következmények nélkül…. Belerúgok az ülésébe, ám ő rá se hederít, folytatja. – Igazán különös ezt, egy maffia vezér szájából hallani.
- Pont ez az. – húzom fel az orrom. – Vannak emberek, akik gonoszok, de tagadják. Kétszínűség. És vannak az olyanok, mint én, akik nem a legtörvényesebb utat járják, de felvállalták.
- Így is fel lehet fogni. – nevet fel ismét, és figyelmét az útra fordítja. Épp ideje volt, ugyan is ő vezet. – De mond csak, Főnök, hogy jutott ez az eszedbe? Nem szoktál te filozófizálni.
Megvonom a vállam, de mikor rájövök, hogy ezt nem láthatta, hozzá teszek egy halk „dunsztom sincsen – t”. Egy darabig némán kocsikázunk, ő az utat, én a dolgaik után siető embereket figyelem. Mikor azonban meglátok egy kisállat-kereskedést, olyan hirtelen húzom ki magam, és kiáltom, stop, hogy Hoshi ijedten a fékbe tapos.
A mögöttünk lévő épp, hogy meg tudja állítani járművét, elkerülve a koccanást. Mérges dudálások közepette beelőz, mi meg keresünk egy parkolási lehetőséget.
- Tudod, Főnök, mikor melléd szegődtem, nem hittem volna, hogy a legnagyobb veszélyt majd pont te fogod jelenteni, az egészségemre nézve. – morogja maga elé, ám én már pattanok is ki a kocsiból és kényszerítenem kell magam, hogy ne futva tegyem meg a maradék távot a bolt felé.
Látszólag közönyösen tárom ki a nehéz üvegajtót, és lépek be a szagos, zajos boltba. Ösztönösen felmérem a terepet, feleslegesen. A boltban nincsenek sokan, mármint emberek, állatok megtalálhatóak minden mennyiségben, fajtában, méretben. Ó, anyám, ez az én világom.
Érzelemmentes arccal indulok el a sorok között, belül azonban olvadozok, látva a tengernyi gombszemet, apró orrt és szőrös kis jószágot.
- Ha a bátyád ezt tudná. Szakadna a röhögéstől. – bukkan fel mellettem Hoshi, de válaszként csak egy morgást kap.
Elmélyülten baktatok a ketrecek és terráriumok között, így nem veszem észre, mikor egy hasonló átéléssel nézelődő embernek ütközök. A lendülettől, és hirtelenségtől, mindketten fenékre esünk, és hallom, ahogy emberem egy sorral arrébb, köhögésnek álcázza nevetését.
Ennyivel nem fog felhúzni. Talpra állok és a másik földre kerülthez fordulok, hideg tekintettel, végül is, ember, nem állat. Mikor azonban meglátom, kivel van dolgom, állarcom egy pillanatra megsemmisülni látszik, és érdeklődés villan, jég kék szememben.
Gyorsan rendezem, vonásaim és kezemet nyújtom, a fiatal srácnak. Rám emeli rikítóan kék szemeit, és egy pillanatig hezitál, majd engedi, hogy felsegítsem. Lopva végig mérem. Nem sokkal alacsonyabb nálam, bőre hófehér, törékeny külsőt kölcsönözve neki, ám láthatóan elég izmos. Szép kis arcát, melyen most mély zavar ül, koromfekete tincsek keretezik.
- Bocs, az én hibám. – kérek elnézést udvariasan, minden érzést mellőzve.
- Nem, dehogy…semmi baj. – mondja halkan.
- Csak nem itt dolgozol? - kérdem tőle. - Vagy csak az állatszeretet hozott ide?
- Nem itt dolgozok, de szeretek itt lenni. - mosolyodik el, és megállapítom magamban, hogy borzasztóan helyes.
Mondanék még neki valamit, meg tudakolnám a nevét, de Hoshi mellém lép, és közli, hogy sürgős hívást kapott, sietnünk kell.
Biccentek a srácnak köszönésképp, majd összeszedve a szükséges dolgokat, fizetünk és távozunk. Bepattanva a hátsó ülésre, még morgok egy sort, mert Hoshi lebeszélt egy újabb kutyáról, mondván, hogy így is van elég állatom, aminek az elrablásával megzsarolhatnak.
- Mi az a sürgős ügy? – kezdem terelni a témát.
- Az esti üzletről van szó. – érkezik a fáradt válasz, nekem meg kedvem lenne fejemet az ablaküvegbe verni. Két hónapja próbálom lebonyolítani ezt az ügyet, de az idióta vevő, mindig kitalál valamit. – Azt mondja vadásznak rá, fél eljönni.
- Mond meg neki, ha nem tolja oda a képét ma este, tényleg lesz mitől tartania. Nevezetesen tőlem. – köpöm a szavakat dühösen. Bólint és pár sms-sel lerendezi a dolgot. Na azért. Épp itt volt az ideje, hogy komolyabb hangnemet üssek meg.
- Nakawa, azért tartsd szem előtt, hogy még is csak ő a vevő…
- Nem izgat. Ha akar venni valamit, ne húzza az agyam. Ha meg nem, akkor nincs vele dolgom. – ezzel lezártnak tekintettem a témát.
***
Komor arccal álldogálok a földalatti parkoló homályában. Kezd elegem lenni az egészből, és habár eldöntöttem, hogy háttérben maradok, és embereimre bízom, kezdek másként vélekedni a dologról. A vevő minden egyes fegyvert külön átvizsgál, ezzel rendesen felpumpálva az agyvizem.
- Na jól van, most már elég. – lépek elé, mire összerezzen, és bizonyára hátrálna is, ha emberei nem lennének kétszer annyian, mint mi. – Ha üzletet akar, ne húzza tovább az időt.
- Én vagyok a vevő. Jogom van megszemlélni amit veszek. – ó, hogy kinyílt a csipája. Hideg pillantást vetek a nálam jóval idősebb férfire, aki akaratlanul is fegyvere felé nyúl.
- Ne szarjon be! – vetem oda neki, és egy zsebemből előkotort nyalókát dugok a számba. Remek, annyira felhúzott, hogy még édesség mániám is lelepleztem.
- Jól van, jól van. Minden rendben van, megköthetjük az üzletet. – siet a válasszal, mire elégedetten elmosolyodok, és átadom a terepet társaimnak. Némán figyelek, hogy a legkisebb gyanús mozdulatra reagálni tudjak, de úgy tűnik, nem mernek átverni. Szerencséjükre.
Azonban miután eltették a fegyvereket, és mi megkaptuk a pénzt, az ösztöneim veszélyt jeleznek. Az utcán eltöltött évek során, megtanultam hallgatni rájuk, így egy halk sziszegéssel figyelmeztetem embereim.
A következő pillanatban lövés dördül, és drága vevőm elterül, mint egy zsák mosott sz…..
Felkapom a fejem és rögtön betájolom a golyó kiindulási pontját. Megindulok arra, és társaimra hagyom a felbőszült kísérőket, akik rögtön minket vádolnak. A lövöldözés egyre inkább nekilendül, én pedig már a félhomályban üldözöm a támadót.
Elereszt felém pár lövést, de csak az egyik súrolja épphogy a vállam. Azért ez se kellemes érzés, összeszorított fogakkal kapcsolok rá, és utolérve a falnak nyomom. Egyszerre nézhetek farkasszemet, egy gyilkos tűzben égő, rikítóan kék szempárral, és tulajdonosa fegyverével.
- Te? – fogalmazok meg egy észveszejtően értelmes kérdést, mikor meglátom a fiút, akit délután löktem fel a boltban. Sajátomhoz hasonló meglepettséget vélek felfedezni az ő arcán is. – Mi a poklot művelsz te itt?
Hát, ennél jobb kérdést is feltehetnék neki, mikor könnyedén az orrom dughatnám pisztolya csövébe.
- Ne mond, hogy nem jöttél rá. Kinyírtam. – néz fel rám. Hangja halk és bársonyos, mintha nem is gyilkosságról, csupán az időről beszélnénk.
- Ne má, tényleg?! – horkanok fel, majd szabad kezemmel a mellkasomhoz nyomom a hideg fémet. – És most én jövök?
Szemei kissé elkerekednek, nem ilyen reakcióra számított. De ki tudja, talán képes lenne végezni velem. Ekkor azonban felerősödik a zaj, és felzúgnak a kocsik motorjai.
- Eressz el, vagy lövök. – nyekken a fiú.
- Valóban? – nézek le rá hidegen, ami kissé meglepi ebben a szituban. De nem hagyok neki sok időt a döbbenetre, fegyvert tartó kezét kicsavarom, és egész testét megfordítva nyomom vissza a falhoz. – Ilyen távolságból, a pusztakezes harc jóval hatásosabb.
Nem tud mit kezdeni tanácsommal, a helyes pontot eltalálva, kiütöm őt és karjaimba veszem. Valami megfogott benne, nem adom át a legyilkolt vevő embereinek, még ha ez azt is eredményezi, hogy én leszek a gyanúsított. Talán ez is volt a cél.
Hoshi fékezik le mellettem, én pedig a sráccal együtt bepattanok hátra.
- Naka….ő?
- Majd később megtudjuk ki ő, és mit akart. – veszem elejét a faggatásnak. Barátom fejét ingatva tapos a gázba. Majd közli, hogy tőlünk nincs halálos áldozat, csak sérült. Megkönnyebbülten sóhajtok, és saját sebemet kezdem vizsgálni. Nem vészes, de vérzik rendesen, és összemocskoltam a kocsi ülését.
