- Egy extrasajtos pizzát – feleli. Nyámi, az is finom lehet.

- Üdítõt? – kérdezi, és magához húz. Belemarkol a fenekembe, amitõl kicsit fölnyögök. Mr… Imádom azt a pasit!

- Valami, hideget kérek. – suttogom. Muszáj, hogy valamivel lehûtsem magamat, mert nagyon, de nagyon forró most a hangulat. Közben megkapjuk a pizzákat, amiket ráteszem a tálcára. Közben végig Peanutot figyelem, és mikor rám néz, pirulval oldalra kapom a tekintetemet, úgy teszek, mintha helyet keresnék. És hát mivel éppen látok egy szabad asztalt a sarokban, távol mindenkitõl, ezért úgy látszik, tényleg helyet kerestem. Gyorsan oda is sietek, és várom, hogy Richard is kövessen. Lehetséges lenne, hogy pár óra után ennyire szerelmes legyek belé?!

Egy érintés riaszt föl, és már akadnék ki, hogy engem ne tapizzanak, nem vagyok én mûanyag baba, a fölismerem az ismerõs kezeket a combomon, és megnyugszom.

- Baj van? – kérdezi. Megrázom a buksimat, és közelebb csusszanva hozzá, átölelem a karját, amivel a combomat simogatja, és hozzá bújok. Nyámi, olyan finom az illata!

- Nincsen semmi baj, csak szeretek a közeledben lenni. – vallom be. Jutalmul egy finom, lágy csókot kapok. Testem végig bizsereg, amit nagy szemekkel fogadok, de aztán észbe kapok, és kinyitom a számat, hogy be tudjon hatolni a nyelvével. Hevesen falja ajkam, amit halk nyöszörgéssel fogadok, és még jobban csókra nyújtom számat. Muszáj közelebb kerülnöm hozzá! – gondolom, és belecsüccsenek az ölébe, a csókot meg sem szakítva. Fenekem alatt férfiassága keményedni kezd, ami valami fantasztikus érzés. Hatására az enyém is éledezni kezd, minden vér az arcomba, és a farkincámba tódul. Kezecskéimmel a mellkasát simogatom, cirógatom, õ pedig magához ölelve, hátamat és combomat markolássza. Én azt hiszem, tényleg, teljesen, totálisan beleszerettem. Ilyet még soha, senkivel nem éreztem!

A levegõhiány már szúrja a tüdõmet, így picit elszakadok tõle, bár csak ajkaimmal, testem többi részével nem. Orrával elõször arcocskámat, majd nyakacskámat kezdi el cirógatni, amit én halk sóhajokkal fogadok. Testemet elárasztja a forróság, bõröm lúdbõrözik az érzéstõl. Ahh…

- Nem gond… ha…. – próbálok kinyögni egy igazán arcpirító kérdést. – Ha az öledben maradok és úgy eszem meg? – kérdezem félénken, mire egy puszit kapok. Nyüssz, én csókocskát akajok, nem puszikát!

- Dehogy is, csak óvatosan mozogj. – figyelmeztet, majd a fülembe harap. Az érzésre egy nagy nyögés szalad ki a számon, amire egybõl rácsapok. Nem akarom, hogy más meghallja, mit is csinálunk mi itt.

- Rendben. – egyezek bele ebbe a nem túl nagy kérésbe, és megfordulok ölében. A pizzámat megfogom, és nyammogni kezdek rajta. Fenekecském kicsit nyomja a nekifeszülõ keménység, de nagyon jó érzés, és ahogy érzem, nem csak nekem ilyen fantörpikus érzés, hanem Peanutnak is, mivel fölsóhajt. A kis gonoszka meg, végigsimít a gerincemen, hogy biztosan mellényeljem azt a fránya pizzát, amit épp próbálnék lenyelni. Testem tiszta libabõrös lesz, de annyira jó érzés! Csak épp enni nem lehet közben… Fõleg, mikor megfogja a csípõmet, és kicsit feljebb húzva engem, az ölében, egyenest beleültet a keménységébe. Ahh… Fantasztikus érzés, ahogy a fenekem alatt lüktet a farka. Ennél már csak az lenne jobb, ha a popikámban lüktetne.

Peanut, mintha mit sem tett volna, elõre hajol, és enni kezdi a pizzáját. Egy aprócska puszit nyomok arra a férfias, puha arcára, õ meg kacéran rám néz. Egyik szemöldökét fölemeli, közben meg sunyin mosolyog, amitõl az asztal alá olvadok. Na jó, nem, csak teljesen elvörösödök. Annyira helyes!

A vacsi elfogyasztása körülbelül fél órácskába telik, de csak azért, mert közben simogatja a combocskámat, amitõl az étvágyam nem a kajára irányul, hanem az alattam ücsörgõ félistenre. De tényleg! Õ tuti, hogy az, egy ember nem lehet ilyen baromi helyes! Lehet, hogy Zeusz már megint nem bírt magával…

Mikor megettem a pizzát, kicsit mocorogni kezdek a jobb elhelyezkedés érdekében, no meg azért, hogy most már inkább rám figyeljen. Föl is nyög, és a fülecskémbe harap. Ahh… Olyan jó érzés, ahogy fogai a fülem finom bõrét karistolják…

- Ha így folytatod, itt teszlek magamévá. – suttogja gyomor-, és farkinca remegtetõ, mély, karcos hangon, és belenyal a nyakamba. A forróság még jobban elönti a testemet, hát még mikor a kezét ráteszi kicsit már fájón lüktetõ keménységemre. Az érintésébe és az érzésbe beleremegek, szinte elélvezek, de visszatartom. Az elsõ… ööö… hát nem ez az elsõ szexuális élményem, de a vele elsõ szexuális élményemet nem egy pizzázóban akarom átélni, de ha folytatja édes kínzásomat, nem fog érdekelni, hol vagyunk.

- Én nem bánnám. – nyögöm, mikor a kezét kicsit megmozdítja, de hogy azért elélvezni mégse élvezzek el, picit oldalra fordulok.

- Várj egy picit. – mondja, és picit arrébb ültet, a lábaira, hogy belenyúljon a gatyájába, és megigazítsa a férfiasságát. Mikor kiveszi a kezét a nadrágjából, a pólója picit fölgyûrõdik, és a hegye kilátszódik. Megbabonázottan bámulom a kilátszó makkot. Sokkal nagyobb, mint az enyém, mégis, vágyom arra, hogy magamban érezhessem.

- Juj. – pirulok el a látványra, meg a gondolataimra. Tekintetünk találkozik, és mosolya kicsit olyan, mint amilyet Ares szokott Aphroditére vetni. Csábító, és sok-sok kéjjel kecsegtetõ. Lesütöm pillantásomat, és a kilátszó keménységet figyelem tovább. Bátortalanul hozzáérek, és ujjaimmal picit megcirógatom. Mikor fölnyög, elkapom a kezem, és legszívesebben föl is ugranék, ha az asztal nem akadályozna meg benne. Mit csinálok én itt?! Én nem akarok csak egy egyéjszakás kaland lenni. Úgy érzem, teljesen beleszerettem, szóval ha õ nem szerelmes belém, inkább soha nem fekszem le vele, mint hogy csak egy menetre kelljek, és utána eldobjon magától. Jaj, mami, mit csinálok én?

– Nem szabad, nem akarok egy menet lenni. – mondom neki is, szomorúan. Peanut – Richard – viszont, nem hogy ledobna magáról, hanem magához ölel. Nem bírok ellenállni, szóval belebújok az ölelésébe.

- Nem egy ment lennél számomra, kedvellek nagyon, ritka amikor valaki így fel tud húzni. – suttogja a nyakamba. Õ is kedvel engem? Nyuuu… Akkor oké.

Örömömben, mivel pont a nyakára hajolok, kidugom nyelvecskémet, és finom bõrén végighúzom. Legszívesebben bele is harapnék, de az majd, helyette inkább a mennyei illatú hajába túrok bele.

- Nálam is ritka, csak ilyenkor lecsillapodni nehéz. – mondom piros pofikával. Kicsit eltávolodva tõle, ránézek, Peanut meg végig simít arcomon. Azt hiszem, én tényleg szerelmes vagyok. Még sosem voltam szerelmes, de ahogy mondják, olyan, mintha pillangók röpködnének a pocimban, mindig meg akarom õt érinteni és elolvadok, amikor csak ránézek, vagy õ rám néz. Olyan furcsa, hogy mennyi ideje élek, és pont egy Halloweeni partyn találkozom életem elsõ – és remélhetõleg egyetlen – szerelmével.

- Tudom, menjünk sétálni, hogy lehûtsük magunkat, vagy élvezzük ki, hogy mindketten kívánjuk egymást? – kérdezi. Picit elgondolkozom, de annyira, hogy szemöldökömet összehúzom, és picit csücsörítek is. Igazából észre sem veszem, hogy csücsörítek, csak akkor, amikor Peanut az ajkaimra hajol, és falni kezdi azokat. Lelkesen viszonzom én is a csókot, nyelveink szinte fogócskáznak, hol az egyikünk, hol a másikunk szájában. Testemmel teljesen nekisimulok, keménységeink összeérnek, amitõl mindketten belenyögünk a csókba. Lábaimmal, ha az ülés engedné, átkarolnám a derekát, de mivel nincs elég hely ahhoz, csak letérdelek teste két oldalára, és fel-le mocorgok férfiasságán. A súrlódás hatására még nehezebb visszafogni magunkat, és már döntene hátra, hogy az asztalon tegyen a magáévá, amit én szíves örömes hagynék is…

… Csakhogy egy nagyon-nagyon dühös hang megakadályoz minket benne.

- Mégis mit képzelnek magukról?! Undorító, mocskos buzik, kifelé a pizzázómból! Nem bordélyház, hogy egymásnak essenek, hanem étterem, ahol a vendégek enni akarnak! Undorító! KIFELÉ! – üvölti le a fejünket. Én a sajátomat a szégyentõl teljesen elvörösödve behúzom, és próbálom minél kisebbre összehúzni magam, a kíváncsi tekintetek kereszttüzében, ám Richard állna föl, hogy… mittudomén, mit csináljon. De nem igazán szeretnék most balhét, sokkal szívesebben mennék föl a lakásomra, és folytatni, amit elkezdtünk, szóval, bár hagyom, hogy fölpattanjon életem szerelme, én is követem, és határozottan rángatni kezdem kifelé. A dühös, nagydarab pizzázó tulajdonos a méregtõl (csak a méregtõl? Nem lehet, hogy tetszett neki a látvány?) vörös arccal bámul minket, és kinyújtott karjával az ajtó felé mutat.

- Gyere, menjünk hozzám – mondom Peanutnak, aki bár még mindig dühösnek tûnik, erre fölcsillanó szemekkel követ engem. Gyorsan kisietünk a pizzázóból, mindenféle zûr nélkül, és kint, egy kis sikátorban megállunk.

- Mi az, hogy „mocskos buzik”?! – puffogja édesen Peanut. Szerelmesen végig simítok arcán, amitõl a férfi helyett inkább rám figyel.

- Nyugi, többet úgysem jövünk ide. Na, gyere, menjünk sétálni – indulok el, hogy haza mehessünk, de nem tudok tovább menni, mert Peanut megfogja a kezemet, és maga elé penderít. Picit felnyekkenek, mikor a falnak csapódok, de inkább csak a meglepõdéstõl, mint a fájdalomtól, és mikor ajkaival nyakamra tapad, már csak nyögni tudok. Kezecskéimmel beletúrok hajába, ami kicsit érdes a zselétõl, de nem számít. Lábaimat derekára kulcsolom, és élvezem, ahogy harapdálja nyakacskámat. Mrrr… Megõrülök ezért a pasiért!

Viszont… Nem egy sikátorban akarom az elsõ szeretkezésünket megejteni, szóval picit eltávolodok tõle. Lábaimmal még mindig kulcsolom derekát, de próbálom nem elterelni a figyelmemet azzal, hogy hagyom kényeztetni a nyakacskámat. Fölmorranva kapna ajkaival a bõröm után, de kezeimmel távol tartom magamtól, és belenézek a szemeibe.

- Ne itt. Menjünk hozzám – mondom. Picit elgondolkozik, de aztán bólint. Kiterjesztem picike szárnyacskáimat, melyek olyan gyengének néznek ki, ám mégsem azok. A testtömegem többszörösét is elbírja, azért is sikerült iderepülünk, meg most haza repülnünk. Erõsen megfogom Peanutot, hogy le ne ejtsem, és fölszállunk a levegõbe. Az esti égbolton, szinte a csillagok közt repülünk, és innen nagyon jól belátni az egész várost. A fények gyönyörûek. Mindenütt narancssárga töklámpások, amiktõl olyan sejtelmes lesz a látkép.

Pár pillanat alatt a lakásomhoz érünk, ahol leteszem az erkélyre Peanutot, én meg láthatatlanná válok, hogy be tudjak menni az ajtón át, bent pedig kinyitom az erkély ajtót, hogy beengedhessem az elkerekedett szemû Peanutot. Picit pirulva nézem a földet – még sosem hoztam haza senkit. Bár lehet, azért, mert még soha senkim nem volt igazán. Ez meg olyan furcsa. És mintha a szenvedély is megcsappant volna… - gondolom, egészen addig, amíg Richard szenvedélyesen meg nem csókol. Szinte beleolvadok a karjaiba, és úgy viszonzom a heves, forró csókot. Szeretem.

Kezét a derekamra helyezi, én pedig a hátára teszem az enyémet. Olyan jó hozzá simulva táncolni! Aww… Ha macska lennék, már rég dorombolnék. Vagy tüzelnék? A hím macskák is tudnak tüzelni? Mert ha igen, akkor tüzelnék. Ha nem, akkor csak dorombolnék. De mivel nem vagyok macska, ezért csak hozzásimulok, és mélyen letüdõzöm mennyei illatát. Nyámiii.

Néha kicsit furcsán néz rám, de ezt betudom annak, hogy nem szokott más férfiakkal táncolni. Jól van, tudom, hogy elég nehezen lehetne rám aggatni a férfi jelzõt, de ez részletkérdés. Akkor mondom azt, hogy gondolom nincs hozzászokva, hogy azonos nemûvel táncoljon. De nem is baj! Engem hagy, hogy hadd simuljak hozzá, vagy csináljak, amit csak akarok, és ez a lényeg. Mert ha nem tetszene neki, akkor biztos, hogy minimum leütne. De mivel még nem ütött le, ezért tetszik neki. Ugye? Ugye? Ugyeugyeugye?

- Olyan jó így. – mosolygok föl rá. Õ is viszonozza mosolyom, amitõl úgy érzem, mindjárt elolvadok. Hogy lehet valaki ennyire helyes?!

- Örülök, ha jó. Egyébként, te mit dolgozol? – kérdezi meg. A világ két legjobb dolgával foglalkozom! De… Csak az egyiket mondom meg neki. Vagy megmondjam, hogy én vagyok Cupido, azt is? Ajj…

- Író vagyok. – vigyorgom, de mikor nevetni kezd, elkomorodok. Mit nevet?! Ne nevessen! Nem szeretem, ha kinevetnek. Nyuuu…

- Jaj ne haragudj, nem azon nevettem, hogy mit dolgozol, hanem a mosolyodon, mert olyan aranyos. – mondja. Érzem, hogy teljesen elvörösödök, mert égni kezd az arcocskám. Jáj… Szerinte aranyos a mosolyom? Jujj!

- Öm… köszi. – makogom, és belefúrom a fejecskémet a mellkasába.

- Na és te milyen varázslény vagy? – érdeklõdik. Jujj, most megmondjam, vagy ne mondjam? Áh!

- Elõbb te. – mondom a szemébe nézve.

- Hm… Nyomozó vagyok a helyi rendõrségnél, semmi varázserõm sincsen.. –mondja vállat vonva, majd arrébb táncoltat. Na jó… Elmondom! Aztán max kinevet, én meg összetört szívvel hazarepülök. Na, de fõ az optimizmus, nem igaz?

- Én…én… - dadogom. - Lehet ki fogsz nevetni.

- Miért nevetnélek ki? – kérdez vissza értetlenül. Hát… Nincs merszem elmondani. De elmondom! Ajj…

- Mert. – válaszolom, majd fölpipiskedek a füléhez, és belesuttogom: – Én vagyok Cupido. – vallom be. Picit eltávolodok tõle, hogy lássam, hogyan reagál. Kerek szemekkel bámul rám, amitõl elbizonytalanodok egy csöppnyit. De tényleg csak egy csöppnyit! Kérdés, mekkora az a csöpp. Ha akkora, mint egy ház, akkor igen, tényleg csak egy csöppnyit. Ajj, mondana már valamit?!

- Azta. – szólal meg, és megcsóválja a fejét. Ez most akkor jó, vagy rossz?! Ajj… – Eddig, azt hittem, csak egy mítosz vagy, és tényleg te hozod össze a párokat? – faggatózik. Huh, tehát nem nevet ki.

- Hát, itt állok elõtted, teljes életnagyságban, csak beöltözve. – mosolyodok el megkönnyebbülésemben, hogy nem nevet ki, és hisz nekem.

- Azt sejtettem, hogy nem ilyen nadrágban flangálsz. – somolyogja. Egy kezet érzek meg a fenekemen, mire teljesen elvörösödök. Õ… õ… õ… õ most megfogta a fenekemet?!

- Hát nem ilyenbe szoktam, na és te, mindig ilyen jelmezben mászkálsz? – kérdezem, és incselkedõen végig simítok katona ruhába bújtatott mellkasán.

- Hm… csak hasonlóban. – válaszol. A zene hirtelen elhallgat, és mindenki tapsolni kezd. Hát persze, hogy tapsolni kezd. Az a csaj… Nyem bírom õt. De zenélni azt tud!

- Köszönöm a táncot. – mondja elválva tõlem. Kicsit idegesen próbálom magam rávenni arra, hogy megkérdezzem, esetleg a következõt nem lenne-e kedve ismét velem táncolni.

- Nagyon szívesen, esetleg a következõt is… - veszem rá magam, de még mielõtt megkérdezném, az elõzõ vámpír hapsi megzavar.

- Engem megtisztel Mr. Coop  egy tánccal? – kérdezi. Ajj… Én Peanuttal akajok táncolniii! De nem akarom õt sem megbántani. Jaj, szegény fejecském!

- Öm… - válaszolok igazán értelmesen.

- Majd a következõ lesz akkor a mienk. – mondja Richard, és kimegy a teraszra. Jaj, de én ezt nem szeretném! Én vele szeretnék lenni!

- Akkor? – kérdezi a vámpír felém nyújtott kézzel, de megrázom a fejemet.

- Bocsánat, nem szeretnék veled táncolni – mondom kicsit bunkón, és meg sem várva válaszát, Peanut után rohanok. Az erkélyen, a korlátnak támaszkodva találok rá, miközben egy virágot cincál apró darabokra. Szegény virágocska…

- Jössz táncolni? – tipegek oda hozzá, és táncolni invitálom.

- A táncpartnered? – kérdezi ellökve magát a korláttól. Nem is az én táncpartnerem! Chö…

- Elküldtem, mert izé… veled akarok táncolni Peanut. – mondom határozottan. Ööö… Most ugye nem mondtam ki, hogy Peanut?!

- Hogy mondod? – De, kimondtam. Ó, a francba. Ciki…

- Jaj ne haragudj, csak nem jutott eszembe a neved. Szóval Richard, jössz táncolni? – kérdezem csillogó szemekkel. Richard válasz nélkül idejön hozzám, és fölkap az ölébe. Picit megijedek, hogy nem vagyok-e túl nehéz neki, de úgy látszik, nem. Azért a biztonság kedvéért hozzábújok. Na jó, nem feltétlenül azért, hanem mert így jobban érzem a finom illatát. A karjai közt visz be a terembe, mint egy menyasszonyt szokás. Ráadásul mikor letesz a földre, elkezdi taperolni a fenekemet. Juj, mami! Miért is vagyunk most itt? Perpillanat minden vágyam, hogy a pihe-puha felhõ-ágyikómban legyünk, és ez a szexi félisten meztelenül taperolja a fenekemet. Juj, ezek most tényleg az én gondolataim?!

Lágyan ringatózunk a zene dallamára, miközben Richard a popikámat markolássza. Kis visszavágásként az én kezem is lecsusszan a hátáról azokra a formás félgömbökre és én is belemarkolok. Kis furcsa nyikkanást hallat, ami miatt úgy hiszem, eddig nem igazán fogdosták sokan a fenekét. De majd én! Hiszen olyan kerekek és kemények!

Azt hiszem, az agyamra ment ez a srác…

- Coooooop! – rángat ki perverz gondolataim közül egy idegesítõ hang. Kerek szemekkel a hang forrása felé nézek és mikor meglátom, hogy a drága éneklõ nimfácska éppen felém robog, kézen ragadom Richardot, és kihúzom a teraszra.

- Héé! Hová futunk? – kérdezi, de nem válaszolok, mivel épp azzal vagyok elfoglalva, hogy mozgásra ösztökéljem a szárnyacskáimat. Viszont mikor sikerül meglebegtetnem a szárnyacskáim, szorosan megfogom Richardot, és startolok.

- Kapaszkodj szorosan! – mondom, majd rájövök, hogy a kérdésére még nem válaszoltam. – Elmenekülünk, elõle – mondom fejemmel a teraszról kiabáló nimfa felé intve, de már jó pár méter magasból. Gyorsan elszállunk az éjbe, mint egy romantikus történetben, csak épp mi – azaz én - nem egybõl az ágyikót célozzuk be, hanem egy pizzázóba szállítom el magunkat. – Bocsi, hogy ilyen gyorsan eltûntünk, csak nem igazán bírom azt a csajt. Remélem, nem szerettél volna még ott maradni – hadarom félénken, lehajtott fejjel. A hajam alól pislogok föl rá, nagy boci szemekkel.

- Á, unalmas volt. Igazából nem is akartam olyan nagyon elmenni – mondja, mire mosolyogva ránézek. Olyan helyeees! Muszáj megcsókolnom! Gyorsan, még mielõtt meggondolnám magam, fölnyújtózkodok, és egy apró puszit nyomok a szájára. Elpirulva kapom el a fejem tõle, és kézen fogva magam után ráncigálom, be, a pizzázóba.

- Milyen pizzát kérsz? – érdeklõdik. Elgondolkozom, hogy végül is melyiket kérjem. Mert szeretem ám a tenger gyümölcseit, de nem biztos, hogy most ahhoz van kedvem. A csípõset azért nem, mert ha esetleg csókolóznánk, nem feltétlenül jó ötlet a csípõs kaja. Akkor legyeeeen…

- Capricciosa! – mondom vigyorogva. – És te mit kérsz? – kérdezem, mire most õ kezd el gondolkozni. Olyan romantikus így, kettesben! Egy halloweenien kidíszített pizzázóban vagyunk, ahol hangulatos kis félhomály van. Jujj, én szerintem teljesen beleszerettem! Mármint Peanutba, alias Richardba, nem pedig az étterembe.

- Jó estét. – köszönt minket, belekortyolva az italába. Aww, olyan édes! Tetszik a szõke haja! Az enyém olyan kis uncsi, hogy ilyen sima fehér. Mintha valaki elfelejtette volna kiszínezni, amikor születtem. De neki! Neki szép szõke. Tetszik. Meg a szeme is. Mint az ég, olyan a szeme. Szeretem az eget. A testalkata is olyan jó! Férfias. Nekem meg olyan kis nyüzüge. Tuti, hogy nem leszek neki sem elég jó.

- Be szeretném mutatni önnek a mi kis írói tehetségünket Mr. Coop-ot. – mutat be a fejszés hapi, mire Peanut rám néz és elmosolyodik. Hát ilyet! Még ki is nevet… Mondom én, hogy nem vagyok neki elég jó! Biztos csak kisfiúnak gondol. De jóval idõsebb vagyok nála! Csak sajna ez nem igazán látszódik rajtam… Bár mondjuk ha úgy néznék ki, mint amennyi éves vagyok… Hát, azt hiszem, akkor még kevésbé tetszenék neki.

- Jó napot. – köszön, majd a mellettem levõ férfira néz.

- Én megyek tovább, érezzétek jól egymást, azaz, érezzétek jól magatokat. – mondja, és elhúz. Elnevetem magam, mert tetszett az az elszólás. Jujj, lehet, hogy azért hozott ide engem, mert túl sokat ivott és most kerítõn… férfinak érzi magát?

- Lökött egy figura. – jegyzi meg Peanut, én meg bólogatok. Franc, ha nem tudom meg a nevét, marad a Peanut, de az meg azért nem jó, mert még véletlenül elszólnám magam, és akkor mérges lenne. Nem sokan szeretik, ha egy figurával azonosítják õket…

- Az, nem vitás. – értek egyet, és belekortyolok az italomba. Hihi, úgy néz ki, mint a vér, ráadásul még egy ujj is kilóg a pohárból. Vicces. Nem pedig rémisztõ, ahogy akarták. Na, ha elmennének Hádészhoz, akkor megtudnák, hogy milyen az igazi rémítõ légkör! Az a pasi hátborzongató. Ezért is volt vicces, amikor kis szerelemmel földobtam ott lent a hangulatot. Jééé! Ha majd kibékítem Hádészt, lehet, kicsit garázdálkodok a holtak lelkei közt… Kis szerelem itt-ott… A holtaknak is kell kis boldogság, nem? Fõleg most, így Halottak napja táján. Jujj, és azt a hideg helyet föl lehetne majd díszíteni pár szívecskével, meg rózsaszín anyagokkal! Biztos tetszene Hádésznak! És addig sem kéne azzal törõdnöm, hogy soha az életben nem lesz párom, mivel még nem termett sem a földön, sem a felhõkön olyan lény, aki el bírna engem viselni. Nya, nem szabad szomorkodni ilyen szép estén, egy ilyen helyes férfi mellett!

Körül nézek, és látom, mennyien táncolnak. Egész jó a zene, így már szólalnék meg, hogy Peanutot táncba hívjam, mikor megszólal.

- Ne haragudj, de nekem sok ez a party meg ahogyan nyalja falja mindenki egymást. – mondja, és letéve a poharát, kimegy a teraszra. Maaa… Gondolhattam volna, hogy nem tetszem neki annyira, hogy a közelemben maradjon… Pedig most egész jól nézek ki! Még magamnak is tetszem. Akkor neki miért nem?! Lehet, hogy a nõkre bukik? Hát… mondjuk mellet nem növeszthetek (max. akkor, ha meghízok, vagy varratok magamra, de egyiket sem akarom), se a farkincámtól nem szabadulok meg, de ha akarja, szívesen viselkedek nõként! Hisztizek, amennyit csak akar, aztán meg békíthet majd ki. Csak próbálja ki, milyen lenne velem az élet! Mondjuk… Öh, nem hinném, hogy túl jó lenne. Ráadásul ha nem szeret belém, a Cupidóságomat sem mondhatom el neki, addig meg a hazudozás mérgezné a kapcsolatunkat.

Ó, basszus, de hülye vagyok! Ilyeneken gondolkozni…! Tuti, hogy nem tetszem neki, akkor meg minek? Nem tudom.

Megrázom a fejem, hogy kitessékeljem az agyacskámból ezeket a gondolatokat, aztán a puncsos asztal felé sétálok. Most szépen töltök két pohárba puncsot, kiviszem az erkélyre, és jó kisfiú módjára (nem, nem szerelemre éhes Cupidóként) beszélgetésbe kezdek Peanuttal.

Így is teszek, ahogy elterveztem, és kiérve az erkélyre, látom, hogy a katona srác az eget kémleli, nekitámaszkodva a kerítésnek.

- Jól van? – kérdezem aggódóan. Olyan… nem is tudom. Szomorúnak tûnik. Vagy még inkább: magányosnak. Gyorsan megfordul, és halványan, talán nincs is tudatában, elmosolyodik.

- Fogjuk rá. – biccent. Úgy látom, el kell neki egy kis ital, így neki nyújtom az egyik poharat, õ meg elveszi. Háttal nekidõl a kerítésnek, és belekortyol az italába.

- Történt valami? – kérdem, és mellé sétálok. Én is ugyanúgy nekidõlök a kerítésnak. Azaz… dõlnék, mivel a szárnyaim kicsit útban vannak, szóval inkább nem dõlök.

- Semmi említésre méltó. – mosolyogja erõltetetten. Butus… Nekem elmondhatja, mi bánt, fõleg, ha szerelmi bánat. Mert hogy az. Évezredeken át láttam szerelmi gondokkal küszködõ embereket, isteneket, félisteneket, és másokat, nem õ az elsõ. Csak azt nem tudom, hogy milyen gondokkal küszködik. Talán szerelmes valakibe, aki nem viszonozza az érzéseit. Ha ez így van, akkor… Nem szívesen, de meglõném azt a lányt vagy fiút, akibe szerelmes.

- Értem, nekem nyugodtan elmondhatod mi bánt. – mondom kicsit szomorúan. Nem szívesen hallanám, hogy szerelmes valakibe, de megértem. Ajj, nem is vagyok belé szerelmes! Nincs olyan, hogy elsõ látásra szerelem! Az csak az én nyilacskáim miatt van. Akkor miért érzem így magam?! Jajj, szegény fejecském…

- Köszönöm a kedvességét Mr. Coop, de ha az ember magányos és azt látja, hogy körülötte csak enyelegnek, az néha sok. – Hogy? Nem szerelmes? Hanem inkább magányos? De jó! Mármint… nem jó. Tudom én, hogy rossz érzés. De akkor is, mintha… örülnék neki, hogy magányos. Mi ez az érzés a mellkasomban? Furcsa…

- Tudom. – suttogom egyetértõn. – Kérsz még, azaz kér még egy kis puncsot? – kérdezem. Jó ám az ital ilyenkor! Jó, persze mértékkel, mert ronda látvány, ha valaki részeg, de a határokon belül még jó az alkohol.

- Tegezz nyugodtan, Richard vagyok. – nyújtja felém a kezét.

- Rendben, Coop vagyok. – mondom mosolyogva, és férfiasan erõs kezébe teszem az én kis kezecskémet és megrázom. Vagy inkább õ rázza meg az enyémet… Mindegy is. – Akkor még egy kis puncsot? – kérdezem vigyorogva.

- Kérek. – mondja, ezért elszaladok érte. A puncsos tálnál majdnem belefutok egy viktoriánus kori ruhába öltözött vámpírba, de még idõben kikerülöm a szárnyaimmal.

- De jó a jelmezed! – mondja a vámpír fiú. Körülnézek, hogy vajon ezt kinek mondja, de mivel magamon kívül nem látok senkit, ezért gondolom nekem mondta. Kicsit elpirulok, mert bár nem azt mondta, hogy jól nézek ki, attól még egy bókot mondott.

- Köszi – mondom mosolyogva, és kicsit még mindig piros arccal. Ez a rossz a fehér bõrrel! Könnyen elpirulok, de nehezen múlik el. És ilyenkor még csúnyább vagyok, mint máskor. Elfordítom az arcomat, és próbálok úgy tenni, mint aki nagyon belemerül a puncs kimerésébe, de igazából a pirosságomat akarom eltüntetni.

- Hogy hívnak? – érdeklõdik a vámpír. Furcsa, hogy valaki mindenképpen beszélni akar velem. Mert ez ugye az? Úgy értem… Ha csak a jelmezem tetszett volna neki, akkor megelégedett volna azzal, hogy megdicséri a jelmezem. Vagy nem? Jáj, nem tudom.

- Coopnak – mondom az itteni nevemet. Heh, kíváncsi lennék, mit szólnának, ha azt mondanám egyszer: Cupidónak. Biztos hülyének néznének…

- Coop… - ismétli a nevemet. – Engem Micahnak. Örvendek – nyújtja kezét. Én is kinyújtom, és kezet rázunk. Okkés, Micah, de nekem most mennem kell Pean… Richardhoz! Franc, hogy már csak így emlegetem… Csak hangosan ne szólítsam majd így!

- Én is. De bocsánat, most megyek – mondom, és fölveszem az asztalról a két puncsos poharat, majd a vámpír pillantásától kísérve kisétálok az erkélyre. – Bocsánat, csak föltartottak – mondom zavartan, és átnyújtom a poharat az elmélázó Richardnak. Juppy! Most nem Peanutot mondtam! Csak megtanulom, hogy van rendes neve…

- Semmi gond. Köszönöm – veszi el a poharat.

- Szívesen – mosolygom és belekortyolok az enyémbe. Valami beleütközik a fogaimba, és mikor elveszem a számtól, látom, hogy egy szemgolyó van a puncsban. Fölnevetek a látványra, mire Richard elég érdekesen néz rám. – Nézd, egy szemgolyó van a puncsomban! – mutatom vigyorogva, mire még inkább furán néz rám, de elmosolyogja magát. Hát… Azt hiszem, hülyének, vagy minimum furának tart… De nem érdekel. Szerintem vicces.

Csöndben kortyolgatjuk az italunkat, mikor bentrõl meghallok, valószínûleg hallunk egy hangot.

- Hölgyeim, és uraim! Boszorkányok, vámpírok, és más hasonszõrû lények! Bemutatjuk az est fénypontját: Ms. Wintert, a híres énekesnõt! – mondja a konferanszié, és amikor bemondja a nevet, teljesen meglepõdök. Mit keres itt?! Hiszen õ nem énekes, hanem egy nimfa! Vagyis… a világ legidegesítõbb nimfája. De attól még tök jó ez a zene! – gondolom, és egy hirtelen ötlet hatására magam után húzom Richardot.

- Mit csinálsz? – kérdezi.

- Mit csinálUNK! Táncolni fogunk! – felelem, és a táncparkettre rángatva, összezárom szorosan a szárnyaimat, hogy senkit ne üssek el velük, majd táncolni kezdek. Néha hozzá-hozzá simulok, és vigyorogva figyelem, ahogy eleinte pislog, aztán elkezd õ is táncolni.

Asszem, kezdek beleesni. De ez lehetetlenség, nem igaz?

Tisztelt Mr. Coop!

Örömükre szolgálna, ha részt venne az X. évi, Halloween tiszteletére tartott álarcos bálon. Városi méltóságok, mûvészek és tudósok társaságában tölthetné el a Halloweent, egy vidéki kastélyban.

Bla-bla-bla… Olvasom végig a földi lakásomban talált levelet. De fura! Engem még sohasem hívtak el Halloweeni álarcos bálra! Jujj… Tök jó lesz biztos! És végre beöltözhetek valami cuki valaminek. Még nem tudom, hogy minek, de biztos kitalálok valamit! Nyáhá…! Halloweeni buliba megyek! Halloweeni buliba megyek!

Khöm… Jól vagyok ám! De hát nem mindennapos, hogy az én kis irományaim miatt meghívnak egy halom híres ember közé… Még akkor sem, ha én vagyok Cupido, aki az istenek közt nevelkedett. Mert õk istenek. És õk nem öltöznek be. Milyen gáz már, nem? Viszont az emberek… Az emberek tudnak bulikat adni! Mindig is tudtak. Ezért is szerettem partikra járni hozzájuk. És most végre beöltözõs bálba is mehetek! Sajna azt a kort, amikor sok-sok álarcos bált adtak, ki kellett hagynom, mert Zeuszra rájött a kapuzárási pánik, és az összes halandó és halhatatlan nõt, akit csak megkívánt, föl kellett neki hajtanom. Milyen jó, hogy azóta Héra meg pár állandó szeretõje kordában tudja tartani… Így legalább végre én is tudok szórakozni.

El kéne mennem a Moirákhoz… Hátha tudnak nekem mondani valami bíztatót, hogy nem csak jól fogom érezni magam a partin, hanem szerelmes is leszek végre. De ez úgyis csak egy ábránd. Ugyan már, majd pont most találnék valakit, akibe beleszerethetnék, mi? Persze… Ha ez alatt a több ezer év alatt nem lettem szerelmes, és belém sem szeretett senki, akkor majd egy bálban találok rá életem párjára, mi? Áh… Ugyan! De reménykedni még szabad! Hiszen… Milyen már, hogy pont a szerelem nyilasa nem volt még szerelmes. Ironikus, mi? Az.

De! Nem szomorkodok! Igazán jól elvagyok magamban is. Az idõ nagy részében. No, de nem kell ilyen depresszív gondolatokkal traktálnom magam, inkább nézzem csak meg, hogy az emberek milyen ruhákat szeretnek hordani egy álarcos bálon!

Meg is fogadom a saját tanácsomat, és a laptopom beüzemelése után fölmegyek az internetre, és utána keresek, hogy „Halloweeni ruhák” Egy csomó találatot kiad, a zombiktól át, a disney figurákig mindent, de ami nekem legjobban tetszik, az a vámpír ruha. Wáooo! Tök vicces lenne, ha a szokásos fehér-piros/rózsaszín szerelésemet lecserélném egy éjszakára mondjuk fekete-vörösre, nem? Deee! De hmm… Ez a démon cucc is igazán jól néz ki. És akkor lehetne szárnyam is. Mondjuk megkérem Héphaisztoszt, hogy a szárnyamra erõsítsen tollakat, és akkor meg is oldódott a szárny kérdés. Nyáhá, meg is van, hogy mit veszek föl! Szupeeer! Már csak a ruhákat és a tollakat kell beszereznem. Vajon ha megkérném, Hádész adna nekem tollakat? Az alvilágban úgyis sok a holló… Azoknak szép fényes fekete tolluk van. De áh, nem hinném, hogy Hádész mostanában nagyon oda lenne értem… Szerintem még túlzottan élénken él benne a pár évtizeddel ezelõtti dolog, amikor véletlenül rossz irányba lõttem ki a nyilamat, és a Hádész által kiválasztott lány helyett Cerberuszt találtam el. Szerencsétlen kutya egybõl belezúgott az alvilág istenébe, és öt évig nem tudtunk vele mit kezdeni, mert egy évig mûködik a nyilam, azután ha egyáltalán nem szerelmes a kiválasztott alany, akkor az egyé év leteltével elmúlik a hatása. Hát… Kiderült, hogy a misztikus kutyáknál öt év a hatás. Azóta pikkelnek rám mindketten. Ez az én formám…

Akkor egy másik megoldásként elmegyek inkább egy kreatív boltba, hátha ott van fekete toll. Lecsukom a laptopot, és arrébb dobva fölpattanok az ágyról. Fölveszem a ruhámat, és a pénztárcámat fölkapva kisétálok a lakásomból. Szerencsére emlékszem, hogy itt a környéken van valahol egy hobby bolt, annak a keresésére indulok. Pár utcányira meg is találom a keresett boltot. Bent tele van mindenféle kreatív dologgal, amik nagyon megtetszenek. Ez egy nagyon jó hely! Hogy nem találtam rá eddig?!

És van is fekete toll! Sõt, csipke is van! És minden, ami kell. Ebbõl egy igazán cuki ruci fog kikerekedni! Juhhuuu! Tiszta izgatott vagyok!

---*---*---*---

Végre elérkezett ez a nap is! Teljes harci díszben vagyok, és várom, hogy a rendezõ által küldött kocsi megjelenjen. Ilyet… Milyen furák az emberek… Van, ahol éhezne, máshol meg külön kocsit küldenek. Nekem meg itt vannak a szárnyaim. Na, mindegy. Most embert  játszom, vagyis most éppen démont, de az részletkérdés. Szóval ebbõl azt akarom kihozni, hogy várok a kocsira.

Tü-tü. Hallom meg a sofõr dudálását. Egy pillanat alatt kiérek a lakásból, és az úton várakozó, Halloweeni díszítésû fekete kocsi felé sétálok. A sofõr kiszáll, és kinyitja az ajtót. Vagyis nyitná, de mikor meglát, egy idõre lefagy, és csak a kuncogásom téríti vissza a jelenbe.

Nem csodálom, hogy végig mért. Most szerintem is igazán jól nézek ki. Fekete térdig érõ latex csizma, és ugyan ilyen anyagú rövidnadrág, hozzá tartozó csipkés harisnyatartóval. Fölsõnek pár bõr szíj, mely megmutatja szinte az egész felsõ testemet, hátamon két hollóra hajazó szárny, és a fejemen az elmaradhatatlan ördögszarv és villás farkinca. Viccesen nézek ki, de tök bulis! Kár, hogy ezek a szárnyak nagyobbak, mint a sajátjaim és nehéz bennük közlekedni. No meg ülni is. De nem gond, megoldom.

Fél óra múlva meg is érkezünk a helyszínre. Szegény szárnyacskáim már fájnak, de mikor kiszállok a kocsiból, feltûnés nélkül megmozgatom õket, és máris ugyan olyan, mint újkorában. Bemegyek a gyönyörû kastélyba, és a bálterem felé navigálnak el a szolgálók. Belépésemre egész sokan rám néznek, kicsit elképedten, de szerencsére nem csak én vettem föl ilyen megbotránkoztató szerelést, így valószínûleg nem amiatt. Egy csendes sarokba vonulok, hogy elõször szemügyre vehessem az embereket.

Ott van egy nõ, aki egy felfújt tyúkra emlékeztet. Ja, hogy õ páva lenne? Tényleg! Hisz a toll az páva toll. Ott meg egy idõs bácsi, akin lepedõ van. Vajon milyen megfontolásból? Várjunk! Tudom! Láttam már ilyet a neten! Öööö… Azt hiszem, szellemnek öltözött, nem? Amott meg egy fiatal srác! De helyes! Jól áll neki a katona egyenruha. Vajon csak beöltözött vagy tényleg katona? Hihihi! Hát de vicces! Leveszi a sapkáját, és a zsebébõl elõkap valamilyen tubust. Egész addig nem tudom, micsoda, amíg föl nem nyitja, és a kezébe nyomva, rá nem keni a hajára. Hihi… Olyan, mint Jeff Dunham Peanut-ja! Mármint nem olyan lila, meg nem olyan nagy a szája, meg nem olyan gnóm, de a mozdulatsor tisztára olyan!

Tök érdekes nézni az embereket. El is vagyok én ezzel, egész addig, amíg a fõszervezõ ide nem jön hozzám.

-Mr. Coop! – köszönt szívélyesen. Fura egy pasas, a fejébõl egy balta áll ki, de hát ki vagyok én, hogy megmondjam, minek öltözzön? – Jöjjön, be szeretném mutatni önt pár embernek. A mi kis tehetséges írónkat – csacsogja kicsit spiccesen, és a katona srác- Peanut – felé kormányoz.

-Á, Mr. Bredock! Jó estét! – köszönti Peanutot. Hát, nekem már Peanut marad, bármi is legyen a neve! Viszont… Közelrõl baromi helyes! Lehet, õt nem kéne cikiznem, inkább megpróbálnom, hátha bejövök neki?