|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| oosakinana | 2011. 06. 03. 21:21:31 | #14049 |
Karakter: Horacio
Megjegyzés: (Nina-nak ~ Kita-nak)
Délben kelek fel. Felállok, majd felveszem az itthoni ruhámat. Körbe nézem a házat, de sehol senki. Szeretek egyedül lenni, de várjunk csak én valakit haza hoztam. Felmegyek az emeltre és a szobákat járva végig meglátom a vendégemet.
Odalépek hozzá, majd megnézem a pulzusát… semmi. Légzése… semmi. Hőmérséklete… akár egy normális emberé. Ez így nem normális. Mi lehet ő?
Felállok és kilépek az ajtón, majd este hátha felébred, majd akkor vissza jövök és megkérdezem tőle, ha szóba áll velem egyáltalán. Végzem a további napi teendőimet. Vagyis a papír munkát, az irodámba.
Estefelé állok fel és megyek fel megint vendégemhez. Belépek a szobába, ahol már látom, már ébren van. Akkor még jó, hogy nem hívtam orvost. Igen szívrohamot kaptunk volna mindannyian. Ahogy beljebb lépek hangját is meghallom.
- Jó reggelt – dünnyögi, de érzem, hogy zavarban van.
- Inkább estét – leülök az ágy szélére és elkezdem méregetni, amit viszonoz.
- Mi az? – összehúzza szemeit.
- Megmagyarázhatnál egy-két dolgot. – fonom össze ujjaimat magam előtt, mire megköszörüli a torkát, de látom rajta, hogy rosszul van. Mintha elsápadt volna.
- Nem tudom miről beszélsz… hálás… vagyok amiért… idehoztál, tényleg, de nem… nem vagyok jól. Haza szeretnék menni.
- Tudtál róla, hogy egész nap nem volt pulzusod? – vágok bele a közepébe nincs kedven a mellékes szövegre. Az igazat akarom tudni. – Kellemesen elvoltál a takaró alatt szobahőmérsékleten.
- M-mit akarsz csinálni? – látom rajta és hallom a gondolatait, hogy fél tőlem és hogy nagyon rosszul van.
- Még semmit. De mesélj. Most.
Hirtelen felpattan és bevonul a fürdőbe. Hallom, hogy hány. Vajon megbetegedett vagy mi a gondja? Nem akarom megzavarni, hogy bemegyek, kénytelen vagyok. Felállok, és amikor már éppen belépnék az ajtón halkan nyitja ki. Nem bír rém nézni. Még túlságosan fél tőlem. Pedig ha tudná, hogy csak a gondolatait olvasom ki nyomtalanul igen elküldene a fenébe. Ahogy figyelem egyszer csak megszólal:
- Mi lenne, ha elfelejtenénk ezt az egészet? – dünnyög az orra alatt. – Tök aranyos vagy meg minden…
Figyelem, hogy még is kiderítsek valamit. Megtudok róla sok mindent. Például azt, hogy vámpír. Néha örülök ennek a képességemnek, mert legalább nem tudnak átverni az emberek. Nagyon sok minden kiderül, amikről tényleg jó tudnom. Engem nem érdekel, hogy mennyire híres és nevezetes vámpír, vagy akármi, ha esetleg kell, a saját véremből fogom táplálni, csak ne legyek vámpír, mert azt hiszem, én ölnék mindenkit, az éhség miatt.
Mélyen nézek szemeibe, mire rám emeli övéit. Egyenesen csodálatosan szép ezüstszínben pompáznak most.
- Mi a neved? – kérdezem csendesen. Látom, hogy reszket minden porcikájában, majd a földre rogy előttem.
- Nina – motyogja. – Nina Blendel.
- Horacio – válaszolok mosolyogva, majd leguggolva hozzá segítek neki, hogy fel tudjon állni. Azt hiszem most már teljes mértékben megbizonyosodott róla, hogy nem akarom bántani, de azért a kételyek még megbújnak benne, de már ez is haladás.
Felsegítem az ágyra, ahol kicsit le tud pihenni.
- Kérlek, engedj el. Haza kell mennem. – hallom hangján, hogy nagyon gyenge és nincs minden rendben.
- Előbb igyál belőlem és utána haza mehetsz. – adom a kedves ajánlatot,d e csak megrémülve kezd el hátrálni.
- Te meg húzatva? Bolond vagy, vagy még is mi? Azt hiszed, ennyire barbár vagyok, hogy embert eszek és vért iszok? – kel ki kicsit magából.
- Nem vagyok bolond, csak tudom mi vagy. – jelentem ki.
- Még is honnan tudnád? Nem tudsz te rólam semmit. – gondolataiból hallom, hogy most megint elkezdett félni tőlem, de csak az ágy végénél maradok, ahol hagyott.
- Vámpír vagy. Tudok róla. – jelentem ki nemes egyszerűséggel, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Nem vagyok az. Te hülye vagy. Elmegyek innen. – feláll és az ajtó felé közelít, de megfogom a kezét.
- Ha elmondom, hogy honnan tudom, itt maradsz és iszol belőlem? – kérdezem meg őszintén.
- Nem! Te nagyon bolond vagy. Nem vagyok vámpír. Nem mondtam neked semmi ilyesmit.
- De igen. Csak a gondolataidba. – mire kiejtem, ledöbben és szemeimbe néz. – Gondolatolvasó vagyok. Hallom minden gondolatodat, ha éppen félsz tőlem vagy, bármit gondolsz.
- Nem hiszem el. – jelenti ki.
- Akkor még is honnan tudnám, hogy csak egy klubba szoktál járni. Nem szoktál emberi vért inni és eleinte féltél, attól, hogy megöllek. – próbálom bizonygatni. – Igyál belőlem. – noszogatom.
- Nem lehet. – mondja lehajtott fejjel.
- Még is miért ne lehetne? Itt vagyok előtted. Bármelyik ütőeremből táplálkozhatsz.
- Csak vigyél haza. Anya így is mérges lesz rám. – már éppen ellenkeznék, de megszólal. – Vigyél haza. Kérlek. Rosszul vagyok. – a végére elhalkul, és érzem, hogy kezd összeesni.
Felveszem a karjaimba és végül tényleg leviszem. Beültetem a kocsiba. Megkérdezem a címet, mire hajlandó megmondani. Az úton nem beszélgetünk, de hallom a gondolataiba, hogy legjobban valamilyen Senford-tól fél. Ki lehet vajon az a fazon? Ő változtatta volna át?
- Ne légy ilyen csiga lassú. Taposs a gázba! – rivall rám.
- Ennyire éhes vagy? – teszem fel a kérdést.
- Ne légy hülye és taposs bele! – kiabál rám, mire nagyot sóhajtva, de csak eleget teszek kérésének és tényleg beletaposok.
Megállok az adott címnél. Kiszáll, int, és végül egyből berobban a házba. Na szép mondhatom, de holnap úgy elfogok jönni, akkor mondhatni azt, hogy én leszek a megmentő a holnapi éjszakájába.
~*~
Másnap beszélek, egyik orvos haverommal csapoljon belőlem egy kis vért, amit majd tegyen egy flakonba, na meg adjon egy kicsit, mert szükségem van rá. Próbálna faggatni, de nem fogom elárulni neki valódi célomat, meg nem is lenne szerencsés. Nem akarok tömeghisztériát kiváltani.
Amikor megkapom mindent, majdnem este van. Tegnap is, ha jól emlékszek 8 környékén ébredt fel.
Beülök a kocsimba és elmegyek hozzá, megvárom, amíg telik az idő és reménykedek, hogy ki fog jönni sétálni, bár amilyen rossz állapotban volt tegnap nem nagyon tudom, mit higgyek, hogy jön vagy nem jön.
Nem akar jönni. Kiszállok a kocsiból és az ajtóhoz lépbe kopog be.
- Ki maga és mit akar? – hallok egy félelemmel teli hangot.
- Nina-t keresem. – mondom, de nem akarnak beengedni. Miért gondoltam, hogy nem könnyű menet lesz? Végül csak meg győzöm, hogy beengedjen és hagyjon beszélni a lányával, mert fontos dologról akarok tárgyalni vele, meg ajándékot hoztam neki.
Lemegy, de nem bírok egy helyben várakozni lemegyek a nő után.
- Nem akarok senkivel beszélni. Hagyjanak békén. – hallom meg a hangját.
- Nina. Horacio vagyok. – szólalok meg, de az anya mérges tekintetével is szembe találom magamat, ami nem tetszik. Remélem nem fog agyon ütni azzal a baseball ütővel, mert utána már nem lenne szép kinézetem.
|
| Kita | 2011. 06. 01. 22:13:23 | #14018 |
Karakter: Nina Blendel
Megjegyzés: Nanának
<KiSS> : Minden rendben volt?
<PotionMaster> : Teljesen – pötyögöm be lassan.
Egy nap eltelt, amit én teljes agyhalálban töltöttem. Nincs az a kellemes… süllyedés az élet és a halál meg az álom között, az van hogy pukk, és lekapcsolták a villanyt, teljes sötétség egészen napnyugtáig, amikorra már kicserélik a villanykapcsolót és felojtják a világot.
<KiSS> : De ha nem szabad egyedül kint mászkálnod…
<PotionMaster> : Jaj, ne kezdj te is kioktatni!
<PotionMaster> Offline.
Mérgesen kapom fel a kabátom és dúlva-fúlva markolom fel a kulcsaim meg a napszemüvegem, kimegyek a lakásból, a neonfényes útvonalam végigjárva, játszva a gondolattal, hogy mégiscsak isten vagyok… Valami természetfeletti.
Aztán jöttek a lelombozó valóságfoszlányok: Hajnal van, de szemüveg kell, mert a neontól bevérzik a szemem, kutyagolni alig birok… már lassan hatvan éve itt rohadok és még sokáig fogok… elkeserítő.
Haza kell menni… ránézek az órámra fáradtan és kikészülve, lehiggadva, teljesen elkeseredve. Mindjárt feljön a nap.
Kiüljek napozni? Annyiszor megkísértett már a gondolat, de nem! Én nem vagyok olyan… izé.
- Várj egy pillanatot! – hallok egy mély hangot, először meg sem fordulok, miért pont engem szólítana le bárki is…? Pont engem a gizda lábaimmal meg a két számmal nagyobb kabátomban?
Aztán tudatosul, hogy Engem szólítottak le. Az órámra lesek mérgesen.
- Hagyjon békén – morgom. Haza kell mennem… ha anya felébred, leszedi a fejem, Sanford pedig már így is le fogja, hogy egyáltalán egyedül kijárok!
- Mitől fél ennyire? Vagy inkább kitől? – érdeklődik.
Furcsa volt beszélgetni egy idegennel… még ha annyira cuki is, hogy az már illegális de basszus… az órámra nézek és elindulnék a másik irányba. Ha nem futok, amit pedig nem tudok, elkések!
- Rendben, akkor jöjjön el velem egy vacsorára, hogy megismerhessem – hallom a hangját, lépés közben megdermedek. Tessék? Szórakozik? Nem jó vicc.
Pont engem hív egy ilyen félisten, minden női lény álma randira - kár hogy harminc éve egy falat szilárd kaját se ettem -, engem, aki pipaszár lábakon imbolyog, amik olyan vékonyak, hogy a bokámon összegyűrődik a harisnya, a hajam lóg, mint tehénen a gatya és idomtalan szarukeretes napszemüvegben billegek hajnalban… engem hív vacsorázni?
Szólásra nyitom a számat, amikor rettegve csippen fel az órám és keletnek kapom a tekintetem.
Egy sugár. A félelem, hogy ennyi volt, a napocska bevégzi, amit egyedül nem mertem…
És mintha fejbecsaptak volna, se kép, se hang, se pulzus… Legalább nem fog fájni…
***
Magamhoz térek, döbbenten nézek magam elé, ahogy lassan felnyomom magam. Hányingerem van, rettenetesen… veszek egy mély levegőt, emberi reflex. Még nem tudtam megszabadulni tőlük…
Beletúrok a hajamba, a hasamba belenyilall a kiéhezés okozta fájdalom. Tegnap este sem ettem… hol is vagyok?
Mekkora szoba… eltátom a szám. Mekkora ágy… majdnem mint a szobám!
Hirtelen kattan az ajtó és magam elé kapom reflexből a takarót, pedig fel vagyok öltözve, ijedten nézek arra. Lehet, hogy valami őrült tudós? Elélnék vesék nélkül de már olyan jól hozzászoktam igazán hiányolnám őket!
De nem. Az a überszexi félisten lép be.
- Jó reggelt – dünnyögöm elvörösödve, már amennyire vérhiányos formám engedi.
- Inkább estét – ül le az ágy szélére, furcsán méreget, szintügy furcsán visszaméregetem.
- Mi az? – húzom össze a szemeim zavartan.
- Megmagyarázhatnál egy-két dolgot – fonja össze az ujjait maga előtt. Megköszörülöm a torkom, de hiba volt, mert megfájdult a fejem… mindjárt rókázok, erősen vissza kell fognom magam, hogy ne taccsoljak ki a drága szőnyegére.
- Nem tudom miről beszélsz… hálás… vagyok amiért… idehoztál, tényleg, de nem… nem vagyok jól. Haza szeretnék menni.
- Tudtál róla, hogy egész nap nem volt pulzusod? – kérdezi nyíltan a közepébe vágva. Elfehéredek, ha még jobban el tudok, mint ami most van, és remegni kezd a kezem. Tényleg rókázni fogok. – Kellemesen elvoltál a takaró alatt szobahőmérsékleten.
- M-mit akarsz csinálni? – dadogom halálra váltan.
- Még semmit. De mesélj. Most.
Kapkodom a szemem és komolyan felfordul a gyomrom. Csak kirontok az ágyból, amennyire már ki tudok, szám előtt a kezemmel és a fürdőbe vágtatok, ahol a fejem mélyen a vécécsészébe nyomom.
Reszketve emelem fel a fejem, visszanézve a kétnapos szegény kis… volt tengerimalac valamilyét, és imádtam magam, hogy volt annyi lélekjelenlétem, hogy becsapjam az ajtót.
Amikor megmosom az arcom, remegve nézek a tükörbe. Sanford leszedi a fejem.
Aztán magam veszem számításba. A bőröm fehér, a szemeim vörösek az éles fényektől és fájnak, alatta gyűlnek a táskák, vékony vagyok, a csuklómban zörögnek a csontok, mint rajta a sok vékony karperec.
Ki merek merészkedni?? Bátor leszek. Talán nem fog akarni felboncolni.
- Mi lenne, ha elfelejtenénk ezt az egészet? – kérdezem dünnyögve. – Tök aranyos vagy meg minden…
De ha rájön, hogy minden vámpírok legaljadékával beszél,akinek csak a jelzője a vámpír, de egyébként emberi vért még nem ivott és nem is ihat, egy olyan kis kukatöltelék, aki anonim vámpirklubba jár egy egyetlen kapcsolata a világgal egy messengernév… szánalmas. Főleg egy ilyen… gerincolvasztó és bugyiáztató félisten előtt.
Elmélyülten néz, a szemeimmel ránézek, tudom, hogy a fény az íriszeimen félhomályban úgy törik meg, mint két ezüst lencsén, mint a macskák szemei; ezért kicsit jobban látok, mint sokan közülünk, tudniillik kispöcsös koromban marták fel a torkom.
- Mi a neved? – kérdezi csendesen. Belebújok a cipőmbe, remegek, nincs erőm; megalázó módon térdre rogyok.
- Nina – motyogom. – Nina Blendel.
- Horacio – mosolyogva mutatkozik be.
De… rendes. Nem fog felkoncolni.
|
| oosakinana | 2011. 05. 15. 17:18:56 | #13623 |
Karakter: Horacio
Megjegyzés: (Nina-nak ~ Kita-nak)
Egy újabb egész napos munka a bankban. Már nem tudom hány éve ezt csinálom és már kezdem lassan unni a dolgokat. Kéne valami változatosság a napjaimba. Minden nap ugyan azt csinálom. Felkelek eszek, eljövök dolgozni. Hat millió emberen segítek, majd valamikor hajnalok hajnalán, amikor végzek a papír munkával, haza megyek. Otthon lefürdök, és már fekszek is az ágyban, hogy másnap felkelve tudjam ugyan ezt csinálni.
Valami magán élet kéne, ami csak az enyém, és ami egy kis változatosságot hoz az életemben. Apám halálos ágya mellett ígértem meg, hogy tovább viszem a céget, és vigyázni fogok rá. Ha kell, harcolok érte, hogy a miénk maradjon, de szerencsére harcolni nem kell. Mivel mi vagyunk a legbiztonságosabb bank az egész városban, így mindenki hozzánk hozz a pénzét, amitől tuti nem leszünk szegények.
Már lassan reggel van. Az órára nézek és látom, hogy négy óra. Azt hiszem ideje hazamenni egy kicsit felfrissíteni magamat és jöhetek megint dolgozni. Beszállok a limóba, majd elindulunk. Kicsit álmos vagyok, de kifogom bírni, hogy ne aludjak el, remélem bár az emberek gondolatai ébren tartanak anélkül, hogy kérném őket.
Kocsi még az amivel apám járt. Párszor felkellett újítani az tény és való, de még mindig az. Apám sokat mesélt arról, hogy anyámmal ebben a limuzinban jöttek össze és azt is elmesélte, hogy itt is készültem. Ezt az információt örültem volna, ha akkoriban visszatartja.
Kifele bámulok az ablakon. Az egyik lámpánál megállunk, én meg tovább nézelődök az ablak mögül. Meglátok egy érdekes teremtést. Hosszú vékony lábai vannak. Szoknya és egy kabát fedi testét, miközben egy napszemüveg van a fején. Hajnalban ez egy kicsit furcsa.
Lehúzom az ablakot és ránézek. Mintha egy kicsit le lenne döbbenve. Aranyos így látni.
Fú, micsoda pasi. Azta… - hallom gondolatait, ami igazán hízelgő a számomra. Kicsit el is mosolyodok, de magamban már nevetek. Elindulunk és szememmel végig követem, amíg csak látom, amire ő egy integetéssel köszön.
Visszahúzom az ablakot, majd két utcával lejjebb lefordulunk és nem már otthon is vagyok. Kiszállok a kocsiba és bemegyek a házamban. Belépve sok dolgozó fogad, akik serényen dolgoznak. Amit én szeretek. Egy hatalmas nappaliba toppanok be, ami a legdrágább és a legjobb minőségű bútorokkal van ellátva, amik nagyon kényelmesek. Található egy kandalló is, amit olykor szeretek beizzítani, hogy csak a lángot bámulva gondolkozzak.
Ahogy beljebb megyek, a konyhát lehet megtalálni balról. Hatalmas és sok szekrény van benne, hogy a szakás kellőképpen el tudjon benne helyezkedni. A bútorok szép fehér színűek. Minden összepasszol, és már látom, hogy készül is nekem a reggeli. Szeretem, ha nem kell kérnem, mit csináljanak, hanem csinálják maguktól. A földszinten található még az edzőterem, ahova néha szoktam járni kicsit sportolni, meg egy kis uszoda, ahol úszni is lehet.
Emeleten vannak a szobák. Szám szerint 6 hálószoba van az enyémmel együtt. Minden szobához tartozik egy saját fürdőszoba is. Teljesen tökéletes amilyennek elképzeltem még anno gyerekkoromban akkor is ilyen házat akartam, csak apám nem akart ennyire fényűzőéletet élni én viszont meg tettem és folytatom is.
Lefürdök. Veszek egy másik ruhát, végül lemegyek a konyhába, ahol már az asztalon vár a jó meleg tojásos rántotta. Leülve kezdem el ízlelgetni a falatot. Meg is dicsérem a szakácsot, hogy most kifejezetten finom lett és legközelebbre is ilyenre kérem.
A reggelimet befejezve iszok még egy erős kávét, végül beszállok a limóba és gyerünk vissza a bankba.
Megint egésznap dolgozok, és csak papírmunkákkal foglalkozok. Egyre több gyűlik. Mintha az emberek ellenem szövetkeztek volna, hogy minél több munkát adjanak. Hát igen ez lehetséges, hogy így van. Napról napra nagyobb a forgalom a bankban és több pénzt szeretnének megtakarítani. Papírokat töltetnek ki velük és biztonsági kérdéseket nézetnek meg.
~*~
Megint hajnalig bent kell maradnom dolgozni. Álmosan és most már fáradtan állok fel. Örülök, hogy vasárnap nem kell dolgozni. Így most én is ki fogok venni egy nap szabad napot. Álmosan állok fel a székemből, lesétálok a kocsimhoz és irány haza.
Az utcát nézem, ahol eddig mindig annyiszor jártam. Nem sokkal később egy ismerős alakot látok meg sétálni a járdán. Megállítom a limuzint, majd kiszállok.
- Várj egy pillanatot. – szólok oda a kabátos lánynak.
- Hagyjon békén. – válaszolja. Gondolataiban csak annyit hallok, hogy nem állhat szóba idegenekkel, és haza kell érnie minél hamarabb, különben bajban lesz.
- Mitől fél ennyire? Vagy inkább kitől? – kérdezem tovább.
- Semmi köze hozzá oké? Azt se tudja kivagyok, és nem tud rólam semmit. Megállít az utcán, és egyből elkezd faggatni. – kezd el csípősen beszélni, amire felhúzom a szemöldökömet.
- Többet tudok meg magáról, mint gondolná. – mondom neki sejtelmesen.
- Ja mert maga az isten. Attól, hogy még van pénze nem öné a világ ezt jobb, ha megjegyzi. – mondja mérgesen. Hát igen mérgesnek tűnik, de a gondolatai most azon járnak amin tegnap, hogy milyen helyes is vagyok.
- Rendben, akkor jöjjön el velem egy vacsorára, hogy megismerhessem. – ajánlom fel neki, amire mintha kicsit meglepődne.
Várom a válaszát, hogy mit fog mondani, de hirtelen lehunyja a szemeit és elkezd dőlni egyenesen a karjaimba. Ezzel meg mi történt? Gondolatait sem hallom. Pulzusa van és szuszog. Bealudt volna talán?
Mivel nem tudom, hogy merre lakik, felkapom az ölembe. Beteszem a kocsiba, majd elviszem haza. Velem szemben lévő ülésen fektetem le és be is takarom. Lassan haladunk, hogy na kelljen nagyokat fékezni, mert akkor lehet leesne.
Nem sokkal később érkezünk meg a házam nyugatra néz így a nap sugarai nem érnek el csak délután meg este, de akkor meg pont jó. Így az én szobámat melegíti a napocska. Kiszállok az ölemben a lánnyal. Felmegyek az emeltre és egyenesen az északra néző szobába, fektetem le, ami az enyém mellett van. Betakarom és besötétítek teljesen, hogy ki tudja rendesen pihenni magát.
Áttérek a saját szobámba. Kék és ezüstszínekben pompázik. Ledobom a ruháimat a fotelbe. Felveszem az alvós nadrágomat. Bebújok az ágyamban és most már végre én is nyugodtan aludhatok, hiszen megérdemlem.
|
| Kita | 2011. 05. 15. 12:03:58 | #13619 |
Karakter: Nina Blendel
Megjegyzés: Nanának
Csendesen meredek a számítógép villogó képernyőjére. Vékony szálú hajamat szórakozottan rágcsálom, miközben az ujjaim a billentyűzeten zongoráznak.
<KiSS> : Ugyan, ne vedd annyira komolyan.
<PotionMaster> : Mit? Hogy körberókáztam a vécét?
Egen, ez a MéregMester lennék én. Logikus nem? Vámpír vagyok, de nem az az Anne Rice vagy Stephanie Meyer féle dögös, fenomenális és kozmikus erős vámpír, hanem…
Vámpír. Mármint valódi. Élő. Minden nyavalyámmal, rosszullétemmel, ájulásommal és gyomorbántalmammal, hús és vér, vérivó, gennyes izé.
Undorodom ettől az állapottól, de nem tudok mit csinálni. Lassan harminc éve vegetálok ebben az utálatos állapotban sok… nagyon sok begyepesedett agyú idióta mellett.
<PotionMaster> : Sorry, most lelépek egy kicsit – pötyögöm be a chatablakba, a szemeimet dörgölve – Ki kell mennem egy kicsit a levegőre.
<KiSS> : Okés, várlak. Ma még visszajössz?
<PotionMaster> : Nem tudom. Lehet.
<PotionMaster> Offline.
Felállok a világosan lüktető monitor elől és előkeresem a napszemüvegem, a sálam és a kabátom, csendben kiosonok a szobámból, nehogy anya felkeljen. Nem akarom, hogy aggódjon, ne adj isten, kérdezősködjön, hogy merre megyek.
Ugyanis még fogalmam sincs arról, hogy merre megyek a sötétben. Napszemüvegben, mint valami hülye narkós, éjfélkor.
Nem csinálhatok nagy sétát, mert ha felkel a nap, pont napkeltekor elájulok.
Azaz meghalok. Mármint se pulzus, se légzés, teljes agyhalál, azaz pontosan napnyugtáig tökre halott leszek.
Ezen felül ha kint maradok a napon, találnak belőlem egy marék hamut vagy mit én tudom.
Ernest a „terápiás csoportban” nem volt hajlandó elárulni, mi lesz belőlünk… ugyanis volt egy nő, akit a saját családja tett ki a napra. Ernest kaparta össze. Nem mondta el azóta se, mit látott.
Mélyen a kabátom gallérja alá húzódok, hosszú sálban, napszemüvegben, mert minden fényre tökre bevérzik a szemem aztán passz. Bár ha tüdőn is lőnek vagy bármi, nem halok meg, de szar lenne összelappadt tüdővel élni. Nem elég a hányás, a vérzések meg minden, még sípoljak is, mint valami játék?
Nyugodtan rovom az utcákat, figyelem a striciket a kurvákat, majd mikor utánam füttyögnek, inkább letérek pár kis utcába.
Hiányzik a kávé, a kakaó, a húsos pite, aminek olyan jó illata volt, amikor anyu sütött… de már nem ehetek. Egyszer, még az átváltozásom után próbáltam, könyörögtem, hogy szúrjanak szíven egy karóval, annyira szar volt.
Megállok egy sarkon, egy lámpánál, figyelem a kocsikat. Taxi… taxi, taxi, taxi… jé, limó! Nagy és fehér limó.
Eltátott szájjal figyelem, ahogy tök elegánsan megáll a pirosnál és lassan lehúzódik a sötétített plexiablak.
Biztos nem hétköznapi látvány egy debil kiscsaj, aki vékony pipaszár lábakkal áll az útkereszteződésben, miniszoknyában, nagykabátban, napszemüvegben – éjfélkor.
Fú, micsoda pasi, egy kicsit a számat is eltátom.
Fú, micsoda pasi. Azta…
Zöldre vált és elindul, de a szürke szempár végig követ, meglepettem odaintek az ujjaimmal, olyan kezdő pápá-szerűséget…
Elment. Kár. Jó pasi volt. Tuti zsírgazdag és ember.
Sóhajtok. Haza kell mennem, mert ha Ernesték megtudják, hogy egyedül járok kint, egész este velem fog ordibálni.
Még nem volt vérszomjam, az, amikor az ember megvágja az ujját és elkap a vörös köd vagy mit én tudom, na szóval, és ezért nem sétálhatok már kipróbált tag nélkül.
Hátra arc, és go haza. Csinálok anyunak reggelit; az órámra nézek, akkor már kávét is. Meg mindjárt feljön a nap és sutty, elvisz a szél. Vigasztaló kilátások.
|
|
